ez csak üzlet

Blenheim Palace - Oxfordshire

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

Annyira gyűlöltem a vonatokat, a kandallókat és a hosszú sétákat poros földutakon, amik kis falvakból vezettek öreg kastélyokba, ahol kísértetek laktak... vagy éppen undorító partikat tartottak valaki esküvője kedvéért. Valaki. Az én valakim esküvője miatt. Nem akartam idejönni, de felkeltem ötkor és megállás nélkül azon kattogtam, hogya nem jövök ide, akkor elveszi azt a nőt... és soha többé nem megyünk a Tiltott Rengetegbe, hogy unikornisokat nézegessünk. Florának sem szóltam, pedig egy darabig beszélt hozzám, talán látta is mennyire nincs kedvem semmihez. Aztán elindultam. Köszönés nélkül, kisírva a szememet.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy megláttam a helyszínre igyekvő násznépet. Rengetegen voltak, csillogó ruhákban, hatalmas, mágikus autókban, sportseprűkkel vagy éppen hoppanálva érkezve meg a kastélyparkba. Nem illettem erre a helyre, ahogyan Smith életébe sem, ezért bebújva egy bokor mögé, megint elkapott a bizonytalanság. Mit keresek itt?
Lehunytam a szemem. Felidéztem azt a napot, amikor először csókolóztunk, amikor láttam, hogy szerelmes belém... és most még is, éppen ezért nem értettem mi történik. Össze voltam zavarodva, ezért végül, egy nagyobb társaság mögé bújva ostonam be az udvarra.
- Oliver a kis házban készül, Aurora pedig a nagyterem melletti öltözőben - magyarázta egy idősebb boszorkány egy másiknak. Aztán a ruhák szabásáról is társalogni kezdtek, én azonban, behúzódva egy kentauralakúra nyírt cserje mögé, kibámultam. Meg kellett a tekintetemmel találnom a kis házat, amit említettek.
- Ó drágám, az a fekete szmoking... tökéletesen kiemeli az izmait!
Tudtam, miről beszélnek. Smith egyenesen úgy nézett ki, mint egy sportoló, bár ez nem látszott, amíg le nem vette a ruháit. Most azonban nem is volt igazán időm felidézni, a házat ugyanis kiszúrtam távolabb, egy fásabb területen.
Szerencsére annyira elvoltak foglalva magukkal és az ingyenpezsgővel, meg a csoki szökőkúttal, hogy fel sme tűnt nekik, hogy egy mocskos kölyök jár közöttük. Hol elbújtam valaki mögött, hol egy fát vagy bokrot találtam magamnak, míg nem a réten átsietve elértem a kis házat. Ott is voltak páran, így nem tudtam a hatalmas üvegajtón besétálni. Hát körbe jártam az öreg építményt és minden nyitott ablakon benéztem, addig míg meg nem pillantottam a nyakkendőjét kötögető Smith-t. Hát még sem volt tévedés. Tényleg az ő esküvője.
Éreztem, ahogy elfut a düh, a méreg, felkapaszkodtam hát a párkányra. Lendülettel vetettem át rajta magam, majd estem be a helyiségbe, hogy szinte azonnal lábra pattantjak és felé rázzam a mutatóujjam.
- Maga! - Emeltem meg a hangomat. - Maga! - Megint elakadt a szavam, mert a könnyek megültek a szemeimbne. Aztán éreztem, hogy végig is folynak az arcomon. - Azt hittem szeret... - csuklott el a hangom, mint egy óvodásnak, aki a másikkal üvöltözik, hogy adja vissza a játékát. Csak a homokozó hiányzott, hogy egy marék koszt a szemébe dobjak. Ehelyett az ott felejetett pohár pezsgőt ragadtam meg és az arcába locsoltam.
- HOGY TEHETTE EZT VELEM?!

Ez csak üzlet


LA FAY
2003. június 30.

Oliver Smith kifejezéstelen arccal állt a tükör előtt. Enyhén kifejezve sem érezte magát ünnepi hangulatban, hiszen ez is mind csak egy üzlet volt, amit meg kellett hogy kössön. Valószínüleg Aurora Black is meglehetősen közömbösen ácsorgott a saját tükre előtt, mert már sírnia sem volt miért. A nászút után, úgyis vissza fog futbni az aktuális szeretőjéhez. Igazából ez nem is nagyon érdekelte már  aprofesszort, őszintén szólva ő is ugyan így tett volna, ha nem lett volna az ő szeretője egy kamasz fiú, akinek valószínüleg éppen most törte össze a szívét. Minden esetre egészen hideg tekintettel nézte önmagát, miközben ingének gombjait igazgatta meg magán, majd magára vette a zakót is, ami kényelmesen simult a vállaira, mintha csak egy fekete királyi palást lett volna rajta. Talán még súlya is volt, de SMith már nem törődött vele.
Gondolatban megpróbálta végigpörgetni magában az esküvő unalmas menetét, ahol a dress code-nak megfelelően felöltözött násznép között vonulnak megacélozott, de belül keserűen beletörődött lélekkel. Felkészítette magát az unalmas krédésekre, amik megfűszerezték az amúgy rendkívül unalmas emberek életét. Ó, igen, ezel az aradarabos citromos sütemények milyen finomak, melyik házimanó csinálta? Házimanó? Akkor biztos összefogdosta a gusztustalan kis ujjaival. Miss Black-nek milyen érzés lesz majd Msr. Smith-sznek lenni. Hány gyereket terveznek? Hol lesz a nászút? Mikor várható a baba? Már előre borsódzott ezektől  aháta. Az egyetlen közös benne és a leendő felesége között az volt, hogy rendkívül unták az ostobaságokat és a felesleges kérdéseket. valószínüleg nem kell elővennie a mézesmázos  énjét, ami nem is létezett, mert minden ilyesmire majd Aurora fog válaszolni, a maga meglehetősen kellemes és bájos módján.
A kis öreg ház hűs volt ezen a különösen meleg napon. Az ablakai előtt csipkefüggönyök lengedeztek, és furcsa, groteszk árnyékokat festettek a házikó falára. Berepült néhány bogár, de amint megpillantották Smith professzor goromba tekintetét megpillantva el is menekültek a helyiségből. Odakintről beszűrődött tompán a tömeg zaja, és az egyik ablakból felsejlett a kastély pompázatos sziluettje. Az egész átkozott napból csak ez az épület tetszett Smithnek. Meg a zöldes-barna gyík az ablak párkányon, aki elégedetten sütkérezett.
Ezen kívül meglehetősen bosszús is volt, sok midnenről ezsébe jutott Florian, és ezt mélységesen gyalázatosnak tartitta, hogy ennyire nem tudta kiverni a fejéből. Az érzéseit nem tagadta volna le, de igazán máson is gondolkodhatott volna, mondjuk azon, hogyan kösse meg a nyakkendőjét, ami az előb vett le a faragott bársonyszék háttámlájáról. De nem, eszébe jutott egy kutya, amit nem sokkal ezelőtt látott, és arra gondolt, Floriannak is ilyen bájos arca van. És az illata is jó. A közelsége is jó. Megköszörülte  atorkát, mielőtt a gondolatai kellemesebb helykere viszi, és azoktól kellemetlen hellyé válhat a nadrágja.
- Maga! - csattanmt hirtelen a gondolatai közzé az emlegetett hang, mire Smith összerezzent és a tökörből a betolakodó felé pillantott. Arcán borús árnyákok vertek barázdákat, de ujjai lassú nyugalommal foglalatoskodtak a nyakkendőjével. - Maga! Azt hittem szeret... - kiabált a kamasz, miközben krokodilkönnyektől csillogtak a bájos barna szemei. Oliver egy pillanatra lehunyta a szemét és megedzette a lelkét. Hangosab felhorkant.
- HOGY TEHETTE EZT VELEM?! - kiabálta, Smith pedig úgy érezte most jött el az ideje levédeni a szobáját, hogy a rémülten, Floriannel bezuhant gyíkon és kettejükön kívül senki se lehessen tanúja a következő bezsélgetésnek. Hosszú idő után  fordult csak meg, sötét tekintetével szemtől szembe felmérve az összetört diákját.
- Maga az utolsó aki ebben számon kérhet, la Fay - szólalt meg végre a szokásosnál is hűvösebb hangján és közelebb lépett a könnyező szemű fiatalhoz. - Egyáltalán mit keres maga itt? és ne mutogasson! - magyarázta tovább és megfogta Florian kezét, hogy eltolja magától, de az ujjai nem engedték el, mintha ottfelejtette volna őket. - A szeretet is csak üzlet.

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

Nem hittem el, hogy ilyen nyugalommal készül. Láttam, hogy csak a tükörből néz meg magának, ahogy veszekszem vele… ezért emeltem fel a hangomat. Túlzottan is sértett voltam, amiért nem vesz komolyan. Nem esik azonnal elém, hogy bocsánatot kérjek. Igen. Ideállítottam szakadt farmerban és tornacipőben, beletrappoltam a tökéletes életébe. De ő vitt el az unikornisokhoz!
Ahogy megfordult, láttam a szemében azt a rideg, sötét fényt. Mindenkire így nézett, aki zavarta… rám is. Csak aztán, ott az erdőben, csókok és ölelések közepette úgy éreztem, nem vagyok egy a sok közül. Nem feküdt össze más diákkal, nem volt több szeretője, ezt tudtam. Túl sok időt szánt rám.
– Maga az utolsó aki ebben számon kérhet, la Fay – szólalt meg hidegen. Merev elutasítás uralkodott a hangjába, ami bennem csak tovább fokozta a dühös remegést. Tudtam, hogy ki fog belőlem törni ez az érzés. Én griffendéles voltam izig-vérig, még ha néha-néha el is gyengített a közelsége. – Egyáltalán mit keres maga itt? és ne mutogasson! – Lefogta az ujjaimat. El akarta tolni a kezemet, de nem engedtek az ujjai még azután sem a szorításon, hogy ezt sikerült megtennie.
– Maga szerint mit keresek itt?! – üvöltöztem tovább és eltéptem tőle a kezemet. – Minek tűnik? – kérdeztem idegesen. Annyira erőteljesen kiabáltam, hogy már belefájdult a torkom is, éreztem, hogy egyre rekedtebb leszek. Nem érdekelt, milyennek lát… átvert. Úgy tett, mintha szeretne. Ő nem csak lefeküdt velem, hanem kedves voltam velem még a ridegségében is. Most viszont egyenesen fagyos volt.
– A szeretet is csak üzlet.
A szavaitól nyeltem egyet. Úgy kellett visszafognom magamat, hogy ne essek neki, ne ütögessem, amíg csak nyomot nem hagyok a bőrén. Megérdemelte volna, hogy a tenyerem nyoma ott legyen vörösen az arcán.
– Nem engedhetem! – mondtam és bár nem tudtam normálisan megfogalmazni, mit is nem engedhetek, de harcoltam. Minden erőmmel harcoltam, hogy ne tegyen tönkre minket. Az elmúlt napjaimban beteg voltam, alig tudtam enni, csak sírtam és feküdtem. Még Jay leveleire sem válaszoltam igazán, ahogy a családomhoz sem szóltam… és mindezt Smith miatt.
Az ajtóra pillantottam. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy kirohanok innen és végig kiabálom, hogy lefeküdtem Smith-szel, míg az esküvőt le nem fújják. Megérdemelte volna, hogy mindent elvegyek tőle, de túlságosan szerettem… ezért csak lehajtottam a fejem és még jobban zokogni kezdtem.
A könnyek végig folytak az arcomon. Kellett egy pillanat, hogy megint összeszedjem magam ebből a megtört érzésből. Nem akartam, hogy lássa, milyen szörnyen megviselt, de látja… mert idejöttem és megmutattam neki, ahelyett, hogy felemelt fejjel sétáltam volna be szeptemberben a Roxfortba.
– El fogom mondani a szertartáson, hogy mit tett velem… – közöltem hüppögve. – Nem akarom, hogy feleségül vegye azt a nőt… – folytattam, majd ellépve mellett megindultam az ajtó felé. Ez az egy megoldás volt, hogy ne én jöjjek ki áldozatként ebből a helyzetből.

Ez csak üzlet


LA FAY
2003. június 30.

Mr. Smith nem volt rossz ember. Gonosz sem. Csupán olyan férfi volt, aki tartotta valamire a nevét és származását, hűségével pedig a családjának még bizonyítania kellett. Nem is igazán a bizonyítási vágy sarkallta erre a frigyre, sokkal inkább az, hogy maradjon meg az előkelő név, melyet olyn nehezen tudtak megőrizni Helga óta, és még nehezebb volt ezekben az időkben megtartani az aranyvérűséget. Ez súlyos teher volt, és Oliver mindent képes is volt ezért feláldozni. MÉg  saját életét is, a saját vágyait és boldogságát is. Aurora Black sem volt rossz ember. Bizonyára. Elkényezetett fruska volt, de legalább nem volt ostoba. Kölcsönösen taszították egymást mégis sok szenvedésben osztoztak ők ketten. Sosem lesznek lelki társak, legfeljebb olyan kapcsolatban állnak majd a jövőben egynással, hogy közösen töltik el a teadélutánokat és élik egymástól függetlenl az életüket, miközben egymáshoz vannak kötve. Aurora Black jóformán tisztelte ezt a szigorú, ém mélyen belül felettébb kedves és jámbor embert.
Most viszont egy nem éppen jámbor ember bámulta Florian le Fayt a házban. Egyenesen beborult hirtelen a kinti udvar is, a szikrázó szeme láttára, még a nap is kénytelen volt elbújni. Dühös volt, nem akarta, hogy Floriant megvessék a kinti emberek. A legtöbbjük csak ostoba aranyvérű család volt, akik szintén kapálózva ragaszkodtak a nevükhöz. Egyedül talán a Fawley családot - mellyel rokonságban is állt - tartotta valamire.
Keze mérgesen ökölbe zsorult, nem mintha bármikor is képes lenne megütni bárkit is, ehhez azért mégsem értett világ életében. Ha tudott volna verekendi, nem alázták volna meg úgy, mint azon a bizonyos napon. Florian összekoszolt utcai ruhában ácsorgott előtte, mintha csak két világ képviselői lettek volna. Dühödten mutogatott rá és kiabált, miközben kitépte az ujjai közzül  akezét tovább folytatta a már rekedségbe fulladt kiabálást.
– Maga szerint mit keresek itt?! Minek tűnik? – Oliver Smith nem hatódott meg a hanszín elváltozásoktól, egyszerűen csak horkant egyet és a tükör nélkül olyan elegáns mozdulatokkal kötötte meg a nyakkendőjét, hogy azt bárki megirigyelhette volna.
- Birtokháborításnak - válaszolta nemes egyszerűséggel Smith professzor, hidegen és könyörtelenül. Még csak színjátéknak sem tűnt. Nem szerette a váratlan pillanatokat, de kézben tartotta a helyzetet. Nem lehetett most lágyszívű pont egy esküvő előtt. Ez nem az a Smith, aki csak úgy unikornisokat mutogat egy bizonyos - nagyon fontos - diáknak.
– Nem engedhetem! – magyarázta Florian egy kamaszos makacsságal, és az ajtóra pillantott, SMith pedig minden idegszálával megfeszült. Borult idő csak fokozta a kellemetlen és keserű hangulatot odabent és Oliver csak abban reménykedett, hogy nem fog berogogni a testvére csak a hecc kedvéért. A nővére még midnig szertelen volt és kellemetlenkedő, cseppet sem látszott rajta, hogy férjes asszony két kisgyerekkel. Mintha Smith vonzotta volna ezeket a kellemetlen heves embereket. A gondolatra hatásosan Florianre pillantott.
- Ebbe nincsen beleszólása. Egy maga fajta sosem fogja megérteni, milyen a kötelezettség - vágott vissza Oliver hűs metsző hangján, és masszívan sugározta a tekintetev a szikrákat. Mintha csak szikrázásra születtek volna. Persze ezekre a szavakra sem álhattak el le Fay krokodil könnyei.
El fogom mondani a szertartáson, hogy mit tett velem… Nem akarom, hogy feleségül vegye azt a nőt… -mondta és abban apillanatban, amikor la Fay megindult az ajtó felé, Oliver elé hoppanált, és nemes egyszerűséggel felemelve, magához ölelve erőszekos és éhes csókkal hallgattatta el a fiút. Lendületesen neiktolódtak egy szekrényajtónak.
- Semmit nem fog elmondani, ostoba kamaszkori szeszélyből, le Fay. Semmi köze hozzá, hogy kit veszek el és milyen okból. Egy bosszúszomjas kölyök nekem nem dirigálhat - mondta egyeneletes hangsúlyozással Oliver Florian ajkaira, amik egészen mást üzenhettek a durva szavak mögött.

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

Ahogy ránéztem, meg a piperkőc szettjére, megint olyan messzinek és idegennek tűnt. Nem is az a Smith professzor volt, akivel az unikornisokat bámultunk. Ez valaki más volt... egy idegen, amint a nyakkendőjét kötötte, hogy valaki mással házasodjon össze. Ettől egyszerre voltam dühös és szomorú. A könnyeim sem akartak megállni. Nem. Nem akartam, hogy bárki is elvehesse tőlem... mert őt kedveltem. Ez nem olyan volt, mint Mironnal.
- Ebbe nincsen beleszólása. Egy maga fajta sosem fogja megérteni, milyen a kötelezettség - vetette a szememre, mintha nála alább való lennék. Igen. Félvér voltam és nem voltak hülye kötelezettségeim, de neki sem kellett volna, hogy legyenek. Szembe mehetett volna vele, ha tényleg azt érzi, amit én is érzek.
- Egy magam fajta... - ismételtem kicsit megremegett hanggal.
A könnyek őrülten folytak az arcomon. Szinte éreztem, ahogy megroppan a szívem. Csak azt éreztem, tennem kell valamit... hogy fájjon neki is úgy, ahogyan nekem. Azonban mielőtt még kironthattam volna, elém hoppanált, felkapott és csókolni kezdett. Megdermedtem, csak hagytam, hogy az ajkai az enyémeket falják. Aztán elengedtem magam, viszonozva a csókot a hátam a falnak ütközött.
- Semmit nem fog elmondani, ostoba kamaszkori szeszélyből, le Fay. Semmi köze hozzá, hogy kit veszek el és milyen okból. Egy bosszúszomjas kölyök nekem nem dirigálhat - mormogta az ajkaimra, ahogy a szemébe nézve még egy adag könny folyt végig az arcomon. Annyira hidegek és kegyetlenek voltak a szavai, miközben az ajkai finoman simítottak végig az enyémeken.
- Nem vagyok kölyök... - mondtam, szinte vicsorogva és a kezem lendületből hatalmas pofonnal csattant az arcán. Éreztem, ahogy a tenyerem is zsibbadni kezd. Megütöttem egy tanárt. Megütöttem a világ legveszélyesebb tanárát. A szívem kiszakadni készült a mellkasomból, a könnyeim pedig egy pillanatra sem álltak meg. Csoda volt, hogy nem száradtam még ki.
- Nem használhat így ki... - a hangom megint egyre erőteljesebb lett, de a rekedtség maradt a könnyek hatására. Egyszerűen szörnyen éreztem magamat, amiért így átvertek, amiért hagytam magam újra ilyen helyzetbe sodródni. Mironnal már meg kellett volna tanulnom ezt... most meg itt vagyok és azt várom, hogy egy negyvenéves pasas, akiről semmit sem tudok, miattam lépjen le az esküvőjéről.
- Miért nem tud engem szeretni? - sírtam tovább, de már megtörtebben.

Ez csak üzlet


LA FAY
2003. június 30.

Az a SMith, aki most eskübőre készült nem látott mást Florianba, csak egy meggondolatlan ünneprontót, akiből úgy folytak a könnyek, mintha az lett volna a testének 90%-a. Nem, Smith nem engedhette el magát, a szigorúan és elkötelezetten készítette fel a lelkét arra, hogy örökre gúzsba kösse magát és gyermeket nemzen. Nem hatotta meg hát, az előtte ácsorgó ifjú jelenléte sem, hiszen most nem gyengülhetett el, a vágyait elcsillapította már akkor, miután elhagyta a Roxforti peront, hogy hazatérhessen a családi birtokára. Smith nehezen bírkózott meg a látszat ellenére Florian jelenlétével. ha tehette volna, lemosta volna az arcáról a könnyeket, szelíd csókokkal. kevés ember szeretett, és még kevesebb embernek mutogatott unikornisikat. Csak ő és Hagrid ismerte azt az ösvét, ahol a kancák szokták ellés után legeltetni a csikóikat, miután eltűnnek a fátyolos kdöben. Sosem fogja ő sem elfelejteni azt az élményt, amikor először látta ezt  csodálatos jelenséget. és Boldog volt, nagyon-nagyon bodlog, hogy Floriannak megmutatta, és ő neki tetszett az ajándéka. Ám ennél többet nem adhatott. Nem engedhette meg magának. A kezét a saját láncaival kötötte meg, és a kulcsot régen eldobta hát. Acél szívvel szemlélte hát az előtte zokogó diákot. Ilyen lélekjelenléttem pedig könynedén gázolt bele Florian lelkébe is.
- Egy magam fajta... - motyogta a fiú, SMith pedig csak bóintott egyet. CSak az aranyvérűek érthették meg igazából, mit is jelent egy ekkora áldozat hozatal. Éredkből házasodni, félte tenni mindent, amit csak akar az ember. Ó, nem egy lazább életből származó, fiatal diák pláne nem érthette meg ezt.
- Nem tartozik bele ebbe a világba. Az én világomba. Soha nem is fog - tette hozzá drámaian, egy utolsó mozdulattal pedig tökéletesen megkötötte a nyakkendőjét. Készen állt hát elindulni. Azt már nem tette hozzá, hogy ezért legyen hálás. Hogy még ő fiatal volt és képes arra, hogy tovább lépjen. Minél idősebb az ember, annál nehezebben szakítja el magát a kötelékektől. SMith is ezt érezte magán, hogy fájt neki, de muszáj volt. Muszáj volt, hogy a családja nevét továbbra is megőrizze. Amíg Mardekár Malazár utódia is képesek voltak ennyi időn át fennmaradni, akkor ő is godnoskodni fog a saját vérvonaláról.
Persze közben meg is kellett akadályoznia, hogy ne legyen ez az egész esküvő lefújva így kénytelen volt megvédenia magát és a becsületét, így csak éhesen és meglepően szenvedélyesen csókolta meg Floriant.
- Nem vagyok kölyök...  - magyarázta dacosan, majd a következő pillanatban még egy pofont is kapott.  Olover SMith ábrázata szabályosan elsütétült, és szinte midnden fény visítva kimenekült a szobából. Az arca piros lett, a tenyér nyoma ott éktelenkedett rajta. Borús ábrázata még borúsabb lett és ez sosem jelentett jót. Egy ideig nem szólt smemit csak kínos csend ült meg a szobában. A kezével a zsebében kutatott, hogy szivart húzzon elő, mert kellemetlenül megkívánta, de azt valahol a hitvesi hálószobában hagyhatta. Már a szoba is elő volt nekik készítve a nászéjszakára. SMith pedig nagy gondban volt, hogyan kivitelezze a nászéjszakát egy olyan nővel, akit még csak nem is kívánt. Persze, ugyan ezen gondolkodott a menyasszonyi ruha felvétele közben Miss Black is. Mind a kettejük számára egy hosszú-hosszú éjszaka várt.
- Akkor nem lesz kölyök, ha mejd megérti, miféle áldozatot hozok - felelte kimérten Oliver, ám hangja veszélyesen dühösen csengett. - Mit képzel magáról? Ez túlmegy minden határon, Florian le Fay. Azek után már a szemem elé se merjen kerülni - mondta fenyegető hangon.
- Nem használhat így ki... Miért nem tud engem szeretni? - hallatszódott Florian megtört hangja, mire Smith lelke szomorúan felsóhajtott a sarokba húzdva, a férfi azonban rezzenéstelenül pillantott rá. Nem mondhatta ki azokat a szabakat, amiket ki akart. Nem mondhatott ki semmit.
- Mert ez nem az a szerelem, amire maga vágyik - felelte és végül is a szavak kegyetlenül őszintén festették le a helyzetüket. Floriannak nem tudta megadni azt, hogy csak vele legye, hogy csak őt szeresse. Számos akadályba üttközött ez a kapcsolat a kortól, az iskolai helyzetüktől, a vérükön át a mostani esküvőig minden. Egyszerűen nem az a férfi volt, akire szügsége lehet egy ilyen fiúnak. Bár ő ezt gondolta a szavai Florian tekintetében mást is jelenthettek.
A következő pillanatban azonban kinyílt a szoba ajtaja, Smith professzornak pedig csak anyni ideje volt, hogy a szekrény ajtaját kirántva beletaszítsa Floriant, majd godnos varázslattal be is zárta oda. Teddy lépett be a helyiségbe, Teddy Fawley, aki orra előtt tartott egy vaskos könyvet és úgy huppant le az ágyra, mintha a sajátja lenne.
- Khm. Teddy. Rossz helyre jöttél - magyarázta SMith, majd megpróbálta kireleni a fiút. Oliver SMith most először érezte úgy magát hosszú évek után, mint egy diák, akit rajtakaptak egy szörnyű csíntevésen.

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

Gyűlöltem, hogy erősebb nálam. Csak úgy felkapott és megcsókolt, rá véve arra, hogy viszonozzam az egészet. Nem tudom, olyan nehezemre esett az egészből felocsúdni, kiszakadni, mintha nem lennék önmagam. A tenyerem végül mégis csak ott csattant az arcán, hagyva, hogy vörössé tegye a bőrt. Tetszett a látványt, tetszett, hogy megmutattam Smith-nek, én is képes vagyok kiállni magamért és a hazugságokért, amivel maga mellett tudott a tanév második felében.
– Akkor nem lesz kölyök, ha mejd megérti, miféle áldozatot hozok – felelte kimérten, de nem engedett el a karjai közül. Olyan szorosan tartott, mintha muszáj lenne neki mindig megfékezni… ezek szerint tartott tőle, hogy esetleg komolyan vesz a násznép, ha azt mondom, hogy a vőlegény szeretője, szerelme vagyok. – Mit képzel magáról? Ez túlmegy minden határon, Florian le Fay. Azek után már a szemem elé se merjen kerülni.
Erős voltam, de szavai már így is elég mélyre jutottak. Éreztem, ahogy egész egyszerűen csak megsebezik a szívemet, a könnyeim pedig végig folytak az arcomon. Nem akartam ezt érezni iránta, mégis megtörtént. Vágytam a szerelmére, ahol Welch szerelmére is vágytam annak idején… de ott nem volt rá esély, itt meg igen. Elvitt az unikornisokhoz, láttam, hogy kiül a pír az arcára. Nem csak testileg vágyott rám, hanem lelkileg is. Talán ostoba kölyök voltam, de még én is éreztem, hogy a közöttünk lévő dolgok mások. Ezért sírtam.
– Mert ez nem az a szerelem, amire maga vágyik – felelte. A hangja kiegyetlenül sebeztek megint mélyebbre, úgy éreztem, hogy átszakítják a szívemet. Tudtam, hogy nem vagyok különleges, hogy nem érdemelhetek meg ilyesmit, de mégis akartam. Belemarkoltam a ruhája anyagába. Vissza akartam tartani.
– Akkor maga szerint miért vagyok itt? – kérdeztem halkan és hangosan sóhajtva hagytam, hogy még egy adag könny folyjon ki az arcán. Nem jöttem volna ide, ha nem lenne fontos, ha le tudtam volna nyelni az egészet. De én ott voltam vele a szobában, ahol éppen vőlegénynek öltözött és azt akartam, hogy adja fel ezt értem. – Máskülönben nem csináltam volna ilyen hülyét magamból… – hüppögtem tovább. Tudtam, hogy sok volt a különbség közöttünk, de engem nem érdekelt. A konvenciók nem érdekeltek, ahogy a kötöttségek sem, csak éppen a szüleimnek nem mertem volna soha elmondani. Soha. Legalábbis addig nem, míg be nem fejezem a Roxfortot. Addigra ennek az egésznek már nem lett volna súlya.
Azonban, mielőtt még Smith válaszolhatott volna, az ajtónál valaki matatni kezdett. Rémülten pislogva bámultam a zár irányába, de aztán jött a lendület, a csukódó ajtó és egy férfiruhákkal teli szekrénybe találtam magam… vaksötétbe. Most már varázsolhattam volna, hiszen elmúltam tizenhét éves.
Hallottam, hogy beszél odakint, én viszont kezdtem pánikba esni. Ráadásul a pálcám is kieshetett a zsebemből, mert nem találtam sehol. Így nem volt más választásom, mint belülről rugdosni az ajtót. Túl sötét volt, fullasztóan meleg, csak ki akartam menni, mert annyira féltem. Az ajtó nem akart nyílni, viszont egyre több ruhába gabalyodtam bele, amiből csak szakadással tudtam szabadulni.
– PROFESSZOR! SMITH! – visítoztam, abban a reményben, hogy akkor kienged. De a hangom szép lassan elhalt, ahogy berekedtem a hangoskodástól. Így csak lerogytam a szekrény aljában és azon agyaltam, hogyan üssem meg, ha kijutok innen.
Már egészen alélt voltam, mikor nyílt az ajtó, én meg kiestem a szőnyegre, éppen Smith lábai elé.
– Hogy mennyire utálom magát… – dünnyögtem kiszáradt ajkakkal, de nem mozdultam a szőnyegről, csak összehúztam magam magzatpózban.

Ez csak üzlet


LA FAY
2003. június 30.

– Akkor maga szerint miért vagyok itt? Máskülönben nem csináltam volna ilyen hülyét magamból… - motyogta teljesen összetörten az előtte álló Florian, aki így még apróbbnak, még sebzett kuskutyásabbnak tűnt Oliver SMith árnyékában. Smith szeretett volna válazsolni rá valamit, de közben meglehetősen heves belső harcot vívott magával. Összecsaptak gigantikus harccal azok az énjei, akik két világban léteztek, és úgy tűnt, a kötelesség leveredett most is felébb. Mint ahogy egy nagyon jó megírt programban is lenni szokott. Smith nagy áldozatokat hozott a döntésvel, sokmindenről kész volt lemondani. Emiatt meglehetősen alázatos és behódoló is volt, ha csak néhány dologban is. Tisztelte a törvényt a családot, és ezek előtt mindig engedelmesen fejet is hajtott. Mindazok ellenére, hogy milyen határozott kiállása is volt. Ez a két dolog felett még ő sem gyakorolt hatalmat.
Így hát készült is a válasszal, amik csak újabb döfések lettek volna a fiú szívében, de kicsapódott az ajtó, és belobogott rajta a Fawley család egyik legfurcsább tagja, a meglehetősen hebehurgyának tűnő Teddy Fawley. Smithben megállt az ütő, miközben a léptek zaja felcsendült a háta mögött. Csak a testalkatuk miatt nem szúrhatta rögtön ki őket a fiú, na meg a kezében tartott könyv miatt, de ennyi idő elég volt, hogy belökje a szekrénybe a szerencsétlen Florian la Fayt.
A felszólítására Teddy a fülét se mozdította, így hát a kedves nagybácsiból előtört a nem túl kedves nagybácsi, a rettegett Smith professzorral összekeverve.
- Teddy Fawley, most azonnal távozz! - jelentette ki recsegve harsogva, mire a fiú megrettenve bámult fel Smith professzorra, aki úgy magasodott felette, összefont karral a mellkasa előtt. Úgy festett, mint egy gonosz dzsinn, aki lesújtani készül. Amúgy is meglehetősen rosz kedve volt az esküvő miatt, aztán mér egy kölyök az arcába is dörgölte, hogy milyen rossz ember. A szekrényből Floran visítása is kihallatszott, így kénytelen volt egy hangosabb orgánummal harsogni a szerencsétlen fiúra, nehogy meghallja Floriant. - Jövőre megbuktatlak Bájitaltanból, ha még egyszer eltéveszted a szobád számát! - mondta aztán, végül csak sóhajtott, és a rémületében az ágyára fagyott fiút a vállánál fogva terelte ki a szobából.
- Én... Én bocsánat, izé... szóval én éppen a csillagokat néztem és...- makohgta Teddy, mire csak sóhajtott egyet Smith.
- Persze, persze, fiam. Inkább keresd meg a nővéred - hessegette el a felnőttek szokásos szövegével az ifjú diákot, miközben becsukra az orra előtt az ajtót, majd gyorsan kinyitotta a szekrényt is, ahonan kizuhant a teljesen falfehér Florian. 
- Hogy mennyire utálom magát… - nyögte, miközben teljesen összegubózott a szőnyegen. Smith csak sóhajtott, és letérdelt elé, miközben igyekezett a szemébe nézni.
- Utáljon csak. Úgy könnyebb lesz - dünnyögte SMith professzor, aztán egy hirtelen kétségbeesett hullámtól, hogy ő ezt mégsem akarja, úgy csókolta meg és simult hozzá, mintha nem lenne negyven perc múlva esküvője, és nem lenne senkinek sem a jegyese. Nyelvével és ajkaival éhesen kereste Floriant, kezével pedig finoman simított végig a fiú ruhája alatt.
- Nem kellene hagynom, hogy megőrjítsen, la Fay - szólalt meg mmiközben elnyúlt vele a szőnyegen és összeért a csípőjük a nadrágon keresztül.

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

18+
szexualitás

A szekrény sötétsége, az állott, öreg fa illata valahogy pánikot váltott ki belőle. A szívem őrülten kalapált, nem úgy, ahogyan az egy griffendéleshez illett volna. A könnyeim még mindig patakokban folytak, ezért üvöltöttem és csapkodtam egy fát, hátha ki tudok törni. Hol beleakadtam egy-egy ruhadarabba, szétszaggatva azt, aztán a Smith által annyira gyűlölt tornacipővel kezdtem rugdosni a remélt kijáratot. Nem értettem, miért zárt be, miért alázott meg megint.
Ahogy nyílt az ajtó, a fáradt testem csak kizuhant az öreg szőnyegre. Összehúztam magamat, hagyva, hogy a könnyeim mindenhova is odafolyjanak. Csak szipogtam egyet, ahogy odatérdelt mellém. A tekintetünk éppen találkozott, de nem bírtam azokat a jeges szemeket elviselni magamon. Egy pillanatra összehúztam a szememet, hagyva még több könny folyjon ki.
– Utáljon csak. Úgy könnyebb lesz – felelte, de aztán olyan hirtelen érintett meg, húzott magához és csókolt meg. Csak lehunytam a szememet és hagytam, aztán már valahogy fölém is kerekedett.
– Gyűlölöm… egyenesen gyűlölőm… – Suttogtam és átkaroltam a nyakát, miközben az ujjai már az ingem alá simítottak. Az érintése finom volt és puha, na meg erős és meleg, mintha ez a kettő egymás szöges ellentéte volna, ám nem volt így. Nála ezek találkoztak… bár kedvesnek éppen csak egy szemvillanásnyi ideig láttam. Azon kívül mindig kemény és hideg volt, mint egy zord északi hegy, amit egész évben hóréteg borított. Nem tudtam megolvasztani, egyszerűen nem ment.
Tudtam, hogy hiába ezek a csókok, Smith kitart a tervei mellett. Mindig kitartott. Az ő szava volt mindig az utolsó. Ha házasodni akart, házasodni fog, én csak egy kis szerető voltam a szemében, akit jobbnak látott egész egyszerűen csak mellőzni.
– Ahh… professzor… – sóhajtottam az ajkai közé. A tenyere mozgása a bőrömön egyenesen megőrjített. Pontosan tudta, most bármit elvehet tőlem, csak akarnia kell hozzá. Semmi másra nem volt szüksége.
– Nem kellene hagynom, hogy megőrjítsen, la Fay – ahogy beszélt, ahogy az ajkaimra lélegzett, megint úgy éreztem, elveszítem a józan eszemet. Nem azért jöttem ide, hogy lefeküdjek vele az esküvője előtt. Megakadályozni akartam, hogy ne legyek olyan fene megalázott. Ehelyett, hagytam, hogy a combjaim között kapjon helyett és a combunk még nadrágon keresztül is forrón összesimuljon.
– Tényleg nem kellene… – suttogtam. – A gyönyörű menyasszonya odakint várja, hogy elvegye. – Nyeltem egyet, engedve, hogy egy kisebb nyögéssel, újabb adag könnycsepp mossa végig az arcomat. Képtelen voltam befejezni a sírást. Fájt, hogy ezt választotta, engem meg csak „magamfajtának” titulált, amivel egész egyszerűen nem lehetett mit kezdeni.
– Csak maradjon velem… kérem… – suttogtam és kicsit belemozdultam csípővel ebbe a forró pillanatba. Tényleg el akartam csábítani, magam mellett tartani, de valójában tudtam, hogy erre nem sok lehetőségem van. Nem voltam különösebben helyes sem, szexi sem… és nem is tudtam lényegében semmit adni Smith professzornak, amiért engem jobban megérné elvenni. Nem is akartam, hogy elvegyen. Simán csak vele akartam lenni.

Ez csak üzlet


LA FAY
2003. június 30.

18+

– Gyűlölöm… egyenesen gyűlölőm…
Smith őrlődött, egyre jobban, és ez egyre inkább gyengévé tette. Nem abban ingott meg, hogy az esküvőt lemondja, ó nem. Ha az élete múlott volna se, ha pálcát tartottak volna a nyakához sem változtatta volna meg a mai nap egyre közeledő kimenetelét, ami lassan negyven perc múlva végleg rányomja a bélyegét nem csak az ő ynomorult lelkére, hanem majd a hölgyére is, akit el fog venni. De ennek ellenére meglehetősen nagy bajban volt a szilárd magabiztos talajon álló érzelem világa. Szerette Floriant ezt még magának is alig merte bevallani. Rendkívüli módon ragaszkodott a fiúhoz, aki egy kicsit kiszínezte a lelkét és a sivár, monoton diákokkal veszekedő napjait. Ettől pedig szabáylosan megrettent.
Nem akart gondolkodni, nem akart smemit sem csinálni, csak ösztönösen teperte le a fiút a földre, atrra a drága szőnyegre, ami szinte a szoba éke volt. Megleteősen puha anyag kényelmesen ölelte körbe őket, hiszen bűvölt szőnyegként ez volt a dolga, hogy a lábat kényeztesse, most pedig még annál többet is tehetett. Szóval amíg összesimult reszketve a testük, és közben mégis most is egymással vívtak csatát, hiszen két világ szülöttei voltak, akik a sajátjukét tartották az igazinak, és elvérták, hogy a másik hajtson fejet a nézeteik előtt. Most viszont nem akart harcolni, csak érzeni szerette volna a fiú kellemes illatát, érezni a szájának finom ízét és a bőrének kellemes lágyságát.
Smith-szt nem zavarta a fiú gyűlölete. Ezek az érzések hidegen hagyták edzett lelkét, így lekiismeret furdalással nézhetett minden nap az iskolában is az őt utáló diákok szemeibe. Ő jót célt szolgált. Nem érdekelte a kamaszos utálkozás. Őszintén hitt benne, hogy szavai, tanításai, ha nem most, akkor később fognak aranyat érni. Talán megmenthetik vele valaki életét. Akkor már legalább tanárként nem vallott kudarcot.
Úgy hitte, ha Florian gyűlöli, akkor neki is könnyebb lesz. Könnyebben át tud majd rajta nézni, mint ahogy a diákokon, de nem így történt. Az érzései nem változtak, és azok egyre jobban magukkal sodorták. Szenvedélybe csapott át a dühe. Őrült, éhes és heves szenvedéllyé.
- Tényleg nem kellene…  A gyönyörű menyasszonya odakint várja, hogy elvegye - sóhajtozott alatta Florian, miközben Smith gyors modzulatokkal szabadította meg magukat a nadrág egyre kegyetlenebb szorításából.
- Valószínüleg ő is éppen most keres ugyan ilyen vígaszt, mint én - mormolta halkan SMith célozva arra, hogy egyikük sem rajongott ezért, de kötelességük volt és a kötelesség még az egyén érdekeit is kegyetlenül felül írta, hiszen aranyvéröek voltak.
– Csak maradjon velem… kérem… - súgta és amikor Flrian belemozdult és odalent összeért a bőrük, MSith olyan szomorúan és bánatosan sóhajtott fel, mintha csak a halál közeldeett volna felé. talán ez volt a legőszintébb vallomás az unikornisok után, amit kapohatott tőle a fiú. Inkább csak magához húzta, hogy a legforróbban és a legszorosabban érjen össze a testük. Forró heves ritmusú tácnba kezdtek, SMith pedig a kellemes bizsergéstől egészen libabőrős lett. Elveszett a csókokban a mozdulatokban a sóhajokban egészen addig, amíg teljesen el nem érte  aforrósággal és reszketéssel egybefűzött csókot. Nem godnolkodott, csak hagyta, hogy ezek az ösztönös dolgok őszintén vezessék, és így a tácnuk végén reszkető sóhajjal lehelt még egy utolsó csókot Florian ajkaira.
- Magával akarok maradni - suttogta, de aztán sóhajtva fájdalmasan elhúzódott, és megigazította magán a szétzilált öltözékét. Tíz perce maradt még az esküvőig. - De nem tehetem meg, hogy nem teszem meg - tette hozzá, de a sajnálomot már lehagyta róla. Büszke ember volt. A szavait egy türelmetlen kopogás zavarta meg, majd valaki bekiabált, hogy készen áll-e az esküvőre.
- El kell menned. A világom nagy teher, és nem tartozik hozzád - nézett rá Florian könnyes arcára és mepróbálta letörölni a hatalmas cseppeket.

ez csak üzlet
▪ 2003. június 30. ▪

Smith professzor


ihateyou style

18+
szexualitás

- Valószínüleg ő is éppen most keres ugyan ilyen vígaszt, mint én - válaszolta. Csak azt nem értettem, ha a felesége is mással akar lenni és ő is, akkor minek ez az egész színjáték. Nem volt persze időm azon agyalni, hogy miért egyszerűbb a boldogtalanságot választani, miközben az aranyvérű családok szép lassan kihalnak. Miért küzd valaki olyan eszméért, amit már régen megdőlt... nem. Mert a testem megint a professzoré lett. Eggyé vált a testünk és a szobát csókok és sóhajok hangja uralta el.
Nem is emlékeztem már a mozdulatokra. Csak a forróságra, ahogy mozog, ahogy mélyebb lesz és végül jött a remegés. Olyan volt, mintha csak vigasztalni akarna ezzel, de valójában mélyítette a sebeket. A könnyek nem múltak el, csak szüneteltek. Az utolsó csók alatt indultak meg újra.
- Magával akarok maradni - sóhajtott fel. Azért még is csak elhúzódott, vissza igazította a ruháját olyanra, amilyen eredetileg volt. Makulátlanná, gyűrődés mentessé. Csak azért álltam fel én is, hogy megérintsem még egyszer őt... hogy gyengéd legyek.
- De nem tehetem meg, hogy nem teszem meg - tette hozzá. Hangosan sóhajtottam egyet, hogy aztán akadhozva fújjam ki a levegőt. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire fáj az elutasítása. Lényegében egy eszmét választott helyettem.
Kopogás hallatszott. Összerezzentem rá.
- Oliver! Aurora már tűkön ül! Menni kéne. - hallatszott egy férfi hang. Aztán, ahogy a léptei távolodtak, megint kibuggyant belőlem egy kis zokogással a sírás.
-  El kell menned. A világom nagy teher, és nem tartozik hozzád - simított végig az arcomon. A könnyeimet törölgette a nagy meleg tenyerével, én meg kinyúltam, hogy megigazítsam a nyakkendőt rajta, mintha nekem is fontos lenne, miképpen néz ki a nagy napján. Azt sem akartam, hogy legyen nagynapja. Legszívesebben elhoppanáltam volna vele, de olyan hülye voltam, hogy nem tettem le a hoppanálási vizsgát sem. Inkább eltoltam az utolsó évemre.
Meg akartam szólalni, de én képtelen voltam tegezni őt. Túl nagy volt. Túl erős. Túl felnőtt. Túl professzor... és túlságosan szerettem, hogy tiszteletet parancsoló mellettem.
- Maga miatt már hozzám tartozik. - Feleltetem csendesen és belesimultam a tenyerébe. Finom puszit nyomtam a bőrére. - És nem akarok elmenni. - suttogtam még a bőrére, majd felnéztem, egyenesen a szemeibe.
Megint megeredtek a könnyeim. Tudtam, hogy könyörögnöm is felesleges, mert ő ezt akarja, így közöttünk sosem lehet semmi komoly. Megházasodik, én meg nem tudom... csak maradok a hülyegyerek, aki voltam. Már nem akartam szerelmes lenni, mert az túlságosan fájt.
- De elmegyek. - Folytattam aztán kis habozással. - Nem fogok a boldogsága útjában állni. Ha attól boldog, professzor, hogy elvesz valakit, akit nem szeret és csinál vele egy rakás kölyköt, akkor én... nem tehetek más, minthogy elfogadom. - Dünnyögtem. Megpróbáltam erős lenni, de azért átöleltem. A zakójába zsebébe dugtam egy cédulát a címemmel. Eleve azért véstem fel még a vonaton, hogy tudjon nekem baglyot küldeni... csak akkor még az a forgatókönyv játszódott le a fejemben, hogy megszökik az esküvőről.
- Legyen boldog élete. - Tettem hozzá, majd hátat fordítottam neki, hogy az ablak felé távozzak.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!