+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | |-+  A Szirén
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Szirén  (Megtekintve 736 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 02. 15. - 23:33:23 »
+1

● green eyes ●


Gabriel
2002. február 19.

outfit

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

A napok nem teltek valami gyorsan. Hiába tűnt minden nap olyan mocskosul zsúfoltnak, még mindig csak öt nap telt el, hogy eljöttem a Mungóból és otthagytam Gabrielt. Bűntudatom volt, amiért nem mentem vissza, amiért egyedül érezhette magát… vajon megértette volna, ha azzal magyarázom, Daniel hogyan nézett rám? Vagy, ha azt mondom, engedelmeskedtem életemben először valakinek? Jó talán nem először, de mégis ritka alkalmak egyike volt. Elárultad őt is, O’Mara. Magára hagytad, mintha soha nem is létezett volna… A hang kegyetlenül mart a legsérülékenyebb pontba. Egy részem tudta, hogy Gabriel tudja, szükségem van rá még mindig s vele akarok lenni. A biztonság kedvéért többször megpróbáltam hatást gyakorolni a névjegykártyájára, remélve, hogy rájön hol vagyok. Azt akartam, hogy jöjjön ide és legyen megint erős.
Akárhányszor eszembe jutott, ahogy utoljára láttam, megremegtem. Szívtelennek éreztem magamat, amiért nem erősködtem jobban s estem neki mindenkinek, csakhogy ott lehessek vele és a kezét fogjam. Ehelyett Anelia Szirénjében bujkáltam, mint egy igazi bűnöző. Talán csak annyi különbséggel, ahogy a rózsamintás ágynemű alatt sajnáltam magam, ahelyett, hogy kimentem volna az utcára, hogy kiraboljak valakit. Csakhogy mióta a karom megsérült, nem sok kedvem volt ehhez. Jórészt csak ültem a szobámban, míg Anelia vagy az egyik lány rám nem rontott, hogy egyek egy kicsit.
Ez történt most is, nagyjából kétóra tájban. Még bőven az ágyban voltam és a függöny között betörő fénycsíkot bámultam, ami aranyló nyomot festett a piszkos falra. Két lány a szomszéd szobában „gyakorolt” az estére, mert hallottam, ahogy újra és újra kéjesen nyögnek. A cuppogás hangját megpróbáltam kizárni, mintha zavarna, ha mások boldogok, miközben én csak azokra a zöldszemekre tudtam gondolni.
– Elliot, miért alszol még mindig? – kérdezte a lány, akinek meg nem tudtam volna mondani a nevét. Többek között ő volt az egyik, aki rendszerint rám tört, ha Anelia nem ért rá. Most is letette az éjjeliszerkényre a viseltes fémtálcát, majd elsietett a függönyhöz.
Egyetlen, erőteljes mozdulattal húzta szét az anyagot. Az aranyló napfény megtöltötte a szobát… már-már tavasz érzést hozva magával.
Merlinfaszára… engem mindenki csak az ágyból akar kiszedni itt! – Morogtam. Közben egyébként a lány már a ruháimat készítette elő, mintha tudná, miben érezném jól magamat s a fekete egészen jó választás volt. A virágos ing sem törte meg különösebben azt a komorságot, ami bennem uralkodott az elmúlt napokban.
Persze a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem maga az öltözködés. A tegnapi kastélytúrában sikerült alaposan lesérülnöm. Nem csak azért, mert szokás szerint összetörtem magam, hanem mert a dárda, ami átfúrta a bőrömet egyszerűen csak és valami átkot vagy mérget injektált a bőröm alá, amitől a mágikus gyógymódok nem voltak elég hatásosak a sérüléssel szemben. A csontok bár nem voltak már töröttek, mégis az a fájdalom dolgozott bennük. Ráadásul a vállamnál egy fekete folt keletkezett, pontosan a behatolás helyén és abból apró, furcsa vonalak indultak meg a lapockámon lefelé, végig a felkaromon egészen a könyökömig. Ez önmagában is rohadt ronda volt, a fájdalom pedig lüktetően futott végig minden mozdulattal a testemen.
Most még is könnyebben pattantam ki az ágyból. Talán a napfény hatására nem tudom… de egy rövid szisszenés után már a ruháimnál voltam. Amíg a lány az ágyamat rendezte és Zeuszhoz beszélt, én öltözködtem. Nehezen, fájdalmasan, kissé megremegve, hogy aztán a sápatag képemre vessek egy pillantást a falon lógó, régies tükörben, miközben felkötöttem a karomat a tegnapi sálammal.
 – Ki dug a szomszéd szobában? - Érdeklődtem, csak úgy mellesleg, mikor egy hangosabb nyögés hatolt át a falakon.
– Csak a két új lány – közölte, majd legyintett egyet, hogy a tükörben találkozott a tekintetünk. – Egyél a levesből, Merlinre mondom, imádni fogod! – Tette hozzá és még elemezni akarta az ebédet, mikor az ajtó mögött kinyílt. Ismerős illat, ismerős mozgás… ismerős hang… ennyit fogtam fel, ahogy arra fordultam, végre nem a saját tükörképemben gyönyörködve.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 02. 18. - 23:17:47 »
+1

Elliot
2002. február 19.

Őszintén? Csodával határos, hogy O'Mara elengedte. Igen, öt nap ingerszegény környezet bőven elegendő volt ahhoz, hogy újradefiniálja ezt a nevet ideiglenesen Danielre, aki láthatóan szent küldetése céljául tűzte ki, hogy Gabriel Milton még csak véletlenül se hagyja el az ispotály területét.
Nem mintha... különösebben alaptalan lett volna a döntés. A rúnák feltörése után szabályos küzdelmet vívtak azért, hogy sikerüljön visszaterelni a fekete mocskot a saját medrébe. Ezúttal nem az életéért küzdöttek, pusztán azért, hogy... önmaga maradjon. Hálás volt érte valójában tekintve a tényt, hogy az önkontroll mint olyan, meglehetősen kardinális kérdés nála. Ennek elvesztése - az emlékeit is beleértve - olyan fenyegetés, amivel nem óhajt ujjat húzni és még mindig nagyon élesen él benne a tény, hogy gyakorlatilag hozzá kellett szíjazni az ágyhoz.
A sárkány még meglapulva is nevetett a karján. Az új átok őrjöngött a koponyájában felszaggatva minden kifacsart emléket, amit annak idején a kínzás hagyott maga után. Ennyi teher alatt túl gyorsan vadult el a tudata és gondolkodás nélkül váltott alakot, hogy megszabaduljon a béklyóktól. Tekintve, hogy sokkal később a vér ízével kelt a szájában, gyanúsan megsérült valaki. Megesik az ilyesmi, hm?
Szex abban az állapotban? Kurvanagy meggondolatlanság volt. Miután igazán kitisztult a tudata, azért ennyit még neki is sikerült felfognia és ehhez mérten egyébként kimondottan... sikerült is hálás betegnek lennie. Nem volt velük türelmetlen, engedetlen, nem vitatkozott. Valójában egy rossz szava nem volt hozzájuk ha egyáltalán annak ellenére, hogy az ingerültség egyenesen arányosan nőtt az eltelt napok számával. A tétlenség soha nem volt sajátja, s ebből fakadóan meglehetősen nehezen is tűri a mai napig. Szinte biztosra vette, hogy O'Mara nem engedi ki egy hét után sem. Remekül elő tudja adni, hogy nincs semmi baja, ám a szakértő szem még így is kiszúrhatja az árulkodó jeleket. Ha elég ideje ismeri, mint Metzger... vagy ha eléggé megértette már az átok működését ahhoz, hogy tudja, minden pillanbatban komoly fájdalmakkal jár.
A hoppanálás kimondottan nem segít rajta.
Tudja hova kell mennie. De legalábbis sejti. Elliot épp eleget használta azt a kártyát, hogy a nyomkövető aktív legyen még akkor is, amikor végre hozzájutott. Be tudta tájolni a célterületet és nem. A szemei előtt kirajzolódó Szirén képe egyáltalán nem teszi boldoggá.
Jóformán pontosan úgy néz ki, mint annakidején, mikor legutoljára itt járt. Nem, még csak nem is az elvárható viszonylatban; egy nyomozás miatt kereste fel az egyik lányt, ám... éppen ezért a terep nem ismeretlen előtte. Nagyon kristálytisztán tudja milyen helyről van szó. És viszonylag kurvára nehéz okot találnia, amiért Elliot O'Mara, akinek foglalt a segge és bérgyilkosok, meg az apja imperioi járnak a nyomában, miből érezte úgy, hogy ez a kupleráj történetesen alkalmas hely lesz az elszállásolására. Mert igen. Ha nap-nap után különböző időpontokban egyazon lokációról kap jelzéseket, arról vannak bizonyos feltételezései. Példának okáért, hogy az illető jóformán folyamatosan ott tartózkodik. Az elhagyatott Cukormázat ellenőrizve pedig egy meglehetősen felesleges és erőleszívó hoppanással karöltve viszonylag hamar nekiállt együttélni a megfelelő gyanúperrel.
A lendület és határozottság nem olyasmi, ami kimondottan kompatibilis lenne a felsőtestét jelenleg igen pofátlanul uraló átokkal, mindebből azonban kívülről mi sem látszik. Ami feltűnik, az a nyíló ajtó és a berontó két fekete dobermann, amint őrült szaglászással és sürgős tempóban haladnak... egy irányba. A pillanatnyi ijedtség érthető és kikben mozdulatlanná dermedést, kikből kiabálást vált ki, a lényeg úgyis egy; elvonja a figyelmet a némileg lemaradva őket követő, sötétkék hosszúkabátba bújt, nagyra nőtt férfiról.
Nem törődik az utánakiabálással. Nem úgy legalább, mint illene, még ha egyébként az esetleges támadásokra erőteljesen kiélezett is jelenleg. Finoman szólva is... irritált hangulatban van.
A szaglászás és finom kaparászás hangja előbb szivárog be az ajtó alatt, semminthogy az valóban kinyílna. Ám pár pillanattal később már valóban megteszi, csak hogy a bejáratot feltöltse a férfi termetes alakja. A kutyák megmaradnak kint az ajtó egyik és másik oldalán őrizve a rendet, Milton figyelme pedig körbevillan a beltéren egy pillanatra elidőzve a női alakon.
- Hagyj magunkra. - Az ellenmondást nem tűrő hang erőteljesen csend, belemélyül az indulat érdes súlya. A lány Elliotra bámul és Milton minimum elvár egy pozitív biccentést, amivel szélnek ereszti, hogy kettesben maradhassanak a szobában egymással. Meg a nyögdécselések hangjával a szomszédból.
Milyen idilli.
- Javaslom O'Mara. - Ah. Hát már vissza is tért, Daniel ismét csak doki innentől, hm? - Nagyon gyorsan avass be. - Igen. Pillanatnyilag ez a legdiplomatikusabb hangja, amit a hűvös pillantáshoz prezentálni is tud. Jóformán süt róla a feszültség, ahogy azzal szinkronban lobog az átok is a bőre alatt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 02. 19. - 11:56:54 »
+1

● green eyes ●


Gabriel
2002. február 19.

outfit

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

Gabriel Milton termetes alakja kitöltötte az ajtókeretet. Az most egészen aprócskának tűnt, mintha valami óriás lépett volna be ebbe az apró, kéjes, forró világba, aminek háttérzaját nem alkotta más, mint a szomszéd szobából érkező hangos nyögések ritmikussága. Az illata azonnal megtöltötte az orromat, ellazította minden idegszálamat, mintha csak a helyére billent volna az elmúlt napokban kegyetlenül felborult világrendem. Talán hülyeség ezt mondani egy alig pár napja tartó kapcsolatnál, mégis Gabriel volt az, ami a nyugalmat, a boldogságot jelentett addigra. Nem, O’Mara, nem szabad kapkodni. – Figyelmeztetett a hang és annyira igaza volt… és annyira nem érdekelt.
Barna szemeim felcsillantak, ahogy végig futtattam a tekintetem a lábától, a hosszú, kék kabáton át egészen az arcáig. Végre magas volt, erős és azok a zöldek is úgy csillogtak, ahogyan kellett. Oda akartam rohanni hozzá, megölelni, érezni az izmait, a benne lüktető kis sötétséget, amit az öcsém elvileg mostanra meggyógyított.
– Hagyj magunkra. – mondta a lánynak, ahogy a tekintete rá vándorolt. Én csak követtem a pillnatása útját. Talán azt hitte, hogy a szolgáltatásért vagyok itt, talán csak az árult el, hogy a következő másodpercben Zeusz kimászott az ágyalól. A fején végig siklott a vörösbársony takaró lelógó anyaga, majd gyorsra véve a lépteit zöldszem lábához dörgölőzött. Még kedves, doromboló hangot is hallatott, jelezve, mennyire örül az újabb gazdijelöltnek.
Nem néztem a lányra. Nem. Én egyenesen azokba a zöldszemekbe pillantottam ismét.
Igen, hagyja magunkra. – Ismételtem meg. A nyögdécselés hangja felerősödött, ahogy a lány Milton mellett kisietett a szobából. Annyira komolyan vette a feladatot, hogy még az ajtót is gondosan becsukta maga mögött. Alig, hogy a zár kattant újabb nyögéshullám szakadt át a fal túlsó oldaláról.
Na most magyarázkodhatsz, O’Mara… Szinte ösztönösen vártam volna, hogy majd az következik, amit Forest csinált volna. Féltékenységi roham, enyhe hisztéria, amiért a háta mögött egy bordélyban vagyok. Csakhogy Milton arca egészen másfajta érzéseket tükrözött. Feszültséget éreztem belőle. Talán hiányzotam csak neki… ahogyan nekem is ő. Közelebb léptem volna, hogy a mellkasára simítsak, gondosan kerülve a részt, ahol az átok érte… csak érezni akartam a bőre melegségét.
– Javaslom O’Mara. – Kicsit szíven ütött, hogy most nem Elliotnak hív, vagy Királylánynak… de valahol értettem, hogy be van rágva. Én is kiakadtam volna, ha A Szirénben találok rá, ráadásul valami nőcske társaságában. – Nagyon gyorsan avass be.
Zeusz közben egyetlen ugrással rugaszkodott el a földről. Kimeresztve a körmeit kapaszkodott meg a kék kabátban valahogy a mellkasa környékén, majd ruganyos mozdulattal a vállán termet, hogy az arcához dörgölőzzön, majd éppen a szeme alatt megnyalja az érdes nyelvével. Eddigre már olyan hangosan dorombolt, hogy ott is hallatszott, egy, másfél méterre, ahol én álltam.
Nem feküdtem le senkivel. – Szögeztem le szinte azonnal, majd tettem felé egy lépést. – Az a lány… csak hozott nekem ebédet. – Mutattam a tálcára, hátha az meggyőzi. Ezt a kapcsolatot nem akartam máris a féltékenységgel megrontani. Gabrielre nagyon szükségem volt és nem csak testileg, meg érzelmileg. Valahol mélyen, nagyon-nagyon mélyen éreztem, hogy mi ketten sokkal mélyebben fonódunk össze, mint ahogyan korábban bárkivel is. Azok futó kalandok, átmeneti kapcsolatok voltak. De Gabriel… ő más volt. Egészen más.
Esküszöm, egy lányhoz sem nyúltam… csak kellett egy hely, ahol lehetek… mert a házam… ott kellett hagynom… megfenyegettek, Averyvel… hazaküldtem Foresthez… – A hangom akadozott, mintha valami pánikroham készülne eluralkodni rajtam. Egyszerűen nem tudtam értelmesen elmondani a dolgokat. Csak arra vágytam, hogy csókoljon meg és mondja, hogy minden rendben. Erre vágytam napok óta, erre a megerősítésre.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 02. 20. - 00:13:32 »
+1

Elliot
2002. február 19.

Egyszerűen csak olvashatatlan az az arc. A nyilvánvaló feszültségen túl, ami jóformán ömlik belőle a zöld szemek ezúttal Elliot számára is némák maradnak, mintha a totális védelem páncélajtaja bezárult volna azon a tudaton és a túl vastagra edzett acélfal hideg fémjén túl az égvilágon semmit nem lehet kiolvasni a mögötte dúló gondolatokból. Nem biztos, hogy ez a hidegfényű csillogás a "kellett" kategóriát meríti ki valójában, de az tagadhatatlan, hogy ezúttal önmaga és csak alig fullasztó a felsőtest középpontjából pulzáló mágia fekete, foszlányos csápja, amely úgy tölti fel a rendelkezésre álló teret, akár a cigifüst. Belülről nem látszik, az embert az elején még zavarja, aztán megszokja szépen lassan, hogy csípi a szemét.
Az a sötétség nem kicsi. Ha Elliot széttárt ujjakkal rátenné a tenyerét, akkor sem tudná lefedni teljesen a rúnázást, de ezúttal kétség kívül nem olyan domináns, mint volt az ispotályban. Daniel képtelen volt meggyógyítani, de hű maradt az esküjéhez és végeredményben Gabriel valóban működőképes. Nyilvánvalóan az, hm? A lány talán Elliotra pillant kérdőn, de van életösztöne. Érzékeli azt a hangulatot, ami Gabrielből árad, elvégre... errefelé élet és halál múlhat azon, hogy az ember képes-e időben felfogni a kuncsaft hangulatát... és megtanulja kezelni is azt. A kezelés ezúttal a szólunk a nálánál kompetensebbnek esélyesen, még ha amúgy Elliot megerősítése helyt is hagy a távozásnak.
A lábához dörgölőző macska nem zökkenti ki, viszont komolyabban definiálja az ittlét tényét és valójában... elég volt végigpillantania a szobán belépéskor, hogy megkapja a maga megerősítéseit. Igen.
Elliot. Itt. Lakik.
Ez olyan sok szempontból nincs rendben, hogy neki se áll taglalni, mert lehet olyan hangot ütne meg, amit kifejezetten nem óhajt prezentálni sem most, sem máskor vele szemben.
Nem. Belenéz inkább azokba a mandulavágású szemekbe és ott valami olyasmit talál, ami képes is csillapítani azt a jeges indulatot legalább annyira, hogy viszonylag értékelhető tónusban szólaljon meg, bár nem. A kurvák önfeledt nyöszörgése a szomszédban kimondottan nem segít a helyzeten. Mert mondhatjuk, hogy csak rá fókuszál, ami a feszültséget tekintve igaz is, ám vannak dolgok, amiket az ember nemhogy kizárni nem tud, nagyon kategorikusan belefestenek a kép egészébe.
Az a kurva macska meg szimplán csak figyelmen kívül hagyhatatlan, ugye? Csak azért rándul össze, mert a dög a mellkasát célozza be természetesen, hol a kurva anyjába máshol ugye. Nem mintha számítana, egyszerűen mindenhol érzékeny az átok miatt nagyjából. Nagyon kizárólag Elliot kedvéért nem ragadja meg hátul a nyakánál összemarva a bőrt és hajítja el a szoba túlvégébe, pedig egy pillanatra megihleti a gondolat.
Pillantása csak enyhén rebben arra a közelebb lépésre és bár az álla irányba mozdul, nem néz arra a tálcára. Valójában szükségtelen. A memóriája rögzítette a fontos elemeket és képes visszaidézni anélkül, hogy odahagyná azt a szempárt, még ha a macska éktelen dorombja és a szeme alá érő nyalás végül el is mozdítja a fejét az állattól ellentétes irányba.
- Ha feltételezném, hogy megcsaltál, nem ilyen beszélgetést folytatnánk. - Nem, nem folytatnának az égvilágon semmilyet sem valójában, mert akkor nem kérdezne, hanem nyomozna és biztosra menne. Elvárja a hűséget, mert ő is azt biztosít a számára és nem is feltételez, amíg nem törik meg súlyosan a bizalmát. A látszat ellenére Elliot ebben a kérdésben tiszta lapot kapott annak ellenére, hogy vele hogy játszott egészen pontosan, amíg idáig jutottak.
Eltartja a fejét, amíg az állat hozzádörgöli a fejét a nyakához, pillantása azonban még mindig a férfin. Hogy az akadozó hang teszi, vagy szimplán az elmondottak... mindegy végeredményben. Elég ideig figyel ahhoz, hogy végül csillapuljon benne az indulat ő pedig mélyen sóhajt.
- Elliot... mi a francért nem szóltál, hm? - Megcsóválja a fejét, aztán felnyúl a macskáért a nyakába, hogy leszedje onnan. Csak futólag simítja meg, ami betudható a mozdulat részének is, amellyel félrerakja egy alacsonyabb szekrény tetejére.
- Mennyibe telt volna egy kérdés felém, hogy jöhetsz-e hozzám? A kutyák megvédtek volna. A csapdák, a ház mágiája megvédett volna. Nem egy kibaszott kupleráj, ahova bárki besétálhat. - Előre lép, ahogy beszél, közvetlenül testközelbe, hogy fél kézzel magához ölelje. Jobbja nyúl az álla alá, hogy megemelje maga felé. - És valójában kérdezned sem kellett volna. Megmondtam, hogy megvédelek. Csak ezért nem töröltem a fejedből a ház pontos helyét. Komolyan azt hitted ilyen elemi hibát vétenék különösebb cél nélkül? - Hüvelykje rásimít az alsóajkára és végre elmoccan a szemekről egy pillanatra, hogy lekövesse a mozdulatot. - Hogy a francba kellene vigyáznom rád, ha ennyire nem segítesz, mondd? - Halkan sóhajt, mielőtt lehajolna, hogy megsimítsa az ajkait az ajkaival. Ez már kimondottan gyengéd gesztus, ahogy az a csók is, amellyel végre... üdvözli őt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 02. 20. - 13:13:32 »
+1

● green eyes ●


Gabriel
2002. február 19.

outfit

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

Talán kettőnk játéka miatt éreztem olyan mocskosul fontosnak, hogy kimondjam: nem csaltam meg. Emlékezhetett rá, hogyan flörtöltem vele, hogyan húztam az agyát, majd vágtam rá, foglalt vagyok. Tökéletesen kiismerhetett már az előtt, hogy azt mondta volna, az övé vagyok. Csakhogy vele más volt. A lénye minden létező igényemet képes volt kielégíteni. Nem volt olyan apró részem sem, amit valamilyen módon ne mozgatott volna meg. Ezt sejthette is, hiszen már a Cukormázban töltött nap is olyan meghittre sikerült. Hiába indult vad, már-már állatias szexszel, után összesimultunk, beszélgettünk, elvesztünk egymás pillantásában és abban a pillanatban, mikor felöltözött és visszahajolt egy búcsúcsókra. Tudtam. Ő az.
– Ha feltételezném, hogy megcsaltál, nem ilyen beszélgetést folytatnánk.
Hát akkor mégis milyet, zöldszem?– pislogtam rá. A szemem sarkából láttam, ahogy Zeusz az arcához simul, a nyakához. Olyan könnyen, olyannyira feltétel nélkül fogadta be Gabrielt, mintha mindig is a részem lett volna. Az állatok sok mindent megéreznek… talán még előbb is, mint az emberek.
Sosem csalnálak meg.– Válaszoltam, s bár a hangom őszinte volt, tudtam, milyen gyenge lábakon is áll ez a kijelentés. Zöldszem olyan oldalamat ismerte, amit előtte nem sokan. Vele másképp ismerkedtem meg, mást látott belőlem. A hűtlenséget olyan nyíltsággal dörgöltem az arcába, mint soha egyetlen páromnak sem. Ő előttük nem volt más az életemben… de valahogy még is pontosan ebből tudtam, hogy Gabriel mekkora hatással van rám. Ez is egy jel volt. Érte kezdtem talán új életet, még ha magamnak sosem vallottam volna be. Vágytam Miltonra s képes lettem volna teljesen átadni magam neki. Éppen ezért nem mertem akaszkodni, nem mertem rácsimpaszkodni és magam mellé kényszeríteni.
Egyetlen kapcsolatomban sem éltem meg igazán az „együttjárás” fogalmát. Egy-két héten belül mindenkivel együtt éltem, talán túlságosan elsiettem… és bár erre vágytam vele is, sosem mertem volna kimondani. Mert ezt is csak el fogod cseszni, O’Mara… A hang éles vihogásba kezdett valahol mélyen az elmémben. Az a hang visszhangot vert és végig remegett a testemen. Csak akkor járt át némi melegséggel, amikor láttam, hogy Zeusz megint hozzá simul.
Mély sóhaj hagyta el Gabriel ajkait. Én pedig idegesen áttúrtam a hajamat, remegő ujjakkal, éreztem, ahogy a pánik egyetlen erőként uralja el a testemet. Szorított a mellkasomat, alig-alig kaptam levegőt és a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Csak ekkor éreztem meg a sállal felkötött karomba nyilalló fájdalmat. Ezt sem látta még Gabriel, hiszen, amikor a Mungóban jártam, nyoma sem volt sérülésnek. Tegnap történt, abban a kastélyban.
– Elliot… mi a francért nem szóltál, hm? – kérdezte, de nem láthatta, ahogy arcom fájdalmasan összerándul. Zeusz kötötte le a figyelmét, hogy gyengéden, leemelve a válláról, lepakolja az alacsony szekrény tetejére, éppen maga mellé.
Én… nem is… – makogtam kicsit erőtlenül. Nem mondhattam ki mégsem, hogy féltem. Féltem, hogyha hozzá akarnék költözni, akkor ő azt hinné, kapkodok… és elutasítani. De attól is, hogy belemenne és pár hónap múlva csak félrelökne, mint előtte mások. Már idős voltam ahhoz, hogy játszadozzak. Hiába tűntem kívülről tizenhét évesnek és tűnt egészen úgy, mintha csak élvezném az életet. Nekem biztonság kellett.
– Mennyibe telt volna egy kérdés felém, hogy jöhetsz-e hozzám? A kutyák megvédtek volna. A csapdák, a ház mágiája megvédett volna. Nem egy kibaszott kupleráj, ahova bárki besétálhat. – Beszéd közben előre lépett, az egyik karjával magához vont. Érezhette, ahogy a sérült kar a mellkasának ütközik. Megmutattam volna neki a fekete folt, hol behatolt a dárda a testembe, s hogy hiába gyógyult meg, abból mint apró méregvonalak indultak meg a karomon a könyökömig, a hátamon végig a lapockám aljáig. Csakhogy ez nem számított, most fontosabb témák voltak terítéken… olyannyira, hogy majdnem meg is hatódtam a szavaira.
Mehetek hozzá. Megismételtem magamban, amit mondott. Olyan elemi erővel ütött mellkason a dolog, hogy vissza kellett fognom magam, nehogy örömkönnyek jelenjenek meg a szemeimben. Kár lett volna elrontani a hangulatot. Így hát hagytam, hogy az állam alá nyúlva, megemelje úgy az arcomat, hogy tökéletesen a szemeibe nézhessek. – És valójában kérdezned sem kellett volna. Megmondtam, hogy megvédelek. Csak ezért nem töröltem a fejedből a ház pontos helyét. Komolyan azt hitted ilyen elemi hibát vétenék különösebb cél nélkül?
Hüvelykujja végig simított az alsó ajkamon. Láttam, hogy le is pillant önnön mozdulatára. Az ajkaim engedelmesen nyíltak szét, szinte vágyva, hogy a nyelve birtokba vegye a testemet
– Hogy a francba kellene vigyáznom rád, ha ennyire nem segítesz, mondd? – Az utolsó szavak szinte sóhajtásnak hatottak, ahogy lehajolt hozzám. Ajkai az ajkamra simítottak. Nem tudtam válaszolni. Olyan volt ez, mint egy régen vágyott üdvözlés. Engedtem a csóknak, hagytam, hogy a nedvessége összekuszálja az amúgy is megfogalmazhatatlan gondolatokat. Nem akartam elhúzódni. Nem akartam érezni, ahogy a Szirén hideg levegője rátalál az ajkaimra.
Sajnálom… – Sóhajtottam szinte felé a választ.
Azonban nem folytattam azonnal. Kellett még egy pillanat, egy pillanat, hogy a testem forrása felett az elmém átvegye az uralmat és ki tudjam mondani mindazt, amitől tartottam. Nem akartam kérdéseket vagy hazugságot.
Csak nem akartam rád szállni… mert féltem, hogy akkor majd elküldesz. – Vallottam be. Persze tudtam, ha mi ketten egy helyen élünk és egyetlen egységet alkotunk, jóformán családként, ennél nagyobb őszinteség is szükséges lesz. El kell neki mondanom, miket tettem… és akkor talán tényleg visz az Azkabanba. – Nem akartam a személyesteredbe mászni.
Nyeltem egyet.
Pedig sehol máshol nem lennék szívesebben.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 02. 22. - 22:08:24 »
+2

Elliot
2002. február 19.

Pislogás ide, vagy oda, a néma kérdés válasz nélkül marad. Elliot nem kell, hogy megtudja, milyen lenne az a beszélgetés és őszintén. Nagyon őszintén reméli, hogy ez örökre így is marad. Nem mintha... Milton különösebben kegyetlen volna a kérdésben és valójában nem nevezhetnék beszélgetésnek sem egyáltalán. Mire újra találkoznának, már tudná, hol, mikor, kivel és miért tette azt, amit tett. És többé nem lennének kérdések, maximum válaszok.
Megvan a hátrányos oldala annak, ha az ember olyan aurorral akarja összekötni az életét, aki ráadásul képzett legilimentor is, ám...
- Hiszek neked. - ...megvannak az előnyei is. Egyszerűen nincs abban a válaszban kérdés, bizonytalanság, megingás, vagy árnyéka annak a ténynek, hogyan is kerültek ők ketten össze egészen pontosan. Nem esik nehezére kimondani és szavak nélkül, némán is lekommunikálni azt a bizalmat, ami ennyi idő után, kettejük múltjával és ismert háttereivel nem is szabadna, hogy létezzen és valamiért mégiscsak tapinthatóan jelen van.
Hogy elvárja a hűséget valójában... nem jelenti, hogy meg akarná változtatni. Szimplán csak akar valamit tőle, amit Elliot vagy képes megadni a maga természetes formájában, vagy nem. Mert egy kapcsolat ilyen. Szükség van áldozatokra és szükség van kompromisszumokra is. Esetében például, hogy nem zárkózik be teljesen és hajlandó megnyitni saját személyes menedékét olyasvalaki előtt, akitől minden más esetben foggal-körömmel védenie kellene inkább.
A macska nem köti le valójában, de egy pillanat erejéig kétség kívül elvonja a figyelmét. Kár érte valójában.
Nem mintha nem szúrta volna ki a felkötött kar látványát és ne lenne pontosan millióegy kérdése, de pillanatnyilag az a kisebbik probléma, ő pedig... sorban halad.
Az erőtlen szavak nem szolgálnak sok válasszal, így egyszerűen csak... folytatja. El fogja mondani, amit akar, hátha legközelebb, egy újabb szituációban már kérdésként sem merül fel, hogy adott helyzetben mégis hogyan reagálna és fordulhat-e hozzá segítségért...
Óvatos. Attól, hogy még nem teszi szóvá, nem érzéketlen a nyilvánvaló sérülésre. Egy hét. Egy hétig feküdt az ispotályban és máris belekeverte magát valamibe. A legkisebb gyengeséget sem engedheti meg magának, hm?
Nem, valójában. Ez soha nem is volt kérdés.
Téma és külön töltött idő ide, vagy oda, az az ölelés természetesebben jön, mint a lélegzet. Nem számít valójában, hogy a mozdulattól gyűrődik mellkasán az ing újabb ingerületet küldve az átokheg irányába. A helyzetben megteheti, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, amíg belezuhan azokba a sötét íriszekbe és elkalandozik az ajkaira.
Természetesen jön az a csók is. És valahol különös, mert nem kellene, hogy az legyen. Számára biztosan nem. Nem szabadna, hogy megelőzze a kérdések támasztotta igényt a válaszokra. Bárminemű reakcióra ezen kívül.
De jól esik. Átkozottul jól esik, ahogy a szája mozdul a száján, a nyelve a nyelvén és végre néhány hosszúra nyúló szívdobbanás erejéig úgy érezheti, hogy hazaért.
Egy kibaszott kuplerájba. Na nem.
A gondolat már az elszakadással egészíti ki magát, de az a zöld pillantás még így is egy fokkal szelídebben találja meg újra a mandulavágású szemeket.
Lehunyja egy pillanatra a szemét a bocsánatkérésre. Tekinthető elfogadásnak is valójában, mert megsimítja az arcát és ujjai felcsúsznak a fekete tincsek közé, lágy mozdulattal cirógatva meg a fülét. Nem, nem feltétlen segít a koncentrációban és nem teszi valójában a szomszéd szoba nyilvánvaló kéjelgése sem, de az utóbbi legalább nagyon sokadrendű aláfestőzeneként szolgál.
Megemelkednek a szemöldökei a vallomást hallva.
- Te Királylány. - Oldalra biccenti a fejét, a szája megvonaglik egy kevéssé bujtatott, féloldalas mosolytól. - Három éve vagyok rádszállva. Nagyon erősen kétlem, hogy felül tudsz múlni a kérdésben. - Az a hang már majdnem nevet. Igen. Megtalálja a helyzet komikumát, hiszen az nyilvánvalóan adott.
- Helyes. - Biccent végül lesimítva a férfi tarkóján. - Mert most hazamegyünk. - A zöldek megmaradnak párjaikon néhány pillanatig nagyon kategorikusan biztosítva arról, hogy ez nem vitaindító értekezletre való meghívás volt... mielőtt elkerülhetetlenül átmoccanna a vállára.
- Mi történt?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 02. 23. - 00:32:30 »
+1

● green eyes ●


Gabriel
2002. február 19.

outfit

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

Azt mondta, hisz nekem. Éreztem, hogy beleborzongok a szavaiba. Mégis mi oka lenne bízni éppen bennem? Abban az emberben, aki mást megcsalva csókolta az ajkait, vonzotta magához bájitallal? Én sem bíztam volna meg magamban, nem csak a helyében, az egész világ helyében sem. Tolvaj voltam, méghozzá olyan, amelyik mindent tönkre volt képes tenni... még saját magát is. Megcsaltam Natot, Aident... de Milton, ő egész más volt, olyan elemi erővel kötötte le minden porcikámat, amire előtte senki sem volt képes.
Csendesen simítottam végig szabad kezemmel a mellkasa jobb oldalán – kerülve az átoksebet -, mikor ajkai az ajkaimra simultak. Az a nyelvjáték egyszerre volt otthonos és ért fel egy aktussal. Úgy mozdultam, hogy még mélyebben érezzem a birtoklás minden apró fokozatát magamon. Csupán akkor sóhajtottam, mikor elváltunk egymástól. A fájdalmat is ekkor éreztem meg, amit a felkötött kar okozott.
Nem bántam, hogy nem kérdezett rá, mi történt. Nem akartam az exemről beszélni. Egyszerűen most csak arra volt szükség, hogy a társasága megtöltsön minden űrt, ami az elmúlt napokban az életemben tátongott. Túl nagy volt az ugyanis, ráadásul az aggodalom, amit miatta éreztem már-már őrületbe kergetett.
Bocsánatot kértem. Láttam, ahogy lehunyja a szemeit egyetlen rövid pillanatra, s ez máris elég volt, hogy hiányozzanak azok a zöldek. Beleborzongtam hát a simításba, ami az arcomat érte, sóhajtottam, ahogy tincsek közéért s átsiklott a fülemen. Azonnal forróság futott át a testemen, ahogy ujjai ezt a túl érzékeny pontot érintette. Ha nem törtek volna át azok a bizonyos nyögdécselések a szomszédos szobából, még meghitt is lehetett volna a helyzet, ahogy a testem a puszta közelségére is reagál.
- Te Királylány. – Biccentette oldalra a fejét. Érzékeltem az alig látható félmosolyt, ami olyan átkozottul jól állt neki. Szinte beleremegtem a gondolatba, hogy milyen jó pasi és, hogy az enyém. Szerettem még azt is, ahogy királylánynak nevez. - Három éve vagyok rádszállva. Nagyon erősen kétlem, hogy felül tudsz múlni a kérdésben.
- Tudom... de...
Hülyeségeken aggódsz, O’Mara. A hang éppen akkor szólt közbe, mikor ujjaim végig simítottak a kabát anyagán, még véletlenül sem elhúzódva a karjai közül. A teste melege adott némi nyugodalmat, hogy jól van, rendben lesz, még ha kigyógyulni soha nem is fog ebből a helyzetből igazán. Már erős volt és nagy... nyoma sem volt a korábbi törékenységének, amit a Mungóban láttam, mikor megérkeztem.
- Ami nekem azonnal kell, az másnak általában korai. – motyogtam, egyértelműen utalva a bennem uralkodó érzésekre. Azonnal akartam, méghozzá mindent Gabriel Miltonból. Mégsem mondtam ki, mégsem kapkodtam, tanulva a korábbi hibákból.
- Helyes. – Biccentett, ujjai lesimítottak a tarkómon. Egyetlen pillanatra, aléltan hunytam le a szememet... Tökéletesen tudta, hogyan érjen hozzám és miképpen váltson ki a testemből bármiféle érzést. – Mert most hazamegyünk.
Éreztem, ahogy a tekintete a vállamra vándorol. Ezzel együtt pedig egy újabb szakasza érkezett el beszélgetésünknek. Ujjaim finoman martak bele a kabát gallérjába. Nem mondtam ki ugyan neki inkább, de én már csak ott éreztem az otthon biztonságát, ahol ő is volt.
- Mi történt?
Nyeltem egyet. Barna, már-már fekete szemeimet mégsem szakítottam el tőle. Látni akartam és láttatni, hogy tudja, nem... tényleg nincs titkolni valóm. Ha szeretni akar, szeretnie kell úgy, ahogyan vagyok. Én is így éreztem vele kapcsolatban. Akármi is volt a múltjában, a jelenében, el tudtam volna fogadni az ő részeként.
Ujjaim tovább játszottak a gallérral, testem odalent kicsit jobban hozzányomódott. A melegségét akartam élvezni, amivel egészen meg tudott babonázni.
- Egy elhagyatottnak tűnő kastélyban jártam. Aztán kiderült, hogy egykor nagyon durcás népek lakták... Mindenféle mágikus csapda volt ott. Ez egy ilyen dárdaizé volt, ami átszúrt... – meséltem gyermeki lelkesedéssel. Láthatta, ahogy a szemem is felcsilla, ahogy felemelem a kezemet és ujjaimat a vállának nyomva erővel imitáltam a történet. – BUMM! Valami átok is volt rajta, ezért lassan gyógyul... – Tettem hozzá és röviden megpusziltam az ajkait. Kellett egy rövid pihenő.
- De nyugi, cseppet sem fáj. – Hazudtam, mire Zeusz rosszalóan felnyervogott a szekrény tetején.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 02. 23. - 17:55:23 »
+1

Elliot
2002. február 19.

Elővigyázatosság, vagy sem, érzékeny minden fizikai ingerre jelenleg. Mégsem hagy maga után fájdalmat, egyszerűen csak élénkebb és tónusosabb az a simítás rajta, több szinten reagál rá és vibrál a bőrén az átoknak hála, amely fekete érdeklődését felütve feszegeti a határait az érintés irányába. Nem mintha elérhetné. Nem mintha hatást gyakorolhatna rá és mégis érzékeli moccanni a "figyelmét" a tenyér felé, mintha... megismerné. Miért is ne tenné? Legutóbb az ő fájdalmából táplálkozott, ő szolgálta tálcán az élvezetet és ő engedte szabadjára is, természetszerűleg követelőzik valami után, ami a megannyi átokkal tagadhatatlanul vonzó. Pláne azzal az újjal a vállában.
Akár kellemetlen is lehetne a gondolat, hogy az az átok ennyire jól érzi magát a testébe zárva, ám nem pazarol kapacitást ilyesmire, amikor a csókban amúgy is elpárolog minden kellemetlenség. Könnyű átadni magát azoknak az ajkaknak, a természetes alámozdulásnak, a követelésnek ami mind többet és többet kíván meg tőle. Annyira nagyon egyszerű lenne... elfelejteni, hogy miért van itt és miért nem akar annál az öt percnél több időt itt tölteni, mint amit feltétlenül muszáj. A hangok emlékeztetik bár, néhány pillanatra egyáltalán nem tűnik elvetélt ötletnek, hogy kimélyítse azt az üdvözlést valami sokkal többre.
Nem. Válaszokat vár. Ugye?
Amit nem tesz meg most, megteszi később, így a témaválasztás pillanatnyi engedése haladék csupán, nem pedig megértő elnézés. Még ha Elliot végül annyit kell csak megosszon, amennyit adott helyzetben akar is.
Tisztában van vele, milyen hatással van rá. Hogy mennyire nem kellene valójában az az érintés itt és most, hogy választhatná bármely más formáját a gyengédség kifejeződésének, de őszintén... tetszik így. És bármennyire is azt mutatja, messze nincs kőből. Pontosan öt nappal töltött több időt külön tőle, mint kellett volna.
Hogy a téma elvonja a figyelmét és egészen más miatt mulat, nos valójában... nem áll messze ettől az érzésvilágtól, még ha szorosabban is csavarodik fel a munkára és a megszállottságra, mint bárminemű egyéb érzelemre.
Enyhén megcsóválja a fejét. Nem, itt nincs semmi "de". Elliot túl gyorsan tekint el ettől a háttérben árnyékként föléjük magasodó ténytől, ám valahol érthető. Reménykedik. És a remény kegyetlen barát.
Még ha nem is adja jelét, hogy alaptalan volna. El kellene gondolkodnia ezen. Saját hozzáállásán, ám... baromira ráér. Erre még igen. Elméletileg.
- 39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai". - Pillantása hosszan fürkészi azokat a vonásokat, a szórakozó hang pontról-pontra megkomolyodik közben. Nem híve valójában a dolgok elhallgatásának egy kapcsolaton belül, még ha... valahol pontosan erre is szólította fel Elliotot a Cukormázas ágyban. Ugye. Az azonba nagyon más kategóriát képvisel nála egyelőre. - Kapcsolatügyileg, igen. Sok minden nagyon korai lenne alapvetően, de ez az adott helyzetben meglehetősen lényegtelen. Viszonylag hosszasan tudnám taglalni, miért nem fogok egy kuplerájba járni érted. - Lapos pillantása futólag a falra rebben, ahogy a nyögdécselések tompa hangjai magasra másznak a szomszédos szobában. - És valójában O'Mara... - A zöldek visszamoccannak, a bennük megfeszülő él pedig egyszerűen félreérthetetlen. - ...eléggé csábít a gondolat, hogy minden éjszaka az enyém vagy. Van fogalmad róla milyen lassan telik el öt nap, hm? - Nincs benne neheztelés valójában, az a hang sokkal inkább árulkodik a hiányról, amit egyébként ez a hely kielégíteni termett, de... nem mintha bárki más megfelelne neki. Ugye.
Az, hogy képes felülemelkedni a vágyon, már önkontroll kérdése, igenis visszafurakodik agyába a felkötött kar ténye és igen. Rákérdez.
Felfogja a némileg feszültebb reakciót. A gallérral való babrálás árulkodó jelét. Ujjai lecsúsznak a derekán, rásimít a fenekére, ahogy Elliot teste hozzányomódik.
Egyik szemöldöke magasra emelkedik az elhagyatottnak tűnő kastély információjára, aztán csatlakozik hozzá a másik is a "dárdaizét" hallva. Vagy meglehet a szimpla lelkesedés teszi, amit az arcán lát, a mozdulatokban, vagy abban a nyomásban a saját vállán...
- Miért jártál egy elhagyatottnak tűnő kastélyban? Már a nyilvánvaló tényen túl, hogy pokolian élvezed. - Miért tűnik úgy, mintha ez még csak ki sem akasztaná? Nos. Nyilvánvalóan, mert önmagában még nem teszi. Valahol nem nehéz összerakni azért a képet, hogy a munkamániás auror, aki notórius bűnözők után nyomoz, az elvetemült emberi pszichológia mocskában szeret tocsogni, jóformán állandó veszélynek teszi ki magát és csak azért nem jár háborúról-háborúra, mert azokból nincs elég, nagy eséllyel nem akad ki, ha felismeri a veszélyfüggés nyilvánvaló jeleit. Ez ugyanis gyanúsan egy közös vonásuk.
- Hát persze, hogy volt. Megnézetted valakivel legalább? - Keze a vállára simít, bár kerüli a seb feltételezhető helyével való direkt kontaktot, a hazugság azért még így is valószínűleg nyilvánvalóvá válik ennyiből Zeusz nélkül is.
- Lófaszt, Királylány. Még a hírhedt Elliot O'Mara sem élvezheti különösebben, ha természetellenes lyukakat baszogatnak a testébe random elátkozott dárdák. - Ezt olyan lapos pillantással közli, hogy az már-már szórakoztató.
Halkan sóhajt, aztán megemeli a fejét, hogy körbenézzen.
- Csak idebent vannak cuccaid? - Kissé elválik tőle, hogy a belsőzsebében kotorásszon. Az az aprócska tenyérnyi láda, ami előkerül belőle, nos. Nyilván nem való semmire, ugye?
Nem, amíg le nem teszi a földre és egy pálcaintéssel vissza nem fordítja az eredeti méretére. Az pedig nem csak úgy néz ki, mint egy Roxfortos utazóláda - pontosan az. Megkopva még a mai napig ott van rajta a G. F. Milton jelzés.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 02. 24. - 14:01:55 »
0

● green eyes ●


Gabriel
2002. február 19.

outfit

i’m running because i can,
because i must
because i want to see how far
i can go before i have to stop

Gabriel láthatta rajtam, hogy a szavai mennyire meghatnak. Talán azt hitte, meg sem fordult a fejemben, hogy hozzá menjek, hogy vele akarjak élni mostantól… pedig mindennél jobban vágytam rá. Mindennél jobban akartam tartozni hozzá, ha kellett minden „túl korán van” szabályt felrúgva és a hátam mögött hagyva. Engem nem érdekeltek a kötelékek vagy a mások által felállított hülye, szereotipikus szabályok. Éppen elégszer kaptam meg, mit csinálok jól és mit nem. Éppen elég volt, hogy megpróbáltak megváltoztatni, átmosni az agyamat… elvárni, hogy „családképes” legyek.
A vágyaim egészen más szinten ragadtak meg már. Azoknak nem sok határa volt… éppen csak félelemből nem rohantam be, vagyis osontam be a Mungóba. Már túl sokszor történt meg, hogy valami rossz lett. Szinte kőbe volt vésve, hogy az általam normális tempónak nevezett kapkodással tönkre tegyem azt, ami jóformán tornádóként zúzott szét körülöttem mindent. Talán testileg nem csaltam meg annyira Aident… de valahogy, mióta Gabriel felbukkant minden olyan mocskosul egyértelmű és természetes volt. Neki voltam rendelve. Minden más másodlagossá vált emellett. Az iránt érzett vágy gyorsan csapott át kötődésbe… és most, ebben a pillanatba, vele szemben állva mindennél jobban éltem ezt.
– 39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai". – Éreztem, ahogy a hangja komolyabbá válik. Harminckilenc… furcsa volt, hogy idősebb nálam. Soha, egyetlen párom sem volt az… talán ezért pillantottam fel rá még jobban. Hat-hét év volt csak közöttünk, mégis tudtam, hogy ilyen korkülönbség is elég volt ahhoz, hogy olyan tapasztalatai legyenek, amik nekem csak álmok maradnak. – Kapcsolatügyileg, igen. Sok minden nagyon korai lenne alapvetően, de ez az adott helyzetben meglehetősen lényegtelen. Viszonylag hosszasan tudnám taglalni, miért nem fogok egy kuplerájba járni érted.
A szomszéd helyiségből még hangosabb nyögések törtek át. Nem számított, én a falfelé pillantó zöldeket figyeltem. Reméltem, hogy meglátom benne azt a csillogást, amivel azt sugallja, tényleg a tiéd akarok lenni… még egy megerősítésként, mintha nem hinném el. Elhittem, beleéltem magam és tudtam, megint fájni fog, ha el leszek hagyva. Most még is, olyan reménnyel simítottam végig a gallérján, mint valami friss házas.
– És valójában O'Mara... – És megkaptam. Megkaptam a megerősítést, amit akartam. – ...eléggé csábít a gondolat, hogy minden éjszaka az enyém vagy. Van fogalmad róla milyen lassan telik el öt nap, hm?
Apró mosolyra húztam az ajkaimat.
Akkor mostantól annyi éjszakát leszek a tiéd, ahányat csak akarsz… – súgtam, egyenesen a szemébe nézve továbbra is. Még jobban hozzá simultam, ahogy tenyere végig simított a derekamon, majd a fenekemre érkezett. Még bele is mozdultam kicsit, hogy jobban érezzem a bőre melegét. Csak érints jobban, zöldszem. Már a tiéd vagyok. Meg sem zavart a karomban moccanó fájdalom.
– Miért jártál egy elhagyatottnak tűnő kastélyban? Már a nyilvánvaló tényen túl, hogy pokolian élvezed.
Igen, Gabriel, még meg kell ismerned. Meg kell ismerned minden oldalamat. Nem szakítottam el a pillantásomat. Tudtam, hogy belém lát… legalábbis sejtettem. Azt akartam, hogy olvasson ki belőlem minden érzést és gondolatot.
Hát. Egészen véletlenül. Egy kocsmában a kezembe nyomtak egy zsupszkulcsot. Még csak nem is ismertem azt az alakot… – Magyaráztam el, alig tudtam elnyomni a hangomban csendülő lelkesedést. Az adrenalin éltetett, ám a pörgés sokszor elmaradt. – De végül is elég jó buli volt. – Tettem hozzá és széles mosollyal vártam, hogy mit reagál.
– Hát persze, hogy volt. Megnézetted valakivel legalább? – Beleremegtem, ahogy a keze végig simított a vállamon. Még egy apró szisszenés is kiszakadt belőlem, de időben összeszorítottam a fogaimat, hogy ne tűnjön olyan nagyon vészesnek.
Nyeltem egyet és csak megráztam a fejemet.
Áruló. – Pillantottam Zeuszra a nyávogásra. Mindig ezt csinálta, amikor Nat mellett voltam. Úgy rohant a lábaihoz, mintha csak ő tudna megmenteni… s úgy tűnt, ezt a bizalmat most már Gabe-nek is megszavazta. – Magamnak gyógyítom. – Motyogtam. A fájdalom ellenére sem léptem hátra tőle. Ha akarta, ugyanúgy érinthette a környékét a sérülésnek, már nem remegtem bele, kezdtem hozzászokni a gondolathoz.
– Lófaszt, Királylány. Még a hírhedt Elliot O'Mara sem élvezheti különösebben, ha természetellenes lyukakat baszogatnak a testébe random elátkozott dárdák. – Közölte lapos pillantással, mire megint enyhe mosolyra húztam a számat.
Hidd el, a fájdalom határozottan megérte egy ilyen buliért. Nem lesz semmi bajom. Meggyógyulok a bájitaloktól. – Válaszoltam, de örültem, hogy egyelőre nem látta a ruha alatt uralkodó, nem éppen szép látványt. Volt elég baja nélkülem is a maga átkával, amihez még hozzá sem szokhatott rendesen a teste. Szinte éreztem, ahogy most is ott vibrál a mellkasa mögött, mérgezve őt.
– Csak idebent vannak cuccaid? – kérdezte, ahogy ellépet tőlem. Nem kaptam utána, megvártam, hogy mit kutakodik a belsőzsebében és csupán akkor nyitottam szóra a számat, mikor megláttam az aprócska ládát. Egyszerű, Roxfortos utazóládának tűnt, amilyenbe én magam is pakoltam annak idején a holmimat. Csakhogy ez le volt kicsinyítve… de egyetlen pálcaintéssel nőni kezdett.
Szinte semmit sem hoztam el Cukormázból. Csak őt voltak fontosak… – Mondtam és rámutattam a mókusokat rejtő kisméretű ketrecre, majd Zeuszra. – Egy táska ruha van csak nálam. – Biccentettem a táskára a fotel mellett, illetve a bútordarabon heverő kupac holmira. Rendetlen voltam mindenem ott volt mindenhol, hogy tompítsa a szoba enyhén pornográf képeinek és pénisz, meg női mell szobrainak hatását. Amúgy sem élveztem annyira magányosan, pedig poén lett volna odahaza is tele aggatni a hálószobát ilyesmikkel. Ah… újabb gondolat született meg ezzel együtt.
De nem is kell semmi a régi életemből... csak a Guccik. – Mondtam kicsit keserűen és odasétáltam a holmimhoz, hogy félkézzel, egyesével a láda felé hajítsam a ruhákat. Ezek már azért mosásra érettek, de még nem volt lelkierőm nekiállni… holott Anelia mindenben segítésget nyújtott, amiben csak lehetett. – Csak haza akarok menni. Veled. Hozzánk.

Nagyon köszönöm! <3
A helyszín szabad.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.083 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.