+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  Legyünk bátrak...vagy valami olyasmi
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Legyünk bátrak...vagy valami olyasmi  (Megtekintve 2714 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 03. 28. - 21:34:57 »
+1





I've got another confession to make
I'm your fool
Everyone's got their chains to break
Holdin' you
Were you born to resist or be abused?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?

●2001. 04. valahanyadika ●
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 03. 28. - 22:23:21 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


Azóta az este óta megint nem sok alkalmam volt raylával megbeszélni a dolgokat. Kicsit felpörgettem magamat az edzéseket és a tanár is tudta, hogy valahogy azért hajtom magam ennyire, hogy valamiféle  képsségekre szert tegyek, hogy beválogassanak egy normálisabb csapatba. De hogy tényleg menni akartam-e válogatókra, vagy cak egy ürügy volt arra, hogy meneküljek megint a választástól... Nos, legbelül mélyen tudtam a választ. Mert gyáva voltam és összezavarodott. De igyekeztem betartani az ígéretem, amikor cak tehettem kerestem rayla társaságát, még ha nem is töltöttünk el együtt hosszes órákat... Valahogy jó volt vele lenni, kikapcsolni és csak...csak létezni. És valamiért szénalmasnak éreztem magam, hogy ha csókváltásra is került sor az összefutások alatt... Nem éreztem lelkiismeret furadalást Esther miatt... Valahogy egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben Rayla, mint Esther... Mégis még mindig ha Estherrel volta megint csak megbódultam tőle, és nem tudtam megszabadulni úgy az alakjától a hangjától. Ezt pedig gyűlöltem. Ahogy azt is, hogy ennyire balfasz voltam.
Tehát így teltek a napok március óta.
A mai napra esküszöm, semmi tervem nem volt. Igazából semmelyik napra nem volt semmilen eget rengetően nagy tervem. De Esther elkezdettt magyarázni valami nagyon fontos eseményről, és komolyan kérte tőlem, hogy hétkor menjek a kerengőbe, mert lesz ott valami meglepetés. Előtte még ellógtam a konyhába, mert hát... Éhes voltam... És valld be, raylát is látni akartad. De utóbbi nem jött össze. Úgyhogy csemegeuborkát rágcsálva álltam a megbeszélt helyszínen. Én komolyan naiv voltam. Azt hittem valami tipikus Esther féle bonbonozás vagy mindenízű drazsé evés lesz, erre amint odaértem egy konkrét tömegbe botlottam. Azt hiszem bambán pislogtam két sort és egy olyan itt se vagyok mozdulattal hátraarcot vágtam, amikor Esther megjelent előttem.
- Beeen, ne menj el kérlek - csimpaszkodott belém, és húzni kezdett az emberek közzé.
- Hát jó... De ez mi? Vagy miért? Megint kinek a bulijába rángattál bele? - kérdeztem kicsit tompán mert semmi kedvem nem volt megint egy olyan éjszakához.
- Ez egy bátorságpróba lesz! - magyarázta lelkesen, én meg kifejezéstelenül bámultam a hátát. - Tudod, a végzősöknek szerveztünk egy ilyet és pár alsóst is meghívtunk.
- Hát értem... - dünnyögtem az orrom alatt, mert nem akartam ebbe belekeveredni, de az volt az érzésem, hogy innen már csak akkor mászok ki, ha végigcsináltam ezt az egészet. Közben ott álltam Esther mellett, aki lelkesen magyarázott nekem valami olyasmit, hogy reméli együtt leszünk, mert amúgy sorsolják a párokat meg nem tudnak erről a tanárok meg minden ilyen, de én meg csak álltam mint kobold a lakodalomban. Szóval abszolút nem voltam lelkes, de ez egy cseppet sem érdekelte.
- Nézd Ben - húzott le magához. - Én szeretném, ha jól lennél... Ha úgy hagynád el ezt a sulit, hogy picit jó érzéssel gondolj vissza rá - búgta majd a hamajba beletúrva hosszan megcsókolt. Nem nem volt olyan, mint Rayla csókja. Valahogy ez erőszakos volt és olyan mintha egymáson akartuk volna megtalálni azt amit mind a ketten elvesztettünk. És nem volt benne semmilyen érzelem... csak valami vad éhség. Elhúzódott és halványan felmosolygott rám, majd összekulcsolta akezét az enyémmel. - Nemsokára kezdünk... - bólintott
- És mégis milyen bátorságpróba lesz? Lesz itt valami szellem kalózhalyó? - kérdeztem kicsit kételkedve abban, hogy egyáltalán jó lesz-e ez a valami. De ennyit tudni akartam, ha már belerángatott ebbe... Már megint.
- Neeem. Ajj Ben, majd meglátod - bazsalygott és aztán valami magaslatra álló végzős Hollóhátas csávó elkezdte mondani a magáét és a szabályokat.
- Kedves végzős és nem végzős iskola társaim. A mai nappal búcsúztatjuk az utolsó éveseket ezzel a bátorságpróbával. Kérem a jelenlévők diszkrécióját is, hiszen ez erről egy tanár sem tud. Remélem mindeki jól fogja magát érezni és kellően félni fog ezen a bátorságpróbán. Nem is igazán húznám az időt, a szabályokat ismertetném röviden: Nincs bodzapálcás nagyúrként való rallizás, kijelölt útvonalakat apró fénygömbök fogják jelezni, és akik letérnak róla azok kiesnek - mióta lehet egy bátorságpróbából kiesni? - Párokban mentek, amit sorsolással döntünk el. És azt hiszem ennyi, kérjük a neveket ide lebegtetni, ebbe a kapalba... - magyarázott a gyerek, mire én kelletlenül felírtam a nevem a papírra, majd Estherével együtt a kalap felé röptettem. Esther lelkesen mosolyogva várakozott, miközben magamban próbáltam megérteni az ő legújabb filozófiáját. Miszerint lépjünk túl mindenen, ne sirassuk a múltat és élvezzük az életet. Én értékeltem nagyon is, hogy ezt gondolta. De nekem ez nem ment könnyen. Főleg azért nem mert... Nem tudtam, főleg nem mellette felejteni. Közben elrágcsáltam a maradék uborkámat, miközben egyre inkább Raylán járt az eszem.
Annyira elkalandoztam, és tudatlan infernusként sodródtam az árral, hogy egyszer csak Esther helyett már valami másik idegen, szemüveges, feketehajú lány mellett álltam, hogy vele induljak el ebbe a fura próbára... AHogy elnéztem ő is olyan lelkesen pislogott fel rám, mint amilyen én voltam, aztán csak megvonta a vállát és elidnultunk. Valamerre... Valahova...
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 03. 29. - 22:43:41 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet


Élveztem az arcomat simogató utolsó napsugarakat... Hogy egy pillanatra szinte felmelegít, hogy végre nem az eső áztatja el befont tincseimet, de sőt, még a szél sem fújt. Hé, Anglia, mondd, jól vagy? Persze nem voltam hülye, hogy bedőljek neki... Tisztában voltam vele, hogy elég néhány perc ahhoz, hogy olyan vihar keveredjen, ami elviszi a fél Hugrabugot, és hát azért na... Az meglehetősen kellemetlen, ha a csapat azon felében vagy, akit felkap a szél. Úgy akármikor. Pedig én nagyon is igyekeztem... Nem tehetek róla, hogy nem hízok...
Oké, poén. Ki a franc akar meghízni? Isteni adottságot kaptam, és... buon cielo, baromi éhes vagyok! Jó, futás után beugrok a konyhára. A házimanók biztos rajongani fognak egy kajás olaszért.
Elindultam előre, a fűre érve pedig szorosabbra húzkodtam kissé fonatomat. A mai rohangálásomnak nem sok különösebb oka volt... Ma nem voltam depressziós, nem éreztem magam eltunyultnak vagy ingerültnek, egyszerűen csak megölt az unalom, és amúgy is, ki akartam használni ezt a szép időt... Ami még nagyjából tíz percig fog tartani. Tudom, remek az időzítésem, ki a fene ne imádna sötétben futni? Hát Rayla Blake. De Rayla Blake egy idióta, szóval megszívta.
Az ég felé emeltem a tekintetem, hogy kitisztítsam a fejemet, aztán bevetettem magam a fák közé, hogy nekikezdjek annak az útvonalnak, amit mindig bejártam... Mint mindig, most is jól esett a friss levegő, ahogy lágyan az arcomba csapott, a növények illata, és alapból a futás, amitől felpörgött a vérem. Remek volt... Addig a pillanatig, amíg bele nem rohantam valami nagy gyülekezésbe, egy csomó emberbe, és felfordult a gyomrom. Úgy értem... neem, nem volt semmi bajom, csak ugh. Emberek.
- Hé! Hé, bocs, kicsim, de később kezdünk! - ordibált oda valami csávó valami emelvényről, miközben én lefékeztem, és csak felvont szemöldökkel pislogtam rájuk, hogy ugyan mi a jó szart bandáznak az én kis útvonalam kellős közepén.
- Ahaa... Biztos... Oké, figyu, én nem tudom, mi ez az egész, de itt sem vagyok... csak kerülök egyet... - motyorásztam, miközben nekiindultam valamelyik iránynak, hogy - nagy ívben - megkerülve a csapatot, majd visszatérhessek az ösvényre, amikor az előző mellett, ugyanazon az állványon valaki ugrálni kezdett, és felém mutogatni.
- Várj, hé, Blake, mi? Hát te vagy Fraser egyik nője, mi? Faszaaaaaaa! - Erre úgy éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér... Kezdetleges kocogásomból ismét lassítottam, hogy a srác felé pördüljek, még ha viszonylag messze is volt. Hallottam, ahogy végigmorajlik a tömeg... És ütni tudtam volna. Akármit. Akárkit.
- Az nem... Esther...? Uh... Szegény, ha...
- Le vagy maradva, Margaret!
Megforgattam a szememet.
- Szóval végzősként nincs jobb dolgotok, mint mások szerelmi életén csámcsogni, mi? Szomorú lehet - közöltem megemelt szemöldökkel, különösképp szemezve a fekete hajú csajjal - Margaret? - aki úgy méregetett... Na igen... Gondolom nem kell részleteznem, hogy hogyan.
- Talán neked is inkább más szerelmi élet után kéne keresgélned, mint Benjamin... Gyökér dolog más párkapcsolatába belerondítani - csapkodta felém a csaj. Persze, dühítettek a szavai... Hiszen nem is ismeri, nem is ismeri az egész helyzetet. Mi a francért érzi úgy, hogy lehet véleménye? De aztán végül lenyeltem a feltörekvő dühöt, és helyette széles vigyorra húztam ajkaimat.
- Hát, figyelj... Meginvitálnálak szívesen negyediknek a kis bandánkba, dehát... - Látványosan végigmértem, aztán rántottam egyet a vállamon. - Bocs, de inkább nem...
A lány felhördült és felém lendült, hogy csak a mellette álló srác kapta el és tartotta vissza attól, hogy nekem jöjjön. Amit azért nem bántam. Nem riadok vissza egy kis hajtépéstől, de varázspálcával...? Ehh, én a hagyományos módon szeretem, bocsi.
- Waaoooo, Blake! - Tapsikolt az előbbi srác, és leugrált az emelvényről. Jesszus, én még mindig itt vagyok...? - Ezt imádtam? Ugye te is hallottál a mai kis bulinkról? Figyelj, egy kis... ez-az, és elintézem, hogy Fraser mellé kerülj, de ne aggódj - kacsintott felém, én meg bruh, hányingeeeeer -, könnyen meggyőzhető vagyok...
Röhögés suhant át mindenkin, én meg összeszorítottam ajkaim. Elképesztően gyűlöltem a nevetség tárgyává válni... mindenféle formában. Éreztem, ahogy körmeim tenyerembe vájnak, olyan erősen szorítottam össze ujjaimat, de nem... nem engedtem arcomra kúszni a keserűséget. Nem engedtem, hogy úgy érezzék, elérték a céljukat... Helyette csak tettem hátra néhány lépést, jelezve a távozásomat. De előtte még egy szúrós pillantást vetettem a fiúra, zöld nyakkendővel a nyakában. Rohadék mardekáros...
- Nem vagyunk együtt Benjaminnal, de azért köszi az aggódást! És most nyugodtan mangia merde e morte! - közöltem vele kedvesen, hogy mit egyen meg, aztán haljon meg, aztán elegánsan megpördülve tovább indultam az ösvényen.
- Mivan? - háborgott utánam, de nem volt ideges... persze, hiszen nem értette, amit mondtam.
- Szótárazd ki, faszfej! - kiáltottam vissza, aztán eltűntem a fák között, mielőtt ezért utánam jöhetett volna... Persze ez nem a már jól ismert útvonalam volt. Fogalmam sem volt, merre mentem, de nem is érdekelt. Csak jó messzire, jó gyorsan...

Megmondtam: öt perc múlva minden sötétbe borult. Én pedig eltévedtem, asszem. Bár nem is tudom, hogy ez a megfogalmazás érvényes-e az esetemben. Hiszen olyankor általában semmit nem tudunk a külvilágról, meg hogy merre kéne menni, meg hasonlók... Én emberi beszélgetést hallottam magam körül mindenfelől, olyan közelre, hogy sokszor csak fák és bokrok választhattak el engem a többiektől, így végülis annyira nem voltam elveszett. Odamehettem volna hozzájuk, ha akartam volna... de nem akartam. Fogalmam sem volt, mi történik itt, de az biztos, hogy baromira megzavarta a nyugalmas kis futásomat, ami felcseszett.
Nem is tudom, mennyit futottam, és hogy meddig, de még sebesen vettem a levegőt és kicsit gyöngyözött is a homlokom, ahogy lefékeztem, és kicsit kinyújtóztattam a karjaimat. Szúrt a tüdőm, de jól esett, tökéletes volt elengedni azt a dolgot... Hiszen igazából ki nem szarta le, mit gondolnak ők? Azért lesandítottam a sötétben a tenyeremen húzódó, félhold alakú kis sebekre, és mélyet sóhajtottam, hogy leheletem kivehető páraként kezdje, majd szép lassan olvadjon bele a levegőbe.
Az avarban lépkedve hagytam, hogy a légzésem lassan normalizálódjon, hogy lehűtsön a hideg levegő... Amikor megpillantottam valami sárgásan fénylő izét. Kicsi volt, és kerek, de inkább nem mentem közelebb, hanem oldalazni kezdtem egy másik irányba. Ki tudja, mi ez, lehet, mindjárt felrobban... Lehet, ezt is ők tették le, és csak arra várnak, hogy kíváncsian közelebb menjek megnézni, mi az... Hah! Várhatnak. Balfaszok...
- Hé, vigyázz! Így letérsz a pályáról! - Megrezzentem a mögöttem felsejlő női hangra, és megfordultam - minden ízemben készültem a küzdelemre, ha kell, de nem is tudom... Esther állt mögöttem, szőke tincsei szinte világítottak a sötétben. És nem voltam benne biztos, hogy ő most akar-e harcolni, vagy sem.
- Milyen pályáról? - kérdeztem vissza, de azért nem moccantam... Ki tudja, mi vár azon a pályán kívül...
- Hát... A bátorságpróbánk pályája. Ha letérsz...
- A micsoda?! - Mind a ketten hitetlenkedve meredtünk egymásra, én fel se tudtam fogni, mi ez a hülyeség, Esther meg... nem is tudom Csak bámult rám azokkal az ártatlan szemekkel, de bennem még nagyon is élénken éltek a szavai, amikkel olasz kurvaként illetett. Már nem azért, nem vagyok én elfogult magammal... De ha valaha is valaki így hívhat, az én leszek.
- Öhm... - Valami mozgolódás támadt mögöttünk, amire én már a futás közben tapasztaltak után immunis voltam, de ő megrezzent. Aztán, mire észbekaptam, már mellettem is volt, hogy belém karoljon, és húzott tovább egyenesen. - Gyere, menjünk együtt tovább! Én is elvesztettem a páromat...
Ó, baszki!
- Nem, én nem igazán... Ahh... - Egy sóhajjal adtam fel, és inkább hagytam, hogy vezessen, valamiféle... nem is tudom, milyen okból. Talán elkaptam valami boszorkányvírust ebben a hülye erdőben, amitől meghülyültem...
Néhány percig némán haladtunk egymás mellett a sötétben. Azt végül ő törte meg, amikor már semmi nem mocorgott mögöttünk.
- Szóval... Jobban vagy már a múltkori után? - Összeszorítottam ajkaimat. Remek, muszáj volt felemlegetni életem legszánalmasabb pillanatát? Hát persze, hogy az volt... ahh...
- Nem igazán, tudod, nekem úgy egy hónapig tart kijózanodni egy kis pia után... - motyogtam, közben az ég felé pillantva, csillagok után kutatva. Esther meg persze nem vette a poént, csak rágta a száját.
- Tudod... Bocsánatot akartam kérni azért, amit mondtam akkor... Csak... nem is tudom... tudod... Féltékeny voltam, azt hiszem. - Felé fordítottam a fejemet, hogy ez most tényleg az-e, aminek tűnik. - De persze tudom, hogy semmi alapja nem volt... Bízok Benben. Tudom, hogy nem tenne velem olyat, amivel megbántana, és azt is tudom, hogy ő engem szeret. És én is szeretem őt... Akár helyetted is.
Megálltam, mert nem vitt tovább a lábam. Mostmár teljességgel felé fordultam, mert képtelen voltam elhinni, amit hallottam... Mosolygott, és ez méginkább aggasztott, mert nem tudtam, hogy ezt most tényleg komolyan gondolta és kedvesnek szánta, vagy pedig valóban gondok vannak az agyával. Nem, egyszerűen képtelen voltam eldönteni... Szinte nevetve hördültem fel, hitetlenkedve.
- Ó, köszi, Esther, tényleg! Nagyon jófej vagy, amiért gondolsz rám. - Hátrálni kezdtem a sűrűbb irányába. - Komolyan... Legközelebb ha látsz, csak fogd be és hagyd, hogy kisétáljak a pályáról, oké?
Nem vártam meg a válaszát, elsiettem onnan. Minek is jöttem ennyi ideig is vele? Hülyeség volt... Inkább megpróbálok utat találni vissza a kastélyhoz, mert kezd nagyon késő lenni, és a futós cuccom csak addig meleg, amíg futok. A sötétben ide-oda bolyongtam a fák közt, amíg egyszer csak ki nem bukkantam végre egy ösvényszerűségre - és ezzel együtt valaki belémrohant, hogy a felborulástól csak a hirtelen felriadt egyensúlyérzékem mentett meg... meg hogy megtámaszkodtam egy közeli fa törzsében.



 
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 03. 29. - 23:54:12 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


Ami nagyjából sokadjára tűnt fel ezen a bátorságpróbán az az volt, hogy mindenki, aki csak tudta, hogy ki vagyok fura fejjel méregetett. Amit nem tudtam hova tenni. Tippem sem volt, komolyan arról, mi bajuk volt velem, de amikor azzal a fekete hajú lánnyal álltam egy párban, Esthert keresve a tömegben egyenesen frászt kaptam a csaj ellenséges pillantásaitól.
- Öhm, helló Margaret - köszöntöttem az évfolyamtársamat, aki elvileg Esther legjobb barátnője volt. Ő pedig csak egy mpfh-t lökött felém, és összefonta maga előtt a karját. Hát oké. Komolyan kinéztem belőle, hogy gondol egyet és szó szerint lelök az ösvényről.
Lövésem sem volt erről, hogy a francba hagytam magam ebbe belekeveredni. És komolyan azt sem vágtam hogy lehetett ezt az egészet titokban tartani. Kínos, nagyon kínos csendben kezdtük el ezt a... nem is tudom. Sétát.
Az útvonal és úgy minden a semmibe veszett, olyan rohadt sötét volt, hogy biztos voltam benne ezt valami bűbáj okozta. Csak mentem a lány mellett és követtem meredten az orrom elé bámulva a fehér fényeket. Egyébként simán megtehettem volna, hogy csak úgy lelépek innen, ki a pályáról... De túl sokan tudták, hogy ott voltam, nem akartam még a gyáva jelzőt is magamra aggatni. Volt még valamennyi méltóságom. És Esthert sem akartam cserben hagyni, ha már ő is itt bolyongott valahol. Tudtam mennyire félős... Nem is értem hogy jutott eszébe ebben részt venni... Biztos ez a Margit vagy ki vette rá. Jó kis barátnő... Erre rásandítottam, mert komolyan nem voltam benne biztos, hogy mellettem van-e egyáltalán. Annyira csendben jött mellettem, hogy azt sem vettem volna észre, ha egy zombi elette volna mellőlem.
Nem volt nagy szám eddig ez  apróba. Oké, nyilván jöttek random helyekről random hangok. Meg hirtelen valami előtt elhaladva kiugrott valami lucskos és véresszerű madárijesztő. De... Komolyan lehetett volna valami merészebb is. Éppen elhaladtunk egy halom hireteln felénk röppenő hárpiakosztümös lebegő cuccok között, amikor Margaret megszólalt.
- Nem hiszem el, hogy van bőr a képeden Fraser! - Ezen határozottan jobban meglepődtem, mint eddig bármin is ezen az estén. Annyira hogy meg is torpantam és a csajra hunyorogva kérdőn néztem rá. - Hogy... Hogy tehetted ezt vele? Mindent csak pletykának hisz... Pedig az egész suli tud róla... - hápogta elfojtott hangom mire én összepréseltem az ajkaimat.
- Nézd, neked ehhez semmi közöd...
- Persze, te hülye vagy? A legjobb barátnőm a te csajod, erre félrebaszol egy... egy ötödikes kis ringyóval - hápogta, mire én egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Teljesen elborított a düh. Sosem szerettem az igazságtalanságot... a szarkavarást... a felesleges okoskodát. És itt most minden volt, úgy dőlt a moslék a szájából. Nem tudott semmit. Se Estherről, se Rayláról, se rólam. És még olyat is állít ami nem volt igaz. Én pedig gyűlöltem a hazugságot, gyűlöltem ha valaki olyat bántottak akit szerettem. Odaléptem hozzá, bármennyire is pszichopata őröltnek hitt. Nem érdekelt az sem, hogy ebben az állapotban én vagyok ezen a szaros próbán az egyetlen alak, akitől félni lehetne. Egyszerűen arcon csaptam. EZ volt az első alkalom, hogy megütöttem egy lányt.
- Na most jól figyelj, mert egyszer mondom el neked! Az még egy dolog, hogy olyas valamibe akarsz beleavatkozni, amibe semmi jogod. Olyas valami felett ítélkezel, ami nem tartozik rád. És emellett el is tudnék tekinteni. De az, hogy képes vagy ilyen hazugságot terjeszteni... Az hogy volt pofád ilyet mondani a legjobb barátomról, azt sosem fogom megbocsájtani.
- Te... megütöttél - motyogta döbbentem, mire én csak sóhajtottam. Pofázhattam volna neki napestig.
- Örülj, hogy lány vagy, ha egy idióta csávó lennél már rég a földön fetrengenél -
- Szemét vagy, Fraser... Pont olyan szemét állat vagy, mint a tesvéred - köpte felém a szavakat, mire én elordítottam egy baszd meg-et és teljes erőmmel a feje mellé csaptam ököllel a fába. Éreztem hogy megreccsen a kézfejemen valami,éreztem, hogy a szálkák a bőrömbe fúródnak, éreztem, hogy a göcsörtös fa lehorzsolja az ujjaimról a bőrt, és éreztem, ahogy az tipikusan lüktető éles fájdalom végigfut az egész karomon. Elléptem tőle és hátra se nézve belerontottam a sötétbe. A kezem ökölbe volt szorítva, miközben a gondolataim teljes káoszba fulladva vergődtek ide-oda a fejemben.
Megőrültem. Hogy ha akartam volna is valami kezdeni ezzel a helyzettel, mindig tettek ellene vagy valamik vagy valakik. És mégis, a szavai mégis bántottak, mert tudtam, hogy igaza volt. Hogy egy szemétláda voltam, aki csak úgy szórakozott két lány érzéseivel. De hogy olyan lettem volna, mint Aiden. Az ő emlegetése még mindig egyszerre okozott bennem mérhetetlen nagy fájdalmat és dühöt egyszerre. És megint ott voltam, hogy gyűlöltem őt és kicseszettül hiányzott.
Idegesen szeltem az utat, kanyarogva, nyekergő túlvilági hangokkal átszelve az utamat, miközben elhaladtam valami olyan felirat mellett, hogy első szakasz vége, ez csak a bemelegítés volt. Hát pont szartam az egészre. A kezem is csak lüktetett, és éreztem, hogy egyre jobban töréshez illően kezd zsibbadni és duzzadni. De nem érdekelt. Csak el akartam innen rohanni. Hogy hova? Hát tök mindegy volt.
Ekkor rohantam bele valakibe, és éppen hogy nem vágódtunk el a földön. Reszkető térdekkel álltam meg  alábaimon, miközben igyekeztem a közeli fába kapaszkodó alakot kivenni, ami egyelőre elég nehezemre esett. Mehettem volna rögtön tovább de... Az a jó szíved, Fraser...
- Hát... bocs... nem láttalak sötét van... Jól vagy? - kérdeztem bár a hangomon is hallatszódott, hogy még nem igazán nyugodtam le. Azt azért lassan leszűrtem, hogy valami csaj kapaszkodik a fába ami... Esküszöm ez megmozdult. És rohadtul ismerősen vér szagot árasztott magából. Mi a szar...
És akkor a fa gyökerei és ágai elkezdtek kalimpálni, mire automatikusan a lány után nyúltam, természetesen a fájós csuklómmal, mire felszisszentem, miközben még mindig döbbenten hátráltam a csápolva felénk közeledő fától. És miközben magamhoz húztam annyira ismerős volt az alakja, az arcának az árnyéka, hogy kicsúszott a kérdés a számon, pedig akár Esther is lehetett volna.
- Rayla?
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 03. 30. - 01:10:07 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet


El se hittem, hogy már megint sikerült egy ilyen idióta helyzetbe keverednem. Hogy futhattam össze pont Estherrel? Hihetetlen... És a szavai? Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy meg akart bántani, vagy egyszerűen ennyire béna és zsigerből jövő köcsög volt. De nem, nem érdekeeel, nem engedem neki, hogy felidegesítsen, mert nem érdemli meg. És már amúgy is meguntam az idegeskedést... Szóval csak lépkedtem a fák között, felbámulva a lombok között fel-felsejlő sötét égre, itt-ott épp hogy el kapva a hold fényét. Előhúzhattam volna a pálcámat egy Lumosra, ha nálam lett volna... De sajna nem volt. Szinte sosem hordtam magammal, ha futni mentem, meg úgy alapból... Néha még órákra is elfelejtettem. Belőlem sosem lesz boszorkány... De még csak valami olyasmi sem. Azért ez egy egészen picikét szomorú volt, nem?
Hát, valakinek biztos. Én megmaradok muglinak, köszi.
Miközben kerülgettem a nagyobb bokrokat és a fákat, azért visszagondoltam az előbb történtekre... Nem Estherre, hanem a csapat végzős srácra és csajra. Azért kicsit aggasztott a dolog, és nem nagyon tudtam összerakni, ha ennyire egyértelmű mindenkinek, hogy mi dugunk - ami amúgy nem igaz - akkor Esther mit dumál ilyeneket... Talán csak bűntudatot akart bennem kelteni, hogy aztán kinyögjek valami olyat, hogy "ne, Esther! Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom... De te annyira jó vagy, túl jó hozzá! Ben igazából velem csal'". Persze, kinek mi számít megcsalásnak... Őszintén? Nekem már egy csók is az volt. Biztos voltam benne, hogy én nem tudtam volna csak úgy elmenni ilyen pletykák mellett, ha az én barátomról van szó... De ez az egész helyzet annyira más volt és furcsa. Már feladtam a válaszok keresését... Inkább csak engedtem, hadd sodródjak az árral. Ha ribancnak bélyegeznek meg, hát... Szarul fog esni gondolom, de túlélem, két év, és itthagyom ezt az egész iskolát, sőt, még az országot is, és akkor nem fog számítani, hogy mit pletykáltak a hátam mögött... meg előtt.
Valamiért az senkit nem zavart, hogy Esther mit tesz Bennel. Hogy folyton csak a halott testvérét látja benne, hogy bezárja a múltba... persze, mert ők ezt nem tudták. Esther tökéletesen tudta mutatni mások felé az angyali kis oldalát, fenntartani azt a hibátlan álcát... De az emberek nem hibátlanok.
És amúgy is, szarom le. Jövőre már egyikük sem lesz itt... A pletykák egyszer meghalnak... Szóval feleslegesen idegelném fel magam, ha esetleg azt tenném, de nem teszem. Nem bizony.
Végre kigabalyodtam a fák közül, ám ekkor valakivel úgy összekoccantam, hogy valami fával tudtam csak felfogni magam. Ami büdös volt... Nagyon büdös...
- Bakker, figyelj már oda...
- Hát... bocs... nem láttalak sötét van... Jól vagy? - Oda se kellett néznem, elég volt, hogy az orgánuma betölti a teret, és az égnek emeltem tekintetem. Komolyan, ez valami vicc, hogy mindig egymás mellett lyukadunk ki a legnagyobb faszságok közepette?! De mindenesetre nem is bántam, inkább ő, mint valamelyik másik végzős, mondjuk az a mardekáros, akinek azt mondtam, hogy egyen szart é... Khömm.
Azóta a buli óta nem sokszor találkoztunk, ami azt illeti... Nem is igazán volt ez szándékos, talán csak mindkettőnknek kellett egy kis idő, hogy összeszedjük magunkat azután... Nekem sikerült, azt hiszem. és reméltem, hogy neki is valamelyest.
Már nyitottam is a számat válaszolni, de ekkor a fa megmozdult tenyerem alatt... És az a bűz... Te... Jó..
Felsikoltva ugrottam hátra, meg éreztem, hogy Ben is húz magával, de egészen nekipréselődtem a mellkasának, ahogy ez a szar elkezdett felénk közeledni, és jéézusoooommmmm, véres a tenyerem! És ez nem az én vérem. Nem, nem, nem, és jézusom, ugye nem fogok meghalni attól, hogy ez a vér belemegy a kis sebekbe? Te jóságos... Én nem igazán vagyok hívó, de úristen, itt fogok vérmérgezésben elpatkolni egy undorító erdő undorító kellős közepén...
- Rayla?
- Einstein! - morrantam vissza, tovább hátrálva, ezzel tolva őt is magammal valamelyest, mígnem azt a csápoló izé csak megállt... Egyszerűen csak megmerevedett, aztán pedig lehullott az ösvény porába, mindenfelé meredő csápokkal. Mélyen kifújtam a levegőt, és fejemet nekibiccentettem Ben hátam mögött húzódó mellkasának... Mert ha már ilyen közel állt, miért ne?
- Hol lehet kiiratkozni ebből a mocsok iskolá... Ben, mi a franc történt a keze... - Hirtelen olyan sok minden történt. Lepillantottam, észrevettem a nagyon furán kinéző kezét és csuklóját, de mielőtt ebből és az előző ijedtségből felocsúdhattam volna, egyszer csak a semmiből előugrott egy alak, hangosan kurjantva, hogy ismét felugrott a pulzusom háromezerre, és úgy éreztem, menten kapok infarktust.
Az éles röhögése, amely valahogy nem akart csillapodni, betöltötte az erdőt, én pedig hirtelen egyre dühösebb lettem, ahogy ismerőssé vált a hang... Csak emlegetni kellett azt a mardekáros rohadékot, ugye?
- Merlinre! Az arcotok... Nem is tudom, melyikőtök szart be jobban! - Szinte visítva röhögött, amíg én kicsit távolabb húzódtam Bentől, és mérgesen összevontam a szemöldökömet. A tehetségtelenségem a varázslásban ide vagy oda, mégis hoznom kellett volna  a pálcámat... Mert még mindig rohadtul utálom, ha kinevetnek.
- Kussolj már be, úgy nyerítesz, mint egy ló - vetettem oda.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 03. 30. - 20:26:47 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


Még örülni sem volt időm, se túlságosan hangulatom annak a ténynek, hogy konkrétan beleszaladtam Raylába. Fájt a kezem, de nagyon, és ehhez hozzájött az az elképesztő zaklatottság is. És aztán ez a mozgó fás szerű csápos izé nem hogy dobott volna a hangulatomon, még csak fokozta az idegességemet.
Tisztázzunk valamit. A félelem normélis dolog, egy ösztön, hogy tartsunk távolságot olyan ismeretlen objektumoktól, amikben nem vagyunk biztosak, hogy micsodák. És igen, volt bennem némi túlélő ösztön meg persze azt sem akartam hogy valami gyökér rárontson mondjuk a fából Raylára vagy ilyesmi, így igyekeztem odébb vonni magunkat. Nem tartott sokáig a csápoló bizbasz élettartama, pár méter után összeomlott én pedig kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam, és a homlokomat Rayla mellkasomnak dőlt feje búbjára támasztottam.
Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire jó, hogy látom. Hogy mennyire jó lett volna megcsókolni, de ezt az egészen majdnem romantikus összeborulást egy nagyon is jól ismert röhögés szakította félbe, hogy aztán én is automatikusan ellépjek Rayla mellől. Szánalmas voltam.
- Hol lehet kiiratkozni ebből a mocsok iskolá... Ben, mi a franc történt a keze... - kérdezte volna Rayla, de aztán berobbant a képbe Aiden... hát igen, Aiden egyik "haverja". Komolyan tényleg annyira jó volt látni, legszívesebben tökön szúrtam volna most, ha nem állt volna mellettem Rayla. Meg kellett nekem is őrizni valahogy a hidegvéremet. Már ami maradt.
- Merlinre! Az arcotok... Nem is tudom, melyikőtök szart be jobban!
- Kussolj már be, úgy nyerítesz, mint egy ló - mondta Rayla, mire egy picit megrándult a szám széle.
- Majd te fogsz beszarni, ha szétütöm a fejed... - morogtam az orrom alatt, miközben ökölbe szorítottam a kezeimet. Nem nem volt jó ötlet, a fájdalomtól még fel is szisszentem. De magamra erőltettem egy kapd be-vigyort és megszólaltam úgy, hogy hallja ő is. - Én is annyira örülök hogy látlak, Matt. De komolyan. És úgy tűnik a beteg, kretén humorod sem változott reggel óta.
- Ugyan, Ben, lehetnél egy kicsit jobb fej is, tudod, mint amilyen Aiden volt - röhögött fel megint. Hangosan felsóhajtottam. Komolyan nem tudom, a sírba akartak ezzel kergetni? Amikor élt Aiden is midneki vele példálózott ő volt az okos, a higgadt az a mániákusan minden szabályt betartott meg tököm tudja, én pedig az aki mindig bajba került... és a többi. De már nagyon untam. Elegem volt minden nap ezzel szembesülni, hogy mások bennem keresték a testvéremet, hogy én is ezt tettem minden reggel a tükör előtt. Hogy Esther is bele-bele futott ebbe, főleg amikor néha napján szeretkeztünk, és Merlinre, most jutottam el arra a pontra, hogy nagyon, nagyon de nagyon elegem lett belőle. Valahogy eddig nem érdekelt, mert igazából semmi sem érdekelt, de amióta Raylával voltam tényleg kezdtek számítani a dolgok. Kezdtem kicsit elengedni, és kezdtem kicsit összekapni magam. Mondjuk annyira, hogy ne üldözzem még saját magamban is Aident... Vagy a családom emlékét. Vagy a rég Bent.
Már nem volt sok hátra és megszabadulok ezektől a hasonlítgatásoktól. Már nem volt sok és végre kiléphetek ebből a suliból, amit annyira szerettem az első pár évben aztán... Aztán nem is tudom... Hidegen hagyott az egész. És utáltam, hogy ennyire vártam, hogy lelépjek innen. Mert ott hagytam a legfontosabb személyt az életemben... Lehunytam a szememet és elszámoltam tízig, hogy ne üvöltve válaszoljak. A Mardekárosoknál az úgysem vált be sose.
- Tudom nehezedre esik felfogni, hogy sosem leszek olyan, mint a testvérem - vontam meg a vállamat. - És ha megbocsájtasz... - karon ragadtam Raylát, hogy minél messzebb lehessünk tőle, de csak folytatta a pofázást.
- Amúgy igazán jól forog a nyelve van a kis barátnődnek... Már értem miért vagy vele - kiáltott utánunk, mire... Igen. Megtorpantam. Mehettem volna tovább is, mint aki mondjuk meg sem hallotta. De mint mondtam az nem én lettem volna. Ösztönösen előszedtem a pálcát a farzsebemből, miközben a faszfej felé fordultam. - De most komolyan, kezdelek irigyelni. Szívesen kipróbálnám én is milyen. Tudod, ha már ennyire nyílt kapocslatban vagytok, meg minden beugranék én is egy körre. Esther is biztosan nagyon élvezné.
- Liathegens, te seggfej ,- dörrentem rá, és Mattet megsoroztam egy bár fájdalmas kék golyóval. A Mardekáros ijedten kapott a pálcája után, és bár néhányat kivédet egy fájdalmasan fejen találta. Összegörnyedve állt, kezét a fejáre szorítva, mire felém küldött valami perzselő átkot, amit félig-,eddig sikerült kivédenem, így csak az ingem egyik ujja lett fekete, de mindegy is, reméltem hogy Raylát nem kapta el. Matt feltápászkodott.
- Ó, Ben, Ben, most komolyan, miért kell ezt? - vigyorgott véres fejjel rám. - Azt akarod, hogy elmeséljem az egészet Esthernek hm? De komolyan... Meggyőzhető vagyok, csak add kölcsön egy kicsit a csajod, és megegyezünk - vigyorgott sunyin, mire én esküszöm le akartam átkozni a fejét. Emeltem is  apálcámat, aztán eszembe jutott, hogy Rayla nem nagyon bírta az ilyet, meg hát azt sem akartam, hogy valami beteg állatnak gondoljon. Lehunytam a szememet.
- Levicorpus - intettem fáradtan a pálcámmal, mire a csávó  fejjel lefelé kezdett lógni a legevőben, aztán, hogy biztosra menjek még egy varázslatot felé küldtem. - Silencio!
Ezt követően szó nélkül kézenfogtam Raylát és húzni kezdtem elfelé, bele a még nagyobb sötétbe, ahol nem messze néha fel-fel hangzottak sikítások.
- Bocs, hogy ezt látnod kellett... De felbaszott... Főleg mert így beszélt rólad... - néztem rá végül majd fájdalmas fintorral pillantottam le a kezemre. Nem volt olyan nagy dolog a csont törés, de jelenleg úgy éreztem a Gyengélkedő rohadt messze van, és amúgy is végig kellett hozzá szenvednem ezt az egész próbát.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 04. 04. - 00:43:56 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet

tizenhat?


Már majdnem elhittem, hogy nem lesz többé dolgom azzal a mardekáros sráccal... Persze, nem mintha annyira érdekelt volna. Nagyrészt leperegtek rólam a pletykák, az volt a legkisebb gondom, hogy ki mit gondol. Meg amúgy is, ha egy lány meg fiú barátok, arról mindenki elkezd motyogni... Mert igen, barátok voltunk. Lehet, hogy néha egymás szájában kötöttünk ki, de... barátság laza szabályokkal, oké?!
Azért Ben arrébb húzódott tőlem, hogy utána pillantottam... Egészen biztosan megtalálták már őt is a szekálással, még ha nem is említette. Egyre inkább kezdtem átkozni magam, amiért nem volt nálam a pálcám... Nem voltam penge Bűbájtanból, de valami átkot akkor is ráhánytam volna, ha valamilyen módon rózsaszirmokba fullad bele a nyomorultja...
- Ugyan, Ben, lehetnél egy kicsit jobb fej is, tudod, mint amilyen Aiden volt.
Hogy én milyen idióta vagyok! Tényleg azt gondoltam, hogy miattam szekálják legfőképp? Tényleg megfordult a fejemben, hogy ez a helyzet rajtam csapódik le rosszul? Cazzo... Nem az én ikertestvérem halt meg, amire aztán nap mint nap emlékeztetnek ezek a gyökerek! Jesszusom, miért ennyire szánalmas valaki? Oldalra pillantottam, és komolyan latolgattam, hogy letörök egy ágat, majd azzal szúrom ki ennek a valakinek a szemét... Matt? Még a neve is tipikus gyökér, istenem...
- Hát megszólalt a jófejség mintaszobra, komolyan... - motyogtam oda, szúrósan méregetve, amire persze ő csak nevetett. Talán nem is sejtette, hogy én nagyon is komolyan gondolom, ha egyszer eltökélem, hogy tökön rúgom, de óóó, úgy igazán... Három hétig szopránt fogsz énekelni, seggfej! - Hé, szerintem menj vissza a hálókörletednek nevezett lyukba, és sírj a takaród alatt egy kicsit, ha ennyire hiányzik Aiden... Többre mész vele, mint hogy irritálsz másokat...
Vajon amikor a Mardekárosokat benyomja a házukba az az undorító süveg, úgy érzik, hogy nekik márpedig kötelező egy baromnak lenniük innentől? Nem is tudom, talán van valami a klubhelyiségük levegőjében, amitől ilyen furák és rohadékok lesznek... Jó, persze, a hugra klubhelyiségben meg boldogság van a levegőbe keverve valami istenverte mennyiségben, de valamiért úgy néz ki, az rám tökre hatástalan... fura sárgák...
- Tudom nehezedre esik felfogni, hogy sosem leszek olyan, mint a testvérem. És ha megbocsájtasz... - Már én is nyúltam volna Ben felé, hogy ne idegesítse fel magát egy ilyen szociopatán, de ő hamarabb karon ragadott, hogy arrébb induljunk. Nem szerettem menekülni, jobban élveztem volna végignézni, ahogy Matt dob egy hátraarcot és sétál el, dehát oké... Végülis, ha csak rápillantottam Ben kezére...
- Amúgy igazán jól forog a nyelve van a kis barátnődnek... Már értem miért vagy vele. - Éreztem a feszültséget lecsapódni a bőrömre, amikor Ben is megállt. Láttam, hogy a keze a farzsebe felé lendül, több mint valószínű, hogy a pálcájáért, mire felé nyúltam, elkapni a csuklóját.
- Ben... - mormoltam.
- De most komolyan, kezdelek irigyelni. Szívesen kipróbálnám én is milyen. Tudod, ha már ennyire nyílt kapocslatban vagytok, meg minden beugranék én is egy körre. Esther is biztosan nagyon élvezné. - Pontosan láttam, mi folyik le a mellettem álló fiúban, és már nem is kerestem a válaszokat, vajon az én, vagy Esther említése okozza ezt... Mert őszintén, kit érdekel?
- Benjamin! - Igyekeztem persze megragadni a karját, de teljesen feleslegesen, nem tudtam megállítani abban, hogy pálcájából előtörjön az átok.
- Liathegens, te seggfej! - Nem sajnáltam a srácot, de azért automatikusan megrezzentem a támadó golyóktól, és közelebb ugrottam Benhez - egészen addig a pillanatig, amíg nem jött a válasz Matt felől, és oldalra vetődtem, hogy ne kapjon el a perzselődés. Merlinre... azaz, akarom mondani... Francba!
- Ó, Ben, Ben, most komolyan, miért kell ezt? - Elfintorodtam, mikor láttam, hogy Matt fejéről vér csorog le. - Azt akarod, hogy elmeséljem az egészet Esthernek hm? De komolyan... Meggyőzhető vagyok, csak add kölcsön egy kicsit a csajod, és megegyezünk.
- Előbb rágom le a saját kezeimet, mint hogy hozzádérjek, te gyökér... - közöltem vele egy megvető pillantással, aztán ismét Ben felé fordultam, hogy elrángassam onnan, de ő újabb átkokat engedett meg a mardekáros felé. Az pedig hirtelenjében a levegőbe szökkent fejjel lefelé, és még hang sem jött ki a torkán... Hah! Oké, oké, ez tetszik. Így, ha felhúzom a térdem, tökéletesen állontalálom, de úgy, hogy uh...
A nagy lelkes nekiindulásom aztán olyan két lépés erejéig tartott, mert Ben megfogott, és könnyűszerrel húzott maga után a sűrűbe... Talán még azt se érezte meg, hogy ellenkeztem egy darabig, már csak méreteinkből adódóan sem.
- Bocs, hogy ezt látnod kellett... De felbaszott... Főleg mert így beszélt rólad...
- Jó, jó, de legalább állon akartam rúgni... - motyogtam, amíg egy kicsit csendesebb részre nem értünk - legalábbis itt nem mozogtak fák, vagy lógtak random csóri gyerekek a levegőben - és lefékeztünk, amikor felé fordultam. Persze előtte körbenéztem, biztosan nincs-e körülöttünk valami vagy valaki ide nem illő... aztán óvatosan a keze felé nyúltam. A látványtól pedig fintorra húzódott a szám. - Auch, Ben... Ezt hogy szerencsétlenkedted össze?
Megcsóválva a fejemet pillogtam fel rá, mint egy anyuka, aki épp leszidja a kisfiát, aki megint felzabálta a homokot a játszótéren, de aztán halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy karjaim nyaka köré fonódjanak. Lábujjhegyre kellett állnom a művelethez persze a nyomi kis százhatvan centimmel, de végülis a mellkasának tudtam fészkelni magam, ami nagyon is jól esett, még ha nem is vallottam volna be neki vagy magamnak...  Azért a múltkori szülinapozás után rendesen szégyelltem magam, ami szintén nem egy olyan érzés volt, amit minden nap tapasztaltam. De a csókolózás azzal a sráccal, meg az a bődületes mennyiségű alkohol... óóóóó, eee, eöüühh... még a gondolatától is megint rámjön a hányinger.
- Találkoztam ma velük, mikor futni indultam... - motyogtam bele a pólójába. - De remélem tudod, hogy csak fel akart idegesíteni. Semmi, amit mondott...
Jesszus, tényleg nagyon reménykedtem benne, hogy nem hiszi azt, megcsókoltam... Mert először is, fúj, másodszor pedig, FÚJ! Ahhoz az a mennyiségű pia sem lenne elég, amit a múltkor magamba döntöttem...
Halkan sóhajtottam egyet, aztán lassacskán elhúzódtam tőle, hogy körbeforduljak.
- Oké... Szerinted merre induljunk? - ki akartam innen jutni, minél hamarabb... A futóscuccom egyre kevésbé melegített, hogy kezdtem borzongani.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 04. 06. - 21:36:22 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


Nem hittem el, hogy ebbe  atapló állatba mindig belebotlottam. Amikor sszeragadtam azzal a fószerrel a kocsmában, akkor is járatta a pofáját, de lehet nem csak megfenyegetni kellett volna, hanem mondjuk tényleg kilyukasztani a torkát egy átokkal. Azt hittem behúzta utána a farkát hogy megfenyegettem, de ezekszerint nem voltam túlságosan határozott. Viszont beválthattam az ígéretemet, mert tényleg fellógattam. Idióta állat. Nem is értem Aiden hogy bírta ki velük együtt. De rohadtul elégedett voltam vele, hogy végül megtettem. De annyira nem akartam gyönyörködni a művemben, mert rohadtul elegem volt ebből a bátorságpróbából. Kellett nekem erre jönni, komolyan... Bár... Itt volt Rayla is. Tényleg ó hogy a francba került ide? Annyi minden történt, hogy még semmit sem volt időm kérdezni tőle. Nem mintha ha kettesben együtt lettem volna vele olyan sok mindenről bezsélgettünk volna... De na.
- Jó, jó, de legalább állon akartam rúgni... - szólalt meg a nagy loholásban Rayla, mire megtorpantam. Megnéztem, hogy az ösvényen vagyok-e, de minek? Hátranéztem, de minek. Úgyse követett már minket Matt.
- Tényleg? Még visszafordulhatunk - böktem hátra és megmosolyogtam Raylát. Nem hiszem, hogy ezt látta a sötétben. Nagyon szerettem benne, hogy ilyen harcias volt, talán ezért is éreztem mellette azt, hogy nem akarok lemaradni tőle, és én is szerettem harcolni, bár ezt egy ideig elfelejtettem.
- Auch, Ben... Ezt hogy szerencsétlenkedted össze? - fintorogtam én is egyet megint a fájdalomtól, miközben igyekeztem nem mutogatni neki a kezemet.
- Hát felidegesített egy liba - sóhajtottam, aztán csak kiböktem az igazságot. Gyűlöltem hazudni, és ha már Esthernek hazudtam... Nem is értem eddig ezt hogy bírom idegileg, de szerintem annyira kifordultam magamból, hogy önmagamnak mondtam ellent szinte mindennel. Főleg amióta ez a rohadt folytogató helyzet kialakult. Mindegy, Ben, ezt most ne. Most csak Rayla van itt. - Esther legjobb barátnőjével kerültem egy párba. Fekete hajú olyan igazi Hollóhátas csaj, csak neki a szája nagy de az agya kevés. Szóval oké sikerül felpofoznom, de utána meg felkerült a szokásos lemez, Aiden így Aiden úgy, szóval a feje fejett a fát ötüttem szét - vontam meg a vállamat. - Nem nagy dolog...kibírom. - motyogtam hősködve, aztán talán túl lelkesen öleltem át a derekát és vontam közelebb magamhoz. Imádtam a közelében lenni, annyira, hogy el tudtam engedni mindent és csak élveztem a pillanatot. Élveztem, hogy velem van, élveztem az orromat csiklandozó hajszálait az érintését, a hangját, és azt hogy hozzám bújt. De úgyis csak valami fura extra barátság volt köztünk én meg inkább nem mertem most sem smemit modnani, nehogy megint valami olyat romboljak le, amit nem kéne. Így is hálát adtam Merlinnek, hogy mégis csak akart velem találkozni.
- Találkoztam ma velük, mikor futni indultam...
- Ó, hogy az a... - sóhajtottam, és még közelebb bújtam hozzá.
- De remélem tudod, hogy csak fel akart idegesíteni. Semmi, amit mondott...
- Persze, hogy tudom - te nem vagy olyan szar alak, mint én, Rayla, hogy két ember között bergődök, mint valami kiszáradás halálon lévő ponty. - De akkor sem beszélhetnek rólad így. Legközelebb bevarrom a száját valami bűbájjal, biztos lézetik olyan - dünnyögtem, de presze nem gondoltam komolyan. Ha átmentem volna brutalitásba, cseppet sem lettem volna különb az ostoba Halálfalóknál, akik minden miatt szinte vért követeltek. Szinte fájt, ahogy ellépett tőlem, de megtratpttam magamnak egy nehézkes sóhajt.
- Oké... Szerinted merre induljunk?
- Hát nem tom... talán arra - mutattam valamerre, majd a fenyópálcámat beletuszkoltam inkább a nadrágszíjjamba, féltem hogy a farzsebemből elhagyom és volt egy olyan érzésem lehet még kelleni fog. Erősen kétem, hogy Rayla szeretné-e hazsnálni az övét, de meg a felől is kétségem volt hogy egyáltalán nála volt. Szóval az ép kezemmel megragadtam az övét és menetelni keztdem előre. - Mellesleg hogy keveredtél bele ebbe a hülyeségbe? - kérdeztem miközben hunyorogva kerülgettem a gyökereket.
Nem tudtam meddig másztunk fullosan idétlenül az erdőben de valamiért egyre sűrűbb lett minden. Remélem nem szervezték be Firenzét valami idegbeteg dologba. Nem volt kedvem egy vörösre festett ördögszarvas, lángoló kentaúr elől menekülni. Viszont még midnig a fehér fények között haladtunk. Oké, nem akartam én ezt de ez volt az egyetlen megoldás ahhoz, hogy valaha is kitaláljunk innen. Hülye lettem volna letévedni innen és beleveszni az erdőbe. Atán egyszer csak megtorpantam, valami motozást hallottam. Apró zizegéseket. Egyre sűrűbben és sűrűbben. Meg gallyak recsegését.
Oké emberek vagyunk, ösztönösen félünk az ismeretlen sötét alakoktól és neszektől, mert nem tudjuk mi van.
Szóval mos rohadt jogos tőlem, Griffendélestől:
Kurvára megijedtem, mert men tudtam mi történik. És akkor megéreztem, hogy valami a felettem lévő ágról a hajamra pottyant.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 04. 07. - 00:45:10 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet

tizenhat?



Kellett az a néhány másodperc, amíg csendben vágtattunk egymás mellett, amíg húzott maga után - és amúgy is, legalább fogott, különben lehet, hogy egyszer csak visszafordultam volna, komolyan megrúgni. Fájdalmasan, szinte ijesztően jól esett volna, ha szenvedni látom. Mert dühös voltam rá... nagyon dühös.
Hogy beszélhet így Bennel, Aidenről? Ki a fene annyira tapló, hogy a másik halott ikertestvérével példálózzon? Ki a fene annyira rohadtul tapló, hogy egy halott emberrel csesztesse a másikat? Óóóó, jezz, vissza fogok menni, komolyan...
Na, Blake, vegyél mély levegőt, számolj ötig, vagy tízig, vagy négyszázhatvanig, és szépen nyugodj le. Erre a parancsra tényleg ki is fújtam az addig észrevétlenül is bent tartott levegőmet, de igazán csak akkor nyugodtam le, amikor végre megálltunk, és Ben felém fordult. Hiába, valahogy így is kifulladtam kicsit, de talán csak az arcom pirosodott bele, ami tán ebben a sötétben még nem is látszódott. Ennek ellenére én végignéztem az arcán, felmérve a vonásait, mintha csak ebből próbáltam volna megfejteni, mi újság volt vele az elmúlt napokban. Hiányzott, hogy nem láttam, és ez csak itt csapott arcba.
- Tényleg? Még visszafordulhatunk. - Mosolyogva megforgattam a szememet.
- Naná! Fraser, én nem megyek végig mégegyszer ezen a sötét úton... Amúgy is, mire van a pálcád, ha nem erre? Azzal lehet világítani, meg ilyenek, nem? - És inkább úgy tettem, mintha a szavaimnak nem lett volna egy kicsit groteszk értelme is, valami másik nézőpontból tekintve le rájuk. Ja, hiszen varázslók vagyunk, mi másról is beszélnék?
Jézusom, Blake.
- Hát felidegesített egy liba. - Kicsit összevontam a szemöldökömet, ahogy fellestem rá. Na, ha tudná, én naponta hányszor élem át ezt... - Esther legjobb barátnőjével kerültem egy párba. Fekete hajú olyan igazi Hollóhátas csaj, csak neki a szája nagy de az agya kevés. Szóval oké sikerül felpofoznom, de utána meg felkerült a szokásos lemez, Aiden így Aiden úgy, szóval a feje fejett a fát ötüttem szét. Nem nagy dolog... kibírom.
Egyszerre több dolog is sokkolt egy kicsit. Fekete haj, hollóhát? Nem ez az a csaj, aki nekem akart jönni délután? Megvolt az esélye. De... de várjunk, várjunk...
- Megütötted?! - bukott ki belőlem. - Felpofoztad?! Benjamin, az én dolgom megtépni az idegesítő tyúkokat, nem a tiéd!
Oké, igyekeztem nem nagyon kiakadni a dolgon... hiszen végeredményben pontosan tudtam, hogy engem nem ütne meg. Hogy miért voltam ebben olyan biztos? Nem tudom, csak tudtam. De egyébként sem élt volna sokáig, ha megüt. Nem voltam az a típus, aki egy ilyen után elmegy pityeregni a sarokba, sokkal inkább az, aki elkezdi tervezgetni, hogy tegye a legfájdalmasabb módon nemzőképtelenné... öhm, bocsi?
De azért vetettem rá egy kissé szigorúbb pillantást, miközben odahelyezkedtem a kényelmes és meleg mellkasához. Pulcsiján keresztül is annyi hőt árasztott magából, hogy nekidőlve már nem is fáztam annyira, pedig az én felsőm anyaga vékony volt, ráadásul alatta nem is viseltem semmit, csak ugyebár egy melltartót... hát na, nem szerettem nagyon beöltözni futáshoz, csak arra nem számítottam, hogy beleragadok egy ilyen hülyeségbe. Ami sötét, ijesztő és sötét...
- Persze, hogy tudom. - Erre azért sóhajtottam egyet halkan. A múltkori buli után szinte meglepett, hogy ilyen biztos a hangja. -  De akkor sem beszélhetnek rólad így. Legközelebb bevarrom a száját valami bűbájjal, biztos lézetik olyan.
- Miért is ne? - motyogtam akaratlanul is. A szavak valahogy önkéntelenül gördültek számra. - Elcseszett... ez a egész helyzet, én is, meg te is.
Nem volt ránk jobb szó... Hiszen mit csináltunk? Egymással és másokkal játszottunk, csak mert mindketten éretlenek voltunk egy kicsit. Én legalábbis biztosan. Legalábbis... A francba, még mindezek után sem tudtam határozottan rávágni, hogy márpedig igen, én együtt akarok lenni Benjaminnal. És az ellenkezőjét sem. Egyszerűen csak... Jól esett lebegni a kettő között, még ha tudtam is, hogy nem helyes. Nagyon nem. De az a pillanatnyi élvezet és alapvető elégedettség - amiért nem kellett meghoznom egy döntést, amely talán jó, vagy talán nem - túlságosan erős volt. Legyőzött. És a néha felbukkanó kis bűntudatnak esélye sem volt.
És megint - egyszerűen olyan jó illata volt, ahogy átölelt, és erősen húzott magához, éreztem karjaim alatt az ő bicepszét. Nem volt veszélyesen kigyúrva... Mondjuk inkább pont csak annyira, hogy nem panaszkodtam volna, ha ledobja a pólóját, mert neki melege van. Sokkal inkább... Nem tudom, ledőltem volna napozni és gyönyörködni benne valahova ide, a fűbe.
- Olyan elcseszett vagyok, Ben... De meg akarlak csókolni. - És hogy hogyan keveredtem ennyire közel? A fenébe is, fogalmam sincs, de szinte már a szájára leheltem rá a betűket. Amúgy is, mióta beszélek én úgy, mint egy... Ahh, kit érdekel? Szinte fájóan vágytam arra, hogy megcsókoljam, és ez hirtelen olyannyira elnyomhatatlan volt, hogy nem akartam, és nem is tudtam másra figyelni.
Az ajkainkat már tényleg csak egy lehelet választhatta el, mikor azért felbiccentettem a szemei felé; megkerestem a tekintetét, amolyan engedélykérően. Aztán, ha nem tolt el magától, akkor előrelendültem, megszüntetni a maradék távolságot is.
A szája is forró volt, és édes, és eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott a csókja. Normális volt ez? Á, mindegy, Rayla, felejtsd el... Felejtsd el, és csak élvezd ki a pillanatot, ahogy eddig is mindig tetted.
Mert vége lesz, mindig túl hamar vége lesz.
Én pedig nem is tudom, mi lett velem. Kissé úgy éreztem, mintha rám hányt volna rózsaszínség. De talán csak a sötét okozta, meg az illatának és a hiányának az egyvelege. Aztán, ahogy lassacskán elhúzódtam, meg is köszörültem a torkomat. Hátrébb léptem, mert el kellett indulnunk valamerre, hacsak nem akarunk egész éjszakára itt ragadni. Ennél már csak sötétebb és hidegebb lesz, a keze pedig már így is kiakasztó.
- Hát nem tom... talán arra - mutogatott Benjamin valamerre, mire felsóhajtottam, aztán vetettem felé egy kétkedő, felvont-szemöldökös mosolyt.
- Aha, aha, tök határozott - bólogattam, aztán inkább belekaroltam, és egy másik irányba kezdtem el húzni - egyszerűen csak mert az tűnt szimpatikusabbnak. És talán világosabbnak egy fokkal.
Igen, néha-néha előtűnt a Hold, de aztán amilyen gyorsan megmutatta magát, úgy el is tűnt, és ismét ránk borult a sötétség. Remek.
- Mellesleg hogy keveredtél bele ebbe a hülyeségbe? - kérdezte Ben. Megvontam a vállamat.
- Kijöttem futni... szuper ötlet volt - motyogtam, miközben innen-onnan még hangokat is hallottam, amiket csak igyekeztem ignorálni valamelyest, de ahogy haladtunk, ez egyre nehezebb volt.
A hangok egyre hangosabbá váltak, de közben képtelen voltam beazonosítani, hogy mi a franc ez, és honnan jön, csak Ben felé pislogtam, de... hát rajta sem láttam épp azt, hogy teljesen ura a helyzetnek. Szóval inkább elnéztem mellette a sűrűbe, hátha látok valamit.
- Nincs nálam a pálcám - vetettem fel aztán hirtelen. - Szóval, ha varázsverekedésre kerül a sor, akkor sajnos...
A szavaimba valami apró kis puffanás szakított bele, amit igazából hallani nem is hallottam, sokkal inkább éreztem. A vállamon. Megdermedtem, és nagyon reménykedtem, hogy ez csak egy makk, vagy valami ilyesmi, mit tudom ln, milyen növények teremnek itt, de nem... ez a cucc megmozdult. Rajtam meg végigfutott a hideg.
- Ben, Ben, Beeeen, mondd, hogy az ott nem egy... - a hangom teljesen elvékonyodott a pániktól, aztán megéreztem, ahogy elkezd a nyakam felé mászni. - Benjamin, nagyon gyorsan szedd le rólam ezt a szart!
Felsikkantottam és a nyakam felé csaptam, hogy lesöpörjem magamról, de ekkor megéreztem, hogy újabbak puffannak rajtam, és... és te jóságos isten, oké, kész, végem, végem. Engem itt most valaki temessen el. 
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 04. 09. - 17:12:31 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


- Naná! Fraser, én nem megyek végig mégegyszer ezen a sötét úton... Amúgy is, mire van a pálcád, ha nem erre? Azzal lehet világítani, meg ilyenek, nem? - mutatott rá roppant logikusan a dolgokra Rayla, mire én felsóhajtottam. Nem tudtam volna megmondani miért, de ódzkodtam most azzal, hogy összevissza lumosoljak. Sötét volt és a rengetek közepén sok mident vonzott a fény. És ja, nem akartam, hogy modnjuk Rayla idegösszeroppanást kapjon itt mellettem, meg ilyenek.
- Persze, hogy valami óriás bogarat idecsaljak vele. Nem tudom melyikőnk ijdene meg jobban. - Azért mahamhoz húztam, és megpusziltam a homlokát. Meg egy kicsit úgy is tartottam magam mellett. ELképesztően balfasz vagy Ben, hogy nem mered megcsókolni. Te akartál régen lenni a faszagyerek, most komolyan? Gúnyolódott bennem a kölyök, és mintha még Aiden hangját is hallottam volna, ahogy kinevet. Ha látott volna biztos az lett volna az első kérdése, hogy mi a fasz lett veled Ray? Á, semmi James, mondtam volna neki. Tudod a hormonzavaris kibaszott kamaszkor.
Amikor kiböktem, hogy mit csináltam, már akkor tudtam, hogy rhadtul meg fogom bánni - ami meg is történt -, és neki sem fig tetszeni. Úgyhogy csak sóhajtottam egyet. Nem vallt rám ez a dühkitöréses dolog, valami nagyon nem volt rendben a fejemmel. De azzal már évek óta nem volt rendben semmi,miért is csodálkozom?
- Megütötted?! - Bólintottam egyet. - Felpofoztad?! Benjamin, az én dolgom megtépni az idegesítő tyúkokat, nem a tiéd!
- Legközelebb te is ott leszel, amikor neki esek jó? - vigyrodtam el, aztán sóhajtottam egyet. - Annyira mindegy, nem érdekes, pár hónap és elfelejtik az egészet - vonogattam aztán a vállamat. Belegondolva pár hónap és vége ennek a szakasznak az életemből. Valamiért mégis azt gondoltam rohadtul fog hiányozni. Rohadtul fog hiányozni az a sok elvesztegetett cseszett év... A francba. Mélyet sóhajtottam. Fel kell nőnöm. Fell kell nőnöm, ha már a gyerekkorom ilyen elcseszett vegetációba süppedt. Ezt mondom mégis egy olyan egyszerű kérdésre nem tudtam válaszolni, hogy Rayla vagy Esther? Merlinre de balfasz vagy Fraser...
Azért az a legutóbbi szétcseszős buli para volt. Valahogy annyira nem volt önmaga. Inkább voltam rá mérges a magatartása miatt... Na jó azért is mert más pasi szájában matatott... Jó rohadt féltékeny voltam. Oké? Na. Szóval oké, felcseszett. De én mit csináltam? Ugyan ezt, csak valahogy mégsem. De oké, hogy azzala gyerekkel úgy összemásztak, de hogy Rayla mondjuk megnyalja annak a gyökérnek a banánját, hát erősen kételkedtem benne.
- Elcseszett... ez a egész helyzet, én is, meg te is.
Erre csak hümmögtem egyet. Hát igaza volt. Rohadtul el voltunk cseszve. Ez volt. Hiba voltam egy rendszerben. Oké, ezt Rayláról nem gondoltam volna semmi pénzért, de magamról úgy éreztem. Nem voltam képes megoldani semmit, csak jobban szítottam a hullámokat amik teljesen elleptek, amikor csak találkoztam vele. Elmerültem bennük, és igen. Kurva jó volt ebben elmerülni. A kezemmel megsimítottam a szép arcát. Annyira tudtam csodálni mindenét. A mozdulatait, a hangját a tekintetét. Totálisan elvesztem bennük, és még csak azt sem tudtam, hogy mikor. Megtörtént és ledöntött. És megint meg akartam csókolni.
- Olyan elcseszett vagyok, Ben... De meg akarlak csókolni.
Annyira elvoltam azzal foglalva, hogy meg akarom csókolni, hogy nem is nagyon esett le, hogy kimondta a gondolataimat.
- Gyere, csesződjünk el mégjobban - dünnyögtem halkan, mikörben felpislog rá, és istenem de szerettem ott akkor is. Már szinte az ajkam az övét súrolta mire picit pajkosan kacsintottam egyet aztán szinte vele egyszerre belehajoltam a csókba. A karjaimmal félig sután ugyan de átöleltem és élveztem azt a csókot. Amikor nem Esther arca lebegett előttem. Amikor csak hagytam megint a hullámok alá bukni magamat, mert tudtam, hogy Rayla is ott volt. És mégsem fukdokoltam. Megint túl hamar eltávolodtunk, mindig túl hamar, mintha nem tudnánk eleget együtt lenni, amíg nem tudtam miért nem... Amíg tartottak engem is a láncok? Presze Ben fogd a láncaidra, hogy balfasz vagy közeledni és szakítani Estherrel.
Halkan felsóhajtottam, amint elléptem tőle. Én is kezdem fürkészni az utat meg úgy mindent, hogy hol a francban vagyunk, de nem. Nem tudtam hol a francban vagyunk. Reméltem Rayla tényleg nagyon tudta merre mentünk, mert én csak mentem mellette, miután húzni kezdett egy random másik irányba.
- Kijöttem futni... szuper ötlet volt - motyogta.
- Hát ha menekülni kell... - ami nem volt túl férfias a részemről, szívesebben védem volna a testemmel. - legalább be leszel hozzá melegítve - dünnyögtem az orrom alatt,miközben mindenhonnan zizegést hallottam.
- Nincs nálam a pálcám. Szóval, ha varázsverekedésre kerül a sor, akkor sajnos...
- Ne is törődj vele, megvédelek - mondtam elszántan. valahogy sejtettem, hogy nem egy nagy párbaj zseni, mármint aki nem nagyon szerette ezt az egészet nyilván nem merült el benne. Én sem bírtam volna azt hiszem, bár sosem tudtam meg milyen lehetett belecsöppenni ebbe az egészbe úgy, hogy az előtt nem simerte.
Filozofálásomból az zökkentett vissza, hogy potyogtak... potyogtak dolgok.
- Ben, Ben, Beeeen, mondd, hogy az ott nem egy... Benjamin, nagyon gyorsan szedd le rólam ezt a szart!
- Nyuginyuginyugi - tettem egy leseprő mozdulazot a kezemmel a fejem felé, és világítani kezdtem a pálcámmal. És igen bokáig álltunk a pókfészekben. - Basszameg!...
- Kiiii merészelte megzavarni az álmomat? Kiiii merészelt betörni a fészkembe? - harsogott valami hang, miközben, á, leszartam a kezemet, felkaptam Raylát az ölembe.
- Csak mi, szóval bocs, de megyünk is - vágtam Raylástól hátra arcot, majd a pálcámal midnenfelé világítva lépkedtem át a pókokat. Közben egyre hangosabb volt a zizegés, és a sötétből kibontakozott előttem egy bazi nagy szőrős gigaóriásmegapók.
- Bocs téves irány - fordultam meg, de a pók akármi megint megszólalt.
- Óóó, nem mentek ti sehová, tökéletes friss táplálék lesztek a gyermekeimnek. - Erre ezer felől összecsattantak a kis rágók, én meg igyeksztem nem halálra rémülni. És nagyban agyaltam valami varázslat után. Miközben persze estek is rám másztak is rám pókok, minden bizonnyal Raylára is. Csak én hallottam úgy hogy az  a nagy pók közelebb csattogott?
- Csukd be a szemed, jó? - dünnyögtem aztán Raylának. - Arania Exhumai - kiáltottam, aztán amint megőrültek a pókok, megkeresem az egyik kibukkanó fehér szart és igyekeztem annak a nyomán elrohanni a büdös nagy francba, ahol csak a büdös nagy franc volt.
- Merlinre... - Jól vagy?! - Tettem le Raylát, egy ujjab... nem is tudtam min. Checkpointnál? Ott fityegett mehint valami felirat, hogy vigyázat Ideglelés.... fasza. Komolyan, ha vége az összes szervezőt aki ezt kitalálta disznóvá varászolom.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 04. 12. - 00:14:25 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet

tizenhat?


Annyira sötét volt, hogy még Ben arcáig is csak nehézkesen láttam el, hogy felmérjem a vonásait, miközben beszélgettünk, végre lelassítva egy pillanatra. Most kivételesen csend honolt körülöttünk, de ez sem nyugtatott meg. Nem is tudom, hogyan éltem túl azt a néhány métert egyedül... de mindegy is. Halk sóhajt hallattam, bele a sötétségbe.
Az Estherrel lefolytatott beszélgetés jutott eszembe, és elgondolkoztam a szavain néhány pillanatra. Képtelen voltam rajta kiigazodni. Egyszerűen lehetetlenség volt. És én még azt hittem, Benjamin a nehéz eset. De nem, az ő hülyeségeihez már egészen kezdtem hozzászokni, még ahhoz a bamba, szomorú arcához is, amit azért minden áron el akartam róla valahogy tüntetni, ha felbukkant. De Esther? Az egyik pillanatban egy gonosz kis vipera volt, aztán mézesmázos, majdnem, hogy kedves, de valahogy képtelen voltam őszintén rámosolyogni... Zavart minden mozdulata. Mert kétszínűnek éreztem. Vagy talán benne is civakodott két oldal... És még nem tudta eldönteni, melyik kapja meg végül a koronát.
- Legközelebb te is ott leszel, amikor neki esek jó? Annyira mindegy, nem érdekes, pár hónap és elfelejtik az egészet.
Erre csak mormogtam egyet. Igen, hát persze... Már csak néhány hónap. De azok el fognak rohanni. Aztán jön a nyár, a következő tanév, és talán soha többet nem találkozunk Bennel.
Miért? Hiszen benne volt a pakliban. Minden lehetőség megvolt rá, ismerve a saját és egymás életét. De valamiért még belegondolni is borzalmas volt... Fájt, tényleg. És igazából... Nem is tudom, hogy történt. Igazából Benig meg voltam róla győződve, hogy én képtelen vagyok a kötődésre.
Persze, voltak barátaim. Mindig is. De nem éreztem még ezt. És most nem erre az egész összegabalyodott, csókolózós-történetre gondolok. Hanem előtte is. Valamiért nem kellett sokat beszélgetnünk, nem kellett különösebben semmit csinálnunk egymás mellett, csak ücsörögtem Ben oldalán, és furcsán egésznek éreztem magam. Életcélomként hajszoltam, hogy mosolyt csaljak az arcára, hogy egy kis életet töltsek bele, és ne legyen már olyan savanyú, legyen már az a kissrác, aki kirángatott engem abból a sötét sarokból öt éve.
Még akkor is, ha az a kissrác valahol minden bizonnyal elveszett.
Hozzányomtam az arcomat, ahogy átölelt, és inkább megpróbáltam elfújni ezeket a gondolatokat. Messze van még az... Ahhoz legalábbis túl messze, hogy már most ezen rágódjak. Aztán valahogy az arca is egyre közelebb került, vagy inkább én araszoltam közelebb, egészen addig, hogy meleg lehelete cirógatta az arcomat.
- Gyere, csesződjünk el mégjobban - búgta a számra, majd ahogy felpislogtam rá még rám is kacsintott, hogy a hátamon végigszaladt ettől egy jóleső borzongás... Ahogy aztán a csókjától is. Képtelen voltam megállni, hogy ne vigyorogjak bele.
Órákig ott tudtam volna állni, élvezve ajka finom, puha érintését, de aztán ennek a pillanatnak is olyan hamar vége lett... Mert ez még mindig nem az a hely és helyzet volt, ahol kijárt volna nekünk ennél több. Szóval csak sóhajtva tudomásul vettem ezt, ahogy elhúzódtam, aztán elkezdtem húzni magam után, bele a feketeségbe... Mintha eddig nem láttunk volna már elég szarul.
Aztán el is voltunk néhány rövid párbeszéddel, amelyekkel igyekeztünk ignorálni a hangokat, mert hát igen, azok ott voltak mindenhol, mindenfelől... De gondolom nem segített volna, ha teljesen bepánikolok, mi? Szóval csak úgy tettem, mint aki nem hall. Mert igen. Gyertek csak, rohadékok, engem nem érdekel, engem aztán marhára nem érdekel...
Aztán egyszer csak valami potyogni kezdett a nyakamba, hogy felsikkantottam. Mi a jóságos...?! MI?!
- Nyuginyuginyugi. - Benjamin matatott ott valamit mellettem, én meg vékony hangon felnevettem.
- Nyugi?! Jézusom, mindjárt hozzádvágok valamit, Fraser...! - pánikoltam be immár teljesen, és amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem kirázni a vállamból azokat a dolgokat... Mert nem vagyok hajlandó kimondani, de még csak gondolatba is... Mert akkor én elájulok, és baszki... Hogy belefejellek egy pókfészekbe?! AHA!
- Basszameg!... - És én, óóó, én idióta, hát nem elkövettem azt a hibát, hogy lenéztem? Ezek meg ott nyüzsögtek mindenfelé, és te jóságos... Hát... Éreztem, hogy elsápadok, és ha én ide bedőlök, akkor légyszives, Benjamin, ott helyben ölj meg, és égess el, vagy valami... Mert én képtelen vagyok úgy élni tovább, hogy ennyi undorító, nyolc lábú kis szar hozzámért...
- Kiiii merészelte megzavarni az álmomat? Kiiii merészelt betörni a fészkembe? - Aha. Aha. Aha. AHa. Talán én itt maradok. Sőt, ez tök jó ötlet, én itt maradok, felőlem megehetsz, csak kibaszottul legyél gyors, oké? Csak mert különben elkezdek kiabálni, és én aztán nagyon tudok kiabálni, ha akarok. Például, egyszer otthon...
Aztán egyszercsak éreztem, hogy megbillenek, de mielőtt teljesen elfogott volna a rémület, csak Ben volt az, kiszúrtam az arcát a pálcája kékes fényében. Aztán inkább meg sem próbáltam követni, hogy mi történik. Nem, tényleg nem. Mert már most is a felrobbanás szélén álltam. Így csak hagytam, vigyen akármerre, és szemem elé szorítottam a kezeimet, már bőven azelőtt, hogy megkért volna rá. Tudom, tudom... Nem voltam egy hasznos rakomány. Csak emellé még nagy ívben szartam is rá. Mert ki az az elmebeteg, aki kitalálta ezt... Ki az, aki...
- Óóó, nem mentek ti sehová, tökéletes friss táplálék lesztek a gyermekeimnek. - Haha, hah, hát inkább nem jegyeztem meg, hogy egy kis olasz bort mindenképpen ajánlok az elfogyasztásunk mellé, pedig annyira baromi vicces lett volna, nem? Aztán, kis idő múlva fény villant, amelyet még a lehunyt szemhéjaimon keresztül is észleltem.
És futás. Mármint, Ben futott. Asszem.
- Merlinre... - Jól vagy?! - Nem is tudom, mennyi idő telt el, mire letett. Vagy inkább kiugrottam a karjaiból, és egész testemben megremegtem. Nem tudtam, még mindig rajtam vannak-e, vagy már csak bebeszélem magamnak... De aztán hangosan rákezdtem, miközben elkezdtem magamról őrülten seperni a kis szarokat, ha voltak egyáltalán, ha nem.
- Pókok! Rohadt, mocsadék, szaros pókok! Jobb nem volt, hm? Ki az a megkeseredett, anyaszomorító cagacazzi, aki kitalálta ezt? A fanabla! Komolyan mondom, gyűűűlölöm ezt az egész iskolát, aaaannyira gyűlölök mindenkit... BRUH! - Nem is gondolkoztam, csak elkezdtem magamról leráncigálni a pulcsimat, nem érdekelt, hogy milyen hideg van, hogy ott áll előttem Ben, én meg egy szál sportmelltartóban maradok, de ezek ott voltak, mindenhol, rohadtul mindenhol ott voltak... - Mangia merde e morte! Óóóó, de nagyon...! Nincsen jobb dolguk, de tényleg? Tanuljanak inkább a hülye vizsgáikra... ARGH, Ben! Annyira dühös vagyok!
Dühös, erőteljes mozdulatokkal csapkodtam a pulóvert, hogy minden apró kis élőlény kiperegjen belőle, közben meg reszketni kezdtem a hidegtől, de nem érdekel, én nem leszek pókcsípéses... Már ha eddig nem vagyok... ARGH!
- Már futni sem fogok járni... Nem fogok csinálni semmit... - puffogtam tovább. - Ne ho avuto abbastanza! Vado a casa in estate e non torno... BRUH!
Úgy döntöttem, már annyi ideje rázom, hogy fizikailag képtelenség, hogy legyen benne akárcsak egy maradék pók is, és visszavettem a pulcsimat, aztán egyszerűen csak kézenfogtam Bent, hogy elkezdjem húzni a fák közé. Engem nem érdekel többet ez a pálya, egy lépést sem teszek rajta tovább...
- De ugye te is jól vagy? - dünnyögtem végre oda, és egy aggódó pillantást is vetettem felé, hogy egy darabban maradt-e. A hálálkodást viszont inkább későbbre hagytam...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 04. 17. - 19:32:54 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


Szerettem volna egy szusszanásnyi időt magunknak. AMikor úgy nincs a világ se, se sneki a sarkunkban, csak egymagunkban vagyunk és én végre kigyönyörködhettem volna magam Raylában. De persze én voltam a hülye, túl sokat kértem. A közelgő nyár egyre világosabb képe szinte fájt. Az, hogy nem lehettem itt vele jövőre szinte mart, és az, hogy otthon fogok ülni valószínüleg minidg abban a szaros szellemekkel teli házban még inkább az őrület felé sodort. Esther a múltam egyik szenvedélyes árnyaként volt mellettem... Rayla meg csak mellettem volt és mellette kicsit jobban szartam a múlta, a jövőre mert csak az számított, hogy velem van, hogy megcsókolhatom, hogy leordít és tök édesen olaszul lehet azt ordibálja, hogy egyek szart, de csak a jelen volt és az a jelen meg kibaszottul jó volt vele. És az ostoba áruló szívem vissza-vissza húzott a múltba, hogy még több sebet ejtsek azokon az embereken, akik a legfontosabbak a számomra. Mert Esther is fontos volt, és Rayla meg kurvára nagyon az volt.
Aiden, kérlek támajd fel, és ölj meg...
Szerettem Rayla játékos ajkait csókolni, átölelni, közel érezni magamhoz minden egyes pocrikáját. Szeretem az agyamat kikapcsolni azokra a rövidke pillanatokra, és csak élvezni a jelent, a rihadt keserű múlt és szánalmas jövő helyett. Szerettem a csójka ízét, a szemilláinak rezdülését az arcomon, és amikor belemosolygott a csókba én sem tudtam megállni. Annyira szerettem volna ezt a pillanatot megtartani, úgy nagyjából az örökkévalóságig... és...
És aztán rám esett egy fos.
Oké, Aiden, azt mondtam ölj meg, de ne úgy, hogy egy halom pókba elefulladjak. Komolyan pikkelsz rám mi? Fasza. Ó, hogy rohajd meg Aiden, ott ahol vagy, ha a Pokol fenekén is összevissza rohadj szét.
Őszintén világ életemben nem volt bajom a pókokkal. Csak ez a tipikus, te is távol maradsz tőlem,és én is tőled elv alapon nem igazán volt félnivalóm tőlük. De akkor, amikor térdik jártam bennük, ha vallásos lette volna biztos elmormoltam volta vagy kétszáz Miatyánkot, viszont helyette maradt a Mimerlinünk, vagy ilyesmi, ami körülbelül ennyi volt: Merlrinbasszameg, Merlinbasszameg...
Igyekeztem minél gyorsabb mozdulatokkal leszedni, rayla fejéből és ruhájáról a pókokat és komolyan még az is megfordult a fejemben, hogy levetkőztetem. Biztos egy életre szóló élmény lett volna neki, hogy úgy... egy rahedli pók közepén cibáltam volna le róla a felsőjét. Aha. Hogy te mekkora egy állat vagy, Benjamin...
- Nyugi?! Jézusom, mindjárt hozzádvágok valamit, Fraser...! -
- Jó, de felőlem, csak ne egy pókot... brr - morogtam az orrom alá, miközben én is férfiasan pánikolva sepergettem magamról ezeket a cuccosokat.
És akkor bedörrent valami bazinagy pók, és oké, köszi, ennyi látogatás meg pókfészek vizit egy egész életre elég volt a számomra, szóval felkaptam Raylát és vágtattam a rónán át egészen addig amíg pókmentes helyre nem értünk. És mivel kellőképpen idióta barom voltam, kiélveztem a dolgot, hogy legalább Rayla az ölelben volt, még ha visítozott is.
Aztán sajnos le kellett tennem.
- Pókok! Rohadt, mocsadék, szaros pókok! Jobb nem volt, hm? Ki az a megkeseredett, anyaszomorító cagacazzi, aki kitalálta ezt? A fanabla! Komolyan mondom, gyűűűlölöm ezt az egész iskolát, aaaannyira gyűlölök mindenkit... BRUH!
- Öhmhüm - motyogtam amikor csak pislogni tudtam arra, hogy Rayla elkezdett előttem vetkőzni. És igen, valahogy nem jutott eszembe elfordulni, mert hát mikor lát az ember ilyet? Mármint gonodlom igazán szép meg szexi látvány lehet, csak éppen már megint nem láttam semmit. A pálcám szarakodott velem, de legalább Ralya lem látta, hogy bámultam. Ez egészséges dolog, minden normélis pasi szereti megcsodálni a gyönyörű női testeket, és hát a Rayláé nagyon is az volt. Gondolom. Francba, miért van sötét? De ha lumost gyújtottam volna megint, bele a fejébe, én lettem volna ennek a próbának az első halálos áldozata.
- Mangia merde e morte! Óóóó, de nagyon...! Nincsen jobb dolguk, de tényleg? Tanuljanak inkább a hülye vizsgáikra... ARGH, Ben! Annyira dühös vagyok!
- Meg tudom érteni Rayla... - motyogtam, még ha fele szövegére se figyeltem annyira. Még egy RBF vigyzára se koncentráltam így, és most meg azon töröm a szememet, hogy legalább valami normél szinten kivehessem végre Rayla formás testét. Férfiból vagyok, emberek, jó? - Majd egyenént levadásszuk őket a suliban. Így sunyin. A seggükbe durrantunk egy átkot az összes szervezőnek, hogy disznók legyenek, vagy ilyesmi... - és őszintén? Hogy azt a hülye fekete halyú libát, vagy Mattet úgy lássam? Egy élmény lett volna.
- Amúgy Rayla, mindjért megölöd a pulcsid... - de amúgy nyugodtan lehetsz melltartóban is engem nem zavar! Aztán csak odaléptem hozzá, és ha megöl engem is a pulcsival, ha nem megöleltem. - Nincs semmi baj - nyomtam egy forró csókot a nyakába, miközben óvatosan megsimogattam a hátát. - És légyszi, ne fagyj halálra - léptem el tőle, hogy visszevehesse a pulcsiját, aztán inkább levettem a vastag kockás ingemet és azt is ráterítettem, én nem voltam fázós gyerek, angol lévén, úgyogy elvoltam a fehér pólómmal.
- Már futni sem fogok járni... Nem fogok csinálni semmit...  Ne ho avuto abbastanza! Vado a casa in estate e non torno... BRUH!
- Nem tudom mit magyarázol, de imádnivaló vagy - viygorogtam rá és megborzoltam a haját. - Amúgy meg futunk együtt, és majd megvédelek.
Aztán már húzni is kezdett le a francba az ösvényről, be az Erdőbe, reméltem amúgy, hogy nem bele a Rengeteg közepébe vagy ilyesmi, de a nők csak tudtak tájékozódni, biztos ezt súgták a női ösztönök vagy ilyesmi. Mondjuk addig nem nagyon érdekelt, míg fogta a kezem, meg ilyenek... Bejamnin te mocskos szemét dög, úgy viselkedsz, mintha Esther nem is létezne. Francba már. Miért vagy te ilyen rohadt bonyolult, de rohadt élet? Aiden erre biztos benyögött volna olyasmit, hogy csak anynira bonyolult amennyire te teszed. Argh, kapd be, hogy még most is rád gondolok...És mégis több volt ebben a gonodlatban a szomorúság mint a gyűlölet.
- De ugye te is jól vagy?
- Hmm? Ja jól, egy izomállat vagyok nem árthatnak nekem ilyenek, hogy pókok, meg random bemozduló fák - vigyorogtam, és csak követtem. - Amúgy ugye tudod, hogy merre kell menni? - kérdeztem, nem mintha bántam volna, ha eltévedünk, de csak nem akartam így éhenhalni Raylástól a rengetegben.
Ahogy haladtunk előre nagyjából kiértünk egy tisztásra, és még a bátorságpróba zajai is elhaltak mögöttünk. Nagyon reméltem, hogy ez valami nyugis hely, vagy ilyesmi, mert komolyan ha valami megint történik tökön szúrom magam. raylára pillantottam, és komolyan emlékszem, hogy valami nagyon nagy dolgot akartam neki mondani. Lehet valami romatikusat, vagy lehet csak egy baromságot, ám még ki sem nyitottam a számat, amikor valami festékes szar fejen nem talált.
És meghallottam Hóborc nevetését.
Oké, adjon valaki egy kést.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 04. 21. - 00:07:08 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet

tizenhat?


Olykor megfordult a fejemben, hogy talán nem is gyűlölöm annyira a Roxfortot. Tényleg. Ráadásul, mióta Bennel is összeismerkedtünk, pláne jobb volt. Persze, ott volt az a köcsög Lancaster, aki a véleményünket kérte, aztán büntetőmunkát kaptunk érte... De igazából meg sem lepett, alapvetően hozzászoktam, hogy nem kedvelnek a tanárok, és nem is hibáztattam őket, ami azt illeti. Hisze amellett, hogy nem szeretek varázsolni, nem is igazán tudok, úgy értem, tudnék, de nem akarok. Így... Hát igen. Komolyan, az egyetlen ok, amiért szeretem ezt a helyet, az a kaja. Vicces volt látni a vacsorakor, hogy hogy vívódik mindenki, miből mennyit egyen, hiszen általában jobbnál jobb kajákat szolgáltak fel... Haha, hát én nagyon könnyen megoldottam, ugyanis szedtem az összesből. Ezt nevezik taktikának, sárgalázasok.
De ez? Ki az az elmebeteg, akinek eszébe jut megszervezni valami ilyesmit? Dühösen fújtattam, és püföltem a pulcsimat a lábamhoz, mert én nem vagyok hajlandó hordani valamit, amiben pókok mászkálnak, nem, nem, nem! Közben persze valami fura és valószínűleg érthetetlen olasz-angol keverékkel szidtam a szervezőket és ezt az egész világot, és még az sem érdekelt, ha Benjamin nyugtatgatni próbált. Őszintén? Még az sem érdekelt, hogy itt állok előtte egy szál fekete sportmelltartóban, de hasonlóan az sem, hogy pillanatokon belül jégcsappá fagyok, ha nem változtatok gyorsan a helyzeten. Pókok... Undorító... sokszemű... szőrös... fekete...
- Majd egyenént levadásszuk őket a suliban. Így sunyin. A seggükbe durrantunk egy átkot az összes szervezőnek, hogy disznók legyenek, vagy ilyesmi... - Oké, ez nem is volt rossz ötlet. Egy pillanatra kiegyenesedve el is játszottam a gondolattal, ezzel a lélegzetelállítóan gyönyörű gondolattal, és elképzeltem, ahogy a fiú által felvázolt kép tényleg megtörténik az összessel, aki beszólogatott még a délután.
- Phhüfff... Imádnám! - Egy pillanatra el is vigyorodtam, aztán folytattam a felsőm kínzását, egészen, amíg a mellkasához nem vont.  
- Amúgy Rayla, mindjért megölöd a pulcsid... - Pislogtam párat, először is, mert nem voltam benne biztos, hogy is lehet megölni egy pulcsit, másrészt viszont, odasimultam a mellkasához, amiből még így a rétegeken át is sütött a kellemes meleg, rajtam meg ugyebár nem volt póló... Ez pedig egyben volt áldás és átok. Úgy értem, csak most realizálódott, mennyire is átfagytam, és jó érzés volt, ahogy a karjai között melenget, de közben... Oké, talán csak akkor lett tényleg átok, amikor a nyakamba csókolt, belőlem pedig kiszakadt egy halk sóhaj, a forróság pedig végigsüvített a belsőmben. Egyszerre akartam még közelebb húzódni, meg kibontakozni a karjaiból és elszaladni valamerre, mielőtt... Hát igen... Szóval csak pislogtam rá nagy szemekkel, amíg eltolt, hogy felvegyem a pulóveremet.
- És légyszi, ne fagyj halálra.
- Hát, csak nem... - motyogtam, miközben felemeltem a pulcsit, és legyintettem rajta még egyet, mielőtt belebújtam volna egy nagy bruh kíséretével. Már kezdett belőlem kifutni a düh, de azért még duzzogtam, gyerekesen lebiggyesztve alsó ajkamat.
- Nem tudom mit magyarázol, de imádnivaló vagy - borzolta meg a hajam vigyorogva, mintha a kisöccse lennék, erre pedig csak mégjobban húztam az orromat. - Amúgy meg futunk együtt, és majd megvédelek.
- Jóóó... - mormoltam, még mindig nyűgösen, de már azért majdnem közel a békéshez... Aztán egyszerűen csak kézen fogtam, és elindultam, hogy valahogy visszakeveredjünk a kastélyba, aztán belógjunk a konyhára enni valamit, mert ettől a sok stressztől megéheztem...
Csak ekkor jutott el igazából a tudatomig, hogy ő vajon jól van-e. Bár azért valljuk be, látványosan jobban viselte ezt az egész pókincidenst, mint én, de azért na, na... Na. Szóval felé pillantottam, még ha az arcából épp csak annyi darabot is láttam, amennyit a hold halovány sugara képes volt áttörni a lombok közt.
- Hmm? Ja jól, egy izomállat vagyok nem árthatnak nekem ilyenek, hogy pókok, meg random bemozduló fák. - Erre csak megforgattam a szemem, és összébb húztam magamon az ingjét. Ben illata volt... Szóval végeredményben tetszett. Vajon észrevenné, ha véletlen rajtam maradna? És amúgy... az vajon gáz lenne? - Amúgy ugye tudod, hogy merre kell menni?
Majdnem hangosan felhorkantam, amolyan "szerinted?!" módon, de aztán csak ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a hangot, és elegánsan megköszörültem a torkomat.
- Hát persze, hogy tudom, Benjamin... - Még sűrűn bólogattam is mellé. És természetesen gőzöm sem volt.
Aztán talán egy kicsit világosabb lett, hogy kíváncsian körbepillantottam, de nem sokáig maradt meg az a kis fellángolás. Előtte még megéreztem, hogy Ben bámul oldalról... De mire odafordultam, csak egy pillanatra tudtam elkapni a tekintetét, mielőtt... lila nem lett a feje. Úgy értem, komolyan, lila! Elvigyorodtam, és még meg is dicsértem volna, hogy nagyon jól áll neki a cucc, kiemeli a szemét, de aztán éreztem a tompa ütődést vállamnál, és odapillantva, a fekete pulóveremen egy zöld folt tűnt fel. Ez már persze nem tetszett annyira... Elégedetlenül felmordultam, amíg az a mocsok izé elkezdett röhögni, közben gondolom ott guggolva valamelyik fa mögött, vagy mit tudom én, mire képesek a szellemek, de komolyan mondom, engem már nem érdekelt, nagyon, de nagyon nem érdekel...
- Más szín nem volt, cseszd meg? - dünnyögtem mogorván, aztán újra kézen ragadtam Bent, és hátraarcot vágtam, mielőtt egy újabb ilyen hasonlóan nemes árnyalatú fikazöld pofán nem talál... Azért éreztem, ahogy a hátamat éri még néhány támadás.
- Elegem van! - közöltem, és én komolyan elképzeltem, hogy odamegyek és darabokra szedem ezt a kis szürke szart... De nem, nem vagyok én hülye. Majd a pálcámmal. Mindenesetre elkezdtem rángatni Bent visszafelé, hiszen eszem ágában sem volt belesétálni önszántamból még egy csapdába. Már nem is kezdtem neki olaszul, egyszerűen csak összeszorítottam a számat... Mert tudtam, ha most megszólalok, akkor olyan mennyiségű hisztit fogok napvilágra engedni, hogy még Ben haja is megőszül.
Hol a fészkes Merlin seggében lehet kiiratkozni ebből a kuplerájból?
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 04. 21. - 13:32:28 »
+1

4/2001
● RAYLA ●
⭃ ... vagy valami olyasmi ⥷



I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse


- Más szín nem volt, cseszd meg?
- Egész jóláll a zöld - motyogtam vissza, majd megint arcon talált, és ezzel együtt sikeresen nyeltem némi festéket is. Nagyszerű. Mindjárt megdöglök mérgezésben. Az egyik kezemmel az arcomat törölgettem, aztán már meg is lódultunk valamerre.
Bármit is akartam reagálni a felől, hogy pofán dobott Hóborc festékes lufival, vagy a Merlin töke tudja, hogy mivel, már megint Rayla nyomában loholtam. Oké ez kedzett egyrészt fárazstani, meg némileg a férfiasságom is megkérdőjelezdődött bennem. Akkor érte el azt hiszem Rayla azt, hogy közel állt a felrobbanáshoz, én pedig nem akartam, hogy felrobbanjon, meg mondjuk csak úgy kiiratkozzon a suliból, mert azt a rövid időt is vele szerettem volna még tölteni, akkor is, ha kételen voltam kiszakítani magam abból a fojtogató kókuszillatból, és Esther karjai közzül. Nagyon nem akartam, hogy csak úgy vége legyen. Mint ahogy csak úgy vége lett a gyerekkoromnak. Nem akartam, hogy csak úgy eltűnjön az életemből, mintha csak egy pálcavonás kellene hozzá, nem akartam még több embert elveszíteni azzal a tudattal, hogy nem tettem se jobbá se szebbé az életüket.
Még mindig hallom a sírásodat, Chrissie.
Egyszerűen megragadtam Rayla kezét, és én lódultam előre, hogy minél hamarabb kiverekedjük magunkat ebből a rohadt.. Nem is tudom, erdőből, ál-erdőből, vagy a bánat tudja miből. Komolyan nem vágtam, mi a szar volt mögöttünk, de akkor kezdett kibontakozni a hold a feketeség gomolya mögül én pedig meggönnyebbülten felsóhajtottam, de a suli falai helyett más felé húztam.
- Egy kicsit még bírd ki még a szabadban jó? - pillantottam hátra és rávigyorogtam. - Nyugi, nem lesz ott semmi félelmetes.
Átvágtam a füvön, és bár a szél kezdett hűvös lenni, magamon még nem nagyon éreztem azt, hogy fáztam volna, abban az egy szál felsőben. A talpam alatt a fű nedves volt, de legalább nem esett és az ég sem volt beborulva. Egy kisebb dombra értünk, ahol egy szem, félig kitört törzsű fa állt, a lobja szinte érte a földet, és mégis voltak rajta friss levelek és hajtások, attól függetlenül, hogy szinte teljesen kicsavaradott az egész.
- Sokat jártam ki ide, eleidnet Aidennel, aztán egyedül... inkább egyre többször egyedül - mgyaráztam, miközben felkászáldódtam a vaskos törzsre és felsegítettem Raylát is, aztán közelebb csúszva hozzá csak átkaroltam a derekát és felbámultam a csillagos tavaszi égboltra.
- Nos, nem éppen a legromantikusabb hely, de innen olyan szépek. Főleg az a kis fényes csillag ott fent - mutattam, és tényleg azt képzeltem, hogy onnan integet le felém Chrissie, és apa is valahol odafent van. - Szerettem volna ezt megmutatni neked, mielőtt elmegyek. Meg amúgy is ez egy klassz hely esti kiszökésekre, ha már eleged van a hülye falakból.
Megköszörültem a torkomat, és vettem egy mély lélegzetet. Igazából tényleg nem készültem semmilyen nagy és nyálas ömlelgésre, de voltak dolgok, amiket nem tudtam már magamban tartani, és ki kellett böknöm akkor is, ha Rayla esetleg megint csak vállba boxol, vagy kiröhög. Igazából már meg is szokhattam volna nem? Gyerünk Benjamint most az egyszer legyél egy kicsit önmagad és vedd elő a dumádat. Egy ideig még csednben ültem és csak belecsókoltam Rayla nyakába, hogy érezzem az édes illatát, a bőrének kellemes melegét, és magát Raylát is. Aztán feléfordultam és belenéztem a csillogó szemeibe.
- Oké, ne röhödj ki! - oké, fantasztikus, ilynkor szoktak az ember pofájába nevetni, de ne zavarjon Benjamin. - Szóval, azt szeretném neked mondani, hogy rohadtul köszönöm. Kicsit jobb érzés minden reggel úgy felkelni, hogy lehet láthatlak, hogy feléd ejthetek egy vigyort. Melletted létezni sem olyan fájdalmas és keserű, hanem csak azt érzem, hogy tényleg jó, hogy élek.
Jesszusom, megszállt Aiden, mióta lettem ilyen rohadt nyálas?
- Szóval, Rayla Blake, te vagy a húgom óta az egyik legfontosabb lány az életemben, és az is maradsz, akárhová is kerüljek a suli után. - egyre közelebb hajoltam az arcához, és közben fürkésztem minden egyes pontját, mintha ez lett volna az utolsó alkalmunk rendesen együtt lenni, végre egy kicsit nyugodtabban. A végére már beszéd közben az ajkaim az övét súrolták, de még mondanom kellett valamit. - Egyszer sem hagytál cserben szóval én sem foglak. Soha. Ezt megígérem - véstem egy x-et a kisujjammal közben a szívem fölé, majd mind a két kezemmel megsimiítottam az arcát, és ha nem húzódott el, hosszan megcsókoltam.
Szerettem az ő csójkát, szenvedélyes volt és enegrikus, de közben annyira felfirssített, mint a nyári zápor. Szerettem a jóleső borzogást, ami végigszalad rajtam miközben egyre hevesebben csókoltam. Szerettem, mert elhittem minden jól van, minden rendben van és már nincs mögöttem se Aiden se a többi családtagom árnyéka. Nem azért csókoltam, mert menekültem volna előlük. Hanem azért mert Raylát szerettem.
Amikor elhúzdótam tőle a homlokom az övének támasztottam, és lassan felsóhatottam. Annyira szerettem volna kimondani, hogy Szeretlek, Rayla Blake, ha tetszik neked, ha nem... De látod, Aiden még mindig gyáva voltam és Esther kókuszillata még mindig nem költözött ki a szívemből. Pedig egyre éreztem, hogy egyre kevesebb tölti meg a helyét, és ez egyszerre fájt és nem is. Lehunytam a szememet és végül csak bevackoltam magamat egy kis időre még Rayla nyakához.
Bárcsak megállíthattam volna az időt.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 04. 24. - 01:53:11 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cerchiamo di essere coraggiosi.


2001. április eleje; a kastély birtoka; öltözet

tizenhat?


Dühösen fújtattam, miközben átcaplattam a magasra nőtt avarban, már azzal sem törődve, ha újabb pókok potyognak esetleg a nyakamba valahonnan.
Elegem van. Fúú, de elegem van.
Oké, rendezzenek ilyen szart. Igazából mit érdekel engem. Nem, egészen addig leszarom, amíg nem kell nekem is részt vennem rajta. Komolyan! Annyira nehéz lett volna kicseszni egy táblát valamerre, hogy "mágikus horror veszély, ráadásul tizenhat D-ben, gyenge idegzetűek vigyázzanak!" De nem, nem, nem...
Én csak szerettem volna hazamenni. Vagy ha erre már nincs esély, akkor legalább beletemetkezni az ágyamba a hálókörletben. Jelenleg még az is olyan vágy volt, amelynek az elérésében szinte kételkedtem.
Aztán egyszer csak elkezdett tisztulni az égbolt, a mindenfelől jövő motozás megszűnt, én meg mélyet lélegeztem, és a fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal indultam volna neki annak az iránynak, amelyből azért már sejteni véltem a Roxfortot, de aztán Benjamin visszarántott, ahogy még mindig fogtuk egymás kezét.
- Egy kicsit még bírd ki még a szabadban jó? - El is kezdett húzni valamerre és vigyorgott rám, én meg csak pislogtam. - Nyugi, nem lesz ott semmi félelmetes.
- Benjamiiiin... - nyüszítettem utána csoszogva, már amennyire ez lehetséges a fűben. - Aludni akarok... Hideg van... Éhes vagyooook...
Valószínűleg nem volt rá felkészülve, hogy én milyen hosszadalmasan képes vagyok nyomni a nyafogást, dehát már tényleg kezdett elegem lenni, fáradt voltam a futás után is, ez a sok rettenetes izgalom pedig, hát, fúj... Aztán lassacskán elértünk valami tisztást, rajta egy kifeküdt fával, hogy akaratlanul is gyanakodva lestem körbe, itt most mit kell nézni, honnan fog előugrani valami hogy megtámadjon... De úgy tűnt, nem jön semmi.
- Sokat jártam ki ide, eleidnet Aidennel, aztán egyedül... inkább egyre többször egyedül.
Halkan hümmögtem a szavaira, miközben felsegített maga mellé, én meg szorosan Benhez simulva huppantam le, hogy nekidőlhessek oldalról, és érezzem kellemes illatát és melegét, ami még a hideg időben sem akart múlni. Inkább nem is nagyon kérdezősködtem Aidenről, pedig egész gyakran szóba jött... De tudtam, hogy így is mindenki vele basztatja. Miért kellett volna nekem is ezt tennem? Inkább csak a vállának döntöttem a fejemet, és bámultam az éjszaka által sötétzöldre festett fűszálakat, mélyen beszívva az illatát, csak kiélvezve egy picit a nyugalmat... Legalább egy egészen picit.
- Nos, nem éppen a legromantikusabb hely, de innen olyan szépek. Főleg az a kis fényes csillag ott fent. - Követtem a tekintetét, és elmerengtem pár pillanatig a fénylő testen. - Szerettem volna ezt megmutatni neked, mielőtt elmegyek. Meg amúgy is ez egy klassz hely esti kiszökésekre, ha már eleged van a hülye falakból.
Mielőtt elmegy... Sóhajtottam egyet, halványan, de mivel közel volt, tökéletesen hallgatta, és talán az abban megbúvó szomorúságot is. Nem akartam ide úgy visszatérni, hogy ő nincs itt... Végre volt valami, ami kicsit jobbá tette azt a helyet, ahova annyira nem illettem bele. Mint egy elbénázott puzzle darabka. De hát hova is illettem...? Gyakran úgy éreztem, hogy az égvilágon sehova.
Folyton bezárkóztam a hangos, élénk és nyughatatlan maszkom mögé, de közben én magam is jól tudtam, hogy nem minden okés velem... Csak nem beszéltem róla, még Bennek sem. De basszus, még magamnak sem igazán. Szerettem elhinni, hogy erős vagyok, semmi nem érdekel, meg ilyen faszságok... Legalább megnyugtatott egy kicsit, amíg csak el nem jött egy ilyen csendes pillanat, hogy ezen rágódjak.
De nem is tudom, talán tényleg Anglia tette ezt velem. Talán csak tényleg... Nem volta idevaló. Talán csak tényleg képtelen voltam itt megmaradni önmagamnak, talán csak, talán, talán... Nem is tudom, nem voltak válaszaim. Vajon lesznek valaha?
- Tényleg szép hely.
Az volt. Azt kívántam, bárcsak megmutathatnám Bennek Olaszország gyönyörű helyeit is... Talán ő meg tudná mondani, hogy ki is vagyok én. Talán ő ismert annyira, jobban, mint én önmagamat... Sőt, biztosan. Hiszen kitartott mellettem. Tökéletesen kezelte a kirohanásaimat, még ha olaszul is kezdtem rá... Még akkor is, ha alig ismert. Mert igazából csak december óta. De nem is tudom, talán ez volt az egész nyitja. Hogy alig ismertük egymást, de mégis jobban, mint akárki más a világon.
Vagy legalábbis ő engem. Én pedig csak szerettem volna elhinni azt, hogy mindennél jobban ismerem őt.
Aztán egyszer csak megéreztem, hogy lehelete borzolja a nyakamat, és lehunytam a szememet a kellemes hidegre, ami végigszaladt rajtam. Ez pedig csak nőtt, ahogy ajkai is megérintették a részt.
- Oké, ne röhödj ki! - Kissé zavarodottan pislogtam néhányat, és úgy biccentettem a fejem, hogy rálássak valamennyire. - Szóval, azt szeretném neked mondani, hogy rohadtul köszönöm. Kicsit jobb érzés minden reggel úgy felkelni, hogy lehet láthatlak, hogy feléd ejthetek egy vigyort. Melletted létezni sem olyan fájdalmas és keserű, hanem csak azt érzem, hogy tényleg jó, hogy élek.
Szavait már nem csak a nyakamon, az egész arcomon éreztem, a szívem pedig felvett valami hülye tempót, hogy egy kicsit meg is riadtam, ez normális-e. Aztán csak meredtem a meleg, barna szemeibe, hogy ténylegesen felfogjam a szavait. De nem. Nem sikerült. Nem értettem, mit beszél... Hiszen nem neki volt megköszönni valója, hanem nekem. Én tényleg nem léteztem semmi más miatt itt... persze régebben könnyebb volt, amíg minden szünetben együtt ülhettünk az ablakokban, most meg inkább elkerültem, nehogy Estherrel legyen. De akkor is ugyanolyan fontos maradt. Akkor is ugyanaz az ember maradt, akivel önmagam lehetek.
- Szóval, Rayla Blake, te vagy a húgom óta az egyik legfontosabb lány az életemben, és az is maradsz, akárhová is kerüljek a suli után. - Nagy szemekkel néztem fel rá, mintha csak azt latolgatnám, igaz-e amit mond. De nem hazudhatott... Nem hazudhatott valami ilyesmiben. - Egyszer sem hagytál cserben szóval én sem foglak. Soha. Ezt megígérem.
Figyeltem a kisujja mozdulatát, és annyi mindent szerettem volna mondani. Rengeteget... De egyszerűen csak nem jöttek a szavak, sehogysem jöttek. Mert úgy éreztem, ha kinyitom a számat, akkor elsírom magam, és jesszusom... Milyen gáz lett volna bőgni egy ilyen után, nem?
Odasimítottam arcomat a tenyeréhez, és elpillantottam oldalra, el a tekintete elől, hogy ne lássa az enyémet, hiszen még kiül a szememre az a kavalkád, amit érzek... És azt nem akartam mutogatni.
Semmit nem szerettem mutogatni, valahogy még azt sem, hogy mennyire rohadtul szerettem Bent. Mindenhogyan. Minden egyes kibaszott módon szerettem őt, és azt kívántam, bárcsak ott maradhatnék örökre a meleg karjaiban. Mert amikor magához ölelt, egy kicsit úgy éreztem, mintha illenék valahova... Egy kicsit úgy éreztem, hogy én is érek valamit, nem pedig csak egy mindenféle szarból összegyúrt furcsa csaj... Nem, a karjaiban nem érdekelt semmi és senki, csak kettőnk. A kettőnk közt lévő kimondatlan... dolgok.
Mert sose mertem kimondani. De talán ezt is tudta. Reménykedtem benne, hogy tudta... Olyan sokszor nem értettem magam, de talán a legtöbb tizenöt éves ezzel így volt. Hangulat és érzelemingadozások, zavarosságok és semmiből kreált problémák... De ugye mindenki ilyen, legalább csak egy kicsit? Bennel még a hülyeségimet is normálisnak éreztem.
A tenyerem az arcára kúszott, ahogy ajkaink egymásra simultak. És hirtelen megint nem számított semmi... sem Esther, sem az, hogy jövőre elballag, semmilyen kis gát, amely elválasztott minket, egyszerűen csak egymáshoz simultunk, és kiéveztük, amíg végre egyedül vagyunk, és nem kell semmilyen álcát játszanunk mások előtt.
A francba is, attól tartok, beléd estem, Benjamin. Van erre valamiféle gyógyszer?
Nem tudom, meddig csókoltuk egymást. Kifulladásig. Amíg már sokadjára nem kaptam levegőt. De nem akartam, hogy véget érjem. Ki akartam élvezni, legalább csak egy picikét... Ezt a melegséget a szívemben, amit ebben a rideg országban sosem éreztem még. Ki akartam élvezni ajkainak az ízét, hiszen ki tudja, mikor érezhetem őket újra... Semmi nem volt biztos, talán még mi sem.
De most ez sem számított.
Épp csak annyira húzódtunk el egymástól, hogy ő átfészkelje magát a nyakamhoz, és meg ugyanezt tettem, hozzásimítva arcomat selymes tincseihez, aztán azokat kezdtem piszkálni, ahogy átöleltem a nyakát. És lehunytam a szemem, kiélveztem forró leheletét, ami minden egyes lélegzetvételnél csiklandozta a bőrömet... És minden annyira tökéletes volt egy pillanatra, hogy még az olasz meleg sem hiányzott.
Hirtelen teljessé váltam, még ha csak átmenetileg is... De mintha vele együtt, beleillettem volna a képbe... Mindenféle képbe.
Bárcsak én is képes lennék megköszönni, Ben... De egyelőre nincsenek meg a szavaim ahhoz, amit te érdemelsz.
- Sei la cosa migliore della mia vita.
Angolul legalábbis biztosan nem.



☼ Köszönöm szépen! ☼
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 21. - 22:47:21
Az oldal 0.146 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.