+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser
| | | | | |-+  Gattons Way 14. (Moderátorok: Benjamin R. Fraser, Esther M. Doyle)
| | | | | | |-+  A kripta
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A kripta  (Megtekintve 3421 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 01. 18. - 12:39:46 »
+3



A családi kripta, mely a hátsó kert eldugott kis szegletében van. Itt van eltemetve minden családtag, a kezdetektől fogva, egészen a legelső Fraserig, aki kiszemelte magának ezt a helyet, ahova felhúzta a családi kúriát. Nem volt mentes a tragédiáktól sokan túl hamar távoztak el, így a kripta kísérteties és komor. Van benne egy szellem is, aki odabent kísért, akit mindenki csak Dilis Dave-nek emleget. Arany névtáblák sorakoznak egynás fölött, egymás mellett a kőből faragott sírok előtt, melyekben a családtagok nyugszanak. A kripta közepén pedig márványból vésve virágzik a családfa, dátumokkal és számokkal.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 06. 07. - 10:27:48 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


A teraszon lévő kifeküdt szőrmedarabka mellé elhelyezek Sean számára egy félig átsütött marhahúst, hátha erre téved. Bájos fiú volt, örültem, hogy a gyermekeim barátja lett. Bár aggasztóan rémesen viszonyult a normális ételhez és a tisztálkodáshoz. A húst bűbájjal láttam el, így  elkerülték a bogarak, és friss marad, míg el nem fogasztja Sean.
Kávéval a kezemben nézem a teraszon állva a hátsó kertet. A fű ápolt és újra szép, régi játékok darabjai már a padláson pihennek, nem volt szívem őket kidobni. Chrissie babáját, amit az ostrom napján vett el tőle Ben, nem találtam meg. Pedig szerettem volna odavinni neki. Elszorul a szívem, amint ismét arra a napra gondolok. Hogy mennyi mindent tehettem volna még értük, de egyszerűen megbénultam a félelemtől, és Aiden tompa fényű élettelen tekintetébtől. Ujjaim erősebben rászorulnak a virágimntás üvegcsészére, amiben a kávém gőzölög lekiismeretesen. Próbálok lehunyt szemmel lélegezni, ki és be, hogy megnyugodjak. Nem tudok nem gondolni rájuk, és néha még most is úgy érzem egyszerre árulom el Rudolfot meg Johannt is ezzel. Pedig ő haloványan életet lehel belém, kicsit tudok másképpen is ragyogni. Szerettem volna végre egy közös vacsorán együtt lenni vele és a fiaimmal, de egyszerűen annyira kerülték ezt a témát, én pedig nem mertem előhozakodni még vele. Az is csoda volt, hogy Johann ennyire türelmesen állt ehhez a családi dologhoz. Találkoztak persze, ez elkerülhetetlen volt. Ben nagyon ellenséges volt vele és morcos, de hát ő rajongott Rudolfért. Aiden meg egyszerűen csak nem tudta hovatenni ezt.
Ahogy rájuk gondoltam tekintetem a kriptára révedt, és elgondolkodtam hogy be kellene-e mennem hozzájuk. Sok mindent szerettem volna megosztani velük, mostanában nem volt időm odamenni. Mióta Aiden hazajött voltam ott, többször is. fejet hajtottam Rodolf családja előtt, és igyekeztem nem megzavarni Dave szellemét.
Igazából reménykedtem benne, hogy megjelenik ELliot  a fiammal,a Phillippel való találkozásunk óta nagyon aggódtam értük, és bár tudom, hogy Ben is sokat átjár hozzájuk, nem akartam, hogy bármi bajuk legyen és én nem vagyok velük ott. De általában minden reggel elugrottak hozzám kávézni, mielőtt a munkába indultak. Sejtettem, hogy Aiden nem túl tisztességes dolgot csinál, és tudtam, hogy megint azért hazudott nekem és Bennek, hogy megvédjen minket.
Mélyen gondterhelten sóhajtok egyet, amikor is hallom a kapucsapódást, és az ismerős lépteket felém közeledni.
- De jó, hogy látlak, ELliot! - húzom mosolyra a számat, amint meglátom, és kedvesen megölelem. - Aiden?
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 06. 09. - 19:22:43 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Kicsit keserűbb szívvel sétáltam át az út túloldalára, hogy aztán azt a rövid kis távolságot megtegyem a Fraser házig. Majdnem mindennap átmentünk oda, általában kettesben Aidennel, de most egyedül akartam jönni. Egyedül akartam, hogy beléphessek a kriptába. Az egyik kezembe egy kisebb plüss maci volt, a nyakában aranyos, rózsaszín-fehér kockás masnival, a másikban néhány szál fehér tulipán.
Nyeltem egyet, hátha akkor nem érezem meg a keserűséget újra, ami ott ült a nyelvem hegyén, de az egész belsőmet megfertőzte. Nem szerettem az ilyen halottas dolgokat, ha csak nem egy izgalmas ősi sírról volt szó, ahonnan az ember mindenféle kincseket rabol el. Nem rég olvastam például amulett papiruszokról, amik felkeltették az érdeklődésemet, hiszen nagy erejű varázstárgyak voltak az ókori Egyiptomból. Szinte elképzeltem, ahogy megtalálok egy olyan kis tokot, egy alvó múmiára fektetve és ahogy kihúzom a szöveget, aranyos csillogás tölti be a sírt… álmodoztam, mert jó formán csak ezt tehettem meg. Nagyrészt olyan helyekre mentem, ahová Aiden küldött, a fennmaradó időt meg vele töltöttem. Így hát már nem ősi sírokba, hanem családi kriptákba jártam.
Ostoba vagy, O’Mara… kibaszottul ostoba és szentimentális… A hang úgy dünnyögött bennem, mint egy sértett gyerek. Valójában én magam sem tudtam, miért akartam bemenni, miért akartam olyan emberek engedélyét kérni, akik már nem tudnak válaszolni. Mégis úgy éreztem, szükségem van az egész Fraser család támogatására, hogy szembe szálljak apámmal azért, hogy Aidennel maradhassak. Ő volt az egyetlen, akiért még érdemes volt felvenni a küzdelmet… de legutóbb őt is bántottam. Talán meg sem érdemlem, ami közöttünk volt. Valójában nem érdemeltem sosem gyengédséget. Azért születtem meg, hogy mindenkit gyötörjek magam körül.
Ahogy elértem a Fraser villát, furcsa otthonos érzést éreztem. A szívem kissé remegősen dobbant a mellkasom fogságába. Nehezemre esett kinyitni a kaput, pedig nem volt bezárva, még is fáradt sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy a fém becsapódott a hátam mögött. A cipőm sarka hangosan koppant újra és újra betonon. Aidennek nem mondtam el, miért jövök ide. Csak megvártam, hogy bemenjen a boltba és annyit mondtam: Egésznap Cleoval fogod játszani. Simán a szemébe hazudtam, mert féltem, hogy megállítani, hogy azt mondaná, ez csak egy szentimentális hülyeség. Biztos voltam benne, hogy kinevetne és valami olyasmit mondana: Nyuszi, ők már nem élnek.
Nagyot nyelve sétáltam el a teraszig. Először észre sem vettem Ericát, annyira koncentráltam arra, hogy a kripta felé menjek. Nem akartam engedélyt kérni, vagy azt mondani, hogy most ezért vagyok itt. Be akartam sétálni, hogy a feliratok között felkutassam a nekem szükséges neveket és letegyem az ajándékaimat. Éppen csak elsuttogtam volna nekik, mennyire szeretem Aident és, hogy milyen jó lenne, ha beleegyeznének, hogy örökre együtt maradjunk.
– De jó, hogy látlak Elliot! – Ahogy ránéztem, láttam, hogy a szokásos mosollyal fogad. A következő pillanatban pedig már jött is az az anyai ölelgetés. Szívesen bújtam bele, éppen csak arra vigyáztam, hogy ne törjem össze a virágokat. – Aiden?
Dolgozik… – Húzódtam kicsit hátrébb és elmosolyodtam, de a tekintetem gyorsan rátalált a kriptára. – És ma amúgy is egyedül akartam jönni… mert… – kezdtem, de megint nyelnem kellett, ahogy nem tudtam elszakítani a szemeimet a kisebb épülettől. A szellő belekapott a hajamba, ahogy arra néztem, tudtam, hogy most kéne elmondanom, mit is akarok… de nem ment. Nem mozogtak az ajkaim, mintha hosszú pillanatra megbabonázott volna a kripta.
Szeretném Mr. Fraser és Chrissie engedélyét kérni, hogy Aidennel maradhassak örökre. – Szólaltam meg aztán és végül Ericára néztem. – Márciusban feladtam nagyon… és csak érte tudnék igazán küzdeni az apámmal…
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 06. 14. - 14:22:05 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


Ahogy a lágy szellő bele-bele kapott a hajamba, kissé felszárította a szemembe gyűlö könyneimet. Nem tzdtam pontosan, mennyire volt ez tisztességes, hogy a férjem holtteste mellett élek egy másik férfival lassan. Nem tudtam mennyire csalódtak bennem ők odabent, és a gyerekeim itt. Szerettem volna tökéletes anya és példa lenni, de annyi mindent elrontottam. Nehezen tudok ezeken túllépni, mert a következményei előtt ácsorgok, és néha úgy érzem, olyan nehéz ismét felkelni. Nem minden nap, most már, és szerencsére Johann is el tudta felejtetni őket egy kis időre és egy ideig a világ megint szép volt és békés, még akkor is, ha a sötét felhők mindig ott ültek a határon. Kicist zavarba jöttem, ahogy rágondoltam, talán még el is pirultam. Olyan ostobának éreztem magam, pedig nem voltam már rég kamaszlány. És most mégis úgy viselkedek, hoszen két férfit is szeretek, rettenetesen szeretek. Ettől pedig folyton lelkiismeret furdalásom van. Mert nem tudom jó-e így.
A kert szép zöld szőnyegén a fűszálakon táncol a szél, fel-fel kap néhány virágszirmot a terasz előtti rózsakertemből. Régen mennyi virágot neveltem itt, voltak olyanok is,a miket Rudolf vett nekem, mindenféle színes különleges csoda, amit Ben anynira sokszor tönkre tett a vad játékai alkalmával. Annyira féltettem mindegyiket... Rudolf halálával pedig vele haltak a tőle kapott virágaim is. Most már csak kevés rózsa nőtt, néhány apróbb, bájos virággal.
Ahogy megpillantom ELliotot, a gondolataimat rögtön inkább az élők felé fordítotom. Nekünk még... Még lehetett jövőnk, nem? Kedves mosollyal köszöntöm, és a karjaimba zárom. Szerettem őt, é studtam, hogy Aiden is. És a fiaimban mindig is bíztam, tudtam, hogy maguknak tökéletes párt fognak választani. Bár azért egy nap Benjamin is hazahozhatott volna egy lányt maga mellett. Olyan kis magányos volt most, pedig tudom, hogy bárkiről képes lemosolyogni az alsóneműt.
– Dolgozik… És ma amúgy is egyedül akartam jönni… mert… - tekintetem követi Elliotét  akripta felé. Halkan sóhajtok, amit biztosan hall ő is. Kezeimet összekulcsolom magam előtt. Türelmesen várom, miközben sejtem, hogy miért jön. Virágok, és túlságosan ünnepélyes arckifejezés. Türelmesen várom, hogy befejezze a mondatot, miközben valahogy lélekben is felkészülök rá, hogy ma tényleg be kell oda lépnem.
– Szeretném Mr. Fraser és Chrissie engedélyét kérni, hogy Aidennel maradhassak örökre. – Halványan elmosolyodom. Igen, valahogy Elliot a tökéletes pár a fiamnak.
- Azt hiszem ők is nagyon szívesen találkoznának veled, drágám - szólalok meg lágy hangon.
– Márciusban feladtam nagyon… és csak érte tudnék igazán küzdeni az apámmal… - erre szomorúan pillantok rá. ismertem az apját, és számtalanszor összeüttközött Rudolffal is, mert teljesen máshogy látta a világot, de szerencsére nem folytunk úgy bele  apolitikába, mint a legtöbb aranyvérű család. Sosem akartuk, hogy ez kihasson a gyerekeink életére.
- Tudod, nagyon sokat jelentesz Aidennek. Kevés emberért adná az életét, és tudom, hogy te is beletartozl. Megérdemlitek egymást, és azt is, hogy boldogok legyetek együtt. - Lassú léptekkel elindulok a kripta felé. Egy kicsit úgy érzem, minden lépésel egy kis súly nehezedik rám, de a hátam egyenes marad, és állom a sötét kripta pillantását, a kertünk végében. Sosem nyomasztott, csak azóta, hogy ők is ott voltak. Midnig is tiszteltem Rudolf családját, vele régen sokat mentem be, hogy gyertyát gyújtsunk a nagyszüleinek, a fiatalon elhunyt családtagoknak. Sokkal erősebb volt a köztük lévő kötelék, mint a sajátjaim között, ezt pedig mindig csodáltam. - Tudod, Chrissie imádott volna téged, és azt hiszem Rudolf is. Ő nagyon szerette Aident, hiába hitte Aiden azt, hogy csak Bent  - mondom csendesen. Megállok az ajtó előtt és előhúzom finom mozdulattal a pálcámat. Johannal még nem mertem bemenni, nem is tudom, hogy miért. Szégyelltem magam talán Rudolf előtt, pedig tudom, hogy megértené. De ettől csak még jobban hiányzott, miközben úgy érzem, hogy Johannt is nagyon szeretem. Lágy mozdulatokkal intek, és a kripta zárjain enged a mágia. Halkan nyílik ki az ajtó, mintha csak a bent alvók sóhajtanának fel.
- Aiden egyszer bezárta ide Bent. Rudolf nagyon mérges lett rá, mert azt hazudta nekünk már rég alszik. Mi persze hittünk neki, ugyan miért is hazudott volna. - De persze Rudolf nem bűntette meg. Túlságosan félt, hogy kárt okoz benne.  - mesélem halkan, majd belépek a hűvös épületbe.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 06. 20. - 15:53:31 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Nem tudom miért éreztem úgy, hogy valamilyen módon találkoznom kell a Fraser család halottjaival. Valahogy ott lüktetett bennem ez az érzés, olyan tisztán, olyan egyértelműen. Valahogy még jobban szerettem Aiden életének a része lenni, mint korábban. Most is nyitott volt rá, hogy mi négyen egy család legyünk… mert én is így tekintettem már Ericára és Benre. Erica az én anyukám is volt, Ben pedig az én testvérem is. Még is, ahogy megláttam az asszonyt, féltem kimondani miért vagyok itt. Attól tartottam, hogy majd elszomorodik és inkább elküld… fogalmam sem volt, mennyire viseli még meg a gyász. Aident megviselte, éreztem mindennap, amikor szóba került a húga vagy az apja. Bár ő magától nem is nagyon hozta szóba őket. Ha ilyen előfordult az inkább miattam volt… engem érdekelt annyira a családja.
– Tudod, nagyon sokat jelentesz Aidennek. Kevés emberért adná az életét, és tudom, hogy te is beletartozl. Megérdemlitek egymást, és azt is, hogy boldogok legyetek együtt. – mondta Erica, elindult a kripta felé. Én kicsit lemaradva követtem. A szavakat ízlelgettem, amit mondott… már az is önmagában furcsa volt, hogy ilyen könnyen elfogadott. Megszoktam, hogy az emberek megbélyegeznek valami miatt. Hol azért, mert tolvaj vagyok, hol azért, mert gusztustalanul tudok viselkedni… de Ericának ennél több oka is lett volna rá. Aiden és köztem tizenöt év volt. Akkor született, amikor megszöktem a Roxfortból, az országból.
Jó, hogy így gondolod… – suttogtam és felnéztem az előttünk várakozó robosztus épületre. Nem volt komolyan vehető a válaszom, tudom… de valójában mindig is úgy gondoltam, hogy Aidennel azért illünk annyira össze, mert mindketten mocskosul elcseszettek voltunk. Elcseszettek, félre siklottak, kicsit sötétek és keserűek. Hogy ennek a jutalma boldogság-e az jó kérdés. Mindenesetre most boldog voltam.
– Tudod, Chrissie imádott volna téged, és azt hiszem Rudolf is. Ő nagyon szerette Aident, hiába hitte Aiden azt, hogy csak Bent – húzta elő közben a pálcáját. Lágy mozdulattal intett a zár felé, hallottam, ahogy az több kattanással nyílik.
Bár ismerhettem volna… – bólintottam röviden. Összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam, min kellett keresztül mennie ennek a családnak, hogy mit kellett túl élnie Ericának. Amikor azt hittem, hogy révbe értem és végre Gabrielé vagyok és már csak fel kell építenünk egy életet, engem is mellkason csapott a halála. A halála, ami nem is volt igazi… de Erica férje, az élete szerelme tényleg meghalt. És nem csak ő, hanem a kislánya is. Elképzelhetetlen seb volt ez, aminek a fájdalmát csak egy igazán erős jellem bírhatta ki.
– Aiden egyszer bezárta ide Bent. Rudolf nagyon mérges lett rá, mert azt hazudta nekünk már rég alszik. Mi persze hittünk neki, ugyan miért is hazudott volna. De persze Rudolf nem bűntette meg. Túlságosan félt, hogy kárt okoz benne. – Az ajtó feltárult, Erica pedig belépett… én követtem.
Állandóan egymás ellen küzdenek, pedig valójában olyan jó csapat… – sóhajtottam egyet, ahogy megéreztem a benti hűvösséget. Olyan csontig hatoló volt, mintha az ember az élők világából a halottakéba lépne be… mégsem éreztem semmi ellenségességet. A fehér tulipánokat kicsit megigazítottam a kezemben, ahogy a másik kezem ujjaival kicsit rászorítottam az apró plüssmacira. – Ben olyan, mintha az én öcsém is lenne egy kicsit. – Váltottam témát aztán, csakhogy elmondjam Ericának, mit jelent nekem a családjuk. – Adtatok nekem egy komplett családot, amiért nem lehetek elég hálás… – A hangom halk volt, belesimult a kripta csendjébe, ahogy végig jártam a faragott sírok között. Egymás felett, mellett kaptak helyet, sok-sok nevet őrizve magukon. Én azonban addig nem álltam meg, míg Rudolf és Chrissie neve elő nem bukkant. Figyelmesen olvastam a véseteket… s aztán megtorpantam. Chrissie nevét pillantottam meg előbb s a szívem szinte azonnal össze is szorult. – Bár lenne mód visszahozni azokat, akik túl korán mentek el… – könnyesen csillantak meg a szemeim a halvány fénybe. Nem csak Chrissie-re, nem csak Rudolfra, hanem az anyámra is gondoltam, akit tizenkilenc éve nem öleltem magamhoz.
Letérdeltem, hogy pont fejmagassága kerüljek a vésett résszel. Így nyeltem egyet, majd szipogva végig simítottam a neveken. Nem is tudom, kicsit olyan volt ez, mint egy gesztus, pedig valójában ez csak egy élettelen, hideg kő lett volna. Ez az élet... ez a semmi, ez, aminek vége van egyszer csak. Talán értelmezlen is az egész.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 06. 24. - 15:24:13 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


A kriopta előtt álva a pálcám hirtelen elnehezedik. Eszembe jut, vajon a gyermekeim nagyapja szaxofonozik-e majd? A hang a temetésen fájdalmas volt és mégis annyira gyönyörű. Nem hittem volna, hogy lehet egy hang annyira szomorú. Nem hiszem, hogy Ben olyan sok mindent fogott volna fel abból a napból. Egyszerűen nem fogta fel, hogy ők fekszenek a hideg sírban, és nekik szól a zene. Nekik szólnak a virágok. A sok-sok fehér tulipán.
- Állandóan egymás ellen küzdenek, pedig valójában olyan jó csapat… - erre mosolyra húzom a számat és Elliotra pillantok, ahogy kinyílik a nahéz ajtó. Aranyos a kezében lévő maci és a virág.
- Sosem voltak rossz csapat - teszem hozzá álmodozva. Szerettem őket kiskoruktól kezdve azokat a titkos elbújásokat ahogy behúzódva beszélgettek vagy játszottak., A saját kis világukban ott voltak egymésnak, és amibe mi be sem léphettünk. De így volt ez most is. Volt egy szigetük. Egy különleges szigetük. És olyan megható volt látni, hogy ismét mind a ketten visszataláltak erre a szigetre. - Ez neked is köszönhető, ELliot. Aiden miattad sokat változott. És már nem fél önmagától sem. - mondom miközben megcsap a kriptánk hűvös szele. Reméltem, hogy Dave nem ijeszt meg minket. Chrissie és Rudolf halála óta valahogy az a szellem is más lett.
- Ben olyan, mintha az én öcsém is lenne egy kicsit.  Adtatok nekem egy komplett családot, amiért nem lehetek elég hálás… - meghatódva a szívemre teszem a kezem, és felsóhajtok kissé remegő hangon. Elliot olyan volt, mintha az én gyerekem is lenne. Egy bájos kis fénysugár volt Aiden mellett, és annyira örültem, hogy így megszerette mindanyniunkat.
- Ez már nem is kérdés, hogy a családunk része lettél, drágám. És ne aggódj, Rudolf testvérei is szeretni fognak - teszem hozzá kuncogva. Lisa szerintem már egészen biztsosan szervez egy hatalmas nagy családi összejövetelt, hogy megismerhesse végre Aiden párját. Írtam neki, mert vele is és Mitch-el is levelezek. És már tudják. Már vártam Aiden morgolódását a pletykás anyukája miatt.
- Bár lenne mód visszahozni azokat, akik túl korán mentek el - csak szomorúan ránézek Elliotra, és talán nem csak teljesen a férjemre és a lányomra érti ezt. Félig magamhoz ölelem, és ahogy ott állok és nézem a neveiket, a szememben köny csillog. Lehunyom őket, hogy csak Elliot neszezését és a kripta hűs csöndjét halljam. A belhuzat pedig valami halk kis dallamot sodor felénk. Lágy jazz szól, olyan, mintha a falakból áradna. Az egész látogatás így valahogy olyan szertartásos hangulatú.
- Mind jól vannak, drágám. Mindannyian - szólalok meg, és megvárom, hogy ELiliot felkeljen. Meghatódva nézem a kék gitárt. - Bejmanin legjobb gitárja. Chrissie teleragasztotta a rózsaszín matricákkal. Mindig veszekedtek miatta, de Benjamin neki akarta adni. Biztos nagyon boldog a macitól is - suttogom halkan, és megtörlöm a szememet.
Lassan megindulok kifelé, miközben a szemem sarkából látom, ahogy Dave alakja átsuhan a falakon, és az öblöss rikkantó hangja is megtöri a néma csendet, melynek visszhangja végighömpölyög a helyen.
- Úgy tűnik Dave-et is meghatottad, drágám - pillantok Elliot felé. - Ne aggódj, nem ártalmas szellem, csak nagyon szomorú.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 06. 28. - 10:40:17 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Rászorítottam a macira, ahogy közeledtünk a kripta felé. Éreztem a gyomromban lüktető keserűséget a nyomán. Szörnyű érzés lehetett elveszíteni egy gyereket. Semmi sem lehet rosszabb annál, mint amikor az embernek egy kis életre kell vigyázni, de nem tud… mert valami nála nagyobb erő elragadja tőle. Még belegondolni is szörnyű lett volna, milyen érzés lenne, hogy Noah-t többé nem vehetném a karomba.
–  Ez neked is köszönhető, ELliot. Aiden miattad sokat változott. És már nem fél önmagától sem. – Erica szavaira nagyot nyeltem. Nem éreztem úgy, hogy sokat tettem volna Aidenért, valójában ő sokkal többet tett értem. Pont akkor jött vissza, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire. Megfogott és kirángatott ebből az egészből. Fogalmam sem volt, hogy meddig és hogyan fog még tartani ez az egész közöttünk… de még is mit akarhatna hosszú távon egy harmincpluszos pasastól? Lehetek akármilyen kölyökképű, az élet felettem már jobban eljárt felettem, más céljaim voltak, mint egy tizenkilenc évesnek. Bár a családról már lemondtam, de biztonságra vágytam. Talán néha megjegyzetem, inkább viccből, semmint komolyan, hogy vegyen nekem gyűrűt… de valahol az én koromban ez volt a természetes. Tudtam én ezt, de nem akartam túlhúzni az agyát sem vele.
Ezt inkább magának köszönheti. – Válaszoltam őszintén és kicsit lesütöttem a szememet. Aiden nem csak maga ellen küzdött, ellenem is. Az már kérdéses, miért talált vissza hozzám. – Sokat hibázott, de ettől még egy nagyon jó ember. – Tettem hozzá, nem mintha Ericának szüksége lett volna ebben megerősítésre. Tudtam, hogy mennyire szereti a fiát. Kérdés sem volt, hogy tudja, mennyire jó és szerethető valaki.
–  Ez már nem is kérdés, hogy a családunk része lettél, drágám. És ne aggódj, Rudolf testvérei is szeretni fognak.
Hirtelen kiszáradt a torkom. Chrissie és Rudolf már nem éltek, kicsit könnyebb volt a nagy találkozás, mint mondjuk a komplett családdal. Annyit tudtam, hogy sok rokonuk van, még is csak egy aranyvérű család, azoknak rengeteg oldalága van és rendszerint egy kisebb tömeget foglalnak magukba. Inkább nem is válaszoltam, így is elkapott a gyomorgörcs a ténytől, hogy valaki megszólhat a családból, mert majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint Aiden, ráadásul semmi közöm nincs az aranyvérhez, legfeljebb papíron.
Ahogy beléptünk a rideg falak közé, azonnal éreztem a hely hangulatát. Lágy zene szólt, mintha a kriptában megállt volna az idő. Furcsán szertartás volt, mégis olyan hideg, hogy érezte az ember a halál fagyos érintését az arcán. Megremegtek a térdeim.
–  Mind jól vannak, drágám. Mindannyian – mondta Erica. Én még mindig ott térdeltem és csak figyeltem a vésetet a sírhelyeken. Chrissie-hez tettem az egyik csokor fehér tulipánt, a másikat Rudolfhoz. Ezután fogtam meg a macit és helyeztem.
Tudod Chrissie, én is nagyon vágytam egy kislányra. Ha nekem született volna, biztos elhalmoztam volna macikkal, ahogy most téged… anyukád nagyon szerencsés, hogy te vagy neki.– Suttogtam, majd megigazítottam a játékot, mielőtt felkeltem volna. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy mikről mondtam le, mikor kiléptem az előző házasságomból… mégis megtettem volna újra és újra, ha kell, mert az nem volt boldog. Főleg a végén nem.
Mr. Fraser, csak annyi, hogy… – megremegett a hangom kicsit megremegett. – … köszönöm. – Keltem fel, majd megigazítottam a nadrágomat.
–  Bejmanin legjobb gitárja. Chrissie teleragasztotta a rózsaszín matricákkal. Mindig veszekedtek miatta, de Benjamin neki akarta adni. Biztos nagyon boldog a macitól is. – A kék gitár felé pillantottam, próbáltam nem sírni vagy arra gondolni, hogy mennyire fájdalmas ez az egész. A gombóc ott feszített a torkomba, várva, hogy még több könnyet csaljon ki belőlem.
Éles hangra kaptam oldalra a fejemet, így pillantottam meg a falakon átsuhanó szürkés alakot. Hát még itt is vannak kísértetek. Inkább itt húzzák meg magukat, semmint a házban.
– Úgy tűnik Dave-et is meghatottad, drágám.  Ne aggódj, nem ártalmas szellem, csak nagyon szomorú.
Hát azt meg tudom érteni… – szipogtam válaszként. – Köszönöm, hogy ezt megengedted. Nagyon fontos nekem Aiden, még akkor is, ha nem hiszem, hogy velem fogja leélni az életét. Nem is lenne tisztességes tőlem igazán… túl idős vagyok, ő meg túl fiatal… és… csak kiakarom élvezni a közösen töltött időt. Tudom, hogy azt mondtam korábban, hogy örökre… de… ez nagyon nehéz. – Folytattam. Hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon. Túlságosan beleszerettem újra… pedig nem kellett volna talán. Mégis most kapaszkodni akartam belé.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 06. 30. - 12:03:47 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


- Ezt inkább magának köszönheti. Sokat hibázott, de ettől még egy nagyon jó ember - erre csak könnyes szemekkel megilletődve bólintok. Igen, Aiden nagyon jó ember, az én drága legidősebb fiam, aki akrmit is csinál a gyermekem marad és én szeretni fogom. Ezt mindtam a minisztériumba is, hogy ő jó ember. Mind a kát gyerekem az. Szipogva bólintok hát, ahogy belépünk végül, és elindulunk a sírokhoz vezető rövis úton.
ELliot hangja úgy hatol át a kripta gyönge, néma függönyén, mintha felvágták volna azt. Halkan bezsél, és mégis olyan, mintha hangosan kiabálni. Kissé felkavarja élettel a holtak keserű álmát, talán kivirágoztatva az előttünk alvó Chrissie és a Rudolj sötét világát. Elnézem, ahogy bezsél hozzájuk, ajkam kicist megremeg, és érzem, hogy gombóc nő a torkomba, elszorítva az án szavaimat. Szeretném azt kiabálni, hogy csak alszanak, szeretném magammal is elhitetni, hogy horgászni mentek, hogy az egász meg sem történt, még most is annyira szeretnék magamnak hazudni. De nem tudok. Mert mindennél jobban tudom, hogy nekünk tovább kell lépnünk. Előre kell mennünk, és élnünk kell. Miattuk, értük, és magunk miatt.
– Mr. Fraser, csak annyi, hogy… köszönöm.
Bárcsak hallanád ezt, drága férjem! De hallod is, ugye? Hadd reméljem azt, hogy hallod, és büszke vagy. Aiden annyira hasonílt rád. Anynira fájdalmasan hasonlít rád, hogy ez könnyeket csal az arcomra, és néma folyóként legördülnek a cseppek a kripta kegyetlenül hideg padlójára.
- Egészen biztosan hálásak neked, ELliot. És tudom, hogy nagyon szeretnének téged - fordulok hozzá, és egy kicsit anyukásan alaposan emgölelem őt a nevük előtt, mintha ez egy néma anyai pecsét lenne, egy néma köszönjük Elliot az ő nevükben, előttük, tőlem és tőlük. Ellépve még megszorongatom a kezét, és Dave nyöszörgésével meg egy halk dallammal kísérve lassan kiindulunk a kripta fekete fágylából, ki a fényre, a zöld kertbe, az életbe, a jövőre.
– Hát azt meg tudom érteni… Köszönöm, hogy ezt megengedted. Nagyon fontos nekem Aiden, még akkor is, ha nem hiszem, hogy velem fogja leélni az életét. Nem is lenne tisztességes tőlem igazán… túl idős vagyok, ő meg túl fiatal… és… csak kiakarom élvezni a közösen töltött időt. Tudom, hogy azt mondtam korábban, hogy örökre… de… ez nagyon nehéz.
Halkan mellete lépkedve hallgatom, miközben kiérünk a kertünkbe. Egy kicsit hunyorgok, és sűrűn pislogok az élesen más fényviszonyok alatt, de közben Elliot felé frodulok. Tudom, ismerem Aident, és tudom, miért is bizonytalan ELliot. De pont azért, mert ismerem a fiamat azt is tudom, hogy most már nincs oka mitől félni. Aiden hűséges. Túságosan hűséges, még ha ő ezt nagyon makacsul be nem vallja.
- Ne félj szeretni őt, drágám. Hidd el, hogy nem lesz nehéz, hidd el, hogy Aiden melletted marad. És tudom, hogy azt fogja tenni. Mindenki mellett ott marad, akit szeret. Mert ő ilyen. És midnig visszatér oda, ahová tartozik. Haza is visszatért, kétszer is. Hozzád is visszatért. Bízz benne és magatokban - mosolygok rá.
- Én köszönöm, hogy eljöttél, meglátogatni őket. - Hátrapillantok még a kriptára és egy halván pálcaintés után ismét lezárom az ajtaját. - Nagyon sokat jelent ez nekem. Neki. És nekik is.
Egy kis csend után aztán felsóhajtok, és felnézek az otthonomra, arra a házra, ami kőről kőre épült fel, magáva szívva minden egyes érintést, emléket. Ami most már az én otthonom is. És már ELlioté is, egy kicsit.
- Gyere, főzök neked egy finom kávét - hívvom be magam után halványan mosolyogva.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 07. 09. - 09:09:46 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Erica szavai kicsit megmelengették a szívemet, hiába fojtogatott a sírás. Nem tudtam elképzelni, mit érezhet Erica, sosem veszítettem el egyetlen gyereket sem és nem is akartam… hiába voltam távol tőlük, ők éltek. Éltek, csak nem úgy, mintha valóban én lennék az egyik apjuk. Ezt bántam persze, de tudtam, hogy Nathaniel Forestnél jobb kezekben nem is lehetnének. Ezért hagytam ott Noah-t, ezért mertem csak úgy kilépni az életéből. Ő akarta az én dacos szemű gyerekemet, évekig rágta a fülemet érte, én pedig belementem… és most ott van neki. Ott van neki, mert én otthagytam, hogy boldoggá tegyem vele.
Még a kertbe érve is éreztem a térdemben a nyomást. Még mindig gyengék voltak a lábaim, nem csak az érzelmi ráhatástól, de attól is, hogy a hideg kövön térdeltem odabent. Nem zavart igazából, csak tényleg sajnáltam ezt a családot a tragédiáért, amit át kellett élnie. Mégis kitartottak, erősek voltak, és Aiden is szépen lassan visszatért hozzájuk. Nem volt célom, hogy én szakítsam el őket egymástól. Ezért is örültem, hogy a Fraser ház környékén maradtunk végig. Mégis a korom miatt rettegtem… rettegtem, hogy Aidentől olyan dolgokat vágok el, amit egy korabelivel megélhetne. Egész egyszerűen nem akartam elrontani a fiatalkorát. Mégis ragaszkodtam hozzá és szerettem. Nem károsan, követelőzően, csak őszintén.
– Ne félj szeretni őt, drágám. Hidd el, hogy nem lesz nehéz, hidd el, hogy Aiden melletted marad. És tudom, hogy azt fogja tenni. Mindenki mellett ott marad, akit szeret. Mert ő ilyen. És midnig visszatér oda, ahová tartozik. Haza is visszatért, kétszer is. Hozzád is visszatért. Bízz benne és magatokban – mosolygott rám. Talán érezte mennyire kétségbeestem, ahogy azon agyaltam, hogy nem akarom Aident azzal kínozni, hogy mikor ő még csak 40-50 éves lesz, én szép lassan elfonnyadok majd – ha egyáltalán megélem. Nem akartam, hogy lássa, ahogy megöregszem, gyengébb leszek, mint ő… és még gyereket sem tudok neki adni. Az ő korában talán még nem is vágyna erre, de mi lesz tíz év múlva?
Bízok… csak… az időt nem tudom megállítani.– Sóhajtottam egyet, ahogy haladtunk előre. A kripta felől még idekint is éreztem a hideget, furcsa, halott hűvös volt az, ami megfacsarta az ember szívét és kicsit vacogásra kényszerített.
– Én köszönöm, hogy eljöttél, meglátogatni őket. – Pillantott még vissza Erica és egy pálcaintéssel elzárta a kriptát. – Nagyon sokat jelent ez nekem. Neki. És nekik is.
Ostoba gondolat volt, de kicsit úgy éreztem, hogy ez a két halott az én halottam is. Akárhányszor szóba került Chrissie neve, vagy az apukájukról beszélt Aiden, vele együtt éreztem a gyászt. Talán ez az őszinte szerelem, hogy az ember minden rezdülését átérzi.
Azt hiszem, már kicsit ez az én családom is… – suttogtam magunk közé.
Nem bántam, hogy rövid csend állt be. Addig megpróbátlam elnyomni magamban a sírhatnékot és kicsit visszatérni az Elliothoz, aki vagyok általában. Nem szerettem törékeny lenni, bár Aiden szinte állandóan azt kapta belőlem. Hol bájosnak, hol idegesítőnek találhatta, de sosem küldött el a fenébe vagy próbált megváltoztatni. Nem piszkált az evéssel sem, csak megkínált az étellel. Egyszerűen türelemmel és szeretettel állt hozzám. Ez pedig mindent felülírt, amit addig ismertem.
– Gyere, főzök neked egy finom kávét – hívott be Erica.
Egy nagy bólintással követtem befelé a házba. Kicsit még feszengtem, de nem bántam, hogy megint itt vagyok. Ez a ház nekem is otthont jelentett. Hetekig laktam itt, mászkáltam Aiden cuccaiban, együtt kávéztam Ericával, együtt ettem Bennel – vagy legalábbis néztem, ahogyan ő evett. Kellemesen éreztem magam, csak túl sokan voltunk felnőttek egy fedél alatt.
Bocsi, hogy néha ilyen zaklatott vagyok… csak nagyon szeretem a fiadat és nem akarom elrontani ezt az egészet. Igazából vele akarok lenni és családot akarok vele alapítani. – Motyogtam, ahogy követtem a konyha felé. Lehajtottam a fejemet, kicsit féltem is a reakciótól. Tudom, hogy két férfitól ez a kijelentés nehéz és bonyolult és néha-néha még meg is kérdőjelezhető, hogy helyes-e. De nekem ez volt a természetes. Nem az érdekelt, hogy Aiden milyen nemű, vagy én milyen nemű vagyok. Szerettem. Ez felülírta ezt a korlátoltságot.
Nem kéne tovább érzelgősködnöm – legyintettem egyet aztán és elkezdtem előkészíteni a kávéscsészéket.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 07. 13. - 13:55:47 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


Ahogy kilépek a kripta ajtaján, a benne gyűledező súly, ami a vállamra nehezékként telepedik, lecsúszik rólam, mintha csak egy könnyű, fekete fátyol lenne. De ott hagyja haloványa még a nyomát, könnyű teherként lebeg rajtam egy kisebb súly, ami nem tud lecsúszni, még akkor sem, ha a kripta egyre távolabb kerül tőlem. De egyenes háttam lépkedem a kertünkben, visszafelé a házunkba.
A fűny szép, zöld tengerként hullámzik a talpam alatt, táncol rajta a napfény, és az árnyék színjátéka. Béha egy-egy felhő is elkúszik rajtuk, lusta, álmos nyári  napok égető emlékeit idézik fel bennem, amikor midneki csak pihent a nap melegében az udvaron, a gyerekeim az árnyékban gubbasztva játszottak, Rudolf pedig valami őrültséget grillezet megint. Eszembe jut, hogy vajon hol lehet a grillsütője. Talán egyszer jó lenne megint egy álmos napon Bent megkérni, hogy csináljon valami finomat nekünk. Tudom, lehetetlen, hogy Johannt most el tudják fogadni, de annyira szeretném egy kicsit összetartani mindazt ami belőlünk maradt. És valahogy hiányzik a zsibaly, az élénk élet a kertből is.
- Azt hiszem, már kicsit ez az én családom is… -
suttog Elliot mire halován félmosollyal felé biccentem a fejemet, miközben a szőkés fürtjeimet kiseperem egy finom mozdulattal a szemeimből.
- Csak egy kicsit? - kérdezem és még rá is kacsintok. Persze nem is kérdés, mennyire közel áll hozzánk Elliot. Egy kicsit sem bánnám, hogy ha véglegesen is hozzánk kötődne, de persze én nem fogom Aidennek ezt emlegetni, ismerem már annyira, hogy tudjam, ha akar valamit azt már régen eltervezi és megvalósítja a saját maga tempójában. De remélem ha ilyen is megesik, akkor nem én tudom meg utoljára.
- Bocsi, hogy néha ilyen zaklatott vagyok… csak nagyon szeretem a fiadat és nem akarom elrontani ezt az egészet. Igazából vele akarok lenni és családot akarok vele alapítani. - Csak megcsóválom a fejemet, hogy ezen semmi értelme bocsánatot kárnie, az érzelmek zavarosak hullámokban öntenek el bennünket, hol hevesebben irányíthatatlanul, hol kevésbé. De ettől is vagyunk emberek.
- Úgyan már, drágám. Nem kell szégyelned azt, ami a legfőbb vágyad - simítom meg kedvesen a vállát. - Nektek is lehet esélyetek rá - mosolygok rá bíztatóan. Nem zavart, hogy ők ketten férfiak, a lányeg, hogy tökéletes harmónia és a kémia működött közöttük. Én pedig anyaként csak támogatni fogom őket, hiszen ez létezásem egyetlen célja: biztos támasz lenni, egészen addig, amíg el nem jön az időm, és el nem távozom én is.
Belépek a teraszról a hátsó ajtón, amiven rögtön a hatalmas nappali végén lyukadunk ki. Elhaladok a kanapék és a fotelek mellett, ujjaim végigsiklanak a fekete zongorán, itt-ott a sarokban pihen egy-egy régi gyerekjáték, ami vagy Chrissie vagy a fiúk hagytak el. Elhaladok egy kis íróasztal mellett is, amin ott integet Rudolf és ujjaimmal csókot viszek a kép keretére, hogy aztán besurranjak a konyhába.
- Johann dolgozik, Ben pedig a szezon közepén tart, szóval azt hiszem éppen meccsen van, és a Hárpiák ellen játszik. Szerencsétlen fiam, biztos túl lovagias ahhoz, hogy a lányok ellen bármilyen erőszakos cselekedetet elvétsen, a repkedés közben - kuncogok fel, majd a virágmintás, porcelán kotyogós kávéfőzőben elkezdem megcsinálni a kávét.
Lassan lefő a kávé,  én pedig kiöntöm, majd egy pálcaintéssem felsorakoztatva magunk mögött a tejes porcelánkannát, a kokkacukros csészét, kiterelem Elliotot a nappaliba, hogy ott a szép csészékbe feltálaljam a kávét. Leültetem a kanapéra, miközben finoman landol a készlet az előttünk lévő kis asztalkán. Az alsó polcán még ott pihennek Rucolf könyvei és újságai, amiket nem volt lehetősége elolvasni, én pedig nem tudom őket onnan eltenni.
- Ez a hely rengeteg generáció emlékeit öleli magába, és minden itt élő család ízlése formálta azzá, amilyen. Változik velünk, hozzánk simul, menedéket ad. Büszke vagyok, hogy én is részese lehettem ennek a csodálatos családnak, mert engem is Rudolf mentett meg a sajátomtól - nézek Elliotra, hiszen ő neki is Aiden a menedéke Phillip elől. - Szeretnék mutatni valamit - mondom, és egy újabb néma invitoval elénk úszik egy vaskos, kopottas album, ami olyan súlyos akár az élet. Hiszen az tölti meg.
- Ebben él a családunk. Minden Fraser gyerek, amikor a Roxfortba megy, kap egy albumot, amiben benne van az előző generációnak számos fényképe, és ő is onnantól kezdve tovább fűzheti a történetünket - nyitom ki az albumot, és Elliot felé csúsztatom.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 07. 15. - 10:56:23 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Valahogy minden olyan túl megható volt. Talán a kripta és a halott családtagok gondolata volt rám ilyen hatással… de még mélyebben éreztem azt a furcsa kavargást, hogy ide kell tartoznom. Persze nehéz volt megmondani, hogy ez átmeneti állapot-e vagy innentől kezdve most már örökre megmarad. Nem is számított igazán, csakhogy most szerettem Aident, ezt a családot, mert ők elfogadtak annak, akinek születtem és nem egy furcsa, nyálas álomképet kergettek az életünkről.
– Úgyan már, drágám. Nem kell szégyelned azt, ami a legfőbb vágyad – simította meg a vállamat Erica. Neki ki mertem fakadni, hogy úgy érzem, Aidennel akarok családot alapítani. Nem tudom miért pont az anyjának, de sikerült szavakba önteni azt, amin általában csak tépelődök magamban… akkor is csupán félig-meddig. – Nektek is lehet esélyetek rá.
Nem is a biológiai oldala aggasztott persze a dolognak. Nattal már megoldottuk egyszer, ez miért is lenne másképp? Az idő volt az, ami igazán a problémát jelentett. Aiden még alig volt húszéves, én a harmincas éveim közepén jártam. Mire ő odajutott agyban, ahol én voltam éveknek kellett eltelnie. Az ő korában még csak azt sem tudtam elképzelni, hogy komoly kapcsolat… vagy egyáltalán kapcsolat. Az életben maradás hajtott, na meg a kíváncsiság, hogy megtudjam ki az apám. Túl makacs voltam, egyébként eldobhattam volna mindent tizenötévesen, mikor kiraktak az iskolából.
Talán. Aiden túl fiatal. – Sóhajtottam fel, ismételve a korábbi indokaimat. Persze nem vártam, hogy megértse vagy mondjon rá valamit. Ezt csak én magam éreztem állandóan zavaró tényezőnek.
Követtem Ericát a hátsó ajtón keresztül be a házba. A nappalin átsietve elkapott a szokásos otthonos érzés. Szinte éreztem Aiden illatát beleveszni a rengeteg másikba. Így értünk el a konyháig, ebben a kellemes, meleg érzésben, amihez már annyira hozzá voltam szokva. Tényleg szerettem itt lenni, egyszerűen csak az életünket nem tudtuk a megfelelő módon élni hozzá.
– Johann dolgozik, Ben pedig a szezon közepén tart, szóval azt hiszem éppen meccsen van, és a Hárpiák ellen játszik. Szerencsétlen fiam, biztos túl lovagias ahhoz, hogy a lányok ellen bármilyen erőszakos cselekedetet elvétsen, a repkedés közben – kuncogott Erica, ahogy a kotyogós kávéfőzőt kézben vett.
Én magam csak megtámaszkodtam a pultnál és figyeltem, ahogy ügyes kézzel kiméri a kávét és a vizet.
Benjamin igazi jófiú. – Mosolyodtam el. Szerettem Bent, az itt töltött idő alatt sokszor lógtunk együtt. Figyeltem ahogy főz, néha-néha meg is kóstoltam, amiket készített… ám leginkább beszélgettünk. Összességében, szerettem itt lenni, ez is majdnem olyan volt, min Cranagh, az ottani házunk, ami még őrizte anyám finom illatát.
–  Ez a hely rengeteg generáció emlékeit öleli magába, és minden itt élő család ízlése formálta azzá, amilyen. Változik velünk, hozzánk simul, menedéket ad. Büszke vagyok, hogy én is részese lehettem ennek a csodálatos családnak, mert engem is Rudolf mentett meg a sajátomtól – magyarázta Erica, miközben tejet, kockacukrot készített elő a csészékkel és már mentünk is szépen a nappaliba. Kényelmesen helyezkedtem el a kanapén, ahogy hallgattam a szavait. – Szeretnék mutatni valamit – mondta, ahogy a kezembe fogtam a csészét és az első korty forró, ám erős kávét magamhoz vettem. Magához hívott egy régi, vaskos albumot, én pedig közelebb húzódtam, hogy jobban lássam.
– Ebben él a családunk. Minden Fraser gyerek, amikor a Roxfortba megy, kap egy albumot, amiben benne van az előző generációnak számos fényképe, és ő is onnantól kezdve tovább fűzheti a történetünket – folytatta és közben kinyitotta az albumot.
Gyönyörű… – simítottam meg a képek szélét. – Ez egy gyönyörű hagyomány… – Köszörültem meg a torkomat és végig nézve a régi szépségeket, lapoztam benne egyet. Igazából olyan képet néztem volna szívesen, ahol Aiden gyerek volt. Egy-kettőt láttam róla már Görögországban, de most itt volt a lehetőség, hogy Erica legkedvesebb képeit lássam róla.
Mutatasz a fiúkról és Chrissie-ről képeket? – kérdeztem. Tényleg azt akartam, hogy magától lapozzon oda és ő mesélje el.

Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 07. 17. - 11:15:09 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


– Benjamin igazi jófiú - teszi hozzá Elliot, mire én jóízűen felkacagok. A konyhában előttem van a betört ablak és a gurkó által kegyetlenül kivégzett kókuszos pitém, az összerendetlenkedett virágágyásaim, és mindennek a közepén a tetőtöl-talpig sáros Ben, aki akármihez is kezdett mindig csupa-csupa kosz volt. Csoda, hogy nem őszültem meg amellett a rosszcsont kölyök mellett, aki szinte az összes nyáron vagy kificamította , vagy eltörte valamijét. A fülemben cseng a kaibálás, ahogy utána indulok, és ahogy Aiden a szemét forgatva nézi a jelenetet. Mindig is azt hittem, valamit elrontottam Bennel, hogy ő túlságosan gyerek és vad, Aiden meg túlságosan nyugodt és jó fiú.
- Pedig régen Aiden volt a jófiú - sóhajtok nosztalgikusan álmodozva. - Akárhányszor keveredett Ben bajba a Roxfortban, akárhányzsor adta elő Aiden, hogy nem érdekli a tetsvére, mindig utána ment, és kihúzta a bajból. Mindig azt mondta, hogy utálta, de Aiden valahogy mindig is másokért élt. Minden fontosabb volt magánál, és a szeretteiért bármit feláldozna még most is. De ez igaz Benre is. Ó, drágám, nem is tudják, mennyire haosnlítanak - sóhajtom anyai szeretettől túlcsordulva. - És te is hasonló vagy, talán emiatt is olyan gyömyörű a kémiád a fiammal - simítom meg a karját, ahogy kivonulunk a nappaliba. Szeretem ezt a házat, anniyra gyönyörű és klönleges, amilyenek a Fraserek is a maguk módján. Előhívom az albumot, ami megannyi szép pillanatot és emléket őriz. Mindekinél más a kötése, de a bennük lévő dolgok azok, amik izagán összekötik a családot. Hiába élnek Amerikában, hiába vándolorlan veszélyes országokban, ez köti össze őket. Hogy ha távol vannak hazataláljanak. És mindig, mindig hazatalálnak. Ahogy az én Aidenem is.
– Gyönyörű…  Ez egy gyönyörű hagyomány… - mosolyogva bólintok egyet, majd iszok a kávéból. Sokat szeretem nézegetni, és néha egy-egy odafirkálás, meg jazd is befigyel a lapokon, amik mindig megmosolyogtatnak.
– Mutatasz a fiúkról és Chrissie-ről képeket?
- Ó, hogyne, drágám - ragyog fel a tekintetem, és máris lapozok. Egy oldalon vannak mind, a képek, amikor Görögoszágot bejártam a nászuton Rudolffal, és ott van Aiden s Ben is. Felsóhajtok, hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy a kezeim közzé szoríthattam őket először.
- Aiden sírt fel először, mindig is vszekedtek, ki volt az eslő - jegyzem meg kuncogva. - Aiden csendes békés baba volt már akkor is, Ben pedig a leghangosabb. Amikor Ben is megszületett, az elején minden olyan jól ment,de aztán valami baj volt a tüdejével. Nagyon megrémültünk, és a medimágusok mindent megtettek, hogy meggyógyítsák, egyszerűen nem kapott elég levegőt szegénykém. El kellett választanunk őket egymástól, Aiden egészséges volt. De ahogy külön kerültek, Aiden is sírt, és Ben állapota se lett jobb, így hát odatették Aident Ben mellé, a megfigyelő szobába. Amígy Ben meg nem gyógyult Aiden végig fogta a kezét - sóhajtom, ahogy nézem őket a fotókon, ahogy álmosan nyújtóznak nyálbuborákot fúj Ben, és ficereg megállás nélkül, még álmában is.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 07. 20. - 20:42:00 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

A Fraser család emlékei olyan élénken éltek a ház falai között, hogy szinte éreztem azokat az illatokat, amik hozzá tartoztak. Hallottam a kacagásokat valahol távolról, ami a kisgyerekekhez tartozott. Ez volt az az élet, amit élni akartam. Egyszerű, tele szeretettel és apró kalandokkal, amiket hoznak a mindennapok. Nem akartam tolvaj lenni, vagy egy erdőben meghúzódó hajléktalan, hiába szajkóztam azt, hogy úgy kerek az életem. Hazugság lett volna minden szava.
– Pedig régen Aiden volt a jófiú – mesélte Erica, szinte hallottam, ahogy a nosztalgikus érzés kicsendül a hangjában. Nem értettem az emberekhez, de azt tudtam, milyen szülőnek lenni. Még bennem is élénken élt, mikor Noah-t először tartottam a kezemben. Két hetes volt és úgy éreztem csak érte megérte az addig úgy imádott szalagtól is megszabadulnom. Azt hittem persze, hogy úgy már nem tudja megfertőzni semmi az elmémet… de rá kellett jönnöm, hogy nem a szalag okozta a károkat. Önmagamból származott az az átok, ami üldözött és amit minden bizonnyal a menekülés, az apámtól való félelem ültetett el bennem már egészen fiatalon és idővel csak sötét, levéltelen fává érett. Aiden volt az egyetlen, akinek a közelében ez nem létezett vagy annyira enyhült, hogy tudtam rá kívülállóként tekinteni. – Akárhányszor keveredett Ben bajba a Roxfortban, akárhányzsor adta elő Aiden, hogy nem érdekli a tetsvére, mindig utána ment, és kihúzta a bajból. Mindig azt mondta, hogy utálta, de Aiden valahogy mindig is másokért élt. Minden fontosabb volt magánál, és a szeretteiért bármit feláldozna még most is. De ez igaz Benre is. Ó, drágám, nem is tudják, mennyire haosnlítanak – folytatta Erica. Csak elmosolyodtam, lassan bólintottam. Valóban sok egyforma vonásuk volt. Aiden persze sokszor hitte, hogy jobb Bennél, ahogy Ben is úgy gondolta, hogy Aiden túlzottan beképzelt. De annyira szerették egymást. Ez minden szavukból és tettükből előtűnt. Benjamin akkor is ott volt, mikor engem hoztak ki apám kastélyának udvarából… arról a nevetséges esküvőből. – És te is hasonló vagy, talán emiatt is olyan gyömyörű a kémiád a fiammal.
Bárcsak így lenne, Erica. De a fiad tesz ilyenné. Olyan dolgok formáltak, amiket nem kívánok sem Aidennek, sem Bennek. Hiába éltetek át szörnyűségeket, ők még meg tudták őrizni önmagukat. Belőlem viszont semmi sem maradt a kamaszkoromból. – Ráztam meg a fejem. Persze ezzel nem volt gond, nem is akartam ugyanaz a fiú lenni. Amiken átmentem erőssé tettek. Annyira erőssé, hogy kibírtam bármilyen kínzást… de nem akartam drámázni. A szót inkább az albumra tereltem. Engem a család jobban érdekelt a múltbéli gyötrelmeimnél. Ide akartam tartozni, erre a helyre, ezekhez az emlékekhez. Én is akartam egy fotóalbumot, tele a közös képeinkkel. Aidennel. Ericával. Bennel. Frasernek éreztem magam.
Megvártam, hogy Erica olyan helyre lapozzon, ahol láthatom az apró Aident és apró Bent az édesapjukkal. Olyan édesek voltak, de már akkor is látszottak a különbségek. Azonnal felismertem Muci jellegzetes arckifejezését és Ben csibészes vigyorát.
– Aiden sírt fel először, mindig is vszekedtek, ki volt az eslő – mesélte kuncogva Erica. – Aiden csendes békés baba volt már akkor is, Ben pedig a leghangosabb. Amikor Ben is megszületett, az elején minden olyan jól ment,de aztán valami baj volt a tüdejével. Nagyon megrémültünk, és a medimágusok mindent megtettek, hogy meggyógyítsák, egyszerűen nem kapott elég levegőt szegénykém. El kellett választanunk őket egymástól, Aiden egészséges volt. De ahogy külön kerültek, Aiden is sírt, és Ben állapota se lett jobb, így hát odatették Aident Ben mellé, a megfigyelő szobába. Amígy Ben meg nem gyógyult Aiden végig fogta a kezét.
Kicsit meghatódtam. Nyelnem kellett egyet, hogy ne sírjam el magam. Nekem nem adatott meg, hogy ott lehessek Noah születésénél. Nattal abban állapodtunk meg, hogy míg nem szabadulok meg a szalagtól, a csuklómon hordott veszélyes varázstárgytól, addig nem foghatom a kezembe. Persze ez oda vezetett, hogy két hétig nem mentem a közelébe.
Irigyellek a gyerekeidért, Erica… – fogtam meg a kezét és kicsit megpaskoltam az ujjait. Tudom, hogy elvesztette a kislányát, mégis irigyeltem, hogy neki megadatott. Hacsak egy unokát is adhatnánk neki közösen Aidennel, az maga lenne csoda. Túl idős leszek hamarosan egy kisbabához, miközben Muci még mindig fiatal lesz.
–  Mindent megadnék egy kisbabáért. De közben nem tudom, hogy nekem… nekünk való e… – simítottam végig a képen a kis Aiden arcán. – Kellemes életet élünk Aidennel, de tudod, nem biztos, hogy ez kompatibilis egy gyerekkel. - Nyeltem egyet. Eszembe jutott az Amazonasz mentén meghúzódó erdő, ahol Pedroval jártam. A templom romban furcsa látomásom volt. Egy kislányt láttam, aki tudtam, hogy az én gyerekem... de közben Nattal voltam. Nem kapcsolatban feltétlenül, az életét kellett megmentenem. A kislány viszotn hozzám tartozott, engem követett.
Tavaly elutaztam Dél-Amerikába... és volt egy nagyon különös látomásom. A voltférjemmel voltam egy szobában, aki haldoklott... de ott voltak a gyerekeim. Mindegyik, egytől egyig és volt ott egy kislány, akiről úgy gondoltam, hogy szintén az enyém. Mindig is azt gondoltam, hogy az jelenet a jövőmet mutatta. - Nem néztem Ericára, csak az ölembe fektettem az albumot és a mosolygós gyerekeket figyeltem rajtuk.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 07. 25. - 17:10:53 »
+1

Virág sírodra


Elliot
2002. június 17.

design


– Bárcsak így lenne, Erica. De a fiad tesz ilyenné. Olyan dolgok formáltak, amiket nem kívánok sem Aidennek, sem Bennek. Hiába éltetek át szörnyűségeket, ők még meg tudták őrizni önmagukat. Belőlem viszont semmi sem maradt a kamaszkoromból.
Elliot szavai furcsán megtörnek a ház csöndjében, mintha annak is minden kis sejte figyelné, hogy mit mond. Különleges ház ez, minden család aki itt él, formálja olyanná, amilyen. Furcsa hagyomány, hogy a legkisebb fiúra marad, míg a legidősebbnek új helyen kell gyökeret vernie. A Fraserek nem szerettek kivételezni, mesebelien álomba illően álltak a családhoz, nem versenyezve egymással a vagyonért, mert mindegyik gyermek ugyan olyan súlyban örökölt. Elelnben az én családom már olyan volt, mint  alegtöbb aranyvérű,a kik külömbnek hitték magukat mindenkinél. örökösen azt hallgattam anyámtól, mennyire büszkének kellene lennem, hogy miket értünk el, hogy az oldalágak kihalásával kötelességünk van megfelelően gondoskodni arról, hogy a nevünk sose merüljön feledésbe. Az anyám retteget attól, hogy egy nap nem lesz több aranyvérű, eltűnik a befolyás a világra, és akkor kitörik a káosz, mert nincs elgég elit a felső köröben, akik irányíthatnák akár a politikát, akár a kulturális életet. De azt hiszem, ha egy család kellően befolyásos, még így is benne maradhatnak ebben a körforgásban.
Kezemmel finom mozdulattal megigazítom a hajamat, majd halkan hümmögök egyet Elliot szavira, amik úszó fátyolként lebegtek a csendes szobában. Értem a félelmét, hogy túl sok a korkülönbség, hogy Aiden túl fiatal lenne hozzá, de azt is tudom, hogy mind a két gyermeket ugyan olyan hűséges. Aident meg egyszerűen nem érdekli a kor, ő valahogy másban godnolkodik, a koron kívül.
- Egyszer mindannyian megszűnünk kamasznak lenni - simítom meg Elliot vállát finoman és rámosolygok. - A múlt mindenkit formál, fájdalmasan farag ki belőlünk darabokat, amiket haloványodó emlékképek őriznek csupán. Ben Sem lesz olyan játékos, mint régen, ahogy Aiden sem enged fel olyan hamar, mint régen. De ne hidd azt, hogy nem vagy jó ember. Tehettél rosszat, tehetsz még rosszat talán, de meg fogod tudni őrizni az emberséged, ebben biztos vagyok.
Az album mesél közben, mesél a múltról, az életünkről, eszembe juttat anyni mindent, hogy szinte beleremegek belül, érzem, hogy elragad a megilletődés. Igen, hogyan telik az idő... Nem csak kósza ősz szálakat fest az ember hajába, hanem a gyerekek felnőnek, kirepülnek. új életet klezdenek, és én csak távolról nézhetem, hogy jó voltam-e. Hogy elég midnent megtanítottam-e nekik. Hogy adtam-e olyan útravalót belőlem, ami bennük marad. Amit tovább visznek.
– Irigyellek a gyerekeidért, Erica… - szólal meg Elliot, és kezébe veszi a kezemet, miközben kedvesen rápislogok. - Mindent megadnék egy kisbabáért. De közben nem tudom, hogy nekem… nekünk való e… Kellemes életet élünk Aidennel, de tudod, nem biztos, hogy ez kompatibilis egy gyerekkel.
- Óh, drágám, nem is sejtettem, hogy ennyire vívódsz ezek miatt - sóhajtok fel.  Eszembe sem jutott, hogy náluk ez mennyire  lehetett téma. Aidenhez úgy gondolom csodásan illene az apaság, sokkal jobban értett Chrissie neveléséhez is, mint Benjamin, ő inkább csak vad és szertelen dolgokat csinált vele, Aiden meg... Olyan volt, mint Rudolf. Szinte midnig is azt gondoltuk, hogy neki lesz hamarabb családja, míg Bennek csoda lesz, ha benő a feje lágya.
- Tavaly elutaztam Dél-Amerikába... és volt egy nagyon különös látomásom. A voltférjemmel voltam egy szobában, aki haldoklott... de ott voltak a gyerekeim. Mindegyik, egytől egyig és volt ott egy kislány, akiről úgy gondoltam, hogy szintén az enyém. Mindig is azt gondoltam, hogy az jelenet a jövőmet mutatta - Elliot az albumot nézi, én pedig egy pillanatra lehunyom a szemem, majd kinyitom és a fal melletti íróasztalra pillantok, ami tele van könyvekkel régi Prófétákkal, levelekkel. Azon az asztalon van Rudolf fényképe, még fiatal korából. Válláig érő hullámos hajával integet a kamerába, újra és újra ugyan azt a barátságos, ragyogó mozdulatot ismételgetve a fekete-fehér képen. Egészen biztos mindenben megadná a segítséget, hogy lehessen gyerekük. Visszafordulok Elliot felé. Furcsa mindenben egyedül dönteni, de azt hiszem Johannal úgyis fogok róla beszélni. HOgy ha tényleg szeretnének ketten egy gyermeket, akkor nem érdekel majd menniy galleonba fog ez kerülni. És még jelet is kapott ELliot.
- Drágám, én sosem vetettem meg a jóslatokat. Ha úgy érzed, hogy a kislány hozzád tartozik, ha még midnig benned lobog ez az érzés, akkor ne mondj le róla. Beszélj vele Aidennel, akármikor. Ő is biztos vagyok benne, hogy szeretne gyereket, még akkor is, ha minden jót elutasít magától. És ha valaha is oda juttok... Minden támogatásomat meg fogjátok kapni - mondom és bólintok is egyet, hogy nyomatékosítsak is. Aztán tekintetem az albumra téved, ahol Aiden éppen pucér popsival hasal a szőnyegen kezépen pedig egy mágikus gyerekkönyvet szorongat. A háttérben pedig Ben ordít.
- Óó, itt két évesek. Ben rosszul viselte, ha Aiden nem játszott vele. Kis önzőek - kuncogok halkan, majd lassan odaérnek a llapok, ahol már Chrissie is megvan. Az egyik képen Ben rohan vele, a feje felé tartva a kislányt, aki kitárt karokkal nevet. Én mindig frászt kaptam, amikor ezt csinálta vele. Az egyik képen pedig Ben Chrissie haját fonja. Aztán Aiden ében alszik, vagy mesét olvas neki.
- Aiden... Most is pontosan ilyen lenne
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 07. 28. - 15:59:04 »
+1

virág sírodra
2002. június 17.

◃anyós▹
thank you for loving
me when i still tasted
of heartache and war

style: black zene: the truth untold

Erica jó ideje olyan volt nekem, mintha kicsit az én anyám is lenne. Olyan könnyen nyíltam meg neki, mégis más volt... a saját anyámat kihasználtam... sokszor szándékosan bosszantottam. Reméltem, hogy mérges lesz s így megkapom azt a figyelmet, amire vágytam. Az egész gyerekkoromat úgy éltem meg, mint egy versenyt. Daniellel ellentétben meg kellett mutatnom, hogy én is tudok rendes gyerek lenni... hogy én is vihetem valamire. Csakhogy ez általában átsiklott egyszerű feltűnösködésbe, ami egy kiáltást takart: Anya, nézd, nézd, én is itt vagyok! Bár Daniel sokszor érezte úgy, hogy anya csak velem törődik, ebben nem volt igaza. A tökéletes házasságból született és olyan apát kapott, amilyenről én még csak nem is álmodozhattam. Az életem egy olyan férfi létének eredménye volt, aki el akart pusztítani, majd felhasználni, kifordítani s végül a saját képére formálni.
- Egyszer mindannyian megszűnünk kamasznak lenni   - mondta, ahogy megsimított a vállamat. - A múlt mindenkit formál, fájdalmasan farag ki belőlünk darabokat, amiket haloványodó emlékképek őriznek csupán. Ben Sem lesz olyan játékos, mint régen, ahogy Aiden sem enged fel olyan hamar, mint régen. De ne hidd azt, hogy nem vagy jó ember. Tehettél rosszat, tehetsz még rosszat talán, de meg fogod tudni őrizni az emberséged, ebben biztos vagyok.
Nyeltem egyet.
- Fogalmam sincs, hogy valóban ember vagyok-e még... - Nem kellett volna Ericát belekevernem ebbe. Jó ideje sejtettem, hogy inkább vagyok valami elcseszett varázstárgy, ami magába szívja az átkokat, semmint valódi élőlény. Ráadásul mostanra abból az erős átokból is bőven jutott belém, amit Gabriel hordott a testében. Én csak könnyíteni akartam a terhein, de túl sokat tettem. -Ne is foglalkozz velem... az emlékeitek kicsit bennem is felkavarták a régi dolgokat. Nem volt egyszerű a fiatalkorom... - Sóhajtottam egyet és megráztam a fejem.
Így is túl messzire mentem, mikor a gyerektéma szóba került. Régen sem éreztem magam szülőalapanyagnak... talán csak azért akartam annyira, mert körülöttem már lassan mindenkinek volt. Ráadásul rajtam mind jobban elhatalmasodott a vágy, hogy megmentsem a házasságom. Noah semmilyen más okból nem létezhetett volna. Már a módszer is elborzasztott, amikkel ezt megadhattam Forestnek. Most viszont nagyon is úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk még ennél is jobban be tudna teljesedni.
- Drágám, én sosem vetettem meg a jóslatokat. Ha úgy érzed, hogy a kislány hozzád tartozik, ha még midnig benned lobog ez az érzés, akkor ne mondj le róla. Beszélj vele Aidennel, akármikor. Ő is biztos vagyok benne, hogy szeretne gyereket, még akkor is, ha minden jót elutasít magától. És ha valaha is oda juttok... Minden támogatásomat meg fogjátok kapni - mondta Erica.
- Nem is hiszem, hogy ez igazán jóslat volt... bár ki tudja... csak egy szobor okozta lázállom volt. – Nyeltem egyet megint. Az gombóc a torkomban mind jobban feszülni kezdett. Nem kellett volna felhozni azt az álomképet... még élénken élt bennem, ahogy Nat holtteste felett állok és nem tudom megmenteni, a gyerekeink meg sírtak a háttérben. Sok veszélyt jelentettem rá. A családom nagy része egyszerűen ellenségként tekintett rá. Talán azért, mert ő képes volt kirángatni abból az állapotból, amit apám ki akart használni. A vele való házasságom egyszerűen megakadályozta volna, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogyan azt a nagy Phillip Rowle akarta... s ahogy most Aiden is belecseppent most ebbe az egészbe.
A tekintetem az albumra vándorolt. A vidám kisgyerekekre... a sírós, krokodillkönnyes arcocskákra. Jobb volt elterelni a szót, így hát végig simítottam az egyik képet. Aiden meztelen hátsóval feküdt valami szőnyegfélén, kezei között könyvet szorongatott. Ha nem ismertem volna fel, akkor is tudtam volna, hogy az ő. Az a komoly arckifejezés pontosan olyan volt, mint amivel mostanában is bújni szokta könyvet.
- Óó, itt két évesek. Ben rosszul viselte, ha Aiden nem játszott vele. Kis önzőek – Kuncogott. Az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Szerettem az emlékeiket, nekem ilyen kicsi koromból még fényképem sem volt. Az anyám menekült és bujkált, míg rá nem lelt Deanre s míg azt nem ígérte neki, hogy mindentől megvédi. Ő adott otthon, ő mutatta meg mindkettőnknek, hogy élhetünk családban.
- Az első fényképem talán négy-öt éves koromból van... – meséltem mosolyogva. -Akkor éltünk először igazi családi életet. Anyám férjhez ment és kaptam egy kissé morcos, kissé távolságtartó apát. Azelőtt egyetlen férfi példa sem volt előttem. Aidenék szerencsések, hogy kaptak egy családot azzal a pillanattal, hogy megszülettek. – Motyogtam és újabb képen simítottam végig. Aiden éppen mesét olvasott a kis Chrissie-nek. -Olyan édesek... – A gombóc eltűnt és csak őszinte csodálat maradt bennem.
Ezt kívántam a gyerekemnek... a gyerekeimnek, hogy így nőhessenek fel. Szeretetben, igazi gyerekkorral.
- Aiden... Most is pontosan ilyen lenne.
Bólintottam.
-Biztosan csodás bátyja lenne Chrissie-nek - válaszoltam. Én is megismertem Aiden érzelmesebb, szenvedélyesebb oldalát. Ez a tavasz, ez a nyár elég volt, hogy kicsit jobban feloldódjon, hogy a feszültséget félretegye és ne csak egy erőtlen, állandó depresszió tanya legyen. Már én sem voltam az, hiszen éppen ő fogta meg a kezem és rángatott ki abból. Ezért pedig rendkívül hálás voltam neki.
-Köszi, Erica... isteni volt a kávé és a többi is... – Nyújtóztam egyet és az üres kávés bögrét letettem az asztalra. - Talán lassan Aiden után kéne mennem az üzletbe... – mondtam, de kicsit nehéz volt megválmi az albumtól.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 07. 19. - 07:56:55
Az oldal 0.322 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.