+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Anna Volkova (Moderátor: Anna Volkova)
| | | | |-+  Awaiting your mistake
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Awaiting your mistake  (Megtekintve 1060 alkalommal)

Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 08. 30. - 20:28:18 »
+1

Awaiting your mistake

2000. július, Roxmorts főutcája





Roxmorts utcájának csendes hűvöse megnyugtatott a benti, emberi testektől fülledt és a káosz hangjaitól zsibongó légkör után. Reszkető kezeimet még mindig úgy kulcsoltam magam előtt össze, mintha attól tartanék, ismét önálló akaratra ébrednek, és gyilkolni vágynak. Vágyok.
- Persze, csak karcolás. Semmiség...! Egész végig téged kerestelek... – ugrik be az imént Cartwright mondata. Rávágtam rögtön:
- Örülj, hogy nem találtál meg – suttogtam, s egy oldalpillantással próbáltam elrejteni a szemem tükrén egyre fényesebben csillogó, magukat levetni készülő, zaklatott könnyeket.
Beleborzongtam a talányba, amely megkísértett, hogy mi lett volna, ha… Megráztam a fejem, hátha ezek a képtelen gondolatok akkor magamra hagynak, de nem, épp csak megtántorodtam a mozdulattól. A gonosz emlékek pedig körülöttem maradtak, s élesen az arcomba vágták újra és újra a szörnyű képeket, amint az arcom eltorzul a szörnyeteg uralmától, s ahogy azt a szerencsétlen diákot fojtogatom. Emlékeztem az érzésre, hogy mennyire kívántam a vérét, a nyakcsigolyái roppanását, mennyire élveztem volna, ha az utolsó, bennrekedt légvétele elfogy, s nem vesz többé újat…
A mellkasomhoz szorítottam kezeimet, melyeket úgy fontam egymásba, hogy az ízületek belefehéredtek. Hoppanálnék gyorsan, mielőtt a tömeg kitódul, de hová? Haza sem volt kedvem menni. Talán ott van az egyik asszisztensem a rendelőben, egy miattam újabb veszélybe kerülő, védtelen élet… Hiába nem volt telihold, az iménti élmény azt a rettegést hozta elő belőlem. Mint mikor nem vettem be a farkas-ölőfű főzetet… Gyűlölöm elveszteni a kontrollt, és gyűlöltem rettegni magamtól. Meghallottam a lépéseket magam mögött, és újra elfogott a félelem, a tehetetlen düh. Ha megint egy gyerek kerül az utamba? Ha az imént elfogyasztott főzet hatása még nem múlt el?
De ahogy megláttam Cartwright közeledő alakját, az iménti feszültség mintha elillant volna. Míg egyre közelebb ért, én úgy néztem egyre inkább felfelé rá, erős és széles vállaira, magabiztos mozdulataira, ravasz képére… Hogy is gondolhatom, hogy veszélyes lehetek rá? Hirtelen elöntött a megnyugvás. Még ha el is veszi az eszem valami bennem élő fenevad, se volna esélyem. Szomorú hálával gondoltam arra, hogy talán makacs, talán nem hagyja magát lerázni, de hiszen ő az egyetlen ember, akit végtére is nem kellene annyira féltenem magamtól. Ha életveszélybe sodornám, kétséget kizáróan meg tudná védeni magát tőlem. Talán ez volna a legjobb megoldás.
Csendben néztem rá, a fejem túlságosan zajos volt ahhoz, hogy hirtelen meg tudjak szólalni. Idő kellett, hogy lecsendesítsem a gondolatokat, s hogy lenyeljem a bosszantó kis könnycseppeket, mielőtt utat találnak szemem börtönéből. Nem sok, csak pár pillanat, és néhány, amíg az arca tanulmányozásából is feleszméltem.
- Elegem van, Christopher. Elegem van a szörnyetegből, ami most is előtört… – nyeltem egyet. – Van az a kis hobbid, tudod… Elintézhetnéd, minden sokkal egyszerűbb lenne – nevettem fel keserűen, kissé hisztérikusan, és széttártam a kezeimet, fejcsóválva az abszurditáson. Persze, hogy nem mondom komolyan, bár gondolom ezelőtt senki se fogadott fel bérgyilkost saját maga kiiktatására. De azért a vége igaz. Mert amilyen bonyolult most számomra minden, annál csak egyszerűbb lehet.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 31. - 22:23:24 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

A mély tudatalattiságban aggódnom kellene, hogy nem érem utol Volkovát. Mert bármikor hoppanálhat, bármikor befordulhat egy utcasarkon és nyom nélkül eltűnhet egy farkas képében vagy csak szimplán lerázhat.
Szánalmas vagy Chrisco...
Sophie hangja mélyen megsebez, mélyebben, mint a kezemen lévő vágás, amit nem is oly rég medimágusok láttak el a Három Seprűben, de nem foglalkozom vele sem. Nem használ semmi, ami kibillenteni próbál a célomtól. És ha valami, hát ez vagyok igazán. Céltudatos. Határozott. És elérem, amit akarok.
Így érthetően rövid időn belül beérem a lányt, aki a főutca macskaköves utcáján sorjázza lépteit. Nem tudom melyik pillanatban is tűnik fel neki hogy én közeledem és pontosan felé tartok, de mikor ez bekövetkezik nem nehezíti meg a dolgom, sőt. Inkább ő maga vár be.
Talán sejti, hogy nem ráz le egykönnyen vagy csak maga sem akar igazán egyedül maradni. Mindössze a benti fojtó levegőtől akart volna megszabadulni nem pedig tőlem és ezért volt oly sietős a távozás? Nem mondom, nekem sincs ínyemre ha orvosok garmadája pesztrál... kivéve ha az nem épp Anna... de azért ennyire észveszejtően sürgősnek sem ítéltem volna a helyzetet.
Már épp szóra nyitnám a szám, de az arca, azon belül is a pillantása meggátolja hogy egy ostoba szar viccel eltusoljam a dolgot. Tudom, hogy valami komoly dolog van a háttérben, amire Sophie cicceg a fejemben nemtetszését kifejezve. Szóval inkább kivárok.
- Elegem van, Christopher. Elegem van a szörnyetegből, ami most is előtört…
Összevonom a szemöldököm, arcomon a homlokomon megjelennek a ráncok, amik jó részben az értetlenséget sugallják és persze a kíváncsiságot is velük együtt. Valahol kérlelik őt, fejtse már ki részletesebben mi a sárkánytrágyára is gondol, mert kurvára nem vagyok legillimentor szóval fingom sincs mi a baja úgy igazán. Főleg így, hogy azt sem tudom mi történt vele az elmúlt... mennyi időben is? Fél óra volt mindössze a kis álmunk? Vagy kettő? Három? Esetleg öt nap? Passzolom, mert totál elvesztettem az időérzékem.
– Van az a kis hobbid, tudod… Elintézhetnéd, minden sokkal egyszerűbb lenne...
Ahogy kimondja a súlyos igazságot, a kívánságot úgy borul el az arcom. Dühös leszek rá, nem csak azért, amit kér, hanem ahogyan kéri.
- Ne itt...
Morgom a bajszom alatt bosszúsan neki és a könyökénél fogva szelíden odébb húzom. A kocsmából máris kilépett egy újabb csoport és indult meg a felénk eső irányba, ráadásul a széljárás sem nekünk kedvez. Nem mintha egy magánbeszélgetés kihallgatásán aggódnék, de a kis hobbim épp azért funkcionál olyan kurva jól mert igyekszem nem túl nagy dobra verni. Ennek a közegnek, itt, csak egy gazdag üzletember vagyok. Egy dúsgazdag üzletember.
Másoknak ellenben már más arcom mutatom. És épp ez a sikerem titka.
Nem messzire kormányzom el a nőt mindössze a legközelebbi sarokig, ahol félig takarásban fojtott hangom szólalok meg.
- Soha többet ne hozd fel ezt nyíltan. Ne ennyire nyíltan!
Pirítok rá kissé dölyfösen miközben azúrkék pillantásom a felénk közeledőkre siklik. Nem látok köztük vörös hajzuhatagot. Talán nem is Mirabella volt itt...
- És soha többet ne kérj ilyet tőlem...
Immár Anna kék szemeibe nézek és valami mély fájdalom ül ki a sajátomba. Azt hiszi képes lennék megtenni? Pont vele? Azok után, amit köszönhetek neki, amiken keresztül mentünk? Róma után?
- Mi történt odabent? Azt hittem az egyik udvarhölgy vagy... Valamelyik lányomé....
Ahogy kimondom rájövök hogy ezzel le is buktattam magam és a saját szerepköröm a történetben. Mindegy... valójában úgysem számít. Inkább a lány csuklójára simul a kezem és szelíden emelem meg a kézfejét.
- Ellátták a sérülésed?
Ostoba kérdés, mert még ha nem is azt úgyis rögvest látom másrészt akkor sem én leszek a legtehetségesebb ennek orvoslásában. Volkován ezen a téren nem tudok túltenni, de nem is akarok. Ellenben a sima, meleg bőrének érintése megnyugtat. Végig hiányzott valami, míg transzban voltam és az ez volt. Ez, aminek a felismerésére Sophie puffogva duzzog, a szívem pedig halkan egy új ritmus verésébe kezd.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 09. 09. - 08:05:19 »
+1

Awaiting your mistake

2000. július, Roxmorts főutcája





Az a rövid pillanat, míg egyikünk sem szólal meg még… Abban benne van minden. A szemek néma párbeszéde, szavak nélküli kérdések és válaszok, amik nem kristályosodnak ki az ember fejében értelmes-értelmezhető gondolatokká, hanem érzések maradnak. Ez mégis, minden sallang nélkül a legpontosabban mutatja, mi is van köztünk. Aztán megszólalunk.
- Ne itt...
Amint felcsap tekintetében a harag tüze, az én hamis, sötét mosolyom is úgy lesz egyre sugárzóbb. Félig gondoltam komolyan, de ha igazán ki akarnám provokálni, jó úton haladnék. Engedelmesen fogadok szót a szelíd erőszaknak, fásultan lépkedek vele, mint a szelíd borjú a böllér után. Csak egy szempillantás kell, és máris kettesben vagyunk, szemtanúk nélkül, sötétségbe rejtőzve.
- Soha többet ne hozd fel ezt nyíltan. Ne ennyire nyíltan!
Foghegyről beszél velem, és látom, hogy figyelme most még két felé szakad. Követem jégkék szeme sugarát, s magam is a tömegre pillantok egykedvűen. Aztán fordul velem egyet a világ.
Ő nyilván nem ismeri fel. Még sosem találkoztak. Én viszont túl jól ismerem a fekete hajtincseket, a markáns arcot, a sunyin csillogó, szinte fekete íriszeket. Alexej olyan nyugalommal sétálgat a brit varázslótömegben, mintha mindig is ide tartozott volna. Maga elé néz, de ha keresgélne, se láthatna meg minket itt, a sötétben. Csak egy villanásnyi csodálkozást engedek meg magamnak vele kapcsolatban, még látom, ahogy furcsán, magában bólint, mintha elköszönne valakitől, aztán belevész az iménti eseményektől kissé még zaklatott forgatagba.
- És soha többet ne kérj ilyet tőlem... – fordulok vissza Christopher felé. Szinte átszúr a nézésével, eláraszt valami dacos bűntudatszerűség, mert látom, hogy nem kellett volna ilyesmit felhoznom... De azért felhoztam, és ez van. Megérdemelném, akár büntetés, akár áldás volna.
- Sajnálom – mondom kissé színtelen hangon. Nem teszem hozzá, hogy egyedül azt, hogy ezt váltotta ki belőle az a néhány keserű, de igaz szavam.
- Mi történt odabent? Azt hittem az egyik udvarhölgy vagy... Valamelyik lányomé....
Finoman elmosolyodok, mindannak a viharnak ellenére, ami bennem dúl.
- Látom nagyon megfogott a király szerepe – jegyzem meg félrebillentett fejjel, erőtlenül csipkelődve, mielőtt válaszolnék. – Hiszen te az utcákon is valami hasonlót játszasz, nem igaz?
Ahogy fölém magasodik széles vállaival a sötétben, bosszankodva előbbi szavaimon, még akkor is, ha senki se hallotta, én már igazoltnak is látom a választ a kérdésre.
- És valóban az voltam, egy udvarhölgy. Aki ostoba módon, gyógyszerekhez és bájitalokhoz értő gyógyító mivoltom ellenére képes voltam csak úgy felhajtani egy teljesen ismeretlen fiolát – sóhajtottam, és kedvem lett volna a hajamba tépni emiatt, de aztán karjaim mégsem emelkedtek tovább, elszállt belőlük az erő. - És a fenevad elszabadult. Pontosan olyan érzés volt… Tudod… Mint akkor… - céloztam a teliholdra egy, az égre rebbenő pillantással, bár a szóban forgó égitest most ártalmatlan kifliként ragyogott valahol felettünk. – Én valahol a háta mögött kuporogtam, és tehetetlenül figyeltem. Közben az a szegény lány ott vergődött a kezei… A kezeim között, és én majdnem megfojtottam – pontosítottam, s magamat is megleptem azzal, mennyire nyugodtan bírtam végül szavakba önteni a történteket.
- Ellátták a sérülésed?
Erre finoman megrántottam a vállam, hiszen mit számítanak a karcolások?
- Rajtam nem tudnak segíteni. Senki. Te meg nem akarsz, de megértem – suttogtam, közben a hátam mögé kulcsoltam a kezeimet, és nekivetettem hátamat a hideg kőfalnak magam mögött, hátha az majd lehűt. És belebámultam Christopher jeges, kék szemeibe, ha a fal nem tenné meg a kellő hatást.



 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 09. 11. - 17:42:15 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

A hideg kékség olyan dacosan mered rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy bosszantson. Fájdalmasan szép ez, és rohadtul idegesítő. Nem tudom miért de megint kedvem lenne, mint eddig már oly sokszor, elsöpörni ezt a makacsságot, ezt az akaratosságot mindössze egyetlen csókkal. Mozdulni azonban nem mozdulok.
Annyi visszautasítást kaptam már tőle, annyiszor táncolt vissza hogy nem gondolnám pont most törne meg... még talán nincs itt az ideje.
Soha nem is lesz...
A hang gunyorosan szkeptikus és alig várja, hogy igaza beteljesedhessen. Persze valahol tudom jól, mindez ugyanúgy benne van abban a képzeletbeli pakliban, mint hogy bármelyik nap kicsúszik az ingatag talaj a lábam alól. Csakhogy... mg az egyik inkább kihívás a másik aggodalmat szül bennem.
- Sajnálom.
Mennyi töménytelen érzelem szorul egyetlen szóba. Egyetlen nem túl hosszú szócskába. Elnyomok egy feltörni készülő, mély sóhajt.
- Látom nagyon megfogott a király szerepe... Hiszen te az utcákon is valami hasonlót játszasz, nem igaz?
Gunyoros mosolyt villantok felé, amiben van egy jó adag nagyképűséggel vegyes önelégültség.
Hát igen, nézhetjük így is a dolgokat. Vagyok, aki vagyok, ezt sose rejtettem szalamandrabőr alá, pláne nem előtte.
- Eddig nem volt baj, ha jól tudom...
Dörmögöm a bajszom alatt félhangosan, mert ez nem igazán neki szól, vagyis igen, de nem lecseszésként hanem szimpla és egyszerű megállapításként.
- És valóban az voltam, egy udvarhölgy. Aki ostoba módon, gyógyszerekhez és bájitalokhoz értő gyógyító mivoltom ellenére képes voltam csak úgy felhajtani egy teljesen ismeretlen fiolát. És a fenevad elszabadult. Pontosan olyan érzés volt… Tudod… Mint akkor…
Nem szólalok meg, csak azúrkék tekintetem mélyed el arca vonásaiba. Nem szeretem látni, hogy szenved. És a tudat hogy nem segíthetek rajta még jobban megőrjít.
– Én valahol a háta mögött kuporogtam, és tehetetlenül figyeltem. Közben az a szegény lány ott vergődött a kezei… A kezeim között, és én majdnem megfojtottam...
Nehezen állom meg hogy ne húzzam magamhoz és öleljem meg. Nem azért mert összetört, hanem mert ezzel magamnak lenne könnyebb. Nem látnám az arcát csak az Anna mögött húzódó kőfalat, annak sima csupaszságát, nem pedig a kínt és az önostorozást, amivel magát sújtja.
Meg kellett volna keresnem...
Nem mintha megállíthattam volna, vagy segíthettem volna... a szándék ugyan meg is volt bennem, de mit tettem? Igazából? Semmit. És valahol magam is felelősnek érzem magam az egészért. Végtére is én hoztam ma ide.
Egyszerűbb hát terelni, egyszerűbb csak a kezét megfogni, és csak a selymes bőr kevéske érintésére koncentrálni.
- Rajtam nem tudnak segíteni. Senki. Te meg nem akarsz, de megértem.
Ahogy kiejti az utolsó szót néma csend borul ránk. Lassan emelem rá a tekintetem újra, haragudva és csalódott szomorúsággal együtt. Ez talán tényleg vesztett ügy, és igaza van Sophie-nak. Valahol ezen sem lepődöm meg már.
- Akarok... – nyögöm félig kétségbeesetten, félig szánakozva. – Tudod jól, hogy akarok. De az semmin nem segítene, hidd el.
Hogy is segítene bármin a halál? Hogy is lehetne megoldás? Ez csak egy menekülési út. Nem több.
A bennem rekedt levegő sípolva szalad ki mielőtt megszólalok.
- Talán nem kellett volna ide jönnünk. Ne haragudj...
Nehéz beismeri a tévedést, nekem különösen. De én magam sem tudtam hogy ekkora káosz kerekedik ebből az egészből.
- Hazakísérlek. Jobb ha pihensz...
Elengedem a kezét és a karom nyújtom felé. Ha gondolja hoppanálhatunk együtt vissza Londonba, hogy aztán elbúcsuzzunk. Meglehet ha rajta múlik talán örökre.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 09. 13. - 14:59:14 »
+1


Awaiting your mistake

2000. július, Roxmorts főutcája/Anna házacskája





- Eddig nem volt baj, ha jól tudom...
- Ki mondta, hogy baj? – kérdezek vissza csipkelődve, bár a szemtelenkedés élét megtompítja az elmúltak miatt érzett rosszkedv. Olyan ez, mint egy mocsár. Szörnyű dolog belesüppedni, de az csak néhány pillanat műve. Kimászni belőle viszont hosszadalmas, rengeteg erő kell hozzá. Ami nekem nincs. Egyszerűbb hagyni a lassú süllyedést.
- Akarok... Tudod jól, hogy akarok. De az semmin nem segítene, hidd el.
Furcsa, mert annyira ismerem már, hogy tudjam, szokása elkerülni az igazságot. Mégis, az a „hidd el”, (ami egyébként bárki is mondja, biztos, hogy felesleges, mert ez nem parancsra működik) az ő szájából könnyen teljesíthetőnek hangzik.
- Talán nem kellett volna ide jönnünk. Ne haragudj... Hazakísérlek. Jobb ha pihensz...
- Nem a te hibád, hogy nem bírok a tükörbe nézni. – Elengedi bár a kezem, de ez jó alkalom arra, hogy vigasztalón végigsimítsak a felkarján, mielőtt belekapaszkodom. A drága szövet érintése megnyugtat, valahogy így van ez velem, ha más felé irányulok jó szándékkal, akkor nekem is jut belőle.
- Akkor haza. Pihenni – teszem hozzá a kijelentéshez sokkal halkabban az utolsó szót, és rutinosan hoppanálok az otthonom elé. Míg a varázslat felkap, megpörget és süvít velünk, keresztül a bűvös téren, gondolatban kiegészítem az iménti terveket azzal, hogy akár hasznosat is csinálhatnék. Dolgozhatnék, átnézhetném a kórlapokat, foglalkozhatnék a kutatással. Igazából minden jobban hangzik, mint a pihenés, mert az agyam akkor is járna, kattogna megállíthatatlanul, mint egy megbolondult és fék nélküli szerkezet, míg csak bajt nem csinál. Akkor már adjak neki értelmes célt, nem igaz? Pont bármit, csak ne pihenést…
Egy toppanással érkezünk meg kis házikóm közelébe, a macskaköves, kanyargós járdára. Szerény, kertes-házas környék, főként muglik lakják. Az út melletti bokrok takarásában nem vehetnek észre, ahogy felbukkanunk, és későre jár. Csak egy kutya ugat fel, néhány házzal arrébb. Ismerem is, Captain Morgan az, a nagy, öreg berni pásztor, akinek rekedt hangját ezer közül is megismerném már.
- Nos, köszönöm, hogy hazakísértél. Itt is volnánk mindjárt. Ott lakom – biccentek a ház felé, kicsit odébb az úton. Semmi különös, takaros, fehérre meszelt, sötétbarna faablakos kis lak apró előkerttel, és egy elülső főbejárattal, meg egy-egy oldalsóval, amelyekből a bal oldali a mugli állatok gazdáinak van fenntartva, a jobb oldali viszont varázslényeknek, és csak mágikus szemek láthatják. A ház mögötti hátsókertben egy nagyobbacska üvegház teteje tükrözi vissza az esti égbolton sokasodó csillagok, meg az ezüstös hold fényét.
Nem gyönyörködöm sokat, láttam már ezt a helyet eleget, fogom is még. Ahelyett Cartwright arcán pihentetem tekintetem, akire ugyanezek talán nem igazak. Hallgatok, mert nem tudom, mit is mondhatnék. A búcsúzás szavai valahogy nem jönnek a számra, pedig jól volna ez így. De a némaság marad, egyre jelentékenyebben, és beszél helyettem, őszintébben bárminél, mint amit mondhatnék, annyira világosan, hogy talán Cap is azért hagyja abba az ugatást. Most már majdnem teljesen rezzenetlen körülöttünk minden, el is tűnik a világ, most csak Christophert látom, csak az a mozgás van a világban, ahogy veszi a levegőt, ahogy az esti szellő finoman meg-megrezzenti hajtincseit.
Hamis biztonságérzetet kelt. Magányos farkas vagyok. Egyedül állok a lábamon, egyedül boldogulok, egyedül is bukom el, ha arra kerül sor. És mégis, most, hogy itt van…
- Köszönöm – bököm ki, és magamra erőltetek egy megnyugtatónak szánt mosolyt. Ujjaim lassan engedik el a karját, majd tétován leengedem a kezem magam mellé. Bár stabilan állok a macskakövek tetején, mégis úgy érzem, mintha vékony késpengén egyensúlyoznék. Mert sok múlik most azon, merre borulunk…
- Szóval… légy jó király, tudod... Lopj ügyesen és titokban – jegyzem meg búcsúzóul, kacsintós csipkelődéssel menekülve ebből az egész, félszeg helyzetből.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 09. 13. - 21:14:34 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tetszik a válasz, de ezt előre lehetett sejteni. Nem kell ehhez Sophie cinizmusa, sejtelmes megjegyzése, lekorholása... talán ezért is marad most némán csendben. Talán tudja jól, épp elég fájdalom és kudarc ez nekem anélkül is, hogy ő még kárörvendene rajta.
Valahol talán emiatt is elfog egyfajta menekülési kényszer, mégis csak ellenállok mindenfajta kísértésnek. Még az Anna-félének is. Nem tulajdonítok jelentőséget az ujjainak, amik a karomon siklanak végig, pedig lehet még fél órája igenis sokat mondónak tartottam volna.
Milyen játék ez már megint? De komolyan?
Nem tudom már eldönteni és csak hagyom hogy alakuljon minden úgy, ahogy ő akarja. Mint a hoppanálás is.
Érzem a köldökömnél a rántást, tudom, hogy most teljes egészébe ő irányít és a kíváncsisággal vegyes izgalommal fog talajt újra a lábam, ahogy véget ér a száguldás.
London csendesebb, gyéren megvilágított de kertvárosias negyedébe találom magam. Az utca macskaköves csendjét csak egy kutya csaholása szakítja meg, alapvetően mugli lakta környékrész egyébként békésen álmatag. Mint egy rossz horrorfilm eleje, olyan a kettővel előttünk lévő lámpa pislákoló fénye, de közel sem aggódom semmin. A pálcám megvan, nem úgy mint a kibaszott illuzionista elcseszett világában és mégis csak egy farkas feszít mellettem. Ha bárki belénk köt... hát pórul jár.
- Nos, köszönöm, hogy hazakísértél. Itt is volnánk mindjárt. Ott lakom.
Nem nyúlok a keze után, ahogy elenged, csak a pillantását követem hogy mégis melyik házra utal. Míg a nő engem figyel én az épületet kémlelem meg persze gyorsan az utcatáblát, hogy ha úgy adódik hamar visszataláljak.
Nem sűrűn mozgok ezen a részén a városnak, talán ebben az utcában sose jártam még. Mégis valahogy egyszerre tűnik nyugodtnak és túlontúl nyugodtnak is. Bár az is igaz, én a belvároshoz szoktam.
- Igazán nincs mit.
Mosolyodom el most kivételesen szelíden, mert ez nem volt túl nagy cselekedet, sőt. Valójában jószerével semmit nem tettem.
- Köszönöm...
Nem tudom mi furcsább. Hát kétszer is kimondja azt a szót, amit nem sűrűn használok vagy hogy olyan halk és elveszett a hangja.
- Igen, ezt már egyszer mondtad...
Elnémulok, mert ez nem letorkolás akart lenni, inkább csak... mi lesz most? Mit akar? És mit nem? Nekem pia kellene a mai este után. Mégpedig valami jó erős.
- Szóval… légy jó király, tudod... Lopj ügyesen és titokban.
Érzem, hogy ez már a jól ismert tipikus lerázós szöveg, ahol a búcsú ideje végesen közel van. Valahol talán meg kellene ragadnom az alkalmat és felhasználva a helyzetet lelépni, csakhogy több ok is marasztal. Részben a közelmúlt eseménye, az a tény, hogy Annát lássam biztonságban a házban és az hogy legurítsak egy töményet magamba mielőtt kiosztom ma este a lányomat, ha nem találom otthon.
- Bekísérhetlek? Azt hiszem beszélnünk kellene valamiről...
Az utolsó szócskát finoman nyomom meg. Talán sejti mire is akarok kilyukadni. Az este nem volt cél nélküli, alapvetően is meg akartam kérni hogy ha tudja ütemezze át a jövő hetét, hogy együtt mehessünk újra Olaszországba. Csakhogy nem tartom még az ennyire meghitten csendes kis utcán sem mindezt nyíltan felhozni. Talán szakmai ártalom, talán a megszokott rutin, de tudom... ami nyíltan elhangzik, az bármikor visszaüthet. És sose tudni melyik saroknak vagy téglának van épp füle.
Átható pillantással nézek a lányra, várva a beleegyező vagy épp a teljesen elutasító választ.
Vajon fél tőlem? Vajon tart attól mit hozok szóba? És vajon van valami erős vodkája?
Ha valamiben, hát a legutolsóban száz százalékig biztos vagyok.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 16. - 07:49:37 »
+1

Awaiting your mistake

2000. július, Roxmorts főutcája/Anna házacskája





Nem feltűnően vizslat körbe a környékünkön, de halvány félmosolyt csal az arcomra, hogy mégis mindenről azonnal tud, és semmi sem kerüli el a figyelmét. Az az óvatos oldalpillantás, ahogy tekintete el-elrebben, az a finom rezzenés, amivel a kutya ugatására reagál, mind árulkodik. Hogy csinálja, hogy mindig éber harcos, még egy ilyen nyugodt és néptelen esetben is? Hogy csinálja, hogy mindig van benne tűz a küzdéshez? Látom, hogy nyugodtan húzza ki magát egy hajszállal, szinte kihívón az utcai lámpa hátborzongató percegésére válaszul.
És ez megnyugtat, nagyon. Én nem ilyen vagyok. Keménynek kell lenni? Persze. De talán ma két gyengémmel is szembe kerültem, amitől elfogyott az erő. Az egyik a tükörből nézett vissza rám… A másik meg most.
- Bekísérhetlek? Azt hiszem beszélnünk kellene valamiről...
A komoly hangnem, és a korábbi szavak, hogy nem kellett volna idejönnünk, aggasztónak kellene, hogy hassanak, de végtére is nem hoznak zavarba. Finoman bólintok, majd kitárom magunk előtt a kertkaput.
- Azt hiszem, egy pohár jó erős ital mellett kellene beszélnünk valamiről – pontosítottam enyhe csipkelődéssel egy kicsit azért is, hogy valahogy feldobjam magunkat. A pihenés egyetlen formája egyébként, amelyre szerinte rászorulok, és ami szóba jöhet. Az alkohol majd elmossa a közelmúlt kellemetlen emlékeit. De legalábbis kifakítja talán.
- Légy üdvözölve szerény hajlékomban. – A kulcsban kattan a zár, a hozzá tartozó őrző-védő mágiák pedig hangtalanul teszik a dolgukat, és engednek minket tovább a bejáraton. Így, hogy beengedtem, Cartwright is nyugodtan lépheti át a küszöböt. A szerény szó talán nem fedi teljesen a valóságot, bár nem egy szükségtelenül fényűző otthonom van, de minden tiszta, minden rendes, minden bútor igazi fából való és mutatós, és az ember akárhová néz, kellemesen helyén talál mindent. A telefonasztalkán pont középen lévő telefont, meg a ránctalanul fekvő csipketerítőt és a névjegykártyák dobozát, melyen a legfelső épp Christopheré; az íróasztalon magasodó hollótoll-pennát a tartóban, és az élére állított papírlapokat, szakkönyveket; de még az ablakban lévő virágosládákban növő sárga és lila virágú farkasölő-füvek is, valahogy természetesen tökéletes elrendezésben nőnek. Talán szakmai ártalomnak mondható, de nálam rend és tisztaság a lelke mindennek.
- Vodka vagy whiskey? – kérdezem, és azt hiszem, rekordot döntök azzal az idővel, ami a megérkezésünk pillanatától eltelik addig, hogy egy pohár ital kerüljön a kezünkbe, mágia nélkül. Vendégem kezébe adom, amit kért, az én poharamban most, meglepő, de aranyló lángnyelv van.
– Az, hogy mindkettő van itthon, az első mérföldköve lehetne a kettős állampolgárságnak, nem? Helyezd magad kényelembe nyugodtan – mondom Chrisnek egy fáradt félmosollyal a kicsiny nappaliban lévő kanapé és a puffok felé intve, közben én magam hátamat az ablak alatti íróasztalnak vetve telepedek le, szöges ellentétben az imént említett kényelemmel. De valahogy itt most jó, a hátam mögött akarom tudni a sápadt holdfényt a kinti világgal, és magam előtt… Ezt a beszélgetést.
Nem terelem a szót egy kérdéssel olyan durván arra, amiről beszélnünk kéne. Inkább sokatmondó hallgatással, meg a pohár egy apró megbiccentésével várom, hogy abba fogjon, amibe csak akar. Addig elnézem szikár, inas alakját az én kis otthonom háttere előtt, és míg a lángnyelv kellemesen átmelegíti korábban kihűlt lelkemet, azon merengek, vajon hogyan is mutat ő ebben az összképben, a hazulról hozott filigrán üvegmozaik lámpa színes derengésében.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 09. 19. - 09:58:29 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom mi csal szélesebb vigyort az arcomra, Anna közlése vagy az, hogy ennyire kiismert már. Talán hiba nem szeszélyesen következetlennek lenni, de valahogy tőle nem tartok. Sőt, mulattat a dolog, hogy ennyire kiszámíthatónak hisz, mert ebben az egyben... nos az is vagyok. Ráadásul ezzel választ is ad a kérdésemre, amely ugyan csak magamban fogalmazódik meg, de mégis ott lobog.
Igazság szerint azt hittem ellenérzései lesznek azzal kapcsolatban, hogy beengedjen, bár tényleg csak beszélni akarok vele. Mégis teljesen nyugodt és természetes mozdulatokkal kapja elő a kulcsot, nyitja a zárat és invitál be a házba.
Takaros, ez a szó jut rögtön eszembe. Nem épp a legújabb dizájnról árulkodik, erősen minimalista, abból is a natúr, természetközeli színeket kedvelő, de tiszta és rendezett, pont mint a nő maga. Abszolút illik hozzá, és messzemenőkig elüt Garden Lodge pompájától. Mégis, mindennek ellenére is első perctől kezdve otthon érzem magam. Nem tudom miért. Talán az ő személye, vagy a hely légköre... bárhogy is, csak pár percet töltök azzal, hogy körbevezessem a tekintetem meg hogy közbe levegyem a kabátom és felakasszam a fogasra. Aztán követem a nőt a nappaliba, ami szintén hasonlóan az ő ízlésvilágát tükrözi, és leülök, ahogy hellyel kínál.
- Vodka vagy whiskey?

A kérdésre nevetve dőlök hátra. Ha választani kell egyértelmű, de nem akarom megsérteni ha a nagy orosz lélekjelenléte nem engedné esetleg hogy az utóbbi legyen.
- Szerintem tudod...
Próbálom nem elviccelni a dolgot, de a hangomba a nevetés ott bujkál bármit teszek is.
– Az, hogy mindkettő van itthon, az első mérföldköve lehetne a kettős állampolgárságnak, nem?
Eltűnődve bólogatok. Hát igen. Végtére is ez már sokat jelent a mi sajátos kultúránkban.
Ő hallgat és én is egy kis ideig néma maradok. A csuklómon még szelíden lüktet a sebhely, emlékeztetve a nemrég megélt kis kalandunkra, de egy korty a tömény szeszből és rögtön céltudatossá válok.
- Ne haragudj hogy így rád törtem, de gondoltam jobb nem a nyílt utcán megbeszélni a dolgokat.
Azúrkék tekintetem rávetül és igyekszem felmérni mégis milyen lelki állapotban van. Ha túl sok volt neki a ma este lehet nem kéne még az utazást is szóba hozni...
- Van már valami programod jövő hétre? És ha igen, át tudod ütemezni?
Valahol ez inkább kérés, semmint parancs de hogy mindez mennyire érződik ki a hangomból, az kérdéses.
Leszarom, megszokhatta már hogy szeretek irányítani, hogy enyém a végső döntés és nem bírom a szarakodást. Szóval maximum megsértődik ezen is, és túlteszi magát vagy legrosszabb esetben nélküle megyek.
Bár azt bánnám. Tudom jól, hogy nagyon bánnám.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 09. 20. - 13:49:22 »
+1

Awaiting your mistake



2000. július, Anna nappalija





Igen, pont annyira ide illik, mint róka a tyúkólba. Otthonosan mozog, nem zavartatja magát, a kép tökéletes része lesz. De van benne valami kiugró, valami extra, a veszély óvatos sejtése. Én mégis nyugodtan szemlélem, hiába int az eszem gyanakvásra, a szívem ravaszul megvéd tőle. Csak egy halovány kis borzongás marad belőle a nyakamon.
- Szerintem tudod...
- Nem tudok semmit – sóhajtom színpadiasan, egy apró félmosollyal, de azért kitöltök neki némi whiskyt. Jófajta Glenn McKenna, nálunk jó húsz évvel idősebb, így talán megbocsájtja neki, hogy nem a mágusok lángnyelve. És remek harmadik kerék lesz ebben a beszélgetésben, az évek számával arányos érettségével szépen fel is bátorítja vendégem, hogy beszéljen, bennem pedig némileg elcsitítja a korábbi események miatt támadt vihart.
- Ne haragudj hogy így rád törtem, de gondoltam jobb nem a nyílt utcán megbeszélni a dolgokat.
- Igen, ezt már korábban is értésemre adtad. De nem haragszom – célzok csipkelődve a korábbi, meglehetősen vehemens figyelmeztetésére. Talán szakmai ártalom nála, hogy a nyílt utcán nem beszél meg semmit sem. Igaz, én kicsit kényesebb témára utaltam, de az avatatlan (és távol lévő) füleknek ez nem mondott volna sokat. Most pedig biztos helyen voltunk bár, de nem gondolnám, hogy a négy fal között kevésbé volna óvatos, legfeljebb kicsit hangosabban beszélne. Attól tartok, két munkamániás is tartózkodik jelenleg a nappalimban, és rajtam kívül a másik nem a bölcs, öreg Glen.
- Ne kímélj – mondom csendesen, nyugodt határozottsággal. Látom, hogy forgat valamit a fejében. Pedig tudhatná, hogy nyugodtan közölhetné is, amit szeretne. Szép, hogy méltat annyira, nem egyszerűen csak elköszön, aztán elkerüli a társaságom, míg végül rájövök, hogy jobb, ha távol maradok, hanem „beszélni” akar velem. Átmentünk együtt sok mindenen, de azért jól esik. Közben pedig – bár megértem – fájdalmas is. Azzal azonban nem foglalkozok, erre van velünk Mr. McKenna.
Nyíltan, bizalommal nézek vele farkasszemet, kortyolok egy aprót az italból, és figyelek, nem várok már semmit. Ezért csak egy kicsit lep meg a következő mondata.
- Van már valami programod jövő hétre? És ha igen, át tudod ütemezni?
A meglepetés forrasztja a torkomra a szót? Vagy csak tetszik, hogy húzhatom az időt? Mert a válaszon nem sokat kellene gondolkodnom, az az igazság. Mégis tartok egy rövidke, néma szünetet, míg kiiszom a pohár tartalmát fenékig, majd lekoppantom az íróasztalra, és egy lendülettel a kanapéhoz lépek, hogy letelepedjek a karfára. Csak még egy pillanatig hallgatón.
Rendmániás vagyok. Az egész életemet így szeretem élni, mert a rendszerezettség átlátható, kiszámítható, irányítható. Minden meg van tervezve, minden ki van találva, minden a helyén, úgy a lakásomban, mint a napjaimban. És mégis, most feldobnék hirtelen mindent. Van, ami erősebb és biztosabb bármilyen rendezőelvnél. Itt ül a nappalim közepén, önelégült kifejezéssel csinos képén. Pont olyan alak, aki tökéletes rendet vág bármilyen káoszon. Nyugodtan, kíváncsi tekintettel odaülök mellé a kanapé karfájára.
- Szerintem tudod… - ismétlem meg végül egy nagyon halvány, de jelentőségteljes mosollyal korábbi szavait.
- De nem ártana mondanod néhány részletet. Ha Walton nem tiltotta meg fejvesztés terhe mellett. Vagy csak épp amiatt mondj el pár dolgot, hogy neki azért se fogadj szót – kacsintok rá csipkelődve. Hiszen Róma óta nem sok szó esett közöttünk a feladatról, amibe véletlenül ketten csöppentünk bele, pedig abban maradtunk, hogy később még visszatérünk a témára. És valójában ez is egy munka, és mint ilyen, tökéletesen illenék bele a tervezett munkaterápiámba, hogy elfelejtsem a mai napot, és minden vele járó önutálatot. Vajon csak ezért villanyoz fel az utazás lehetősége? Minden esetre azt a néhány betervezett nagyműtétet el tudom halasztani, nem könnyedén, de gondolkodás nélkül. A gondolkodás helyett nekem úgy is itt a kék szempár, melybe belemélyedek, akár a hideg és mély tengerbe, és hagyom, hogy a hullámok magukkal sodorjanak… Bárhová.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 25. - 14:07:19 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

- Igen, ezt már korábban is értésemre adtad. De nem haragszom...
Nem hat teljesen őszintének a csipkelődése, de úgy döntök, figyelmen kívül hagyom. Mit teszek inkább? Inkább iszok a kezem ügyébe került szeszbe, mert ez könnyebb és simább út mint hogy érdemben reagáljak bárhogyan is. Soph talán örülne a csalódottságom újabb fokának, de jelen esetben nem ad hangot, mert tudom, duzzog.
- Ne kímélj
Talán érzi, hogy kivárok, talán sejti hogy nem épp teljesen így terveztem az estét, a végét meg aztán még inkább nem, és talán ezért is teszi szóvá hogy végre figyel. Arcomon nem sok érzelem tükröződik, csak a lelkemben támad fel a vad és mohó kíváncsiság, hogy kérdésemre mégis milyen válasszal érkezik.
Vajon számíthatok rá? Vajon van annyira fontos neki az egész ügy? Úgy vélem igen, hiszen ugyanolyan lelkes volt mint én Rómában, de az mégis csak egy másik ország légköre volt sőt... ugyan Anglia is európa része mégis néha úgy érzem egy egész más földrész egyben...
Némán figyelem, feszülten pattanó idegekkel, ahogy ő is hozzám hasonlóan kezeli le a kérdést. Ahogy üres lesz a pohara várom hogy döntésre jusson, de ehelyett inkább cselekszik.
Nem tudom miért is lep meg hogy felém lép, hogy letelepszik a kanapé karfájára, mert lássuk be, ő itthon van, mégis furcsa. Akaratlanul is az munkálkodik bennem hogy mindezt én okozom, de Sophie csak egyetlen szót mond ki...
Kurva...
Nem foglalkozom vele, csak felpislogok a nőre, akinek arca most felülről mosolyog le rám.
- Szerintem tudod…
Érzem, ahogy a bennem benn rekedt feszültség egyetlen szusszal távozik. A sóhajtás nem is annyira ismeretlen, de mégis most valahogy más. Mert ezzel elengedem minden balsejtelmem is.  Ugyanakkor nemcsak emiatt vigyorodom el, hanem azon is jót mulatok mennyire leképez engem. Nem csak a hiányosságaim egészíti ki, de szóban és gondolkodásmódban is teljesen összecsiszolódott velem. Lehetséges volna? Ennyire rövid idő alatt?
Magam sem hiszem el.
- De nem ártana mondanod néhány részletet. Ha Walton nem tiltotta meg fejvesztés terhe mellett. Vagy csak épp amiatt mondj el pár dolgot, hogy neki azért se fogadj szót...
A kacér kacsintás, a parfümje, a rövid fekete ruha, amit visel... nem, ez nem segít abban hogy ne gondoljak bele mi mindent akartam volna már első perctől kezdve tenni vele.. Csakhogy ő nem az a fajta, aki ennyire könnyen irányítható. Már tudom hogy nála nehezebb minden, de ha már ilyen, hát én sem fogom megkönnyíteni a dolgát.
Ujjaim közt a pohárral hátradőlök és úgy nézek fel kékes szemeibe, mintha a legnagyobb természetesség lenne, hogy ebben a házban épp ilyenekről vagy bármi egyébről beszélünk, ráadásul ennyire közel egymáshoz.
- Ezt ne csináld... már ha jót akarsz magadnak...
Sóhajtok halkan, miközben nem állom meg hogy szabad kezem ne tévedjen a térdére és simítson végig rajta. A gyomrom összeugrik a bársonyosan puha bőr érintésétől, de a ruha szélénél meg is állok, nem viszem tovább a mozdulatot, egyelőre. Cserébe inkább szavakkal elégítem ki tudásvágyát.
- Roppant egyszerű. Toszkánába utazunk és megkeressük neki azt a kurva tőrt. Remélhetőleg angyalkard mentesen. Legalábbis ez a cél.
Az elsődleges cél. Aztán persze hogy ebből is mi fog kisülni, már más kérdés. Ez több összetevős, függ a körülményektől, de még a rohadt időjárástól is, na meg rajtam és leginkább Annán.
- Velem tartasz?
A kérdés lassan gördül le ajkaimról, de a tekintetem csakis őt figyeli. Látni akarom arca minden egyes apró rezdülését, és az emlékezetembe vésni. A lassulni látszó percek pedig épphogy kapóra jönnek.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 10. 01. - 06:08:35 »
+1

Awaiting your mistake


2000. július, Anna nappalija





A farkas most is, mint mindig, acsarogva óva int: Vigyázz! Én pedig értetlenkedek, ha arcomra nem is ül ki az érzés. Máskor akkor figyelmeztet, ha éles a helyzet, olyan ő, mint egy túlerősödött életösztön, amely minden teliholdkor kiszabadul, hogy kiélje magát, megmutassa erejét, egyébként pedig lapul és dühöng lelkem mélyén azért, mert én visszafogom magam - magunk – és civilizált emberként néha félrerakom az ösztönöket.
De ez most nem egy veszélyes szituáció – gondolom, aztán belenézek Cartwright jégkék íriszébe, - ahogy hátradől, ahogy óva int, ahogy méreget. Hozzám ér, és elbizonytalanodom ebben az előbbi ítéletben.
- Roppant egyszerű. Toszkánába utazunk és megkeressük neki azt a kurva tőrt. Remélhetőleg angyalkard mentesen. Legalábbis ez a cél.
Megmosolygom a kőfegyverre tett utalást, mert ez is annyira jellemző rá. Ellényegteleníti, viccbe csomagolja, még véletlenül sem mondaná ki, hogy ezúttal óvatosabbak leszünk – mert persze nem, nem leszünk.
- Velem tartasz?
A kérdés még ott kering egy kis ideig a szoba békés levegőjében. Felkavarja az állott nyugalmat, mint a hirtelen végigseprő szél a tó mozdulatlan vizét.
- Az a szerencse, hogy úgy tűnik, minden józan eszem ellenére nem akarok jót magamnak – sóhajtom, és az ölembe fektetem a kezeimet. Egyrészt jól esik kicsit zártabban ülni, másrészt így elkapom eltévedt kezét. Persze, csak azért, hogy ne csatangoljon tovább. Mégsem engedem el, nem húzom el, csak mintegy ellenőrzésem alá vonom finoman.
- Veled tartok. Reszkess, Toszkána! – emelem meg a szemöldököm a játékos figyelmeztetés közben. Elvégre nyár van, tengerparthoz megyünk, s közben mégis, a nyaralás gondolata csak huncut viccként csatlakozik a formálódó tervekhez. A farkas pedig erre még határozottabban morog, dühében nyüszít, de nem hallgatok se a józan eszemre, főleg pedig rá nem, akit a mai akciója után csak még inkább gyűlölök.
- Ezúttal pakolok holmit indulás előtt – teszem hozzá félrebillentett fejjel, és visszagondolok az előző utazásra. Hogy hogyan indult, hova alakult… És még mindig nem tudom igazán, hova vezetett.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 10. 03. - 10:08:17 »
+2

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

Kivárni. Néha roppant könnyű, néha kurva nehéz. Most egyszerre ez is meg az is. Valahol bosszant, hogy a percek kínzó lassúággal késleltetik a vonásaiban való olvasást, ugyanakkor ki is élvezem ezt, mert tudom a megfejtés élménye nemcsak hogy elemi hatással de végérvényesen is nyomot hagy bennem.
Nem tudom mi történik először. Hogy a keze hanyatlik-e le az ölébe, vagy a sóhajtás hagyja- e el az ajkait, esetleg a szeme villanása árulja el újra. Hogy ismételten túlmentem egy általa szabott határon. De mintha most kevésbé tiltakozna, nehezebben ellenkezne vagy csak könnyebben fogadja el a közelségemet.
- Az a szerencse, hogy úgy tűnik, minden józan eszem ellenére nem akarok jót magamnak
Elvigyorodom gonoszkásan, mert ez a nyíltság olyan természetesen üdítő, mintha csak a tavaszi szél cirógat meg. És azért lássuk be, fontos az önkritika is.
- Veled tartok. Reszkess, Toszkána!
Halkan felnevetek a szavain és elégedetten summázva a tényállást dőlök hátra. A poharamba lévő kevéske ital már nem is annyira kívánatos, de azért lehúzom hogy aztán az üvegasztalra tegyem a kristálypoharat.
- Ezúttal pakolok holmit indulás előtt
Ahogy félrebillenti a fejét azúrkék tekintetem a lehulló ében tincseket fürkészik egy pillanatig. Elbűvöl a lágyságuk, a simaságuk és az összetett táncviláguk. Felötlik bennem a legutóbbi elhívás, ami totálisan másképp zajlott.
Igen, az egy spontán helyzet volt, itt lehet(ne) előre tervezni. De akarunk-e? Akarok-e?
Valamiért elriaszt a gondolat, hogy minden percet szigorúan beosztva éljünk meg. Valahol távolságot ékelhet közénk és talán ezt ő is érzi azért is akarja...
De nem lennék én én, ha ezt csak így szimplán hagynám. Mit teszek hát? Kezem, ami az ő rabságába van szelíden rásimul a combjára, a másik a derekát öleli körbe, csakis azért hogy a karfáról az ölembe húzzam le. Mindezt persze váratlanul, hogy még kényelmetlenül is érezze magát.
Nem célom zavarba hozni, bár rohadtul jól áll neki az is, meg kell hagyni. Viszont így vészesen lecsökken a köztünk lévő távolság és nem is kell felfelé pislognom rá, mert arca immár egy vonalba kerül az enyémmel. Így azért kényelmesebb.
Természetesen pofátlan módon nem hagyok neki szabad teret, ujjaim továbbra is tartják őt, de azért lazábban, hogy a menekülés ostoba illúziója meglegyen. Végtére is egy kurva öntörvényű farkas él benne, mit várok mást?
- Ha gondolod szívesen segítek. Végtére is csak én ismerem a programot...
Nehezen de megállom, hogy csak egy apró fejbillentést ejtsek meg és ne ettől többet. Pedig már viszket az ujjbegyem, hogy kisimítsam az arcából a lehulló hajtincseket.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 10. 08. - 13:36:41 »
+1

Awaiting your mistake


2000. július, Anna nappalija





Halkan koppan az asztalon a kristálypohár, a míves csiszolatok szivárványosan vetik szét a fényt az asztalon. Ha direkt odaállítottam volna, talán fel sem tűnne, milyen szép is így. A csillogáshoz a véletlen adja a varázst; a kecses férfikéz, ahogy csak úgy lezseren oda letette a kiürült italost. A hirtelen mozdulat, a nem várt cselekvés…
Így van ez azzal is, ahogy magához húz. Elbűvöl és feldühít egyszerre, parázsló tekintetet vetek rá, de magam sem tudom, hogy a tűz honnan jön. Kihúzom magam, nem mintha ezzel messzebb kerülnék (és akarnék-e egyáltalán?), de legalábbis hogy lássék, van még némi tartás. Pedig nehéz a küzdelem, igazán, könnyebb volt legyűrni az angyalok szobrait, vagy az őrjöngő Vörös Újholdasokat… Magával harcol az ember mindig a legnezebben, hiszen az esélyek kiegyenlítettek, a csata sokáig húzódik. Igen ám, de most nincs idő, minden spontán és gyorsan történik, és Cartwright ravaszul úgy irányítja a szálakat, hogy a józan eszemnek egyre kevesebb esélye legyen.
Érzem, hogy bár lazán fog, de nem engedne. Én pedig ugrásra készen várok - de megszökni a fogságból mégsem tervezek.
- Ha gondolod szívesen segítek. Végtére is csak én ismerem a programot…
- Akkor te leszel az első, akit bepakolok - vágom rá, s szelíden az inge gallérjába fogok ujjaimmal. Persze ebben a helyzetben nagyobb esély van rá, hogy ő pakol arrébb erős karjaival nagyjából bárhová, ahová akar, de nem hagyom, hogy ez most zavarba hozzon. Nem is igazán feszélyez, sőt. Üdítő változatosság, hogy van valaki nálam erősebb, aki megoldja helyettem, hogy két lábbal a földön kelljen állnom.
- És én mikor ismerhetem meg azt a programot? Van egyáltalán vagy csak tippeljek, és készítsek be minden eshetőségre mindent? - sandítok rá csipkelődve, mert tudom, nem szokása mindent előre kitervelni. És ez most igazából nem is zavart. Ilyen kis távolságra szikrázó kék szemeitől és ravasz vigyorától igazából még gondolkodnom sem láttam értelmét.
- Vagy legalább azt áruld el, mikor indulunk. Csak hogy tudjam, ugorjak-e fel most azonnal, pakolni - tettem hozzá, és egy röpke oldalpillantással céloztam a körém fonódó karokra, amelyek egyelőre meggátoltak a mondott terv megvalósításában.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 10. 13. - 21:58:46 »
+1

the last stand



...egy fájdalmas szívdobbanás, mely fény az éjjeli sötétben,
egy fojtó, forró lélegzet, mely vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem, te, a csendben lopakodó végzet...



..a trágár szavak esélyesek...

Mérges. Egyszerre tölt el ez az aprócska tény élvezettel és frusztrációval. Sophie a fejem legmélyebb zugába oson, és ott morog, mert tudja, immár nem foglalkozom vele bármit is tesz. Ahogy a nyakamban lévő medál melegségével sem. Minden idegszálam Annára koncentrálódik és persze arra, hogy vajon hajoljak-e. A pofont nem tartom kérdésesnek, talán épp ezért is furcsállom olyan nagyon, mikor mégis elmarad.
Csak az egyenes, már-már merev hát marad. Talán így próbál távolságot tartani vagy csak az önérzetén segíteni, de az, ahogy a szavaimra reagál mégis a testbeszédének szöges ellentéte.
Még mindig vívódik.
Nem kell sok ész ennek a megállapításához és valahol fellobban bennem a tűz, hogy mindezt kiélvezzem, mégpedig száz százalékosan.
- Akkor te leszel az első, akit bepakolok...
Hangosan nyelek egyet. Nem tudom mi bódít el, a szavak merészsége, a mögöttes kétértelmű jelentés vagy az, ahogy az ingembe markol szelíd határozottsággal. Az anyag megfeszül körülöttem, de nem zavar mert ennyi bőven belefér. Ma már átéltem nagyobb sokkot is, bőven.
- És én mikor ismerhetem meg azt a programot? Van egyáltalán vagy csak tippeljek, és készítsek be minden eshetőségre mindent?
Már épp a sarokba dobnám az eddigi sziklaszilárd elveim és mit sem törődve Anna megtörésével én hajolnék épp felé, hogy a mozdulatsort csókba vigyem át, de a kérdése beelőzi a mozdulatsor első mozzanatát.
Kérdőn nézek fel rá egy pillanatig, míg a válasz a nyelvem hegyére kúszik.
- Hogy akarsz felkészülni egy kalandtúrára?
Nos, próbálkozni lehet, sőt egyenesen kell is, de nehézkes, pláne ha azt nézzük frász se tudja mi vár ránk. Pont ezért izgalmas.
- De azért egy kétrészes bikininek felettébb nagy hasznát veszed.
Elvigyorodom, mert a luxusszálloda kínálata között ez is szerepet játszik. Meg az én terveim közt is, hogy épp ezt választottam az elkövetkezendő éjszakákra.
- ...legalább azt áruld el, mikor indulunk. Csak hogy tudjam, ugorjak-e fel most azonnal, pakolni...
Kivárok egy percet, miközben mélyen a szemébe nézek. Legutóbb könyörögni kellett mondhatni, hogy velem jöjjön. Ráadásul azonnal. Közben végig távolságtartó volt, holott egyértelműen van köztünk valami... valami új. Valami más. Valami, amit nem tudok behatárolni. Most meg ő lenne a türelmetlen?
- Már mondtam. Jövő héten. Ha a hétfő megfelel... de ettől még szívesen segítek csomagolni.
S részben, csak hogy cukkoljam, közelebb hajolok felé.
- Legutóbb te voltál az, aki a spontanitás ellenlábasa volt. Mondd, mi ez a nagy sietség?
Kíváncsian pislogok rá, miközben szelíden megérintem az arca szélét. Csak egy ujjbeggyel, de a bőröm azonnal bizsereg. Sophie pedig lázongva dühöng valahol elveszve odabent.
Naplózva


Anna Volkova
[Topiktulaj]
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 03. 17. - 15:13:31 »
+1

Awaiting your mistake


2000. július, Anna nappalija





Csak egy pillanat, amíg így vagyunk, nyilvánvalóan, nekem mégis hónapoknak tűnik, mintha heteken át bámultuk volna egymást ebben a helyzetben, érintésével az állam ívén. Talán hosszú hetek is kevésnek bizonyultak volna arra, hogy eldöntsem, mit is akarok. Pedig csak egy rövidke másodperc volt, az idő egy alig mérhető töredéke. Úgyhogy bár nem szokásom, félre teszem a gondolkodást, hisz ha valaki, ő képes arra, hogy rákényszerítsen erre.
- Félek, a segítséged nyomán csak bikinit találnék az utazóládámban. Úgyhogy ezt inkább mégis egyedül oldom meg - mosolygok dacosan. A szorítás márkás inge nyakán finoman enged, pedig én vagyok az, aki nagyot sóhajt, s ehhez tér kell.
- Nagy sietség? Nem tudom, miről beszélsz… - tárom szét ártatlanul a kezem, nem túl nagy mozdulattal, de mivel átölel, attól nem kell tartanom, hogy lefordulok róla. Inkább csak elkerül a kezem az útból…
- Nem sietek, csak beletörődtem, hogy úgyis eléred, hogy az legyen, amit te akarsz. És a legrosszabb… Hogy valahogy úgy… Hogy egy kis részem… Közben elkezded mindig meggyőzni - hajolok egyre közelebb és közelebb. A többit pedig rá, és a fantáziájára bízom. Mintha Toscana is sokkal közelebb kerülne hozzánk...


 
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 03. 29. - 03:18:46
Az oldal 0.077 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.