Once upon a time...

Mathias Montrego pennájából

Montrego birtok





Szélesen terebélyes, agancsos szarvasok figyelnek a betonoszlopok tetején,
mely közrefogja a fekete kovácsoltvas kaput, ami fennen hirdeti hova is érkezett az ember.
Cirádás arany betűkkel tűnik fel a család neve s a távolban az óceán hangja mellett már
látszik a kastély fehér pompája is.

          Ez életem legboldogabb nyara. Elképesztő, hogy mi mindent meg lehet tenni, ha az ember szerelmes. Annyira örülök, hogy ennyi élménnyel gazdagodok mellette. Mintha a felhők között járnék, pedig két lábbal járok a földön. Apa is látja rajtam, hogy mennyire megváltoztam. Ez mondjuk azzal is jár, hogy kevesebb időt fordítok a rajzolásnak, és leginkább csak egy bizonyos embert rajzolgatok.
          Miután a Roxfortból hazajöttem, már arra a pillanatra készültem, amikor Mathiashoz tudok menni. Még az iskolában megbeszéltük, hogy átmegyünk majd egymáshoz valamikor. Előre nem fixáltuk le az időpontokat, Dumbledore halála után elég sok minden megváltozott. Legalábbis annak, aki belát a kulisszák mögé. Tudom, hogy apa ezért van itthon mostanában kevesebbet. Bár, sajnálom, mégis inkább ez, mint átélni azt, amit anyáék is. Nem tudom mit tehetnék akkor, ha az be is következik. Nem akarok egy háborút. Az elszakítana Mathiastól is. Legalábbis a nyár hátralévő részére biztos, mert a Roxfortba, ha az életembe is kerülne, de visszamennék. Annál biztonságosabb hely úgysincs.
          Most viszont jobb lesz összekészítenem néhány holmimat. Csak a biztonság kedvéért, ha esetleg úgy alakul, hogy nem csak egy délutánt töltök nála, hanem kicsivel több időt. Mondjuk egy éjjelt vagy kettőt. Nyár van, és nem szegném meg az anyának adott szavam azzal, ha kevesebbet gyakorolnék.
          Az indulás pillanata az érkezés pillanata is nálam. Lehengerel a látvány, ami akkor fogad, mikor kilépek a kandallóból. Ő már ott vár rám, és én csak arra tudok gondolni, hogy megint a karjaiban legyek. Egy egyszerű fehér ruha van rajtam, a hajam kontyban és szandál fedi a lábamat. Kicsit leporolom magam a hopp-por után, aztán a nyakába is ugrok.
          - Szia! – csókolom meg. – Hiányoztál. Már alig vártam ezt a napot.
          Miután elengedem kicsit körbenézek a helyiségbe, ahova érkeztem. Mennyi szép szobor és festmény van itt. Körbe kéne néznem, van olyan, amelyik igazán lehengerlő. De erre majd később, most teljesen más foglalkoztat.
          - Hogy telt a nyarad eddig?
          Remélem majd sikerült kicsit körbejárni a birtokot és nem maradunk az épületben. Annyira szép idő van vétek lenne benn maradni. Ha kell van nálam esernyő is, amit tudunk napernyőként használni. Mint ahogy korábban említettem már, mindenre fel vagyok készülve. Még egy strandolásra is a tengerben vagy valami medence jellegű építményben.
          Akármerre is megyünk majd, követem. Vajon látok majd házimanókat? Vagy a családjából ki lehet itthon? Esetleg miénk az egész ház? Milyen jól lehetne itt bújócskázni. Nem, mégsem. Talán úgy elbújnánk, hogy soha nem kerülnék elő.
          - Itthon vannak a szüleid is?
          Blaire-ről tudom, hogy nem kedvel. Oké, inkább csak sejtem, de ezt meg is értem valahol. Én vagyok a csúnya, rossz lány, aki elveszi tőle a bátyját még ha nem is szó szerint. Ettől függetlenül örülnék neki, ha összefutnánk. Jó lenne vele is találkozni így a nyári szünetben.