Az idő gyógyít. Legalábbis bizonyos dolgokat mindenképp. A vérfarkas létet nem, ez sosem fog elmúlni s amíg élek, ez el fog kísérni. De más ezzel együtt járó sérüléseken segíthet és segített is: mostanra sikerült egyre több dolgon felülemelkednem. Túl vagyok már egy-két teliholdon, kitapasztaltam, hogy a főzet és a biztonsági óvintézkedéseim miként működnek s az eredmény több, mint megnyugtató volt. Azért több, mert a nyugalmon túl lelki sebeim, kétségeim gyógyulásához is hozzájárult ez. Úgy érezhetem lassan végre, hogy nem vagyok túlzottan veszélyes a társadalomra. Nem sokkal, mint ex-aurorként bármikor is lennék... persze ez nem teljes, de azért jóval több, mint amit korábban gondoltam. A nyugalom, az elfogadás nagyon fontos volt és még most is az számomra, ez az alapkő, amire bármi más épülhet.
A másik fontos tényező az életmódváltás volt: aurorból csendes vidéki nemessé avanzsáltam, legalábbis úgy érzem. Személyzetem nincs, arra ott a mágia, az megold minden ház körüli feladatot. De ettől még valahol teljes az élmény: egy kúriában lakom, rendezett kert, szép birtok, ez mind része a dolognak s egyben mindennapi tevékenységemhez is kapcsolódik. Így ha érkező kedves vendégem úgy közelíti meg a lakhelyem ahogy megbeszéltük, akkor tökéletes állapotú kőkerítést találhat, szép kovácsolt vas kaput a Cobham címerrel s ha ezen átlépett, akkor egy kavicsos ösvény (vagy inkább út, hisz régen kocsik, hintók is jártak rajta) vezet a kúriáig, két oldalt pedig rendre nyírt és ápolt gyep, virágágyások szabályos, katonás rendben. Időutazó idill. Magam kedvére formáltam régi fényképek, festmények és a könyvtár mugli darabjainak kertészeti leírásai alapján, olyanná varázsoltam a helyet, mintha mondjuk Edward-kori fénykorát élné ez a hely, legfeljebb a sürgés-forgás hiányzik belőle. Munkaterápia? Minden bizonnyal, mindennek a rendbetétele és fenntartása energiát kíván, de nekem van rá kapacitásom és a lelkem megnyugtatja: alkotok, ráadásul olyat, amiben gyönyörködni is lehet, még, ha mulandó is. Talán életemben először. Mellesleg komoly mennyiségű riasztó-, és védő varázslat fedezi lakhelyemet, ezekben annyit módosítottam, hogy Ő átléphesse őket és ne is nagyon észleje jelenlétüket, bár bizonyos vagyok benne, hogy tud róluk. Túl jól ismer, hogy ne tudja...
Kopogást hallok, így hát megyek ajtót nyitni, Esmé pedig hamarosan szembe találkozhat velem úgy, ahogy eddig ritkán: igen hanyag külsővel. Már nem az, hogy büdös lennék, vagy borostás, ez távolról sem igaz, egyszerűen a hajam kócos, a könyékig feltűrt világoskék ingem gyűrött és még szakadt is, meg a nadrágom is picit itt-ott. De az arcomon derűs mosoly ül, ami láttára változik is, mindenképp, hiszen Őt látni másfajta öröm.
- Szia Esmé! - tennék még más gesztust is, ahogy a lány elindul befelé én meg kissé féloldalasan állok az ajtónyitásnak hála, de ekkor mozdulatom megszakad. - Vigyázz! - kiélesedett érzékeimnek hála szólok neki, bár már késő: a bent tartózkodó hiúz villámként iramodik meg s húzza a csíkot kifelé, ezzel pedig megborítva Esmé-t is minden bizonnyal. Ha pedig így van, én mozdulok, hogy elkaphassam és talpon tarthassam őt. Most már az okát is látta, hogy mire fel ez a különös megjelenés. Akárhogy is, ha kezeimmel megtartottam őt, meg is ölelem, majd most már tényleg betessékelem, a fejem rázva s az orrom alá dünnyögöm. - Komisz egy jószág... - na nem Esmé, hanem a hiúz, akinek hála a hall fekete-fehér kövét máskor ékítő vöröses árnyalatú szőnyeg most elég gyűrötten éktelenkedik középen, felgyűrődve, hepehupásan. Amúgy a rend másként kifogástalan, a falat sötét, de mégis barátságosan meleg faburkolat ékíti faragványokkal díszítve, képek is lógnak, a nagy üvegablakokon pedig beáradhat a napfény. - Előre is bocs ezért a felfordulásért, picit elment az idő és nem figyeltem az órát. - szabadkozom, míg pálcát húzok s megigazítom a szőnyeget, majd elveszem a kabátját, hogy felakasszam a fogasra. - Elbűvölő vagy most is, mint mindig. - teszem még hozzá, ahogy felé fordulok s a korábbi boldog mosoly most már csak egy halovány szájsarkamban ülő arcrezdüléssé szelídül. Örülök, hogy itt van, olyan jó őt látni, hallani. Az, hogy levelekben érintkeztünk tartotta bennem a lelket s rendszeresen írtam neki, ennek intenzitása mit sem csökkent. Most mégis az eltelt idő okán kissé fura így itt állni, szóval megköszörülöm a torkom s ismét megszólalok. - Köszönöm kérdésed, sokkal jobban, mint mikor legutóbb találkoztunk. De ennek java részét tudod, szinte mindent megírtam a leveleimben. - normális esetben most visszakérdeznék, hogy ő hogy van, de az arcom fokozatosan lesz komolyabb, ahogy eszembe is ötlik, miért hívtam őt ide. - Azonban mindent nem lehet levelek gondjára bízni. Kérlek gyere velem. - a karom is felkínálom neki jobb híján. Megfoghatnám a kezét? Nem tudom... helyes lenne? talán jobb így. Nem sugárzok elzárkózást, mert az nem lenne igaz, de olyan gesztusokat se akarok tenni, amik netán gondot okoznának. Akárhogy is, igazat mondtam: vannak témák, amiket érdemesebb megbeszélni, mint leírni. Nekünk lenne bőven ilyen, de most nem ez van terítéken. Bár úgy lenne... akkor most még mindig mosolyognék s úgy kísérném fel a lépcsőkön, hogy a fenti folyosón balra fordulva a kisebb szalonba vezessem őt. - Kérlek, foglalj helyet! - kínálom ülőhellyel az egyik kék bársony borítású fotelban, amit egy dohányzóasztal választ el hasonló párjától. Az egész szalon berendezését a kék szín határozza meg, ilyen az arany mintával ellátott tapéta, a bútorok huzata ami mahagónival párosul, míg a padlót is ilyen színű szőnyeg fedi. Persze van bent kandalló is, a dohányzóasztalon pedig pár üveg és két pohár. - Parancsolsz valamit? - játszom tovább a házigazda szerepét, egyrészt mert így illik, másrészt pedig gondolataim vészesen cikázhatnak még közben. Hogyan mondjam neki? Napok óta emészt ez a kérdés és nem tudtam még mindig rájönni, hogy miként kell ezt. Régen sose foglalkoztam ilyesmivel, hivatalok, levelezés kezelte a kiértesítéseket, a részvétnyilvánítást, egy aurornak ezzel nem volt dolga. Főleg nem olyannak beszélni erről, aki olyan fontos az ember számára... Ha Esmé kért italt, akkor töltöttem neki, magamnak csak egy pohár vizet s a metszett kristály ivóalkalmatossággal a kezemben ültem a fotelba, hogy egyenest szép szemeibe nézzek. - Bizonyára sejted, hogy nem azért hívtalak ide, hogy megmutassam miként élek. Szívesen megtettem volna és annak is jobban örülnék, ha amiatt a téma miatt kértelek volna a látogatásra, ami először az eszedbe ötlött, de... - jelentőségteljesen nézek szemeibe, jelezve, hogy nem feledkeztem el arról sem. Illetve helyesebben Róla nem feledkeztem meg egyáltalán. Végül csak sóhajtok. - amiről most beszélnem kell veled, az nem fér meg a kettőnk kérdésével egy lapon. Ne haragudj, hogy kérdéssel nyitok rögtön, de az talán világosabbá is teszi a helyzetet: mi volt az utolsó pontos információ, amit apukádról megtudtál?