Vallomások

'Minden kezdet akkor a legnehezebb,
ha ráveszed magad, hogy végigcsináld'

~~ ❈ ~~

D r á g a A n y a..,

Sosem ismertelek. Sosem tudom már meg milyen volt a tekinteted, hogyan nevettél vagy miért sírtál. Talán ostobaság hinnem, hogy ennek van bármi értelme is...
De Mathias szerint érdemes megpróbálnom. Hát miatta... neked írom a soraimat.
Nem is igazán tudom, hol is kezdjem. Talán a lovaglólecléknél? Vagy az iskolai szokásoknál? Apa halálával? Annyi minden történt, aminek te már nem voltál a részese... mondjuk az egész gyerekkorom.
Zongorázok, akárcsak te. Énekelek, bár közel sincs olyan páratlan hangom mint neked. Jó vagyok bűbájtanból és még az iskolai kviddicscsapatba is beálltam. Mathias szerint egész ügyes vagyok, noha nem szívleli a Hollóhátot, mindössze miattam nem mond róluk semmi rosszat.
Hiányzol. Hiányzol, mert nem vagy itt. Sosem voltál, sosem leszel. Pedig csakis neked írhatok. Egyedül neked, mert ugyan ott van Eric...
De Eric egy másik univerzum. Olyan sajátos bolygórendszer, aminek a röppályája kiismerhetetlen számításokon alapul. Mégis azért örülök, hogy az életem része. Olyan mint a bátyám. Ha megölel, elönt valami megmagyarázhatatlanul féktelen nyugalom keveredve a félelemmel. Igazán hülyén hangzik ez így, de olyan kettősséget szít fel, amit nem tudok normálisan megfogalmazni. Olyan ez, mint amilyen te vagy. Egyszerre gyűlöllek, mert elhagytál, meghaltál és sírok, mert nem én haltam meg helyetted.
Mondd anyu, lehetett volna másképp? Jobb lett volna, ha nem én élek hanem te? Te mit éreznél? Mit mondanál?
Nehéz együtt élni a ki nem mondott gyűlölettel. És nehéz úgy élni, hogy utálod önmagad egy emberöltőn át...