+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Skócia
| | | | |-+  Kilchurn kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kilchurn kastély  (Megtekintve 8061 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 05. 25. - 12:21:52 »
+1




A híres és hírhedt Kilchurn kastély, mely a Loch Awe partján fekszik. Környéke alapvetően lápfennsík, némi erdős résszel körbeölelve. Skócia egyik romvára, melyben szellemek és minden féle egyéb lények tanyáznak. Több legenda is itt játszódik, de a leghíresebb szerint titkos légyottok helyszíne volt, sokáig pedig egy báró szerelmi fészke, aki szerelme jeléül palackba zárta érzéseit és kedvesének adományozta. Manapság a környék az enyészeté. Állítólag tele van értékes kincsekkel, ami persze vonzza a kalandorokat, noha eddig egyet sem találtak még ott. Az viszont tény, hogy sok művészt is megihletett már. Többek közt például a mugli származású festőt, William Turner-t is, aki több akvarellen is megörökítette a romhalmazt.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 05. 25. - 13:11:25 »
+1

*
zene:LP– Numb

outfit


’I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you'





~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Azt szeretem a tavaszban, hogy mindenki bezsong. Ez annyira jellegzetesen nevetséges tulajdonsága az embereknek, hogy még engem is kizökkent az átlagos letargiámból. Kiélvezhetem a pillanatot, mikor nem az iskolába vagyok bezárva. És ennek legfőbb előnye az, hogy végre a Mungó-beli kezeléseim még az eddigitől is jobban megszaporodtak. Amik jó részét persze sajnálatosan le kell ugyan mondanom, de ezt már nem kötöm McGalagony orrára. Mondjuk őt addig nem érdekli a dolog, míg Qcross elégedetten nyilatkozik a teljesítményemről. Szóval ez még csak plusz löket a béka popója alatt leledző jókedvemnek, szóval így összességében feltuningolom magam a nullás szintre. A táskámba lelkesen dobálom bele a cuccokat. Fogalmam sincs mi kell egy kalandra, ahogy azt O’Mara emlegette, de az tuti hogy szeretnék mindenre felkészülni. Persze a húgom erről semmit sem tud, és amúgy is úgy tervezem hogy egy maximum két napnál nem leszek tovább távol. Ő meg úgyis az iskolában maradt és csak a tavaszi szünetre tervez hazalátogatni.
A mellettem elsertepertélő házimanóra ügyet sem vetek. Hiába gazdámozik itt nekem, vadul dobálom a cuccokat a fekete táskába. Kissé kivagyok azon, hogy mindennek sötétnek kell lennie, de Elliot ezt is meghagyta fontos célzattal. Jó hát végül is mit bánom én. Amúgy se rózsás a kedvem, szóval tulajdonképp illik is hozzám. Egyetlen nyugalmat árasztó dolog a kezemben lévő tölgyfa pálca. El se hiszem hogy Lee... vagyis akarom mondani O’Mara visszaadta. Csak nem nekem. Igazából fogalmam sincs mivel győzte meg a húgom és Blaire nem is tért ki a részletekre, de érdekelne. Szóval terveim szerint rákérdezek erre is a sérüléséből felépült tolvajnál.
Igaz úgy volt hogy segít a kulcs dologban, de elvileg semmire nem jutott még vele. Ennek ellenére nagyon is bizakodó, ami furcsa. Én már rég feladtam volna a helyében. Vicces volt, mikor bicegve körbekoslatta a birtokot meg a házat, de semmit nem talált, ami érdekes lenne. Pedig az összes rejtekhelyet megmutattuk. Még a titkos folyosószakaszra is bevittem, pedig nem füllöt hozzá csöppet sem a fogam. Elfojtom az acsargásom, miközben épp egy pulcsit gyömöszölök az egyik oldalsó tértágított oldalrészébe a táskának. Eszembe jut, hogy lefirkantok pár dolgot még indulás előtt, de hirtelen se tollat se pergament nem találok. Cifra káromkodásba kezdek, mikre a manó szemforgatva pislog rám.
- Mikor jön vissza, gazdám? -
- Fogalmam sincs. -
- De tudnom kell mit mondjak az úrnőmnek.-
- Ne mondj neki semmit! Értetted! Semmit! -
Dühösen csapom a táskát a vállamra, a zsekim surlódó hangot ad ki, ahogy találkozik vele. Mély levegőt veszek, miközben a vizenyős manószemekre pillantok. Csak komor bólintást kapok egy összekötött dörmögés keretében. Nem is számítottam másra. Ahogy a címre pillantok elhúzom a szám. Nem tudom mit várjak az egész kis 'kalandtól'. Nem ismerős ez a hely, noha elvileg jártam Skócia ezen részén többször is korábban. Még a régi szép időkben... Magára hagyom a manót, és a szalonba sietek, a nagy kandallóhoz. A zongorát megkerülöm, ujjaim menet közben végigsimítanak annak testén és nem állom meg, hogy le ne nyomjak egy billentyűt szórakozottan. A hangszer felsír egy percre majd visszhangozva elhal. Ettől még rosszabb lelkiállapotba kerülök, mert valamiért eszembe jut Lya...
Lemondóan rázom meg a fejem, miközben a kandalló melletti portartóhoz lépek. Belemarkolok egy jó adaggal véve abból, ujjaim közt kifolyik a maradék. A kandallóba lépek és szembe nézek a nappalival. Besüt a délutáni fény, otthonos meleget áraszt. Mégis valamiért szomorú a látvány. Tekintetem a pergamenre vetül, amin O’Mara girbegurba betűi olvashatóak. Érthetően és hangosan mondom ki a kocsma nevét. Körülöttem a zöld tűz megelevenedik és hirtelen fojtó melegséget érzek. A nappali látképe elhal helyette minden csupa zöld és fekete. Aztán pár pillanat múlva előtűnik egy kocsmai életkép. Mindenhol asztalok meg székek, vidám emberek, kik lelkesen vedelnek. Szemeimmel körbe pásztázom a terepet, miközben kilépek a kandallóból. Elliot cuki bilifeje sehol nincs. Szóval vagy késik vagy én jöttem túl korán. Nem tudom bölcs dolog-e inni, de kedvem az éppen lenne hozzá. Így elindulok a pult felé, az emberek között, akik ügyet sem vetnek rám. Kb fél méternyire lehetek a csapostól, mikor végül meggondolom magam és kimegyek az ajtón. A feltámadó szél jólesőn éri a bőröm. Beleszántok a hajamba miközben az alkonyatot nézem. Hiányzik a kulcs a nyakamból, most is kedvem lenne megfogni. Ehelyett jobb híján a kezem kezdem el dörzsölni. A bal alkaromon a nagy heget. Arcom a megnyikorduló hang irányába téved, de nem a társam az. Mindössze a fogadó előtti lámpás leng meg a szélben. A benne lévő gyertya pedig hirtelen lángra lobban. Szóval megmásíthatatlanul itt az éjszaka. És hogy mit tartogat ez a számomra, azt még magam sem tudom.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 05. 25. - 14:56:23 »
+1




Csend – hasított belém a felismerés, ahogy kinyitottam a szemeimet. A nap halvány sugarai áttörtek a függöny vékony anyagán… de a látvány inkább elszomorított semmint kedvet hozott volna a kalandhoz. Betegnek éreztem magamat, napok óta nem mozdultam meg, csupán az alapvető szükségleteimet láttam el és nem is vágytam többre.
Csend – ezúttal már tüskeként fúródott a szívembe az egyedüllét. Tudtam, hogy hiába ülök fel, hiába sétálok ki a konyhába, már nem találok ott senkit… úgy éreztem magamat, mint aki egy törékeny tárgyat kapott ajándékba az élettől, amire próbáltam vigyázni, megszerettem, aztán egy gyenge kis szellő kilökte a kezemből, hiába kaptam utána, ezernyi darabra tört. Nem volt már az a varázslat, az a mugli ragasztó, ami megmentette volna.
A talpaim alatt megéreztem a hideg padlót, de nem bajlódtam azzal, hogy papucsot keressek. Kisiettem a konyhába és őrjítő lassúsággal nyitottam ki az egyetlen szekrényt, amiben tartottam is valamit. Alapvetően a pálcám néhány intésével megfőztem volna magamnak a kávét… most azonban csak ácsorogtam tétován és bámultam az üvegre, amiben ott volt a barna por.
A bokámnál valami puha, meleg érzés ragadott magával. A dorombolás is hamarosan megütötte a fülemet. Letettem az üveget és leguggoltam Zeusz mellé. Megvakargattam a feje búbját.
Megint csak mi vagyunk egymásnak – mondtam és úgy éreztem gombóc van a torkomban, ami sem fel, sem le nem akar elmozdulni.
A fájdalmas érzéstől megfeszültek az arcizmaim is: Akkor sem sírok – határoztam el. Ha volt is érteleme az elmúlt heteknek, akkor az, hogy legalább egy rövid ideig boldog tudtam lenni… csak ezután vágta az arcomba az élet: egyedül vagyok. Legalább megtudtad, mit érzett anyád, mikor Phillip nem kért többet belőle… – gondoltam és a szívem is sajogni kezdett a gondolattól.
Jól megleszünk… igaz? – folytattam rekedten, nem gondola azokra a gyönyörű napokra, amiknek az emléke most éles szilánkként tudta volna végig szántani a lelkemet.
Kávé nélkül sétáltam vissza a hálószobába. Zeusz mindenhová követett és hangos dorombolással jelezte, hogy mellettem van.
Nem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mit veszek fel, amíg az fekete. Montregonak nem kellett – ha pedig mégis, akkor nem akartam volna – tetszenem. Valahol örültem, hogy nem mondta le a mai programot, addig sem kell ebben az elátkozott lakásban tanyáznom, hallgatva a semmit és a párnák közt feküdve bámulni a plafont. Ugyanezért töltött el némi boldogsággal, hogy még nem találtam meg a kulcshoz tartozó zárat… az majd lefoglal és talán csak este fogom fel, milyen kegyetlenül tépték ki a szívemet.
A tiszta ruhákkal a kezemben sétáltam át a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magamat. A zuhany legalább azon segített, hogy jó illatom lett és ápoltnak tűntem. Kívülről talán csak a sápadtságom árulta el, hogy nem vagyok valami fényesen… a sántításom csak rontott a beteges külsőmön – habár most már bot nélkül és kisebb fájdalommal is elviseltem a járást.
A kandallónál intettem búcsút Zeusznak és mondtam ki a skóciai kocsma nevét, ahol a találkozót megbeszéltük.
Hangzavar, vidámság és alkohol illata csapott meg, ahogy kiléptem a kandallóból. A zavaró hangok ellenére megálltam a helyiség közepén és az órámra pillantva nyugtáztam: most aztán alaposan elkéstem. Biztos voltam benne, hogy Montrego majd cukkolni fog ezzel is… de legalább hallok végre normális emberi hangot, olyat amelyik nem aggódva kérdezi: „Jól vagy bátyó?” vagy kétségbeesetten mondja: „Nem ő az egyetlen nő ezen a földön, Elli.” Nem akartam megismételni a szavakat, hogy nem, nem vagyok jól és akkor sem leszek, ha van más nő a földön… talán nekem ő volt az egyetlen.
Végig sétáltam az asztalok között, egészen a pultig és ott megálltam, hogy körbe nézzek. Valószínűleg ez volt az a pont, ahonnan tökéletesen lehetett látni minden pontját a kocsmának… de Montrego nagydarab testét csak nem szúrtam ki.
Keres valakit? – szólított meg a csapos, aki éppen a tiszta korsókat parancsolta könnyed pálcaintéssel a helyükre.
Egy nagydarab gor… – kezdtem volna, de hirtelen, az ablakon keresztül megpillantottam a tarkóját.
A Szellemszálláson való találkozásunk óta nehéz volna ezt a részét elfelejtenem. Ahogy osontam mögötte, alaposan megnézhettem magamat és a memóriám még mindig a régi – legalábbis úgy tűnik. Szóval csak biccentettem köszönetképen a kövérkés férfi felé és az ajtón át kirohantam a kocsmából.
A hűvös, tavaszi levegő csapott meg először. Végre magamhoz tértem, végre felfogtam: kincset fogok keresni és még csak nem is egyedül. Azt persze kétlem, hogy ez olyan jól sülhetne el, mint annak idején Esmével, ugyanis Montregot a legkevésbé sem szeretném az ágyamban látni.
Hiányoztam? – kérdeztem köszöntés helyett, ahogy megálltam mellette. – Bocs, hogy késtem… kicsit korai volt a kelés. Mostanában sokáig alszok.
Nem akartam magyarázkodni, de valamit muszáj voltam kinyögni. Nem szokásom megváratni az embereket, hacsak éppen nem jön közbe valami lényeges dolog.
Fel vagy készülve a kalandra? – érdeklődtem.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 05. 25. - 19:42:33 »
+1

*
zene:LP– Numb

outfit


’I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A szél mintha fel is erősödne. Ösztönösen húzom magamon jobban össze a kabátot. Mögöttem a lámpás egyre jobban kileng az erőhatástól s mindennek köszönhetően éles nyikorgást hallat. Mindössze ez az egyetlen hang idestova a környéken, mert az út széli kocsma előtt a környék üres. Mindössze a városka távoli fényei kezdenek el mind egyre erőteljesebben pislákolni. Szemeimmel beszívom magamba a látványt. Mondhatni gyűjtöm az új emlékeket, de ez elég közhelyesen hangzik. Mondhatnám azt is, hogy tetszik a látvány. Ám sosem vonzott a kisvárosok életvitele. Igaz, van bennük valami meghitt.
Hirtelen fordulok a hang felé, ami mellettem szólal meg. Fel sem tűnt, hogy bárki is mellém lépett az meg végképp zavarba ejt kissé, hogy az ajtó csukódása sem tűnt fel.
Arcom Elliot arcélére fókuszál elsőre, majd feljebb siklik. A teljes profilját láthatom így. Mondhatnám hogy nem hiányzott a cuki bilifeje... Hogy lehet valakinek ilyen a haja? Apropó... ha már itt tartunk. Mikor lett ez a dilis... SZŐKEEEEE??
Arcom grimaszba torzul, amint meglátom. Totálisan Malfoy-ra emlékeztet, valami ostoba elcseszett kínai vezióba. Pff........ undi... pedig bejönnek a szőkék alapjáraton.
- Uhhhhgggghhhhhh...... Nem tudtam hogy ez az új divatszín! -
Arcomról leolvashatja a nemtetszésemet. Persze cukkolom. Hogy lehetne megállni hogy ne tegyem? Túl magas kvafflabda ez ahhoz!
- Szólj ha rózsaszín lesz, olyan rágógumi kinézetű, mert akkor randizok is veled! -
Nevetem el magam, majd elkomolyodom. A cégér felé sandítok, ami megint nyikorogva mozdul a szélben. Biztos ilyen időben akarunk mi bárhova is menni?
– Fel vagy készülve a kalandra? –
Elliot kérdése meglep. Kissé az az érzés fog el, hogy mintha olvasna a gondolataimba, de... nem. Tuti nem. Hisz kicsapták a Roxfortból is, hogy lehetne ő legillimentor? Jó mondjuk nem sok kiolvasnivaló van a fejemben, amit oly hőn őrizgetnék. Az meg már csak a hab a tortán hogy azért vagyok itt, hogy mentsem a seggét ha kell. Nem is értem, hogy egyetlen normális nonverbális varázs nélkül hogy tudott eddig életben maradni. Lehet hogy bűbájtanból anno azért jó volt...
Uhh ja, persze, erről jut eszembe! A pálca...!
- Hát... sose voltam ilyenen. Szóval nem tudom. De talán jobban fel vagyok mint te. Mert nekem itt van ez... - húzom ki a nadrágszíjamra erősített tölgyfa pálcámat. Azt, ami eddig nála leledzett. Megvárom hogy befókuszálja és felismerje. Közben megeresztek egy magambiztos vigyort. A hajamba belekap a szél, de nem zavartatom magam.
- Tudod nem volt alkalmam megköszönni hogy visszaadtad a húgomnak... -
Tekintetembe kíváncsiság csillan, hogy mégis mit reagál erre. Szemöldököm felkúszik a homlokomra, miközben arcom felé fordítom. Kivárok. De a kezem azért sunyiban mozdul és a saját pálcámat eltéve előveszem az övét.
- Nem szeretek az adósa maradni senkinek se... szóval... tessék. -
Nyújtom felé a lucból készült darabot.
- Olyan makacs, mint amilyen a gazdája... -
Vigyorgok, habár ez elég gyenge poén volt. Mindegy. A fő az, hogy ő azt hiheti megpróbáltam varázsolni vele, pedig nem. Vajon sejti hogy leginkább a pálca tud mesélni a varázslóról? Aki elég szakavatott, mint mondjuk Ollivander, könnyen megismerheti az ember legsötétebb titkát is vagy éppen a legnemesebb tettét. És ehhez nem kell más csak egy kis pálcaismeret. Őszintén szólva ezt nem nézem ki O’Marából. Fura még mindig hogy így kell hívnom, sokkal inkább megszoktam a Lee-t. Habár erről a névről mindig az a tömény undor fog el, amit maga köré épített. Szeretnék bízni benne, talán ezért is jöttem el részben erre a ’kalandra’, jelentsen ez akármit. Ám ugyanakkor tartok is tőle. Mert volt alkalmam a rossz oldalával találkozni, és nem vagyok benne biztos hogy tudja mi az a csapatjáték.
- Szóval elregélhetnéd hogy mi a fészkes búbánatot keresünk itt tulajdonképpen...? -
Hangom csöppet se kedves, mert már megint hangosabban kell mondanom mint akartam. A szél egyre erősebb, a cégér pedig még hangosabban nyikorog az eddiginél. Elhúzom a szám. Tuti hogy el akarunk mi indulni? Ahhh persze hogy el... ez az én formám. És már épp feltenném a kérdést, mikor a gyertya a lámpásban elalszik, és egy hangos reccsenéssel a lánc megadja magát. Végül is elég rozsdás volt de... a tekintetem odatéved, mert hangos csattanással ér földet jó egy méterre odébb. Az üveg ezer darabra törik, és a gyertya a lábamhoz gurul. Lehajolok és felveszem. Végtére is jól jöhet még.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 05. 25. - 20:52:16 »
+1




Montrego mellé lépve valami furcsa nyugalom szállt meg. Talán tényleg szükségem volt erre a hűvös, tavaszi levegőre, az egyre erősödő szélre, hogy felfogjam: megint a régi vagyok. Egy kóbormacska, akinek nincsen miért hazajárnia. Az önsajnálat percről percre erősödött, hol pedig újra csökkent, mintha minden rendben volna. Azt hiszem, ezt nevezik hangulatingadozásnak… eddig még nem tapasztaltam magamon, mostanra azonban hol sírni, hol vidáman kincsekre vadászni volt kedvem, vagy legalábbis arra az egyre, amiről Cartwright-tól hallottam a legutóbbi skóciai utamon.
Bárcsak minden a régi volna… bárcsak ott várna Esmé a lakásban, mikor visszamegyek – gondoltam, de ahogy a lelki szemeim előtt előkerült az arca megint a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Nem akartam ezzel szenvedni, el akartam felejteni, de tudtam, hogy egy nap, egy hónap, egy év… de talán egy egész élet is kevés lenne. A könyvekben gyakran emlegetik az igazit, akit mindenki keres. Valószínűleg nekem ő volt az, csak éppen én nem voltam neki. Mit is vártál, te barom? Sosem szeretett még senki a két szép szemedért.
Montrego gúnyolódása kicsit magamhoz térített.
Sajnálom, ha frusztrál a hajszínem. A legutóbbi „dolgom” óta nem volt időm helyrehozni – mondtam érdektelenül.
A szél egyre erősebben borzolta össze a hajamat. A szemeimet egészen össze kellett húznom, miközben Montregora pillantottam. Teljes testtel felé fordultam. Nem gondoltam volna, hogy megmutatja, mit küldtem neki vissza… mármint nyilván később kelleni fog a pálcája, mert az ilyesmi sosem megy könnyen. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő pillanatban meg fog lepni.
Nem szeretek az adósa maradni senkinek se... szóval... tessék – mondta, miközben felém nyújtotta a lucfenyőből készült pálcát.
Hálásan vettem át az ismerős darabot és megforgattam az ujjaim között. Már három hete nem éreztem az enyhén érdes felületet. Hirtelen csapott meg az erő, amit nagyon régen éreztem… és eddig fogalmam sem volt, hogy a pálcából származik. Hozzám tartozik. Minden zsigeremmel éreztem a hatalmat, amit a kezembe adott ezzel Montrego… régóta tudtam, hogy többre képes a pálca, mint amire eddig használtam. Ha jobb varázsló lennék, kiváló kezekben volna.
Köszönöm… – suttogva mondtam ki a szavakat.
Makacs – mosolyodtam el a kifejezésen. Talán ez volt az a pont, ahol elhatároztam: fontos lenne tovább fejlesztenem magamat. Dumbledore, sem azok a diákok, akik összefogtak ellenem, hogy kirugassanak, nem akadályozhatnak meg a céljaimban.
Szóval elregélhetnéd hogy mi a fészkes búbánatot keresünk itt tulajdonképpen...? – emelte meg a hangját, éppen csak hallottam  a szavait az orkánban.
A szél még jobban felerősödött, éreztem, ahogy előrébb lök. Montrego felé léptem egyet, de még volt annyi erőm, hogy megtartsam a testemet. Nem csak varázsolni kéne tanulni, hanem izmosodoni és hízni is – jegyeztem fel gondolatban a dolgot. Végül is, ha beindul a családi vállalkozás, több pénzem lesz enni is.
A következő pillanatban hatalmas csikorgással a földre került a fogadó elleni lámpás. Még a szélviharban is hallottam, ahogy a kemény betonra érve, csilingelve törik millió darabra az üveg. A gyertya pedig elaludt és Montrego lába elé gurult.
Indulnunk kell! – mondtam és sarkon fordulva megindultam nyugati irányba.
Tudtam, hogy hosszú az út gyalog a romokig, amik a közeli tópart mentén fekszenek, de ha jó helyen keresünk nem csupán muglik kincseire bukkanhatunk. Pálcával ráadásul még könnyebb is lesz a kutatás.
A sántább lábam még nem kezdett el fájni, ezúttal könnyen bírta a gyaloglást. Minden lépés könnyed volt, lazább, mint az eddigiek.
Egy porcelán almát keresünk, amibe valaki parfümnek álcázott szerelmibájitalt rejtett évszázadokkal ezelőtt… és ha igaz a legenda, az utolsó tulajdonosa a környéken járt, mikor elvesztette. – magyaráztam el. – Természetesen nem ingyen kértem a segítéségedet. Ha egy pár csepp is van az alján, hatalmas vagyont érhet… és ennél már csak egy dolog hozhat több pénzt a konyhára: ha meg tudjuk fejteni a parfüm receptjét és sokszorosítjuk.
Talán túl magabiztosnak hangzott ez tőlem, de ha valamiben igazán jó vagyok a trükközésen és a hazudozáson kívül, akkor az a bájitalkészítés. A patikában akár árulhatnánk is a szert kis fiolában és persze némileg módosított formulával, hogy az még ne ütközzön semmiféle illegalitásba. Aztán pult alól már más kérdés, mit adnék el. Azt hiszem Deannek és Danielnek sem kell mindenről tudnia.
Egy bizonyos William Ackerley a kastély romjainak kutatása közben hagyta el az almát. Azt állította, hogy barátságtalan kísértetek elől menekült – folytattam. – Azóta nem sok varázsló merészkedett ide, hiszen megvan a romok rémes legendája mind a varázslók, mind a muglik között.
Vigyorogva tettem hozzá: – De én nem félek semmitől…
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 05. 25. - 22:19:13 »
+1

*
zene:IM– Demons

outfit


’When the days are cold, And the cards all fold
And the saints we see, Are all made of gold
When your dreams all fail, And the ones we hail
Are the worst of all, And the blood’s run stale
I wanna hide the truth, I wanna shelter you
But with the beast inside, There’s nowhere we can hide'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Egy halovány mosolyféle jelenne meg az ajkaim szegletében de mindössze egy aprócska rándulássá válik a dolog. Talán azért mert meglep hogy ekkora hatással lesz hirtelen a pálca dolog Elliotnak. Barna tekintetembe szívom a látványt, ahogy örül a feje. Kb én magam is így érezhettem, mikor a testvérem a borzalmas valentin-nap után a kezembe nyomta. Mindössze ettől éreztem újra magam embernek, ami röhejes, de tényleg így volt. Hisz mondhatjuk hogy egy darab fa, de... nos jól kiválasztott darab fa ez. Plusz azért a megkönnyebülés sem volt utolsó hogy nem apám diófa pálcáját kell használnom. Meghatna a jelenet ha nem faragtak volna kemény fából, amibe nem fér bele az érzelemnyilvánítás. Szóval meglep az ezt követő jeges hang, ami a vezényszó is. Indulás.. indulás. Najó, jó de mégis hova?
Már épp nyitnám szóra a szám, mikor O’Mara lelkesen megfordul és elindul. A kezemben a gyertyával követem. Szórakozottan forgatom azt az ujjaim között, miközben a tarkóját fixírozom meg néha a lábam elé nézek. Bár itt még egész jól ki van világítva az út.
– Egy porcelán almát keresünk, amibe valaki parfümnek álcázott szerelmibájitalt rejtett évszázadokkal ezelőtt… és ha igaz a legenda, az utolsó tulajdonosa a környéken járt, mikor elvesztette. Természetesen nem ingyen kértem a segítéségedet. Ha egy pár csepp is van az alján, hatalmas vagyont érhet… és ennél már csak egy dolog hozhat több pénzt a konyhára: ha meg tudjuk fejteni a parfüm receptjét és sokszorosítjuk. -
- Hmmmm.... - mindössze dünnyögök eleinte magam előtt ahogy emésztgetem a szavakat. Nem vonzz a jutalom, sejthetné. Sőt, szinte sértőnek venném, de kezdem ismerni annyira hogy ez részéről a bizalom jele. Ha már osztozkodni akar, akkor ott komoly hasznomat veheti. Ami azért annyira nem tetszik de... legyen ha ez kell. Amúgy meg komolyan elcsodálozom hogy neki ez kell? Ez vonzza őt? Valami ostoba parfüm? Nem vagyok én divatszakértő, hogy ennyire érdekeljen az ilyesmi és tudtommal ő sem az. Jó persze valószínű kicsi és értékes. Ideális egy tolvajnak. No meg pénzt lehet belőle keresni, nem is keveset. S mintha csak ez lenne a végszava a gondolataimnak, megint az az ostoba érzés kerít hatalmába hogy a fejembe lát.
- Egy bizonyos William Ackerley a kastély romjainak kutatása közben hagyta el az almát. Azt állította, hogy barátságtalan kísértetek elől menekült Azóta nem sok varázsló merészkedett ide, hiszen megvan a romok rémes legendája mind a varázslók, mind a muglik között. -
- Aha....-
Nyögöm ki két lépés között.
- De én nem félek semmitől… -
- Hát persze....- köpöm ki a szavakat kissé megvetően. - Remek. Igazán jó ezt tudni... - hangomban van némi él. - Pedig lehet néha nem ártana... -
Csak a bolond ember nem fél valamitől. Jó gondolom neki is megvannak a maga gikszerei, mint alapjáraton mindenkinek, és gondolom hogy jól esik felvágni. De előttem felesleges. Láttam már elég siralmasan szánalmas állapotban, mondhatni majdhogynem könnyekig hatódva szóval nem kell itt adnia a keményvonalas macsót. Főleg mert egy nagyobb szellő elviszi. Na ennyit a férfiasságról! Ugyanis a szél megint fölerősödik, és hátulról támasztom meg a hátizsákjánál fogva a tenyeremmel hogy ne vágódjon hanyatt.
- Lehet az idő nem lesz a legkedvezőbb... - kiabálom túl a szelet miközben az arcomba húzom a pulcsim kapucniját. Nem lenne jó O’Mara miatt valami náthát vagy kötőhártyagyulladást is összeszedni.
- Ettől sem rettegsz? Vagy te még ennek is lazán parancsolsz? -
Azért megnézném mit kezd egyedül ha varázsolni kellene. Valószínű megoldaná, hisz eddig is túlélt valahogy. Felpillantok az égboltra mert itt még lehet. Az alkony beköszönt és lassan a csillagok pislákolnak elő. A fákkal szegélyzett rész pedig már egy köpésre van tőlünk. A szél ahogy alábbhagy egy kissé megállásra késztet. Kifújom magam miközben a társamra nézek.
- Szóval biztosan jó ötlet ilyen időben menni? Vihar lesz... -
Végre normális hangerőt tudok megütni. Már ennek is örülök, hát még a torkom! Nem kell sok ész ezt megállapítani a puszta valós tényeket. A tó túloldalán, ahol kibukkan a vár sötétlő romjának sziluettje, tisztán látszik a tornyosuló felhőtömeg. Az pedig úgy sötétlik hogy minden kétséget kizáróan egyértelművé teszi, semmi bíztatóra nem számíthatunk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 05. 26. - 14:02:59 »
+1




Egy kicsit meglepett Montrego válasza. Ő sem tűnt éppen olyan típusnak, aki félne bármitől is… ha pedig még is nyilván olyan, mint én. Jobban szereti magában tartani a dolgot.
Nyilván vannak félelmeim, de nem ilyen materiális vagy testi dolgoktól. Miért tartanék attól, hogy megsérülök vagy meghalok? Ezek ellen a legnehezebb védekezni és ha eljön az ideje, úgysincs visszaút. Felesleges rajtuk rágódni vagy előre készülni rájuk… az csak rontja az izgalmat. A félelmeim nagyrésze már valóra vált. Nincs több veszíteni valóm, talán csak az a kevés ember, aki még megmaradt nekem és őket az életem árán is meg fogom védeni… mert ha még valakit el kell veszítenem, nem biztos, hogy meg tudok birkózni a fájdalommal.  
A szél megint hatalmas erővel taszított hátra és talán csak a táskám súlya és Montrego keze tartott meg. Végül is legalább megérte elhozni magammal… ráadásul kicsit láthatom a képességeit is. Vajon meglepné, ha tudná: többet tudok, mint mikor otthagytam a Roxfortot? Tény persze, hogy rám férne a fejlődés, de évekig jártam a világot, láttam más varázslókat harcolni vagy éppen az ellenfeleimtől tanultam el egy-két trükköt. Tehát messze túlszárnyalom azt az tizenöt-hat éves gyereket, aki kisétált a Roxfort kapuján, búcsút intve a fiatalságnak.
Ez csak az időjárás, Montrego – mondtam és vigyorogva pillantottam rá.
Hamarosan elért minket az alkonyat. Apró csillagok jelentek meg ugyan az égen, de hamarosan bekusztak eléjük a hatalmas felhők, amik jelezték: vihar közeledik. Máris éreztem azt a nedves, mindent átható levegőt, ami a természetes vizek környékén szokott. Ez volt az a friss illat, amire szükségem volt. Megint elkapott az izgalom: kincset keresek. Nem a következmény foglalkoztatott, nem a pénz, habár az induló családi vállalkozásnak mindenképpen jól fog jönni.
Egy erősebb széllökést követően megálltunk. Montrego rám nézett, éreztem a tekintetét az arcomon.
Mégis mitől félsz? Legrosszabb esetben is csak vizes leszel – válaszoltam és visszasimítottam a hajamat a helyére. – Egyébként meg, majd behúzódunk a romok közé, ha nagyon eleredne.
Közben tovább indultam és amint kiértünk a fáktól szegélyezett partra a szemünk elé tárult a kastély. Látszott rajta, hogy még a romos állapota ellenére is rendezettnek tűnt. A muglik biztosan gondját viselték a maguk ügyetlen módján. Milyen gyönyörű… – futtattam végig a tekintetemet a félig-meddig leomlott falakon. Olyan volt, mint a sérült test, ami minden szörnyűség ellenére életben maradt. Talán magamra emlékeztetett kicsit. Hányszor ejtettek már sebet rajtam és még mindig itt vagyok, élek, nem állítanak meg.
Mindig lenyűgöznek az ilyen helyek – mondtam ki hangosan is, de nem torpantam meg.
Sétáltam tovább a félig-meddig kitaposott ösvényen, ami a tó megfelelő oldalára vezetett. Alaposan átázott a talaj erre felé, mert meg-megcsúszott a bakancsom talpa. Igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, hogy legalább ne essek hanyatt a szél vagy a csúszóstalaj miatt.
Ettől függetlenül tetszett a környék, nem zavart a nehezen járható út. Minden lélegzetvétellel egyre gyorsabban kalimpált a szívem. Az izgalom átvette felettem teljesen az uralmat… már nem gondoltam az ébredésre, a fájdalmasan szép emlékekre, csak az foglalkoztatott, ami itt van előttem.
Dörögni kezdett az ég, ráadásul az újra és újra előkerülő hang, mintha egyre közelebb került volna hozzánk. A villámok a tó és a fák felett cikáztak, de még nem esett.
Ahogy egyre közelebb értünk szinte éreztem a mágia jelenlétét. Ismerős volt, talán ilyen intenzíven nem is ismertem fel szilveszter óta. Magabiztos mosolyra húzódott a szám és egy pillanatra megálltam.
Érzem, hogy jó helyen vagyunk – suttogtam, éppen hallható volt a hangom egy pillanatra így is.
A tó vize fodrozódni kezdett mellettünk, ahogy a szél felerősödött ismét. Egy pillanatra néztem csak arra, aztán ismét a romok kezdtek el foglalkoztatni és az, amit esetleg ott találhatunk majd a későbbiekben.
Halad… – kezdtem volna, de egy villámcsapást követően, hatalmas dörgés rázta meg a környéket.
A szavam tehát egy pillanatra elakadt. Ennyi kellett, hogy felfogjam elkezdett szakadni az eső és bizony pillanatok alatt átázott a nadrágom, a kabátom. Na ezt szeretem én annyira – gondoltam és Montrego felé fordultam.
Be kell jutnunk a romok közé! Ott ki tudjuk várni, míg eláll az eső – mondtam olyan hangosan, ahogyan csak tőlem tellett.
Nem vártam meg a válaszát, részemről séta helyett gyorsabb tempóra kapcsoltam. Az ilyen helyzetekben mindig kicsit szíven üt, hogy nem tanultam meg soha hopponálni… de nem baj, Montrego legalább megtanulja milyen nehéz „enyveskezűként” az élet.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 05. 28. - 15:54:26 »
+1

*
zene:IM– Demons

outfit


’When the days are cold, And the cards all fold
And the saints we see, Are all made of gold
When your dreams all fail, And the ones we hail
Are the worst of all, And the blood’s run stale
I wanna hide the truth, I wanna shelter you
But with the beast inside, There’s nowhere we can hide'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Elliot vigyora nem volt épp lelkesítő. Sokkal inkább idegesítő. Elhúztam a szám miközben a lábam elé nézve dörmögtem valami nem túl kedveset.
– Mégis mitől félsz? Legrosszabb esetben is csak vizes leszel –
Na hát pont ez az. Hogy nem éppen akarnék. Jó persze, hozzászoktam már hisz egész Anglia ilyen, de azért nem rohanok az eső után ha nem muszáj. Persze O’Marát ez nem zavarja cseppet sem.
- Én ma már fürödtem, köszöntem szépen! -
Cukkolom. De persze ez nem hat. Olyan meglepő lelkesedéssel veti bele magát még mindig bicegő lábakkal hogy komolyan kíváncsivá tesz. Vajon tényleg reméli hogy találunk itt valamit? Én igazából ostoba időpocsékolásnak tartom ezt a kis kiruccanást, de persze ennek nem adok hangot. Tutira megsértődne és annak meg nem sok haszna lenne.
- Egyébként meg, majd behúzódunk a romok közé, ha nagyon eleredne.
Hát erre nem nagyon tudok mit mondani. Mindössze bólintok egy vállvonás keretében, és követem őt tovább. A szőke hajába belekap a szél. Fura így, és ahányszor csak felnézek kedvem lenne megszólni. De minden alkalommal inkább csak egy gonoszkás mosoly ül ki az arcomra. Mikor megállunk szusszanok. A széltől, amit persze pont szembe kapunk nehezen haladunk. Még jó, hogy a táska lesúlyoz egyrészt, plusz hogy ettem nem keveset mielőtt elindultam. Kiveszi az ellenállás az erőt az emberből. Lábaim kellemesen bizseregnek, miközben kinyújtom őket. Tekintetem követi társamét. Elém tárul a romhalmaz páratlan szépségével. A tó csillogva tükrözi vissza miközben a víz felborzolja a felszínét.
Csodálkozva vonom fel a szemöldököm Elliot szavaira.
- Pffff, nem is tudtam hogy ennyire szentimentális vagy... -
Kuncogok egy sort magamba, s megvakarom közben a bal karomon lévő heget. Közben az ég hangos dörgésbe kezd hol itt hol ott. Társulva hozzá lecikázik egy-egy villám is, mely egyetlen pillanatra rendszeresen világosba borítja az égboltot, hogy aztán a következő homokszemként lepergő pillanatban beálljon a sötétség.
– Érzem, hogy jó helyen vagyunk – 
Én nem érzek semmit. Körbepillantok, kutatva valami jelent hogy mégis ezt miből vette le, de persze csak a fák keretezik a tópartot. Semmi különleges vagy érdekes nincs itt. Hmm hát fura. De biztos, legyen neki, mit bánom én...!
Lazán vállat rántok, s utána meg is húzom a táskám szíjját. A súly a hátamon egy percre megemelkedik enyhe megkönnyebbülést adva, majd visszaesik a helyére. Ám ez a kis perc is sokat számít.
Elliot épp beszélni kezd, de persze semmit nem értek a hirtelen feltörő széllel szemben. Ez most nagyon durva, még egy két ágdarabot is felkap, így kénytelen vagyok karom a szemem elé tenni. Inkább azt karistolja végig, mint hogy az arcomba kapjam a sok port, koszt meg mocskot.
– Be kell jutnunk a romok közé! Ott ki tudjuk várni, míg eláll az eső 
Hallom meg az utasítást, ahogy egy kissé lecsökken a körülöttünk zengő természeti hangzavar. S mintha ez lenne a végszó, hirtelen mintha egy giganagy üstből öntenék kezd el szakadni az eső. Ó deremek!
Cifra káromkodást eresztek meg. Nem elég hogy így is jó cuppogós és sáros volt a talaj, totálisan eltanyálás veszélyesen még ez is....
A rom viszont tényleg nem rossz ötlet, mert csak akad ott fedett rész. Szóval jobb ötlet híján elüvöltök egy oké-t. De igazából felesleges is, mert Elliot letojva a válaszom a séta helyett gyorsabb tempóra kapcsol. Követem, noha még ez is lassúnak ítélhető, tekintve hogy a víz percek alatt átáztat rajtam mindent. Remélem azért a hátizsák és tartalma nem ázott totál el. Mikor a rom szélére érünk jövök csak rá, hogy azért annyira még sincs kedvem bemenni oda. Egyrészt tele lehet mindenfélével, leginkább állattal, de esetlegesen kísértettel is, plusz... ezek a romok nem vonzzák a villámokat?
- Biztosan jó ötlet bemenni? -
Kérdezem, miközben a társam vállára teszem a kezem és megállítom. Értetlen arcvágása esetén az ég felé bökök. Talán szavak sem kellenek hozzá, hogy felfogja mire gondolok. Nem szívesen pörkölődöm meg miatta, meg valami ostoba szerelmi parfüm miatt. Még akkor se ha hasznos meg sokat ér. Azért a tölgyfa pálcámat előkapom a tartóból. Jobb felkészülni, ha mégis úgy határozunk hogy bemegyünk oda, a feketén ásítozó mohás kövek közé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 05. 29. - 11:33:44 »
+1




A víz, mintha nem is cseppekben hullott volna. Egészen az az érzés fogott el, mintha valaki a magasból egyenesen a nyakamba öntené a hideg folyadékot egy jókora üstből. A bakancsom cuppogását ugyan már nem hallottam az erős szél, a dörgés és az eső hangjának keveréke mellett, de egyre nehezebben léptem. A gyors tempó fárasztóbbá vált, ahogy a sár összegyűlt a talpamon. Lesz mit lepucolni az éppen csak visszaszerzett pálcámmal.
Minden ruhadarab, amit viseltem teljesen átázott. Szinte csavarni lehetett belőle a vizet. A szélben ettől csak még jobban fáztam, de tudtam, hogy legalább a táskám tartalma megúszta, így bőven lesz száraz ruhám, ha éppen nem varázslattal szárítkoznék meg. A hátizsákokat rendszerint némi varázslattal vízállóvá szoktam tenni. Ez az egyetlen módja, hogy az ember valóban minden fontosabb dolgot meg tudjon védeni.
A rom felé haladva azonban már egyre kevésbé foglalkoztatott az eső vagy az időként a lábamba nyilalló fájdalom. A robosztus épület maradványai annyira lenyűgöztek, hogy még – Montrego szavaira utalva – ez a második fürdés sem igazán taglózott le.
Hatalmas volt és ódon, ráadásul a mágia szinte kézzel tapintható volt a közvetlen környezetében. Biztosan itt van az alma – gondoltam ámuldozás közben, majd tettem még egy lépést a romos épület felé.
Montrego keze a vállamra síklott. Az átlagos viselkedéséhez képest ezúttal kevésbé volt erőszakos. Valahol meglepett, de azért felé fordultam és a szemébe néztem.
Biztosan jó ötlet bemenni? – kérdezte.
Ki akartam röhögni, amiért ennyire fél egy kis vihartól. Gyerekkoromban rettegtem utoljára a dörgéstől vagy az eső kopogásától az ablakon, aztán elmúlt és inkább megnyugtatóvá vált. Persze Montrego még közel sem felnőtt - állapítottam meg.
A villámlás hatalmas fénye és dörgés hangja rázta meg a környéket. Szinte éreztem, ahogy a lábam alatt megremeg a talaj, így hát a vigyornak szánt arckifejezés furcsa grimaszba torzult. Megborzongtam, ahogy a szél megint áthatolt hideg leheletével a ruháimon... és végre megint éreztem a veszélyt, az izgalmat, ami azelőtt életetett.
Mitől félsz? – értetlenkedtem.
A torkom megfájdult a hangos beszédtől és csupán a táskámba rejtett üvegre tudtam gondolni. Egy jó adag tea volt benne, amit végül sikerült megfőznöm egyedül és tudtam, hogy egy pálcaintéssel fel fogom melegíteni – eredetileg et a nemes feladatot Montregonak szántam, nem reménykedve a fegyverem visszaszerzését.
Felemelegedés – Önkéntelenül is Esmé ölelése jutott eszembe. Megint ott éreztem azt az egyre növekvő gombócot a torkomban, ami fájdalmasan feszítette az izmaimat. Valószínűleg ilyen esőben nem tűnne fel egyetlen könnycsepp sem Montregonak, most mégis inkább visszatartottam az előtörni vágyó érzéseket.
Nem... nem lesz semmi baj! – mondtam és nyeltem egy nagyot, legyűrve a fájdalmat, amit éreztem.
A rom felé mutatattam és megragadtam Montrego karját. Kicsit megrángattam, hogy induljunk már befelé.
Én szívesen lennék akkor is odabent, mint kint! – Megint hangosan kellett beszélnem.
A hátam mögött villámlott ezúttal. Csupán az egész eget megvilágító, hatalmas fényt láttam. A dörgés hatalmas volt ezúttal is, bár sokkal mélyebbről jövő. A lábam alatt éreztem ismét az erejét, de nem féltem tőle. Montrego talán el sem tudja képzelni, de én évekig éltem kiszolgáltatva az időjárásnak. Hol a nap égetett, aztán az eső áztatott el legalább annyira, amint a közös kalandunkon. Talán most rádöbben, hogy az ember nem maga választja az életét általában és ezért gúnyolni éppenséggel szánalmas.
Bolond az, aki azt hiszi, én tolvaj akartam lenni. Ez nem egy szakma, amit választani lehet... ez egyszerűen csak így alakul és az ember azt élvezze, ami jut neki, nem igaz?
Magam után rángattam Montregot. A nedves talajon – és amúgyis – nehéz volt ebben a formációban haladni és csupán remélhettem, hogy nem ellenkezik nagyon, tovább rontva az amúgy is siralmas helyzetet. Már csak néhány lépés választott el minket a biztonságot nyújtó, vastag falaktól. Vigyorogni akartam, hogy „na, ezt is sikeresen megoldottam” mikor hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj.
Azt nem tudtam, hogy én rántottam-e magammal Montregot, vagy ő engem... az azonban egyértelmű volt, hogy nagyon is a sárban heverek, ráadásul nem egyedül.
Ó, Merlin retkes... – kiáltozni akartam, de ismét megszakított egy hatalmas dörgés.
Oldalra fordultam és a tekintetemmel Montregot kerestem. Látni akartam, hogy jól van-e. Csak nem sérült meg, a nagydarab teste mindent kibír.

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 05. 30. - 14:07:03 »
+1

*
zene:A– Rolling in the Deep

outfit


’There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark
Finally, I can see you crystal clear
Go ahead and sell me out, and I'll lay your ship bare
See how I'll leave with every piece of you
Don't underestimate the things that I will do
There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Értetlenkedésére csak egy arcrándulással válaszolok. Most komolyan még ő kérdezi? nem én vagyok a híres hírhedt nagy kalandor könyörgöm. Ha valaki, hát ő igazán tudhatja, mennyire oda kell figyelni, és felmérni a terepet. Erre pont ő a felelőtlen? Ez azért meglep.
– Mitől félsz?  Nem... nem lesz semmi baj! –
Felhorkantok.
Ez aztán baromi biztató volt barátom!
Az epés gondolatot megtartom magamnak inkább. Helyette őt fürkészem.
- Tudod az ilyen helyekre simán belecsap a villám. - bökök a fölénk tornyosuló romhalmazra. Sajnos idestova a környéken épp ez a legmagasabb pont. A fel-felcikázó villámokat még elvezeti valami más, mondjuk a vízfelszín, de előbb utóbb biztos vagyok benne, hogy a nedves kő is bevonzza. És nem szívesen lennék szenesedett aranyvérű.
– Én szívesen lennék akkor is odabent, mint kint! –
Makacsolja meg magát Elliot és amint szinte már duzzogva böki ki a szavakat el is indul. Igaz ordítania kellett hozzá, szóval a felét nem is értettem, de még csak visszakérdezni sincs időm mert a hátát látom és a távolodó alakját.
Ó hát remek!
Jobb ötlet híján követem. Még mindig jobb vele, mint nélküle. Igazából most fordul meg a fejemben hogy haza is mehetnék, de valami oknál fogva, talán a másikból áradó elszántság miatt végül mégsem teszem. Ahogy beérem cuppogó, sáros elnehezült lábaimmal épp már megszólalnék, mikor hirtelen elkap és lendületből lehúz. Elsőre az ötlik fel az agyamban, hogy biztosan megtámadtak minket és kitérő manővert kell végrehajtanunk. Csak mikor már a sárban dagonyázunk jövök rá, hogy rohadtul nem erről van szó. Cifra káromkodás tör fel belőlem, ahogy megpróbálom összeszedni magam, és a pálcám után kapok, ami egy percre elsüllyed a sárban és kicsusszan újra ujjaim közül.
- Na ezért kellett rohanni, mi? -
Lököm oda bosszúsan a szavakat, és amint nagyjából fél térdre tornázom magam felé nyújtom a kezem. Istenem most dobhatok ki mindent, mert ez a vörös iszapos talajfolt tutira nem fog egyik tisztító-bűbájjal sem kijönni. Kezdek arra gyanakodni, hogy O'Mara esetében ezek a dolgok nem véletlenek, hanem sokkal inkább hétköznapiak. Mint a kukában fürdés... meg a társai....
- Miért van az, hogy ha veled vagyok, akkor mindig mocskos leszek? -
Nem, inkább nem akarom hallani a választ, szóval kelletlenül dörmögök tovább válaszlehetőséget sem adva neki.
- Áh, hagyjuk! Inkább menjünk. -
Ezzel adom meg a végszót és állok fel. Most már baromi dühösen masírozok be a kövek közé és meg sem állok az első boltívig ahol nem szakad a fejemre az eső. Ez is miatta van, meg a hülye ötletei miatt. Most mégis miből tartott volna holnap idejönni? Látta mekkora szar az idő...
Bosszankodva pillantok az órámra, ami megadta magát. Mert megállt. Na remek, még ez is. Evidensen gondolhattam volna, hogy nem kell elhozni, de az hogy dagonyázni fogok a sárba azért álmomban sem mertem volna gondolni. Minden reményem egy kiadós zuhanyban fog rejleni, ha egyszer valaha hazaérek.
- Az enyém behalt... A tiéd működik még? -
Pillantok rá kérdőn. Legalább az egyikünk tudja már mennyi az idő. Mert hát az sosem árt ugyebár. Közben fogom és lekapom a zsákom a hátamról. A földre érkezve puffan a nyirkos kőhalom tövébe. A pálcámat megtörlöm a nadrágomba, mert annak már kábé úgyis mindegy, és a táskára suhintok vele. A pálcából kiröppenő bűbáj egész hasznos, habár így se száz százalékos az eredmény. Minden esetre ugyanezt megismétlem a magamon lévő ruhadarabokkal is, plusz meg is szárítom magam. Mikor nagyjában végzek, akkor pillantok Elliotra.
- Kell segítség? -
Gondolom hogy nem. Elég nagyfiúnak látszik. Habár szeretem cukkolni, ó igen, nagyon is. Ám inkább most mégse mondok többet mindössze sokat sejtetően vigyorgok. Tudom hogy ez baromira bosszantja.
- Na, merre tovább? -
Nem szívesen vallom be, de rohadtul nem vagyok oda a nagy fekete sötétségért, ami bentebb a boltív túlvégében sűrűsödik. Meg egyúttal az ősi kastély többi részében is. Lehet nincs ott semmi veszélyes, sőt, valószínű, ha még a muglik is ide járnak, mindössze pár pókháló, de... bolond se vagyok. Szóval abban a percben, ahogy elindulunk biztosan kimondom a varázsigét, akár tetszik neki akár nem.
- Lumos! -
S tölgyfa pálcám hegyében kigyulladó fényt örömmel fókuszálja be a tekintetem. S ez az öröm az arcomra is kiül egy sármos mosoly keretében.


Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 05. 31. - 16:30:52 »
+1




Azt mondják, hogy a muglik vagyonokat fizetnek a sárpakolásért. Én részemről ezt a menetet is kihagytam volna, de Montrego nagydarab teste – legalábbis jobbnak láttam rá fogni az egészet – magával rántott a mocsokba. Nagy nehezen az oldalamra fordultam, így az arcom éppen csak sáros lett. Montrego addigra már térden volt és megállás nélkül dörmögött.
Én részemről csak szerettem volna a legkevesebb időt tölteni a földön fetrengve. Persze jól tudtam, hogy a kemény munkának a velejárója a kosz és ezt nagyrészt el is fogadtam az évek során. Leginkább az utóbbi hónapokba kényelmesedtem bele annyira a londoni életbe, hogy zavart a körmöm alatt felgyűlő iszapos, nedves anyag.
Elfogadtam a segítséget. Végre felültem a sárban. Még egy darabig hallattam Montrego magyarázását… mintha bármi baja is lenne egy nagy adag iszaptól. Biztosra vettem, hogy van elég pénze új ruhákat venni. Elkényeztett kölyök – gondoltam, miközben nagy nehezen felálltam és követtem az első fedettebb rész alá. Csak egy boltív volt, de legalább nem esett a fejünkre a hideg eső és a szél sem tört be annyira.
Nem hallottál még arról, hogy a kemény munkával be szokás mocskolni a kezdet? – kérdeztem.
Nem dühített a viselkedése. Valójában egy kicsit örültem neki, hogy megmutathatom valakinek, mit szoktam csinálni. Nagyon kevés emberrel kerestem mindez idáig együtt kincset és Montrego mogorvasága egy kicsit el is terelte a figyelmemet az Esmével történtekről – habár a szívem már attól majdnem megszakadt, hogy rágondoltam –, kifejezetten szórakoztatott. Reméltem persze, hogy később a dörmögés helyett majd visszavesz és megpróbálja élvezni a kalandot.
Az órámra pillantottam. Az enyém még járt, hiszen nagyrészt a jobboldalam volt a sárban. Oda tartottam a kezemet egészen közel az arcához.
Ha bármikor tudni szeretnéd mennyi az idő csak szólj – vigyorogtam rá.
Végig néztem, ahogy megtisztítja magát. Ez komolyan ilyen fontos? – gondolkodtam el. Talán kettőnk közül tényleg csak én vagyok hozzászokva a koszhoz. Ráadásul odabent nem valószínű, hogy ilyen viharos időben nagyobb tisztaság fogadna… de a természet már csak ilyen: koszos és nyomot hagy az emberen. Montrego valószínűleg nem gondolt bele, hogy a világon a legjobb dolgok mindig mocsokkal járnak.
Nem kell kösz – válaszoltam. – Megoldom egyedül is.
Előrángattam a szerencsére viszonylag tiszta pálcámat. Amennyire tudtam megtisztítottam a ruhámat és a bőrömet. Azt persze érzetem, hogy ez kevés egy jó meleg zuhanyhoz képest, de most megteszi ez is.
Visszatettem a pálcát a helyére, ahol azelőtt is tartottam. Az övem alá fűztem be, mint mindig. Nem akartam drága tartókat venni, amik felkapcsolhatók a bőrszíjra. Jól megvoltam anélkül is és amúgy sem éreztem szükségét az ilyen dolgoknak.
A mozdulat közben már néztem is a távolba. A sötétség, ami odabent volt máris érdekessé tette a helyet, minél gyorsabban szerettem volna rájönni mit rejt a rom. Remélem legalább egy kísértettel találkozunk – gondoltam, de összeszorult a szívem.
Na, merre tovább? – kérdezte Montrego.
Nem zökkentett teljesen vissza a helyzetbe. Az jutott eszembe, amikor Esmé először ölelt meg a kísértetjárta házban, ahol a sok halott ember emléke meg talán valami bonyolult átok ellenünk fordult. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, ezért inkább kiléptem a boltív alól a sötétbe. Nem kell, hogy még ez a kölyök is gyengének lásson.
Csak haladjunk – nyögtem ki rekedten.
Ahogy felvillant Montrego pálcájának a fénye egy kicsivel többet láttunk. Valahogy az az érzésem támadt, mintha ez a sötétség nem csak a testemet, hanem a lelkemet is körbe ölelné, sőt szorítaná. Nehezen kaptam levegőt és kicsit meglepett Montrego mosolya… őt nyilván nem a napokban hagyta el élete szerelme, ha pedig mégis, akkor remekül titkolta.
Nem érzel valami furcsát? – kérdeztem és még egy lépést tettem a sötétségben előre.
Nem akartam persze elárulni magamat. A térdem remegését nem láthatta… ahogyan azt sem, milyen könnyen átvették felettem az uralmat az érzésim. Az ő mosoly is csak halvány derengés volt a kevéske fényben.
Valószínűleg csak bemagyarázom magamnak – gondoltam. Egészen az az érzésem támadt, hogy a szívem szándékosan akarta érezni ugyanazt, amit abban a kísértetházban. Tudtam, el kéne fogadnom, ami történt. Esmét visszacsábítani szinte lehetetlen… írhatok neki akármennyi levelet, majd dobhatom gyűrötten a sarokba, akkor sem fog visszatérni hozzám. Sőt fekhetek napokig az ágyban és érezhetem magamat napokig betegnek, az élet nem áll meg. Még az enyém sem.
Áh, hagyjuk! – vágtam rá, de a hangom még mindig furcsa volt. – Valószínűleg csak én látom izgalmasabbnak a helyet, mint amilyen.
Annyira zavart a csend, annyira borzalmasan nyomasztott. Mintha ez a furcsa némaság erősebb lenne a kinti vihar zajánál.
Mi a helyzet Lyanával? – kérdeztem csak úgy mellesleg, mintha szükségünk lenne bármilyen beszédtémára.
Nekünk nem volt – talán –, nekem viszont annál inkább. Muszáj volt szóval tartanom Montregot, hogy ne adjam át magamat a rám telepedő sötétségnek. Lehet, hogy igaza volt és nem kellett volna ide bejönnünk – ezt persze sosem vallottam volna be neki.

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 06. 03. - 17:39:24 »
+1

*
zene:A– Rolling in the Deep

outfit


’There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark
Finally, I can see you crystal clear
Go ahead and sell me out, and I'll lay your ship bare
See how I'll leave with every piece of you
Don't underestimate the things that I will do
There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Már épp kényelmesen végzek a sártalanítással, mikor csak nem állja meg a társam, hogy ne szóljon meg. Ő... engem. Megütközve pillantok fel. Kedvem lenne hüledezni egy sort. Most ez komoly? Ő oktat ki engem a kemény munkáról? Hét nem tudom, de azért ez felháborító. Belegondolva hogy az enyém az összes felelősség a családban, intézem a birtok vezetését plusz apám vállalkozását, foglalkozom az emberekkel, intézem a lovak versenyeztetését, logisztikázom a dolgokat plusz tanulok abba a szutyok bentlakásos iskolába és persze ott van az idegesítő húgom is, akinek a gyámja vagyok. Igen, tudom mi a kemény munka. Ó de mennyire. Persze ő ezt nem láthatja. Csak azt a szép felszínt, ami csillogó és hívogató. Ugyanolyan mint az ócska átkozott tárgyai, feltételezem pont mint az, amit keresünk most is. Csábítónak hat, a felszín ígéretes. Baromi sok munkát kell belerakni és azt hiszed megéri. Ám mikor kicsit mélyebbre nézel, alábuksz a látszatnak, rájössz, az egész szimplán rohad belülről. Ilyen ez, és ilyen is marad. Én magam is ilyen vagyok.
- Ha hiszed, ha nem, tudom mi a kemény munka... -
Sértődötten köpöm ki a szavakat. Végtére is bánt a dolog, mert részben igaza van. Sosem kellett igazán bekoszolnom magam és nem divat nálunk a sárban és a mocsokban fürdés - kivéve néha egy vagy két makacsabb mén betörését.-,  ahogy a büdös szószos kukába fetrengés sem. Apám ha élne tutira felpofozna és az lenne csak a kezdet.
- Mindössze szeretek nem cuppogni a tiszta merő mocsokban... -
Persze ő azt csinál, amit akar. És jelenleg az orrom alá dugja a kezét az órájával. Határozottan és erősen lököm el a kezét. Ingerültebben semmit akartam. Mindegy, nem érdekel ha megsértődik.
- Remek. Akkor legalább egyikünk tudja majd. -
Jegyzem meg, miközben kipillantok a szakadó esőbe. Így, kissé megszáradva már sokkal jobb a komfortérzetem, noha még mindig egy ázott patkány hatását kelthetem. Ösztönösen túrok bele a hajamba. Szusszanok majd kibököm a kérdést, hogy mégis mi lesz most, amire a suta válasz csöppet sem meggyőző. Mi az hogy csak előre? Én azt hittem van erre az egészre egy kisdolgozott forgatókönyv vagy valami. Nem vagyok én arra berendezkedve, hogy bolyongjak fél éjszakát a kedvéért. Szemforgatva indulok Elliot után és már épp megmondanám neki úgy angolosan a magamét, hogy mégis miért nem dolgozott ki egy előzetes stratégiát és miért nem osztotta meg ezt velem, mikor beelőz.
- Nem érzel valami furcsát? -
Furcsát?
Ösztönösen torpanok meg egy percre. Próbálom megfejteni mire gondol, de... nem. Én nem érzek semmit, maximum a kínzó haragot iránta. Kedvem lenne egy kiskanálnyi vízben megfullasztani. Csábít a gondolat hogy egy átkot a fejére szórjak, de nem teszem. Ha esetleg megtaláljuk azt a büdös ezeréve lejárt kölnit na lehet abba fullasztom meg.
- Áh hagyjuk! - vágja rá és indul tovább. Hát oké. Most mit ellenkezzek? Beszívom a levegőt miközben dörmögök valamit az orrom alatt. Amolyan egyetértés félének veheti ha akarja, habár inkább bosszankodás ez. Végtére is egy tizenéves forma fiúval császkálok a baromi vaksötétben. Nem vagyok beszarós, de... miért is nem maradtam otthon a puha ágyban? Ja persze a kulcs, amit lenyúlt...
– Mi a helyzet Lyanával? – 
A kérdésre a gyomrom összerándul, megremeg és bukfencet hány. Ez most mégis miért jön ide? Mi lenne vele? Semmi. A nagy büdös semmi. Egy tized pillanatra megtorpanok, noha remélem ezt nem veszi észre. Ahogy a pálcát tartó kezem enyhe megremegését se. Elhúzom a szám, mert eszembe jut a valentin-nap a mindenféle kalamajkájával együtt. Na meg Lya arca... Összepréselem a szám, és kifújom dühösen a levegőt.
- Semmi. -
Túl nyers, túl vad, túl ösztönös. Na ebből tudhatja hogy gond van, és azt is hogy nem, nem szeretnék róla beszélni. Valamiért sejtem, hogy ő mégsem fog tágítani a téma mellől, szóval csak a világító pálcával bökök előre.
- Inkább tényleg menjünk... -
És alig hogy kimondom egy éles sarok következik ahonnan egyből két ág is megnyílik. Egy perc kell míg felmérem a terepet. Szótlanul bámulok hol az egyik hol a másik járatot. Valójában fogalmam sincs mi legyen. Jobb ötlet híján Elliot-ra pillantok.
- Nos, Mr. L..O’Mara, mit súg a megérzése? Melyik legyen a szerencsés befutó? -
Ha engem kérdez egyik se, de tudom, nincs akkora szerencsém hogy lefújja a ma éjszakás hajtóvadászatot. Ha eddig nem tette, már tutira nem fogja. Szóval rátudom a dolgot. És egy halk moraj szökik végig a járaton.
Biztosan egy újabb mennydörgés... legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 06. 03. - 23:41:27 »
0




A szívverésem, mintha lelassult volna, ahogy a sötétben csak haladtunk előre. Nem törte meg fény a minket körül ölelő hatalmas árnyat – amiről én úgy véltem létezik. Montrego azt állította, hogy nem érez semmi furcsát… de hogy nem érezheti ezt a lüktető, sötét, mindent keserűvé változtató érzést.
Végül is mi sem lehetünk egyformák – gondoltam és közben igyekeztem a torkomban egyre növekvő gombócot megint lenyelni. Nem kéne annyit gondolnom Esmére. Nem kéne állandóan felhoznom, talán csak emiatt érzem magamat olyan kellemetlenül. A sírásra ingerlő érzésről még Mathias kifaggatása is nehezen terelte el a figyelmet.
Nem akart Lyanáról beszélni, de nekem igenis erre volt most szükségem. Inkább foglalkozom az ő szerelmi életével, mint a saját elcseszett érzelmeimmel. Egyébként meg mi az, hogy nincsen semmi? Mindent megtettem, hogy adjon neki egy esélyt az a sznob nőszemély… erre ideköpi ez az egyszerű szót.
Ez valami dacos tinédzser dolgot takar? – érdeklődtem kissé nyersen, de a gombóc csak nem tűnt el a torkomból.
Montrego persze még jóindulattal sem volt felnőttnek nevezhető. Nem csoda, hogy annyiszor olyan dacos, de akkor is, lehet legalább egy kicsit bőbeszédűbb, hamár egyszer én is érintett vagyok az ügyben.
Ha egyszer megtalálod az igazit, ne engedd el soha – folytattam, mielőtt még mondhatott volna bármit is.
A hangom rekedt lett és erőtlen. A sötétség és az elmúlt kapcsolatom gondolata hirtelen olyan súlyosan telepedett a mellkasomra, hogy levegőt is alig kaptam és közben fojtogatott a sírás. Nem akartam elengedni magamat Montrego előtt. Az arcom és a szemeim fájdalmasan ellenkeztek az erőlködés ellen, de nem engedtem nekik. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy kigúnyoljon – szajkóztam magamban a szavakat.
Valami elágazásnál torpantunk meg hirtelen. A járatokat nézve az jutott eszembe, hogy a mesékben mindig a jobb oldali járat a jó… ugyanakkor kit érdekelnek a mesék? Ez végül is a való életben történt és mind a két irányból meglehetős sötétség bukkant elő. Talán mindkettő ugyanoda vezetett, de azt sem tartottam kizártnak, hogy az egyiket telerakták mágikus csapdákkal, a másikban meg valami teremtmény ólálkodik. Az ilyen helyeken aztán bármi előfordulhat.
Menjünk bal… – mondtam, de egy halk, mégis jól kivehető morajlás félbe szakított.
Talán csak az ég dörrent meg odakint vagy becsapott a villám valahol a közelben. Nem tudom, de megborzongtam. A sötétség, mintha végig simított volna az arcomon, majd rámarkolt volna a szívemre. A légzésem megint hangosabb lett, a szívem pedig most heves ritmusra váltott.
Indulás balra! – adtam ki a parancsot, mert az az érzésem támadt, mintha valaki mereven bámulna hátulról.
Szinte éreztem a tekintetet a hátam közepén és közben minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne forduljak meg. Valószínűleg csak egy kósza kísértet volt. Azonban ott úgy éreztem, mintha a sötétség rám emelte volna a tekintetét, ami eddigre már annyira körülvett, hogy mozdulni sem tudtam hirtelen. Kétségek kezdtek el gyötörni az egész kalandot illetően.
Nincs ott semmi Elliot! Ez már muszáj végig csinálnod! – bíztattam magamat. A rettegés ugyan megszűnt, de a furcsa gyanakvó érzés ott maradt, ahogyan beléptem a baloldali járatba. Nem tudtam merre megyek és ez alapvetően izgalommal töltött el. Most azonban nyomasztó érzés uralkodott rajtam. A sötétség, mintha átvette volna felettem az uralmat, ahogy annak idején a kísértetházban... csupán egy dologért voltam hálás: nem kellett régi emlékképeket látnom vagy anyám holtestét.
Valami nagyon nem stimmel itt… – magyaráztam és Montrego pálcájának fényét bámultam.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 06. 05. - 11:19:36 »
+1

*
zene:PoF– Lift

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Ez valami dacos tinédzser dolgot takar? –
Aha persze, valószínű. A gondolatok keserű epével törnek fel belőlem. A szemem forgatom a kérdésére. Mégis miért takarna tinédzser dolgot? Habár azt hisz, amit csak akar. Nem érdekel különösebben. Legalábbis jó ezt elhitetnem magammal. Baromira jó, csakhogy oltári hazugság, mert érzem, ezt az egyetlen szót maximálisan ledegradáló a szájából. Szinte fizikálisan fájdalmasan az. Fogalmam sincs miért és ez baromira bosszant. Meglehet az az oka, hogy kettőnk közül én nézek ki érettebbnek, míg ő egy tejfölös szájú kölyöknek. A valóságban persze ő jóval idősebb már tőlem -igaz, fogalmam sincs mennyivel- na de azért letinédzerezni a másikat... Hát ez azért hallatlan!
– Ha egyszer megtalálod az igazit, ne engedd el soha –
Meglep amit rögtön minden szünet nélkül rávág. Nem is maga a mondat jelentéstartalma (noha azért az is fura épp tőle és épp itt) sokkal inkább a hangszíne. Gyanúsan méregetve pillantok rá, s mintha a szeme megcsillanna a sötétben a halovány fény forrásnál a megszokottól is jobban. De persze elfordul kissé jobbra így nem tudhatom biztosan. Hmmm, hát most vagy baromi nosztalgikus hangulatba kevertem őt vagy valami szerelmi probléma léphetett fel. S ekkor realizálok egy érdekes tényt. Hogy nem tudok semmit sem a magánéletéről. Semmit de semmit. Igazából nem is vagyok nagyon kíváncsi rá. Tulajdonképpen, ha szigorúan vesszük, jelen pillanatban a sajátom sem érdekel. Ám mégis bunkóság a másik mellett ennyire érzéketlenül elsétálnom. Szóval megtorpanok, míg ő tovább megy. Ellépve mellőlem ki a fény homályosabb tartományába.
- Hát ezek szerint nem ő volt az igazi...-
Hangom inkább motyogás, s fel sem fogom hogy esetlegesen hangosan mondom ki a gondolataim. Azokat a rossz gondolatokat, melyek olyan sötétek mint a levegő körülöttünk. S inkább rákérdezek a vele megesett dolgokra, hogy magamról tereljem el a figyelmet.
- Történt vala... -
Nem tudom befejezni a mondatot, mert ő is hirtelen megszólal. Hogy menjünk balra. Csakhogy ő is elakad a morajlás miatt. Velőt rázó, és csodálom hogy a falak nem remegnek bele. Végigfut a hátamon a hideg és ösztönösen is összerezdülök. Pedig nem félek kicsit sem. Viszont most szöget ütnek fejemben a korábban elejtett szavai. Basszus lehet igaza van? Tényleg van itt valami? A pálcámmal körbe világítok, de semmit nem látok így hirtelen elsőre. Viszont mintha a sötétség egyre csak fokozódna. Fura.
- Indulás balra! -
Nem kell kétszer mondani. Bevetem magam a bal oldali járatba és sietős léptekkel haladok. Szeretném magam mögött tudni ezt a koszos mocskos helyet, ehhez pedig mielőbb meg kell találni azt a csupor almát az ezer éves lötyivel az aljában.
- Honnan tudod hol van a kincs? -
Kérdezem két levegővétel között kapkodva. Remélem hallja és remélem szolgál valami értelmes válasszal. Baromira nem fogok örülni ha kiderül, hogy a fél éjszakát keresgéléssel töltjük úgy, hogy még csak képtelen Elliot belokalizálni a pontos helyét a porcelán üvegnek. Ha pedig azt közli hogy a fene nagy tapasztalata majd megoldást nyújt meg a baromi jó megérzései akkor tutira ki is tekerem itt helyben a nyakát. Mert ez abszolúte nem fog kisegíteni minket. Szimplán tudom és kész. Meglehet ügyes tolvaj és túlélt jópár évet a kemény életben de azért a mágia mégiscsak mágia. Amihez elnézve csöppet sem ért, mert nincsenek meg az alapjai. Én meg... hát mondjuk úgy hogy van még mit bepótolnom, habár Qcross szerint a RAVASZ-on nem lesz gondom és nyitott az út előttem a lénygondozó szakra. Ott meg majd lesz időm eldönteni mivel is akarok ténylegesen foglalkozni.
- Nézd... ott! - bökök az egyik távolabbi sziklarepedéshez. - Mintha világítana valami... -
Bizonytalanul toppantok. Nem tudom mikor állhattam meg. Igazából tartok attól, hogy csapda. Ugyanakkor persze lehet kiút végre ebből a vaksötétből. Tanácstalanul pillantok O’Marára. Vajon mit súg a nagy kalandor ösztöne? Próbálkozzunk be vagy sem. Az minden esetre tény hogy nagyon hívogató az aranyszín fénysugár, mely felénk árad.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 06. 06. - 13:08:22 »
+1




A fojtogató érzés nem akart enyhülni, hiába próbáltam a szót Montrego szerelmi életére terelni. Ahogy kimondta: „Hát ezek szerint nem ő volt az igazi...”a szívem ezer darabra tört maradványa még az eddiginél is jobban összeszorult. Végül is mit tud tenni az ember, ha az igazit veszíti el? Semmit, fájdalmak között ugyan, de kénytelen beletörődni a dologba Nekem sincs más választásom.
A sötétsség percről percre jobban rám telepedett. A hátamon továbbra is éreztem a hideg tekintetet, ami annyira összezavarta az érzékeimet, hogy csak pislogva tudtam bámulni a baloldali járat sötétségét. Máskor egy kis hang vagy érzés jelezte: a környéken nagy varázserejű tárgy van. Ezúttal azonban semmit sem éreztem... illetve talán túl sok mágia is volt ezen a helyen. A fejem csak úgy zsongott, majd egyenesen megfájdult.
A halántékomra szorítottam a jobb kezemet. Próbáltam mély lélegzetet venni, de a levegő sűrűnek tűnt és nehéznek. Az ujjaimmal finoman nyomkodtam a bőrt, habár nem enyhítette a fájdalmat, sőt csak növelte azt. Ne most zavarodj össze, te bolond! – kiáltozott bennem a kis hang.
Érezhető, ha valahol nagy erejű, mágikus tárgy van... talán majd te is rájössz mire gondolok, ha az alma közelébe kerülünk. – válaszoltam halkan. – Ez olyan dolog, amire talán csak én vagyok érzékeny...
Eszembe jutott a bál. Esmé nem érezte, amit én. Nem tudta, milyen vonzalmat éreztem, mikor a kard közelébe kerültünk. Nem kellett megpillantanom  vagy látnom rajta a címert. Egyszerűen csak tudtam: jó helyen vagyok, amikor átléptem annak a kis helyiségnek a küszöbét.
Éreztél már valaha nagyon erős vonzalmat? Mondjuk, gondolj csak az illatára annak a nőnek, aki ezt kiváltotta belőled. Elég olyankor beleszippantani a levegőbe és máris tudod, ki áll előtted, anélkül, hogy kinyitnád a szemedet.
A saját válaszom még engem is megrázott. Mennyire igaz is volt! A saját bőrömön tapasztaltam ezt meg minden alkalommal, mikor hazatértem. Kilépve a kandallóból, anéllkül hogy meghallottam volna a hangját vagy elárasztott volna csókokkal, tudtam, hogy ott van Esmé. Ez valamiféle biztonságérzetet adott.
Montrego hirtelen előre mutat, így én is odakaptam a tekintetemet. Valamiféle repedés volt ott, amin fénytört át. A vak is látta, hogy nem természetese. Nem kívülről jött, sokkal inkább aranyos volt. Egészen az az érzésem támadt, mintha egy kincs ontaná magából ezt a rendkívüli ragyogást.
Hirtelen nyugalom szállt meg a fény látványától. Talán még is közel járunk – gondoltam és az elmét összezavaró erők, mintha a háttérben húzódtak volna meg.
Hmmm... különös – motyogtam.
Lassan indultam meg a rés felé. A pálcámat elővettem a zsebemből ezúttal és azt magam elé tartva haladtam. Az aranyszín egyre csak vonzott magához, mintha valami különös mágnes volna. Már csak az eszem figyelmeztetett veszélyre, a tudatalattimat azonban teljesen megfetőzte a ragyogás és a vágy, hogy belenyúljak a repedésbe.
Egészen közel voltam már egy karnyújtásnyira tőle.
Maradj mögöttem! – mondtam és még a karomat is kinyújtottam egy pillanatra, hogy vissza tudjam tartani, ha szükséges.
Mielőtt még kinyújtottam volna a karomat, rápillantottam Montregora. Nem kéne mindkettőnket veszélybe sodorni – gondoltam. Nem volt okom amúgy sem bajba sodorni... valójában sosem vallottam volna benne neki, hogy szükségem volt a társaságára mindennél jobban. Esmé nélkül, mintha meghalt volna a lelkemben valami. Kellett egy ember, aki hozzám szól, aki kizökkent abból a szenvedésből, amiből nem tudtam kikeverdni. Montrego a maga idegesítő stílusával erre alkalmas volt.
Mathias, állj távolabb! – ezúttal szigorúbban szólaltam meg.
Elfordítottam róla a tekintetemet. A pálcát tartó kezemet a testem mellé engedtem és a másikat, a balt nyújtottam előre. Hosszú pillanatnak tűnt, míg megértem a kezem alatt a forróságot. Nem volt különösebben égető vagy kellemetlen.
Villanás.
Valami furcsa erő repített hátra a szemközti fal felé. Nem veszítettem el az eszmléletemet, de a hátam a súlyos építménynek csapódott. Valami, mintha meg is reccsent volna, talán egy gyenge borda. Felnyögtem a fájdalomól, ahogy földet értem. A sérült lábamba belenyilallt a kín.
Montrego... jól vagy? – kérdeztem és különösebb szenvedés nélkül próbáltam azonnal talpra állni.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 04. 10. - 19:50:51
Az oldal 0.735 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.