Roxfort RPG

Múlt => Skócia => A témát indította: Mrs. Norris - 2017. 05. 25. - 11:21:52



Cím: Kilchurn kastély
Írta: Mrs. Norris - 2017. 05. 25. - 11:21:52

(https://i.imgur.com/wGKplpT.jpg?1) (https://i.imgur.com/YrmP3jI.jpg?1)

A híres és hírhedt Kilchurn kastély, mely a Loch Awe partján fekszik. Környéke alapvetően lápfennsík, némi erdős résszel körbeölelve. Skócia egyik romvára, melyben szellemek és minden féle egyéb lények tanyáznak. Több legenda is itt játszódik, de a leghíresebb szerint titkos légyottok helyszíne volt, sokáig pedig egy báró szerelmi fészke, aki szerelme jeléül palackba zárta érzéseit és kedvesének adományozta. Manapság a környék az enyészeté. Állítólag tele van értékes kincsekkel, ami persze vonzza a kalandorokat, noha eddig egyet sem találtak még ott. Az viszont tény, hogy sok művészt is megihletett már. Többek közt például a mugli származású festőt, William Turner-t is, aki több akvarellen is megörökítette a romhalmazt.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 25. - 12:11:25
*
zene:LP– Numb (https://www.youtube.com/watch?v=kXYiU_JCYtU)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/79dd39e04ae0f0c85bd3c8435f92bbab_zpsh0dcybly.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you'





~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Azt szeretem a tavaszban, hogy mindenki bezsong. Ez annyira jellegzetesen nevetséges tulajdonsága az embereknek, hogy még engem is kizökkent az átlagos letargiámból. Kiélvezhetem a pillanatot, mikor nem az iskolába vagyok bezárva. És ennek legfőbb előnye az, hogy végre a Mungó-beli kezeléseim még az eddigitől is jobban megszaporodtak. Amik jó részét persze sajnálatosan le kell ugyan mondanom, de ezt már nem kötöm McGalagony orrára. Mondjuk őt addig nem érdekli a dolog, míg Qcross elégedetten nyilatkozik a teljesítményemről. Szóval ez még csak plusz löket a béka popója alatt leledző jókedvemnek, szóval így összességében feltuningolom magam a nullás szintre. A táskámba lelkesen dobálom bele a cuccokat. Fogalmam sincs mi kell egy kalandra, ahogy azt O’Mara emlegette, de az tuti hogy szeretnék mindenre felkészülni. Persze a húgom erről semmit sem tud, és amúgy is úgy tervezem hogy egy maximum két napnál nem leszek tovább távol. Ő meg úgyis az iskolában maradt és csak a tavaszi szünetre tervez hazalátogatni.
A mellettem elsertepertélő házimanóra ügyet sem vetek. Hiába gazdámozik itt nekem, vadul dobálom a cuccokat a fekete táskába. Kissé kivagyok azon, hogy mindennek sötétnek kell lennie, de Elliot ezt is meghagyta fontos célzattal. Jó hát végül is mit bánom én. Amúgy se rózsás a kedvem, szóval tulajdonképp illik is hozzám. Egyetlen nyugalmat árasztó dolog a kezemben lévő tölgyfa pálca. El se hiszem hogy Lee... vagyis akarom mondani O’Mara visszaadta. Csak nem nekem. Igazából fogalmam sincs mivel győzte meg a húgom és Blaire nem is tért ki a részletekre, de érdekelne. Szóval terveim szerint rákérdezek erre is a sérüléséből felépült tolvajnál.
Igaz úgy volt hogy segít a kulcs dologban, de elvileg semmire nem jutott még vele. Ennek ellenére nagyon is bizakodó, ami furcsa. Én már rég feladtam volna a helyében. Vicces volt, mikor bicegve körbekoslatta a birtokot meg a házat, de semmit nem talált, ami érdekes lenne. Pedig az összes rejtekhelyet megmutattuk. Még a titkos folyosószakaszra is bevittem, pedig nem füllöt hozzá csöppet sem a fogam. Elfojtom az acsargásom, miközben épp egy pulcsit gyömöszölök az egyik oldalsó tértágított oldalrészébe a táskának. Eszembe jut, hogy lefirkantok pár dolgot még indulás előtt, de hirtelen se tollat se pergament nem találok. Cifra káromkodásba kezdek, mikre a manó szemforgatva pislog rám.
- Mikor jön vissza, gazdám? -
- Fogalmam sincs. -
- De tudnom kell mit mondjak az úrnőmnek.-
- Ne mondj neki semmit! Értetted! Semmit! -
Dühösen csapom a táskát a vállamra, a zsekim surlódó hangot ad ki, ahogy találkozik vele. Mély levegőt veszek, miközben a vizenyős manószemekre pillantok. Csak komor bólintást kapok egy összekötött dörmögés keretében. Nem is számítottam másra. Ahogy a címre pillantok elhúzom a szám. Nem tudom mit várjak az egész kis 'kalandtól'. Nem ismerős ez a hely, noha elvileg jártam Skócia ezen részén többször is korábban. Még a régi szép időkben... Magára hagyom a manót, és a szalonba sietek, a nagy kandallóhoz. A zongorát megkerülöm, ujjaim menet közben végigsimítanak annak testén és nem állom meg, hogy le ne nyomjak egy billentyűt szórakozottan. A hangszer felsír egy percre majd visszhangozva elhal. Ettől még rosszabb lelkiállapotba kerülök, mert valamiért eszembe jut Lya...
Lemondóan rázom meg a fejem, miközben a kandalló melletti portartóhoz lépek. Belemarkolok egy jó adaggal véve abból, ujjaim közt kifolyik a maradék. A kandallóba lépek és szembe nézek a nappalival. Besüt a délutáni fény, otthonos meleget áraszt. Mégis valamiért szomorú a látvány. Tekintetem a pergamenre vetül, amin O’Mara girbegurba betűi olvashatóak. Érthetően és hangosan mondom ki a kocsma nevét. Körülöttem a zöld tűz megelevenedik és hirtelen fojtó melegséget érzek. A nappali látképe elhal helyette minden csupa zöld és fekete. Aztán pár pillanat múlva előtűnik egy kocsmai életkép. Mindenhol asztalok meg székek, vidám emberek, kik lelkesen vedelnek. Szemeimmel körbe pásztázom a terepet, miközben kilépek a kandallóból. Elliot cuki bilifeje sehol nincs. Szóval vagy késik vagy én jöttem túl korán. Nem tudom bölcs dolog-e inni, de kedvem az éppen lenne hozzá. Így elindulok a pult felé, az emberek között, akik ügyet sem vetnek rám. Kb fél méternyire lehetek a csapostól, mikor végül meggondolom magam és kimegyek az ajtón. A feltámadó szél jólesőn éri a bőröm. Beleszántok a hajamba miközben az alkonyatot nézem. Hiányzik a kulcs a nyakamból, most is kedvem lenne megfogni. Ehelyett jobb híján a kezem kezdem el dörzsölni. A bal alkaromon a nagy heget. Arcom a megnyikorduló hang irányába téved, de nem a társam az. Mindössze a fogadó előtti lámpás leng meg a szélben. A benne lévő gyertya pedig hirtelen lángra lobban. Szóval megmásíthatatlanul itt az éjszaka. És hogy mit tartogat ez a számomra, azt még magam sem tudom.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 05. 25. - 13:56:23
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Csend – hasított belém a felismerés, ahogy kinyitottam a szemeimet. A nap halvány sugarai áttörtek a függöny vékony anyagán… de a látvány inkább elszomorított semmint kedvet hozott volna a kalandhoz. Betegnek éreztem magamat, napok óta nem mozdultam meg, csupán az alapvető szükségleteimet láttam el és nem is vágytam többre.
Csend – ezúttal már tüskeként fúródott a szívembe az egyedüllét. Tudtam, hogy hiába ülök fel, hiába sétálok ki a konyhába, már nem találok ott senkit… úgy éreztem magamat, mint aki egy törékeny tárgyat kapott ajándékba az élettől, amire próbáltam vigyázni, megszerettem, aztán egy gyenge kis szellő kilökte a kezemből, hiába kaptam utána, ezernyi darabra tört. Nem volt már az a varázslat, az a mugli ragasztó, ami megmentette volna.
A talpaim alatt megéreztem a hideg padlót, de nem bajlódtam azzal, hogy papucsot keressek. Kisiettem a konyhába és őrjítő lassúsággal nyitottam ki az egyetlen szekrényt, amiben tartottam is valamit. Alapvetően a pálcám néhány intésével megfőztem volna magamnak a kávét… most azonban csak ácsorogtam tétován és bámultam az üvegre, amiben ott volt a barna por.
A bokámnál valami puha, meleg érzés ragadott magával. A dorombolás is hamarosan megütötte a fülemet. Letettem az üveget és leguggoltam Zeusz mellé. Megvakargattam a feje búbját.
– Megint csak mi vagyunk egymásnak  – mondtam és úgy éreztem gombóc van a torkomban, ami sem fel, sem le nem akar elmozdulni.
A fájdalmas érzéstől megfeszültek az arcizmaim is: Akkor sem sírok – határoztam el. Ha volt is érteleme az elmúlt heteknek, akkor az, hogy legalább egy rövid ideig boldog tudtam lenni… csak ezután vágta az arcomba az élet: egyedül vagyok. Legalább megtudtad, mit érzett anyád, mikor Phillip nem kért többet belőle… – gondoltam és a szívem is sajogni kezdett a gondolattól.
– Jól megleszünk… igaz? – folytattam rekedten, nem gondola azokra a gyönyörű napokra, amiknek az emléke most éles szilánkként tudta volna végig szántani a lelkemet.
Kávé nélkül sétáltam vissza a hálószobába. Zeusz mindenhová követett és hangos dorombolással jelezte, hogy mellettem van.
Nem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mit veszek fel, amíg az fekete. Montregonak nem kellett – ha pedig mégis, akkor nem akartam volna – tetszenem. Valahol örültem, hogy nem mondta le a mai programot, addig sem kell ebben az elátkozott lakásban tanyáznom, hallgatva a semmit és a párnák közt feküdve bámulni a plafont. Ugyanezért töltött el némi boldogsággal, hogy még nem találtam meg a kulcshoz tartozó zárat… az majd lefoglal és talán csak este fogom fel, milyen kegyetlenül tépték ki a szívemet.
A tiszta ruhákkal a kezemben sétáltam át a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magamat. A zuhany legalább azon segített, hogy jó illatom lett és ápoltnak tűntem. Kívülről talán csak a sápadtságom árulta el, hogy nem vagyok valami fényesen… a sántításom csak rontott a beteges külsőmön – habár most már bot nélkül és kisebb fájdalommal is elviseltem a járást.
A kandallónál intettem búcsút Zeusznak és mondtam ki a skóciai kocsma nevét, ahol a találkozót megbeszéltük.
Hangzavar, vidámság és alkohol illata csapott meg, ahogy kiléptem a kandallóból. A zavaró hangok ellenére megálltam a helyiség közepén és az órámra pillantva nyugtáztam: most aztán alaposan elkéstem. Biztos voltam benne, hogy Montrego majd cukkolni fog ezzel is… de legalább hallok végre normális emberi hangot, olyat amelyik nem aggódva kérdezi: „Jól vagy bátyó?” vagy kétségbeesetten mondja: „Nem ő az egyetlen nő ezen a földön, Elli.” Nem akartam megismételni a szavakat, hogy nem, nem vagyok jól és akkor sem leszek, ha van más nő a földön… talán nekem ő volt az egyetlen.
Végig sétáltam az asztalok között, egészen a pultig és ott megálltam, hogy körbe nézzek. Valószínűleg ez volt az a pont, ahonnan tökéletesen lehetett látni minden pontját a kocsmának… de Montrego nagydarab testét csak nem szúrtam ki.
– Keres valakit? – szólított meg a csapos, aki éppen a tiszta korsókat parancsolta könnyed pálcaintéssel a helyükre.
– Egy nagydarab gor…  – kezdtem volna, de hirtelen, az ablakon keresztül megpillantottam a tarkóját.
A Szellemszálláson való találkozásunk óta nehéz volna ezt a részét elfelejtenem. Ahogy osontam mögötte, alaposan megnézhettem magamat és a memóriám még mindig a régi – legalábbis úgy tűnik. Szóval csak biccentettem köszönetképen a kövérkés férfi felé és az ajtón át kirohantam a kocsmából.
A hűvös, tavaszi levegő csapott meg először. Végre magamhoz tértem, végre felfogtam: kincset fogok keresni és még csak nem is egyedül. Azt persze kétlem, hogy ez olyan jól sülhetne el, mint annak idején Esmével, ugyanis Montregot a legkevésbé sem szeretném az ágyamban látni.
– Hiányoztam?  – kérdeztem köszöntés helyett, ahogy megálltam mellette. – Bocs, hogy késtem… kicsit korai volt a kelés. Mostanában sokáig alszok.
Nem akartam magyarázkodni, de valamit muszáj voltam kinyögni. Nem szokásom megváratni az embereket, hacsak éppen nem jön közbe valami lényeges dolog.
– Fel vagy készülve a kalandra? – érdeklődtem.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 25. - 18:42:33
*
zene:LP– Numb (https://www.youtube.com/watch?v=kXYiU_JCYtU)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/79dd39e04ae0f0c85bd3c8435f92bbab_zpsh0dcybly.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A szél mintha fel is erősödne. Ösztönösen húzom magamon jobban össze a kabátot. Mögöttem a lámpás egyre jobban kileng az erőhatástól s mindennek köszönhetően éles nyikorgást hallat. Mindössze ez az egyetlen hang idestova a környéken, mert az út széli kocsma előtt a környék üres. Mindössze a városka távoli fényei kezdenek el mind egyre erőteljesebben pislákolni. Szemeimmel beszívom magamba a látványt. Mondhatni gyűjtöm az új emlékeket, de ez elég közhelyesen hangzik. Mondhatnám azt is, hogy tetszik a látvány. Ám sosem vonzott a kisvárosok életvitele. Igaz, van bennük valami meghitt.
Hirtelen fordulok a hang felé, ami mellettem szólal meg. Fel sem tűnt, hogy bárki is mellém lépett az meg végképp zavarba ejt kissé, hogy az ajtó csukódása sem tűnt fel.
Arcom Elliot arcélére fókuszál elsőre, majd feljebb siklik. A teljes profilját láthatom így. Mondhatnám hogy nem hiányzott a cuki bilifeje... Hogy lehet valakinek ilyen a haja? Apropó... ha már itt tartunk. Mikor lett ez a dilis... SZŐKEEEEE??
Arcom grimaszba torzul, amint meglátom. Totálisan Malfoy-ra emlékeztet, valami ostoba elcseszett kínai vezióba. Pff........ undi... pedig bejönnek a szőkék alapjáraton.
- Uhhhhgggghhhhhh...... Nem tudtam hogy ez az új divatszín! -
Arcomról leolvashatja a nemtetszésemet. Persze cukkolom. Hogy lehetne megállni hogy ne tegyem? Túl magas kvafflabda ez ahhoz!
- Szólj ha rózsaszín lesz, olyan rágógumi kinézetű, mert akkor randizok is veled! -
Nevetem el magam, majd elkomolyodom. A cégér felé sandítok, ami megint nyikorogva mozdul a szélben. Biztos ilyen időben akarunk mi bárhova is menni?
– Fel vagy készülve a kalandra? –
Elliot kérdése meglep. Kissé az az érzés fog el, hogy mintha olvasna a gondolataimba, de... nem. Tuti nem. Hisz kicsapták a Roxfortból is, hogy lehetne ő legillimentor? Jó mondjuk nem sok kiolvasnivaló van a fejemben, amit oly hőn őrizgetnék. Az meg már csak a hab a tortán hogy azért vagyok itt, hogy mentsem a seggét ha kell. Nem is értem, hogy egyetlen normális nonverbális varázs nélkül hogy tudott eddig életben maradni. Lehet hogy bűbájtanból anno azért jó volt...
Uhh ja, persze, erről jut eszembe! A pálca...!
- Hát... sose voltam ilyenen. Szóval nem tudom. De talán jobban fel vagyok mint te. Mert nekem itt van ez... - húzom ki a nadrágszíjamra erősített tölgyfa pálcámat. Azt, ami eddig nála leledzett. Megvárom hogy befókuszálja és felismerje. Közben megeresztek egy magambiztos vigyort. A hajamba belekap a szél, de nem zavartatom magam.
- Tudod nem volt alkalmam megköszönni hogy visszaadtad a húgomnak... -
Tekintetembe kíváncsiság csillan, hogy mégis mit reagál erre. Szemöldököm felkúszik a homlokomra, miközben arcom felé fordítom. Kivárok. De a kezem azért sunyiban mozdul és a saját pálcámat eltéve előveszem az övét.
- Nem szeretek az adósa maradni senkinek se... szóval... tessék. -
Nyújtom felé a lucból készült darabot.
- Olyan makacs, mint amilyen a gazdája... -
Vigyorgok, habár ez elég gyenge poén volt. Mindegy. A fő az, hogy ő azt hiheti megpróbáltam varázsolni vele, pedig nem. Vajon sejti hogy leginkább a pálca tud mesélni a varázslóról? Aki elég szakavatott, mint mondjuk Ollivander, könnyen megismerheti az ember legsötétebb titkát is vagy éppen a legnemesebb tettét. És ehhez nem kell más csak egy kis pálcaismeret. Őszintén szólva ezt nem nézem ki O’Marából. Fura még mindig hogy így kell hívnom, sokkal inkább megszoktam a Lee-t. Habár erről a névről mindig az a tömény undor fog el, amit maga köré épített. Szeretnék bízni benne, talán ezért is jöttem el részben erre a ’kalandra’, jelentsen ez akármit. Ám ugyanakkor tartok is tőle. Mert volt alkalmam a rossz oldalával találkozni, és nem vagyok benne biztos hogy tudja mi az a csapatjáték.
- Szóval elregélhetnéd hogy mi a fészkes búbánatot keresünk itt tulajdonképpen...? -
Hangom csöppet se kedves, mert már megint hangosabban kell mondanom mint akartam. A szél egyre erősebb, a cégér pedig még hangosabban nyikorog az eddiginél. Elhúzom a szám. Tuti hogy el akarunk mi indulni? Ahhh persze hogy el... ez az én formám. És már épp feltenném a kérdést, mikor a gyertya a lámpásban elalszik, és egy hangos reccsenéssel a lánc megadja magát. Végül is elég rozsdás volt de... a tekintetem odatéved, mert hangos csattanással ér földet jó egy méterre odébb. Az üveg ezer darabra törik, és a gyertya a lábamhoz gurul. Lehajolok és felveszem. Végtére is jól jöhet még.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 05. 25. - 19:52:16
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego mellé lépve valami furcsa nyugalom szállt meg. Talán tényleg szükségem volt erre a hűvös, tavaszi levegőre, az egyre erősödő szélre, hogy felfogjam: megint a régi vagyok. Egy kóbormacska, akinek nincsen miért hazajárnia. Az önsajnálat percről percre erősödött, hol pedig újra csökkent, mintha minden rendben volna. Azt hiszem, ezt nevezik hangulatingadozásnak… eddig még nem tapasztaltam magamon, mostanra azonban hol sírni, hol vidáman kincsekre vadászni volt kedvem, vagy legalábbis arra az egyre, amiről Cartwright-tól hallottam a legutóbbi skóciai utamon.
Bárcsak minden a régi volna… bárcsak ott várna Esmé a lakásban, mikor visszamegyek – gondoltam, de ahogy a lelki szemeim előtt előkerült az arca megint a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Nem akartam ezzel szenvedni, el akartam felejteni, de tudtam, hogy egy nap, egy hónap, egy év… de talán egy egész élet is kevés lenne. A könyvekben gyakran emlegetik az igazit, akit mindenki keres. Valószínűleg nekem ő volt az, csak éppen én nem voltam neki. Mit is vártál, te barom? Sosem szeretett még senki a két szép szemedért.
Montrego gúnyolódása kicsit magamhoz térített.
– Sajnálom, ha frusztrál a hajszínem. A legutóbbi „dolgom” óta nem volt időm helyrehozni  – mondtam érdektelenül.
A szél egyre erősebben borzolta össze a hajamat. A szemeimet egészen össze kellett húznom, miközben Montregora pillantottam. Teljes testtel felé fordultam. Nem gondoltam volna, hogy megmutatja, mit küldtem neki vissza… mármint nyilván később kelleni fog a pálcája, mert az ilyesmi sosem megy könnyen. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő pillanatban meg fog lepni.
– Nem szeretek az adósa maradni senkinek se... szóval... tessék – mondta, miközben felém nyújtotta a lucfenyőből készült pálcát.
Hálásan vettem át az ismerős darabot és megforgattam az ujjaim között. Már három hete nem éreztem az enyhén érdes felületet. Hirtelen csapott meg az erő, amit nagyon régen éreztem… és eddig fogalmam sem volt, hogy a pálcából származik. Hozzám tartozik. Minden zsigeremmel éreztem a hatalmat, amit a kezembe adott ezzel Montrego… régóta tudtam, hogy többre képes a pálca, mint amire eddig használtam. Ha jobb varázsló lennék, kiváló kezekben volna.
– Köszönöm…  – suttogva mondtam ki a szavakat.
Makacs – mosolyodtam el a kifejezésen. Talán ez volt az a pont, ahol elhatároztam: fontos lenne tovább fejlesztenem magamat. Dumbledore, sem azok a diákok, akik összefogtak ellenem, hogy kirugassanak, nem akadályozhatnak meg a céljaimban.
– Szóval elregélhetnéd hogy mi a fészkes búbánatot keresünk itt tulajdonképpen...? – emelte meg a hangját, éppen csak hallottam  a szavait az orkánban.
A szél még jobban felerősödött, éreztem, ahogy előrébb lök. Montrego felé léptem egyet, de még volt annyi erőm, hogy megtartsam a testemet. Nem csak varázsolni kéne tanulni, hanem izmosodoni és hízni is – jegyeztem fel gondolatban a dolgot. Végül is, ha beindul a családi vállalkozás, több pénzem lesz enni is.
A következő pillanatban hatalmas csikorgással a földre került a fogadó elleni lámpás. Még a szélviharban is hallottam, ahogy a kemény betonra érve, csilingelve törik millió darabra az üveg. A gyertya pedig elaludt és Montrego lába elé gurult.
– Indulnunk kell! – mondtam és sarkon fordulva megindultam nyugati irányba.
Tudtam, hogy hosszú az út gyalog a romokig, amik a közeli tópart mentén fekszenek, de ha jó helyen keresünk nem csupán muglik kincseire bukkanhatunk. Pálcával ráadásul még könnyebb is lesz a kutatás.
A sántább lábam még nem kezdett el fájni, ezúttal könnyen bírta a gyaloglást. Minden lépés könnyed volt, lazább, mint az eddigiek.
– Egy porcelán almát keresünk, amibe valaki parfümnek álcázott szerelmibájitalt rejtett évszázadokkal ezelőtt… és ha igaz a legenda, az utolsó tulajdonosa a környéken járt, mikor elvesztette.  – magyaráztam el. – Természetesen nem ingyen kértem a segítéségedet. Ha egy pár csepp is van az alján, hatalmas vagyont érhet… és ennél már csak egy dolog hozhat több pénzt a konyhára: ha meg tudjuk fejteni a parfüm receptjét és sokszorosítjuk.  
Talán túl magabiztosnak hangzott ez tőlem, de ha valamiben igazán jó vagyok a trükközésen és a hazudozáson kívül, akkor az a bájitalkészítés. A patikában akár árulhatnánk is a szert kis fiolában és persze némileg módosított formulával, hogy az még ne ütközzön semmiféle illegalitásba. Aztán pult alól már más kérdés, mit adnék el. Azt hiszem Deannek és Danielnek sem kell mindenről tudnia.
– Egy bizonyos William Ackerley a kastély romjainak kutatása közben hagyta el az almát. Azt állította, hogy barátságtalan kísértetek elől menekült  – folytattam. – Azóta nem sok varázsló merészkedett ide, hiszen megvan a romok rémes legendája mind a varázslók, mind a muglik között.
Vigyorogva tettem hozzá: – De én nem félek semmitől…


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 25. - 21:19:13
*
zene:IM– Demons (https://www.youtube.com/watch?v=LqI78S14Wgg)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/2110dacc6d338d8604a8a99751a2542b_zpswf2u5j8q.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’When the days are cold, And the cards all fold
And the saints we see, Are all made of gold
When your dreams all fail, And the ones we hail
Are the worst of all, And the blood’s run stale
I wanna hide the truth, I wanna shelter you
But with the beast inside, There’s nowhere we can hide'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Egy halovány mosolyféle jelenne meg az ajkaim szegletében de mindössze egy aprócska rándulássá válik a dolog. Talán azért mert meglep hogy ekkora hatással lesz hirtelen a pálca dolog Elliotnak. Barna tekintetembe szívom a látványt, ahogy örül a feje. Kb én magam is így érezhettem, mikor a testvérem a borzalmas valentin-nap után a kezembe nyomta. Mindössze ettől éreztem újra magam embernek, ami röhejes, de tényleg így volt. Hisz mondhatjuk hogy egy darab fa, de... nos jól kiválasztott darab fa ez. Plusz azért a megkönnyebülés sem volt utolsó hogy nem apám diófa pálcáját kell használnom. Meghatna a jelenet ha nem faragtak volna kemény fából, amibe nem fér bele az érzelemnyilvánítás. Szóval meglep az ezt követő jeges hang, ami a vezényszó is. Indulás.. indulás. Najó, jó de mégis hova?
Már épp nyitnám szóra a szám, mikor O’Mara lelkesen megfordul és elindul. A kezemben a gyertyával követem. Szórakozottan forgatom azt az ujjaim között, miközben a tarkóját fixírozom meg néha a lábam elé nézek. Bár itt még egész jól ki van világítva az út.
– Egy porcelán almát keresünk, amibe valaki parfümnek álcázott szerelmibájitalt rejtett évszázadokkal ezelőtt… és ha igaz a legenda, az utolsó tulajdonosa a környéken járt, mikor elvesztette. Természetesen nem ingyen kértem a segítéségedet. Ha egy pár csepp is van az alján, hatalmas vagyont érhet… és ennél már csak egy dolog hozhat több pénzt a konyhára: ha meg tudjuk fejteni a parfüm receptjét és sokszorosítjuk. -
- Hmmmm.... - mindössze dünnyögök eleinte magam előtt ahogy emésztgetem a szavakat. Nem vonzz a jutalom, sejthetné. Sőt, szinte sértőnek venném, de kezdem ismerni annyira hogy ez részéről a bizalom jele. Ha már osztozkodni akar, akkor ott komoly hasznomat veheti. Ami azért annyira nem tetszik de... legyen ha ez kell. Amúgy meg komolyan elcsodálozom hogy neki ez kell? Ez vonzza őt? Valami ostoba parfüm? Nem vagyok én divatszakértő, hogy ennyire érdekeljen az ilyesmi és tudtommal ő sem az. Jó persze valószínű kicsi és értékes. Ideális egy tolvajnak. No meg pénzt lehet belőle keresni, nem is keveset. S mintha csak ez lenne a végszava a gondolataimnak, megint az az ostoba érzés kerít hatalmába hogy a fejembe lát.
- Egy bizonyos William Ackerley a kastély romjainak kutatása közben hagyta el az almát. Azt állította, hogy barátságtalan kísértetek elől menekült Azóta nem sok varázsló merészkedett ide, hiszen megvan a romok rémes legendája mind a varázslók, mind a muglik között. -
- Aha....-
Nyögöm ki két lépés között.
- De én nem félek semmitől… -
- Hát persze....- köpöm ki a szavakat kissé megvetően. - Remek. Igazán jó ezt tudni... - hangomban van némi él. - Pedig lehet néha nem ártana... -
Csak a bolond ember nem fél valamitől. Jó gondolom neki is megvannak a maga gikszerei, mint alapjáraton mindenkinek, és gondolom hogy jól esik felvágni. De előttem felesleges. Láttam már elég siralmasan szánalmas állapotban, mondhatni majdhogynem könnyekig hatódva szóval nem kell itt adnia a keményvonalas macsót. Főleg mert egy nagyobb szellő elviszi. Na ennyit a férfiasságról! Ugyanis a szél megint fölerősödik, és hátulról támasztom meg a hátizsákjánál fogva a tenyeremmel hogy ne vágódjon hanyatt.
- Lehet az idő nem lesz a legkedvezőbb... - kiabálom túl a szelet miközben az arcomba húzom a pulcsim kapucniját. Nem lenne jó O’Mara miatt valami náthát vagy kötőhártyagyulladást is összeszedni.
- Ettől sem rettegsz? Vagy te még ennek is lazán parancsolsz? -
Azért megnézném mit kezd egyedül ha varázsolni kellene. Valószínű megoldaná, hisz eddig is túlélt valahogy. Felpillantok az égboltra mert itt még lehet. Az alkony beköszönt és lassan a csillagok pislákolnak elő. A fákkal szegélyzett rész pedig már egy köpésre van tőlünk. A szél ahogy alábbhagy egy kissé megállásra késztet. Kifújom magam miközben a társamra nézek.
- Szóval biztosan jó ötlet ilyen időben menni? Vihar lesz... -
Végre normális hangerőt tudok megütni. Már ennek is örülök, hát még a torkom! Nem kell sok ész ezt megállapítani a puszta valós tényeket. A tó túloldalán, ahol kibukkan a vár sötétlő romjának sziluettje, tisztán látszik a tornyosuló felhőtömeg. Az pedig úgy sötétlik hogy minden kétséget kizáróan egyértelművé teszi, semmi bíztatóra nem számíthatunk.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 05. 26. - 13:02:59
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Egy kicsit meglepett Montrego válasza. Ő sem tűnt éppen olyan típusnak, aki félne bármitől is… ha pedig még is nyilván olyan, mint én. Jobban szereti magában tartani a dolgot.
Nyilván vannak félelmeim, de nem ilyen materiális vagy testi dolgoktól. Miért tartanék attól, hogy megsérülök vagy meghalok? Ezek ellen a legnehezebb védekezni és ha eljön az ideje, úgysincs visszaút. Felesleges rajtuk rágódni vagy előre készülni rájuk… az csak rontja az izgalmat. A félelmeim nagyrésze már valóra vált. Nincs több veszíteni valóm, talán csak az a kevés ember, aki még megmaradt nekem és őket az életem árán is meg fogom védeni… mert ha még valakit el kell veszítenem, nem biztos, hogy meg tudok birkózni a fájdalommal.  
A szél megint hatalmas erővel taszított hátra és talán csak a táskám súlya és Montrego keze tartott meg. Végül is legalább megérte elhozni magammal… ráadásul kicsit láthatom a képességeit is. Vajon meglepné, ha tudná: többet tudok, mint mikor otthagytam a Roxfortot? Tény persze, hogy rám férne a fejlődés, de évekig jártam a világot, láttam más varázslókat harcolni vagy éppen az ellenfeleimtől tanultam el egy-két trükköt. Tehát messze túlszárnyalom azt az tizenöt-hat éves gyereket, aki kisétált a Roxfort kapuján, búcsút intve a fiatalságnak.
– Ez csak az időjárás, Montrego  – mondtam és vigyorogva pillantottam rá.
Hamarosan elért minket az alkonyat. Apró csillagok jelentek meg ugyan az égen, de hamarosan bekusztak eléjük a hatalmas felhők, amik jelezték: vihar közeledik. Máris éreztem azt a nedves, mindent átható levegőt, ami a természetes vizek környékén szokott. Ez volt az a friss illat, amire szükségem volt. Megint elkapott az izgalom: kincset keresek. Nem a következmény foglalkoztatott, nem a pénz, habár az induló családi vállalkozásnak mindenképpen jól fog jönni.
Egy erősebb széllökést követően megálltunk. Montrego rám nézett, éreztem a tekintetét az arcomon.
– Mégis mitől félsz? Legrosszabb esetben is csak vizes leszel  – válaszoltam és visszasimítottam a hajamat a helyére. – Egyébként meg, majd behúzódunk a romok közé, ha nagyon eleredne.
Közben tovább indultam és amint kiértünk a fáktól szegélyezett partra a szemünk elé tárult a kastély. Látszott rajta, hogy még a romos állapota ellenére is rendezettnek tűnt. A muglik biztosan gondját viselték a maguk ügyetlen módján. Milyen gyönyörű… – futtattam végig a tekintetemet a félig-meddig leomlott falakon. Olyan volt, mint a sérült test, ami minden szörnyűség ellenére életben maradt. Talán magamra emlékeztetett kicsit. Hányszor ejtettek már sebet rajtam és még mindig itt vagyok, élek, nem állítanak meg.
– Mindig lenyűgöznek az ilyen helyek  – mondtam ki hangosan is, de nem torpantam meg.
Sétáltam tovább a félig-meddig kitaposott ösvényen, ami a tó megfelelő oldalára vezetett. Alaposan átázott a talaj erre felé, mert meg-megcsúszott a bakancsom talpa. Igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, hogy legalább ne essek hanyatt a szél vagy a csúszóstalaj miatt.
Ettől függetlenül tetszett a környék, nem zavart a nehezen járható út. Minden lélegzetvétellel egyre gyorsabban kalimpált a szívem. Az izgalom átvette felettem teljesen az uralmat… már nem gondoltam az ébredésre, a fájdalmasan szép emlékekre, csak az foglalkoztatott, ami itt van előttem.
Dörögni kezdett az ég, ráadásul az újra és újra előkerülő hang, mintha egyre közelebb került volna hozzánk. A villámok a tó és a fák felett cikáztak, de még nem esett.
Ahogy egyre közelebb értünk szinte éreztem a mágia jelenlétét. Ismerős volt, talán ilyen intenzíven nem is ismertem fel szilveszter óta. Magabiztos mosolyra húzódott a szám és egy pillanatra megálltam.
– Érzem, hogy jó helyen vagyunk – suttogtam, éppen hallható volt a hangom egy pillanatra így is.
A tó vize fodrozódni kezdett mellettünk, ahogy a szél felerősödött ismét. Egy pillanatra néztem csak arra, aztán ismét a romok kezdtek el foglalkoztatni és az, amit esetleg ott találhatunk majd a későbbiekben.
– Halad…  – kezdtem volna, de egy villámcsapást követően, hatalmas dörgés rázta meg a környéket.
A szavam tehát egy pillanatra elakadt. Ennyi kellett, hogy felfogjam elkezdett szakadni az eső és bizony pillanatok alatt átázott a nadrágom, a kabátom. Na ezt szeretem én annyira – gondoltam és Montrego felé fordultam.
– Be kell jutnunk a romok közé! Ott ki tudjuk várni, míg eláll az eső – mondtam olyan hangosan, ahogyan csak tőlem tellett.
Nem vártam meg a válaszát, részemről séta helyett gyorsabb tempóra kapcsoltam. Az ilyen helyzetekben mindig kicsit szíven üt, hogy nem tanultam meg soha hopponálni… de nem baj, Montrego legalább megtanulja milyen nehéz „enyveskezűként” az élet.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 28. - 14:54:26
*
zene:IM– Demons (https://www.youtube.com/watch?v=LqI78S14Wgg)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/2110dacc6d338d8604a8a99751a2542b_zpswf2u5j8q.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’When the days are cold, And the cards all fold
And the saints we see, Are all made of gold
When your dreams all fail, And the ones we hail
Are the worst of all, And the blood’s run stale
I wanna hide the truth, I wanna shelter you
But with the beast inside, There’s nowhere we can hide'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Elliot vigyora nem volt épp lelkesítő. Sokkal inkább idegesítő. Elhúztam a szám miközben a lábam elé nézve dörmögtem valami nem túl kedveset.
– Mégis mitől félsz? Legrosszabb esetben is csak vizes leszel –
Na hát pont ez az. Hogy nem éppen akarnék. Jó persze, hozzászoktam már hisz egész Anglia ilyen, de azért nem rohanok az eső után ha nem muszáj. Persze O’Marát ez nem zavarja cseppet sem.
- Én ma már fürödtem, köszöntem szépen! -
Cukkolom. De persze ez nem hat. Olyan meglepő lelkesedéssel veti bele magát még mindig bicegő lábakkal hogy komolyan kíváncsivá tesz. Vajon tényleg reméli hogy találunk itt valamit? Én igazából ostoba időpocsékolásnak tartom ezt a kis kiruccanást, de persze ennek nem adok hangot. Tutira megsértődne és annak meg nem sok haszna lenne.
- Egyébként meg, majd behúzódunk a romok közé, ha nagyon eleredne.
Hát erre nem nagyon tudok mit mondani. Mindössze bólintok egy vállvonás keretében, és követem őt tovább. A szőke hajába belekap a szél. Fura így, és ahányszor csak felnézek kedvem lenne megszólni. De minden alkalommal inkább csak egy gonoszkás mosoly ül ki az arcomra. Mikor megállunk szusszanok. A széltől, amit persze pont szembe kapunk nehezen haladunk. Még jó, hogy a táska lesúlyoz egyrészt, plusz hogy ettem nem keveset mielőtt elindultam. Kiveszi az ellenállás az erőt az emberből. Lábaim kellemesen bizseregnek, miközben kinyújtom őket. Tekintetem követi társamét. Elém tárul a romhalmaz páratlan szépségével. A tó csillogva tükrözi vissza miközben a víz felborzolja a felszínét.
Csodálkozva vonom fel a szemöldököm Elliot szavaira.
- Pffff, nem is tudtam hogy ennyire szentimentális vagy... -
Kuncogok egy sort magamba, s megvakarom közben a bal karomon lévő heget. Közben az ég hangos dörgésbe kezd hol itt hol ott. Társulva hozzá lecikázik egy-egy villám is, mely egyetlen pillanatra rendszeresen világosba borítja az égboltot, hogy aztán a következő homokszemként lepergő pillanatban beálljon a sötétség.
– Érzem, hogy jó helyen vagyunk – 
Én nem érzek semmit. Körbepillantok, kutatva valami jelent hogy mégis ezt miből vette le, de persze csak a fák keretezik a tópartot. Semmi különleges vagy érdekes nincs itt. Hmm hát fura. De biztos, legyen neki, mit bánom én...!
Lazán vállat rántok, s utána meg is húzom a táskám szíjját. A súly a hátamon egy percre megemelkedik enyhe megkönnyebbülést adva, majd visszaesik a helyére. Ám ez a kis perc is sokat számít.
Elliot épp beszélni kezd, de persze semmit nem értek a hirtelen feltörő széllel szemben. Ez most nagyon durva, még egy két ágdarabot is felkap, így kénytelen vagyok karom a szemem elé tenni. Inkább azt karistolja végig, mint hogy az arcomba kapjam a sok port, koszt meg mocskot.
– Be kell jutnunk a romok közé! Ott ki tudjuk várni, míg eláll az eső 
Hallom meg az utasítást, ahogy egy kissé lecsökken a körülöttünk zengő természeti hangzavar. S mintha ez lenne a végszó, hirtelen mintha egy giganagy üstből öntenék kezd el szakadni az eső. Ó deremek!
Cifra káromkodást eresztek meg. Nem elég hogy így is jó cuppogós és sáros volt a talaj, totálisan eltanyálás veszélyesen még ez is....
A rom viszont tényleg nem rossz ötlet, mert csak akad ott fedett rész. Szóval jobb ötlet híján elüvöltök egy oké-t. De igazából felesleges is, mert Elliot letojva a válaszom a séta helyett gyorsabb tempóra kapcsol. Követem, noha még ez is lassúnak ítélhető, tekintve hogy a víz percek alatt átáztat rajtam mindent. Remélem azért a hátizsák és tartalma nem ázott totál el. Mikor a rom szélére érünk jövök csak rá, hogy azért annyira még sincs kedvem bemenni oda. Egyrészt tele lehet mindenfélével, leginkább állattal, de esetlegesen kísértettel is, plusz... ezek a romok nem vonzzák a villámokat?
- Biztosan jó ötlet bemenni? -
Kérdezem, miközben a társam vállára teszem a kezem és megállítom. Értetlen arcvágása esetén az ég felé bökök. Talán szavak sem kellenek hozzá, hogy felfogja mire gondolok. Nem szívesen pörkölődöm meg miatta, meg valami ostoba szerelmi parfüm miatt. Még akkor se ha hasznos meg sokat ér. Azért a tölgyfa pálcámat előkapom a tartóból. Jobb felkészülni, ha mégis úgy határozunk hogy bemegyünk oda, a feketén ásítozó mohás kövek közé.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 05. 29. - 10:33:44
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A víz, mintha nem is cseppekben hullott volna. Egészen az az érzés fogott el, mintha valaki a magasból egyenesen a nyakamba öntené a hideg folyadékot egy jókora üstből. A bakancsom cuppogását ugyan már nem hallottam az erős szél, a dörgés és az eső hangjának keveréke mellett, de egyre nehezebben léptem. A gyors tempó fárasztóbbá vált, ahogy a sár összegyűlt a talpamon. Lesz mit lepucolni az éppen csak visszaszerzett pálcámmal.
Minden ruhadarab, amit viseltem teljesen átázott. Szinte csavarni lehetett belőle a vizet. A szélben ettől csak még jobban fáztam, de tudtam, hogy legalább a táskám tartalma megúszta, így bőven lesz száraz ruhám, ha éppen nem varázslattal szárítkoznék meg. A hátizsákokat rendszerint némi varázslattal vízállóvá szoktam tenni. Ez az egyetlen módja, hogy az ember valóban minden fontosabb dolgot meg tudjon védeni.
A rom felé haladva azonban már egyre kevésbé foglalkoztatott az eső vagy az időként a lábamba nyilalló fájdalom. A robosztus épület maradványai annyira lenyűgöztek, hogy még – Montrego szavaira utalva – ez a második fürdés sem igazán taglózott le.
Hatalmas volt és ódon, ráadásul a mágia szinte kézzel tapintható volt a közvetlen környezetében. Biztosan itt van az alma – gondoltam ámuldozás közben, majd tettem még egy lépést a romos épület felé.
Montrego keze a vállamra síklott. Az átlagos viselkedéséhez képest ezúttal kevésbé volt erőszakos. Valahol meglepett, de azért felé fordultam és a szemébe néztem.
– Biztosan jó ötlet bemenni? – kérdezte.
Ki akartam röhögni, amiért ennyire fél egy kis vihartól. Gyerekkoromban rettegtem utoljára a dörgéstől vagy az eső kopogásától az ablakon, aztán elmúlt és inkább megnyugtatóvá vált. Persze Montrego még közel sem felnőtt - állapítottam meg.
A villámlás hatalmas fénye és dörgés hangja rázta meg a környéket. Szinte éreztem, ahogy a lábam alatt megremeg a talaj, így hát a vigyornak szánt arckifejezés furcsa grimaszba torzult. Megborzongtam, ahogy a szél megint áthatolt hideg leheletével a ruháimon... és végre megint éreztem a veszélyt, az izgalmat, ami azelőtt életetett.
– Mitől félsz?  – értetlenkedtem.
A torkom megfájdult a hangos beszédtől és csupán a táskámba rejtett üvegre tudtam gondolni. Egy jó adag tea volt benne, amit végül sikerült megfőznöm egyedül és tudtam, hogy egy pálcaintéssel fel fogom melegíteni – eredetileg et a nemes feladatot Montregonak szántam, nem reménykedve a fegyverem visszaszerzését.
Felemelegedés – Önkéntelenül is Esmé ölelése jutott eszembe. Megint ott éreztem azt az egyre növekvő gombócot a torkomban, ami fájdalmasan feszítette az izmaimat. Valószínűleg ilyen esőben nem tűnne fel egyetlen könnycsepp sem Montregonak, most mégis inkább visszatartottam az előtörni vágyó érzéseket.
– Nem... nem lesz semmi baj!  – mondtam és nyeltem egy nagyot, legyűrve a fájdalmat, amit éreztem.
A rom felé mutatattam és megragadtam Montrego karját. Kicsit megrángattam, hogy induljunk már befelé.
– Én szívesen lennék akkor is odabent, mint kint!  – Megint hangosan kellett beszélnem.
A hátam mögött villámlott ezúttal. Csupán az egész eget megvilágító, hatalmas fényt láttam. A dörgés hatalmas volt ezúttal is, bár sokkal mélyebbről jövő. A lábam alatt éreztem ismét az erejét, de nem féltem tőle. Montrego talán el sem tudja képzelni, de én évekig éltem kiszolgáltatva az időjárásnak. Hol a nap égetett, aztán az eső áztatott el legalább annyira, amint a közös kalandunkon. Talán most rádöbben, hogy az ember nem maga választja az életét általában és ezért gúnyolni éppenséggel szánalmas.
Bolond az, aki azt hiszi, én tolvaj akartam lenni. Ez nem egy szakma, amit választani lehet... ez egyszerűen csak így alakul és az ember azt élvezze, ami jut neki, nem igaz?
Magam után rángattam Montregot. A nedves talajon – és amúgyis – nehéz volt ebben a formációban haladni és csupán remélhettem, hogy nem ellenkezik nagyon, tovább rontva az amúgy is siralmas helyzetet. Már csak néhány lépés választott el minket a biztonságot nyújtó, vastag falaktól. Vigyorogni akartam, hogy „na, ezt is sikeresen megoldottam” mikor hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj.
Azt nem tudtam, hogy én rántottam-e magammal Montregot, vagy ő engem... az azonban egyértelmű volt, hogy nagyon is a sárban heverek, ráadásul nem egyedül.
– Ó, Merlin retkes...  – kiáltozni akartam, de ismét megszakított egy hatalmas dörgés.
Oldalra fordultam és a tekintetemmel Montregot kerestem. Látni akartam, hogy jól van-e. Csak nem sérült meg, a nagydarab teste mindent kibír.



Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 30. - 13:07:03
*
zene:A– Rolling in the Deep (https://www.youtube.com/watch?v=rYEDA3JcQqw)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/c58c3e08fe7dc95bd0dc058f59dce13e_zpsyyvayb5t.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark
Finally, I can see you crystal clear
Go ahead and sell me out, and I'll lay your ship bare
See how I'll leave with every piece of you
Don't underestimate the things that I will do
There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Értetlenkedésére csak egy arcrándulással válaszolok. Most komolyan még ő kérdezi? nem én vagyok a híres hírhedt nagy kalandor könyörgöm. Ha valaki, hát ő igazán tudhatja, mennyire oda kell figyelni, és felmérni a terepet. Erre pont ő a felelőtlen? Ez azért meglep.
– Mitől félsz?  Nem... nem lesz semmi baj! –
Felhorkantok.
Ez aztán baromi biztató volt barátom!
Az epés gondolatot megtartom magamnak inkább. Helyette őt fürkészem.
- Tudod az ilyen helyekre simán belecsap a villám. - bökök a fölénk tornyosuló romhalmazra. Sajnos idestova a környéken épp ez a legmagasabb pont. A fel-felcikázó villámokat még elvezeti valami más, mondjuk a vízfelszín, de előbb utóbb biztos vagyok benne, hogy a nedves kő is bevonzza. És nem szívesen lennék szenesedett aranyvérű.
– Én szívesen lennék akkor is odabent, mint kint! –
Makacsolja meg magát Elliot és amint szinte már duzzogva böki ki a szavakat el is indul. Igaz ordítania kellett hozzá, szóval a felét nem is értettem, de még csak visszakérdezni sincs időm mert a hátát látom és a távolodó alakját.
Ó hát remek!
Jobb ötlet híján követem. Még mindig jobb vele, mint nélküle. Igazából most fordul meg a fejemben hogy haza is mehetnék, de valami oknál fogva, talán a másikból áradó elszántság miatt végül mégsem teszem. Ahogy beérem cuppogó, sáros elnehezült lábaimmal épp már megszólalnék, mikor hirtelen elkap és lendületből lehúz. Elsőre az ötlik fel az agyamban, hogy biztosan megtámadtak minket és kitérő manővert kell végrehajtanunk. Csak mikor már a sárban dagonyázunk jövök rá, hogy rohadtul nem erről van szó. Cifra káromkodás tör fel belőlem, ahogy megpróbálom összeszedni magam, és a pálcám után kapok, ami egy percre elsüllyed a sárban és kicsusszan újra ujjaim közül.
- Na ezért kellett rohanni, mi? -
Lököm oda bosszúsan a szavakat, és amint nagyjából fél térdre tornázom magam felé nyújtom a kezem. Istenem most dobhatok ki mindent, mert ez a vörös iszapos talajfolt tutira nem fog egyik tisztító-bűbájjal sem kijönni. Kezdek arra gyanakodni, hogy O'Mara esetében ezek a dolgok nem véletlenek, hanem sokkal inkább hétköznapiak. Mint a kukában fürdés... meg a társai....
- Miért van az, hogy ha veled vagyok, akkor mindig mocskos leszek? -
Nem, inkább nem akarom hallani a választ, szóval kelletlenül dörmögök tovább válaszlehetőséget sem adva neki.
- Áh, hagyjuk! Inkább menjünk. -
Ezzel adom meg a végszót és állok fel. Most már baromi dühösen masírozok be a kövek közé és meg sem állok az első boltívig ahol nem szakad a fejemre az eső. Ez is miatta van, meg a hülye ötletei miatt. Most mégis miből tartott volna holnap idejönni? Látta mekkora szar az idő...
Bosszankodva pillantok az órámra, ami megadta magát. Mert megállt. Na remek, még ez is. Evidensen gondolhattam volna, hogy nem kell elhozni, de az hogy dagonyázni fogok a sárba azért álmomban sem mertem volna gondolni. Minden reményem egy kiadós zuhanyban fog rejleni, ha egyszer valaha hazaérek.
- Az enyém behalt... A tiéd működik még? -
Pillantok rá kérdőn. Legalább az egyikünk tudja már mennyi az idő. Mert hát az sosem árt ugyebár. Közben fogom és lekapom a zsákom a hátamról. A földre érkezve puffan a nyirkos kőhalom tövébe. A pálcámat megtörlöm a nadrágomba, mert annak már kábé úgyis mindegy, és a táskára suhintok vele. A pálcából kiröppenő bűbáj egész hasznos, habár így se száz százalékos az eredmény. Minden esetre ugyanezt megismétlem a magamon lévő ruhadarabokkal is, plusz meg is szárítom magam. Mikor nagyjában végzek, akkor pillantok Elliotra.
- Kell segítség? -
Gondolom hogy nem. Elég nagyfiúnak látszik. Habár szeretem cukkolni, ó igen, nagyon is. Ám inkább most mégse mondok többet mindössze sokat sejtetően vigyorgok. Tudom hogy ez baromira bosszantja.
- Na, merre tovább? -
Nem szívesen vallom be, de rohadtul nem vagyok oda a nagy fekete sötétségért, ami bentebb a boltív túlvégében sűrűsödik. Meg egyúttal az ősi kastély többi részében is. Lehet nincs ott semmi veszélyes, sőt, valószínű, ha még a muglik is ide járnak, mindössze pár pókháló, de... bolond se vagyok. Szóval abban a percben, ahogy elindulunk biztosan kimondom a varázsigét, akár tetszik neki akár nem.
- Lumos! -
S tölgyfa pálcám hegyében kigyulladó fényt örömmel fókuszálja be a tekintetem. S ez az öröm az arcomra is kiül egy sármos mosoly keretében.




Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 05. 31. - 15:30:52
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Azt mondják, hogy a muglik vagyonokat fizetnek a sárpakolásért. Én részemről ezt a menetet is kihagytam volna, de Montrego nagydarab teste – legalábbis jobbnak láttam rá fogni az egészet – magával rántott a mocsokba. Nagy nehezen az oldalamra fordultam, így az arcom éppen csak sáros lett. Montrego addigra már térden volt és megállás nélkül dörmögött.
Én részemről csak szerettem volna a legkevesebb időt tölteni a földön fetrengve. Persze jól tudtam, hogy a kemény munkának a velejárója a kosz és ezt nagyrészt el is fogadtam az évek során. Leginkább az utóbbi hónapokba kényelmesedtem bele annyira a londoni életbe, hogy zavart a körmöm alatt felgyűlő iszapos, nedves anyag.
Elfogadtam a segítséget. Végre felültem a sárban. Még egy darabig hallattam Montrego magyarázását… mintha bármi baja is lenne egy nagy adag iszaptól. Biztosra vettem, hogy van elég pénze új ruhákat venni. Elkényeztett kölyök – gondoltam, miközben nagy nehezen felálltam és követtem az első fedettebb rész alá. Csak egy boltív volt, de legalább nem esett a fejünkre a hideg eső és a szél sem tört be annyira.
– Nem hallottál még arról, hogy a kemény munkával be szokás mocskolni a kezdet?  – kérdeztem.
Nem dühített a viselkedése. Valójában egy kicsit örültem neki, hogy megmutathatom valakinek, mit szoktam csinálni. Nagyon kevés emberrel kerestem mindez idáig együtt kincset és Montrego mogorvasága egy kicsit el is terelte a figyelmemet az Esmével történtekről – habár a szívem már attól majdnem megszakadt, hogy rágondoltam –, kifejezetten szórakoztatott. Reméltem persze, hogy később a dörmögés helyett majd visszavesz és megpróbálja élvezni a kalandot.
Az órámra pillantottam. Az enyém még járt, hiszen nagyrészt a jobboldalam volt a sárban. Oda tartottam a kezemet egészen közel az arcához.
– Ha bármikor tudni szeretnéd mennyi az idő csak szólj  – vigyorogtam rá.
Végig néztem, ahogy megtisztítja magát. Ez komolyan ilyen fontos? – gondolkodtam el. Talán kettőnk közül tényleg csak én vagyok hozzászokva a koszhoz. Ráadásul odabent nem valószínű, hogy ilyen viharos időben nagyobb tisztaság fogadna… de a természet már csak ilyen: koszos és nyomot hagy az emberen. Montrego valószínűleg nem gondolt bele, hogy a világon a legjobb dolgok mindig mocsokkal járnak.
– Nem kell kösz  – válaszoltam. – Megoldom egyedül is.
Előrángattam a szerencsére viszonylag tiszta pálcámat. Amennyire tudtam megtisztítottam a ruhámat és a bőrömet. Azt persze érzetem, hogy ez kevés egy jó meleg zuhanyhoz képest, de most megteszi ez is.
Visszatettem a pálcát a helyére, ahol azelőtt is tartottam. Az övem alá fűztem be, mint mindig. Nem akartam drága tartókat venni, amik felkapcsolhatók a bőrszíjra. Jól megvoltam anélkül is és amúgy sem éreztem szükségét az ilyen dolgoknak.
A mozdulat közben már néztem is a távolba. A sötétség, ami odabent volt máris érdekessé tette a helyet, minél gyorsabban szerettem volna rájönni mit rejt a rom. Remélem legalább egy kísértettel találkozunk – gondoltam, de összeszorult a szívem.
– Na, merre tovább? – kérdezte Montrego.
Nem zökkentett teljesen vissza a helyzetbe. Az jutott eszembe, amikor Esmé először ölelt meg a kísértetjárta házban, ahol a sok halott ember emléke meg talán valami bonyolult átok ellenünk fordult. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, ezért inkább kiléptem a boltív alól a sötétbe. Nem kell, hogy még ez a kölyök is gyengének lásson.
– Csak haladjunk  – nyögtem ki rekedten.
Ahogy felvillant Montrego pálcájának a fénye egy kicsivel többet láttunk. Valahogy az az érzésem támadt, mintha ez a sötétség nem csak a testemet, hanem a lelkemet is körbe ölelné, sőt szorítaná. Nehezen kaptam levegőt és kicsit meglepett Montrego mosolya… őt nyilván nem a napokban hagyta el élete szerelme, ha pedig mégis, akkor remekül titkolta.
– Nem érzel valami furcsát? – kérdeztem és még egy lépést tettem a sötétségben előre.
Nem akartam persze elárulni magamat. A térdem remegését nem láthatta… ahogyan azt sem, milyen könnyen átvették felettem az uralmat az érzésim. Az ő mosoly is csak halvány derengés volt a kevéske fényben.
Valószínűleg csak bemagyarázom magamnak – gondoltam. Egészen az az érzésem támadt, hogy a szívem szándékosan akarta érezni ugyanazt, amit abban a kísértetházban. Tudtam, el kéne fogadnom, ami történt. Esmét visszacsábítani szinte lehetetlen… írhatok neki akármennyi levelet, majd dobhatom gyűrötten a sarokba, akkor sem fog visszatérni hozzám. Sőt fekhetek napokig az ágyban és érezhetem magamat napokig betegnek, az élet nem áll meg. Még az enyém sem.
– Áh, hagyjuk! – vágtam rá, de a hangom még mindig furcsa volt. – Valószínűleg csak én látom izgalmasabbnak a helyet, mint amilyen.
Annyira zavart a csend, annyira borzalmasan nyomasztott. Mintha ez a furcsa némaság erősebb lenne a kinti vihar zajánál.
– Mi a helyzet Lyanával?  – kérdeztem csak úgy mellesleg, mintha szükségünk lenne bármilyen beszédtémára.
Nekünk nem volt – talán –, nekem viszont annál inkább. Muszáj volt szóval tartanom Montregot, hogy ne adjam át magamat a rám telepedő sötétségnek. Lehet, hogy igaza volt és nem kellett volna ide bejönnünk – ezt persze sosem vallottam volna be neki.



Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 03. - 16:39:24
*
zene:A– Rolling in the Deep (https://www.youtube.com/watch?v=rYEDA3JcQqw)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/c58c3e08fe7dc95bd0dc058f59dce13e_zpsyyvayb5t.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


’There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark
Finally, I can see you crystal clear
Go ahead and sell me out, and I'll lay your ship bare
See how I'll leave with every piece of you
Don't underestimate the things that I will do
There's a fire starting in my heart
Reaching a fever pitch, and it's bringing me out the dark'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Már épp kényelmesen végzek a sártalanítással, mikor csak nem állja meg a társam, hogy ne szóljon meg. Ő... engem. Megütközve pillantok fel. Kedvem lenne hüledezni egy sort. Most ez komoly? Ő oktat ki engem a kemény munkáról? Hét nem tudom, de azért ez felháborító. Belegondolva hogy az enyém az összes felelősség a családban, intézem a birtok vezetését plusz apám vállalkozását, foglalkozom az emberekkel, intézem a lovak versenyeztetését, logisztikázom a dolgokat plusz tanulok abba a szutyok bentlakásos iskolába és persze ott van az idegesítő húgom is, akinek a gyámja vagyok. Igen, tudom mi a kemény munka. Ó de mennyire. Persze ő ezt nem láthatja. Csak azt a szép felszínt, ami csillogó és hívogató. Ugyanolyan mint az ócska átkozott tárgyai, feltételezem pont mint az, amit keresünk most is. Csábítónak hat, a felszín ígéretes. Baromi sok munkát kell belerakni és azt hiszed megéri. Ám mikor kicsit mélyebbre nézel, alábuksz a látszatnak, rájössz, az egész szimplán rohad belülről. Ilyen ez, és ilyen is marad. Én magam is ilyen vagyok.
- Ha hiszed, ha nem, tudom mi a kemény munka... -
Sértődötten köpöm ki a szavakat. Végtére is bánt a dolog, mert részben igaza van. Sosem kellett igazán bekoszolnom magam és nem divat nálunk a sárban és a mocsokban fürdés - kivéve néha egy vagy két makacsabb mén betörését.-,  ahogy a büdös szószos kukába fetrengés sem. Apám ha élne tutira felpofozna és az lenne csak a kezdet.
- Mindössze szeretek nem cuppogni a tiszta merő mocsokban... -
Persze ő azt csinál, amit akar. És jelenleg az orrom alá dugja a kezét az órájával. Határozottan és erősen lököm el a kezét. Ingerültebben semmit akartam. Mindegy, nem érdekel ha megsértődik.
- Remek. Akkor legalább egyikünk tudja majd. -
Jegyzem meg, miközben kipillantok a szakadó esőbe. Így, kissé megszáradva már sokkal jobb a komfortérzetem, noha még mindig egy ázott patkány hatását kelthetem. Ösztönösen túrok bele a hajamba. Szusszanok majd kibököm a kérdést, hogy mégis mi lesz most, amire a suta válasz csöppet sem meggyőző. Mi az hogy csak előre? Én azt hittem van erre az egészre egy kisdolgozott forgatókönyv vagy valami. Nem vagyok én arra berendezkedve, hogy bolyongjak fél éjszakát a kedvéért. Szemforgatva indulok Elliot után és már épp megmondanám neki úgy angolosan a magamét, hogy mégis miért nem dolgozott ki egy előzetes stratégiát és miért nem osztotta meg ezt velem, mikor beelőz.
- Nem érzel valami furcsát? -
Furcsát?
Ösztönösen torpanok meg egy percre. Próbálom megfejteni mire gondol, de... nem. Én nem érzek semmit, maximum a kínzó haragot iránta. Kedvem lenne egy kiskanálnyi vízben megfullasztani. Csábít a gondolat hogy egy átkot a fejére szórjak, de nem teszem. Ha esetleg megtaláljuk azt a büdös ezeréve lejárt kölnit na lehet abba fullasztom meg.
- Áh hagyjuk! - vágja rá és indul tovább. Hát oké. Most mit ellenkezzek? Beszívom a levegőt miközben dörmögök valamit az orrom alatt. Amolyan egyetértés félének veheti ha akarja, habár inkább bosszankodás ez. Végtére is egy tizenéves forma fiúval császkálok a baromi vaksötétben. Nem vagyok beszarós, de... miért is nem maradtam otthon a puha ágyban? Ja persze a kulcs, amit lenyúlt...
– Mi a helyzet Lyanával? – 
A kérdésre a gyomrom összerándul, megremeg és bukfencet hány. Ez most mégis miért jön ide? Mi lenne vele? Semmi. A nagy büdös semmi. Egy tized pillanatra megtorpanok, noha remélem ezt nem veszi észre. Ahogy a pálcát tartó kezem enyhe megremegését se. Elhúzom a szám, mert eszembe jut a valentin-nap a mindenféle kalamajkájával együtt. Na meg Lya arca... Összepréselem a szám, és kifújom dühösen a levegőt.
- Semmi. -
Túl nyers, túl vad, túl ösztönös. Na ebből tudhatja hogy gond van, és azt is hogy nem, nem szeretnék róla beszélni. Valamiért sejtem, hogy ő mégsem fog tágítani a téma mellől, szóval csak a világító pálcával bökök előre.
- Inkább tényleg menjünk... -
És alig hogy kimondom egy éles sarok következik ahonnan egyből két ág is megnyílik. Egy perc kell míg felmérem a terepet. Szótlanul bámulok hol az egyik hol a másik járatot. Valójában fogalmam sincs mi legyen. Jobb ötlet híján Elliot-ra pillantok.
- Nos, Mr. L..O’Mara, mit súg a megérzése? Melyik legyen a szerencsés befutó? -
Ha engem kérdez egyik se, de tudom, nincs akkora szerencsém hogy lefújja a ma éjszakás hajtóvadászatot. Ha eddig nem tette, már tutira nem fogja. Szóval rátudom a dolgot. És egy halk moraj szökik végig a járaton.
Biztosan egy újabb mennydörgés... legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 03. - 22:41:27
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A szívverésem, mintha lelassult volna, ahogy a sötétben csak haladtunk előre. Nem törte meg fény a minket körül ölelő hatalmas árnyat – amiről én úgy véltem létezik. Montrego azt állította, hogy nem érez semmi furcsát… de hogy nem érezheti ezt a lüktető, sötét, mindent keserűvé változtató érzést.
Végül is mi sem lehetünk egyformák – gondoltam és közben igyekeztem a torkomban egyre növekvő gombócot megint lenyelni. Nem kéne annyit gondolnom Esmére. Nem kéne állandóan felhoznom, talán csak emiatt érzem magamat olyan kellemetlenül. A sírásra ingerlő érzésről még Mathias kifaggatása is nehezen terelte el a figyelmet.
Nem akart Lyanáról beszélni, de nekem igenis erre volt most szükségem. Inkább foglalkozom az ő szerelmi életével, mint a saját elcseszett érzelmeimmel. Egyébként meg mi az, hogy nincsen semmi? Mindent megtettem, hogy adjon neki egy esélyt az a sznob nőszemély… erre ideköpi ez az egyszerű szót.
– Ez valami dacos tinédzser dolgot takar? – érdeklődtem kissé nyersen, de a gombóc csak nem tűnt el a torkomból.
Montrego persze még jóindulattal sem volt felnőttnek nevezhető. Nem csoda, hogy annyiszor olyan dacos, de akkor is, lehet legalább egy kicsit bőbeszédűbb, hamár egyszer én is érintett vagyok az ügyben.
– Ha egyszer megtalálod az igazit, ne engedd el soha  – folytattam, mielőtt még mondhatott volna bármit is.
A hangom rekedt lett és erőtlen. A sötétség és az elmúlt kapcsolatom gondolata hirtelen olyan súlyosan telepedett a mellkasomra, hogy levegőt is alig kaptam és közben fojtogatott a sírás. Nem akartam elengedni magamat Montrego előtt. Az arcom és a szemeim fájdalmasan ellenkeztek az erőlködés ellen, de nem engedtem nekik. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy kigúnyoljon – szajkóztam magamban a szavakat.
Valami elágazásnál torpantunk meg hirtelen. A járatokat nézve az jutott eszembe, hogy a mesékben mindig a jobb oldali járat a jó… ugyanakkor kit érdekelnek a mesék? Ez végül is a való életben történt és mind a két irányból meglehetős sötétség bukkant elő. Talán mindkettő ugyanoda vezetett, de azt sem tartottam kizártnak, hogy az egyiket telerakták mágikus csapdákkal, a másikban meg valami teremtmény ólálkodik. Az ilyen helyeken aztán bármi előfordulhat.
– Menjünk bal…  – mondtam, de egy halk, mégis jól kivehető morajlás félbe szakított.
Talán csak az ég dörrent meg odakint vagy becsapott a villám valahol a közelben. Nem tudom, de megborzongtam. A sötétség, mintha végig simított volna az arcomon, majd rámarkolt volna a szívemre. A légzésem megint hangosabb lett, a szívem pedig most heves ritmusra váltott.
– Indulás balra!  – adtam ki a parancsot, mert az az érzésem támadt, mintha valaki mereven bámulna hátulról.
Szinte éreztem a tekintetet a hátam közepén és közben minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne forduljak meg. Valószínűleg csak egy kósza kísértet volt. Azonban ott úgy éreztem, mintha a sötétség rám emelte volna a tekintetét, ami eddigre már annyira körülvett, hogy mozdulni sem tudtam hirtelen. Kétségek kezdtek el gyötörni az egész kalandot illetően.
Nincs ott semmi Elliot! Ez már muszáj végig csinálnod! – bíztattam magamat. A rettegés ugyan megszűnt, de a furcsa gyanakvó érzés ott maradt, ahogyan beléptem a baloldali járatba. Nem tudtam merre megyek és ez alapvetően izgalommal töltött el. Most azonban nyomasztó érzés uralkodott rajtam. A sötétség, mintha átvette volna felettem az uralmat, ahogy annak idején a kísértetházban... csupán egy dologért voltam hálás: nem kellett régi emlékképeket látnom vagy anyám holtestét.
– Valami nagyon nem stimmel itt…  – magyaráztam és Montrego pálcájának fényét bámultam.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 05. - 10:19:36
*
zene:PoF– Lift (https://www.youtube.com/watch?v=ompevuR1644)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/8ea583d24557cc6d97799f71d7f65105_zpshbk2cxhd.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Ez valami dacos tinédzser dolgot takar? –
Aha persze, valószínű. A gondolatok keserű epével törnek fel belőlem. A szemem forgatom a kérdésére. Mégis miért takarna tinédzser dolgot? Habár azt hisz, amit csak akar. Nem érdekel különösebben. Legalábbis jó ezt elhitetnem magammal. Baromira jó, csakhogy oltári hazugság, mert érzem, ezt az egyetlen szót maximálisan ledegradáló a szájából. Szinte fizikálisan fájdalmasan az. Fogalmam sincs miért és ez baromira bosszant. Meglehet az az oka, hogy kettőnk közül én nézek ki érettebbnek, míg ő egy tejfölös szájú kölyöknek. A valóságban persze ő jóval idősebb már tőlem -igaz, fogalmam sincs mennyivel- na de azért letinédzerezni a másikat... Hát ez azért hallatlan!
– Ha egyszer megtalálod az igazit, ne engedd el soha –
Meglep amit rögtön minden szünet nélkül rávág. Nem is maga a mondat jelentéstartalma (noha azért az is fura épp tőle és épp itt) sokkal inkább a hangszíne. Gyanúsan méregetve pillantok rá, s mintha a szeme megcsillanna a sötétben a halovány fény forrásnál a megszokottól is jobban. De persze elfordul kissé jobbra így nem tudhatom biztosan. Hmmm, hát most vagy baromi nosztalgikus hangulatba kevertem őt vagy valami szerelmi probléma léphetett fel. S ekkor realizálok egy érdekes tényt. Hogy nem tudok semmit sem a magánéletéről. Semmit de semmit. Igazából nem is vagyok nagyon kíváncsi rá. Tulajdonképpen, ha szigorúan vesszük, jelen pillanatban a sajátom sem érdekel. Ám mégis bunkóság a másik mellett ennyire érzéketlenül elsétálnom. Szóval megtorpanok, míg ő tovább megy. Ellépve mellőlem ki a fény homályosabb tartományába.
- Hát ezek szerint nem ő volt az igazi...-
Hangom inkább motyogás, s fel sem fogom hogy esetlegesen hangosan mondom ki a gondolataim. Azokat a rossz gondolatokat, melyek olyan sötétek mint a levegő körülöttünk. S inkább rákérdezek a vele megesett dolgokra, hogy magamról tereljem el a figyelmet.
- Történt vala... -
Nem tudom befejezni a mondatot, mert ő is hirtelen megszólal. Hogy menjünk balra. Csakhogy ő is elakad a morajlás miatt. Velőt rázó, és csodálom hogy a falak nem remegnek bele. Végigfut a hátamon a hideg és ösztönösen is összerezdülök. Pedig nem félek kicsit sem. Viszont most szöget ütnek fejemben a korábban elejtett szavai. Basszus lehet igaza van? Tényleg van itt valami? A pálcámmal körbe világítok, de semmit nem látok így hirtelen elsőre. Viszont mintha a sötétség egyre csak fokozódna. Fura.
- Indulás balra! -
Nem kell kétszer mondani. Bevetem magam a bal oldali járatba és sietős léptekkel haladok. Szeretném magam mögött tudni ezt a koszos mocskos helyet, ehhez pedig mielőbb meg kell találni azt a csupor almát az ezer éves lötyivel az aljában.
- Honnan tudod hol van a kincs? -
Kérdezem két levegővétel között kapkodva. Remélem hallja és remélem szolgál valami értelmes válasszal. Baromira nem fogok örülni ha kiderül, hogy a fél éjszakát keresgéléssel töltjük úgy, hogy még csak képtelen Elliot belokalizálni a pontos helyét a porcelán üvegnek. Ha pedig azt közli hogy a fene nagy tapasztalata majd megoldást nyújt meg a baromi jó megérzései akkor tutira ki is tekerem itt helyben a nyakát. Mert ez abszolúte nem fog kisegíteni minket. Szimplán tudom és kész. Meglehet ügyes tolvaj és túlélt jópár évet a kemény életben de azért a mágia mégiscsak mágia. Amihez elnézve csöppet sem ért, mert nincsenek meg az alapjai. Én meg... hát mondjuk úgy hogy van még mit bepótolnom, habár Qcross szerint a RAVASZ-on nem lesz gondom és nyitott az út előttem a lénygondozó szakra. Ott meg majd lesz időm eldönteni mivel is akarok ténylegesen foglalkozni.
- Nézd... ott! - bökök az egyik távolabbi sziklarepedéshez. - Mintha világítana valami... -
Bizonytalanul toppantok. Nem tudom mikor állhattam meg. Igazából tartok attól, hogy csapda. Ugyanakkor persze lehet kiút végre ebből a vaksötétből. Tanácstalanul pillantok O’Marára. Vajon mit súg a nagy kalandor ösztöne? Próbálkozzunk be vagy sem. Az minden esetre tény hogy nagyon hívogató az aranyszín fénysugár, mely felénk árad.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 06. - 12:08:22
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A fojtogató érzés nem akart enyhülni, hiába próbáltam a szót Montrego szerelmi életére terelni. Ahogy kimondta: „Hát ezek szerint nem ő volt az igazi...”a szívem ezer darabra tört maradványa még az eddiginél is jobban összeszorult. Végül is mit tud tenni az ember, ha az igazit veszíti el? Semmit, fájdalmak között ugyan, de kénytelen beletörődni a dologba Nekem sincs más választásom.
A sötétsség percről percre jobban rám telepedett. A hátamon továbbra is éreztem a hideg tekintetet, ami annyira összezavarta az érzékeimet, hogy csak pislogva tudtam bámulni a baloldali járat sötétségét. Máskor egy kis hang vagy érzés jelezte: a környéken nagy varázserejű tárgy van. Ezúttal azonban semmit sem éreztem... illetve talán túl sok mágia is volt ezen a helyen. A fejem csak úgy zsongott, majd egyenesen megfájdult.
A halántékomra szorítottam a jobb kezemet. Próbáltam mély lélegzetet venni, de a levegő sűrűnek tűnt és nehéznek. Az ujjaimmal finoman nyomkodtam a bőrt, habár nem enyhítette a fájdalmat, sőt csak növelte azt. Ne most zavarodj össze, te bolond! – kiáltozott bennem a kis hang.
– Érezhető, ha valahol nagy erejű, mágikus tárgy van... talán majd te is rájössz mire gondolok, ha az alma közelébe kerülünk. – válaszoltam halkan. – Ez olyan dolog, amire talán csak én vagyok érzékeny...
Eszembe jutott a bál. Esmé nem érezte, amit én. Nem tudta, milyen vonzalmat éreztem, mikor a kard közelébe kerültünk. Nem kellett megpillantanom  vagy látnom rajta a címert. Egyszerűen csak tudtam: jó helyen vagyok, amikor átléptem annak a kis helyiségnek a küszöbét.
– Éreztél már valaha nagyon erős vonzalmat? Mondjuk, gondolj csak az illatára annak a nőnek, aki ezt kiváltotta belőled. Elég olyankor beleszippantani a levegőbe és máris tudod, ki áll előtted, anélkül, hogy kinyitnád a szemedet.
A saját válaszom még engem is megrázott. Mennyire igaz is volt! A saját bőrömön tapasztaltam ezt meg minden alkalommal, mikor hazatértem. Kilépve a kandallóból, anéllkül hogy meghallottam volna a hangját vagy elárasztott volna csókokkal, tudtam, hogy ott van Esmé. Ez valamiféle biztonságérzetet adott.
Montrego hirtelen előre mutat, így én is odakaptam a tekintetemet. Valamiféle repedés volt ott, amin fénytört át. A vak is látta, hogy nem természetese. Nem kívülről jött, sokkal inkább aranyos volt. Egészen az az érzésem támadt, mintha egy kincs ontaná magából ezt a rendkívüli ragyogást.
Hirtelen nyugalom szállt meg a fény látványától. Talán még is közel járunk – gondoltam és az elmét összezavaró erők, mintha a háttérben húzódtak volna meg.
– Hmmm... különös  – motyogtam.
Lassan indultam meg a rés felé. A pálcámat elővettem a zsebemből ezúttal és azt magam elé tartva haladtam. Az aranyszín egyre csak vonzott magához, mintha valami különös mágnes volna. Már csak az eszem figyelmeztetett veszélyre, a tudatalattimat azonban teljesen megfetőzte a ragyogás és a vágy, hogy belenyúljak a repedésbe.
Egészen közel voltam már egy karnyújtásnyira tőle.
– Maradj mögöttem!  – mondtam és még a karomat is kinyújtottam egy pillanatra, hogy vissza tudjam tartani, ha szükséges.
Mielőtt még kinyújtottam volna a karomat, rápillantottam Montregora. Nem kéne mindkettőnket veszélybe sodorni – gondoltam. Nem volt okom amúgy sem bajba sodorni... valójában sosem vallottam volna benne neki, hogy szükségem volt a társaságára mindennél jobban. Esmé nélkül, mintha meghalt volna a lelkemben valami. Kellett egy ember, aki hozzám szól, aki kizökkent abból a szenvedésből, amiből nem tudtam kikeverdni. Montrego a maga idegesítő stílusával erre alkalmas volt.
– Mathias, állj távolabb!  – ezúttal szigorúbban szólaltam meg.
Elfordítottam róla a tekintetemet. A pálcát tartó kezemet a testem mellé engedtem és a másikat, a balt nyújtottam előre. Hosszú pillanatnak tűnt, míg megértem a kezem alatt a forróságot. Nem volt különösebben égető vagy kellemetlen.
Villanás.
Valami furcsa erő repített hátra a szemközti fal felé. Nem veszítettem el az eszmléletemet, de a hátam a súlyos építménynek csapódott. Valami, mintha meg is reccsent volna, talán egy gyenge borda. Felnyögtem a fájdalomól, ahogy földet értem. A sérült lábamba belenyilallt a kín.
– Montrego... jól vagy? – kérdeztem és különösebb szenvedés nélkül próbáltam azonnal talpra állni.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 09. - 17:10:45
*
zene:PoF– Lift (https://www.youtube.com/watch?v=ompevuR1644)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/8ea583d24557cc6d97799f71d7f65105_zpshbk2cxhd.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A levegő egyre sűrűbb és töményebb. Létezhet ilyen? Jó, mondjuk tény, egy koszos poros romhalmaz közepén vagyunk. Mit is várok? Nem kellene túl sokkal többet beleképzelni, mint ami a dolog valójában. És mégis... mégis az az érzésem, hogy ez nem természetes. És valamiért kiráz a hideg is. Talán épp ettől. S mintha csak igazolást akarnék lelni kételkedésemben O'Mara meg is erősít.
– Érezhető, ha valahol nagy erejű, mágikus tárgy van... talán majd te is rájössz mire gondolok, ha az alma közelébe kerülünk. Ez olyan dolog, amire talán csak én vagyok érzékeny... –
Vállat vonok. Most erre mégis mit lehet felelni? Végül is nem én vagyok kettőnk közöl a '"szakértő". És ha már itt tartunk én nemrég ismerkedtem meg a mágiával újra. Szóval legalább ez a mentségemet szolgálja.
– Éreztél már valaha nagyon erős vonzalmat? Mondjuk, gondolj csak az illatára annak a nőnek, aki ezt kiváltotta belőled. Elég olyankor beleszippantani a levegőbe és máris tudod, ki áll előtted, anélkül, hogy kinyitnád a szemedet. -
Szavaira önkéntelen eszembe jut Lyana. Lehunyom a szemem és szinte látom magam előtt. Kipirultan és haragvóan, ahogy rám öntötte a pezsgőt. Szinte gyönyörű. Angyali még a villogó kék szemeivel is. A szőke tincseiről nem is beszélve, na és a puha ajka, meg a finom bársonyos púderillata... A gyomrom görcsbe rándul hirtelen én pedig ideges leszek. Naná hogy éreztem ilyet, most minek kell ezt felhozni? Fel sem tűnik, hogy a társam a saját monológja után mennyire elszótlanodik. Bennem csak a sóvárgás él, amit ő keltett. És persze a hozzá társuló dac és harag is.
- Persze hogyne...de most minek kell ezt felhozni? Nem ugornánk témát? - dörmögöm magam elé félhangosan. Baromira nincs kedvem erről beszélni. Baromira nincs kedvem erre gondolni. Ahogy a Valentin-napra sem. Vagy utána a Clemmel történtekre. Szívem szerint elfelejtenék mindent. De az ember életébe elég egyszer egy exmemoriam...
S amint feldereng a fény, én balga, megszólalok, Elliotnak meg nem is kell több. Utasítást vakkant, és bolond lennék követni. Szépen megállok a folyosószakasz elején, míg ő bebotorkál a félhomályba a világító fényforráshoz. Fogalmam sincs ilyenkor mi a bevett szokás, de eszembe nem jutna megfogni. Ő persze nem így van vele. Mikor felém kiált, hogy álljak távolabb, már tudom mi következik. Már épp ordítanám hogy ne, de persze de. Megtörténik, amit sejtek. Elliot keze kinyúlik és hozzáér a tárgyhoz, ami mintha egy percre felizzana benne vörösesen, majd egy lökéshullám kíséretében kirobban. Még én is kapok belőle, pedig legalább három méterről szemlélem az eseményeket mondhatni tehetetlenül. Mázlira nem esek el, mindössze a koszos nyirkos kőfalnak csapódok oldalról.
Auuuuuuu. Ez fájt. És tuti belilul holnapra. Mindegy, nem nagy kaland, éltem már meg rosszabbakat is. Mint Zambini gurkója, ami a vállcsontom törte el. Ha élt ember borzalmat, akkor na az az. Pár perc alatt összekaparom magam és körbepillantok. Minden nyugodt és síri csendes. Eleinte nem látom O'Marát és elfog a pánik. Aztán a földön heverő kupac valami felé kezdek sétálni. Vagyis inkább futni azt hiszem. Közelebb érve rájövök, hogy a hangos puffanást nem is én adtam ki, hanem valószínű ő, mikor a szürke mohás kőfal másik oldalának csapódott.
– Montrego... jól vagy? –
- Én igen. -
Lihegek, miközben kinyújtom a kezem felé, hogy felsegítsem ha kell.
- És te? -
Látszólag kutya baja, habár a lökéshullám java részét ő kapta. Szóval csak remélem hogy nem tört el semmije, mert a gyógyítós varázslatokban szar vagyok. Nem garantálom hogy összerakom a kézcsontjait, ha esetleg szükség lesz rá. Nincs semmi de semmi garancia, hogy a mutatóujja nem kerül esetleg véletlen a hüvelyk helyére... Innen pedig leakasztani egy ispotályos delikvenst maga a lehetetlenség.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 10. - 09:31:00
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Az oldalamra szorítottam a kezemet. Biztos voltam benne, hogy egy pár bordám legalább megrepedt a becsapódásnál. Még szerencse, hogy nem alakult rosszabbul a dolog – gondoltam és közben még egyszer végig futtattam az ujjaimat a sérült felület felette.
Nehezen fogtam fel, hogy ilyen könnyen besétáltam egy csapdába. Persze nem ez volt az első ilyen alkalom az elmúlt időszakban... mint azt a mellékelt ábra – azaz a lábam sérülése – is mutatta. Valahogy, mintha elvesztettem volna az az örökké óvatos Elliotot, aki voltam néhány hónapja... vagy egyszerűen csak tényleg megzavarta volna az érzékeimet ez a hely.
Szerencsére előkerült Montrego és valóban úgy tűnt, hogy jó bőrben van. Ahogy felém nyújtotta a kezét, elfogadtam azt. Minden segítségre szükségem volt.
– Köszi  – mondtam, miközben nagy nehezen talpra álltam. – Áhh...
Valami értelmeset szerettem volna mondani, de csak egy nyögés jött ki a számon. Megint az oldalamra szorítottam a kezemet és kicsit előre dőltem. Mélyen beszívtam a levegőt. Nyugi, volt már rosszabb is! – emlékeztettem magamat a lábammal történtekre.
– Megvagyok  – válaszoltam és elővettem a pálcámat.
Kigomboltam a kabátomat. Minden mozdulat és lélegzetvétel elképesztően fájdalmas volt, de nem érdekelt. Sérült bordákkal nem lehet végig csinálni egy ilyen akciót. Ha csak repedés, akkor könnyedén meggyógyítható, azonban ha törés, akkor bájital nélkül nekem biztosan nem menne. Nem vagyok profi medimágus. Egyrészt a tudományomnak még Danieltől tanultam, a többi pedig rám ragadt az utazások során.
– Viszonylag jó vagyok a gyógyításban... medimágusnak szántak annak idején  – mondtam és megint összegörnyedtem.
A pálcámat gyorsan a sérülésre irányítottam, miután sikerült felhúzni az ingemet. Azonban nem történt semmi, hiába próbálkoztam a szokásos varázslatokkal. Montregot elnézve, semmivel sem jobb nálam az ilyesmiben, szóval nem volt más választásom, mint kibírni így.
– Kivennéd a hátizsákomból a fájdalomcsillapító főzetet?  – kérdeztem kissé hangosan kapkodva a levegőt.
Hátat fordítottam neki, hogy be tudjon nyúlni a táskámba. Könnyedén megtalálhatta, másik bájitalt ugyanis nem hoztam magammal. Egy üveg tea és egy kis szívmelengető volt még odabent, amik egyáltalán nem összekeverhetők a főzetekkel.
Nem akartam ilyen buta helyzetbe kerülni... Montrego nyilván teljesen amatőrnek gondolt, de ő nem érezte azt, amit én. Nem érthette, mi is történt. A csapda szinte hívogatott magához és  csak most tudtam megfigyelni jobban, mi is történt. Hiszen, bár Montregonak időközben háttal voltam, ahogy oldalra fordultam, megpillantottam a fényes repedés helyét. Egy hatalmas lyuk tátongott ott, ami egy újabb járatba vezetett.
Különös érzés uralkodott el rajtam a látványtól, egyszerre vonzott és taszított az egész. Arra kell menni – zártam le magamban a kétségeket és a járatot figyeltem továbbra is. Valószínűleg a védelem okozota azt az enyhe menekülési kényszert, amit még éreztem.
– Ez nem csapda volt  – mondtam hangosan, csakhogy Montrego is értse a helyzetet. – A hely, mintha áldozatot követelt volna azért, hogy tovább engedjen minket. Azon a nyíláson kell tovább mennünk.
Megint hangosan szusszantam fel a fájdalomtól. Ha másra nem volt jó ez az egész, akkor is legalább elterelte a figyelmemet arról, hogy Esmé elhagyott. Végül is most már nincs veszíteni valóm, ha kinyírna ez a kastély a furcsa kis járataival sem fogok egy-két embernél többnek hiányozni. És még nekik is púp vagyok a hátukon.
– Ez mélyen a föld alá vezet...  – mondtam, ahogy beléptem a nyíláson.
A nagyerejű mágia megszűnt, egy csiklandozó, kellemes érzés maradt utána, ami szinte megragadott és rángatott előre a járatban. Hideget éreztem, mintha megint tél volna és a fagy visszavette a helyét az esős, kevésbé hűvös tavasztól.
Lassan haladtam, mert kicsit csúszott a talaj. Gondoltam Montrego nem örülne, ha megint elvágódnánk és összepiszkolná a szép kis ruháját. Megmondom őszintén én sem szívesen tettem volna így ezúttal. Szerettem volna a végére érni ennek a hosszú folyosónak vagy legalábbis megtalálni a beugrót, ahol az alma van.
Lépésről lépésre éreztem, ahogy közelebb kerülök hozzá. Ha lehunytam szememmel megyek csak előre, akkor is könnyedén megtaláltam volna a keresett helyet. Már csupán az érzékeim vezettek.
– Az is lehet, hogy a varázsló szelleme vagy valamilyen bűbáj védi az almát  – suttogtam, mintha tiszteletlenség volna hangosan beszélni. – Miután a lány, akinek szánta, nem belé szeretett, hanem a helyi kovácslegénybe, a fickó felakasztotta magát. Az alma pedig akárkihez került, rosszat hozott a tulajdonosának. Általában halált vagy csonkítást.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 11. - 20:53:59
*
zene:PoF– Lift (https://www.youtube.com/watch?v=ompevuR1644)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/5d1716c3efbda408f8bbe368b3a5e5f6_zpsn1uyihex.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



A fájdalmas nyögés nem erősíti meg O’Mara szavait. Épphogy ellenkezőleg, abszolút megcáfolja. És ahogy megpróbál felállni rájön ő maga is, hogy ez aztán egy bebukott kísérlet. Ösztönösen kap az oldalához, és húzza fel a ruhát a fájó pontot szabadon téve. Elnézem ahogy pálcával a kezében próbálja a problémát orvosolni. Fura így látni. Na nem mintha nem láttam volna korábban sebesülten, de az hogy ő maga próbál alkotni valamit…. Így még sosem láttam. Érdeklődve kissé feszülten figyelem. Remélem hogy sikerrel jár. S már épp megdicsérném hogy szép munka, de rá kell döbbennem, hogy nagyobb a baj, mint elsőre gondoltuk.
– Kivennéd a hátizsákomból a fájdalomcsillapító főzetet? –
- A franc! Hát persze… -
A káromkodás ösztönösen csúszik ki a számon. A táska mellé baktatok, ami nem messze tőlük árválkodik. Leguggolok mellé. Kinyitom és elkezdek kotorászni benne. Előveszem a szívmelegítőt. Kedvem lenne meghúzni, de megállom a késztetést és ujjaim a másik fiolára kulcsolódnak. Visszazárom a társkát és Elliot felé fordulok.
- Biztos vagy benne hogy ez használ? -
Oké, medimágusnak szánták, na de azért vannak az embernek határai. Ő még csak az iskolát sem fejezte be. Tudom sok tapasztalatot szerzett az évek alatt, részben a kényszer miatt részben a körülmények következtében, ám azért egy ilyen falnak csapódás után csoda hogy nincs mondjuk agyrázkódása vagy valami. Ki kellene vizsgálni, de gondolom nála a Mungó mint olyan szóba sem jöhet. A fene az alvilági életvitelét….
- Nem kéne lefújni esetleg az akciót? -
Amint kimondom meg is bánom. Igazából ráharapok hirtelen a nyelvemre, mert tudom hogy jön a megvető pillantás. Végtére is mit várok? Egy kapzsi tolvajjal vagyok összezárva. S miután a kezébe nyomom a fiolát ő pedig lelkesen felhajtja, vállat vonok. Ezzel utalok arra, hogy ez amolyan költői dolog volt, és rajta áll. Persze tudom hogy tutira nem fog élni vele. S mikor feláll egy sóhaj hagyja el a számat. Hát oké, ha így van akkor így lesz. Megkötni úgysem tudom ugyebár.
– Ez nem csapda volt. A hely, mintha áldozatot követelt volna azért, hogy tovább engedjen minket. Azon a nyíláson kell tovább mennünk. -
Elliot persze egy fájdalmas nyögés keretein belül el is indul a járatban. Figyelem egy percig és eltöprengek. A csábító meleg fény valamiért Clemet juttatja az eszembe. Most nagyon elvágyódok. Pont hozzá. Nem akarnék semmit, csak maximum feküdni kint a kastély falain kívül valahol mondjuk a parkban vagy a kviddics pálya környékén. Ilyenkor tavasszal mindig jobb az idő, igaz kissé szeles, de a fű zizegése megnyugtatna. Na meg persze Banks idióta sztorijai. Sosem gondoltam hogy vissza fogok egyszer vágyni az iskolába, s tessék. Itt a szutykos romok közt mégis egy másik ódon rom közé hajtana a vérem. Abszurd. Elhúzom a szám, miközben belépek a járatba. Szememmel hunyorgok egy sort, mert hol Elliot fejének sötétje, hol az egyre erősebb fény az, ami bombázza az érzékszervemet.
– Ez mélyen a föld alá vezet... –
- Remek! -
Dörmögöm cseppet sem barátságosan magam elé.
- Még jó hogy nem vagyok klausztrofóbiás. -
Vagyis jobban mondva feltételezem hogy nem vagyok az. Biztosra igazából semmit nem állíthatok.
– Az is lehet, hogy a varázsló szelleme vagy valamilyen bűbáj védi az almát. Miután a lány, akinek szánta, nem belé szeretett, hanem a helyi kovácslegénybe, a fickó felakasztotta magát. Az alma pedig akárkihez került, rosszat hozott a tulajdonosának. Általában halált vagy csonkítást. -
A másik suttogása megbizserget. A tarkóm viszketni kezd, a kezem libabőrössé válik. Minek kell itt suttogni? Olyan mintha valami rosszfajta rémtörténetet akarna beadni. A szemem forgatom a sztori hallatán.
- Hát az elég szar ügy. Nem irigylem a tulajdonosait. Főleg ha ennyire babonásak. Mondd csak O’Mara, te melyiket választod? Gondolom a csonkítást. - gonoszul elvigyorodom. - Melyik részedet áldoznád fel? -
Szemöldököm kissé felszalad és kihívó pillantást vetek rá. Vannak sejtéseim mit fog felelni, de remélem legalább ezzel is oldom a feszültséget. Én legalább nem suttogva beszélek, de tény, hogy valami oknál fogva a normális hangszínem fele az, amit megütök.






Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 12. - 19:51:32
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A főzetet lassan kortyoltam. Nem kellett belőle túl sok, de a kellemetlen, kesernyés íz most nagyon nehezen csúszott le és a fájdalom csak nem akart csillapodni. Mélyeket lélegeztem séta közben. Talán még egy darabig kibírom ilyen állapotban, aztán meg kell állnunk pihenni.
Montrego persze úgy nyafogott, mint egy szűzlány, mielőtt… khöm, mindegy. Nem bírom a hisztériát és ezekkel az akadékoskodó szövegekkel nem segítette sem a küldetést, sem pedig a koncentrációmat. Kettőnk közül feltehetőleg én érkeztem összetört szívvel. Ha Mathiasnak nem is jött össze az a kis táncosnő, nyilván egy másik már horogra akadt.
– Még jó, hogy nem vagyok klausztrofóbiás.
– Számítana ez, most hogy már itt vagyunk? Akkor is végig rángatlak ezeken a járatokon, ha nincs más választás  – rántottam meg a vállamat. – Nem fordulunk vissza, ha már eljöttünk idáig.
Az enyhén lefelé lejtő jártban továbbra is csúszott a talaj. Kinyújtottam a kezemet, hogy a falban megkapaszkodva haladjak. Közben a sötét, mintha megint ránk telepedett volna, ráadásul egyre erősebbé vált az a furcsa morajlás, amit odakint is hallottunk.
– Hát az elég szar ügy. Nem irigylem a tulajdonosait. Főleg ha ennyire babonásak. Mondd csak O’Mara, te melyiket választod? – érkezett Montrego kérdése. – Gondolom a csonkítást.
Felé fordultam, láttam a kihívó csillogást a szemében. Még ilyen sötétben is ki tudtam venni. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan érdekli-e a válaszom vagy csak szórakoztatja a dolog. Montregoból az utóbbit kevésbé tudtam volna kinézni. Ráadásul a gonosz vigyor is az előbbi felvetésemet támasztotta alá. Ennek ellenére úgy döntöttem rendest választ adok neki.
– Valamiben meg kell halni… nem igaz? – kérdeztem vissza. – A csonkítás, amúgy is rosszabb, mint a halál. Ráadásul nekem már veszíteni valóm sincs.
Megpakoltam a combomat, egy pillanatra le is néztem rá. A még mindig sérült lábam most éppen elég jól viselte a megpróbáltatásokat, vagy csupán a törött bordák vonták el róla a figyelmet.
– Hidd el, ha az ember rövid időre elveszíti az egyik testrészét, rájön mennyire hiányzik az életéből. Egy tolvajnak pedig illik nem szétesnie idő előtt – tettem hozzá.
Újabb lépést tettem előre. Ezúttal óvatosabban, mert ismét előtört az érzés, mintha valaki figyelne. A levegő fojtogatóvá vált és kesernyés illatúvá. Köhögnöm kellett, de gombóc – ami ezúttal nem a szakítás miatt növekedett a torkomban – nem akart távozni. Fájdalmasan nyeltem egyet, a kezemet ezúttal a fal helyett az oldalamra szorítottam.
A fájdalom csökkent és nem múlt el teljesen. Az újabb lépéssel, mintha lépcsőn billentem volna le. Valamivel lejjebb kerültem az eddigi talajszinthez képest és itt már föld volt alattunk, nem kő. Ez ugyan nem csúszott, de teljesen fel volt ázva. A bakancsom talpa beleragadt egy pillanatra.
– Óvatosan lépj, itt lejjebb van a talajszint…  – mondtam Montregonak, nehogy elessen és megint le kelljen tisztítania az a szép ruháját.
A következő lépésnél valami kattanást hallottam és éreztem, hogy valami éppen csak egy kicsit besüllyed alattam, majd visszaáll az eredeti helyére. Visszaléptem arról a területről, ami az imént besüllyedt. Gyorsan körbenéztem, de egyelőre nem láttam semmit.
Amint megálltam és feltartottam a kezemet, hogy Montrego se tudjon újabb lépést megtenni. Persze mindez csak gyenge próbálkozás volt a valódi feltartóztatásra. Ha szeretett volna, könnyedén tovább sétál.
Nem szólaltam meg, csak vártam. Füleltem, ezúttal bármilyen hang segíthet… biztos voltam benne, hogy egy csapdával állunk szemben.
Fémes hang. A suhanást pillanatok alatt azonosítottam. Klasszikus csapda típus szemből vagy hátulról érkező pengék. Ez az előbbi volt, méghozzá szemmagasságban – legalábbis nekem.
– Feküdj! – kiáltottam Montregora.
Én azonnal el is dőltem. Persze a bordám megint jó nagyot reccsent, de igazából sokat már nem rontott a helyzeten. A fájdalom a főzet ellenére is visszatért. A nehéz légzés pedig felerősödött. De ahogy már mondtam: ha valami belekezdek nem fordítok hátat neki az első… illetve második akadálynál – ha az esőt nem számítjuk.
Lassan nyomtam fel magamat a földről. A tenyerem csupa kosz lett a felázott portól, de a fényben nem láthattam. Egyszerűen csak éreztem azt a kellemetlen érzést, ahogy a körmöm alatt vastagon összegyűlik a piszok és a kezemet is csak a kabátomba tudtam megtörölni.
– Minden rendben?  – kérdeztem Montregot.
Megint lejjebb vettem a hangerőt. Suttogás mellett könnyebben meghallhattam egy újabb csapda kattanását, azonban nem így történt. Egy fal felé sétáltunk, ahol nyoma sem volt semminek, amiből a pengék felénk repülhettek. Különös – gondoltam.
Képek voltak belevésve ebbe a falba. Egy sólyom forma ült egy csónakban, felette pedig egy hatalmas kör. Mind a kettő egy-egy különös, benyomható felületen volt. Hatalmas gomboknak látszottak. Azonban még két ilyen volt. Az egyiken egy piramis forma, a másikon pedig egy madár volt. Egészen réginek látszott az ábrázolás, akár több ezer évesnek is.
– Ezt meg kell fejteni  – jegyeztem meg. – A megfelelő benyomásával talán egy ajtót nyithatunk. Értesz a szimbolikához?
Montrego felé fordultam. Persze nem reménykedtem a nagy tapasztalatában, ahogy abban sem, hogy ilyesmit tanítanak a Roxfortban… de talán szokott olvasni. Én elég sűrűn. Hányszor lopdostam könyveket külföldön, csakhogy ne unatkozzak. Volt olyan, aminek értettem a szövegét, a többiben a képeket figyeltem. Szép lassan megismertem az országok kultúráját, a helyi varázslókat úgy, hogy nem is kellett kérdeznem. Egyszerűen megfigyeltem, mint mindig.
A falat figyeltem, de közben hátrébb léptem és levettem a vállamra vetett táskát. Kihúztam belőle a teásüvegemet és egy pálca ütéssel felmelegítettem az italt.
– Gondolkodnom kell  – jelentettem ki és a földre dobtam a hátizsákot. Lassan, óvatosan ereszkedtem le rá. – És pihennem is kell.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 14. - 19:03:31
*
zene:PoF– Lift (https://www.youtube.com/watch?v=ompevuR1644)
(http://i.imgur.com/HWLooCa.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



– Számítana ez, most hogy már itt vagyunk? Akkor is végig rángatlak ezeken a járatokon, ha nincs más választás –
Baromi kedves mit ne mondjak. Magamban persze mélyen felháborodom. Valószínű az arcomra is kiül, de nem látszik a sötétben. Plusz O'Mara lelkesen megy előre, mintha csak ismerné ezt a koszos lyukat. Hogy őszinte legyek én már rég eltévedtem. Sose voltam jó felderítő vagy különösebben sosem ismertem ki magam jól egy idegen helyen.
– Nem fordulunk vissza, ha már eljöttünk idáig. -
- Oké.-
Hagyom rá, noha a hangom egy zsémbes vénemberét idézi. Valójában nekem sincs kedvem még egyszer ide visszajönni. Még fényes nappal se. Tudom hogy a helyet imádják a muglik, szeretik felkeresni, és itt bámészkodni. Igazi turistalátványosság. Noha nem értem mit esznek rajta. Oké biztos festőien syép az alkonyatban. Nem csoda hogy az a koszos Turner is megfestette. Persze közel sem ez a legnevesebb alkotása és ezt is csak onnan tudom, hogy mielőtt elindultunk volna ide átfutottam a kasély történetét. Mellesleg abszurd ezt a kőhalmazt kastélynak nevezni. Na mindegy.
Mikor a csonkításra kerül a szó, Elliot olyanná válik, mintha érzéketlen lenne a humorra. Ez bosszant. Ahogy a szavai is.
– Valamiben meg kell halni… nem igaz?  A csonkítás, amúgy is rosszabb, mint a halál. Ráadásul nekem már veszíteni valóm sincs. -
- Áh, hát akkor nem hiányozna egyik becses testrészed se mi? Még az...-
Se? Valahogy így hangozna a kérdés, de ő a szavamba vág. Jellemző.
– Hidd el, ha az ember rövid időre elveszíti az egyik testrészét, rájön mennyire hiányzik az életéből. Egy tolvajnak pedig illik nem szétesnie idő előtt –
Erre hirtelen nem is tudok mit felelni. Eszembe jut a Szellemszálláson történt kis afférunk és valahol megsajnálom az előttem haladót. A tarkóját fixírozom, miközben azon elmélkedem milyen más életet élnék, ha nem oda születtem ahova.
– Óvatosan lépj, itt lejjebb van a talajszint… –
Ahogy kimondja a szavakat a következő lépésemnél konkrétan lezuttyanok egy öt centit az új vízszintünkre. Nem nagy kaland, így hogy figyelmeztetett.
- Kösz -
Nyögöm ki, de a következő pillanatban már csak egy kattanást hallok. Na most vagy az órája mutatója ért egészre vagy....
– Feküdj! –
Elliot hasra vágja magát és egy tizedmásodperc múlva követem én is. Erőteljesen puffanok. A karom jó alaposan beverem, de azzal tompítom a földet érést, így legalább az arcom nem sérül. Egy halk bazdmeg szalad ki a számon, miközben elsüvítenek a nyilak a fejünk felett. Vagyis feltételezem azok, mert csak a suhanó hangokat hallom. Szemeimmel sűrűn pislogva látom, hogy a tolvaj feláll lassan és biztosan. Kivárok még egy fél percet. Egyrészt, mert ha van még csapda kapja csak meg ő. Plusz kell egy fél pillanat, hogy levegőt vegyek, mert a tüdőm olyan mint egy kifacsart üveg. Totál üres. Amint életet jelentő oxigént sikerül juttatnom bele már én is félig feltérdelek.
– Minden rendben? –
- Ja, persze... -
Hangom kissé elutasító és morcos. Azért nem gondoltam volna hogy a fejem kell mentem a skalpolástól. Bár evidens hogy egy kincset nem tesznek ki közszemlére üvegvitrinbe, hacsak nem egy cseszett múzeumról beszélünk. Amint a terembe érünk -ahol láthatóan nem vár már több meglepetés- kissé felold bennem a feszültség. A vállaim elernyednek és megereszkednek miközben O'Mara mellé lépek és az ábrákat kezdem el bámulni. Közel se ismerősök. Egyik se.
– Ezt meg kell fejteni. A megfelelő benyomásával talán egy ajtót nyithatunk. Értesz a szimbolikához? -
- Hát... anno értettem. Rúnatanból egész jó voltam, igaz Crasso előszeretettel igyekezett kicsinálni. Auror akartam lenni. -
Az utolsó mondatnál a másikra pillantok. Kíváncsi vagyok mit gondol erről, s hogy mit tudok leolvasni az arcáról ha meghallja ezt az információt. Vajon meglepi?
- Csak hát... semmi nem maradt meg. Tudod... - bökök a mutató ujjammal a fejemre. Pá pá emlékek, pá pá tananyag. A nyáron meg nem a rúnák voltak az elsők, amit felelevenítettem. Sőt, azóta se. Mondjuk nem is akarok már aurornak állni.
– Gondolkodnom kell. És pihennem is kell. -
Figyelem, ahogy Elliot ledobja a zsákot és leül rá. Arcom fintorba torzul.
- A koktélját ne hozzam felséges úr? - gúnyolódom. Naná hogy gúnyolódom. Azt hiszi jókedvemből dekkolok itt? Nagyon nem. Oké, megsérült, de a saját hibája. Minek fogta meg azt a világító vackot? Mindegy, már túl vagyunk rajta. Egy lemondó sóhajtás kíséretében leveszem én is a táskát és lehuppanok mellé a földre. A falra pislogok, ahol a vésések törik meg a fal egyenletes síkját.
- Lehet, hogy mágiával van lezárva? Biztosan. Az a madár olyan, mint egy nagy bagoly....-
Dörmögöm szórakozottan, miközben kezeim a térdemen pihennek összefonva.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 15. - 18:36:52
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Valahol sajnáltam Montregot, még akkoris, ha nem mutattam ki. Borzalmas érzés lehetett a tudat, hogy egyetlen pálca mozdulattal kitörölték azt, ami igazán jelenti őt magát. Hiszen mi tesz minket azzá, amik vagyunk, ha nem az emlékeink? Akármennyire is fáj a múltam, egyik részétől sem szabadulnék meg szívesen, hogy aztán idegenné váljak.
Az nem lepett meg, hogy Montrego auror akart valamikor lenni. Azt hiszem, ez olyan dolog, amin a legtöbb gyerek átmegy… egészen addig, míg rá nem jön, mennyit kell tanulni hozzá. Én világéletemben kviddicsezni akartam, aztán már megelégedtem volna a gyógyítószakmával is – amire a szüleim szántak mindig is – és egy pillanat alatt vált köddé az az álom is.
Ahogy lecsúsztam a fal mentén a hátizsákomra, elvigyorodtam.
– A koktélját ne hozzam felséges úr? – Érkeztek Mathias gúnyos szavai.
Újabb akadékoskodás… rosszabb, mint egy nő – gondoltam. Az ujjaimmal közben letekertem a teásüveg tetejét és egy egészen kicsi kortyot ittam belőle. Már ez is elég volt, hogy kissé felmelegítse az amúgy teljesen átfázott testemet. Beleremegtem a kellemes érzésbe. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy pihentessem a gondolataimat.
– Esetleg pihenésként nem akarnád elővenni a kevésbé hisztérikus énedet? – érdeklődtem kissé mogorván.
A szemeim felpattantak. Ismét a sötétségben találtam magamat. Montrego pálcájának vége még mindig halványan megvilágította a közvetlen környezetünket, mégis olyan érzésem volt, hogy ez kevés. Ezt a mérhetetlen fekete árnyat, ami természetellenesen veszi körbe ezt a helyet semmilyen fény nem volt képes áttörni… legalábbis egy Lumos édeskevés volt ellene.
– Lehet, hogy mágiával van lezárva? Biztosan. Az a madár olyan, mint egy nagy bagoly...
Bagoly, mi? – fakadt ki bennem valami kegyetlen érzés. Nem hittem el, hogy ennyire nem tud elrugaszkodni a Királyságtól, az országtól. A vak is látta, hogy hieroglifákhoz hasonló ábrázolásmóddal vitték fel a gombszerű kitüremkedésekre a mintákat. Ezúttal azonban nem rontottam el Montrego szórakozott hangulatát.
Valahogy olyan érzésem volt, mint még gyerekkoromban, amikor Daniel jóval kisebb volt nálam. Ha meg akartam tanítani valamire, türelmesen vártam, hogy újra és újra megpróbálja a dolgokat, míg sikerül neki megérteni. Ezt akartam most is, hogy Mathias megértse: emlékek ide vagy oda, attól még képes ilyesmire. Én például még csak be sem fejeztem a tanulmányaimat, de képes vagyok olyan varázslatok végrehajtására, amik jóval a kicsapásom feletti szinten vannak. Gyakorlás és talpraesettség kérdése minden.
De miért akarok vele rendes lenni? Ezt a kérdést ismételgettem magamban. Nem kaptam választ, egyszerűen nem volt rá magyarázat.
Megköszörültem a torkomat és felé nyújtottam az üveget: – Kérsz meleg teát?
Csupán az ajánlat után tértem vissza a felvetésére és megpróbáltam a lehető legkomolyabban venni. Nem hinném, hogy annyira buta, mint amilyennek látszik. Mégis csak ott ül mindennap a Roxfortban – leszámítva, amikor éppen velem tör be régi romokba – és nyilván sokkal több elméleti tudás lappang valahol az elveszett dolgok mögött, amiket mindössze fel kéne melegítenie.
– Kétségtelen, hogy mágiával van elzárva  – mondtam.
Lassan keltem fel a rövidket pihenő után. A tenyeremmel a koszos padlóra támaszkodtam, hogy fel tudjam lökni magamat. Reménykedtem benne, hogy lendületből könnye
Hörgő hangot hallattam, ahogy a bordáim nemtetszésüket fejezték ki a mozdulatsor ellen. A légzésem is elakadt, de közben minden erőmmel azon voltam, hogy még kibírjam.
Finoman léptem a fal elé és a pálcámat előrángatva eldörmögtem egy halk Lumost. Az aprócska fény elég volt, hogy még jobban megnézzem magamnak a motívumokat, de megint csak egy csalódott hümmögés futott ki a számon.
– Látod ezeket?  – kérdeztem. – Több ezer évesek is lehetnének, de nem így van. Valaki szánt szándékkal használt ilyen ősi motívumokat, remélve, hogy az erre tévedő nem ért belőlük egy kukkot sem.
Eszembe jutott az utazás Egyiptomba. Az egyik első külföldi kalandom volt. Először tapasztaltam meg igazán komoly életveszélybe sodorni magamat. Abdul-Azim kegyetlenül meg akart szabadulni tőlem és az a szúrás a gyomrom fölé, majdnem meg is tette a hatását.  Azóta is viselem a nyomát, mint egy emlékeztetőül: „Elliot, sose engedd túl közel az ellenséget, mert nem vagy elég erős a közelharchoz.” Ehhez azóta is igyekszem tartani magamat, habár pont Montregonál nem sikerült betartanom.
– Azonban van egy kis baj ezekkel a képekkel, mindegyik napszimbólum – nyögtem ki és a pálcám végével a körre mutattam. – Ez egy napkorong lehet, a piramis pedig a felkelő napot szimbolizálja, esetleg a horizontot megtestesítő hegyet, aminek a csúcsánál megjelenik az égitest. A madár is, ha sólyom, akkor Hóruszra gondolok például… az egy isten volt Egyiptomban, ha nem tudnád.
A tekintetem a negyedik ábrára vándorolt. A hajón ücsörgő madárformára. Ez is beleillett a képbe, bár nem volt olyan jól kivehető minden részlet, mint kellett volna.
– A hagyomány szerint Hórusz sérült szeme a hold, az egészséges pedig a nap…  – dörmögtem, de valójában már nem ez foglalkoztatott. – Ez a napbárka volna? A madár pedig a napisten, aki az égboltot járja?
Mit nem veszek észre? – gondolkodtam el. Tudtam, hogy van valami aprócska részlet, amit nem értelmeztem, vagy ami egyetlen jelet megkülönböztet a többitől. Mindent, amit Egyiptomról és a kincsekről tudtam végig futtattam a fejemben. A Nap és a kincsek azonban sehogy sem akartak találkozni.
Arany… kincs… – Koncentráltam tovább. A kezem a tarkomra csúszott, óvatosan végig simítottam rajta, majd az egész hajamon, mintha ez segítene. Aztán hirtelen megdermedtem. Egy pillanatig csak ácsorogtam, mire megfogalmazódott bennem az egyetlen gondolat, ami még segíthetett rajtunk.
– Lehetséges, hogy ez egy csónak? Lehetséges, hogy Antira utal, aki meggyűlölte az aranyat? – futott ki a számon hirtelen az a két kérdés. – Nézd meg te is!
Megragadtam Montrego karját és finoman odahúztam, ahol eddig én ácsorogtam. Tudni akartam, hogy mit lát. Azt akartam, hogy ő mondhassa ki a végszót és nyomja meg a gombot, ha szükséges. Egyszerűen csak adni akartam neki ennyit – egy kis sikerélményt –, hiszen az emlékei megtalálása egyelőre nagyobb problémát okoz, mint kéne. Semmilyen nyomom nincs és nem garantálhatom, hogy sikerrel járok. Ezt persze neki nem vallhattam be.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 16. - 12:35:33
*
zene:DVM– Blood Wars (https://www.youtube.com/watch?v=Weey4tbdCwA&list=PL5808D0737C9B86EB&index=199)
(http://i.imgur.com/HWLooCa.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Elliot megszólalására komolyan felhúzom az orrom. Mi az hogy hisztérikus? Szimplán csak hangot adok a véleményemnek. Komolyan már ez is baj? Ha igen, akkor mi a frásznak rángatott el magával? Ja persze mert béna a lába... jut eszembe. Meg mert a kulccsal jelenleg sehol nem tart (feltételezem) vagy nagyon is jól áll. Mindegy, ha már lassan egy éve nem sikerült nekem megfejteni, akkor tulajdonképpen mindegy is ha nála marad egy darabig. Mindössze a nyakamból hiányzik, de baromira. Szóval csak sértődötten zuttyanok le és az egyszeri megjegyzésemen kívül csöndben maradok.
Tessék Lee.. azaz O'Mara, teljesült az óhajod!
A keserű gondolatokból mindössze a felém nyújtott flaska hívogató szája zökkent ki. Egy percig vacillálok, eleinte természetesen nem akarom elfogadni. Milyen az már hogy más után igyak? Főleg egy tolvaj után? Pont utána? Áhh, a flancos higiénia, gondolom nem az erőssége. Nem akarok valami különleges kórságot összeszedni tőle... A másik oka az elsőre belém nyilalló ellenkezésnek a bennem fortyogó düh. Vagyis inkább mondanám önérzetnek, amit telibe megsértett. Ám azért a hideg mégiscsak legyőzi az akaratomat. Elveszem hát tőle és meghúzom. Igazából nem iszok sokat, de az is jó. Átjár hirtelen a bizsergető meleg és ettől még jobban hazavágyódom. Vagyis nem is haza hanem, leginkább Clemhez. Jó lenne megint a akár abba a koszos Roxfortba ücsörögni még Belby elől menekülni is, csak... Ahhh, utálom a teát! De ez... ez... csak nem?
- Earl Grey? - nézek rá elhűlve. Eszembe jut a húgom. A húgom, aki mindig ezt issza. Aki imádja. A lételeme. Tej nélkül, üresen. Ösztönösen beleszaglok a flaskába és összeszalad a homlokomon a ránc. De, ez tutira az. Már épp megszólalnék hogy kérdőre vonjam, mire Elliot már fel is áll.
– Kétségtelen, hogy mágiával van elzárva. Látod ezeket? –
Követem a példáját és én is függőlegesbe tornázom magam. Nekem nincs szükségem a manőver végrehajtására a padlóhoz. Szemeim összeszűkülnek, ahogy az ábrákat kémlelem. Pont az ujja végén, amiket mutat.
– Több ezer évesek is lehetnének, de nem így van. Valaki szánt szándékkal használt ilyen ősi motívumokat, remélve, hogy az erre tévedő nem ért belőlük egy kukkot sem. -
- Mert nem is ért a normál ember belőle egy kukkot se. -
Vonok vállat és közelebb sétálok hozzá. Kezem hanyagul zsebre vágom és tűnődve bámészkodom. Túl sík ez a fal és túl mélynek hatnak benne a barázdák. A rovátkák meg túlontúl soknak. Mintha beszélnének, de fogalmam sincs miről. Totál idiótának érzem magam és komolyan sajnálom hogy oda minden emlékem. Legalábbis, jelenleg ami a rúnatanost illeti.
– Azonban van egy kis baj ezekkel a képekkel, mindegyik napszimbólum. Ez egy napkorong lehet, a piramis pedig a felkelő napot szimbolizálja, esetleg a horizontot megtestesítő hegyet, aminek a csúcsánál megjelenik az égitest. A madár is, ha sólyom, akkor Hóruszra gondolok például… az egy isten volt Egyiptomban, ha nem tudnád. -
Grimaszt vágok a szavaira. Nem árulom el hogy tudtam-e vagy sem. Ahogy azt sem hogy elsőre mi jut eszembe az egészről. Tekintetem Elliotra téved, aki dörmög valamit még Hóruszról meg istenekről és minden egyébről. Ujjaimmal finoman érintem meg az egyik rovátkát. A hidegtől az ujjamon át a karom libabőrös lesz. Elbillentem oldalra a fejem tűnődve. Mégis mit keres itt Skócia elcseszett közepén egy romvár alján egyiptomi szimbólum sorozat? Ez... nonszensz. Hülyeség!
– Nézd meg te is! -
Egy rántást érzek a karomon és mire feleszmélek, Elliot maga mellé von.
- Mit hogy? - kérdezek zsigerből vissza és bambán pislogok egy percig. Aztán megértem mire mutogat. Valami hajó vagy csónak lehet, habár nem tudom tisztán kivenni. Közelebb tartom hát hozzá a pálcám végén lévő kis fényforrást, de... az se sokat segít.
- Hát passzolom... - vonok vállat, majd Elliotra pillantok. Látom rajta a feszült izgatottságot. Tudom hogy akar valamit csak talán nem meri megtenni. Mondjuk az előbbi fallal való kényes találkozása után nem csodálom. Belül egy hang tiltakozik bennem, és nyávog egy sort az aranyvérű énem, hogy mégis miért épp nekem kell most a piszkos munkát elvégeznem helyette, de elhallgattatom egy mély sóhajjal.
- Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? Mert nem szeretnék úgy járni, mint te... -
Vagy még rosszabbul. Közlöm komor arccal. A tekintetéből viszont eléggé egyértelmű választ olvasok ki, így nem hagyom válaszolni.
- Jól van, akkor legyen! Állj hátrébb! -
Dörmögöm az orrom alatt, miközben odébb hessegetem, de előtte a kezébe nyomom a teás flaskát, mert az eddig nálam maradt. Mikor úgy ítélem meg hogy elég köztünk a távolság, ujjaim ráhelyezem az Elliot által helyesnek vélt szimbólumra. Eleinte finom szelíd erőszakkal nyomom meg, a végén kissé erősebben. Az szépen enged is, egy kis halk moraj kíséretében. Komoran nézem, ahogy félig besüllyed és csak remélni merem hogy nem most szabadítottam a saját nyakamra az apokalipszist.






Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 18. - 07:32:38
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Hagytam, hogy Montrego feldolgozza a látványt, illetve azt, amit kértem tőle. Szerettem volna, ha ő is kimondja, amit lát, de szokás szerint, ahelyett, hogy nézett volna, csak bénázott.
Sóhajtottam egyet. Sosem fogja megemberelni magát – gondoltam kissé gúnyosan. Még odébb léptem és odahúztam arra a pontra, ahol én álltam. Innen tökéletesen ki lehetett venni az ábrákat, mintha szándékosan úgy vésték volna, hogy csak középről legyen látható.
Könnyedén mutattam az ábrára, Montrego pedig odairányította a pálcája végét. A fény ezúttal egyenesen rávetült a csónakon ülő sólyomra. Ez csak is Anti lehet… ha csak nemegy kezdetleges napbárka – gondolkodtam tovább, miközben ő megnézte magának.
– Szóval… csónak vagy bárka? – kérdeztem kisvártatva.
– Hát passzolom... – Rántotta meg a vállát Montrego.
Éppen csak a szemem sarkából láttam a mozdulatsort és azt, ahogy rám néz. Nem foglalkoztam most vele, a tekintetem továbbra is a képen volt. Közben arra gondoltam, hogy lehet-e valami ennyire szürreális tényleg? Nem mindennapos látvány ez Skóciában. Hiszen itt aztán semmi sem kapcsolódik Egyiptomhoz… habár az is igaz volt, hogy a vésések egészen újnak tűntek. Valószínűleg nem állhat itt egy-két évnél régebben. Szándékosan rakták ide ezt az ajtót, hogy megvédjék, ami mögötte van. A jelrendszer pedig éppen csak megfejthetetlen a véletlenül erre kószáló varázslók és a boszorkányok számára.
– Logikailag mindenképpen helytálló volna…  – motyogtam szinte csak magamnak, de aztán megköszörültem a torkomat és hangosan folytattam: – Antiról nem sokat lehet tudni, csak azt, hogy megutálta az aranyat egy bizonyos mitológiai helyzet után. Éppen ezért lehet jó. A napszimbólumok általában kötődnek az aranyhoz, ez is közös bennük.
Montrego vállára csúsztattam a kezemet. Bátorítóan paskoltam meg.
– Ezt most neked kell kinyitnod  – mondtam bíztató hangon.
– Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? Mert nem szeretnék úgy járni, mint te...
Elvigyorodtam a dolgon.
Persze igaza volt, fő az elővigyázatosság. Ugyanakkor nem hiszem, hogy csapda lenne itt. Valószínűleg a készítő arra számított, hogy a két korábbi megvédi a kincset. Ha pedig mégis van azt inkább a fal túloldalán tudtam elképzelni.
– Csak csináld!  – válaszoltam.
Az utasítására jó pár méterrel hátrébb léptem. Onnan figyeltem a mozdulatot, amivel benyomtam a megfelelő részt a falon.
Közben megint éreztem egy tekintetet a hátamon. A sötétség takarómódjára ölelt körbe és a szemem is kissé elhomályosodott. Valószínűleg a védelemhez szükséges bűbáj része volt. Nem lepett volna meg, ha tényleg itt van az alma és valaki igazán meg akarta védeni, akkor bizonyára mindent bevetett a siker érdekében.
A kattanás hangjára közelebb léptem Montregohoz ismét. A fal hirtelen, mintha benyomódott volna, az ábrák köddé váltak. Újabb kattanás hangja érkezett. Egy kicsit megremegett a talpunk alatt a talaj. Hirtelen el is veszítettem az egyensúlyomat, de még mielőtt elestem volna sikerült is visszanyernem.
A fal ajtó módjára tárult fel. Egy újabb, ám igen csak rövid, összekötő folyosóra nyílt. A végén látható volt a földbe vájt nyílás. Egy terem lehetett ott, amit aranyos fény töltött be és éppen csak bevilágította a rövid átvezető szakaszt.
– Végre célt értünk…  – suttogtam és Montregot beelőzve beléptem a rövidke folyosóra.
A talaj itt sokkal egyenletesebb volt. Alapos munkát végzett az, aki kialakította. Valami még biztosan vár ránk… – szögeztem le magamban.
Túl egyszerű lett volna csak úgy besétálni a terembe és megfogni azt, amire annyira vágytam. Lassan tettem meg minden lépést. Megfontoltan választottam meg, hogy hová teszem a lábámat, habár nem látszott semmi.
– Odalépj, ahová én!  – Fojtott hangon beszéltem.  
Közben megéreztem azt az erős mágiát, ami a különleges tárgyakat szokta körbe ölelni. Sokkal éberebb voltam, mint odakint. A vadászkutyák ilyenek, amikor szagot fognak. Nem akartam, de nem is tudtam volna ellenállni a vonzalomnak, ami a teremből érkezett. Vonzott magához, mintha mágnes volna és már nem is figyeltem arra, hogy hová lépek. Tettem a dolgomat, mint mindig, amikor újabb kincsre bukkanok.
Átléptem a terembe. A sötétség hirtelen megszűnt és az arany fény nyugalmat árasztó ködként telepedett ránk. Két fáklya világította meg csupán a helyiséget, ami tele volt kincsekkel. Az almát ugyan nem láttam sehol, de számos nyaklánc, fülbevaló, drágakő, diadém hevert egymáson. Az embernek szinte kedve támadt volna belenyúlni… és éppen ez az érzés volt az, ami egy kicsit magamhoz térített.
– Ne vigyünk el mást, csak az almát!  – javasoltam.
Az oldalamra kellett szorítanom a kezemet. A fájdalom még mindig ott lüktetett a törött bordáim környékén. Mióta hasra vágódtam éreztem, de idebent, mintha minden más érzés mellett ez is felerősödött volna.
– Valami nem tetszik ezzel a hellyel kapcsolatban, jó lenne minél gyorsabban lelépni – mondtam.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 20. - 10:31:44
*
zene:DVM– Adfectus Superi  (https://www.youtube.com/watch?v=2FiHWEe6m0g&list=PL5808D0737C9B86EB&index=200)
(http://i.imgur.com/9TZ1vmC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Utálom a találós kérdéseket. Ahogy a rejtvényért is. Sose voltam talán az az ember, aki a türelméről volt híres. Márpedig ezekhez az kell. Szóval evidensen baromira bosszant Elliot viselkedése, meg a kioktató hangneme, amivel magyarázni kezdi a napszimbólumokat meg a csónakot és az összetartozásukat. Valamiért amúgy is hinnék neki, és nem csak amiatt, mert rá vagyok utalva a fene nagy tapasztalatára. Szemem forgatom a szövegelésén, majd végül is csak megadj a zöld utat. Mikor hátrébb lép némileg könnyebb szívvel adom meg az irányunkat, de ugyanakkor azért némi aggodalom bennem marad. Várom, hogy előtörjön valami új, valami, amit tutira nem fogok szívlelni. Ehhez képest nem történik semmi. Vagyis semmi ilyen. Történni viszont történik. Az ajtó hangos morajjal nyílik ki, és szinte beleremegnek a falak. Kissé meg is billenek, ahogy oldalpillantást vetek látom hogy O'Mara is, de egyikünk sem esik el. Kissé berogyasztott térddel ácsorgok pár percet, mikor is ő beelőz. Ó hát hogyne!
Újabb szemforgatást idéz elő a mozdulata és a tolakodása. Na nem mintha rohannék elsőnek belépni azon a koszos ajtón, de hát végtére is mégis csak én kockáztattam. Persze hagyom neki az örömöt és magam elé engedem.
– Végre célt értünk… –
Csak hümmögök, ahogy kikandikálok a válla felett. Eleinte csak a fényt látom, aztán idővel rájövök hogy ez nem is fény, hanem csillogás. Vad, sziporkázó csillogás, ami megtölti a teret. Ezernyi aprócska fénypontként villognak csábítóan, hívogatóan az arany édes sárgásvöröses pompájában.
- Wááááóóóóó -
Nyögöm ki, és ámuldozva bambázok. Már majdnem megindulnék, mikor élesen csattan a társam hangja, mint egy jól időzített ostor vége.
– Odalépj, ahová én! –
- Jól van na! -
Morgom felháborodva és arcomra kiül a rosszallás. De hülye nem vagyok, teszem, amit mond. Szépen követem, de amilyen lassan halad addig nekem van lehetőségem megbámulni a dolgokat. Van itt karkötő, nyaklánc, gyűrű, korona, diadém, és ott oldalt mintha egy egész lovagi páncél is lenne színaranyból. Tekintetem elidőzik egy tőrön, amiben smaragdok pazar zöldje csillan vissza. Olyan nagy az egyik hogy látom magamat benne a parányi fazettákon át. Mestermunka mi tagadás.
– Ne vigyünk el mást, csak az almát! –
Sértődötten pillantok fel a tolvajra.
- Hát miféle tolvaj vagy te? És mi lesz ezzel a csomó kinccsel? -
Jogos a felvetésem. Most komolyan? Itt hagyunk mindent egy koszos alma miatt? Ami talán (de csak talán) érhet is valamit. Ahelyett hogy mondjuk ezt a nagy sárkánytojás méretű köves nyakéket fújnánk meg? Hát hülye ez? Tuti a fejére ejtették. Nem csoda hogy folyton éhezik!
– Valami nem tetszik ezzel a hellyel kapcsolatban, jó lenne minél gyorsabban lelépni –
Cöh....
- Hát nekem ez a része végre tetszik! - motyogom félhangosan magam elé, de már nem is foglalkozom Elliottal sem az aggodalmával. Leguggolok az egyik ékes karkötő mellé. Szép darab, remek ötvösmunkának látszik. Mellette két sor lánc fekszik, súlyos darabok. Megcsillan rajtuk a fény, a kék és lila köveken, melyek díszítik. Véletlen veszem csak észre a halovány púderszínt. Nem tudok ellenállni a csábításnak, na meg a kíváncsiságnak és megérintem. Ujjaim ráfonódnak a gyűrűre és előhúzom azt. Óriási rózsaszín gyémánt sziporkája tölti meg a látóterem. Ámulva nézem, még a szám is nyitva marad. Egyszerűen lenyűgöző a kő belsejében lévő élet, ami egyetlen aprócska mozdulatra keletkezik. És fel se fogom mi történik körülöttem, annyira elvarázsol és lenyűgöz  a látvány.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 22. - 09:35:33
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A kincsek hatalmas kupacokban csillogtak. Nagy volt a kísértés, hogy jó nagy marékkal vegyek belőlük és a zsebembe dugjam. Azonban valami nem stimmelt: nem volt ebben a helyiségben semmiféle csapda vagy bármi, ami megpróbált volna minket megállítani. Ha valaki védeni akarja a kincseit, minden eshetőségre felkészül és nem egy „ál-régi” kombinációval próbálja meg védeni azt.
– Hát miféle tolvaj vagy te? És mi lesz ezzel a csomó kinccsel? – Érkezik a kérdés.
– Az a fajta, aki nem felejtette otthon az ép eszét…  – dörmögtem válasz gyanánt.
Besétáltam a kupacok között éppen csak szabadon maradt felületen. A talpam alatt egy-két ékszer megroppant. Talán a gyengébb, régebbi darabok meg is sérültek, de nem érdekelt. Nem viszek el semmit – Érkezett belülről az elhatározásom is.
Egy kicsit meg is fájdult a szívem, ahogy lepillantottam a bakancsom orra elé és egy halványkék kővel díszített fülbevaló párt pillantottam meg. Nem voltak különösebben hivalkodó darabok. Talán éppen ez fogott meg bennük. A világoskék drágaköveket éppen csak körbevette valami ezüstös.
Montrego valamit matatott a hátam mögött, nem figyelt rám. Csak lehajolok és felkapom, ő meg észre sem veszi… de akkor sem jó ez… baj lesz – állapítottam meg, de annyira vonzott magával. Ahogy megböktem az egyiket a cipőm orrával a másik szinte mágnesként követte. Valami különös erő összekötötte őket. Ezt még akár az eredeti tulajdonosa tehette vele, egy jó bűbáj és sosem veszíti el az ékszer párját.
– Hát nekem ez a része végre tetszik!
Felhorkantottam a mondatra.
– Még hogy én vagyok a szarka…  – dörmögtem és lehajoltam.
Könnyedén a kezembe vettem a fülbevaló párt, de próbáltam úgy tenni, mintha csak a cipőmet tisztogatnám az ujjaimmal. Hozzáteszem, az ilyesmi teljesen felesleges volt, hiszen már vastagon állt rajta a por, a sár és a kosz.
Ahogy felemeltem a fejemet, valamit megpillantottam az egyik kupac mögött. Ez nem csillogott, szürkés-fehéres színe volt és az alakja kivehetetlen. Valószínűleg sokat romlott a szemem mostanában – nem ez volt az első, hogy nem tudtam valami kivenni távolról –, ezért közelebb kellett sétálnom hozzá.
Egy csontváz volt, úgy tűnt, mintha leperzselődött volna róla a hús. Borzalmas látványt nyújtott, de nem bámultam tovább. A tekintetemmel újabb csapdát kerestem, ami az égést okozhatta. Nem láttam sehol semmit, de akár egy rosszul végződő párbaj is okozhatta a vesztét. A tekintetemet vissza emeltem a maradványokra. Volt valami fekete golyó az ujjak között.
Gyorsan elővettem a pálcámat. Semmi pénzért nem értem volna a csontvázhoz. 
Invito golyó!  – mondtam halkan.
A tárgy könnyedén repült az ujjaim közé. Nehéz agyagból volt és valami különös hangot halltatott. Az ujjammal finoman megdörzsöltem a felületet. A korom egy kicsit halványodott. Minták rajzolódtak ki. Almafák, amikről kisfiúk szedték a gyümölcsöt.
Ez az töltött el a mámor – ahogy a fülemhez emeltem. Kicsit megráztam és hallottam is a folyadék hangját. Ez nyugalommal töltött el.
– Na nézd mit találtam  – mutattam Montregonak.
Már el is indultam vissza, felé eddigre, hogy megmutassam a kincst. Reménykedtem benne, hogy őt is majd annyira lenyűgözi, mint engem. Nem sok látszott belőle, de egy kis tisztogatás után gyönyörűen fog csillogni.
Azonban a mosoly pillanatok alatt eltűnt a képemről. Megláttam nála valamit. Az ékszer ragyogása szúrt először szemet, majd felismertem: egy gyűrű volt.
– Nem azt mondtam, hogy ne nyúlj semmihez?  – emeltem fel a hangomat. – Tedd le!
Erőszakos lett a hangom, ami általában nem jó jel. Montrego meg persze a szemem láttára vágta zsebre a darabot. Az egy dolog, hogy én elveszek valamit és egy halálos átkot szabadítok a nyakamba, de ez nem azt jelenti, hogy neki is kéne.
– Nem fogod fel, hogy…  – vertem vállba ököllel, csak éppen azzal nem számoltam, hogy a kezemben van az alma.
A porcelán megroppant, a benne lévő folyadékból egy nagyobb adag Montrego nyakára és állkapcsára fröccsent, a maradék pedig az én kézfejemre. Nem számítottam rá, hogy ennyire törékeny, hiszen próbáltam a lehető legkisebbet ütni. Montrego szemébe akartam nézni, hogy figyelmeztessem: „Nem jó úton jársz, haver” ehelyett azonban valami egészen más érzés fogott el és a kérdés is jött: Mindig ilyen szépen csillogtak a szemei?


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 25. - 10:55:50
*
zene:DVM– Adfectus Superi  (https://www.youtube.com/watch?v=2FiHWEe6m0g&list=PL5808D0737C9B86EB&index=200)
(http://i.imgur.com/9TZ1vmC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


O'Mara dörmögéseit fel sem veszem. Részben mert nem érdekel. Végtére is, tolvajnak tolvaj és eléggé rossz fajta, ha ezek a kincsek nem érintik meg a lelkét. Bezzeg az én kulcsom és egyéb tulajdonom jobban vonzotta! Érdekes...! Szóvá tehetném, de inkább túllapozok a témán. Végtére is, nem igazán érdekel az oka. Megtörtént és már nincs mit tenni. Az viszont érdekes, hogy ami tálcán kínálkozik (mert az elég sok minden, elég csak körbepillantani) mind böjt téma. Miért? Mégis miért?
Nem értem. Feltételezem csapdát sejt de hát mi lenne ebben a csapda? Csomó szajré elejtve...? Ebben nem látok semmi veszélyeset, hacsak az nem hogy könnyen elcsábul az ember. Épp mint most jómagam is.
Nem figyelem mivel piszmog vagy éppen mit kontárkodik a terem másik szegletében. Leköt a gyémánt csillogása. Szinte megbűvölve nézem az aprólékos munkát. A tökéletes szimmetriát. A fényt, ami beesik a kőbe, majd megtörik benne, hogy végül épp az én szemembe érkezzen vissza, ezernyi színre szétesve. Optikai illúzió ez, olyan, amire még a muglik is képesek. Mégis, eszméleten lenyűgöző ez a miniszobrászat. És tudom, mennyire tökéletesen nézne ki ez a finom ékszer egy női ujjon. A kérdés csak az kinek is az ujján?
Teljesen kizárom a külvilágot, vagy talán az engem. Elveszek a percben, a pillanatban, a kő tüzében, a vakító csillogásban. És ebből még Elliot felháborodott szövegelése sem zökkent ki. Még az sem elég erőteljes, hogy magára vonja a figyelmemet.
– Nem fogod fel, hogy… –
A reccsenés és az ütés az, ami elemi erővel szakít ki az addigi nyugodt burokból. A vállam sajogni kezd a másik öklével való találkozásnak köszönhetően. A reccsenés pedig...
Hirtelen nem is azonosulok a dologgal. Oldalra pillantok róla, a kezére, és a jobb vállam irányába. És ez itt a hiba. A legnagyobb hiba, mivel... mivel valami édes de ugyanakkor aszott szag beáramlik az orromba. A ruhám tiszta nedves ragadós nyálka lesz. Más esetbe undorodnék ettől. Már attól, hogy mocskos legyek. O'Mara amúgy is sokat írt már fel a számlájára, erre itt egy újabb. Ám mégsem tudok haragudni, mert... mert miért is? Magam sem értem. Magam is meglepődöm rajta. Valahogy teljesen is aprócska semmiségnek hat. Mindössze azért, mert ő tette. Hisz neki minden megbocsátható. Hisz ő..
Kezemet felemelem, és felé nyúlok. Már épp megérinteném az arcát, talán túlzottan is barátian, túlzottan s több és mélyebb érzelemvilággal, mintsem illene vagy kellene. Egyedül a gyűrű akadályoz meg benne. Miután az az első ujjpercemre húzva pihen, félig elfordulva, hirtelen besziporkázik a fényben. Egy percre el is vakít. Ösztönösen grimaszolok ennek hatására és az idilli pillanat elszáll. A késztetés ugyan nem, de a kő csillogása megint mind jobban és jobban kezd vonzani. Hirtelen egyre jobban Elliot élénken és kíváncsian csillogó lélektükreire kezd el emlékeztetni. És valahol mélyen bennem rám tör az érzés. Az, amit nem tudok megállítani és nem is akarok. Hogy igazából nem is lánynak akarom én ezt adni. Egyik nő sem érdemli meg. Hanem neki. Csakis neki, mert...
Nos nem érdemli meg, de őt juttatja az eszembe és amúgy is, sokkal jobban értékeli azt a nagy rózsaszín kacsit mint bármelyik csitri a földön.
Ösztönösen fordítom meg a gyűrűt a hüvelykujjammal a kővel felfelé és felé nyújtom. Nem mondok semmit, csak rá tekintek. Sokat mondó, jelentőségteljes pillantással. S ebben minden benne van. Minden fontos, minden lényegi. Hisz minek a szavak, ha az ember a másik tekintetéből is ki tudja szűrni a dolgokat? Mint most ő az enyémből?
Mert hát lássuk be, az igazi lelki társak így működnek. És mik vagyunk mi, ha pont nem azok? Hisz tudtam, mindig is tudtam. Miért küzdöttem hát eddig oly erélyesen ellene? Fel nem fogom...!


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 26. - 15:44:43
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A gyűrűt figyeltem, ahogy Montrego felém nyújtott. Nagyon csillogott ebben az aranyozott ragyogásban, szinte magával ragadta az ember tekintetét. Hosszasan bámultam a rózsaszín követ, majd a szemébe néztem.
A tekintete még kifejezőbbnek tűnt, mint máskor. Ott pislákolt benne az a korább zavaró fény, amit most vonzónak és szépnek találtam. Órákig el tudtam volna nézegetni, ha nem tartja már legalább egy perc felém a gyűrűt, várva a beleegyezést.
Nem kellettek szavak, tudtam, hogy mit akar tőlem. Az az érzés fogott el, mintha ez így rendben volna, mintha mindig is erre vágytam volna és az életem egyetlen célja az volt, hogy őt megtaláljam. Hogy lehettem eddig ilyen vak? Hiszen végig itt volt előttem – gondoltam és közben felé nyújtottam a kezemet. Az is természetes volt, hogy beleegyezek az el sem hangzott, de annál többet jelentő ajánlatba.
A gyűrű nem ment rá a gyűrűsujjamra. A felénél kétszer is megakadt egymás után. Ezért csak elmosolyodtam – magamhoz képest szokatlan gyengédséggel – és inkább a kisujjamat nyújtottam oda. Arra könnyedén felcsúszott az ékszer. Általában nem szerettem az ékszereket magamon, vagy legalábbis nem az ilyen monumentális hatásúakat.
Nem szólaltam meg, egyszerűen csak közelebb léptem hozzá és hagytam magamat elveszni a tekintetébe. Lassan, de óvatosan került hozzá egyre közelebb az arcom. Éreztem a leheletét, ami a hűvös kincseskamrához képest meleg volt. Az ujjaimmal végig simítottam a borostás arcán és már csak arra vágytam, hogy egyetlen forró csókban olvadjunk össze… de kiesett a másik kezemből az alma maradványa.
A hatalmas zajtól és a visszhangtól, amit vert összerezzentem. Végig futott a hátamon valami furcsa hideg, hiába kapaszkodtam Montregoba, megint magával ragadott az az érzés: figyelnek. Egy pillanatra megmerevedtem és csak bámultam a sötét járat felé, ahonnan magunk is érkeztünk. Mozgást érzékeltem, ami lassúnak és vontatottnak tűnt.
– Maradj mögöttem!  – suttogtam.
Meg kellett mentenem őt. Nem veszíthetek el még egy ilyen fontos embert – gondoltam és a pálcámat előre szegeztem. Fogalmam sem volt, mivel nézek farkasszemet, hiszen odakint, még mindig elképesztően sötét volt.
Hirtelen az az érzésem támadt, mintha egy jégverembe kerültem volna. Minden porcikám remegett a helyiségre telepedett hidegtől. A leheletemet is látszott, a pálca pedig úgy izgett-mozgott a kezembe, mintha nagyon ideges lennék. Valójában csak reszkettem.
A jeges szellő újra megcirógatta az arcomat, ahogy tettem egy lépést a nyílás felé. A pálcámat továbbra sem eresztettem le, de kissé megijedtem a zajtól, amit – mint kiderült – én magam okoztam. Belerúgtam az alma darabjaiba, amik messze repültek és csak a szemközti fal állította meg. Ott aztán még kisebb darabokra tört.
– Valami közeledik…  – suttogtam és hátrapillantottam Montregora. – Valami nagyon nem jó…  – tettem hozzá aztán.
Lassan indultam meg előre, remélve, hogy csak egy szellemmel vagy egy mumussal találom szembe magamat. Mindkettő megkönnyítené a dolgomat, ahhoz képest, ami elsőre fordult meg a fejembe. De nem is akartam belegondolni, inkább elhessegettem mindent és csak folytattam az utamat előre.
A bal karomat kinyújtottam, nehogy Montrego elém vágjon. Itt most én vagyok az idősebb, ráadásul a tapasztaltabb is, na meg akinek több emléke van… tehát nekem kell megvédenem, ha valami történne. Főleg azután, amit tett értem – lepillantottam a gyűrűre. Egy kis melegség járta át a szívemet. Ez az érzés elég volt ahhoz, hogy erőre kapjak és ne csak reszketve battyogjak a lyuk felé.
– Bízz bennem és megvédelek!  – fordultam meg hirtelen.
Montrego szemébe akartam nézni, hogy biztosítsam, valóban megteszek mindent s ha én meghalok, akkor ő elmenekülhet. A testem azonban neki ütközött az övének vagy valami megmagyarázhatatlan erő miatt veszítettem el az egyenesúlyomat. Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj, pedig minden energiámmal azon voltam, hogy megtartsam magamat.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 27. - 17:31:00
*
zene:PotC(i)– Swords Crossed   (https://www.youtube.com/watch?v=C3PfF-Huv2g&index=5&list=PL263677A4D1B673E4)
(http://i.imgur.com/BOrCpBx.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Elnézem, ahogy tekintetében megcsillan a kő fénye. Ó igen, pontosan illik hozzá. Igaz, így még inkább hogy szőke a haja. Aranyló szőke, mint a tárgyak körülöttünk, vagyis egy kissé világosabbak attól. Ugyan csöppet piszkos, már a sártól meg az esőtől, de... kit érdekel? A rózsaszín mindenképp élénken kiadja a személyiségét, a valóját. Be kell valljam a barna volt eddig az ideálom, de nála ez a szőke... Miért nem hordja mindig így?
Elvigyorodom mikor elveszi a gyűrűt. Szavak nélkül, látom mennyire tetszik neki. Izgalomba jövök, hogy vajon jó-e. Naná hogy nem. Elfog egy percre a csalódottság, de... Elnézve, ahogy bénázik... hát totálisan el vagyok ragadtatva a látványtól. Vigyorom még szélesebb lesz az esetlenkedésen, és az még inkább magával ragad, ahogy kuncogni kezd. Saját magán. Ha nem lennék alapvetően a keményebb fajta biztosan csöpögnék egy sort, így csak magamban olvadozok, mint egy jéghegy a nyári hőgutában. Érzem, hogy ez a meleg, talán a bensőséges hangulat miatt rám is átragad. Úgy érzem magam, mint egy sárkány torkában, miközben körülöleli őt a saját forró lehelete. Ezt pedig csak tetézi az a pillanat, mikor a keze megemelkedik és hozzám ér. Az ujjai alatt bizseregni kezd a bőröm és ösztönösen többet akarnék, vagy akarok is. Kissé elbiccentem a fejem és hagyom, hogy arcom belesimuljon a tenyerébe. De időnk nincs kiélvezni a perc adta örömöt, mert Elliot figyelmét elvonja valami más. Valami, amit én később érzékelek csak, egy vagy talán két perccel.
Mégpedig a hideget. És a hőérzet hirtelen megváltozásától kiráz a hideg.
– Maradj mögöttem! –
Hallom az utasítását és most nincs különösebb késztetésem ellenkezni. Ez is furcsállatra méltó. Nem is értem saját magam korábban miért is ellenkeztem mindig. Talán jól esett hogy ezzel is borsot török az orra alá, mert eszméletlen cuki mikor mérges. Vagy amikor kioktat. Ó igen, amikor előadja, hogy mennyire bölcs és sokat tapasztalt. Mint mielőtt bejöttünk ide is.
– Valami közeledik…– Valami nagyon nem jó… –
Ez már nem tetszik. Nagyon nem. És ábrándos bámulásomból az ő figyelmeztető aggódó pillantása ébreszt fel. Összevonom a szemöldököm, homlokomon megjelennek a ráncok. A kezemben a pálcára rámarkolok, erősen. Szinte olyan erővel, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. És elindulok utána. Csak pár lépést, de ő ezt megérzi, mert kitárja a karját és utamat szegi vele. Igaz még a közelébe se értem, de...
– Bízz bennem és megvédelek! -
Ebben egy percig sem kételkedtem. Én is megvédeném őt. Akár az életem árán is. Végtére is, ő meg én... mi... egyek vagyunk. De nem érzem helyén valónak hogy ő vállalja a kockázatot egyedül. Főleg úgy nem hogy fáj a lába hisz még mindig biceg. Valószínű bordája is törött. Ilyen állapotban hogy akarhat megvédeni? Nemes gesztus nem vitatom, de... ostobaság. És már épp kinyögném, hogy na nem, nézzünk szembe a nemistudommivel együtt, mikor... Mikor valami történik. Nem tudom egész pontosan beazonosítani, hogy mi egészen pontosan. Az viszont biztos, hogy Elliot-ot bajba sodorja. Oly formán biztosan, hogy megbicsaklik és mint egy rongybábu esik össze. Ösztönösen kapok félig utána, de magával ránt a saját esetlenségem, na meg az, ahogy ő belém kapaszkodik.  
Nem sokon múlik, hogy konkrétan teljes súlyommal rá ne essek. Mondjuk így is jobban megüthetem, mint szeretném, de tény ami tény a testem súlyának jó részét a padló fogja fel. Az alkarommal sikerül kitámasztanom magam, így az kapja az ütés jó erejét és tomítja el az élét. Nem mondom, hogy nem fáj. Főleg, mert sikerül egy-két éles kincsre is ráesnem, melyek előszeretettel fúródnak a húsomba. Még így a ruhán keresztül is fájdalmas. Sőt, ki is szakad. Na nem mintha ez most Kölnösebben jobban izgatna a kelleténél. Főleg, mert nagyobb problémám is van. Egyrészt Elliot-ért való aggódásom, hogy vajon egyben van-e a társam. A másik meg az egyre fokozódó hideg. Csak egy hördülés tör felé belőlem, ahogy összekanalazom a testrészeim, amik mind mozóképesek és kissé feljebb emelem a fejem a padlószinttől.
- Jól vagy? - kérdezem krákogva kiköpve a szavakat, de torkomra is forr a mondat, mert érzem hogy mintha egy jeges kéz szorulna a nyakam köré, képtelen vagyok többet kinyögni. Sőt... még a levegővétel is nehezen megy. Elönt a pánik. Az aggodalom hogy mi lesz velünk. Hogy hogy is jutunk ki innen és leginkább hogy ne essen bántódása, csak neki ne essen...!


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 29. - 13:32:13
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Felettem volt, éppen csak megúsztam, hogy az eséssel teljes testsúllyal rám zuhanjon és a törött bordáim átszúrják a tüdőmet. Az alkarján támaszkodott meg, ezzel megmentve az életemet.
– Jól vagy?
Egy ideig csak élveztem a közelségét és finom bólintással jeleztem, hogy megmaradok.
Mámoros pillanat volt, nem akartam hogy véget érjen. Nem érdekelt a jeges levegő, sem az, hogy már a padlón is vékony jégréteg húzódott. Az ujjaim alatt éreztem, milyen elképesztően fagyos. Térj már magadhoz, ha a törött bordáid mellé nem akarsz egy tüdőgyulladást is – próbáltam hatni magamra.
Lassan ültem fel, gyengéden eltolva Mathiast. Nem akartam erőszakos lenni, de már éreztem a hátamon a hideget a kabátom ellenére is. Talán mégis csak jobbat fel kellett volna öltöznöm ez alkalommal.
– Te nem sérültél meg? – kérdeztem.
A hongom szokatlan volt, távoli és túl érzelmes. Sosem viselkedem így, ezért egy kicsit meglepett a dolog... de aztán rájöttem, milyen természetesen hangzott a számból mindez. Lehet, hogy egész végig Montregora volt tényleg szükségem? Mégis van valaki, aki be tudja foltozni azt a lyukat a szívemen?
Sóhajtottam egyet és összekapartam a pálcámat.
Valami furcsa szomorúságot éreztem. Hirtelen szorult össze a szívem, mintha egy hideg kéz szorongatta volna. Nem volt fájdalmas, inkább, mintha egyszerűen kipréselték volna belőle a boldogságot. Rémülten pillantottam Mathiasra. Vajon ő is érzi ezt? A gondolat elszállt, de továbbra is őt néztem.
Ismerős volt az érzés, mintha ennek a hideg kiüresedés lett volna annak a hatása, amit odakint éreztem a folyosórendszert járva. Nem akartam újra átélni, mégis úgy tűnt, mintha hirtelen a jeges fuvallat mellé egy kis sötétség is társult volna.
A kincsek aranycsillogása elgyengült. Minden kopárrá és színtelenné vált, ahogy fájdalmak közepette talpra erőlködtem magamat. A térdeim remegtek az erőlködéstől, de ahelyett, hogy folytattam volna, óvatosan a nyílás felé fordítottam a tekintetemet. Nem láttam semmit, illetve egy sötét alak körvonalait, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban ott van-e vagy csak képzelődöm.
– Mi az ott?  – suttogva kérdeztem Montregot.
Éreztem, hogy az ajkaim szinte fájdalmasan mozognak a hidegben. Egy fekete anyagdarab libbent meg, ezt már tökéletesen láttam. Elfogott az ijedtség. A pálcámat rászegeztem, de remegett a kezem, gyenge voltam.
Ösztönösen Montrego csuklója után nyúltam és ahogy tettem hátrébb egy lépést, őt is magammal rángattam. Nem eshetett baja, nem engedhettem meg. Azonban azt is tudtam, hogy innen nincs menekvés és minden trükk kilőve.
Felkaptam a földről egy érmét és egyenesen a sötét, sikló alak felé dobtam. Nem akartam, hogy Montregot vegye célba, habár bizonyára én vagyok a kisebb és kevésbé izgalmas falat. Annyi boldogság volt bennem, amennyit Mathias adott. A többi mind fájdalmas, csalódott érzés.
Előre tartottam a pálcámat. Egyszerre remegett a kezem a félelemtől és a hidegtől. Szorítanom kellett, hogy el ne ejtsem. Az ujjaim egészen kifehérdetek.
Stupor! – motyogtam.
Természetesen nem ért semmit a támadásom, de arra elég volt, hogy magamra tereljen a csuklyás figyelmét. Elengedtem Montrego kezét és bár sejtettem, hogy ez zavarni fogja, de elé léptem. Meg akartam védeni, egy esélyt szerezni neki, hogy menekülhessen.
– Amikor ideér és engem...  – Nem tudtam befejezni a mondtatot.
Ahogy előre léptem, a vékony jégrétegen kissé megcsúszott a talpam. Vissza kellett nyernem az egyensúlyomat.
–  Akkor te fuss!


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 30. - 11:51:32
*
zene:PotC(i)– Swords Crossed   (https://www.youtube.com/watch?v=C3PfF-Huv2g&index=5&list=PL263677A4D1B673E4)
(http://i.imgur.com/BOrCpBx.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A kérdésére csak megrázom a fejem nemlegesen. Nem nagyon futja tőlem jelenleg többre mert éppen örülök hogy nem fulladok meg. Hogy sikerül valamennyi kósza levegőt lejuttatnom összepréselt tüdőmbe. Mert ez a jeges érzés, mely a hatalmába kerít egyetlen pillanat alatt olyan, mint ami megfojt itt helyben. Hiába igyekszem küzdeni, egyszerűen esélytelen. Ahogyan az is, hogy ép eszemnél maradjak. Mindössze talán Elliot piszkos szőke feje és barna szemei segítenek, amik továbbra is vonzanak. Még a hideg ellenére is. Sőt, ettől még inkább. Kedvem lenne odaugrani mellé, és szorosan átölelni, védekezve, óvóan és szeretettel. Na meg felmelegedni a teste adta hőtől. De erre nem kerül sor, egyrészt mert ő ellök magától (ami baromira szarul esik be kell valljam úgy istenesen), másrészt, mert szinte azon nyomban felhívja a figyelmem arra hogy valami ott van. Mondjuk az ott-ot elsőre be se tudom fókuszálni. Percekig csak igyekszem kivenni a valamit, és amint meglátom a csuklya szegélyét belém hasít a felismerés. Tudom, mert a tanév elején Blaire mesélt dolgokat. Tanított dolgokat és... gyakoroltatott dolgokat. Otthoni házi mumusunk erre épp jó eszközként szolgált. És ez, ami itt közelít felénk korántsem egy barátságos mumus. Ó baromira nem. Esküszöm még egy vasorrú bábának is szívesebben örültem volna mint egy..
Nem is merem kimondani a nevét. Még magamban sem. Részbe azért, mert kezd elhagyni a lelki erőm. Mert aggódom Elliotért, és mert... sejtem hogy nekem kellene produkálnom valamit. Ugyanis az ő hősködése vajmi keveset ér. Itt ebben a helyzetben legalábbis biztosan.
Ahogyan a pálcájából kireppenő stupor is hatástalan. Ez mondjuk meg sem lep. Ahogyan az az elvétett szerencsétlen próbálkozása is hogy hozzá vág egy dobozt vagy kupát. Innen nem látom mert túl színtelenné és szürkévé válik minden. Az is áthatol a lény testén, mint kés a vajon és sértetlenül tart felénk.
- Ez nem használ... - morgom a szavakat, kissé nehezen artikulálva de még egész érthetően.
- Ő egy... egy... -
elakadok és összegyűjtöm a maradék energiám, hogy kimondjam. A maradék bátorságom. - Egy... csuklyás. -
Na ja, hát ezt talán ő maga is kitalálta. Miért ez jött az ajkaimra? Nem értem. Így hát megerőltetem magam jobban mintsem kellene.
- Egy... dementor. -
Na tessék. Nem tudom hogy érti mire gondolok. Egyáltalán találkozott már velük? Az biztos hogy hallhatott róluk. Végtére is az Azkaban mindenki számára ismert fogalom volt, ahogy az is hogy ől voltak a hű őrzővédő testőrszolgálat. Egészen a Sötét Nagyúrig. Akkor aztán eltipliztek pincsikutyának hozzá, azóta meg... hát ki tudja merre kószálnak. Mondjuk egy pechünkre épp itt. És meglep hogy miért épp itt. Miért nem fogták már be az aurorok? És hogy tud itt lelket falni? Mondjuk jelen esetben könnyen mert itt vagyunk mi. Ízletes csemegeként. Hát bon apetite! Vagyis nem éppen, mert nem hagyom. Elliot utána rajongásom most éri el a csúcspontját. Főleg mikor beközli, hogy meneküljek. Menekülni? Én?
Ez még viccnek is a sárkányürülék legjava. Igazán ismerhetne már. Nem hagyok embert hátra. Nem vagyok olyan mint Malfoy. És pont őt... életem értelmét... itt hagyni hogy kiszipkázza egy mocsok fekete lidérc? Na ne, nem azt már nem.
Mellesleg, én ismerem a varázsigét. A kérdés csak az, hogy elő tudom-e csalni a pálcámból. Sose kellett ugyanis éles helyzetben bevetnem. Már hogy ennyire élesben.
- Nem! - Csattanok fel durcás gyerekként, mikor parancsot ad a futásra. És míg ő megadja magát a dementornak aki, vészesen közel kerül hozzá, de még nem kezdi el szívni a lelkét, addig és a pálcám rászegezve kiáltom el magam.
- Expecto Patronum! -
Elégedetten figyelem, ahogy a pálcám végéből előtör valami fényes, kékes... de abban a percben el is hal.
Bassza meg!
Az első cifra káromkodás után, a kétségbeesés kerít hatalmába. Márpedig ez a helyes varázsige és és...és....
És mégsem használ. Ó atyám, mondd hogy miért?


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 30. - 21:30:07
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Dementor? – tettem fel magamban a kérdést, amit igazából kimondani terveztem. A torkomat már egészen elszorította a hideg, egyre kevesebbet tudtam beszélni. Tudtam jól mivel állok szemben, és hogy a dobálózás vagy a kábítás nem hatásos ellene. Csupán annyit értem el, hogy talán engem szemel ki áldozatául, habár szerintem még az amnézia ellenére is több boldog emlék melegíti Mathias szívét, mint az enyémet.
Nem véletlenül neveznek sokan gonosznak, kegyetlennek vagy éppen szívtelennek. Már annyira megkeseredtem, hogy szinte nem is emlékszem Esmén kívül egyetlen boldog pillanatra sem. Gyerekként nem lehettem önfeledt és a roxfortos éveimet is inkább állandó vágyakozás töltötte meg, amit egészen szilveszterig kergettem ostoba módon. Ha ez jó neked, hát lakmározz az én boldogságomból – ezt a dementornak szántam.
Már szinte átadtam magamat neki, vártam, hogy tegye a dolgát – ha ez egyáltalán annak lehet nevezni. Azonban meghallottam Mathias hangját. Én is ismertem a varázsigét, de nem tudtam vagyis nem próbáltam még patrónust idézni. Valószínűleg ez is olyan dolog, amit előbb-utóbb meg kellene tanulnom... habár egy demenetorral szembe nézve talán nincs szükség tervezésre.
Éreztem, ahogy remeg a lábam. A hideg átvette felettem az uralmat és kiesett a pálca a kezemből. A terem egyre fakóbbnak tűnt. Tenned kell valamit, tarts ki mint mindig! Mély levegőt akartam venni, de a hideg szinte végig marta a tüdőmet.
– Csinálj valamit... vagy fuss!  – A hangom is reszketett, akár csak az egész testem.
Ha lett volna erőm, begombolom a kabátomat, vagy legalábbis összehúzom magam előtt. Kezdtem azonban komolyan elveszíteni a kontrollt. Éreztem, hogy már csak pár percig bírom talpon és egyszerűen csak össze fogok esni.
Egy emlék férkőzött be a fejembe. A kísértetház sötét folyosóján baktattam Esmé oldalán. Egymásba kapaszkodva próbáltuk tartani a tempót. A ház le akart minket győzni és ezt tudtuk. Valahol mellettünk kinyílt egy ajtó, ahol valaki feküst. Csupán a fekete tincsek és egy finom, nőies kéz látszott abból a szögből. Anya... – ezt talán hangosan is kimondtam, ahogy végig gördült egy meleg könnycsepp az arcomon, magamhoz tértem.
A fakó teremben voltam, ahol a kincsek ragyogása már távoli emlékképnek tűnt. Nyeltem egy nagyot, ahogy a dementor oszladozó kézfejéről a csuklyáig emeltem a tekintetemet. Hát vége, egy ilyen szörnyeteg zárná le végleg ezt a fontos szakaszt az életemben és minden mást is?
–  Montrego, mikor voltál a legboldogabb?  – kérdeztem.
A könnyek patakként folytak az arcomon. Újabb emlék tört fel. Apám és anyám vitája, ami persze miattam robbant ki. Hamarosan pedig már a nappaliban állt, a kandalló előtt és a kezem semmibe nyúlt. Erőtlennek és betegnek éreztem magamat, ahogy a térdem a fagyos talajra zuhant. Az egyik tenyeremen támaszkodtam meg, hogy ne dőljek el oldalra és adjam fel azonnal a küzdelmet.
Remegett a karom, mintha erőlködnének az izmaim.
– Ly... Lyana...  – nyöszörögtem.
Sajnos nem láttam hátrafelé, képtelen lettem volna odafordulni. Azonban nem volt kizárt, hogy Montrego is hasonló állapotban van, mint én. A felvetéssel csupán emlékeztetni akartam a lányra, akivel fogalmam sem volt hányadán állnak lényegében. Újabb furcsa dolgot vettem észre: a korábbi vonzalom, mintha köddé vált volna... ismét csak a kalandban tekintettem rá partnerként. Legalább az kiderült, hogy a parfüm működik.
A legrosszabb helyzetben akartam volna örülni a ténynek. Valószínűleg nem élem meg, hogy odasétálhassak az alma maradványihoz megnézni, maradt-e benne valami.
A másik kezemmel is támaszkodnom kellett. A légzésem hangos volt és egyenetlen. A szívem pedig, mintha újra megszakadt volna, pont mint azon az estén a kandalló előtt. Szinte éreztem, ahogy Esmé csuklóját éppen csak meg tudtam érinteni, aztán egyszerűen eltűnik. Bele lehet halni ebbe a fájdalomba? – A kérdésre a mellkasomra szorítottam a kezemet. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Csak Montrego ússza meg...


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 01. - 09:57:08
*
zene:PotC(i)– Davy Jones (https://www.youtube.com/watch?v=ZDIns7pDIio&list=PL263677A4D1B673E4&index=19)
(http://i.imgur.com/D2eiDB4.png)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Azt hittem lesz valamiféle hatással a mondandóm. Hogy legalább megretten vagy esetleg fellép az ősi elemi ösztön benne. A menekülés utáni vágy. A túlélésért való küzdelem. De úgy tűnik vagy fogalmam sincs a másiknak mivel is állunk szemben, vagy... ennyire ’kiégett’. És ez azért baromi furcsa, mert nem ilyennek ismertem meg Elliot O’Marát. Emiatt pedig duplán hasít belém is a félelem. Mert... mert... nem veszíthetem el. Fontos a számomra. És, mikor reszketeg hangos elkiáltja magát, tudom hogy igaza van. Csinálnom kell valamit. De mégis mit? Elkezdem erőltetni az agyam, féltérdre ereszkedve. Nem is tudom mikor estem el, de a jeges szorítást, mely a mellkasomra nehezedik igyekszem egyre jobban és jobban legyűrni.
Eszembe jut Elliot pillantása a gyűrűre, a vidám mosolya vagy amikor gúnyolódott. De ez vagy nem elég erős vagy nem elég jó. Mert érzem hogy hasztalan. Ahogy a húgom arca is. Hiába látom magam előtt, szinte tisztán kivehetően minden apró részletét. Hiába jut eszembe a közös karácsony, az első számomra, vagy az ahogy a vállamon aludt el mesélés közben. Mind kevés, mind... semmi.
És ekkor elfog a pánik. Egyszerűen hiába van a kezemben a pálca, magatehetetlennek érzem a magam vele. Mintha egy darab ócska bottal próbálnék hadakozni. És mikor meglátom, hogy Elliot pár centire megemelkedik a földről, érzem, most vagy soha.
Végtére is ezt kérte. Ezt akarta... ezzel nyugtatom magam abban a fél percben, miközben az ajtó felé kezdek el rohanni. Nem tudom honnan van még erőm, vagy hogy a testem mely rejtett tartalékait volt képes mozgósítani. Nem is igazán érdekel. Csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt. Eltűnni innen. Nem érdekel, hogy kétszer is hasra esem a jégpáncélon, ami időközben keletkezett a dementor hatására. Ne érdekel hogy felsértem a szám szélét vagy hogy akkorát csattanok a földön hogy lehet nekem is eltörik a bordám. Mindössze csak az éltet már ha ezt a szánalmas próbálkozást annak lehet nevezni, hogy kijussak el ebből a borzalomból, el ettől a hidegtől....
És mikor kínkeservvel elérem az ajtót, akkor pillantom meg a földön az alma leesett darabját. Ez azonnali megtorpanásra késztet. Lehajolok és felkapom a darabkát, ami megvágja a tenyerem. A fájdalom jó, mert segít koncentrálni. Segít nem a hidegre összpontosítani hanem, arra hogy mi is dúl a lelkem mélyén. A káoszon és a kétségbeesésen kívül. S épp emiatt nem tudom megállni hogy ne pillantsak vissza. Hogy megnézzem a barátom haláltusáját. Mert kár szépíteni is ezt. Ez az. És amint azonosulok a valósággal, azzal, ahogy felé tornyosul a fekete csuklyás alak és a lényét szipolyozza ki, elönt az adrenalin.
Kifújom a levegőt, és a pálcámra rámarkolva kezdek el emléket kutatni. Mert nem lehetek ennyire gyáva. Nem és nem. S mintha ezt a társam is megérezné, noha fogalmam sincs mennyire tudatosan vagy éppen félkábultan, mert a szép emlékekről feltett kérdése azonnal szöget üt a fejemben. Elindulok határozott léptekkel felé, céltudatosan miközben Clem barna hajzuhataga jelenik meg lelki szemeim elptt. A virág a hajában, ami nem is boglárka, mert részegen még erre az egyszerű varázslatra is képtelen voltam. Vagy a mosolya, mikor a borzot csókoltam meg, épp helyette. És már már felenged a szívem, legalábbis ezt hiszem. De Elliot megzavar, mikor dadogva ejti ki a nevet.
Lyana.
Abban a pillanatban Clem arca elsuhan és helyét Lyana óceánkék íriszei veszik át. Az a pillanat, mikor a teraszon egyetlen hosszú kimondatlan másodpercig nem volt senki csak ő meg én. Hisz akkor a hó is szakadt és hideg is volt, épp úgy mint itt, de egyikünket sem érdekelte. Az a perc... valami más volt. Valami több és valami jobb. Nem is tudom igazán, hogy mi. És ha Eric nem zavarja meg....
Expecto patronum!
Újra kimondom a varázsigét? Vagy csak nonverbálisan gondolom? Nem is tudom. Mindössze elvakít a fény, ami előtör a kezemben tartott pálcám végéből. A másik kezemmel ösztönösen kapok az arcom elé és onnan ki-kilesve igyekszem szemlélni az eseményeket.
Eleinte azt hiszem rosszul látok. Vagy csak hallucinálok, mert Elliot felé és a fekete köppenyes felé egy tisztán kivehető fényes alak suhan, majd két lábra ágaskodva néma párbajra hívja a lényt. A dementornak pedig ez is épp elég sok, mert egy percig még ugyan kitart de tovább már nem bír vagy nem akar. Hirtelen tűnik el és vele együtt a sötétség is. Mindössze a hideg marad és mi. Meg a patrónus. Ami egy lovat formáz, ki épp rám szegezi nem létező tekintetét. Egy néma pillanatig állunk egymással szemben, mámoros kábulatban, hogy aztán a következő percben hirtelen elenyészve veszítsem szem elől. Meglehet örökre.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 01. - 19:50:40
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Visszazuhantam a jeges padlóra. Talán megreccsentek újra a bordáim, talán nem… semmiben sem lehettem teljesen biztos, hiszen már csak félig érzékeltem a körülöttem lévő falakat és a kincsek fakó fényét. Csak azt fekete csuklyát láttam magam előtt s azokat a borasztó emlékeket. Valahogy Lyana nevének kiejtésével zárult le a külvilágot rejtő fal végleg.
Csupán én voltam és a fájdalmas emlékek, amiknek egyrésze talán csak álom volt. Igen, jól emlékszem, hogy hónapokig kísértett anyám halála, nem tudtam nyugodtan aludni egy percet sem. Ha el is nyomott az álom az ő arcát láttam, az egykor csillogó barna szemek fénytelenül meredtek a semmiben. Apámat láttam fölé hajolni és annyira biztos voltam benne: ő tette. Persze azóta tudtam, hogy nem… de mégis ott volt bennem a félsz: akár hazudhatott is erről.
Aztán ott volt az a másik kép, ahogyan Esmé kisétált az életemből. Hányszor láttam a lelki szemeim előtt a pillanatot, mikor utána nyúltam, de már késő volt. Álmaimban gyakran újra játszottam a helyzetet, de akármennyire siettem, már nem tudtam rákulcsolni az ujjaimat a vékony csuklójára. Vissza akartam húzni, megölelni és könyörögni, hogy mondja el mit tettem… ehhez képest semmit sem kaptam. Üresség és magány maradt utána.
– Esmé…  – nyöszörögtem, de ezt is valószínűleg teljesen érthetetlenül.
Valami fény villant. Egy alak rajzolódott ki, valamiféle patás állat. Lassan sikerült befókuszálnom, hogy az egy ló. Egy gyönyörű, ragyogó ló, ami könnyedén veszi fel a versenyt a dementorral. Fénye megcsillant a jégpáncélon, ami a padlót borította. Csupán pillanatokig tarthatott, aztán az állat egyszerűen köddé vált.
A hideg maradt és én a padlón. Montregoból csak a bakancsát láttam… és tudtam: ő mentett meg. Annyira furcsa volt, büszkeséget akartam érezni, de nem ment.
Fel kell kelnem… – jött a belső utasítás, mikor éppen csak kifolyt a szememből az addig ott ülő könnycsepp. Nehezen fogtam fel, hogy felerősödtek a színek. Az a homályosság és fakó fény eltűnt, átadva a helyét a ragyogásnak.
Fel akartam nyomni magamat az egyik kezemmel, de visszazuhantam az oldalamra. Pontosan úgy, ahogyan korábban is feküdtem.
 Sikerült befókuszálnom a pálcámat… ott volt előttem. Kinyújtottam a kezemet, de a tenyerem csak a hideg, jeges talajt érte. Nem tudtam jól bemérni a távolságot, talán sokkal messzebb volt, mint hittem és akármennyire is próbálkoztam, csak a hideget éreztem meg újra és újra a bőrömön.
– Haza kell mennem…  – nyöszörögni kezdtem Montrego bakancsának. – Haza…
Nem tudtam normálisan beszélni. Egyrészt még mindig úgy éreztem, mintha a fejemben, minden gondolatom felett eluralkodott volna a sötétség, másrészt annyira átfáztam, hogy minden porcikám reszketett. Teát akartam inni, a meleget árasztó kandalló mellé ülni és beburkolózni egy meleg takaróba.
Megint megpróbáltam felnyomni magamat, de éppen csak sikerült. Éreztem, hogy remeg a karom az erőlködéstől. Meg tudom csinálni – ismételgettem magamban és közben összeszorítottam a szemeimet. Mikor kinyitottam megint Montrego bakancsával találtam szemben magamat.
Jól esett, hogy nem ment el. Megmentette az életemet, hálával tartoztam neki, mégsem ezt mondtam ki elsőnek, amikor már éreztem némi javulást.
– Az alma… hol az alma? – faggattam.
 Felültem, de éreztem, hogy ennél komolyabb mozgásra most nem vagyok képes. A kezeimet végig futtattam a karjaimon, mintha egy kis dörzsöléssel könnyedén új életet lehelnék a testembe. Gyenge voltam és nem akartam, hogy Montrego ilyennek lásson.
Ki kell tartanom… – a gondolat végére megint felnyögtem. Mindenem fájt, de leginkább a szívem. Éreztem, hogy újabb adag könny folyik végig az arcomon, ezért inkább lehajtottam a fejemet. Nem akartam, hogy ezt lássa.
– Kell egy kis mint a parfümből, ha már egyszer hatásosnak bizonyult…  – próbáltam elterelni a figyelmét, ahogy lepillantottam az ujjamon csillogó rózsaszín kőre. Lassan lehúztam és visszanyújtottam Montrego felé. A kezem annyira remegett, hogy el is ejtettem. Az ujjaimból is elszállt minden korábbi erő.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 02. - 19:24:43
*
zene:PotC(i)– Davy Jones (https://www.youtube.com/watch?v=ZDIns7pDIio&list=PL263677A4D1B673E4&index=19)
(http://i.imgur.com/D2eiDB4.png)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Hajszálom múlt. Egyetlen kicseszett hajszálon múlt. Valamiért most tör rám a remegés. Meg vele együtt az öklendezés is. Most fogom fel igazán, majdnem meghaltunk. Úgy istenesen majdnem itt ért véget az életünk. Bassza meg mi majdnem.... nem. Nem gondolok bele. Mindössze átadom magam annak a kegyetlen érzésnek amit a rettegés magasfokának tartanak. Pedig már vége és nincs miért aggódnom. De percekig nem tudok megmozdulni. A pálca kiesik a kezemből. Nem is tudom mikor engedem el, csak koppan a padlón. Valahova a kincsek mellé esik, de nem érdekel.
Agyammal próbálom feldolgozni a látottakat. És nem mellesleg az érzéseket. Na meg az emlékeket. Mert egy inkarnálódott patrónus jelent meg. De valóban az én művem lett volna? Kizárt. Ennyire nem vagyok sem jó varázsló sem elég erős. Mellesleg sose csináltam még. Sosem volt ennyire intenzív. Jó, igaz, sosem volt ennyire biztos emlékem sem. Csakhogy a bökkenő ott van, hogy fogalmam sincs melyik gondolatfoszlány okozta a varázslat beteljesedését. Valamiért szívből remélem hogy Clem. Ugyanakkor bizonytalan is vagyok, mert Lya említése igaz csak egy másodperc műve volt, de...
– Haza kell mennem… Haza… -
Elliot hangja kiszakít a réveteg kábulatomból. Valamiért sikerül még egy kevés energiát kicsikarnom magamból, ami mozgásra sarkall. Mert hogy képes vagyok mellé lépni és letérdelni hozzá. Ő ugyanis nem nagyon bír felállni.
- Maradj veszteg! - közlöm, miközben visszanyomom. Az alma említésére a kezemben lévő darabra téved a tekintetem. Azt hiszem ez az, amit akar a társam, így szó nélkül a kezébe nyomom, közben pedig a táskámat kinyitva kezdem el turkálni a zsebeket. Mert emlékszem, hogy van valami ami használ. És pár pillanat után a kezembe is akad a cukros papír. Csokoládét akartam eredetileg, de a húgom mindet felzabálta, hogy fene vigye el a telhetetlen fejét! De jobbára ez is megteszi. Kiveszem az egyik karamellásnak tűnő aranybarna  cukrot és a számba dobom. Egyet pedig O’Mara kezébe adok.
Ne mondok semmit, mert képtelen vagyok rá. Mindössze egy komoly pillantással sugallom, mit is tegyen. Azaz elég egyértelmű, utánozzon. Közben azonosulok azzal, hogy a fény visszatér a helységbe. Immár az összes kincs sziporkázó csillogása tölti be a teret. Körbepillantok, de sehol nem látom hogy veszély leselkedne ránk. Akkor mégis miért izzadok?
– Kell egy kis mint a parfümből, ha már egyszer hatásosnak bizonyult… –
- Baszd meg a kurva parfümöd! - fakadok ki, észre sem veszem, hogy a másik könnyezni kezd. - Majdnem meghaltunk! -
Igazából csak ő. De tulajdonképp valószínű követtem volna én magam is nem sokkal utána. Mert nem hiszem, hogy sokkal tovább húztam volna. A lény az én lelkem is kiszipolyozta volna gond nélkül. És igaz, hogy a karamell szétolvadva a számban kissé melegebb érzetet kelt, de még így is végigfut a gerincem mentén a hideg.
- Az a.... - kezdem, de elakadok. Elkomorodok egy percre, majd Elliotra pillantva folytatom. - Az az állat... -
Ám ő megakaszt. Az ujjáról ugyanis leveszi a gyűrűt és felém nyújtja. Hirtelen nem értem mit akar és csak bámulok rá. Aztán lassan realizálom hogy mi is ez. És mi a jelentése. Felrémlik homályosan, ahogy felé nyújtom, ahogy látom benne tükröződni az arcát, ahogy kimondatlanul is érzem a mérhetetlen szeretet felé. És lassan arra is rájövök, mindez nem volt valós. Ó nagyon is nem! Kedvem lenne jelenleg egy pohár vízben megfojtani. Így hát hirtelen kapom ki a kezéből a gyűrűt is tartom magam elé Bosszúsan figyelem és igyekszem lenyelni a feltoluló haragom. Ez sokkal inkább az abszurd helyzetnem szól semmint Elliotnak, mégis... a hangom tele van elfojtott dühvel.
- Ugye az a mocskos ereklyéd tehet arról, hogy... -
Nem mondom ki. Képtelen vagyok rá. Csak hálát adok Merlin tetves szakállára, hogy nem történt semmi. Semmi olyan. Semmi kellemetlen. És semmi kompromitáló. Bele sem akarok gondolni hogy ha a dementor nem zavar meg, akkor mi történt volna mígnem elmúlik a kotyvalék hatása. Az biztos hogy ez is kellően rossz emlékkép, már hogy ő meg én. És remélem rémálmaimban sem jön ez többet elő.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 03. - 14:46:29
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Nem reagáltam a kifakadásra, sem pedig az "állatra". Gyenge voltam, fel kellett fognom a helyzetet és azt, ami történt. Az a sötétség már eltűnt, de valahogy mégis erősebben éltem bennem, mint valaha. Talán sosem múlik már el ez a fájdalom – gondoltam és közben megtöröltem a szememet. Lassan tettem a számba a cukrot, mikor hirtelen eszembe jutott a gyűrű és az a pillanatnyi szeretet, amit Montrego iránt éreztem. Sokkal hevesebbnek hatott, mint bármilyen korábbi szerelem. Csakhogy ez nem volt valóság és most, hogy elmúlt az ürességet csak Esmé arcának emléke tudta volna betölteni… de róla is csak az a kép ugrott be, ahogyan kisétált az életemből. Némán, válaszok nélkül.
Éreztem, ahogy minden porcikám remegett. Azok közül is talán a kezem volt a legrosszabb állapotba, amivel Montrego felé nyújtottam a rózsaszín köves gyűrűt. Szinte éreztem, ahogy kicsusszan a könnyű kis ékszer az ujjbegyeim közül. A szorításom kevés volt ahhoz, hogy megtartsam. Azonban még mielőtt a földre hullott volna Mathias elvette tőlem.
A számban olvadozott még mindig a cukor, amit adott. Olyan kevés kis melegséget adott, hogy talán csak jobban reszkettem tőle, várva a forróságot, ami majd otthon, a kandallóból áradva ölel át. A testem, mintha már feladta volna a küzdelmet, a lelkem pedig, mint egy csapdába esett pillangó kereste a helyét valahol bennem.
– Ugye az a mocskos ereklyéd tehet arról, hogy...
Lassan fordultam Montrego felé és még mindig folytak a könnyeim.
– Hogy majdnem meghaltunk  – fejeztem be a mondatot helyette.
Nekem nem nehéz a halálról beszélni. Megszoktam, hogy mindenhol felbukkan valamilyen formában és már annyiszor békéltem meg vele. Talán reménykedtem is, hogy elvisz végre, letudva a fájdalmat és az élet nehézségeit. Apám megszabadulna a félelmeitől, a lányairól nem is beszélve, akik még talán meg is ünnepelnék.
Újabb adag könny érkezett. Phillip Rowle hátát láttam magam előtt. A sírás fojtogatott, de nem mertem megkérdezni, hogy meg akart-e ölni, mikor megszülettem. A kezemet a vállára tettem, mert úgy éreztem nekem kell vigasztalni őt, holott az én szívem szakadt meg Lisbeth szavaitól.
A tenyerem a fagyos, de már vékonyodó jégrétegre tévedt. Kicsit ellöktem magamat a földről, hogy fel tudjak kelni. Az oldalamba hasított a fájdalom, odakaptam a másik kezemet. Egy pillanatra talpra tudtam állni, de szinte azonnal megéreztem, milyen gyengék a térdeim és visszaestem a földre. Nem ütöttem meg magamat annyira, de a rázkódástól megint csak megfájdult minden porcikám.
Általában, ha ilyen magatehetetlen vagyok, valahonnan előkerül apám és egyszer csak otthon találom magamat. Nem sűrűn fordult ez elő, legfeljebb egy vagy két alkalommal. De most jobban szerettem volna, ha távol marad tőlem.
– Nem az alma miatt haltunk meg majdnem, hanem a dementor miatt  – válaszolta nyöszörögve és elterültem a földön.
A szemeim szinte maguktól csukódtak le. De még abban a sötétségben is úgy szédültem, mint nyitott szemmel. A cukor teljesen eltűnt eddigre és az édes ízt hamarosan az a keserűség váltotta fel, amit már korábban is éreztem. Most már nem volt olyan intenzív és a gyengeségem is csökkent valamennyire, de mozdulni képtelen voltam – legalábbis úgy éreztem.
– Haza kell mennem… pihennem kell  – suttogtam.
Felnyitottam a szemeimet és Montrego barna szemeit kerestem. Már nem találtam őket olyan ragyogónak, mint korábban. Nem vonzódtam többé hozzá, de valahogy mégis lett közöttünk egy kötelék, bár gyanítom azt inkább a halálközeli állapot váltotta ki, semmint egy többszázéves parfüm. Bár kétségtelen, hogy hatásosnak bizonyult. Azt persze csak remélhettem, hogy a porcelánalma maradványaiban még maradt néhány csepp belőle.
– Az alvás majd meggyógyít  – ezt magamnak mondtam és nem Montregonak.
Valahogy össze akartam szedni magamat, legalább annyira, hogy a lábaim a kastély romjai elé, a pocsolyához visszavigyenek. Ki akartam jutni erről az elátkozott helyről.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 03. - 19:48:18
*
zene:C– Paint It, Black (https://www.youtube.com/watch?v=rQboJdLSy58&list=PLzNiLfTC-krYaGUe3mRI8m6eeEC_pkJYo&index=26)
(http://i.imgur.com/wzVfUae.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Mikor kimondja azt amit én nem merek megremegek ösztönösen. Igazság szerint kedvem lenne visszakézből felpofozni. Mégis miért kell kimondani? Mindketten tudjuk mire gondoltam. Néha komolyan nem kellene az ördögöt a falra festeni. Pláne nem akkor, mikor az két teljes perce távozott a környékről. Emiatt persze ösztönösen kezdek el a hátam mögé pislogni, de semmi mozgás. Nincs jeges érzés és nincs fekete csuklyás sem. Nem hiszem, hogy még egy patrónust képes lennék megidézni. Ugyanakkor sejtelmem sincs ki küldhette az a ló alakot mert hogy nem én voltam ennyire baromi ügyes az is tuti. De a lehetőségeink elég korlátozottak. Elliot az egyik, habár abból következtetve, hogy itt ül, mint egy rakás szerencsétlenség és még sír is, mint egy kislány eléggé kizártnak tartom. A másik opció, hogy valaki a megmentésünkre sietett. Na de ki? És mégis miért? Aztán meg ott van a harmadik és legfontosabb kérdés, hova a frászba tűnt? Merthogy itt nincs senki csak mi ketten. Meg a halom szajré, amiből tutira megtömöm a táskám. Meg az Elliotét is. Aztán majd az ő feketepiaci kapcsolataival jól eladjuk. Legyen valami minimális hozadéka is annak hogy ma itt majdnem kinyiffantam a kedvéért. Meg a vacak almás parfümjéért.
– Nem az alma miatt haltunk meg majdnem, hanem a dementor miatt –
- Cöh, na nem mondod! Magamtól ki se találtam volna... -
Igen dühös vagyok. Nemcsak rá hanem a helyzetre. És leginkább arra hogy a szemét törölgetve próbál felállni, persze sikertelenül. Igazából sajnálom emiatt. Jogosan kellene pihennie. Nem is szólok semmit a suttogására. Kelletlenül kezdem el a közelembe kerülő ékszereket marokra fogni és bevágni a táskába. Aztán amint az egyikkel végzek a másikkal folytatom. Ha kérdez valamit csak morgok az orrom alatt. Kell a biztosíték. És én élek a lehetőséggel, ha tálcán kínálkozik. Ő meg még két percet kibír ücsörögve de akár tízet is. Amint megvagyok a sajátomat felveszem a hátamra, az övét pedig az ölébe dobom.
- Az alvás nem gyógyít meg, haver! -
Röhögök fel kissé szarkasztikusan, majd leguggolok hozzá és fél térdre ereszkedve nyúlok egyik kezemmel a lábai alá épp a térdénél, a másikkal pedig a vállánál fogva fentem húzom, hogy ne egy kiterült döglött béka pozícióját vegye fel. Meg hogy én is könnyebben hozzáférjek és kitámasszak a felemeléshez, ha már úgy döntött képtelen két lábon elhagyni a tett helyszínét. Ilyesformán, amint kissé függőlegesbe tornázom, a kezem lecsúszik a háta közepére és a teljes alkarommal ott támasztom meg.
- Felkészültél? - kérdezem. Megint közel van hozzám, túl közel. Ám most nincs késztetés hogy olyat tegyek, amit amúgy sose.
- Kapaszkodj a nyakamba. És fogd a táskát! -
Franc essen bele hogy nincs két hátam. Meg hogy nem tudok egyszerre kettőt vinni. Mindegy, remélem Elliot ennyit legalább képes megoldani maga is. És ha minden jól megy akkor lendületből megpróbálom felemelni. A derekam húzza a súly, hirtelen nem is tudom melyik jobban. A társamé vagy a táskáé. Esetleg a kettő együtt. Mikor álló pozícióba gyürkőzöm magunkat szusszanok egyet. Az első fázis ugyanis pipa. A kérdés az hogy meddig tudunk elmenni egy lendülettel. Nem szívesen vallom be mert engem ért kevésbé a dementor, de még így is eléggé kifáradtam. Nem feltétlen testileg, sokkalta inkább szellemileg. És érzem emiatt magamon az ólmos fáradtságot, ámde a felelősség miatt hogy kijussunk nem hagyom el magam. Ez a nagy különbség köztem és közte.
- Na akkor indulás. -
Közlöm és egyetlen kósza pillantást vetek rá. Elindulok kifelé, igyekszem nem rálépni semmire. Az hiányzik a legjobban, hogy kiforduljon a bokám és itt ragadjunk biztos vacsoraként annak az ocsmányságnak. Igazából akkor már mindegy is lenne. Elegánsan feltálalhatnánk magunkat és bon apetit-et kívánva várhatnánk a véget. És az utolsó csókot ebben az életben. Igaz jobb szerettem volna azt egy csinos nőtől kapni, semmint egy dementortól vagy éppenséggel Elliottól, de hát soha semmi nem úgy alakul, ahogy a merlinadta varázsló valaha is eltervezi. Főleg ha az illető épp én vagyok.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 04. - 16:36:23
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Éreztem, ahogy a kabátom teljesen átázik az olvadozó jégtől. Reszkettem a hidegtől és közben kinyitottam a szememet megint. Nem találtam Montrego arcát a tekintetemmel, csupán a szorgos kezeit szúrtam ki azonnal, amivel éppen a táskáinkba lapátolta a kincseket.
Hogy lehet valaki ennyire hülye? – háborodtam fel kissé magamban, főleg mikor a gúnyos válasza is megérkezik a korábban elhangzott gyógyítóalvással kapcsolatos mondatomra. Ha van olyan dolog, ami egy kávénál jobban magához téríti az embert, akkor az Montrego kicsit sem csípős nyelve. Lett volna kedvem felpattanni, megragadni a csuklóját, hogy észhez térjen. Azonban ehelyett csak egy kis morgásra és kétségbeesett mozgolódásra voltam képes. Aztán ezt is feladtam.
Megint lehunytam a szememet. Hallgattam a kincsek édes csörrenését és hirtelen megint ott voltam a bálon Esmével. Ahogy a maszktól még kontrasztosabban csillogó barna szemeibe néztem megremegett a térdem, de nem mutathattam ki, mert vezetnem kellett a parketten. Milyen jól is esett meglepni azzal, hogy tudok táncolni és akkor egyszer, igazán férfi voltam a társaságában. Utána pedig, mintha szép lassan összementem volna a szemébe… míg nem végül eldobott.
Ezúttal már nem folytak a könnyeim, mintha elfogytak volna. Csak a keserű íz maradt meg a számban, amit már korábban is éreztem.
Hirtelen nyitottam ki a szememet, amikor Montrego az egyik tömött táskát rám rakta és azzal együtt felemelt. Hát azt eddig is tudtam, hogy fizikailag erősebb nálam, nem is kevéssel… de most meglepett az ereje, talán azért, mert én olyan gyengének éreztem magamat éppen. Fordított helyzetben biztosan varázslattal lebegtettem volna ki őt innen, vagy legalább megoldottam volna valamilyen formában.
– Erre nem lehet felkészülni…  – morogtam erőtlenül.
Az egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, a másikkal – amiben a pálcámat is szorongattam – a táskám pántjait fogtam meg. Nem volt az ujjaimban erő, ahogy az egész testemben sem. Vajon mennyi idő kell, hogy az ember felépüljön egy dementortámadásból? Biztosan kevés, csak én vagyok valamiért ilyen érzékeny a rossz emlékekre. Régen is állandóan rám törtek, nem lepett meg, hogy visszatért ez az állapot. Az életem lényegében visszaállt az eredeti kerékvágásba.
– Na akkor indulás.
Lendületesen indult meg kifelé. A sötét folyosóra érkeztünk, ahol korábban is végig jöttünk. Gyorsan eldadogtam egy Lumost, hogy legalább egy kis fény legyen, azonban most egészen más volt. A sötétség nem tűnt olyan átláthatatlan, füstszerű erőnek, ami egyenesen körbe öltelt minket korábban. Úgy tűnt, mintha egy-egy apró résen betörne a levegő és az most annyival melegebbnek éreztem, mint a saját hőmérsékletemet, hogy már nagyon szerettem volna odakint lenni.
A tekintetem a táskámra tévedt, illetve a körvonalaira. Többet nem láttam belőle a nagy sötétben. Nehéznek tűnt és nagyon is tömöttnek, de nem örültem neki. Ezek akár átkozottak is lehetnek… – gondoltam.
– A kincseket nem lett volna szabad elhozni  – mondtam és meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy kicsit hangosabban tudjak beszélni. – Nem véletlenül voltak szabadon hagyva… mert ki az a hülye, aki így tartja őket?
Aztán egy kicsit elmosolyodtam és Montregora pillantottam.
– De talán, ha gyorsan elpasszoljuk őket, nem lesz nagy baj  – tettem hozzá.
Kicsit visszatért az érzés, amivel idejöttem. A kalandvágy… de csalódott voltam, mert az alma összetört és Montrego viselkedéséből ítélve még azokban a nagyobbacska darabokban sem maradt egyetlen csepp parfüm sem. Kár volt érte, ugyanakkor most minden erőmmel arra koncentráltam, hogy tűnjünk el innen. Csak egy puha ágyra és melegre vágytam, meg valakinek az ölelésére, aki határozottan nem Mathias.
Az út hosszan, de csendesen telt. Nem tudtam figyelni, ha beszélt is. Nem hallhattam belőle semmit. Egyszerűen csak a rázkódással együtt szép lassan elaludtam, vagy legalábbis elkábultam annyira, hogy a vállának támasztva a fejemet a szemeim leragadtak.
Emlékképek kusza, egybefolyt halmaza jelent meg előttem. A végén már annyira összekeveredtek, hogy apám fekete csuklyája alól Esmé nézett vissza és Montregot találta el a kábítás, amivel apám annak idején Nyströmöt ütötte ki Svédországban. Valahogy mindez olyan életszerű, olyan furcsa volt… aztán megéreztem a friss levegőt és a szemeim hirtelen pattantak fel.
Odakint voltunk, habár fogalmam sem volt hogyan jutottunk el idáig.
– Lyanának fogod adni a gyűrűt?  – A kábulattól tört fel belőlem ez a hülye kérdés.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat megint, bár ezúttal inkább zavaromban. A hangom ugyanis most valamivel könnyeben tört elő… a kérdés azonban kicsit tapintatlan volt. Persze ez sem zavarna alapvetően, de korábban már kifejtette, hogy nem akar a lányról beszélni. Pedig igazán érdekelt volna, hogy mi történt közöttük, ha már egyszer beleártottam magamat a dologba.
Vajon nehéz vagyok? – tört rám hirtelen a gondolat. Azt hiszem nem kérdeztem meg hangosan, ami minden esetre örömteli lett volna. Ez ugyanis legalább akkora butaság volt, mint a magánéletével foglalkozni. Ráadásul biztosan nehéz voltam neki, mert miért ne lennék? Arról nem beszélve, hogy a bolondja még magára aggatott minimum hét kiló kincset is. Ha valamit már egészen fiatalon megtanultam az az, hogy nem szabad telhetetlennek lenni.
– Igazán kedves lánynak tűnt – magyarázatként folytattam aztán. – Egy ilyen finom darab sokkal jobban illik hozzá, mint hozzám…
A vigyorgás hirtelen terült szét az arcomon egy horkantás kíséretében. Nem tudtam visszafogni magamat, a kedvem határozottan jobb lett, de aztán hirtelen megint kirázott a hideg. A remegés is visszatért. Reméltem, hogy Montrego nem néz rám és nem látja meg a könnyeket. Ott várakoztak már, hogy megint szánalmas helyzetbe hozzanak. Miért jut eszembe minden nőről és gyűrűről Esmé?


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 04. - 21:09:10
*
zene:C– Paint It, Black (https://www.youtube.com/watch?v=rQboJdLSy58&list=PLzNiLfTC-krYaGUe3mRI8m6eeEC_pkJYo&index=26)
(http://i.imgur.com/wzVfUae.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Erre nem lehet felkészülni… –
Istenem de balfácán!
Suhan át az agyamon. Le se tagadhatom, mennyire utálom a szituációt. Már hogy cipeljem még őt is. Főleg mindezek után. Pedig igazán csak annyi kellene minimális segítségként a részéről, hogy ne hagyja el magát. Miért olyan nehéz ez? Na mindegy, ha esetleg elájul itt, akkor is megoldom a dolgot. Max az ő táskája a cuccával itt marad. Üsse kavics. De talán épp emiatt, vagy mert érzi a vesztét vagy mert csak van benne ennyi lelki erőt, velem marad. Már hogy az eszméleténél elsősorban. És ez abból fix, hogy a nyakam köré fonja a karját. Ezáltal túlzottan is olyan közelségbe kerülve, amire egy csöppet sem vágyom. Mert ha Clem lenne, nem gondolkodnék és nem zavarna. Vicces mert valószínű Elliotot sem utasítottam volna el tíz vagy épp tizenöt perccel ezelőtt. Csakhogy az nem én voltam. Nem az igazi önmagam. Hanem az ostoba almája az ostoba parfümjével. Amit most cseszhet!
Megállom, hogy ne pillantsak vissza a kincseskamrára és a benne lévő otthagyott szajréra sóvárogva. Így is az értékesebbnek tűnő dolgokat belapátoltam a táskákba, de... bőven maradt még ott. És valószínű nemsokára kongani fog az ürességtől az egész. Kissé elszomorít ez, mert ennyi küzdelem után igazságtalannak érzem hogy más kaparintsa meg azt, ami minket illet. Jó, mondjuk a dementor valószínű kellő visszatartó erő lesz. De biztos nem mindenkinek.
– A kincseket nem lett volna szabad elhozni. Nem véletlenül voltak szabadon hagyva… mert ki az a hülye, aki így tartja őket? -
- Rosszabb vagy, mint egy vészmadár! - korholom, miközben igyekszem egyenletes tempót diktálni, és egyenletesen venni a levegőt. Igaz ez a beszéd miatt megtörik, de ennyit még kibírok.
- Mázlinkra széthagyta legalább volt értelme majdnem meghalnunk! Tojok rá ki volt ennyire idióta! -
Vállat is vonnék, de az most nem megy. Pláne nem plusz holt teherrel.
– De talán, ha gyorsan elpasszoljuk őket, nem lesz nagy baj –
Hümmögök egyet elismerően és szétterül az arcomon a vigyor. Nem is terveztem mást. Kivéve egy vagy max két darabot megtartani, de ennyi. A folyosón már oszladozik az árnyvilág, legalábbis olyasformán hogy inkább világosabbnak kezd hatni a kijárat felé vezető út. Ez jó jel, mert ezek szerint nem kell sok már. Kissé igazítok a fogásomon, de erre Elliot meg sem mozdul. Fel sem tűnt hogy egy ideje csendben van és csak a lépéseim kissé félelmetes visszhangja az egyetlen, ami megtöri a ránk telepedő csendet. De lepillantva rá fél szemmel inkább csak bágyadtan alszik semmint ájultan heverészik, szóval nem aggódom.
S amint kiérünk a friss levegőre, mely mellbe vág de úgy hogy megtorpanásra késztet, társamat is felkelti. Legalábbis hirtelen megmozdul sőt, meg is szólal.
– Lyanának fogod adni a gyűrűt? –
Ez a kérdés meglep. És le is sokkol. Egész idáig teljesen el is felejtettem a gyűrűt. A gyűrűt, amit Elliotnak adtam, mint egy... áhhh, rossz belegondolni is! Elhessegetem a lelki szemeim elől a perverz összképet, ami bent történt. Hálát adom Merlinnek titkon, hogy más nem látta. Neki meg remélem ugyanannyira kínos, mint nekem és így talán nem fog eljárni a szája. Soha.
Lyana miatt viszont összefacsarodik a szívem. Izmaim és egész testtartásom megfeszül az idegességtől.
- Ő... én.... nem... Mi... nem. -
Rázom a fejem. Egyszerűen képtelen vagyok többet vagy értelmesebbet kinyögni. Esetlegesen megfogalmazni. Kínosnak érzem, baromi kínosnak. Túl közeli még az a február eleje és túlontúl rossz élmény. Igaz Clem ezen segít, főleg feledni és vele felszabadultnak érzem magam, még belőle áradó görcsösség ellenére is. Meglehet épp ezért. Mert ő jobban ideges, mint én. És mert kihívást látok benne ezen változtatni.
– Igazán kedves lánynak tűnt. Egy ilyen finom darab sokkal jobban illik hozzá, mint hozzám…-
- Hát... igen. Jobban illene, de... biztos nem neki adom. Tekintve, hogy semmi közöm nincs hozzá. -
És már nem is lesz.
A gondolatra pedig felszakad belőlem egy sóhaj. Nem érdekel, hogy Elliot testközelből élheti ezt át. Igazából megint eszembe jut a szőke hajzuhatag, és a kecses alakja, ahogy táncol. És érzem, hogy most nekem kell a pihenés, mert menten összeesem. Szóval leteszem Elliotot az egyik oldalsó kőhalomra, hátát megtámasztva a várfalnak. Én pedig szimplán lezuttyanok mellé a fűbe vagy sárba. Olyan mindegy már. És csak most tűnik fel mennyire friss a levegő. A tipikus eső utáni. Mert már elállt a tomboló elemi erő és az égbolt kitisztult. A csillagok pedig ezer fényre ragyognak, ahogy felpillantok rá.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 05. - 10:36:41
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/96/5f/5b/965f5b4c4d54b35b6d55065dbf63e816.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A kinti levegő az arcomat cirógatva ébresztett fel a kábulatból. Az eső utáni, felázott föld és fűszaga pedig egyenesen frissítőnek tűnt, azonban csak az utolsó kérdésem után eszméltem fel eléggé. Nem akartam a kelleténél jobban belemászni Montrego magánéletébe – az érintettségem ellenére sem – mégis foglalkoztatott ez a Lyana-ügy. Igaz, a kerítőnő szerep nem nagyon tetszett, de már akkor is úgy gondoltam, Mathias érdemel ennyit. Nem tudom miért... hiszen akkor még utáltam, mégis azt akartam, hogy boldog legyen. Együtt tudtam vele érezni a pökhendi, arrogáns, beképzelt viselkedése ellenére is, hiszen én is sokat veszítettem az életemben... bár emlékek nélkül kétlem, hogy az lehetnék, aki vagyok. Ezért ajánlottam fel a segítségemet is.
– Hát... igen. Jobban illene, de... biztos nem neki adom. Tekintve, hogy semmi közöm nincs hozzá.
Na ne, hát ezért gürcöltem annyit? A csalódottság kiült az arcomra. Annyi hülyeséget találtam ki, amiket aztán Lyana fülébe suttogtam. Fogalmam sem volt a mai napig, hogy Montrego milyen varázsló. A képességeit nem villogtatta meg éppen előttem egy elcseszett invtion kívül az első találkozásunk alkalmával.
Közben egy kőhalomra kerültem. A hátam a kastély falának tudtam támasztani, de még mindig úgy éreztem magamat, mint egy bába, ami menten összeroskad, ha elengedik. Montrego leült a földre, ami most inkább sár és némi nedves fű keveréke lehetett. Végre leadta azokat a fene nagy igényeit – gondoltam, miközben a tekintetét követve, én is az égre pillantottam. A felhők már távoztak és a csillagok gyönyörűen kirajzolódtak. A hold ezüstös fénye éppen elég volt ahhoz, hogy ne tűnjön átláhatatlanul sötétnek az éjszaka.
Csend volt, olyan csend, amit az ember csak az erdőkben hall. A szél sem járt már úgy, mint korábban. Nem lökdöshetett minket többé ide-oda az ösvényen visszafelé... Ha végre lábra tudok állni – tettem hozzá magamban.
Az égről megint Mathiasra pillantottam inkább. Most először nem tűnt olyan gyerekesnek.
– Sajnálom  – nyögtem ki kicsit rekedten.
Azonban akármennyire is komoly akartam lenni, a hangom kissé eltorzult. Már korábban is éreztem valami zavarót, de csak eddigre realizálódott bennem, milyen elképesztően nyomja a hátsómat ez a kőhalom. Basszus, ezt tuti nem ülésre találták ki... – ezt a gondolatot megint a kábulat ébresztette bennem, ami újra rám tört. A valóság és a gondolatok hirtelen nagyon is összekuszálódtak, de tartani akartam magamat egy ilyen komor pillanatban.
– Pedig én elmondtam neki, hogy nagyon erős varázsló vagy és alkalmasnak talállak arra, hogy...  – kezdtem, de aztán előre hajoltam, mintha bizalmasan akarnék hozzá szólni.
Itt volt a hiba, ugyanis, mint az kiderült: a kábultság, a szédülés és az ájulás közeli állapot nem alkalmas arra, hogy az ember hirtelen mozduljon. Konkrétan előre estem, talán rá Montregore, nem tudom. Fel sem fogtam. Csak a nedves földet éreztem az egyik tenyerem alatt.
– Ó te jó ég, egy piától sem voltam még ilyen kábult...  – mondtam.
Megpróbáltam magamat ülőhelyzetbe tornázni. Kivételesen ez is rendkívül nehéznek hatott még ez is.
Csak is egy kiadós alvás vethet véget ennek... – gondoltam.
– Szóval azt mondtam Lyanának, hogy alkalmas lennél a kalandokra  – magyaráztam tovább.
A sáros tenyeremet a nadrágomba töröltem. Már úgyis mindegy volt, hogy lesz-e még egy folt a combomon vagy sem. Ezt a cuccot inkább elégetni kell, semmint kimosni... hacsak az embernek nincs egy manója. Ezen egy kicsit vigyorognom kellett, amitől valószínűleg teljesen beálltnak látszottam kívülről. Ha tudtam volna, hogy ilyen egy dementor-majdnemcsók után...hmm, na inkább be sem fejezem a gondolatot.
– Ezután a patrónus után pedig biztosan elalélna a boldogságtól  – folytattam.
Közben a hajamat a helyére igazítva pillantottam Montregora. Vajon tudja, hogy igazából csak a barátok tesznek ilyet egymásért? Én tudom, pont azért, mert egyetlen barátom sincs. Illetve persze, a Roxfortban volt, de az egy másik életszakasz volt és már szinte el is felejtettem milyen érzés az ilyesmi.



Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 05. - 14:36:16
*
zene:C– Paint It, Black (https://www.youtube.com/watch?v=rQboJdLSy58&list=PLzNiLfTC-krYaGUe3mRI8m6eeEC_pkJYo&index=26)
(http://i.imgur.com/gepsYmT.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Ahogy kibukik a szó belőle, az a szó, ösztönösen megmerevedek. A tagjaimban megfeszül az erő. A harag hirtelen felgyúlik bennem és ki is múl. Talán a csillagok vibráló, nyugattó fénye segít ebben. Hisz tudom jól, nem ő ellen irányul, hanem a helyzet ellen. Utálom, ha sajnállak. Gyűlölöm. Annyiszor volt ebben részem. Csak mióta az eszem tudom. És az visszavezethető a múlt év nyarához. Azóta csak ezt kapok, lépten és nyomon. Ebbe ütközöm és ezt hallom. A szánakozástól rosszul leszek. Undorodok. Mert gyengének érzem magam tőle. Szánalmasnak. Elesettnek. és a legkevésbé sem akarok ez lenni. Pláne nem Elliot előtt. Hiába tudom jól, nem ilyen kontextusban érti amit ért. Egyszerűen még  így sem tudok uralkodni a testem ösztönös reakciójának, ami ebben nyilvánul meg. A szám összepréselem a levegő pedig sípolva szalad ki belőlem. Igyekszem visszanyelni a haragom, nehogy feltörjön még ettől is jobban. Nem akarok olyat tenni, amit esetleg később megbánnék. Végtére is, nem érdemli ezt. Máskor mondjuk jobban rászolgált, de jelenleg ő a gyengébb. És sosem szerettem bántani a tőlem elesettebbeket.
– Pedig én elmondtam neki, hogy nagyon erős varázsló vagy és alkalmasnak talállak arra, hogy...-
És mintha ez nem lenne elég, még folytatja is. Komolyan, az hogy néma kussba ülök mellette nem elég egyértelmű hogy nem akarok róla beszélni? Ennek melyik része nem elég világos? Sose voltam úgy hiszem a nagy lelki fröccsözős. Pláne nem mostanában. És hozzáteszem egy idegennel. Mert bárhogy közelítjük meg a dolgot, Elliot még mindig idegen. Legalábbis... nem jó barát. És már épp dörmögnék valamit az orrom alatt a szavaira, leginkább azt, hogy hagyjuk már ezt a témát a francba, mikor ő maga hallgat el és mire észbe kapok félig rám próbál esni.
Hát édesmariska! Na ne már!
- Jesszus anyám! - kiáltok fel meglepetten, ahogy próbálok korrigálni a felém száguldó zsák krumpliként érkező Elliotot. - Ember! Légy már észnél...! Mit a jó fészkes thesztrálfart művelsz te itt nekem? -
Hüledezek egy sort, ahogy végül hála a szent égnek csak az ölemben köt ki, közelebb a lábaimhoz, semmint a mellkasomhoz. Kissé előrébb hajolok és segítek neki egyenesbe ülni. Nem értem miért de átfut rajtam a szánakozás, ahogy kissé durvábban a kelleténél nyomom értelmes emberi tartásba és pillantok rá szigorúan.
– Ó te jó ég, egy piától sem voltam még ilyen kábult... –
A szemem forgatását érdemli ki erre a szövegre. Ivott ő valaha rendesen? El se hiszem! Nekem nem kell sok emléket előkaparnom erről. Elég csak a múlt hónap elejére gondolnom, mikor Clem kapart össze. Erős varázsló... vicces. Végtére is én részegen is tudtam varázsolni. Más kérdés hogy nem épp úgy, ahogy kellett volna. De menni azért ment.
– Szóval azt mondtam Lyanának, hogy alkalmas lennél a kalandokra –
Még mindig itt tartunk? Azt hittem ezen a témakörön már lapoztunk.
De nem. Úgy tűnik még mindig nem. Megadóan sóhajtok hát, és a hajamba túrok miközben Elliotra pillantok.
- Végül is itt vagyok, nem? A te kis kalandodon.... -
A hangomban van némi szarkazmus. Végtére is én nem élvezem annyira ezt mint ő. És mindössze öt perc kell nekem is ülve, főleg a derekamnak, hogy utána koncetrálni tudjak a hoppanálás során. Lehet ment volna e nélkül a kis kitérő nélkül is egyből, de igazság szerint nem mertem megkockáztatni. Szívás lenne valahol elkeveredni vagy bent ragadni. Inkább kitisztítom az elmém, amire épp jót tesz a hűvös levegő meg a szél.. És a csend. Ja épp az nincs, mert Elliot folyamatosan dumál. Úgy látszik a dementor-támadás ezt az idegesítő oldalát bontakoztatja ki. Mert most is nekiáll szövegelni a patrónusról.
- Az a patrónus nem is az enyém volt. - közlöm nemes egyszerűséggel. - Én ugyanis nem tudok. -
Valahogy nem is érzem kínosan magam, ahogy bevallom az igazat. Hisz eddig sose ment. És szinte biztos vagyok benne volt valaki ott, aki megszánt minket és kisegített. Vagy maga Elliot tette ezt.
- Biztos te idézted. - mondom félvállról és rögtön folytatom is. - Amúgy meg nem hiszem hogy bármitől is elalélna. Pláne semmi olyantól, ami velem kapcsolatos. -
Egy grimaszt vágok, mert eszembe jut a képembe landolt pezsgő, aztán meg az elhajított fehér rózsa. Nem, szinte biztos vagyok benne, hogy Lyaana soha semmit nem akart tőlem. Mindössze én voltam annyira bolond, hogy valaha reméltem valamit. Mint valami idióta.


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 06. - 18:40:20
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego ölében landolni nem volt éppen jó ötlet. Habár nélküle nem valószínű, hogy ülőhelyzetbe tudtam volna tornázni magamat. Most legalább hasznát vettük az izmainak, azzal az alkalommal ellentétben, amikor megütött azért a vacak karkötőért és még el is lopott tőlem egy számomra nagyon is értékes nyakláncot.
A hátamat annak a kőhalomnak támasztottam, amin eddig ültem. A tekintetemet az égre emeltem és a ragyogó csillagokat lestem. Egy rongybabának éreztem magamat. A tagjaim ernyedtek voltak és gyengék, ha mozdultam is, olyan volt, mintha valami külső erő irányítani. Sosem éreztem magamat ennyire tehetetlennek és nem tetszett az érzés. A kábultság ugyan szórakoztató volt, már csak Montrego dühös arckifejezése miatt is abszolút megérte minden pillanata a mai produkciómnak. Ugyanakkor szerettem volna talpra szökkenni és hazamenni.
Ehelyett a sárban ücsörögtem és Lyanáról beszéltem neki. Nem akartam megforgatni a szívébe szúrt kést, habár kétségtelenül ez történt. Nem kellett volna túlragoznom, egyszerűen csak magyaráztam a bizonyítványomat. Montrego persze nem valószínű, hogy tudta, miket suttogtam a lány fülébe azon a bizonyos reggelin. Én azonban nagyon is emlékeztem és talán pont ezért esett rosszul a hír, hogy nincsen közük egymáshoz. Nem is tudom miért… de ott dolgozott bennem aznap a gondolat, hogy ennyit megérdemel a szerencsétlen, ha már egyszer az emlékeit sikeresen elvesztette.
–  Végül is itt vagyok, nem? A te kis kalandodon....
Bólintottam.
– Igazad van, itt vagy. Azonban ez nem csak az én kalandom  – válaszoltam halkan.
Nagyon lassan emeltem fel a kezemet. A homlokomból félresodortam a hajamat, hogy levegőhöz juttassam ott is a bőrömet. Nem zavart, hogy esetleg úgy festettem, mint egy idióta… most csak az a gyenge kis szellő jelentett valamit.
– Az a patrónus nem is az enyém volt.
Az egyszerű mondat nagyon meglepett. A magyarázat pedig még inkább. Olyan hirtelen fordultam felé, amennyire csak a jelen állapotomban tudtam. Kissé bele is szédültem a mozdulat sorba, ezúttal azonban nem érdekelt az igencsak gyér fizikai állapotom.
– Biztos te idézted.
Felhorkantam. Hát szép is lenne aztán, ha én idéznék meg holmi lovakat. Még csak nem is illik hozzám egy ilyen állat, túl nemes és ragyogó. Gondolom az én patrónusom valami mezei egér, vagy patkány lenne… vagy egy hangya, amit senki sem szúr ki a tömegben. Az illik hozzá, hiszen csak egy mocskos tolvaj vagyok.
– Azt nem hinném  – válaszoltam. – A pálcám nem is volt a kezemben. Leesett a földre, mikor a dementor… azt csinálta velem.
Hirtelen megint rám tört a szipogás. A puszta emléke azoknak a kusza gondolatoknak. Az összefolyt képek, amik megelevenedtek a szemem előtt még most is ott kísértettek a fejemben, minden szavam mögött. Nem tudtam őket elnyomni és a reszketés is azonnal elfogott. Nem hiszem el, hogy már megint így lát ez a pökhendi gyerek… – gondoltam, miközben elszorult a torkom. Nem Montregora haragudtam, hanem magamra. A pökhendi szó is inkább saját magamnak szólt, semmint neki, aki igazán lenyűgözően viselkedett a kincseskamrában.
– Nagyszerű varázslat volt… megmentetted az életemet  – nyögtem ki rekedten és közelebb húzódtam hozzá.
Nyelnem kellett egyet, hogy ne engedjem szabadjára a könnyeket. Mióta csak megtalált ez a dementor, szinte el sem akartak apadni. Talán csak arra a kis időre, amíg elaludtam. Igaz akkor is furcsa képek gyötörtek álom formájában. Csupán remélhettem, hogy nem vergődtem Montrego karjai között. Egy ilyen eset nélkül is pont eléggé szégyelltem magamat.
– Ráadásul azt is bebizonyítottad, hogy remek varázsló vagy. Ezt az oldaladat eddig nem láttam… és határozottan érdekessé tesz ez a dolog  – mondtam.
Túlságosan elöntöttek az érzelmek, pedig nem akartam áradozni. Persze valahol Montregora is ráfér a dicséret, hiszen az emlékezetvesztése miatt vannak olyan dolgok, amiben nincs önbizalma. Ezért sem hitte el, hogy képes volna egy ilyen nagyszerű patrónust megidézni.
Nem akartam megölelni vagy ilyesmi, azt hiszem azt nem értékelte volna a bent történtek után. Ezért csak a kezemet nyújtottam felé. Ahogy lepillantottam, láttam mennyire remeg, de nem érdekelt. Ez egy gesztus volt, amit hálám jeléül szántam.
– Köszönöm. Még akkor is, ha egy fabatkát sem ér az életem  – suttogtam egy kissé talán túlzottan meghatottan.
 


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 07. - 22:58:21
*
zene:C– Paint It, Black (https://www.youtube.com/watch?v=rQboJdLSy58&list=PLzNiLfTC-krYaGUe3mRI8m6eeEC_pkJYo&index=26)
(http://i.imgur.com/gepsYmT.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/montrego/set?id=222116830)


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Meglep a tiltakozása. Meg az is, ahogyan lealacsonyítja magát. Mert a hangjából mintha szemernyitől jóval több elkeseredettséget és csalódottságot olvasnék ki. Nem tudom miért, de megsajnálom érte. Végtére is igen, ő húzta a rövidebbet a fekete árnnyal szemben. Elég keserves abba belegondolni, hogy én pedig voltam annyira gyenge (igaz csak majdnem) hogy magára hagyjam. Még a parfümös üvegcse varázslatosan bódító tartalma ellenére is. És ettől én magam undorodom. Na nem véletlen nem vagyok épp griffendéles, ez tény, de tudom mi az a bajtársiasság, még ha nem is látszik. Szóval mondhatni a magam elé felállítótt próbán épp hogy nem buktam meg. Vagyis… hát… morálisan talán mégis. Mer csak megfordult a fejemben a gondolat, hogy Elliot végzete ne legyen egyelő az enyémmel. És míg ő itt dicshimnuszokat zeng, addig engem ezek miatt a gondolatok miatt a hányinger kerülget. Mert igenis ez undorító. Az meg még inkább, hogy még ő érzi lekötelezettnek magát. Pedig ha tudná… ha sejtené… Nem lenne ennyire oda a varázslatért.
És ha már így szóba került az erős varázslat… ami elvileg az enyém…. Valóban az enyém? Nem is merem elhinni, hogy őszinte legyek. Sosem képzeltem magam különösebben tehetségesnek, sokkalta inkább átlagosnak. Jó talán pár tárgyban kiemelkedem az átlag felé, na de ki nem mondhatja el ezt magáról? Viszont egy patrónus és épp ló… Blaire-é egy veréb vagy cinke…. nem is emlékszem. Valami kecses és kicsi no meg madár. Épp hozzá illő. De hogy mi bennem a közös egy lóval az rejtélyes. Igazából nincs sem lelki sem fizikai energiám ezen pörögni, így szusszantok egyet és elengedem a dolgot. Helyette kicsit mocorgok, hogy a hidegtől ne gémberedjen el végleg az összes végtagom.
- Ne hálálkodj itt nekem! – csattanok fel, kissé komorabban a kelleténél. Képtelen vagyok ránézni, így inkább a sáros bakancsom csúcsát bámulom a sötétben. Vagyis, csak a körvonalait. – Még a végén elhiszem, hogy valóban én okoztam az a patrónust! Másrészt… te is megtetted volna értem… -
Vagyis, mondjuk úgy, hogy ezt feltételezem. Aztán persze lehet ez naiv ötlet és ostoba feltételezés, de részemről őszinte. Valahol azért sejtem a lelkem mélyén, hogy attól, mert tolvaj mégis csak a becsületesebbik fajta. Hisz a pálcám is visszakerült hozzám pár hónap kihagyás után. Egyedül a csokornyakkendők nem, de hát… az pótolható. Kivéve talán a sötétkéket…
– Ráadásul azt is bebizonyítottad, hogy remek varázsló vagy. Ezt az oldaladat eddig nem láttam… és határozottan érdekessé tesz ez a dolog –
Gyanakodva pillantok rá. Furcsa a szóhasználat. Mit ért ő azon hogy érdekessé teszi a dolgot? Minek néz ő engem? Valami ostoba vásári majomnak? Nem vagyok egy kísérleti patkány…!
Ezt utáltam a Mungóban is, azzal a fellengzős fene nagy segítőkészségükkel egyetemben. Épp ezért járok ritkán már oda és halasztom el a kezelésem alkalmait, amikor csak lehet. Mindennek egy előnye volt  csak, mégpedig a liftbe szorulásom Clementine-al. És hogy megismertem. És hogy beleszerettem. Vagy legalábbis valami olyasmi, azt hiszem. De időm nincs ezen elmélázni, mert Elliot keze siklik be az arcom szférájába.
– Köszönöm. Még akkor is, ha egy fabatkát sem ér az életem –
Egy pillanatig csak bámulok rá. Meglepnek a szavai. Kissé bizarrnak is hatnak. Végtére is soha nem mentettem meg senkinek az életét még és soha nem köszönt meg nekem úgy igazán senki semmit. Nem is tettem tulajdonképp senkiért igazán semmilyen nagy dolgot. Részben persze ettől dagad a mellem, ugyanakkor valahol egy szerényebb énem csak somolyogva könyveli el a háláját. Mert hát ez természetes. Főleg barátoknál. És meglep a felismerés, hogy egy ideje már nem O’Mara-ként vagy tolvajként tekintem rá hanem sokkal inkább bajtársknt és… barátként. És tudom, hogy ennek semmi köze a komikusnak ható romantikus  gesztusunkhoz, amit bent lejtettünk el. Látom, ahogy megremeg, mert erőtlen és fáradt. Kiszívta belőle az energiát a dög, és még én is hátráltatom. Ez nem fer. Emiatt elfog a bűntudat, főleg így, hogy ez alatt a pár perc alatt már összeszedtem magam annyira, hogy biztosan haza tudjak hoppanálni vele.
A kezem mozdul és az övébe helyezem. Kezet fogok vele és finoman de határozottan szorítom meg. Biccentek is felé, habár ez valószínű nem látszik, miközben megszólalok.
- Igenis sokat ér az életed. Minden emberé sokat ér. És… nincs mit. Újra megtenném azt hiszem. Hisz… a barátom vagy. –
Elmosolyodom. Elég szentimentális, de ez a legkevesebb a bent történtek után azt hiszem. Nem fogja félre érteni, ezen nem aggódom. A következő pillanatban pedig épp ezért felállok és finoman magammal húzom őt is, ha kell, akár elkapom ha esetlegesen túl hirtelen neki és elesne.
- Na, készen állsz hazamenni? Vár az ágy. Ölni tudnék egy alvásért. –
És valóban alig várom hogy bedőljek az ágyamba. Hogy újra Skyeon legyen a megszokott környezetemben. Így hát amennyiben igennel válaszol, elhopponálok vele egyenesen a házam előszobacsarnokába, ahol annak idején Lyanával közösen fordult meg.


Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Kilchurn kastély
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 09. - 15:09:57
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)

[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego erős keze könnyedén csusszant az enyémbe. Az ujjaimmal finoman fogtam közre, hagytam, hogy ő legyen a határozottabb – nem mintha tehettem volna mást, még mindig gyenge voltam. A szorítás azonban akármennyire is erősre sikeredett, barátságos volt… és ebből tudtam: valami megváltozott.
Nem csak én érezhettem azt, hogy ez a kaland lényegében barátokká tett minket, hanem ő is. Jó lett volna beleolvasni a gondolataiba, ahogy Kean szokta általában. A megerősítés azonban enélkül is megérkezett: – Igenis sokat ér az életed. Minden emberé sokat ér. És… nincs mit. Újra megtenném azt hiszem. Hisz… a barátom vagy.
A meghatottság egy pillanat alatt talált mellkason. Nem, ez nem volt oka a sírásra, vagy más heves érzelemnyilvánításra. Eddig csak egy ember pillantott rám ilyen mosollyal, így ezer közül is felismerem. Jasper, a roxfortos barátom is állandóan ilyen tekintettel biztatott, ha valami gondom volt. Igaz ő sosem mondta ki, milyen címkét aggatna a kapcsolatunkra, egyszerűen csak tudtam, hogy rá számíthatok bármilyen helyzetben. Csupán a kicsapásom vetett véget a barátságunknak.
– Barátok vagyunk  – válaszoltam könnyed biccentéssel.
Egy részem még mindig egy elkényeztetett kölyökként tekintett rá, aki megpróbált szembe szállni egy tapasztalt tolvajjal. A szavai sértők voltak, ez egyértelmű, ma már azonban valami olyan makacsságot láttam abban a helyzetben, amit korábban csak saját magamnál tapasztaltam meg. Talán nem is vagyunk olyan különbözők, mint azt hittem… – gondoltam és a barna szempárról egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet.
Elismerem, egy kicsit zavarba jöttem Montrego egyszerű, de annál többet mondó érzelmi kitörésére. A viszonzás pedig csak később ért pofonként. Őszintén mondtam ki azt a két szót, mégis olyan idegennek tűnt az én számból hallani ilyet. Lényegében ezzel csupán annyi változott, hogy a családomon kívül még egy emberben meg tudtam bízni.
Sóhajtottam egyet, mintha ettől oldódna a zavarodottságom.
Mathias közben mozgolódni kezdett. Hamarosan engem is talpra húzott és megtámasztott a kezével, mielőtt megbillentem volna. Ha máskor nem is, most hasznomra volt a fizikai ereje. Persze az sem volt hátrány, hogy ezúttal nem az arcom beverésére akarta használni az izmait.
Kicsit megszédültem, ezért gyorsan pislogva egy párat megpróbáltam magamat a valóságba visszarángatni. Nem is igazán az ájulás, hanem valami furcsa álomkór kerülgetett. Térj már magadhoz! – erősködtem, hátha sikerül valamiféle erőt pumpálni magamban puszta gondolatokkal. A dementor azonban mindent lecsapolt, ami bennem volt.
–  Na, készen állsz hazamenni? Vár az ágy. Ölni tudnék egy alvásért. – Mathias szerencsére kimondta azt, ami az én fejemben is kezdett egyre inkább körvonalazódni. El tudtam volna én aludni akár helyben is, ez nem kétséges, de mégis csak egy párnát magamhoz szorítva, bebújva a puha takaró alá az igazi.
Csendesen bólintottam.
Hamarosan távoztunk. Szinte egy szempillantás alatt találtuk magunkat a Montrego házban. A testem beleremegett a hopponálásba. Éreztem minden porcikámon, hogy ez tovább gyengített. Mégis, ahelyett, hogy a szenvedésemet mutattam volna, egy mosolyt erőltettem a feltehetően sápadt arcomra.
– Alig várom azt az alvást…  – mondtam. A mondandóm közepén kicsit meg is köszörültem a torkomat, hogy erőt adjak a hangomnak. Nem értem el nagyobb sikert, de nem is számított már, hiszen tudtam: itt biztonságban vagyok. Nagyobb biztonságban, mint az otthonomban, aminek megtalálását sokáig lehetetlennek találtam.


Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.