The storm

["Elliot George Lee" lakása]

"Elliot George Lee" lakása

Az aprócska, meglehetősen régi ház romosnak látszott, habár a háború óta már valamennyire helyrehozták kívülről is. Az ütött-kopott ajtón fekete táblácska hirdette, arany betűkkel: Elliot George Lee tulajdonában áll a lakás. A férfi elővigyázatosságból születéskor kapott nevét használta, nehogy ellenségei rábukkanjanak.

[viselet]

– A francba… – csengett a fülemben a saját kétségbeesett hangom. Nem kellett volna túl hirtelen mozdulnom, mintha csak az eszméletlenségben töltött percekben elfelejtettem volna, min mentem keresztül.
A kanapém poros párnáit éreztem meg a hátam alatt, mikor már jó pár perce magamnál voltam. Fájdalmas hörgést hallattam, ahogy végig simítottak gyenge ujjaim Zeusz selymesen puha bundáján. Hallottam, hogy dorombolni kezd, majd a nedves kis orrával megbökdöste a tenyeremet, mintha még több kényeztetést várna.
Lépéseket hallottam és tudtam, apám még itt van. Vajon tudja, hogy ez most nem a Nyström-féle bénázásom volt? S hogy itt nem lesz elég néhány egyszerű pálca mozdulat? – gondolkodtam, oldalra akartam fordulni, hogy ránézzek. Csak a táskámat láttam meg a dohányzóasztal ütött-kopott lábai mellett. Szakadt volt, véres… idegennek hatott ebben az otthonos, koszos, rendetlen környezetben.
– Apa… apa! – szólongattam, tudtam, hogy itt van velem, de nem tudtam úgy fordulni, hogy lássam.
Mi van, ha képzelem ezt az egészet és valójában teljesen egyedül vagyok? – gondolkodtam el hirtelen. A szemem könnyes lett a fájdalomtól, ahogy Zeusz után nyúltam. Elindult valamerre, talán pont a konyha felé, ahol rendszerint az ablakban időzik.
– Apa, ide kell hívni Danielt… – nyöszörögtem szinte érthetetlenül a görcsös fájdalom közepette, ami mostanra már nem csak a combomat, hanem az egész testemet kínozta. Tudtam, hogy van rajtam valahol még egy sérülés, amit az a robbanás okozott… de nem voltam elég összeszedett, hogy magamat kezdjem vizsgálgatni. – Ide kell hívnod vagy nekem… végem.
Az utolsó szót annyira halkan mondtam ki, hogy talán csak én hallottam és ő nem. A levegőt csak úgy kapkodtam minden szavam után, alig tudtam beszélni, ebből tudtam, hogy komoly baj van. Kinyújtottam a kezemet, hátha odajön hozzám és végre a szemembe néz.
– Kérlek, gyere ide…
Már azon voltam, hogy valahogy felülök. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget, de hamarosan megjelent a kanapé mellett és végre láthattam az arcát újra. A kezében egy pohár víz volt, amit felém nyújtott, én meg persze nem tudtam elvenni. Nem tudtam az ivásra gondolni és nem is voltam szomjas… igazából semmit sem éreztem, csak a fájdalmat.
– Danielt muszáj értesítned, rendben? – magyaráztam neki, ő pedig lassan bólintott. – Ő majd meggyógyít.
A plafonra szegeztem végül megint a tekintetemet. Homályosan láttam… olyan homályosan, mintha megint az ájulás szélén volnék. Minden erőmet összeszedtem, hogy ébren tartsam magamat. A pecsétgyűrű… vajon még a zsebemben van? – gondoltam és nem hunytam le a szememet, habár a testem erre vágyott: pihenésre és békére.
A támla felöli kezemmel óvatosan belenyúltam a zsebembe. Minden nedves volt. A kabátom, a gyűrű és ahogy felemeltem, egészen közel az arcomhoz, hogy lássam, csak azt fogtam fel: vörös. Az arany ékszert befogta a vérem és ez egészen biztosan nem a lábamból került oda.
A kandallóból azonban hamarosan kilépett valaki. Nem tudtam, ki lehet az, de csupán néhány személy jöhetett szóba. Ariane tudta, de ő nem túl sokszor keveredett ide és őszintén szólva, mióta megismertem Esmét, nem is örültem volna túlságosan a látogatásának… hiszen a legutóbbi sem sült el éppen „szűziesen”. Még jól emlékszem, mennyire vonzódtam hozzá. Dean is tudta a címet, de sokszor nem járt itt, lepusztult romhalmaznak titulálta a lakásomat – nem mintha odahaza minden másmilyen lenne. Daniel hetente járt erre, Esmét pedig már többször unszoltam, hogy jöjjön át, nézze meg a helyet, akkor is jöhet, amikor nem vagyok itt. Ha tudná, mennyire szeretném, hogy itt éljünk… hogy együtt hozzuk rendbe és legyen belőle egy közös kis menedék kettőnknek. Szükség esetén a hátsókertben elszaporodott növényt is kiirtanám.
Éppen csak arra tudtam fordítani a fejemet. Ahogy megláttam az érkezőt csak elmosolyodtam. Vajon honnan tudta, hogy éppen szükségem van rá?
A fájdalomtól megbánult a testem egy pillanatra. Miért pont most kellett már megint így belém nyilalnia? – elmélkedtem levegő után kapkodva ismét. A mosoly úgy tűnt el az arcomról, mintha ott sem lett volna. 

~ set ~

          Néha azon kapom magam, hogy bámulom a kezemen lévő gyűrűt, és teljesen belefeledkezek a ragyogásába. Először unokatestvérem, Syren hívta fel rá a figyelmem. Hozzá már másnap elmentem elmondani a jó hírt, de anyának még nem mondtam. Úgy gondolom, hogy az egy közös program lesz majd veled. Ahogy az unokabátyáim is, de nem akarlak beledobni a mélyvízbe, haladjunk csak szépen sorjában.
          Megismerkedésünk óta nógatsz azzal, hogy menjek el hozzád, de eddig mindig közbejött valami, nem volt alkalmas vagy te nem voltál otthon, nélküled pedig nem akartam ott lenni. Még akkor sem, ha otthonos, és minden illat, minden porszem a tiéd lenne és rád emlékeztetne. Ma viszont úgy alakult, hogy a kiadóban hamar végzek, az iskolára se kell annyit készülni, így van néhány szabad órám. Tudom, hogy nem vagy otthon, mesélted, hogy valamilyen fontos dolog adódott. Egy kaland.
          Azt hiszem, nehezen fogom megszokni, hogy nem vagy itt velem mindig, de azért is megyek most hozzád, hogy egy kicsit lakályosabbá tegyem a kuckót. Még nem döntöttünk arról, hogy hol fogunk lakni, én örülnék neki, ha nálam. Te viszont annak, ha nálad, szóval kitalálunk majd valamit.
          A kiadóból nem lehet kandallón keresztül távozni, vagy hoppanálni, ezért elindulok az Abszol út felé. Veszek néhány édességet, és a macskádnak egy kis elemózsiát. Ki tudja, mikorra érsz vissza, ha komplikáció lép fel, szegénykének muszáj ennie. Nem azért, mert annyira rajongok a macskákért, de van szívem, mint kiderült. Az Üstben veszek még néhány üveg vajsört is. Tudom, hogy nem lángnyelv whiskey, de talán jól fog esni ez is, ha hazaérsz.
          Legnagyobb meglepetésemre, mikor kilépek a kandallóból nem az üres lakás fogad vagy Elliot, hanem Phillip Rowle. Megmerevedek. Vajon honnan tudta, hogy itt leszek? Lassan teszek néhány lépést, ahogy ő is felém néhányat. Érzem, hogy baj van. Valami belém mart, és nem ereszt. Ez az alak nem tűnik csak úgy fel, mindig akar valamit.
          - Mit akar itt? Honnan tudta meg a címet?
          Szinte összeér az orrunk, olyan közel van hozzám, de ahelyett, hogy válaszolna, ellép az útból, és akkor meglátlak. Eldobok mindent, ami a kezemben van, az üveg hangosan durran egyet és törik darabjaira, az édesség is szanaszét szóródik. Odarohanok hozzád, közben már elerednek a könnyeim.
          - Mi… Mi történt veled?
          A fejed simogatom, adok a homlokodra egy puszit. Innen tudom meg, hogy nagyon magas lázad lehet. Felemelem a kabátodat és lenézek a lábadra is.
          - Elliot… Szerelmem – hüppögök, majd hirtelen felállok, és Phillip felé fordulok. – Mit művelt vele? Tényleg képes megölni a saját fiát csak azért, hogy megkapja, amit akar?
          A kétségbeesésem átcsap düh-be. Meg se fordul a fejemben, hogy a férfi esetleg nem is tehet semmiről. A férfi pedig tűr, egészen addig, amíg el nem fogy a levegőm.
          - Elmegyek Danielért, sietünk vissza.
          Ezzel belép a kandallóba, én meg nem is törődve az elhangzottakkal feléd fordulok. Jobb lesz, ha megtörlöm a szemem, mert így homályosan a könnyektől nem sok mindent fogok látni. Le kéne mosni a sebeidet is, és ha Daniel ideér, akkor valahogy addigra hozzáférhetőnek is kéne tenni. De egyszerűen nem tudlak elengedni. Egy lépést nem tudok tenni úgy. Fogom a kezed, simogatom az arcod, és közben igyekszem megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, holott tudom, talán ezek az utolsó perceid, ha az öcséd nem ér ide nagyon hamar.
          Magamhoz hívok egy tálat, legalábbis remélem, hogy lesz egy tálad, majd vizet töltök bele, és keresek egy rongyot, amivel elkezdem kitisztogatni a sebeidet. Igyekszem nem sírni, inkább bátornak maradni, hogy erőt meríthess belőlem.
          - Minden rendben lesz, hallod! Nehogy itt merj hagyni, mert nagyon megjárod! Beárullak apának, és ő majd jól a körmödre néz. – Nem tudom sokáig tartani magam, így inkább rimánkodni kezdek. – Ne csináld, jó? Maradj itt velem. Szükségem van rád!

[viselet]

Esmé… – ismertem fel a hangját, de apámtól nem láthattam meg. Szerettem volna kimondani a nevét, mégsem tudtam. Megint olya nehezen jöttek a szavak, mint korábban. Csak kinyújtottam felé a kezemet, várva, hogy megérintsen, amint Mr. Rowle végre odébb lépett. Végre megpillanthattam. Olyan csinos volt, mint mindig.
Hallottam, hogy valami a földre esett… vagyis sokkal inkább valamik. Talán el is tört közülük egy-két dolog, de nem érdekelt. Jól tudtam, hogy egy pálcaintéssel fel tudnék takarítani, ha arról lenne szó és amúgy sem olyan tiszta a lakás. Nem számított, hogy mi mocskolja be a padlót, ha egyszer a véremben ázik a kanapé összes párnája.
– Egy kicsit megsérültem… – suttogtam a választ, miközben a homlokomon megéreztem a lágy, hűsítő csókot.
Végre ott volt mellettem a legfontosabb személy. Ha másért nem, érte biztosan életbe tudok maradni… megkértem a kezét, most már nem hagyom cserben. Azt ugyanis még ebben az állapotban is láttam, hogy ott csillog az ujján a gyűrű. A szerelmem jelképe volt ez az ékszer, még akkor is ha lopott és alapvetően egy rézkarikánál többre nem telt volna.
Éreztem, ahogy Esmé elhúzz a kabátot. Az arckifejezése pedig elárulta, hogy azonnal kiszúrta a sérülésemet… amit valljuk be őszintén nem volt nehéz észrevenni. Nem akartam, hogy miattam legyen szomorú és fakadjon sírva. Utálom ilyennek látni, mégis olyan kevés mosolyt csaltam az arcára eddig.
–  Mit művelt vele? Tényleg képes megölni a saját fiát csak azért, hogy megkapja, amit akar? – kérdezte apámat vádló hangon.
Meglepett, hogy miattam még azzal az emberrel is képes dacolni, aki veszélyes lehet rá. Nem akartam, hogy összekapjanak, ezért minden erőmet össze kellett szednem. Közbe kellett vágnom, de a hangok csak nagyon nehezen akartak szavakká formálódni.
– Nem… nem ő volt… mondtam, hogy elmegyek valahová… egy kincskeresésre – mondtam rekedten. – Magamra hoztam a bajt. Nem voltam elővigyázatos.
Minden szavam kétségbeesett nyöszörgéshez hasonlított. Csupán az nyugtatott meg, mikor apám közölte, hogy elmegy Danielért. Sietnek vissza… tudtam, hogy így lesz, bár magam sem tudtam, miért bízom meg benne ennyire. A szemem láttára bántotta Esmét és ez volt a legsúlyosabb bűne amellett, hogy alaposan kihasznált. De én még mindig meg akartam neki bocsátani és ez most jó alkalom volt arra, hogy kiengeszteljen.
A kandallóba lépett és eltűnt. Az arcát figyeltem közben, de nem tudtam róla érzelmeket leolvasni… miért nem tudja kimutatni, hogy szeret engem? Persze nem tudtam biztosan, hogy így van-e de legalább valamiért fontos vagyok neki, ezért mentett most is meg. Vajon milyen haszna volna egy koszos tolvajnak az ő szemében?
– Nem hagylak itt… – suttogtam Esmének, miközben a sebeimmel foglalkozott.
Már régen nem tudtam beazonosítani, melyik részemhez ért. Ő nyilván a lábamon lévő lyukat pillantotta meg először… hiszen az vérzett a legjobban. Azonban ott volt a másik seb, amit a tojás megérintése után szerezhettem. Jól tudtam: van egy súlyos sérülés az oldalamon és abból szivárgott a vér a zsebembe, ahol a gyűrűt tartottam.
– Sosem adnék okot az apádnak, hogy… – felnyögtem a fájdalomtól hirtelen.
Nem, Elliot, ne üvölts! – szorítottam össze a fogaimat. Most nem a büszkeség fogta vissza a hangomat. Egyszerűen csak nem akartam Esmét még jobban megijeszteni. A puszta látványom is elborzasztotta.
– Nem adnék rá… rá… okot, hogy haragudjon rám – mondtam ki nagy nehezen a szavakat.
Valamiért a kezdetektől furcsa tiszteletet éreztem Esmé apja iránt, pedig nem is tudtam róla sokat. Azonban egy dologgal nagyon is tisztában voltam: közeli kapcsolatuk volt. Az a lánc is, amit elvettem Esmétől ezt bizonyította… és ennek a kapcsolatnak az erejéből táplálkoztam én is, mikor nem voltunk együtt. Valami olyan dolog volt, amit én sosem ismerhettem meg, pedig Phillip, apa most is megmentett, de mintha csak egy tárgy lennék, amire szüksége van.
– Nem így kéne megismerned Danielt… – jegyeztem meg, nem foglalkozva a fájdalommal. – Most mérges lesz és… – ismét elakadt a szavam, nem tudtam folytatni.
Felemeltem a gyűrűt, ami még mindig ott volt a kezemben. Az ujjaim, az ékszer csupa vér volt, de most meg akartam nézni magamnak. Semmit sem hoztam el abból a hülye kastélyból – szögeztem le magamban a puszta tényeket és ettől elment a kedvem. A kezem visszahullott a testemre. Egy semmirekellő vagyok, aki egynap alatt három ember életét borította fel. Csendesen, magamban kellett volna megoldanom, mint mindig… de most mégis olyan jól esett Esmé kezének az érintés. Különös, melengető érzés volt nem egyedül haldokolni.
– … és üvöltözni fog velem – tettem hozzá suttogva.

~ set ~

          Nem kell nagyon észlénynek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, nem fogok tudni erősnek mutatkozni előtted. Haldokolsz, a kezeim között, és még ha Daniel időben is ideér, még akkor… talán az is késő lesz. Ezeket a sérüléseket azonnal el kellett volna látni. Nem is értem, miért ide jöttél… vagy Phillip Rowle mi a fenéért ide hozott, nem pedig a Mungóba. Mert biztos vagyok benne, hogy valami köze van ehhez az egészhez, de nem foglak most ezzel fárasztani.
          A kincskeresés. Ez a szó visszhangzott a fülemben. Félrefordítom a fejem, hogy ne lásd, mennyire kétségbe vagyok esve. Mindig ez lesz? Mindig ettől kell majd tartanom? Most még csak az országban mentél valahova, de mi lesz, ha külföldön leszel? Mi lesz akkor, ha várlak, de nem jössz majd haza? Honnan tudom majd meg… bármit is, honnan tudok majd meg?
          Keresek két törölközőt valahol, ahol a kezembe akad, majd visszamegyek hozzád, és elkezdem letörölgetni a vért, de akkor látom meg, hogy a lábadra inkább nyomókötés kellene. Összeszorítom a fogaimat, mert tudom, hogy ez fájni fog, de kell az életben maradásodhoz. Kicsatolom az övedet, és bár belepirulok a műveletbe, nem az a szándékom most vele. Egyszerűen, nincs más a közelben, amit használhatnék.
          - Szeretném, ha apával minél később találkoznál. Addig is… - Megnyomom a combodon a sebet, és körbetekerem az övvel. Csak addig tartson ki, míg Daniel ideér. – Tudod, ironikus, hogy… - Elerednek a könnyeim, amíg megtisztítom a másik sebet is, majd azt már a saját kezemmel szorítom le. És ki tudja mennyi kisebb sérülésed lehet, amit a ruha miatt nem látok. – Ironikus, hogy amíg elvesztettem az apától kapott nyakláncot, de megkaptalak téged, és most, hogy meg… - elkezdem forgatni a gyűrűt, majd rád mosolygok. – Az úgyse fog bekövetkezni.
          Az ajkaidra teszem az ujjam. Ne beszélj most, tartogasd az erődet az életben maradásra. Már értem, miért nem akarsz magaddal vinni a kalandjaidra. Nem akarom, hogy miattam sérülj meg.
          - Talán tényleg nem így kéne megismernem őt. De ezt dobta ki az élet, és a legkevésbé sem érdekelnek a körülmények, amíg téged jobb színben nem látlak. Ha pedig üvölteni próbál, én is ezt teszem vele. És tudod, hogy megteszem.
          Igyekszem úgy helyezkedni, hogy tudjak adni egy puszit a szádra, de közben ne engedjem el a szorító kötést sem. Aztán meg is hallom a kandallóból kilépők cipőjének a zaját. A sietős lépteket, és egy Deanre megszólalásig hasonlító férfivel nézek farkasszemet. Nem kérdés, hogy ő lesz majd Daniel. Amennyire lehet oda is engedem, de nem eresztem el a kezed, amit a zaj hatására fogtam meg szorosan.
          - Ms. Fawcett, egy szóra – hallom még a kandalló mellől Phillip hangját. – Fontos lenne.
          Naná, hogy fontos, másként nem mennék oda hozzá. Nem mintha így megyek majd, csak azért, mert ő kér. Esélytelen, hogy egy percre is elhagyjam azt, akit a legjobban szeretek.
          - Ugye meg tudod gyógyítani. Kérlek, mondd, hogy igen.
          Könyörgőn nézek Danielre, de aztán érzek egy erős szorítást a vállamon. Phillip csak nem bírja ki, hogy ne idegesítsen fel. Dühösen nézek fel rá, majd tekintetem azonnal visszafordítom feléd. Elmosolyodom, meg fogsz gyógyulni, tudom.
           Aztán megint egy olyan dolog történik, amire nem lehet felkészülni. Főleg azok után, ahogy újév napján bánt velem, velünk. Megfogja a karom, és felrángat mellőled. Nyújtózkodom addig, amíg lehet, nem akarlak elengedni. Aztán mikor kicsúszik mégis a kezem, meghallom az egésznek az okát.
          - A konyhában leszünk, hagyjuk magát tenni a dolgát. Mentse meg, kérem.
          Felnézek a férfira, és látom, sokkal jobban megviselte a dolog, mint amennyire először mutatta. A továbbiakban hagyom is kivezetni magam, de amint eltűnök a látómeződből, megremegnek a lábaim, és lassan zuhanok is a föld felé, egészen addig, amíg el nem kapnak.
          - Nagyon erős volt. Köszönöm, hogy vigyázott rá. Nem mertem egyedül itt hagyni.
          - Miért nem ment vele? Hogy talált rá?
          - Meg vannak a módszereim, és szeretném, ha ezek meg is maradnának. Most az a legfontosabb, hogy Mr. O’Mara meg tudja menteni Elliotot. Hogy miért nem mentem vele? Eddig se kísérgettem, rengeteg időmbe telt, mire megtaláltam, és ha nem ismertem volna a helyet, ahova kalandozni támadt volna kedve, akkor most sem megyek. Elliot felnőtt, és tud felelősséget vállalni a tetteiért.
          Leültet egy székre, majd tölt egy pohár vizet, amit meg is iszok, bár kortyonként. Egy teljesen más férfi áll előttem, mint korábban, mikor láttam. Most mintha meg lenne törve.
          - Tudja… - Tölt magának is egy pohárral. – Annak ellenére, hogy nem láttam nagyon sokáig, mindig is reménykedtem benne, hogy rendben van. Sajnos, ahogy azt gondolom ön is tudja, nem sétálhattam csak úgy oda hozzá, de támogattam úgy, ahogy tőlem tellett. – Ismerem ezeknek a támogatásoknak a történetét, vagy legalábbis egy részükét. – Tudom, hogy most elítél azért, amit tettem, de kérem, higgye el, igyekeztem belátásom szerint a legtöbbet megtenni érte.
           És csak ömlött belőle a szó, ahogy rólad áradt, a küzdelmekről, amiket a háttérben vívott a tudtod nélkül. Arról a pillanatról, mennyire megijedt és kétségbe volt esve, mikor kicsaptak a Roxfortból, és mennyire büszke rád. Büszke, mert nem kerültél be a családba, és így nem volt megkötve soha a kezed, és tudtad azt csinálni, amit akartál. Csak ültem az asztalon, igyekeztem összeszedni magam, és hallgattam ezt a megtört férfit, aki maga is fogoly a saját családjában.

[viselet]

A lágy csók nyugalmat hozott egy pillanatra. Cipőtalpak sietős kopogása törte meg a békés másodperceket. Csupán akkor pillantottam meg apámat és Danielt, mikor Esmé kissé félrehúzódott, hogy ő is megnézze az érkezőket.
Az öcsém most is olyan volt, mint máskor. Magas, szélesvállú a tekintete csillogóan kék volt, vörös haja és szakálla Dean fiatalabb arcát idézte. Ahogy megpillantott, lebiggyesztette az ajkait, de aztán Esmére emelte a tekintetét és lágyan biccentett felé.
– Te volnál Elliot titokzatos barátnője? – kérdezte kicsit rekedten. Láttam, hogy erőlködik. Erősnek akart látszani, de igazából ő olyan, mint anya. Könnyen átadja magát a helyzetnek, nehezére esik megőrizni a hidegvérét, túl érzékeny… kicsit olyan, mint én és mégsem.
– Ő Esmé – bólintottam.
Nem ez volt az a helyzet, ahol közölni akartam: ő már a menyasszonyom. Dean nem mondta el nyilván neki, vagy ha igen, akkor egyszerű nyelvbotlás volt.
Apámra pillantottam hirtelen. A kandalló mellett állt még mindig, nem lépett közelebb, mintha ő nem tartozna a családhoz… és ez tényleg így is van. Ő hozzám tartozik, nem Danielhez vagy Esméhez, mégis azt szerettem volna, ha ott állt volna mellettem, vagy legalább mondott volna bármi bíztatót, de nem tette. Mi a francért ragaszkodik hozzám ennyire, ha nem is érdeklem a fiaként? Egy semmirekellő ember vagyok.
– Ms. Fawcett, egy szóra – nyögte ki váratlanul. – Fontos lenne.
Mi a franc volna annyira fontos? – elmélkedtem az elhangzottakon, de közben a fájdalom megint elhomályosította a gondolataimat. Hirtelen megint úrrá lett a testemen és csak összeszorított fogakkal bírtam ki ordítás nélkül. Olyan jó volt, mikor megláttam Danielt, ő visszarántott egy pillanatra a valóságból, ki a szenvedésből… de most mintha megint ugyanott tartottam volna, ahol percekkel ezelőtt.
–   Ugye meg tudod gyógyítani. Kérlek, mondd, hogy igen. – hallottam meg Esmé szavait, ahogy szorosan lezártam a szemeimet.
Csupán akkor nyitottam ki újra, mikor Daniel szólalt meg:
– Megpróbálom – őszinte válasz volt.
Apa közelebb lépett, de nem nézett rám. Esmé vállára tette a kezét és hamarosan elszakítva minket egymástól, kivezette a konyhába. Ameddig tudtam, nyúltam utána, nem akartam elengedni, de nem volt erőm megragadni az ujjait vagy ellenkezni apámmal.
Átadtam magamat a fájdalomnak újra.
– Mit műveltél magaddal? – kérdezte Daniel fojtott hangon, mintha nehezére esne beszélni.
A táskájában turkált, nem nézett rám.
– Mr. Rowle nem mondta el? – nagy halkan beszéltem. A hangom olyan gyenge volt, mint a testem. – Felkészületlenül mentünk arra a helyre.
– Felelőtlen… ezt idd meg! – nyomott a kezembe egy fiolát. – Meg kell akadályoznunk, hogy elvérezz.
A fejem alá csúsztatta a kezét és segített annyira felemelkedni, hogy tudjak inni. Régen, ha megsérültem, sosem törődött velem senki. Egyedül küzdöttem meg a fájdalmaimmal, magamat gyógyítottam, de ez most más volt. Itt képtelen lettem volna segítség nélkül életben maradni. Már kevés volt az, hogy Esmére gondoltam és arra, mennyire feleségül akarom venni. A testem gyenge volt, a szívem nem tudta tartani a lépést.
Nem éreztem a bájital ízét. Zsibbadt mindent részem, már csak a fájdalom és Daniel aggódó pillantásai maradtak.
– Fájdalmas lesz a gyógyulás, de ki fogod bírni – mondta és hirtelen elmosolyodott, úgy mint Esmé korábban. Aggódó tekintet és erőltetett, bíztató grimasz az arcon.
– Ha mégsem… akkor a kincsek kint vannak a… – megint üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Erősen szorítottam össze az ajkaimat.
– Fejezd be! Nem halsz meg itt nekem, világos? – kérdezte határozottan, de láttam, hogy könnyes a szeme. – Szedd össze magadat!
Bólintottam és lehunytam a szememet, hagytam, hogy tegye a dolgát. Éreztem, ahogy alaposan megvizsgál, kigombolja az ingemet. Amit tudott, pálcával gyógyíthatott meg, azonban az oldalamon és a combomon tátongó sebekre valamilyen csípő, kellemetlen szagú folyadékot önthetett. Nem néztem oda, továbbra is a békés sötétséget választottam. Ahogy megfogta a kezemet, megszorítottam az ujjait, ez adott erőt, hogy csendben maradjak.
Hosszú percekig nem hangzott el közöttünk semmi. Csupán a konyhából szűrődő beszélgetés zaja törte meg a csendet. Egyetlen szavukat sem értettem, a fájdalom túl erős volt ahhoz, hogy kocentrálni tudjak. Az öcsém ujjait szorongattam, mint valami gyerek,
– Szóval ez a Mr. Rowle a te… – kezdte remegő hangon Daniel. Talán csak el akarta terelni a figyelmemet.
– Az apám – nyöszörögve beszéltem, nem akartam magamat átadni a fájdalomnak.
– Érdekes egy ember – csak ennyit mondott. – Nem tudom, hogy anya mit láthatott benne.
Mosolyognom kellett.
– Ugyanazt talán, amit Esmé lát bennem – nyitottam ki a szememet.
Remélem a mi kapcsolatunk nem ér ilyen szörnyű véget – hozzá akartam tenni, de végül is nem bírtam kimondani ezeket a szavakat. A maró érzés még mindig ott dolgozott a sebeimen, görcsösen rándult meg a testem percről percre tőle. Eleredtek a könnyeim a fájdalomtól.  
Az öcsém kék szemein állapodott meg végül a tekintetem.
– Esmé… – nyögtem fel hirtelen.
Elhúztam Danieltől a kezemet, az oldalamra szorítottam, mintha ez enyhítene a – talán – gyógyulás okozta kellemetlenséget. Az az érzésem támadt, mintha ezernyi kis tűvel szurkálnák az amúgy is kis felületet. Egyszerűen elvesztettem az önkonrollt, amire eddig olyan büszke voltam.
– Esmé, kérlek gyere ide! – ismételtem meg, bár annyira fojtott hangon mondtam ezt ki, hogy a konyhában talán nem is hallotta.
– Nyugodj meg! – kérlelt az öcsém. – Nem lesz semmi baj…
– Csak hozd ide Esmét! – valami ilyesmit mondtam, még a saját szavaimat sem értettem tisztán.
Megpróbáltam mély levegőt venni, majd hosszasan kifújni. Az az érzésem támadt, hogy majd így megszabadulok a fájdalomtól, de amint nem a lélegzésre figyeltem ismét úrrá lett rajtam. A kabátomba markoltam, olyan erősen, hogy a körmeim belefúródtak teljesen az anyagba.
– Sajnálom... saj... nem akartam gondot okozni  - nyöszörögtem a bűntudat és a lüktető, maró fájdalom egyvelegétől.

~ set ~

          Meglepődve nézek Danielre. Titokzatos? Mit árulhattál el rólam, ha titokzatosnak tart? Bár, most már mindegy is, hiszen itt állok előtte, rengeteg időnk lesz megismerni majd egymást.
          Minden egyes rohamnál megszorítom a kezed. Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok, és nem foglak elhagyni, még egy lépés távolságra sem. Nem véletlen az sem, hogy Phillip úgy rángat ki a konyhába. Tudom, hogy a közeledben csak útban lennék. Azt is tudom, hogy jobb lenne neked egy olyan ember közelében lenni, aki valóban erőt sugároz feléd.
          Pont ezért egy időre a konyha lesz a székhelyünk Phillippel. Haragszom azért, amiért olyan durván rángatott el, de tudom, hogy másként nem ment volna. Tudom, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor másra kell támaszkodnom ahhoz, hogy neked elég erőt adhassak. Igen, én magam is erős vagyok, tudom, sokan mondták a közelemben, de én nem igazán érzem magam annak.
          - Mr. Rowle, kérem, nem nekem kell bizonyítania, mennyire szereti Elliotot. Ezt neki kell elmondania. Azt hiszem, a megismerkedésünk körülményei pont elég okot adnak annak, hogy ne bízzam magában, még akkor sem, ha az életem bizonyos szempontból mégis a kezében van.
          - Ms. Fawcett, tudom, hogy nem itt és nem most kéne ezt megbeszélni, mégis úgy gondolom, hogy ebben a percben össze kell fognunk a közös cél érdekében.
          - A cél pedig Elliot gyógyulása? Kérdem én, miért most gondolja úgy, hogy változtatni kellene a sorson és az eddig járt úton?
          - Mert nem vagyok vak – mutat az ujjamon lévő gyűrűre. – Gondolom nem így akarták volna elmondani, de… Gratulálok! Legyenek nagyon boldogok.
          Rengeteget gondolkodtam Phillip reakcióján, mikor megtudja, hogy mi ketten együtt vagyunk, hogy jegyesek vagyunk a fiával, és egyik lehetőség között sem szerepelt ez a nyugodt, gratulációtól hangos légkör. Meg is vagy kicsit kettőnk között, így hallom azt, ahogy engem hívsz. Leteszem a poharat az asztalra, ami egy kicsit erősebbre sikerül, mint szándékoztam volna. El is törik a kezeim között, de hogy megsértenek a szilánkok, azt nem veszem észre, csak később. Gyorsan újra összeállítom a darabokat, majd leugorva a helyemről elindulok befelé.
          - Itt vagyok – fogom meg a kezed. – Bolond vagy! Azt hiszed, mindig csak boldogság és szeretet van? Jóban, rosszban, igaz?
          Tény, hogy sokkal könnyebb lenne, ha ezentúl kicsit jobban vigyáznál magadra, de most nem ez a lényeg. Érzem Phillip kezét a vállamon, és ő is hívja fel a figyelmet a sérülésemre. Megfogja a kezem, és egy pálcamozdulattal eltűnteti a vágást.
          - Köszönöm. Hálás vagyok – mosolygok rá, és megölelem.
          Tudom, ez egy nagyon furcsa cselekedet tőlem, de kell az ereje. Kell, hogy kicsit még megtartson, amíg ránézek Danielre, és megkérdezem tőle, mi a helyzet.
          Visszatérdelek a földre, és igyekszem minél közelebb kerülni hozzád.
          - Pihenned kéne. Aludj kicsit, nem megyünk sehova – megsimogatom a fejed, ekkor lesz látható a gyűrűm mindenki számára.
          Ránézek még egyszer Danielre. Vajon tudott róla? Az egy dolog, hogy őt most ismerem csak meg, de mindjárt az eljegyzést is bejelenteni neki. Biztos ki lennék akadva, de csak szorosan azután, hogy meggyógyultál.
          - Daniel, mindig ilyen problémás volt? – nézek fel rá a földről, aztán szembe jut valami. – Segíts nekem, kérlek.
          Kicsit megemelem a fejed, és amennyire lehet, a tested is a segítségével. Igyekszem a legkisebb helyen is elférni, és a mozgatással a legkisebb kárt tenni benned. Végül aztán sikerül, így a fejed az ölembe kerül, kezemmel a fogom a tiédet, és még puszit is tudok adni. Minden tökéletes. Úgy érzem, ha nem lenne a sérülésed, akár nálam is lehetnénk otthon, vagy egy szállodában vagy bárhol, ahol nyugalom van. Felnézek egy pillanatra Phillipre, aki láthatóan zavarban van, nem tudja, hogyan viszonyuljon Danielhez, és ehhez az egész helyzethez. Egy pálcaintésére előkerül egy kényelmes fotel, amibe letelepedik. Kicsit távolabb tőlünk, de még így is rálátsz. Ő aztán tényleg betartja azt a távolságot, ami elég Danielnek, hogy meggyógyítson.
          - Látod? Itt van, nem megy el. Fontos vagy neki. Adj időt, és a végén minden megváltozik majd – hajolok le hozzád és suttogom.

[viselet]

Esmé nevét nyöszörögtem, csupán azt akartam, hogy fogja meg a kezemet. Meg szerettem volna szorítani az ujjait, hogy enyhítse a fájdalmaimat a lágy bőr érintése. Ahogy visszatért a konyhából, azt éreztem, amit sosem: már nem vagyok egyedül. „Jóban, rosszban” – ismétlem magamban a szavakat és csak akkor fogtam fel az eljegyzésünk jelentőségét.
– Jóban, rosszban – mondtam ki hangosan is.
A hangom gyenge volt, akárcsak a testem. A bájitalok most mintha nem hatottak volna gyorsan, vagy úgy ahogyan kellett volna nekik. Talán csak én hittem abban, hogy pillanatok alatt rendbe lehet tenni a sebeimet és újra talpra állhatok.
Apám keze Esmé vállára csúszott. Nem láttam, mi történt és Phillip mivel érdemelte ki az ölelést... de örültem neki. Talán ki fognak jönni egymással, talán engem is megszeret majd és egyszer őszintén szólíthatom apának. Megköszörültem a torkomat, ahogy könnyfátyolos lett a szemem. Pislogtam párat, hogy visszatartsam a sírást. Nem ér ennyit, ha nem akar az apád lenni – nyugtattam magamat.
Danielével találkozott a tekintetem. Aggódott és nyugtalan volt, nem tudta hová tenni Mr. Rowle személyét és ezt megértettem. Ő egy egyszerű férfi, átlagos élettel – amit irigylek is tőle – és egy ilyen alak nem fér meg az értékrendjével... valójában az enyémmel sem. Phillip nem éppen az az apa, akit reméltem. Kiismerhetetlen, kissé gonosz, de ami a legjobban fáj: rideg, de minden helyzetben.
Ahogy Esmé ismét mellém térdel, rá emelem a tekintetemet. Talán nem látja a gyerekes könnyeimet, ahogy erőltetve visszatartom őket.
– Képtelen vagyok aludni – mondtam és apámra néztem, majd vissza a menyasszonyomra.
Vajon érti mitől félek? – elmélkedtem. Újra apámra néztem, nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy magamra hagyjon és talán soha többé ne lássam. Már annyit éltem nélküle, annyit küzdöttem, hogy legalább a nevét megtudjam, miközben ő a háttérben talán jót nevetett rajtam.
Esmé hirtelen Danielre nézett.
–   Daniel, mindig ilyen problémás volt? – kérdezte.
Az öcsém csupán egy elismerő mosollyal biccentett és közös erővel emeltek meg. Fájt, iszonyatosan minden mozdulat. Hamarosan Esmé ölébe került a fejem, de még idő kellett, hogy a testemet kínzó érzések elviselhetővé csituljanak. A puszi és a kezének lágy érintése békét hoz ugyan, de csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor Phillip felé fordultam. Távol ugyan, de egy fotelben ücsörgött és engem nézett. Vajon mit gondol most?
Éreztem, ahogy lecsukódnak a szemeim. Nem aludtam, csak a sötétséget éreztem, ami hirtelen telepedett rám. A lélegzetem egyenletes lett, rám tört a fáradtság. Daniel talán nem sejtette, hogy így is hallom, amiket mondd. Csupán nem reagáltam, furcsa érdektelenség szállt meg.
– Nagyon lassan fog gyógyulni – mondta halkan, mintha nem akarna felébreszteni. – Őszinte leszek, Esmé, nem vagyok benne biztos, hogy a lába valaha a régi lesz.
Ó, kisöcsém, mikor nem voltál te őszinte? – mondtam volna, ha ébren vagyok. A belső béke, amit a fáradtság és a fájdalom váltott ki, nem akarta, hogy megértsem a szavait. Egyszerűbb volt a nyugalom sötét mezején járni most.
– Ha kicsit pihent, átöltöztetjük és a hálóba kell vinni – magyarázott tovább, a hangja rekedt volt, mint az enyém, ha el akarok nyomni valamit. Csakhogy Danielből feltörtek a könnyek, hallottam a zokogását. Pontosan ugyanolyan volt, mint amikor anya haláláról mesélt kimerítő részletességgel.
– Megígértem az anyámnak, hogyha Elliot él, vigyázok rá... én mindent megtettem, de nem figyelhetek rá örökké – nyögte ki.
– Szívok egy kis friss levegőt – mondta és már csak azt hallottam, ahogy egy ajtó csapódik mögötte.
A sötétséget már nem tudtam legyőzni. Egyszerűen úrrá lett rajtam, a szemeimet, mintha leragasztották volna. A saját szuszogásomat hallottam, de hamarosan már azt sem. Forogtam, egyre mélyebbre és mélyebbre, vagy csak szédültem, nem tudom. Mintha a végtelen sötétségben apró, fehér csillagok ragyogtak volna, amiket sosem érek el, pedig feléjük zuhantam.
Összerezzent a testem és mikor kinyitottam a szememet a többieket kerestem. Apámat akartam, de hirtelen nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. Arra fordítottam a fejemet, ahol utoljára láttam, remélve, hogy ott maradt. Daniel a kandallónál ácsorgott, engem figyelt és biccentve köszöntött.
Ő is miattam sírt, mint anya – éreztem a régi bűntudatot.
Tovább kerestem apámat a tekintetemmel. A fejem iszonyatosan lassan fordult el a megfelelő irányba. Talán kicsit be is állt a nyakam.

~ set ~

          Elmosolyodom, mikor a még le sem tett eskünk egyik mondatát elmondod utánam. Ettől úgy érzem, mintha máris közelebb kerültünk volna valamihez. Egy kicsivel jobban megismertelek. Mielőtt adnék egy csókot, elmorzsolok egy könnycseppet. Szeretnék mindent megadni neked, de nem tudom, mennyi mindenre lennék most képes. Úgy érzem, mintha a határaimat feszegetném, és csak pillanatok kérdése az, hogy átlépjem. Az viszont biztos, hogy nem csak én vagyok ebben a helyzetben. Szerintem mindenki így van vele, de leginkább Daniel. Most nem csak egy betegről van szó, akit meg kell gyógyítani. Egy családtagot biztos sokkal nehezebb.
          A szemedbe nézek. Félsz, ezt látom, és miután követem a tekinteted rá is jövök, hogy mitől. Ezúttal viszont biztos vagyok benne, hogy nem fog elmenni. Tudom, csak azt nem, honnan. Te viszont nem lehetsz benne ennyire biztos, és ezt hiába is mondanám neked, nem tudnálak meggyőzni róla. A saját szemeddel kell látnod.
          Mégis miután lehunyod a szemed, az ölemben fekve, úgy érzem, eljött az az időszak, ami neked talán nyugalommal telik, nekünk viszont idegeskedéssel. Felfigyelek az öcséd szavaira, és a sejtésem ezzel kapcsolatban be is igazolódik. Neki sokkal nehezebb, mint nekem és főleg, mint Phillipnek.
          - Mennyire…
          Kérdezném ugyan szavaiba közbevágva, hogy mennyire lassan, de a mondandója második fele szinte lesokkol. Soha többé? Vége a kalandoknak? Vége akkor mindennek? A szemeim vörössége már így is vetekedhetne egy matador kendőjével, amit a bika előtt lenget, de nem adom fel. Nem hagyom, hogy egyelőre kigördüljenek. A kezem a szám elé teszem, ahogy teljes egészében végigfut a gondolat rajtam, ez a baleset meg fog változtatni, és még nem elképzelni se tudom, hogyan. Bólintok csak az átöltözésre. Nem hiszem, hogy sok közöm lesz hozzá, még akkor sem, ha már láttalak meztelenül.
          Végül mégse tudom lenyelni azokat a könnyeket, és sírni kezdek. Remegek is kicsit.
          - Ezentúl én is figyelek rá. Nem kell egyedül cipelned a terhet. És te egyébként is jobban ismered nálam, de azt még én is tudom, amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Nem tudtuk volna lebeszélni erről az útról.
          - Én is jobban odafigyelek majd rá, de a kezem meg van kötve. Nem tudok ott lenni vele mindenhol.
          Ez az egész kezdett kicsit olyan látszatot kelteni, mintha gyerek lennél, és minden lépésedet óvón kell figyelni, mielőtt még katasztrófa történne. És mégis mintha most pont ez történt volna, de ha megígérjük mind ezt, akkor azzal börtönbe is zárhatunk.
          - Nem, ez így nem lesz jó – törölgetem a szemem. – Nem zárhatjuk kalitkába, de ha minden lépését figyeljük, akkor pont ez történik majd.
           Nem állítom meg Danielt, had menjen. Inkább Phillipre nézek, aztán rád. Nem tudom még mi fog kisülni ebből az estéből, de az biztos, minden megváltozik majd.
           Mire Daniel visszatér, addigra alszol már annyira mélyen, hogy fel tudjak kelni az ágyról. Igaz, teljesen el vagyok zsibbadva, ezért csak segítséggel megy, de attól még összejön. Azt hiszem, most nekem lenne szükségem arra a sétára. Kicsit félve attól, hogy a két férfi egyedül marad, de kilépek az ajtón. Eddig sem titkoltam el előlük a könnyeimet, de most mintha leomlana rólam egy fal, gejzírként tör fel belőlem minden egyes csepp. Nem is jutok messze, még az ajtó előtt a földön kötök ki a fal tövében. A lábaim nem engedelmeskednek nekem a továbbiakban.
           Pillanatokon belül nyílik az ajtó, és Phillip jelenik meg a résen. Csak a cipőjéről és ruhájáról ismerem meg, nem nézek fel rá. Azt viszont érzem, hogy megpróbál összekanalazni a földről, és rá támaszkodva bemegyek újra a konyhába. Ezúttal víz helyett egy teát kapok. Amikor csak lehet az asztalon tartom a csészét, nem akarom azt is eltörni.
          - Azt hiszem, ledőlök én is kicsit valahova.
          Kiválasztok egy kényelmes fotelt tőled nem messze, és abban gubózom össze magam. Ott akarok lenni, mikor felébredsz, azt akarom, hogy lásd, nem hagyott itt senki, mert mind aggódunk érted. Hogy mikor kerültem és hogyan a hálódba, azt nem tudom. Kicsit nyúzottan ébredek Phillip hangjára, de nem mellettem áll, hanem valahol a közeledben lehet.
          - Jó reggelt!
          Várom, hogy folytassa a mondatot, de felesleges lenne. Biztos nem vagy jól, és az is, hogy ezzel tisztában van. A ruhám teljesen gyűrött, a cipő lekerült a lábamról, és a hajam is kócos. Ezen az utóbbin egy kicsit tudok segíteni az ujjaimat fésűként használva, de a többi így marad. Kinn még sötét van, szóval biztos nem szó szerint kell érteni a köszöntést. Ahogy kilépek a szobából jut eszembe, hogy korábban eldobtam a szatyromat, aminek a tartalma eltört és szétszóródott, de most semmi nyoma nem volt a kupinak. Valamelyik férfi biztos rendet rakott.
           Megállok az ajtóban, nézem kicsit, ahogy a két legfontosabb férfi ott áll az ágyad mellett. Már csak Dean hiányzik, és tökéletes lenne a létszám. Nem is akarom megzavarni a nyugalmat, de nem akarlak sokáig kétségek között tartani sem. Lassan közeledem, Phillip felém is néz, ahogy meghallja a lépteim.
          - Köszönöm, hogy bevittek. – Majd Daniel felé fordulok kérdő tekintettel. – Mennyi időt aludtam?
          A sejtésem szerint nem lehet több hat óránál, ez az idő. Letérdelek melléd, és megfogom a kezed, adok rá egy puszit is. Láttál már rossz pillanatomban, és láttál már ébredés után is, de rossz pillanat utáni ébredésben még nem. Biztos szörnyen festhetek, de amíg nem ijesztelek meg vele, addig nem lesz semmi gond. Megsimogatom a fejed, elmosolyodom.
          - Nem megyek el, itt maradok veled pár napig, amíg jobban nem leszel, rendben?
          Ugyan haza kell majd mennem néhány holmiért, de az legyen a legkevesebb. Ennyi időre biztos, hogy a két férfi is el fog tűnni majd. Bár, mintha Phillipen már most is más ing lenne és nyakkendő, de nem vagyok biztos benne. Nem ezeket figyeltem meg elsősorban, mikor többször is sikerült összekanalazni.
          - Daniel, javult valamit? – Aztán eszembe jut valami, amit már korábban meg akartam kérdezni. – Azonnal jövök – adok puszit a homlokodra.
          Felállok és odamegyek az öcsédhez, megkérem, hogy egy kicsit álljunk távolabb. Nem akarom egyelőre, hogy hallj róla, attól csak még jobban izgulnál. Végül a konyha felé megyek, és nem is teketóriázok sokat.
          - Mennyire biztos az, hogy nem kalandozhat többet? Ha nem jön helyre a lába, akkor… Le is bénulhat? – Megkeményítem magam, mert ez most nem az a pillanat, mikor elgyengülhetek.

[viselet]

Danielt néztem, ahogy a kandalló mellett állva hamarosan felém fordul. A szemében megláttam a meglepettséget, nem foglalkozott azzal, hogy apám időközben átsétál a hálószobába. Az öcsém arcáról leolvastam minden érzelmet: megkönnyebbültség, öröm és talán még egy cseppnyi hátra maradt aggodalom. Nyitott könyv volt előttem most is, nem tudta elrejteni az érzéseit, akárcsak anya. Dean hozzá képest olyan zárkózott és magányos farkas volt, furcsa volt, hogy majdnem ugyanazon az arcon ilyen kifejezéseket látok.
– Még nem gyógyultak meg teljesen a sebeid – mondta, mikor azonnal felülni akartam.
A fájdalmam sokat tompult ugyan, de a kellemetlen érzés ott maradt. Daniel, ahelyett, hogy felültem volna több párnát tett a fejem alá. Így láthattam csupán, hogy eltűnt a vérfolt a kanapéról, a ruhámról és a padlóról is. A táskámat is elrakta valaki, mert nem volt a dohányzó asztal mellett. Csupán a kezemben volt még mindig az a pecsétgyűrű, amit ott szedtem össze.
– Mikor fog? – kérdeztem.
A tekintetünk találkozott. Láttam, hogy könnyfátyol borul a szemeire és az ajkait összeszorítja. Ilyen képet vágott mindig is, ha meg akart kímélni… de már unom, hogy én vagyok a család feketebáránya, akinek nem lehet elmondani dolgokat, nehogy mérges legyen.
– Daniel! – szóltam rá fojtott hangon. – Ne szórakozz velem, könyörgöm!
– Nem… – kezdte, de megjelent az apám.
Odasétált a kanapé mellé ő is. Csak lenézett rám, nem mondott egy szót sem… hát tőle sem vártam éppenséggel többet. Ha a közelemben is van az az érzésem támad, hogy fogalma sincs mit kezdjen velem. Nem csoda, hogy állandóan azok a keserű érzések uralták a szívemet. Fontos vagyok neki, de nem tudom miért. Talán tényleg csak a piszkos munkát akarja velem végeztetni.
– Sokat javult az állapota – jegyezte meg apámnak Daniel, mintha neki is hazudnia kéne.
Mit gondolsz? Ha nekem nem tudsz hazudni, majd Phillip Rowle beveszi a hülyeségedet? Fogalmam sem volt, hogy miért az öcsémre vagyok dühös. Nem ő tehet róla, hogy ilyen nagy ostobaságba kevertem magamat. Nem az ő hibája ez az egész… ezt magamnak köszönhetem, ő csupán meg akar kímélni a rossz hírektől, mert jó szívű, mint anya.
Ekkor jelent meg Esmé és csak a kedvéért törültem le a dühös arckifejezést a képemről.
–   Mennyi időt aludtam? – kérdezte Danielt, miközben letérdelt mellém és megfogta a kezemet. Talán azt is azonnal észrevette, hogy már jobban vagyok, az agyam mindenesetre kitisztult a rátelepedő fájdalom enyhülésével.
– Valamivel kevesebbet, mint a bátyám – felelte tétován Daniel. – Ő nagyjából tíz órát aludt.
Esmé ujjai végig simítottak a homlokomon és a hajamon. A mosolya még inkább megnyugtatott, habár ott tombolt bennem a düh. Nem hiszem el, hogy megpróbált átverni! – borultam ki közben újra, de ez már nem vette át felettem a hatalmat. Most Esmé foglalkoztatott.
– Rendben… köszönöm – gyűlölöm ezt a szót.
„Köszönöm” – mintha tartoznék nekik. Nem akarom, hogy ápolgassanak… ez az első, hogy ilyesmire szorulok, mármint úgy igazán… nyilván máskor is megsérültem már. Azonban az egy kevés figyelemmel is gyorsan meggyógyult. Egyedül akartam lenni, bezárkózni a lakásba, míg el nem múlik az, ami most annyira kínoz.
– Daniel, javult valamit? – kérdezte hirtelen Danielt, de még mielőtt neki is hazudhatott volna valamit, gyorsan puszit nyomott a homlokomra: –  Azonnal jövök.
 A düh újra fellángolt. Komolyan kimentek, hogy megbeszéljék azt, amit nekem is hallanom kéne? Fájt, hogy gyereknek kezelnek, aki fel sem tudja fogni, mi történik vele… pedig nagyon is feltudtam. Éreztem, hogy apám engem figyel, de nem akartam rá nézni és megszólítani. Nem tudom, mit mondjak neki, a találkozásaink nagyjából két csoportra oszthatók: amikor bántani akarta Esmét és engem is megfélemlített, ezen kívül pedig megmentett.
Valójában fogalmam sincs, mit mondhatnék neki egy ilyen helyzetben.
– Sajnálom, hogy nem érkeztem korábban – szólalt meg hirtelen.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Zavartan pislogtam, őszintén szólva nem számítottam éppen tőle ilyesmire, azt hittem, hogy inkább kínos csendben megvárja, amíg a többiek visszatérnek a nappaliba. Nem ismerem őt, nem tudom milyen ember… de azt eddig biztosnak véltem, hogy nem szeret engem.
Nem várok tőled semmit – gondoltam és ökölbe szorítottam azt a kezemet, amiben a gyűrű volt.
– Elliot, vak lennék, ha nem szúrnám ki, mennyire dühös vagy, hidd el, hogy ők ketten csak jót akarnak. Ami pedig engem illet. Nos, igyekszem mindent megtenni, de igazuk van, nem lehetünk ott mindig veled, és most már nem vagy egyedül. Másról is gondoskodnod kell. Tudom, hogy nem tőlem kéne hallanod ezt a kioktatást, de pont azért hallgass rám, mert tudom milyen mikor sorban elszalasztod a lehetőségeket. Mi lett volna, ha meghalsz? Szerinted hogy érintette volna a menyasszonyod?
Hirtelen a lélegzetem is elakadt. Nem vagyok hülye, aki nem szúrja ki a gyűrűt az vak… tehát nem lepett meg, hogy az elmúlt órában észre vette az ékszert Esmé ujján.
– Talán nem kellett volna bele üldöznöd ebbe az életbe! – mordultam rá, pedig nem is akartam vele így beszélni.
–  Elismerem, hogy felelős vagyok azért, ami veled történt. Ezért meg is kövezhetsz, de nem okolhatsz mindenért. A kalandor életet te választottad és nem én. A Roxfort után hazajöhettél volna. Jia felkeresett párszor, mert azt hitte tudok a hollétedről és talán segíteni is, de évekig nem bukkantam a nyomodra. Akkor mikor igen, már késő volt. Jogos a haragod, de elsősorban magadban keresd a hibákat.
– Igazad van, nem neked kéne kioktatni engem – válaszolta dühöen. – Én csak egy tolvaj vagyok, ez igaz… de te meg egy…
Daniel nyitott be a szobába. Mögötte meg pillantottam Esmét, ezért elhallgattam. Nem fogok a jelenlétében vitatkozni az apámmal, aki vagy annak érzi magát vagy nem.

~ set ~

          Vajon milyen lehet egy halotti tor? Mert ebben a szobában néha úgy érzem magam, pedig nagyon is élsz, és szerencsére már nem kell aggódni azért, hogy ez másként alakulna. A nehezén már túl vagy, innentől csak az a lényeg, minél előbb meggyógyulj teljesen. Nem tudom, mivel tudnálak rávenni a megfontoltságra. Hogy kicsit jobban odafigyelj magadra. Talán elhanyagoltalak eddig, hogy idáig jutottunk?
          Sóhajtok egyet. Ez úgysem most fog kiderülni, majd az idővel együtt. De addig is, ideje lesz felvérteznem magam sok mindennel, és leginkább erővel. Erővel, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal, ne omoljak úgy össze, mint tegnap. Nem hiszem, hogy bárki felróná nekem, de akkor sem volt jó dolog. Erőt kell nyerned belőlem, és nem nekem belőled.
          - Ugyan, nincs mit megköszönnöd. Majd csak akkor, ha megint itt fekszel a kanapén.
          Valamiért elég fagyosnak érzem a levegőt, de jelenleg inkább azzal vagyok elfoglalva, hogyan tudnám feldobni a napodat. Az biztos, hogy egy ideig még nem fogsz tudni felkelni, a lakást pedig rendbe kell tenni. Betegen nem maradhatsz így itt. De előbb szeretném tudni, mennyi időre is van szükséged a teljes felépülésig. Megkérem Danielt, hogy kísérjen ki a konyhába, ezzel is kicsit kettesben hagyva téged az apáddal. Talán így könnyebben feloldódtok mind a ketten és egy kicsit enyhül szilveszter óta a légkör köztetek.
           Nem mintha engem teljes egészében meggyőzött volna, de az biztos, hogy változtatni akar. Rájött, hogy az úgy nem jó, ahogy kettőnkhöz állt. A kérdés csak az, te mikor bocsátasz meg neki, és utána hogyan folytatódik a kapcsolatotok.
           Nekitámaszkodok az ajtófélfának. Nem akarok olyan messzire menni, hogy ne halljam, ha baj van, de pont elég távol akarok lenni ahhoz, hogy a suttogást ne halld. Nem köntörfalazok, hiszen tudom mi forog kockán, és remélem ezt Daniel is megérti.
          - Azt nem állítom, hogy a kalandozásoknak vége és lebénul. Egyszerűen csak nem biztos, hogy valaha ugyanúgy fogja használni a sérült lábát, mint régen... ezt, hogy mondhatnám el neki?
           Azt látom rajta, hogy ez sokkal jobban megviseli, mint maga a baleset. Nem csoda, hiszen ezt nem könnyű elmondani egy idegen betegnek sem, nemhogy egy rokonunknak. Közelebb lépek hozzá, megsimogatom a karját.
          - Majd én elmondom neki, rendben? – bátorítóan mosolygok rá. – Daniel, a legjobb öcs vagy a világon, hidd el nekem.
          Megölelem. Nem tudom miért, de most olyan ölelgetős kedvemben vagyok. Oké, tippem lenne, de ennek az egésznek most úgy sincs értelme. Megtörténik és kész. Elengedem, hogy visszatérjünk hozzátok. A légkör még mindig feszült, és látom, hogy félbeszakítottunk valamit.
          - Megzavartunk valamit? – kérdezem újra letelepedve melléd.
          Ezúttal nem vagyok annyira derűs, mint mikor kimentem. És nem csak azért, amit Daniel mondott. Valahol magamra vállalni a küldönc szerepét, aki a rossz hírt mondja meg, nem egy hálás feladat. De inkább rám haragudj meg, mint a rokonaidra.
          - Ne zsörtölődj már, olyan vagy, mint a nagymamám.
          Felnézek Phillipre, de tüntetőleg ő is más irányba fordult, mintha valami nagyon izgalmasat talált volna az ablakon túl. Nyelek egy nagyot, aztán bele is fogok. Adok egy csókot, majd újra megsimogatom az arcod, és kapsz még egy puszit.
          - Édesem, Daniel… - úgy helyezkedem, hogy a szemedbe nézhessek. – A lábadon a sérülés… Sokkal jobban vagy, mint tegnap, ez nagyon jó hír.
          Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. Keresem csak a szavakat, mintha az tompíthatna a tényen, amit mondani készülök. De ez csak álca, figyelemelterelés.
          - Mi mind szeretünk – nézek rá a másik két férfira, aztán veszek egy mély levegőt. – Drágám, a lábadon a sérülés nem biztos, hogy valaha teljesen meg fog gyógyulni. Valószínűleg sántikálni fogsz.
          Hát kimondtam. Egy kis ideig benn tartom a levegőt, majd miután kiengedem, csak az érdekel, hogy elég erőt sugározzak feléd. Felesleges lenne most bármi mást mondanom, hiszen meg kell emésztened, ehhez pedig elég az erő, amit igyekszem átadni neked. Kíváncsian figyellek, aztán elárulok valamit, amire már tegnap is gondoltam.
          - Egy pár napra ideköltözöm. Segítek neked a felépülésben, rendben? Amíg rendbe nem jössz, aztán átbeszéljük a többit.
          Ha már idejöttem, akkor nem valószínű, hogy újra elmegyek, de ahhoz, hogy teljes egészében ide tudjak költözni, még nagyon sok teendő van ezzel a lakással. Először is kell keresnem egy olyan kuckót, ahol elférnek a képeim. De előtte még a felépülésed a fontos.
          Az sem kerüli el a figyelmem, ahogy Phillip vonásai megkeményednek. Azt hiszem, nem fogja annyiban hagyni ezt a dolgot, és igyekszik mindent megtenni majd a felépülésedért. A kérdés onnantól már csak az lesz, hogy engeded neki vagy sem.

[viselet]

Esmés és Daniel felbukkanása ugyan véget vetett a vitának, mégis ott húzódott a feszültség apám és köztem. Tudom, hogyha nem nyitnak be, akkor valami olyat mondtam volna, aminek csúnya vége is lehetne vagy éppen később nagyon megbánnám. Nem akartam megsérteni, felesleges lett volna, pontosan tudja mit követett el… és én is tudom, milyen vagyok. Két bűnös lélek pedig csak ne mutogasson egymásra.
Esmé kérdésére Daniel csak hümmögött. Valószínűleg ő azonnal tudta, hogy egy vita közepébe cseppentek, amiben én voltam az erőszakosabb. Elismerem – így utólag legalábbis –, Phillip Rowle csak ott volt, én pedig levezettem rajta a bennem tomboló dühöt… lényegében hibáztam, még akkor is, ha az elmúlt évekért megérdemelte minden hozzávágott szavamat.
– Ó, semmit, csak éppen jól elcsevegtünk apámmal – válaszoltam és dühösen összeszorítottam az ajkaimat.
Esmé persze letelepedett mellém és megint átjárt az a kellemes biztonságérzet. Ezt szeretem a legjobban abban, ha a közelemben van. Egy ilyen gyengéd pillanatomban még azt is képes lennék elfelejteni, hogy mit ajánlott a kártyázásunk alkalmával annak az alaknak.
–  Ne zsörtölődj már, olyan vagy, mint a nagymamám – jegyezte meg.
– Már pont elég öreg vagyok ehhez a viselkedéshez – mondtam gúnyosan és apámra néztem.
A fejét is elfordította, mintha nem akarna részt venni a társalgásban. Érdekes, hogy ő érez sértettséget, miközben kioktatott. Ráadásul én vagyok ebben a szobában lassan az egyetlen, aki nem tudja, mi a baja… habár sem vak, sem bolond nem vagyok – legalábbis nem ennyire.
Esmé hirtelen megcsókolt, nem is figyeltem rá… csak egy pillanat volt az egész. Nem értettem ezt a hirtelen hangnem váltást. Valamit Danielről meg a sérülésemről magyarázott, ezért a tekintetemet ezúttal az öcsémre fordítottam.
Csak biccentett egyet. Szóval most jön a rossz hír – gondoltam keserűen és csak nyeltem egyet. Valamiért mindenkire haragudtam, aki a lakásomban volt. Üvölteni támadt kedvem, ehelyett Esmé negédes szövegét hallgattam, amitől őszintén szólva a gyomrom forgott. „Édesem” és „drágám”… nem kell nekem a körítés, egyszerűen mondja ki: „Elliot, sosem fogsz már úgy mozogni, mint régen.” Nem egy elkényeztetett ötéves vagyok, akit meg kell óvni a valóságtól, hiszen majdnem meghaltam… ráadásul nem is most először.
– Sántikálni? – érdeklődtem dacosan. – Úgy érted, többé nem fogok normálisan talpra állni?
Daniel hirtelen közelebb lépett a kanapéhoz és éreztem a tekintetét az arcomon. Megint rá néztem és lebiggyesztettem az ajkaimat. Nem sírok – határoztam el és valóban nem jöttek a könnyek. Nem gondoltam a jövőre, nem gondoltam bele, mi lesz ezek után… nincs értelme. Valami változni fog.
– Jobb lenne, ha egy ideig nem keverednél semmibe – mondta az öcsém. – Fájni fog még sokáig… és biztos vagyok benne, hogyha kipihened sokat fog javulni
Esmé persze felajánlotta, hogy ideköltözik egy pár napra… csalódott voltam. Azt hittem azt mondja majd, hogy örökre. Nem vesz komolyan – ez az érzésem támadt. Ugyanezt éreztem azon a napon, mikor megkértem a kezét. Reméltem, hogy a gyűrű majd változtat a dolgokon, de talán még sem.
– Nincs szükségem ápolónőre – morogtam és eldobtam azt az ósdi pecsétgyűrűt a sarokba.
Az ékszer nagyot koppant, de nem néztem utána. Ez is csak egy szemét… ami miatt nem fogok tudni megmozdulni sem – kiáltozta bennem a csalódott kis hang.
– Nem vagyok magatehetetlen!
Persze, hogy nem akartam megbántani, de minden feszültség ott tombolt bennem. Nem tudtam visszatartani a szavaimat… egyszerűen mindenbe bele kellett kötnöm.
– Elliot O’Mara, ajánlom, hogy ezt fejezd be! – szólt rám szigorúan Daniel.
Anya volt ilyen, mikor gyerekként rosszat tettem. Nem büntetett meg soha, de erélyesen szólt rám, ha szükséges volt. Persze nem tudom, mi lett volna, ha rájön mennyit loptam a társaimtól. Talán apámat is felkereste volna, hogy kitaláljanak közösen egy megoldást… Dean ugyanis a nevelésemben sosem vett részt. Olyan voltam neki, mint egy tabu, anyám miatt szent voltam neki, ugyanakkor félt is tőlem, mintha bajt hoznék rá. Ezért is örülök, hogy adott nekem egy esélyt és el akar fogadni fiaként – ez akkor is jól esik, ha most már felnőtt vagyok és érett.
– Esmé a legjobb dolog, ami történhetett veled. Csak a családod szeret ennyire – mondta, de az apámra nézett. – Persze ezt csak az O’Mara család nevében mondhatom.
– Sajnálom – odavetettem csak, de komolyan gondoltam. – Tudod, hogy szeretlek…azt viszont gyűlölöm, ha a hátam mögött pusmogtok.

~ set ~

          Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy ennyire feszült a légkör, de az biztos, hogy hangos szó nem hangzott el. Azt hallottuk volna, és ez szerencse. Talán ha lassan is, de rendeződik a kapcsolatotok. Felnézek Phillipre, aki most valamiért úgy dönt, hogy kicsit kivonja magát a beszélgetésből, de azért figyel. Elmosolyodom, és játékosan megcsapom a vállad.
          - Nem vagy öreg, vénember!
          Nem akarom sokáig húzni a dolgot, az soha nem jó, ha a rossz hírt sokáig nem mondják el az embernek. Én is jobb szeretem, ha minél előbb túl vagyok rajta, és inkább utána emésztem a hallottakat. Igyekszem a lehető legjobban megkönnyíteni ezt az emésztést, de a rossz hír akkor is rossz hír marad. Belátom utólag, hogy a sántikálás talán nem volt éppen a legjobb választás szóhasználat szempontjából.
          Figyelem Daniel szavait, szerencsére ő tudja tompítani a mondandóm esetlenségét. Közben azt is látom, hogy Phillip nagyon gondolkodik valamin. Aztán összehúzom magam, ahogy eldobod a gyűrűt. Mi történt hirtelen. Fel is állok mellőled, és inkább Danielhez lépek. Teljesen meglep, amit mondasz. Honnan veszed ezt az egészet? A legjobban mégis az öcséd lep meg. Most már legalább tudom, hogyan lehet rád hatni. Az első ijedtségen túl viszont elönt a harag.
          - Bolond vagy, tudod? Ki akar az ápolónőd lenni, ha a feleséged is lehet? Egyébként se lenne senki az ápolónőd, amíg így viselkedsz. Azt gondoltam, hogy amíg itt vagyok, megbeszéljük, melyik lakásba költözünk össze, hogyan éljük tovább az életünket. De ahogy látom, nem láttál tovább az orrodnál.
          Phillip szemében valami egészen mást látok csillanni. Mintha megijedt volna ő is, de valószínűleg inkább attól, hogy esetleg hasonlítani fogsz rá. Nem szól, de gondolom tudja, hogy most nem is lenne semmibe beleszólása.
          - Megbocsájtok – mondom ki, mert gondolom erre is szükséged van a teljes megnyugváshoz. – De ha még egyszer anélkül ítélsz el, hogy tudnál bármit is a cselekedeteim és a szavaim hátteréről, rád uszítom az öcséd, aki a jelek szerint sokkal jobban bánik veled, mint én valaha fogok.
           Még így se ülök vissza melléd, egyelőre hagyom, hogy párologj kicsit a saját levedben. Nem hiszem, hogy magatehetetlen lennél, de megsérültél és idő kell annak, hogy felépülj. Remélem elég tanulság is, hogy ne tégy meggondolatlanságokat a következőkben. Olyan jó lenne, ha nyugodtan tudnánk eltölteni az életünk hátralévő részét, de addig, amíg kalandozol, ez csak hiú ábránd marad.
          - De akkor elmondom most, hogy kidobom az összes kacatot a télikertből, mert szükség van a fényre és a helyre, mikor festek.
          Elmosolyodom. Ha másra nem, arra jó volt apának a ’kiképzése’, hogy még a legnyugodtabb helyzetekben fel lehessen mérni a helyet, ahol van az ember anélkül, hogy körbe kéne nézni teljesen. A menekülő út az első.
          - Ja, igen. Úgy menj kalandozni is, hogy csak a pincében kap helyet az a sok lom. – Leülök az ágyra melléd, és megfogom a kezed. Igyekszem nagyon komoly arcot mutatni. – De csak miután lefestettelek. Most legalább nyugton vagy, és nem tudsz semmi olyat tenni, amivel megakadályoznád, hogy egy helyben legyél két napig. Ne aggódj, nem folyamatosan, de a két nap, az két nap.
           Valamiért nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Ha pedig megtudnád, hogy az a kép már rég kész van, biztos vagyok benne, hogy kiakadnál kicsit. De akarom, hogy tudd, mit jelent, ha egy művészt veszel el feleségül. Még Phillip is elmosolyogja magát, tehát ő tudja mi lehet a mondandóm hátterében.
          - A pusmogásról pedig csak annyit, hogy előbb tudni akartam mivel állunk szemben, erős akartam lenni a te érdekedben, hogy később tudj támaszkodni rám, de legközelebb nagyon szívesen rád zúdítom az egészet, gondolkodás nélkül.

[viselet]

Esmé szavai nem nyugtattak kivételesen meg, sőt dühös voltam. Nem kellett volna bocsánatot kérnem, nem tettem semmit. Jogosan kértem számon rajtuk, hogy miért titkolóznak. Gyűlölöm, ha gyerekként vagyok kezelve… mit kell szépíteni? Ebben a kapcsolatban nem Esmének kell erősnek lennie, hanem nekem. Soha nem leszek mellette igazi férfi – futott át a hirtelen ez a gondolat rajtam, ami már az eljegyzés előtt is.
Valahogy a beköltözésre terelődött a beszélgetés. A téli kert kell neki – ez nem lepett meg –, ami a legalkalmasabb a festéshez. Elég fény van, viszonylag tágas a tér is és ha végre kiírtjuk a hátsókertben elszaporodott különös növényt, akkor talán még nyáron oda is kivonulhatna alkotni… Miért is szaladunk ennyire előre? Messze még a nyár – gondoltam.
Ahogy Esmé mosolyát megpillantom, végre kicsit megnyugszom. Persze az indulatok még ott tombolnak bennem és hamarosan ismét felerősödnek. Ez most nem a csuklómra erősített szalag hatása, hanem a dacé, amit azóta érzek, hogy elvonultak pusmogni. Nem akartam vitatkozni ugyan ezen tovább, de egyszerűen a sértettség újra előtört.
– A kincseim a hálóba költöznek – válaszoltam. – A többit kidobhatod, ami a téli kertben van.
Csendesen figyeltem a mosolyát, majd a sarokba dobott gyűrűre néztem. Ott csillogott, még a félhomályban is tökéletesen ki tudtam venni.
– Két nap… – ismételtem meg a mondandóját.
Egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy ennyi ideig fekve tudok maradni. Valószínűleg a szervezetem már hozzászokott, hogy sérülten is hosszú utat teszek meg seprűn vagy gyalog, de ami még ennél is fontosabb: egy kisebb fájdalom nem tart vissza semmitől. Elliot O’Marát nem olyan fából faragták.
– Igen, Esmé végre megértetted! – emeltem fel a hangomat dühösen.
Daniel arca persze azonnal megváltozott, de most legalább nem szólt bele. Részemről ennek most nagyon is örültem.
– Azt akarom, hogy zúdíts rám mindent. Nem titkolózunk, nem kíméljük meg a másikat, vagy ez részemről nem fog működni – még mindig túl indulatos voltam.
A fájdalmaim ellenére hirtelen ültem fel és megfogtam a kezét. Magamhoz húztam és közelebb húztam magamhoz. Egyenesen a szemeibe néztem. Az az apró csillogást kerestem, amit annyira szerettem benne. Közben beszívtam az illatát is és a mellkasomban olyan hevesen kalapáló szív ismét kezdett megbékélni.
– Szeretném, ha boldogok lennénk, de ahhoz tudnod kell, hogy utálom a titkokat. Nem szeretem, ha kihagynak a dolgokból… és megalázó, mikor gyerekként kezeltek. Ez rád is vonatkozik Daniel – pillantottam az öcsémre. – Csupán annyit kérek: ha baj van, ha nincs, mondjátok el.
Sóhajtottam röviden, az egyik kezemet az oldalamon lévő sérülés fölé emeltem. Ez volt az, amit nem tudtam, mikor szereztem, most égő fájdalmat éreztem. Nem mutattam ki előtte.
– Szeretlek – néztem újra Esmé szemeibe. – Pont ezért, tudnod kell, ha egyszer ideköltözöl, nem engedlek elmenni.
Nem mondtam ki, hogy ő az életem. Csak ő tart életben… érte küzdöttem miután a kezem alatt felrobbant a tojás vagy az azt övező védelmi rendszer. Nem akartam, hogy tudja, pedig az esküvőnk, a jövők gondolata volt az, ami olyan erősen élt bennem. Ezért tértem magamhoz és hívtam apámat. Tudtam, hogy csak ő képes megmenteni onnan és visszahozni Esméhez.
– Szeretném, ha itt otthon éreznéd magadat – suttogtam.

~ set ~

          Nem tudom miért, de abban bíztam, hogy majd kiakadsz, mikor a kincseidet említem, de végül mégsem úgy reagálsz, ahogy gondolom. Van még mit tanulnom rólad. És ez fordítva is így lehet, mert biztos lehetsz benne, azok a ’kincsek’ soha nem kerülnek be abba a hálószobába, amelyikben ott alszom majd veled.
          - Oké, ebben nem fogunk egyetérteni. A kincseid saját szobát kapnak. És akkor megtarthatod a többit is, ami még ott van. Majd megkérem az egyik építész ismerősömet, aki még tanulja ugyan a szakmát csak, hogy bővítse ki a lakást. Rendben?
          Tudom, hogy meg fogunk majd egyezni. Biztos vagyok benne, hogy ez egy apróság, és ha nem jutunk túl rajta, akkor meg sem érdemeljük, hogy egymás mellett legyünk. Kicsit elkomorodok, mikor visszakérdezel az időre. Két napot csak saccoltam. Nem éppen Daniel vagy Phillip előtt akartam megbeszélni az összeköltözés részleteit, de ha így alakult, akkor nem fogok kihátrálni belőle.
          Legjobban a hangod felemelése riaszt meg és térít vissza a gondolataimból. Miért? Hogyan? Miért? Kicsit elhúzódok, mert azt hiszem a nagy lendületben össze fogunk fejelni, de hamarabb átvette az irányítást az aggodalmam, mint az, hogy egy kicsit összekoccanunk.
          - Nincsenek titkok, de… Nem lehet mindig mindent azonnal rád zúdítani. Én… Néha nem jó. Én se szeretem. Jobb átgondolni.
          Nem is tudom, miért mondom ezt. Az biztos, hogy kicsit meg vagyok szeppenve ettől a váratlan kitöréstől. Nem gondoltam, hogy ez így fog rád hatni. Mennyire örültem volna, ha nem csak úgy rám zúdítják annak idején apa halálának a hírét. Persze, jobb volt túl esni rajta, és már akkor tudtam miért jöttek, mikor megláttam a kollégáit, de legalább arra a fél pillanatra reméltem volna, hogy talán nincs is akkora nagy baj. De nem akarlak elveszteni. Fürkészem a tekinteted, de az biztos, hogy komolyan beszélsz. Ez pedig valahol rémisztő.
          - Nem bánok veled úgy, mint egy gyerekkel, de kérlek, hagyd, hogy ha lehet, egyedül oldjam majd meg a dolgaim, rendben? – megsimogatom az arcod. – Imádom, mikor olyan hősies vagy, szeretek hozzád bújni, és érezni az ölelő és védelmező karod magam körül, de ne akarj mindent megoldani helyettem.
          Azt hiszem, elég talpraesett vagyok, így meg tudom oldani a gondjaimat is. Persze, az olyanokat, amik mind a kettőnket érintenek, azokat együtt fogjuk megoldani. Kihasználom a közelséget, és gyorsan adok egy puszit. Igyekszem beléd fojtani a szót, de úgy tűnik nem sikerül. Nem lep meg a vallomás, mégis felcsillan a szemem.
          - Szeretlek! Pont azért, ha ide költözök, akkor soha többé nem is fogsz tudni elküldeni.
          Óvatosan megtollak, hogy feküdj vissza az ágyra, mielőtt még valami bajod esik, közben pedig megcsókollak. Szenvedélyesen, szinte már a külső szemlélő számára zavaróan is. Talán Deannél volt utoljára, hogy ennyire hevesen csókolóztunk. Viszont megüti a fülem egy kis fészkelődés, ezért nem húzom el nagyon sokáig.
          - Bárhol otthon érzem majd magam, ahol te is ott vagy – mosolyodom el. – Nem érdekel, hol vagyunk, hogy az a hely, hogyan néz ki, csak te legyél ott.
          Phillip az, aki elkezdett fészkelődni, és tudom, hogy ehhez talán neki is lesz egy-két szava, de nem most. Menni készül, amit meg is értek. Az életveszélyen már túl vagy, biztos így is sokáig tart majd kimagyaráznia hova tűnt el ennyi időre.
          - Szeretném, ha megismernéd a féltestvéreidet is. Ha van hozzá kedved. Ketten vannak. Lisbeth egy évvel idősebb nálad, Prue pedig kettővel fiatalabb. Lisbeth már férjnél van, Prue pedig most készül az esküvőjére. Mit szólnál hozzá?
          Látom, hogy annyira nem akarja ezt a dolgot. Gondolom, azon gondolkodik, hogyan tudná megoldani ezt az egészet anélkül, hogy lebukna. Tudom, hogy minden rendben lesz majd, de most jobban izgat az, hogy te mit szólsz hozzá.