+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Morgan Williamson (Moderátor: Morgan Williamson)
| | | | |-+  It's time to play the game
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: It's time to play the game  (Megtekintve 1456 alkalommal)

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 06. 02. - 00:24:20 »
+1

Egy hónap. Ennyi telt el nagyjából, mióta újonnan ősöreg alma mater-ünk falai között töltöm napjaimat, De nem csak azóta telt el egy hónap, hanem az adott intervallum arra is vonatkozik, amióta Ailával együtt hagytuk el Wales-t. És pár héttel több, mint egy hónap, amióta ő ideiglenesen nálunk élte meg a nyár utolsó pár hetét s mi kötöttünk egy paktumot. Talán komoly elnevezés ez, meg is mosolygom magamban, ahogy lépteim határozottan suhannak az iskola kőpadlóján, de valahogy mégis helyénvalónak érzem azt. Merthogy komoly tartalmú érzelmek kapcsolódnak hozzá, súlyos dolgokat kellett végiggondolni, mély érzelmekkel számot vetni, hogy hozzá lehessen nyúlni. És paktum volt, mert adott egy kis idő haladékot is a földi élvezetek "felelőtlen" vagy inkább felhőtlen megélésére, aminek a kezdődő iskola vetett véget. Aztán, ahogy vártam, már a Roxfort expresszen megkezdődött az izoláció kialakulása, melynek nagy szükségét éreztem a döntéshez. Nem akartam kapkodni, elsietni, rosszul dönteni, így lehet a túlgondolás hibájába estem, de tény, hogy az eltérő évfolyamok adta elkülönülés a lánytól teret adott ahhoz, hogy "józanul" próbáljak számot vetni az egésszel. És hogy miért voltam ennyire körülményes a szokásos morgani túlgondoláson felül? Nos azért, mert a legkevésbé sem akartam szenvedést okozni a lánynak, ez az, amit a legkevésbé érdemel, vagy amit állapota a legkevésbé tudna jól kezelni hosszú távon. Nem tartom makulátlannak, vagy jónak előéletem, épp ezért ez az aggodalom részemről... s már megint csak ezen forognak kis fogaskerekeim, már alig veszem észre, hogy ez tölti ki gondolataim sok-sok napja, ahogy azt se veszem észre, hogy a lábam automatikusan vitt oda, ahová készültem. Mi a baj velem? Persze, pontosan tudom, hogy mi...

"Szárnyas vadkan. MW"

Ennyi állt a kis pergamenen, amit reggelinél átcsúsztattam Ailának, majd befejeztem az étkezést és felálltam az asztaltól, hogy végül most ide érkezzem a fogadóba, ahová belépve gyorsan keresek helyet magunknak egy sarki asztalnál s két üveg vajsört is rendelek és kipakolok, Aila se sokat fog váratni, azt remélem... bár lehet megérdemelném, mert én is elcsúsztam az általam ígért idővel, de mentségemre legyen mondva, a roxmortsi hétvégét vártam és éreztem a legjobban, hogy távolabb az iskolai idegesítő figyelemtől, ketten rendezhessük amit kell. Mert beszédünk van egymással.
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 06. 02. - 22:51:27 »
+1


 Minden energiám az Anna Kareninát való olvasás köti le, legalábbis ha valakit megkérdeznének  arról, mit csinálok biztosan azt válaszolná, hogy ki sem látok a könyvemből.  Ez egyáltalán nem igaz, semmit sem értek abból, amit olvasok annak köszönhetően, hogy Morgan nem messze tőlem helyezkedik el. Néha egyszerűen nem tudom elkerülni, holott minden porcikám ezért kiált…és ugyanakkor a teljes ellentétéért. Vicces, nem igaz? Lassan már magam sem tudom mit gondoljak.
A szívem valósággal megáll, mikor zavartságom okozója egy apró cetlit csúsztat a kezembe, kérdőn és izgatottan nézek fel rá, de nem kapok magyarázatot, mindössze a találkozó helyszínét. Eljött volna a perc, amit egyszerre vártam és féltem? Hosszan bámulom az írását, miközben az alsóajkam rágom, képtelen vagyok ennél többet tenni, szinte kővé válok.  Utána kéne mennem, de nem tudok. Hirtelen fogalmam sincs mit tegyek, összegyűröm a papírt és kilépek a nagyteremből, de ennél tovább nem jutok. A legegyszerűbb az lenne, ha nem mennék el, akkor megkímélném magam. Olyan egyszerű és kellemes a levegőben lógva hagyni a dolgokat a tudat ellenére, hogy Damoklész kardja himbálózik felettem. Mégis tudom, hogy a távolmaradás nem lehet opció, minden porcikám azt kívánja, hogy ne késlekedjek, rohanjak máris. Én csak a hajam fésülöm remegő kezekkel és arra gondolok mit veszthetek? Talán a barátságunk még megmaradhat, talán képes vagyok úgy tenni, mintha ez az egész megsem történt volna. Nem történhet olyan, amire ne lennék felkészülve, minden negatív lehetőséget végigpörgettem a fejemben már ezerszer, bármelyiket kibírom.
A Szárnyas vadkanhoz érve izgalmam nem csökken, épp ellenkezőleg. A gyomrom kavics nagyságúnak érzem, egyszerre ráz a hideg és izzadok a csinos blézerem és kék felsőm alatt. Tulajdonképpen rosszul vagyok, mikor belököm az ajtót és semmivel sem leszek jobban, mikor tekintetem találkozik Morganével. Legszívesebben odaszaladnék, de ezt nem tehetem, így  lassú léptekkel haladok az asztalnunkhoz.
-Szia-mondom, miközben leülök és érzem a szívem a torkomban dobogni, üteme villámgyors, ugyanilyen sebességgel kezdem az asztallapot bámulni Morgan helyett, így talán egyszerűbb lesz.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 06. 07. - 00:20:01 »
+1

Felállok villámgyorsan és kihúzom a széket, majd Aila alá tolom. Szükségtelen udvariasság? Kétségtelenül. Menekülés vagy zavar leplezése? De még mennyire! Ennyire nyugodt környezetben jó ideje nem voltunk együtt Ailával s ez is, na meg a téma is arra ösztökélt, hogy mikor elérte az asztalt és köszönt, a fentebbi cselekményekbe temetkezzem, míg agyam lázasan latolgatja egyszavas köszönésének hangsúlyát, hangszínét, hangerejét, mindezt úgy, hogy még csak nem is figyelek erre tulajdonképpen... Nem tudom magamban hová tenni, sem azt, ahogy leül és szinte azonnal le is veszi rólam a tekintetét. Ha nem lett volna már dolgom egy-két nővel, akkor ezt még zokon is venném, de szerencsére, ha korom ellenére nem is feneketlen, de ahhoz talán elegendő tapasztalattal bírok, hogy értsem: Aila reakciói mögött nem feltétlenül elutasítás mocorog. Na de mi ez a nyugtatgatás egy érzelmektől áthatott léleknek? Lehet szélcsendet előidézni azzal, hogy a karunkkal vissza akarjuk legyezni? Nem. Épp ezért kavarog bennem sokféle érzés és gondolat, na meg megoldási kísérletek arra, hogy ezt a kínos csendet valahogy felszámoljuk. Ha ketten lennénk egy üres szobában egy órával most pengeéles lenne minden másodperc kattanása, az biztos. Megrázom kicsit fejem, hogy elhessegessem az elmémben megfoganó képet, - ezáltal egy-két tincsem rakoncátlanul lódul jobbra-balra-, majd iskolai ingem felé vett farmerkabátom gallérját igazgatom meg s a lazán megoldott iskolai nyakkendőm is elrendezem, hogy azért se álljon a helyén. Vagy egyenesen. Ezzel pedig minden bizonnyal el fogok érni egy rosszalló pillantást, ha Aila befejezte a néma plátói szerelmi vallomást az asztallap irányába, melyet szemei sugallnak. - Igazán csinosan öltöztél. - jegyzem meg, míg arcomra felöltöm a magabiztosság enyhe félmosollyal megtestesített pókerarcát. Tavaly megtanulhattam jól uralkodni az arcom fölött és inkább most is ehhez fordulok, megnyugvást keresve az ismerős mimikában. Lábam is rátámasztom az asztal lábát összekötő alsó áthidalóra s lazán hintázgatok kicsit a székkel hátradőlve. - De azért hiányzik a nyár, meg az alulöltözöttséget indokló hőmérséklet. - pimaszabb hangnem és arcikfejezés, ahogy illik egy ilyen közléshez. Lehet rossz utat választok? Vaalhol el kell kezdeni, mert azzal csak nem lehet nyitni, hogy miután belép hasra vetve csókolom cipője orrát egy nagy gyémántos gyűrűt felfelé nyújtva... hogy a legtávolabbi és jelenleg legabszurdabb képpel éljek. Nem, sokkal jobb, ha "Morgan-ebb" leszek Morgannél, meglátjuk mit sikerül elérnem bájos, ám láthatólag asztal fétissel bíró háztársamnál.
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 06. 07. - 21:42:51 »
+1


Egészen groteszk, amit megérkezésem után tapasztalok. Az, ahogyan én viselkedem a legteljesebb mértékig jellemző rám, bizonyos érzelmeket képtelen vagyok megfelelően kezelni és ezt Morgan is bizonyára tudja, hiszen elég jól ismer.  Az ő habitusa viszont merőben eltér a szokásostól, mivel azt hiszem határozottan zavarban van, legalább annyira, mint én. Ezt nem igazán értem, hiszen éppen ő hívott ide, méghozzá határozott indokkal. Éppen ő szeretett volna beszélni velem, most pedig  az elhanyagolható udvariaskodása és tétova mozdulatai…
Nem tűnik kifejezetten céltudatosnak és ez határozottan furcsán hat rám, ostobaság, de zavara engem is frusztrálttá tesz. Dicséretére suta bólintással válaszolok, majd tekintetem a nyakkendőjére téved, ami bizony nem úgy áll, ahogyan kellene. Akárhogyan is szeretném ezt a főben járó vétket nem tudom figyelmen kívül hagyni.
-Te viszont…-nézek fel az említett ruhadarabra és arcomon gúnyos félmosoly jelenik meg-nos, nyakkendő.
Ezen nincs is mit magyarázni vagy értelmezni, tudatában vagyok, hogy direkt piszkálja ezzel pedáns kis lelkem és ez nekem valahogy jól esik. Végtelenül megszokottak az ilyen apróságok kettőnk között, mindig is azok voltak. Ez az apró gesztus számomra azt jelenti, hogy annak ellenére, ami köztünk történt vagy épp nem történt, rendben vagyunk. Mióta visszatértünk a Roxfortba nem igazán állíthatnám, hogy túl sok szociális interakciót kezdeményeztem volna kettőnket illetően, éppen az ellenkezőjét tettem, hiszen kerültem Morgant. Visszagondolva ez bizonyára rosszul vette ki magát, hiszen nem esetleges ellenérzésem következtében, hanem furcsa feszültségem miatt tettem ezt. Nem voltam képes vele egy légtérben sem lenni, anélkül, hogy nyugtalanságom látható jeleit ne mutattam volna, így inkább távol maradtam.  Nem állíthatom, hogy könnyű volt, hiszen régen része már az életemnek és, ahogy most félénken rápillantok, méginkább érzem, hogy mennyire hiányzott. Azt hiszem ez normális, hiszen barátok vagyunk vagy legalábbis ahhoz hasonlóak.
Kis megjegyzésére azonnal fülig vörösödöm, ezt nem tudom elkendőzni bármennyire is próbálok elbújni hajzuhatagom mögött. Vajon eszébe jutottam azóta? Vajon mit gondol rólam? Kellemetlenül sok ilyen kérdést teszek fel magamnak mindössze pár másodperc leforgása helyett, pedig pontosan tudom, hogy nem akarok rájuk választ kapni. Ezzel sikeresen elterelem a saját figyelmem szörnyű felindultságomról, így arcom lassan visszanyerte szokásos színét. Lassan emelem fel a fejem, ahogy tekintetem végre elszakad az asztaltól és Morganre téved.  Félszeg, de némileg őszinte mosolyra húzódik szám.
-Igen, a kellemes…időjárási viszonyok-mondom és játékosan felvonom a szemöldököm. Csak nem kezdek oldottabban viselkedni? Lehetséges, hogy Morgan összeszedettsége rajtam is segített valamelyest. Érdekes. Ennyire függenék tőle?
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 13. - 22:55:00 »
+1

- Én viszont? - vonom fel a szemöldököm kaján mosollyal. Nonverbális bátorítás, amire biztos nincs szüksége a vörös leányzónak, ennyire már ismerem. Sőt, sok szempontból nagyon is... - Nem, én nem vagyok nyakkendő... bár nem tagadom, meg tudom érteni, hogy megragad ez a nem mindennapi darab, én is a mai különleges napra való tekintettel öltöttem fel. - válaszolok játékosan, a világért sem igazítva meg azt. Sőt, úgy teszek, mintha az lenne a szándékom, de kezem csak még siralmasabb látványt hoz létre. Mezei egyenruha nyakkendő, minden nap ilyen van rajtam, mégis úgy teszek, mintha minimum hernyóselyemből lenne éneklő táncoló figurákkal ellátott mintával valami természetellenesen fura színben. Mindez az egész megadja a kényelmes, ismert, mondhatni megszokott kommunikációs keretet, amit Ailával egymással szemben eddig leginkább tanúsítottunk. És most nekem ehhez az egészhez igenis szükség van az erőre, arra, hogy a megszokottból meríthessek. Már csak azért is, mert az elmúlt időszakban Aila újfent sajátosan viselkedett velem és módfelett került engem. Próbáltam én megérteni és átérezni a dolgot, de nehéz volt... nem esett jól a dolog, nem azt éreztem belőle, hogy igen, ebből jó dolgok származhatnának. Nyáron mind a ketten felelőtlenséget követtünk el, de azt nem mondanám, hogy megbántam volna, épp ellenkezőleg! Viszont Aila, nos... abból, hogy került, inkább úgy éreztem, hogy szégyen munkál benne, semmint pozitívabb érzelmek. De ebbe a találkozóba mégis belement. Nem egészen értem... Épp ezért hozom fel kicsit a dolgot a magam módján, hogy lássam, mit reagál. A hatás, ha nem is leírhatatlan, minden esetre zavarba ejtő. Na nem azért, mert Aila zavarba jön, hanem ennek mibenléte nem kifejezetten derül ki: szégyen, avagy pozitívabb érzelmek fűtik azt. S ennek a tetejébe még szavai is furán csengenek az egész helyzet mellé. Kezd ez sok lenni. - Az. - mormolom magam elé és megragadom a vajsörös üvegem, hogy meghúzzam, majd a palack alja határozottan koppan az asztallapon. - Nem azért az öt knútért, de komolyan az időjárást kell ragozni?! - emelt hangó Morgan? Nocsak, ezt se sokan érik el nálam. Persze, én hoztam fel a meleg időt, de amit mondtam nem arról szólt s annyira elfogyott már a türelmem a fentiek miatt, hogy Aila szavai most inkább felpaprikáznak. Racionalitás? Ha valaki ezt várná tőlem, annak azt felelném, hogy az én érzelmi állapotomban még a leghiggadtabb Hollóhátas is ki tudna fordulni magából. - Mondjak neked valami kellemeset? - dobom kabátomat a szék karfájára, ahogy kihámozom belőle magam. Marhára kezdett már rám melegedni a ruhadarab. - Szeretlek Aila! - felfokozott állapotom ellenére nem csak úgy hozzávágom a szavakat, ezt nem tudom olyan indulattal kimondani, hangom árnyalatai változnak, de csak azért, hogy utána ismét hullámvölgy érkezzen. - És valami kellemetlent is szeretnél hallani? Mert van olyan is... például, hogy  a jelek szerint ez téged kevésbé tud érdekelni, mint úgy bármi velem kapcsolatban az elmúlt hónapokból... - jegyzem meg kifejezetten morcosan, utalva arra is, hogy nagykorúságom napján bizony amellett, hogy ugyan felköszöntött, volt olyan kedves és ignorálta az általam szervezett (illegális) összeröffenést. Jó, lehet pont az illegalitása miatt, de a kerülésének egyik fájdalmas pontja talán mégis ez volt. Lehet, hogy túlreagálok mindent, hogy nem kéne így viselkednem, vagy ilyeneket gondolnom, de félek ettől az egésztől. A háború kitörésétől sorra halmoztam a hülyeségeket a magánéletemben úgy érzem s a béke sem hozott igazi változást, legfeljebb annyit, hogy a saját kis nyomorom hajótöröttje lettem s most, amikor olyannal ülök szemben, akivel egy csónakban evezhetnék, már kevésbé megy a reménykedés. Kiégtem volna tizenhét évesen? Nem, de az elmúlt év terhei mindenkinek a lelki világát megborzolták s a mi kamaszodó lényünkre ez megint csak másként hatott. Én személy szerint nem találtam megnyugvást, mindenben a bizonytalanság érzete erősödött meg s most ez erre is kihat. Mutató ujjam gyorsan, de halkan dobol az asztal lapján s most rajtam a sor, hogy vizuálisan megismerkedjem kicsit a bútordarabbal. Le kell nyugodnom. Alakul is a helyzet, a felgyülemlett feszültséget most kiadtam s azt is, ami úgy feszítette már egy ideje a torkom, azt a bűvös szót és nevet...
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 09. 21. - 22:41:21 »
+1


Könnyed nevetés hagyja el ajkam megjegyzésére, hiszen pontosan tudja milyen vagyok, milyen könnyű kiakasztani a pedantériamérőm és én is pontosan tudom, hogy ezt már ismeretségünk legelején is szórakoztatónak találta.  Azt viszont nem tudom, de határozottan érzem, hogy ez a vihar előtti csönd. Hamarosan valami meghatározó és súlyponti változás fog beállni, mert be kell állnia.  Ha ez beszélgetés rajtam múlik…nos, nem történik meg, hiszen tudattalanom minden energiát a terelésbe öli, míg agyam fogaskerekei lázasan járnak és elemeznek. Szétcincálják Morgan arckifejezését, megmagyarázzák mondatvégi hangsúlyait és szavainak mögöttes értelmét, melynek létéről talán még ő sem tud. Nem kellene túlerőltetnem magam, csak hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell és a dolgok visszaálljanak abba a kerékvágásba, ami mindkettőnk számára megszokott és kényelmes volt.
Válaszom a jelek szerint nem nyerte el Morgan tetszését, hiszen arca megkeményedik, minden mozdulata palástolhatatlan feszültségről árulkodik és ez megijeszt.  Hangjának éle tovább ront helyzeten, önkéntelenül összerezzenek és egy másodpercre találkozik tekintetünk, az én riadt halványkék szemeim és az ő mélybarna szempárja, mely kishíján felnyársal. Értetlenül rázom a fejem kérdésére, hiszen én egy percig sem magára a meteorológiára céloztam, de mégha erről is lett volna szó…éppen ő hozta föl! A kialakulóban lévő helyzet a frászt hozza rám, legszívesebben menekülnék, valami mégis a székhez szegez. Néhány másodperccel azonban tényleg mozdulatlanná dermedek annak az egy csodálatos és értelmezhetetlen szónak hatására. Képtelen vagyok szólni, csak kimeredt szemekkel bámulok magam elé, miközben számbaveszem testem reakcióit.  Először is mintha egyszerre állna meg és gyorsulna fel vérem zajlása, a fejem zúg, mindent túl homályosnak látok, minden kusza. Hosszú percekig nem szólok, némán kapaszkodom a székembe és megkísérlem feldolgozni a hallottakat.
-Mi az a szerelem, Morgan?-kérdezem hirtelen, mellkasom szaporán hullámzik zaklatottságom következtében.  Sokféle lehetséges kimenetelét láttam előre ennek a találkának, de mindenkit biztosíthatok, hogy ez egy percig sem volt köztük.
-Mi vesz rá arra, hogy ezt mondd nekem?-jön a második kérdés holott még az elsőre sem kaptam választ. Valóban érdekel minek vagy kinek is szól ez. A kellemes testnek mely hozzásimult vagy Aila Faye Clarce-nak? Nem tudhatom, ahogyan azt sem hány lánynak mondta ugyanezt. Talán ötvennek, talán száznak, talán kevesebbnek vagy épp többnek. Nem tudhatom valaha igaz volt-e.
-Ne hidd azt, hogy nem érdekelsz-túrok a hajamba zavartan, hiszen fogalma sincs mennyit gondoltam rá, mennyit mosolyogtam vagy épp sírtam miatta –hiszen tudod, hogy mennyire…kedvellek.
Ostoba szavacska, „kedvelem”. Nem kellett volna kimondanom, bánom és azt arcom is elárulja, de nem tudok mit mondani, nem tudom kifejezni azt, amit érzek, így csak szempilláim árnyékából pillantok fel rá félve.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 11. 23. - 10:54:26 »
0

Komolyan mondom, a muglik és a varázslók is hiábavaló munkát akarnának beleölni, ha fel akarnák találni a perpetuum mobile-t, az örökmozgót. Minek? Hiszen az emberi érzelmek formájában én úgy érzem, meg is találtam. Például most a szalmaláng düh ilyen, mely már önmagát táplálja s attól leszek mérges, hogy mérges vagyok. Nevetséges... én eddig nagyon ritkán voltam ilyen, mi történt hát? Aila, ő történt, legalábbis ezt mind ő tudja belőlem kihozni, mint ahogy azt is, hogy még ilyen, nem épp pozitívan felfokozott állapotban is inkább vallomást tegyek. Magam is meglepődök valamelyest, de nincs mit tenni, kimondtam és ezen nem is akarok változtatni. Őszinte voltam és egyenes. Meg haragos. Bár kezdek azért lehiggadni, legalábbis Aila megrökönyödése, reakciói valahogy engem is nyugtatnak, akárcsak a tudat, hogy mit mondtam ki. Mégsem próbálok a szemeibe nézni, inkább kék felsőjét fixírozom helyette. - Tudni nem tudom Aila, csak érzem. - kérdése meglepett, a meglepettség pedig újabb higgadt pillanatot szült szerencsére, meg egy józanabb választ. Bár kérdés, hogy milyen skálán, de én valahol annak érzem... elvont fogalom mibenlétét boncolgatni sok értelme nincs, a biológiai tényszerűségeire meg ő jobban tudja a tudományos választ, mint én, szóval minek is regélnék madarakról és méhekről, hormonokról, vagy bármiről... metafizikai süketelésnek és sok beszédnek sok az alja, ismét őszinte, egyenes és lakonikus voltam inkább. Bár a jelek szerint Freud unokájával ültem le beszélgetni. - Komolyan Aila, ha azt is megkérdezed, hogy milyen viszony fűz az anyámhoz, inkább postázok neked a pszichológus diplomát, de fölösleges beszélnünk... téged mi vett rá arra, hogy eljöjj? - költői kérdést teszek fel neki. - Feszegethetném bármely motivációdat, elemezhetném a testbeszéded, de legalább annyira nem kapnánk választ a te esetedben sem a kérdésre, mint az enyémben. A kérdés nem a miért, hanem a mit. - most már újfent Aila szemeibe tekintek. - És én ezt meg is válaszoltam. - jelentem ki, majd elgondolkodom kijelentésén. Meglehet, nőből van, nem egyformán vagyunk összerakva s botorság feltételezni, hogy úgy viselkedne, ahogy én azt elvárom s ahogy azt kifogásoltam, szóvá tettem. Ezt még el tudom fogadni, úgy gondolom. - Tehát kedvelsz... - bólintok szavaira, mérlegelve a pár hangzóból álló sorocskát, hogy mit is jelent, vagy mit nem. Közelebb nem jutottam általa semmihez, hiszen egyszerre tölthetne el csalódással és reménnyel, örömmel és az ellenkezőjével. De akkor is olyan sután cseng, üresen kong, inkább gesztusait kutatnám, ha beérném ennyivel. De abból csak egymás bámulása lehet és helyzetünk nem rendeződne. Sóhajtok és már végleg lehiggadok a mély lélegzettel. Fáradt vagyok az idegeken táncoláshoz, a húzódozáshoz, így összeszedem magam és újból megszólalok, miután meghúztam italom. - Nos madárkám, a legegyszerűbb, ha továbbra is nyílt kártyákkal folytatjuk, illetve folytatom. Én szeretném, hogy ha a páromnak nevezhetnélek eztán. - kész, kimondtam, elégedetten dőlhetek hátra és fonhatom karba a kezem, átadva a labdát neki. Már elmondtam, hogy mit érzek és azt is, hogy mit szeretnék. Nyílt voltam és őszinte s érzésem szerint valahol még férfitársaimra is rávertem egy kört ezzel.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 04. - 06:12:09
Az oldal 0.063 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.