Hosszú ideje már, hogy a szobába zárkózott. Azt hitte, élete majd varázsütésre megváltozik, és olyan lesz, mint rég - reménnyel, bizakodással teli. A háborúnak vége, már hivatalosan is, őt magát pedig ismét várják Angliában, vagy a világ azon táján, ahova a leginkább óhajtozik.
A valóság hideg keze azonban minduntalan bőréhez ér, hogy ezzel figyelmeztesse, a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem érzi a felszabadulást, amire annyira vágyott és számított, anyja még mindig halott, az apja egy roncs, ő pedig újra a félelemmel viaskodik. Retteg tőle, hogy elítélik és megítélik munkái miatt. Retteg azoktól a pillantásoktól, amiket kaphat. De attól is, hogy hősnek kiáltják ki.
Háború volt. Háború, ami áldozatokat követelt. Ahogyan a napok telnek, úgy érzi, hogy egyre inkább veszít el egy-egy darabot önmagából. Mindig egy kicsit kevesebb, amikor felkel. A benne tátongó űrt pedig csak egy módon töltheti be.

A bögrék alján ázott kávézacc. Tizenhárom éves kora óta kávézik, de napi kettő-háromnál nem ivott többet. Most viszont kényszeresen tölti újra a bögréket az obszidián színű, belé életet inhaláló méreggel, ami lehetővé teszi számára, hogy elég ideig lehessen ébren. Szeme alatt akkora táskák, ami bárkinek elég lenne a hétvégi bevásárláshoz, s lassan mintha átitatná azt a kávé színe, annyira sötét. Kivéve persze vörös szemeit, amik minduntalan, nyugtalanul fürkészik az apró, pici jeleket, amiket a pergamenre vet. Étel helyett mintha a tintát és a pergament fogyasztaná. A tálcák halomban hevernek az ágyon, amit láthatóan inkább arra használ, hogy legyen hova rakni a dolgokat, amik épp útban vannak. Kiadós reggelije, amit bárki más megirigyelne, érintetlenül áll az egyik tányéron. Talán csak az apróbb, sós süteményekből fogy néha-néha egy kevés. Ezen kívül könyvek, különös ereklyék, és egy felbontatlan boríték is ott van, rajta egy méltán híres címerrek. De épp nem volt kedve foglalkozni vele. Pedig már négy napja megérkezett az a bagoly.

Újra vendége van. Néha kéretlenül állítanak be hozzá fogvatartói, hogy hogyléte felől érdeklődjenek. Lassan a napi rutinhoz tartozik, pedig egyáltalán nem kért belőle. A fiatal asszonyt látta már persze, még a nevére is emlékszik. Onnan jegyezte meg, hogy mindig látja egy gyerekkel a karjában. Mivel ő maga pedig soha életében nem érintkezett gyerekekkel, így nagy ívben kerüli a Meadows asszonyt, mielőtt még arra kérnék, fogja meg.
Úgy hiszi, köszönt neki, vagyis az ő fejében ez megtörtént esemény, a valóságban, azonban nem.történt semmi. Továbbra is egy pergamen felé görnyed, és valamit nagyon irogat. Kezd kicsit tompulni… tényleg jót tesz majd neki az a kávé.
- Ne! - legalább felnéz a munkából a takarítás ajánlatakor. Ilyen riadtan azonban senki se közölte még senkivel, hogy ne fáradjon.
- Mindennek helye van. Kell a káosz. Anélkül nem tudok dolgozni. - megremeg a kezében a penna, s tekintetét az egyik tálra.függeszti. A sütemények, amiket tegnap este kapott, és nem evett meg, mostanra már teljesen elszáradtak. Sohasem volt igazán rendszerető ember. A sok, szanaszét heverő tárgy különös színeket, mintázatokat, formákat és alakzatokat alkotnak, ami jó hatással van a kreatív elméjére. De azért amit itt művelt néhány nap alatt, azért talán tényleg túlzás.

A szabad levegő és az emberi társaság az a két dolog, amit a leginkább kerül ezen a helyen. Az első nap még kiült a kertbe, amikor azt a nagy ebédet tartották annál a hosszú asztalnál, azonban egyszerűen úgy érezte, mintha valami nem stimmelne. Pedig örülnie kellene, amiért ennyi ember életét megmenthette, hőssé válhatott, hogy most hálásak neki, és örülnek annak, hogy létezik. De neki ez az egész teljesen üres. Úgy érzi, hogy pillanatról pillanatra eltávolodik saját emberségétől, ahogyan a többi embertől is. Nincsenek mások, csak a számok és a szimbólumok, amik éjjel nappal, szinte állandóan a fejében kavarognak, s ahogyan fejéből egyre több és több dolog születik meg, ő maga úgy lesz napról napra kevesebb.

- Köszönöm, de nem fogok. - próbálja kizárni a nő jelenlétét, s ezzel lerendezni az egészet. Láthatóan, egészen befeszült attól, hogy megint nem lehet egyedül, a legkevésbé se vágyik emberi társaságra. Épp eleget volt emberek között Rómában, még többet is, mint szeretett volna. Ráadásul sehova sem menekülhetett előlük. Most tehát minden pillanatot arra használ, hogy menekülhessen.
- Azokhoz pedig ne nyúljon. - utal a földön lévő, összegyűrt pergamen darabokra. Többnyire olyan képletek, számítások és komplex rúnasorok, amiknél elakadt valahol. A hibákat viszont meg szokta tartani, amennyiben úgy érzi, még van értelme gondolkozni rajta. Még mindig találhat valami megoldást. Persze a "szemét" így is a kukában landol. Nyilvánvalóan az első dolga lesz kiszedni őket, amint végre magára hagyták őt.

A levél már napok óta a mindenes tárolóként használt ágyon hever. Felbontatlanul. Elképzelése sincs róla, mi állhat benne, talán azt se fogta fel, hogy az egyáltalán neki érkezett. Már különben is ott hever az asztalon egy másik, aranyozott, Gringotts-pecsétes levél, ahol egy másik ajánlatot tettek számára. Jó magas fizetéssel, fontos pozícióban, ráadásul nagyobb eséllyel kaphatja meg az engedélyt az egyiptomi expedícióra is.
- Soha nem jártam a Roxfortban, és továbbra sem tervezem. - feleli röviden, hiszen maga a gondolat is nevetséges. Ugyan tanított már - a nála alig néhány évvel fiatalabb unokatestvérét -,  egyszerűen nem.tudja elképzelni magát, hogy nagyobb csoportoknak is tanítson. Különben is, huszonegy éves. Nem professzornak való.
Aztán oldalra pillant, az ágy felé, ahol csak meglátja a levelet. Hallotta, mintha ez a nő is ott tanított volna. Bizonyára észrevette a levelet, és onnan találta ki, mi lehet a tartalma. Lerakja a pennát, pálcáját kezébe veszi, hogy még azt a másfél lépés távolságot se kelljen megtennie, és a kezébe lebegtesse a levelet. Ugyan varázsereje is megsínylette a háborút, az láthatóan már az első pihenőnap után teljesen regenerálódott. Ellentétben a fizikai testével, és a lelki állapotával.

Feltépi a levelet, se a pecséttel, se a levélvágás helyes módjával nem foglalkozik. Neki egyáltalán nem egy nagy szám, ha levelet kap a Roxfortból, még akkor sem, ha nem volt alkalma ott tanulni.
Tisztelt Mr. Quinton... Megüresedett tanári pozíció... Nagy szaktekintély... Szükségünk lenne magára... Várom a személyes találkozóra... Minerva McGalagony igazgatónő.
Semmi érdekes.
Összegyűri egy gombolyagba a levelet, ami rövid úton a mellé rakott kukában landol, a hibás számításai és a többi szemét mellett.
- Ostobaság. Találnak mást. Nem vagyok alkalmas erre. - morgolódva sorolja kifogásait Avelinnek, valójában viszont csak egy dologról van szó. Nem akar emberek közé menni. A Gringottsban pedig senkit se fog érdekelni. Egyedül fog dolgozni, és olyan feladatot kap, ami számára is kihívás. Áthatolhatatlanná varázsolni a legnagyobb varázslóbankot... Már tudja is, hol és milyen rúnákat fog használni.
- Különben a Gringottstól is kerestek, és már elfogadtam az ajánlatukat. Ha nem tartanának itt, akkor már hasznos dolgokkal is tudnék foglalkozni. - újra megigazítja szemüvegét, a pennát pedig a kezébe veszi, hogy azzal ismét a rúnák felé görnyedjen.

Végre. Végre úgy gondolja, ideje lenne a tudásának gyarapításával és szellemi fölényének visszaszerzésével foglalkoznia. Hiszen hosszú ideje nem pallérozhatta elméjét, nem tarthatta szinten tudását, a sokfajta írás, amiket pedig elsajátított, könnyedén elszállnak, ha nem gyakorolja eleget. Ehelyett viszont attól a kevés privát szférától is látszólag megfosztják, amit kikövetelt magának, holmi földi, halandó problémák miatt zaklatják, amivel semmi kedve foglalkozni, és mindezek mellé olyanokat mondanak neki, aminek semmi értelme. De még inkább, senkinek semmi köze hozzá.

- Távol áll tőlem, hogy közönséges ember módjára gondolkodjak. S lassan az is, hogy ember maradjak. - vesz revansot a közhelyes mondatok hallattán, melyeket mintha egyenesen a Szombati Boszorkány lélek rovatából olvasott volna fel. Nem mintha bármi köze lenne ahhoz a szennylaphoz. De ő nem az az ember, akit néhány szép és motiváló szóval meg lehet győzni. Neki tények kellenek. Tények és logika. Minden, ami számára felfogható. A többi neki nem számít, a többi kevés.
S hogy embernek maradni mivel jár? Ha cserébe ennyit kell szenvednie, amennyit az utóbbi pár hónapban, akkor köszöni szépen, de nem kér belőle. Az emberi lét korlátokkal teli. Ő pedig ennél jóval többre méltatott, ha már olyan elmével született, amivel gondolkodás nélkül vágja rá a megoldást kétjegyű számok szorzatára.

Ahogyan Ms. Meadows beszél, szíve ritmusosabban verni kezd. Felzaklatja. Minden szó, ami elhangzik tőle, hevesebb zakatolásra készteti így is kátrányszínű méregtől túlterhelt szívét. Pedig nincs igazán logikus oka annak, hogy így érez. Talán annak sem, hogy még képes érezni. Hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig azért mégis csak emberből van. Egy emberből, aki fél, retteg, s cseppet sem várja a jövőt, ami ki tudja, mit hozhat még. A félelem, s az a furcsa harag kettőssége pedig kezdi a sodrából is kihozni. Cseppet sincs szüksége életviteli tanácsokra, köszöni.
- Mégis miből gondolja, hogy tudja, mire van szükségem? A háborúnak vége, és nincs már semmim, ami bárkinek is kellhet. Különben is, honnan veszi ezeket? - megemeli a hangját, de legalább hajlandó a betolakodóra nézni. Haladás. Tekintetével viszont képtelen hazudni. Ami máskor üres és élettelen, most zavart, haragot és félelmet tükröz vissza. Félelmet ettől a nőtől. S félelmet attól, hogy esetleg mégis van valamije, amit még nem vettek el teljesen tőle. Pedig még vissza sem szerezte.

Visszafordul az asztalhoz, s tintába mártja a pennát. Keze megremeg kissé, így apró, pici tintapöttyök halmaza lepi el mind a pergament, amire ír, mind az asztalt, ami támasza. Az egyetlen támasza, azzal a tudással karöltve, amivel rendelkezik. Majd újabb jeleket ró a pergamenre, amik épp olyan kaotikusak, mint az eddigiek, szinte kitárva belső zavarát a világ elé.
- Sajnálom, téved. Nincs lelkem. - motyogja apatetikusan, miközben a káoszt magát foglalja rúnákba. Ha lett volna lelke, nem árusította volna ki egyetlen értékét. De mégis megtette. Tehát a Gringottsnak is megfelel majd.

Láthatóan feszültebb és ingerültebb a nő ittléte okán. Eleve ehhez a terápiának nevezett badarsághoz sincs semmi kedve. Nincs neki semmi baja. Csak engedjék haza, hiszen bőven lenne mit csinálnia. Elintézni a leendő állását, felkészülni a munkára, kitalálni, mi lesz az új kutatási anyaga, s alapjába véve felmérni, hogy a háború miféle pusztítást okozott az ő birtokai körül. Nyilvánvaló ingerültsége, ehhez meg sem kell szólalnia. Vannak, akik verbálisan talán sosem lesznek képesek igazán kifejezni magukat, mégis ott érződik a levegőben, ha valamit nem tartanak helyénvalónak, ha valami esetleg felbosszantja őket.
Bosszantja őt Mrs. Meadows bizonyítási kényszere, ahogyan valamiért még akkor is az ő elismerését kívánja bezsebelni vélt vagy valós tehetsége nyomában, ha tisztában is van vele, az ő világuk mennyire különböző. Ő igazi, megfogható tudományokkal foglalkozik, áttörő felfedezései vannak és lesznek is, amik alkalmasak lesznek arra, hogy ne csak új perspektívákat tanítsanak az embereknek, de felelevenítsenek olyan varázslatokat, amiket talán már rég elfeledtek. Míg a nő pusztán ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti, amiket a Szombati Boszorkány valamelyik számából leolvasott már. Őt nem érdeklik a mugli tudósok. Mindazonáltal biztos benne, hogy ha meglennének a megfelelő eszközeik, a saját képleteikre tudnák formálni azt, ami számukra természetes, és amit mágiának neveznek.

Aprót sóhajt, mikor a nő végez monológjával. Belefáradt ebbe az egészbe. Ha nem szeretné ennyire elkeseredetten visszanyerni szellemi épségét, minden bizonnyal pillanatok alatt képes lenne elfáradni és elaludni, amint lehunyja szemeit. Leveszi szemüvegét, fáradt kezeivel leteszi az asztalra, bár az azon tobzódó kupleráj miatt az is kész csoda lesz, ha majd később újra képes lesz megtalálni azt. Ha megadja a nőnek, amit akar, akkor talán abba fogja hagyni a zaklatását.

- Miből gondolják a maga kis csészéi, hogy alkalmas vagyok tanárnak? Győzzön meg róla. Vagy győzzenek meg. Bárhogy is működik az, amit csinál. – lehunyt szemekkel beszél, jobbjával sajgó fejét támasztja meg. Csak túl akar esni az egészen. Minél hamarabb megkapja, amit akar, annál hamarabb lelhet nyugalomra kedvenc könyvei körében.
- A holnapi napon pedig távozok. Vissza Angliába. Fel kell mérnem a károkat, amiket a háború okozott. Így is rengeteg időt töltöttem itt. – illetve pazarolt el, ahogyan magában gondolja. Számára ez a béke és nyugalom szigete cseppet sem gyógyír a lelkének. Nap, mint nap gyermekbőgés, háziállatok armadája, és rengeteg ember vár rá a szabad és friss levegőn, amiről azt mondják, hasznos lehet neki. De neki csak a magány kell. Hogy kissé vissza tudjon vonulni, és azzal foglalkozni, amit igazán szeret. Ez miért büntetendő?