Az északi udvar

Az északi udvar hatalmas füves terület. A diákok télen hógolyóznak, szánkóznak, csúszkálnak itt.

Az udvart a tó, az erdő és a vár védőfala határolja. Órási terület.

Joe B. Rock

Wanderlust

Melegen süt le a nyári nap sugára…
Szeretném hinni én, a naiv, dohányzó prefektus a tulajdonképpeni pusztában sétálva, de ez a szeptember egészen máshogy képzeli a természet máskor szép, fokozatos vetkőztetését. Látszik már néhány fa kissé csontvázszerű ágazata a parkban, és hűvös, gúnyolódó szél fúj át közöttük. Igyekeznem kell, hogy életben tartsam a cigarettám végén a lángot, és habár most nyerésre állok, az öngyújtóm újfent gyengélkedik, így szeretném elkerülni ezt a lehetőséget – ahogy mindenki mást is, aki felbukkanhat ebben a már majdnem takarodói órában a birtokon. Nemrég ért véget a hollóhátasok edzése, őket kellett ellenőriznem, hogy rendben visszaértek e, és aztán itt felejtettem magam, mindenféle járőrözésekre hivatkozva, remélve, hogy senki nem olyan vakmerő, hogy itt és most akarjon csatlakozni hozzám. Ezúttal még a társam sincs jelen, és bár még nem kérdeztem rá nála, vajon mit szól a sunyiban dohányzási szokásomhoz, valami azt súgja, még a lassan éjszakai formáját felmutató parkban is, hogy nem biztos, hogy lelkesen támogat majd benne.

Már csak pár slukk maradt a kezemben, amikor szokatlan dologra leszek figyelmes: egy taláros, messziről közeledő alak vág át a pusztán, és egyenesen az erdő felé halad tovább. Mivel minden évben elhangzik mindenféle kellemetlen halálnemekkel egy listában emlegetve a tiltás, miszerint ne menjünk a fák közé, gyanítom, őt sem éppen a koraesti friss testmozgás motiválja abban, hogy eltűnjön a sötét Rengetegben. Felsóhajtok, siratva a lehetőséget, hogy ma korán ágyba kerülök mindenféle különösebb bonyodalom nélkül, és utána eredek. Már a lehullott levéltakarón lépkedve gondolok csak arra, hogy ha nagyon mélyre hatolt be, nem követem, hanem… egyelőre nem tudom. A prefektusi megbeszéléseken általában olyanok hangzottak el, hogy mit csináljunk, ha megdobnak egy trágyagránáttal (elegánsan emelkedjünk felül, majd büntetőmunka), párbajozókat látunk (elegánsan emelkedjünk felül, majd büntetőmunka), netalán rajta kapunk valami istenkísértőt cigarettázás közben (itt valamiért nem figyeltem…). Az, hogy diákot látunk beslisszolni közvetlenül takarodó előtt teljes lelki nyugalommal a fokozottan Tiltott Rengetegbe, eddig nem szerepelt a listán.
Fázósan összébb húzom magamon a taláromat, és legalább annak örülök, hogy csizma van rajtam, amivel ugyan hangtalanul suhanni nem igazán lehet, de legalább nem töröm ki a nyakam egy gyökérre lépve a magas sarka miatt…

Motozást hallok, szerencsére nem olyan mélyen, így a pálca végén fényt gyújtva abba az irányba fordulok. Remélem, hogy az elkóborolt báránykát találom meg a fák mögé belépve, és nem mondjuk egy rémálom való életben kivitelezett alakját, amint az engem néz vacsorának… mostanában mintha mindig a körülmények áldozata lennék.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

    Megvolt a tanévnyitás. Még csak pár nap telt el, de már éppen elég időt töltöttem a kastély falai között. Nem mintha nem szeretném a Roxfortot, de azért a természet adta lehetőségek kecsegtetőbbek, mint a kastély ódon falai között töltött unalmas órák. Így hát vettem a fáradságot és sötétedés előtt nem sokkal kicsempésztem magam a természetbe. Jelenleg nem nagyon érdekel, ha elkapnak. Még csak év eleje van. Lehet, kapok pár büntető munkát és pont levonást, de messze van még az évvége és már éppen itt az ideje egy kis kószának a Rengetegben, avagy akörül.

     A kastélyból az út kifelé eseménytelenül és meglepően könnyen telt. Ami nálam azt jelentett, hogy ez így nincs rendben. Törvényszerű, hogy lassan történnie kell valaminek, ami megakadályozhat a kijutásban. Legalábbis általában sötétedéskor nem tud csak úgy kisétálni valaki a Roxfortból. Kivéve engem meg még egy tucatnyi embert, akik ismerik a járást. Na meg azokat, akiknek van engedélye. De az úgy nem nagy tudomány… Már majdnem a Rengeteg felé vezető hídnál jártam, amikor szapora léptek és hangos beszélgetések zaja csapta meg a fülemet. Bravúros bukfenccel bevetettem magam egy bokorral benőtt oszlop mögé. A mutatvány közben kicsit rosszul mértem fel a távolságot és beütöttem a fejem, ami nem volt kellemes, de legalább nem láttak meg. Megvártam, amíg a csapat elhaladt mellettem. Az említett csapat a hollóhátasok voltak. Valószínűleg éppen végeztek az edzéssel és mentek a dolgukra. Követve a példájukat én is folytattam az utam az enyém felé. Még nem tudtam pontosan mit akarok csinálni az Rengetegben. Az biztos, hogy jó lenne találkozni valamilyen varázslénnyel. Bár azért a dementorokat mellőzném, de ha úgy adódik hát, akkor is jó móka volt.

     Kiverve a kissé ijesztő és elkeserítő gondolatokat a fejemből elértem a hídhoz. Visszanéztem egy pillanatra, hogy nincs-e ott senki és törpejárásba végig mentem rajta, úgy, hogy a korlát takarásában legyek és ne vehessenek észre az ablakokból sem. Kissé fárasztó meló volt, de megérte.

     Most jön csak a neheze. Végigérve a hídon letöröltem a kisebb verejtékcseppeket és felmértem az előttem lévő terepet. A láthatárón megpillantottam a tavat, az erdőt, a vár védőfalait és a végtelennek tűnő birtokot, ami egyenlő egy jó sprinttel. De vigyázni kell, hogy a meredek leejtőn ki ne törjem a lábam a sötétben. Ugyanis folyamatos settenkedésem közben már eléggé besötétedett és Lumos használata nélkül eléggé rizikós lehet az út lefelé. Megigazítottam magamon a fekete köpenyemet és neki láttam a leejtőnek. Szépen és óvatosan, de mégis, amennyire lehetett fürgén lebaktattam a leejtőn remélve, hogy fekete köpenyben nem látott meg senki.

     Végre valahára elértem a célomat. Itt vagyok az erdő lábánál. Megálltam pár pillanatra, majd vettem egy nagy levegőt. Beszívtam a tüdőmbe a fák és a fű illatát, majd bevágtattam a rengetegbe. Otthon édes otthon. De jó is a természet. Kissé elkalandoztam. Amit nem lett volna szabad. Azt hittem, hogy biztonságban vagyok, pedig most kell csak odafigyelnem igazán. Felhagytam a lopakodás alapelvével: a nesztelenséggel. Lábam elé nem nézve csak úgy csörtettem át az avaron és a törött ágakon remélve, hogy nem vett észre senki. Percekig meneteltem még az erdőben, amikor idegen hangokra lettem figyelmes. Gyorsan ám, de nem nesztelenül bevetettem magam egy méretesebb fa mögé.

      Meg kell hagyni kissé megijedtem. Szeretem a vadakat, de azért néha tudnak túl vadak is lenni, mint ahogyan a nevükben is szerepel.  Óvatosan kidugtam a fejemet a fa mögül és a pálcámat a kezembe fogva továbbra is a fához lapultam. Hirtelen megnyugvás lett rajtam úrrá, mikor megláttam a pálca végén fénylő gömböt. Majd jött a felismerés után rögtön letörtem, hiszen ennyi volt. Egy tanár elől nincs értelme menekülni. Főleg, ha tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszem most elbúcsúzhatok egy időre a kószálásoktól. Nem volt mit tenni kiléptem a fa mögül és feltartott kezekkel közeledtem az ismeretlen felé.

- Rendben van. Lebuktam. Jöhet a büntető munka… - Feleltem kissé letörten, majd a kezemet a szemem elé emeltem és észrevettem, az ismeretlen körvonalaiból, hogy nem is egy tanárral van dolgom. A felismerés után kisebb mosoly ült ki a szám szélére. Lehet, hogy még nincs vége az estének…

Joe B. Rock

Valószínűleg eltelik még egy kis idő, mire eljutok oda, hogy ne találjam ezeket a szavakat vészesen ismerősnek… legutóbb ugyanis én még a szituáció másik oldalán foglaltam helyet a széles mosolyommal, ártatlanságra hivatkozva. El kell ismerni a most már ismerős fiúnak, hogy nem próbál menekülni, ha fordítva alakul, ő már csak a kecsesen szökellő hátamat látná a fák között.
- Szia… Rock, ugye? – lépek be a kis tisztásra, ahol álldogál – Tudod, mielőtt átmegyek ijesztő prefektusba, muszáj megkérdeznem, mire készülsz itt magadban…
Mosolyogva figyelem a gesztusait, elvégre tényleg nem mindennap kerülök ilyen helyzetbe, főleg nem a velem majdnem egy magas fiúval. Ismerős a klubhelyiségből, de beszélgetni nem sűrűn szoktunk, és csíptem már el olyan, lányok között zajló viháncolást, aminek ő volt a tárgya.
- Oké, vannak tippjeim, de egy részük illegális, egy nagyobb halmazuk pedig perverz, már csak az időpont és a helyszín miatt is. Nem azt mondom, hogy könnyű ellenállni Skócia vadítóan változatos tájainak és a tiltásnak, de azért nagyon kíváncsi vagyok, mi a tényleges magyarázat.
Nem hiszem, hogy egy kicsit is megijesztettem, egyrészt a Tiltott Rengetegben álldogálunk, ahol nálam csak rosszabb dolgok tehetnek fel kérdéseket, másrészt nem is volt ez a célom. Még elég erőteljesen szoknom kell az esetleges szereptörésemet, elvégre eddig én okoztam álmatlan éjszakákat a prefektusi gárdának, vagy azért, mert tudták, hogy bizony Minnie Balmoral kézjegyét viseli magán az az újfent törött tükör a negyedik emeleti lánymosdóban, vagy mert mindezt egy ártatlan, de csábítónak szánt mosollyal tagadtam le… erre most én magam vagyok itt a törvény keze. Remek elgondolás egyébként, de mivel dohányzás bűnében továbbra is sáros vagyok, valószínűleg nem én leszek az év legerkölcsösebb kitüntetettje…
Mindezektől függetlenül továbbra is meglehetősen kíváncsi vagyok, miért érezte úgy az úriember, hogy be kell ide osonnia, és magamban azért imádkozom azért, hogy csak én legyek erre kíváncsi mindenféle képzeletemben alakot öltő fenevadak helyett, amelyek talán már lesnek is ránk, ideértve magát Friccset is…

[- Öhm. Igen.]

Minerva E. Balmoral

   
      A felismerésem helyesnek bizonyult. Nem egy tanár, és ami még jobb nem is Friccs áll velem szemben. Komolyan nála még jobb lenne egy falkányi vérfarkas előli menekülés is. Az előttem álló egyén nem más, mint a Griffendél egyik prefektusa. Aki nem mellesleg elég vonzó is számomra. Óvatosan végigmértem őt a szemeimmel, nehogy azt higgye, hogy valami perverz volnék és meglepődtem, hogy majdnem akkora, mint én. Ez érdekes távolról, nem tűnt ilyen magasnak soha. De ez tetszik.

- Öhm. Igen. – Feleltem kissé rekedt hangon, majd eltettem a pálcámat. Kicsit elszégyelltem magam, hogy pont egy lány kapott el. Bár közben örültem is, mert úgy néz ki ő nem egy üresfejű fehérnép, hanem helyén van az esze és egy testi adottságai is. – Te meg Minerva vagy ugye?... Ő akarom mondani Balmoral kisasszony. – Kérdeztem kissé közvetlen stílusban, majd mikor rájöttem, hogy nem kellene azonnal jó pofizni inkább visszafogtam magam.

- Igaza van kisasszony. Skócia tájai meglehetősen szépek. Én már csak tudom, ugyanis csak pár órányira lakom az iskolától… - Kezdtem a mondandómat, hátha kicsit jobb viszonyba kerülök vele és enyhébb lesz a büntetésem is.  – A kószálásom indítéka nem más, mint a kaland. Unalmas volt már a kastély és hiányzik az állatok jelenlét is. – Folytattam a mondandómat. – Tudja kisasszony én oda vagyok az állatokért. Főleg a varázslényekért. Az se baj, ha harapnak. Az a jó bennük, hogy nem idegesítenek az ostobaságaikkal. Nem úgy mint az emberek… - Itt elharaptam a mondat végét és körbepillantottam, hogy nincs-e valami ólálkodó lény a közelben.

- Szerintem sejti miről beszélek. – Fejeztem be a mondandómat és reméltem, hogy a kissé „úriasra” váltott stílusom tetszik neki és nem fog azonnal a kastélyba szaladni velem. Ám ha nem tetszik az sem, baj. Nem nagyon szoktam így beszélni. De a tapasztalataim azt mutatják, hogy ha ma valaki kicsit választékosabban és udvariasan beszél, arra ráhagyják a dolgokat. De legalábbis figyelmüket vesztik az eredeti szándékuk iránt. Ilyen a mai fiatalság. Mondom én: egy 15 éves suhanc.

Joe B. Rock

- Nehogy eltedd a pálcádat. – mosolygok tovább – Nem szeretném elrontani a kedved, de sajnos biztos vagyok benne, hogy lenne itt olyan lény, ami pályázik arra, amivel tartod. Igen, de jobban örülnék, ha a Minnie-nél maradnánk.
Meglepődöm azért eléggé a hirtelen magázódáson, de aztán egy fának dőlve hallgatom a következő magyarázatokat arról, mi késztette arra, hogy ide induljon üdülni, illetve hogy lettem ilyen pillanatok alatt kisasszony.
- Skócia páratlan tájaiból nekem is kicsit több jutott, mint szerettem volna, Aberdeen közelében nőttem fel… érdekes, hogy még sosem találkoztunk. – gondolkozom el, habár azt hiszem, az ő családjának addig jó, amíg nem ismeri az enyémet. Ezek alapján félvér lehet, esetleg mugli születésű, habár bevallom, nem emlékszem pontosan, hol lehetett tavaly, azokban a vészterhes időkben egy ilyen kíváncsi, határokat ezek szerint jó szándékkal megsértő egyén. Persze, hazudhat is éppen nekem, de ez az ő dolga, nem ront vagy javít a lehetőségen, hogy megbüntetem.
- Megkérdezhetem, Mr. Rock, arra számít, hogy ha magázódni kezd, nem megyek át rémes fúriába, és nem sikáltatom fel önnel a Trófeatermet? – kacsintok rá – Egyébként tényleg nem. Annál sokkal kreatívabb vagyok… Á, szóval azt szereted, ha fáj? Ha éppen az állatok izgatnak, és most ezt a szó udvarias értelmében mondom, miért nem mondjuk, egy alkalmasabb időpontban keresed őket, esetleg közelebb a kastélyhoz? Amúgy pedig ötödéves vagy, ugye? Ezek alapján legfeljebb két év különbség lehet köztünk, ha nem haragszol, én maradnék a közvetlenebb beszélgetési formánál.
Mintha egy ág reccsenne fölöttünk közvetlenül, de a fényt oda irányítva csak egy bagoly néz rám felháborodva, amiért megzavartam a roppant fontos fészkelésében. Sosem érdeklődtem különösebben az állatok iránt, nem azért, mert nem tartottam fontosnak vagy védendőnek az élővilágot, egyszerűen nem kötöttek le annyira, mint az előttem álló, szintén körbekémlelő fiút.
- Igen, sejtem, mire gondolsz. Ettől még remélem, tudod, hogy nem azért nem engednek be ide diákokat, mert esetleg tartanak a hirtelen kitörő piknikezési hullám miatt, hanem mert elég sok a legenda eltűnt emberekről, és hasonlókról. Amióta a Minisztérium kiadta a figyelmeztetést a dementorokról, nekem sem a pihentető túrázás jut eszembe erről a helyről, és az a szomorú helyzet, hogy egy ilyen alkalom adtán legfeljebb a futásban tudnék jeleskedni, a patrónusom még nem tökéletes. Vagy te esetleg meg tudod idézni?
Időközben odakint, a fákon túl már teljesen besötétedett… hamarosan tényleg érvénybe lép a takarodó órája, és ha nem is nézem azt, hol beszélgetünk, attól még nyilván nem egy ötperces kis körutat tervezett. Gondolom, szólnom kellene a házvezetőnknek arról, amit láttam, de szeretnék meggyőződni arról, hogy igazat mondott, amikor csak a varázslények iránti olthatatlan vágyra hivatkozott a séta kapcsán.

[- Bocsánat Minnie. Ami meg a harapós bestiákat illeti én is tudok harapni.]

Minerva E. Balmoral

        Miután figyelmeztetett, hogy jobb és hasznosabb, ha a pálca a kézben van, mint sem a zsebben.  Fogtam és az ujjaim között forgattam az említett tárgyat. Meglepő lazaság járta át őt. Neki dőlt a fának és úgy hallgatta a mondandómat, mintha csak éppen valami magától értetődő dolgot mesélnék neki.
- Bocsánat Minnie. Ami meg a harapós bestiákat illeti én is tudok harapni. – Feleltem és kacsintottam egyet. Reméltem, hogy kicsit megzavarodik, nehogy már csak ő legyen fölényben.
-Hm Aberdeen… - Töprengtem hangosan. – Aberdeen. Á igen. Megvan. Az pont a másikfelén van Skóciának. Én ugyanis Glenfinnanból származom. Így igen kicsiny volt rá az esély házon kívül… – Ecseteltem a rejtély magyarázatát.

   Most jött el az a pillanat, amikor kissé igazán megijedtem. Nincs kedvem a házi manókkal takarítgatni. Sőt egyedül meg végképp nincs. A kacsintásából viszont rögtön rájöttem, hogy esze ágába sincs ilyet tenni. Bár az lehet, hogy rosszabbat is ki tud találni, de már mindegy. Hiszen elkapott.
- A fájdalommal illetve egy seb szerzésével, csak a gyengeség távozik a testből. – Feleltem nagyzolva. – Bár igaz lehet, hogy nem így állnék hozzá, ha itt nyáladzana a fülembe egy vérfarkas. – Tettem hozzá. – Egyébként meg szerintem ennél alkalmasabb időpont ritkán adódik. Ugyanis az állatok alkonyatkor és pirkadat előtt a legélénkebbek. Amikor a humán elemek a legkevésbé zaklatják őket. – Ecseteltem neki.  – Ez így igaz. – Feleltem büszke mellkassal. – Oh igen, bocsánat a stílusért. De a tapasztalat azt mutatja, hogy jobb, ha óvatos az ember. – Feleltem.

   Ahogy kimondtam egy ág reccsenése törte meg a csendet. Minnie a pálcájával odavilágított és kiderült, hogy csak egy Uhu, aki éppen a dolgát végezné, ha mi nem zargatnánk. Közben én is irányítottam a pálcám hegyét. De mielőtt ezt Minnie is megláthatta volna, gyorsan visszaengedtem a kezem. Mutatván, hogy egy bagoly zörgésére meg sem rezzenek.

- Touché’. – Feleltem. – A dementor bitang egy teremtmény. Igaz a patrónusom elég gyatra. Még csak egy lepkefingnyi füstfelhő van a helyén. Viszont bízok az ösztöneimben és a szerencsémben. Ha meg úgy hozza a sors, akkor ez van. Nem lehet folyton folyvást aggódni az életben. – Feleltem, majd észrevettem, hogy már nem is csak a pálca világít, hanem a hold fénye is átszűrődik a fa lombjai között. – De nem érek rá csevegni. Viszont van egy ajánlatom. Megígérem, hogy engedelmeskedek neked és nem megyek beljebb a Rengetegben. De szeretnék, ma még valamilyen lényt találni. Ami meg is valósulhat, ha innen nem kifelé vagy befelé indulunk, hanem ebben a vonalban mondjuk arra. – Böktem baloldalam felé a pálcámmal. – Kitudja talán még túl is éljük az estét. Mit szólsz, van kedved egy kis kalandhoz? – Kérdeztem érdeklődve, hiszen eléggé jó társaságra leltem itt az erdőben. – Ha meg valaki meglát, minket, akkor a balhét elviszem én. – Mondtam, majd elindultam a már említett irányba remélve, hogy a következő amit érzek nem egy kábító átok lesz…

Joe B. Rock

- Azt mondod? - mosolygok tovább - És ha nem hiszem el? Nem vagy olyan buta, hogy rajtam akard megmutatni.
Dicséretes ez az egyszer élsz elv a társamnál, de azért bármennyire rezzenéstelenül is fogadja a bagoly jelenlétét, biztos vagyok benne, hogy valami túlélési ösztön az ő fülébe is sugdossa a menekülési módok hosszú listáját. Ha mégsem így lenne, igen komoly balszerencsémre belefutottam valakibe, aki vélhetően funkcionális pszichopata, és bármilyen rossz is ez a lehetőség, ez még a jobbik.
- El kell keserítselek, a balszerencse a legjobb barátom… ha még egy darabig itt csevegünk a halálunk körülményeiről, biztos lehetsz benne, hogy kihívásnak fogja tekinteni a lehetőséget.

Mielőtt azonban igazán belekezdhettem volna a kellemetlenségek ismertetésébe, Joe már el is indult befelé a fák közé, és néhány lépés után ki is ért a pálcám vonta fénykörből. Nos, ennyit arról, hogy én leszek a kedves, barátságos prefektus, akivel le lehet ülni csevegni, mert előbb kérdez, aztán büntet… bár a sorrend most is megvolt, láthatóan nem sikerült elérnem, amit akartam. Egy fáradt, mérges sóhajt megengedek magamnak, és már épp vissza akarnám rángatni, amikor furcsán érzékelni kezdem, hogy egyre hűvösebb van. Igen, már akkor sem volt melegem, amikor befelé indultam, de ilyen hirtelen nem eshet le a hőmérséklet, és nem juthatnak eszembe a sikolyaim abban a házban, amelyet az otthonomnak neveztem… Köd üli meg a növényzetet. Talán felelőtlen vagyok olykor, de ha ennyire egyértelműen megszólalnak a veszélyt jelző szirénák, én is tudom, mikor érdemes távozni.
- Joe! – szólok utána hangosan – Ne menj tovább…!
A szemem közelében világító fény miatt nem is látok teljesen tisztán, így elmormolok egy fokozót, és így indulok a szökevény után. Nem tudom, milyen messzire juthatott ennyi idő alatt, lehetséges, hogy két lépés után a hátának ütközök, de inkább én kapjam el, mint a dementorok…
- Joe? – kérdezem, a körülményekhez képest még normál hangerőn – Tényleg feltétlenül egy dementorokkal teli erdőben akarsz bújócskázni…?

[- Végre hogy ideértél. Nézd mit találtam.]

Minerva E. Balmoral

    Alig pár lépésnyire voltam tőle. Úgyhogy csak mondat foszlányokat hallottam, de nem is nagyon izgatott a válasza. Sietnem kellett. Azért egy dementor az mégis csak egy dementor. Be kell vallanom kezdett egy kicsit bennem is felszínre törni a kétely a túrámmal kapcsolatban. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az eredeti útvonalamhoz képest pár fokkal eltérve kissé kifelé haladok. Jobb azért a nyugalom. Sok mindennel elbánnék, de azért a dementor még nagy falat lenne.

   Még csak fél perce haladhattam, amikor éreztem, hogy a környezetemben kezd lehűlni a levegő. Ez nem jelentett sok jót. Önkéntelenül is megszaporáztam a lépteimet. Minden idegszálam megfeszült és úgy figyeltem a terepet. Kezemben továbbra is a pálcát szorítva elmormoltam egy gyengébb Lumost és úgy mentem tovább.
Pár métert mentem, amikor egy mocsarasabb, láposabb talajhoz érkeztem. Óvatosan tovább lépkedtem, amikor hirtelen egy élesebb fájdalomra lettem figyelmes a bokám felett. Odakaptam a pálcámmal és a lábamon lógó kis csúszómászó szerű lényre reflexből ráküldtem egy Stuport, melynek hatására a kis fadarab szerű kis csúszómászó eszméletlenül feküdt a földön. Miután meggyőződtem, hogy nem halok bele a sebembe, fogtam és megvizsgáltam a már várva várt lényt. Pontosabban bestiát. Rövid vizsgálódás alatt arra jutottam, hogy ez egy fiatal nőstény Dugbog lehet. Alattomos kis bestia.

    Miközben vizsgálgattam a lényt, hátulról egyszer csak valami, vagy valaki nekem csapódott. Kisebb szívrohammal nyugtáztam az eseményt és megfordultam, majd láttam, hogy csak Minne az.

- Végre hogy ideértél. Nézd mit találtam. – Feleltem neki viccesen. – Egy Dugbog. – Tettem hozzá széles vigyorral a képemen.

     Elmélkedve a mondandóján eszembe jutott, hogy már nem is vagyok olyan izgatott, mint induláskor. Hiszen megvan, amiért jöttem, lehet, hogy jó lenne elindulni.

- Azt hiszem elég sokáig kószáltam ma már. – Feleltem. – Jól van nem bánom. Irány a kastély. – Feleltem, majd kissé szomorú arccal nyugtáztam az eseményeket.

    Letettem a kis lényt a mocsaras puha földre. Legalábbis eddig még az volt, de hirtelen megváltozott a talaj állapota. Nem puha volt és meleg, hanem kemény és hideg. Ez a tény valamint az, hogy eszembe jutott anyám halála már engem is felzaklatott. Nem törődve semmivel megragadtam Minnie kezét és a számomra ismert legrövidebb úton elindultam kifelé az erdőből. Szerencsére a lény harapása nem volt olyan fájdalmas, hogy megakadályozzon a futásban. Azért van valami pozitív is abban, ha az ember sokat kószál erre. Legalább megismeri a leggyorsabb utat kifelé.

Joe B.Rock

A hátrafelé bámulás és a sietés kettőse ritkán képes jó eredményre vezetni, esetünkben ez azt jelenti, hogy egyenesen nekisétálok az ezek szerint már lefékezett fiúnak. Normál szituációban valószínűleg Joe végignézhetné, hogy vált az arcom árnyalata eggyel drámaibb színezetűvé, mielőtt felteszek neki néhány kérdést az elméje épségére vonatkozóan, de annyira ledöbbent, most már másodjára, a lelkesedése a lény iránt, hogy ha ezt a jelenetet baljós háttérzene keretezte volna, most az is elhallgatna.
- Ne haragudj, lekötött, hogy mentsem az életemet. – jegyzem meg a viccelődésre – Egy mi?
Átnézek a válla fölött, és aztán vissza rá – embert nem láttam még, aki ennyire örült volna egy ilyen apró felfedezésnek. Habár egyébként érdekesnek találnám a dolgot, hogy minden valószínűség szerint a leendő lénygondozási tanárral kirándulgatok, elrontja a hangulatot a lassan fagy közeli hőmérséklet és a fényforrás látványos sápadása.
- Azt mondod, nem bánod? – teszem csípőre a kezemet – Bár azt gondolom, imádnivaló a felfedezés, amit tettél, ha nem haragszol, szebb befejezést is el tudok képzelni az életünknek, minthogy itt váljunk a flóra részévé.
Aztán már meg is érzem az ujjaimon Joe kezét, és ugyan szeretném megkérdezni, hogy a csípős megjegyzésem váltotta e ki belőle ezt a reakciót, de akkor már szinte kézzel foghatóvá válik a hideg körülöttünk. Miután eleinte egy gyorsabb sétatempóban haladunk, jelentőségteljesen ránézek, hamar átváltunk futásba, mert bár egy dementort nem lehet igazán lesprintelni, sokkal megnyugtatóbb a tudat, hogy nem ábrándozó virágszedő sebességben várjuk a végzet hörgését a tarkónkon. Társam látszólag tökéletesen tisztában van vele, merre kell kifelé haladnia a leggyorsabban, amit kiérve biztos pár kérdéssel díjazok majd, ezen felül pedig egy olyan büntetéssel, ami legalább arról elgondolkoztatja, érdemes e éjszaka bemerészkednie ide.
- Várj… - állok meg hirtelen, magammal rántva őt is – Szerintem… előttünk is vannak.
A sűrűsödő köd szinte falként lebeg előttünk, és olyan átláthatatlan páncélt képez a látótérben, hogy semmit nem tudok kivenni a saját, pálcás kezemen túl. A fiúra nézek, és ugyan cinikusan mosolygok, azért remélem, sejti már, a természet szép dolgai olykor nagyot tudnak harapni…
- Utolsó imák, kívánságok, mielőtt vélhetően egy horda dementor kíván majd jó éjszakát hatalmas, szerető csókokkal? – kérdezem, már szinte szórakozottan, miközben fejben elismételem a patrónus megidézésének menetét – Felajánlanék egy utolsó szál cigarettát, de szerintem nem lenne idő elszívni. Pálcát elő, Rock. Nem leszünk vacsora.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

     Láttam az arcán, hogy nem érti, mit magyarázok neki és, hogy mit látok én szépnek ebben az egyszerű kis teremtésben. – Dugbug. Kistestű csúszkálós ragadozó, olykor embereket is harap, mint most engem. – Feleltem, majd visszafordultam a „kicsikéhez” és gyönyörködtem a szépségében. A kis tökmaggal való foglalkozás közben nem vettem észre egyből a hideget és a ködöt csak miután már elindultunk. Pontosabb elrohantunk a felismerés után.

- Előbb utóbb, mind a természeté leszünk. Bár igaz, jobb lenne minél később. – Feleltem és megszaporáztam a lépteimet.

    Egy laikus számára, csak őrült és összefüggéstelen kanyarok, árkok, gödrök, fák, tócsák és bokrok sokasága lett volna a kifelé vezető út. Ám számomra ez csak egy rutim menekülési útvonal volt, amelyet már ismerek egy ideje. Ahogy haladtunk előre fel-felnéztem követve az utat és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden honnan úszik a köd. Mintha csak egy horror filmben ácsorognék. Remek. Most aztán benne vagyunk a közepében. Folytattam volna töretlenül az utamat előre, de nem tudtam merre menjek. Úgy láttam, hogy Minnie is megfigyelte ezt ugyanis olyat fékezett, hogy hasra estem mikor magával rántott.

– Ha így folytatjuk, nem kell törődnünk vele, kitöröm én a nyakam nélkülük is. – Feleltem, majd feltápászkodtam és leporoltam a taláromat. - Mindig is egy gyönyörű nővel akartam meghalni. –Feleltem a kérdésére. – Csak mondjuk egy 60 év múlva. –Tettem hozzá kissé flegmán.

    Patrónus idézésben a részemről nem reménykedhettem így inkább más próbálkozáson törtem a fejem. Igaz Dumbi, Merlin nyugasztalja, anno még mondta, hogy nem fog ki rajtuk a furfang. De mivel én még nem tudok patrónust idézni ezért valamivel próbálkoznom kellett és bíznom benne, hogy Minnie tud. Úgy döntöttem, hogy, amint megjelennek, segítek Minnienek egy Soles Summonitionemmel, hogy legalább lássa, hova kell lőnie. Aztán meg csak lesz valahogy. A gondolat menetemet Minne hangja törte meg.

- Nem köszi. Nem bírom a füstöt. – Feleltem.

    Majd egy pillanatra megfagyott bennem a vér és halványan láttam, hogy három irányból közelít felénk három dementor. Feltörtek bennem a rossz érzések. Halál, fájdalom, üresség és a magány. Majd nagy nehezen észhez tértem és megszorítottam  Minnie karját, hogy kizökkentsem  a dementorok által kreált rossz érzésekből.

- Soles Summonitionem. – Vettem célba a középső dementort. Hatása nem volt sok, mint az várható volt, de a vakító napsugártól legalább tisztán látszottak a célpontok. - Most jöhet a patrónus, aztán sipirc! - Kiáltottam oda neki, remélve, hogy sikerül a varázslat.

Joe B. Rock

-Ez volt a legérdekesebb szituációban kapott bók, amit valaha hallottam. – mosolyodom el, mielőtt a hideg tényleg beburkol mindkettőnket, és csak annyi marad bennem a gondolatból, hogy talán ez volt az utolsó, amit kaptam. Megacélozom a tagjaimat, elvégre dementorokkal küzdeni nem olyan, mint szórakozott mosollyal leütni egy figurát a tábláról… bármennyi tárgyi tudással is rendelkezem, sokesélyes, hogy hasznát vesszük e egyáltalán.
A szívemig hatol a rémület, ahogy kibukkannak a fák közül, szinte kört alkotva körülöttünk. Mintha beszívták volna az éltető levegőt, hogy nekünk ne maradjon… Szédülni kezdtem, és sírás visszhangzik a fülemben. A saját hangom, amely segítségért könyörög valakihez, aki soha nem fog megérkezni, hogy megvédjen. Az ilyen rémálmokból nincs ébredés, nincs ott senki, aki magához szorít, aki körénk tekeredve elrejt a borzalom elől, ahogy a napfény védi a világot a jégtől és borzongató haláltól.

Megroggyan a térdem, és emiatt a mozdulatom szörnyen ügyetlenül törik meg, ahogy lendíteni akarok a hozzánk legközelebbi lény felé – Joe hangja harsan, és éles, meleg fény tölti be a tisztást. Mintha lángot gyújtana a fejemben, rámarkolok a fiú vállára, és ezzel a támogatással kisegítve a pálcám végéről ezüstös derengés robban ki.
- Expecto patronum! – a lendület miatt előrébb is lépek – Expecto patronum!
Újabb kis füstfelhők, de ezeket néhány kis intéssel eloszlatják, és gyorsabban siklanak felénk, mint számítani lehetett. Hátrébb lököm a fiút, mintha így elé állva megmenthetném attól, amitől magamat sem tudnám. A húgaim eddig felidézett boldog emléke homokvárként zuhan össze a tudatomban, és palástként ránk tekeredik a félelem árnya… ehhez pedig csak alig valamivel közelebb kellett kerülnie hozzánk a szörnynek. Az utolsó gondolatom Willow, aki soha nem fogja megkapni a levelemet, és azt sem tudja meg, hová tűntem… És ekkor szikra pattan az emlékek mentén.
- Expecto patronum! – kiáltom a pálcaintés kíséretében, és egy megremegő körvonalú, hatalmas termetű lény szakad ki a fegyverem végéből – És most, ahogy mondtad, futás!
Nem jutott időm megszemlélni a patrónusomat, amely legfeljebb másodperceket nyerhetett nekünk, ez elenyésző gondolat az életünkért futás közben, amikor a talárunk beleakad mindenbe, mintha még az erdő is ellenünk lenne… De Joe tudja, merre haladunk, mert hamarosan ritkulni kezdenek a fák, és fel-feltűnik már a növényzeten a felkelt hold fényének néhány tócsája. Kifulladva lépek ki végre a mezőre, ha nem szégyellném, még esetleg hanyatt is dobnám magam a földön pár pillanatra. A fülembe dobol még a pánik suttogása, mintha tovább kellene menekülnöm, örökké… Így is van, de most csak Joe van és én, meg a kérdés, hogy…

- Mit érdemel az a bűnös, aki életveszélyes kalandok által ismerkedik? – a mosolyom ugyan kissé ijesztő lehet a körülmények miatt – Rock, remélem, tudod, hogy fájni fog, ami következik, és nem úgy, hogy élvezd.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

    A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak tova. Minden pillanatban azt hittem, hogy nekünk harangoztak. Egyedül az a halvány lélekjelenlét mentett meg minket, amelyet közös erővel tanúsítottunk a fekete rémségek ellen. Miket beszélek. Ezekhez képest egy rémség olyan, mint egy szépség. De az biztos, hogy feleennyire sem veszélyes.

   A varázslatom sugara kezdett halványulni és Minnie még csak éppen, hogy magához tért. A dementorok pedig másodpercről másodperce rémisztőbben közeledtek felénk. Minnie folyamatosan próbálkozott az idézéssel, de az apró felhőket, amelyeket először produkált könnyűszerrel félresöpörték a dementorok. Az egyik támadó már karnyújtásnyira volt tőlünk, amikor, Minnie hátralökött engem és minden erejét összpontosítva megidézte a már-már teljes értékű patrónusát.

   Az elmosódott körvonalakból nem tudtam kivenni az állat alakját a nagy sietségben, de a hatását elérte. A dementorok hátrahőköltek, mi pedig a lábainkat a nyakunkba kapva szaladtunk kifelé a Rengetegből. Meg kell, mondjam, jó kis adrenalin növelő kaland ez.

   A szembejövő ágakkal mit sem törődve törtünk utat a tisztás felé. Szerencsére hamar elértük az erdő szélét, melyet a ritkuló növényzet és a hold erősebb fénye jelzett. Most jöttem csak rá, hogy mekkora bajban leszek, ha vége ennek az egésznek. Egy pillanatig még azon is elgondolkoztam, hogy visszarohanok az erdőbe. Persze, nem a dementorok felé, de valamerre, ahol nem találhatnak meg. De momentán örültem, hogy élünk.
Az erdőből kiverekedve magunkat, még egy biztonságos távolságig futottunk, ahol úgy éreztük, hogy valamennyire biztonságban tudhatjuk magunkat és megálltunk fújni egyet. Majd jött a fejmosás.

-Lehet, hogy büntetést érdemlek. –Feleltem beletörődve. – De mond mikor volt utoljára ilyen aktív kalandod? Tudod néha ki kell zökkenteni az embert a komfort zónájából. – Feleltem mosolyogva kívül, belül pedig zokogva tudván, hogy mi vár rám.

Joe B. Rock

Mikor már nem remeg úgy kezem, egy mély sóhaj és egy általam fenyegetőnek vélt mosollyal fordulok Joe felé, aztán egy laza mozdulattal átdobom a hajam a vállam fölött, remélve, hogy érzékeli, a dementorokat szerencsésen túlélte, de valami kellemetlen még vár rá.
- Lehet? Lehet, hogy büntetést érdemelsz? – kérdezem nem kevés feszültséget sűrítve a gesztus mögé – Ne aggódj, bőven lesz elég lehetőséged alaposan és részletesen átgondolni, sűrűn tervezel e hasonló kalandokat átélni a komfort zónádon kívül. Sőt, a kedvedért olyan büntetést választok, ami garantáltan azon kívül esik. Holnap este jelentkezel a drága könyvtárosunknál, aki újfent aggódik, hogy mindenféle neveletlen hordák megszentségtelenítik a köteteit, és segítesz neki őrt állni a tanóráid után egészen addig, amíg ő jónak látja, két egész héten keresztül.
A karjába karolva elindulok a kastély felé, ami most lenyűgözően barátságosnak és biztonságosnak látszik, és főleg, a dementorok után a Hilton elnöki lakosztályának. Ráérek majd a Kifutón rágyújtani, most már jóval túlléptük a sétálgatási időkeretet, és ami azt illeti, nem kis bravúr lesz rezzenéstelen arccal felvonulni a klubhelyiségbe sem, lehetőleg úgy, hogy egyetlen tanár se tegyen fel izgalmas kérdéseket arról, miért andalgunk ott ennyire alkalmatlan időpontban.

Már a hídon járunk, amikor újra megszólalok, és itt már nem is húzom magammal a fiút.
- Rock? Tudom, hogy nem akartál rosszat. Mondjuk, hogy rosszul akartál jót. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, de vannak határok, amiket egyszerűen nem érdemes feszegetni. Jó vagyok a műfajban, és ma olyan szerencsénk volt, amilyen nekem még szökő évente sem szokott lenni.
Közben már közel járunk a lépcsőkhöz, a megkezdett beszélgetést persze egy elsuhanó szellem szakítja félbe, amelyekről történetesen tudom, hogy szeretnek avatatlan fülekbe suttogni szimpátia alapján. A nő vizenyős szeme pedig nem engem talál ennek céljának, így jobbnak látom kissé szigorúbb hangnemben folytatni, a még mindig mosolyogva zajló szavakat.
- Na és Mr. Rock? Második büntetéseként szeretném, ha felkeresné a SVK idei professzorát, és feltétlenül kérje meg arra, hogy tanítsa meg patrónust idézni, még akkor is, ha ez esetleg a szabadidejéből megy el. – a füléhez hajolva még hozzá teszem – Valami azt súgja, szükséged lehet még rá… Elvégre nem kerülhetsz mindig csinos lányokkal bajba, akik megmentenek, nem igaz?

Köszönöm a játékot, és az első büntim kiosztásának lehetőségét. 

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

    Láttam valami nem természetes dolgot az arcán. Az a mosoly egyszerre volt rémisztő és fenyegető. Tudtam, hogy most fog eljönni a rossz világ. De legalább élünk. Csak ne Friccsel legyek büntető munkán, mert akkor inkább visszajövök a dementorokhoz egy kis bájcsevejre.

- Két hét?! – Kérdeztem már-már felháborodva. – Két hétig minden nap órák után pluszba a falak mögött… - Feleltem ugyanolyan hangnemben, majd meglátva megint az arcán lévő fenyegető mosolyt így feleltem: - Mi sem lenne nagyobb örömömre Minnie. – Nevettem, majd magamban átkozódtam. Legközelebb meg kell tudnom a prefektusok útitervét, ha kószálni akarok.

    Nem szaporáztuk a lábainkat a kastélyba, csak lassan lépkedtünk tova. Ha már valamelyik tanár elkap úgy is mindegy, hogy 10 perccel előbb vagy később lesz. Már a hídon jártunk amikor Minnie „feloldódva” az ördögi stílusából hozzám szólt.

- Igen, tudom. De azért a mai napban is volt valami jó. Megismertük egymást és fogtunk egy Dugbugot is. – Feleltem mosolyogva.

    A lépcsők közelében valami halk neszezést hallottunk, amelyről kiderült, hogy egy ólálkodó szellem. Már hirtelen azt hittem, hogy Friccs mászkál erre, de mikor megláttam valamennyire megnyugodtam. Igaz a hangszínt meg kellett változtatni, mert ezek a szellemek szeretnek pletykálni. És nem venné ki magát jól, ha azt rebesgetnék, hogy éjjelente egy prefektus csak úgy bájcseverészik egy diákkal.

- Ne aggódj Minnie. Megkeresem, amint tudom. – Feleltem. – Ja és a nagy aggodalmak közepette elfelejtettem, mondani, hogy nyugodtan hívj Joenak. – Tettem hozzá mosolyogva, mikor elértük a körletet és elköszöntünk egymástól.