+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  Covent Garden
| | | | |-+  Creme de la Crepe
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Creme de la Crepe  (Megtekintve 186 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 21:48:47 »
0

[Emily Myra Dean pennájából]
Az édesszájúak paradicsoma - folyamatosan bővülő kínálattal várja a Creme de la Crepe az édességek kedvelőit, valamint a kellemes, könnyű ételek szerelmeseit is, ahol minden fogást hírességek által, kézzel festett tálakon szolgálnak fel.
Az epres sajttorta díjnyertes, legalábbis az én ízlésemet egyértelműen eltalálta. Mire vársz hát? Irány a Creme de la Crepe, a mennyei ízek háza!
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 06. 11. - 19:58:31 »
+1

Elliot O'Mara


~ set ~



          Ez az első találkozásunk azóta. Bria szerint jót tenne mind a kettőnknek, ha túl lennénk ezen, de én mondtam neki, hogy nem jó ötlet. A hátam mögött mégis lebeszélte a randit. Haragudtam is rá, de azt mondta, hogy az alkalom és az ajándék megkívánja ezt a személyességet. Igaza is van, de valahogy mégse akarom elfogadni. Még most sem, hogy itt ülök a sütizőben, az asztalon pedig ott pihen a csomag. Szándékosan jöttem előbb, mint a megbeszélt időpont. Igazából azóta nem voltam Londonban, mióta szakítottunk, a kiadó épületébe nem kellett bejönnöm, vidéken volt dolgom és lesz is még néhány hónapig. Az író, akivel jelenleg együtt dolgozom, jobb szereti, ha hozzá járnak és nem ő megy máshoz.
          Sóhajtok egyet, ahogy elkezdem kortyolgatni a jeges kávémat. Bria elmesélte mi történt tegnap, és ez is volt az oka annak, hogy rábeszélt erre a találkozásra. A francos kotyogása miatt most valószínűleg meg kell beszélnünk valamit, amit részben már korábban kellett volna, vagy soha nem lett volna szabad napvilágot látnia. De volt annyira kedves, hogy a közelben legyen, ha valami rosszul sülne el. A közelben, de nem itt, amibe nem is mentem volna bele.
          Remegő kezekkel emelem fel a poharat, és szívok ki egy keveset a hűtött italból. Most már tényleg bármelyik pillanatban megérkezhetsz, addigra pedig megérkezik a kávéd is. Fura, hogy a szakítások alkalmával azokat nem felejtjük el, amit a másik annyira szeret. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha azok is kitörlődnének, ahogy Mathiasnál is? Már csak egy dologban reménykedem. Senki sem látja a Rowle-ok közül, hogy találkozunk, nem akarlak veszélybe sodorni. És még ha Bria is tehet erről, valószínűleg felkerestelek volna csak nem egy ennyire nyilvános helyen, és nem tudom. Tényleg nem tudom.
          Már épp kezdenék összezuhanni megint, mikor megjelensz az ajtóban. Igyekszem kicsit rendbe tenni magam, hogy ne aggódj. Már csak az hiányzik nekem, hogy elkezdj aggódni, mert akkor biztos nem tudnálak itt hagyni. Az egyezséghez viszont tartanom kell magam. Felállok a székről, hogy könnyebben észrevegyél a tömegben. A jó idő miatt ugyan ki lehet ülni az üzlet elé, van is bátor jelentkező rá, de a lebukás veszélye miatt inkább kihagynám.
          - Öhm… Szia!
          Elég bátortalan és gyenge ez a köszönés, és meg is ölelnélek, de… a fene essen belé, nem tudom kihagyni. Csak még egyszer muszáj azt éreznem, hogy a karjaid erősen tartanak. Hogy van, ami tovább visz, és erőt ad a továbbiakhoz is. Remélem nem veszed észre, hogy fogytam. Anya szerint nagyon feltűnő, de barátnőm azt mondta, hogy nem, csak a ruha miatt tűnhet annak. Nem tudom, kinek kéne hinnem.
          Csak egy pillanat csupán, mégis óráknak tűnik. Zavarban vagyok, mikor elválok tőled, ezért gyorsan le is ülök, és kezemmel a kávém után nyúlok, hogy még véletlenül se jusson eszembe mást fogdosni. Mondjuk a kezed, de ez a mozdulat elég is arra, hogy a kötés előbukkanjon a csuklómnál. Nem akarom, hogy esetleg rákérdezz vagy rosszul érezd magad valami miatt, amiről nem tehetsz és amire nincs befolyásod.
          - Rendeltem neked kávét, ha nem gond.
          Egyre szélesebben mosolygom, mert most már tudom, hogy jól vagy. Hogy nem esett bajod, és Lis valóban betartotta a szavát. De a lényeg még csak most jön, mert ahogy Bria és anya is rávilágított, ez a találkozás pokoli lesz nekem úgy, hogy annyira faképnél hagytalak akkor este.
          - Elliot, köszönöm, hogy eljöttél.
          Főleg, mert biztos rájöttél, ha nem is azonnal, hogy azt a levelet nem én küldtem, de barátnőm írását nem ismerheted fel, szóval akár Phillip vagy Dean vagy bárki más is lehetne lényegében.
          - Én… - keresem a szavakat, de azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elmondom, és nem köntörfalazok. – Sajnálom, hogy úgy ott hagytalak. Meg kellett volna hallgassalak.
          De ha tudnád az igazat, akkor biztos vagyok benne, hogy te is így döntöttél volna. Tényleg csak azt az egy dolgot sajnálom, és bár mindjárt célpontot csinálok magamból és az érzelmeimből, erős leszek és kibírom. Muszáj lesz kibírnom mindent, amit rám zúdítasz. Szóval ne fogd vissza magad.
          Persze ekkor lép az asztalunkhoz egy pincérnő, aki mosolyogva kérdezi, hogy hozhat-e egy pároknak készült dupla édességet, de én elutasítom. Ennyire látszódna még rajtam kívülről, mennyire odavagyok érted? Merlinre olyan hülye vagyok, de már nincs visszaút. Belementem és végig is fogom csinálni. Valószínűleg ez után az este után már úgyse fogunk találkozni.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 06. 12. - 13:25:47 »
+1



Esmé
1999. március eleje

Mi a fenét keresek itt? – álltam meg az ajtó előtt és álmosan pillantottam fel a díszes betűkre: Creme de la Crepe. Tétován bámultam, a lábaim képtelenek voltak mozdulni is. Hiba volt elfogadom ezt a meghívást, hogy aztán újra feltépjem a sebeimet.
Toporogni kezdtem, ahogy eszembe jutott minden. Mióta Esmé elment csak feküdtem és bár ma reggel mindent megtettem, hogy jól nézzek ki – legalábbis önmagamhoz képest –, ugyanúgy betegnek éreztem magamat. Hiába áradt belőlem a parfümszag és éreztem még a fogkrém mentolos ízét a számban, ezek csak külsőségek voltak, amiket könnyű manipulálni, ha az ember odateszi magát.
Nem fogom kibírni még csak a látványát sem – gondoltam, de belöktem az ajtót. Átléptem a küszöböt és megcsapott a kávé erős aromája. Lágy, nem hivalkodó édes illat keveredett vele. Ezúttal nem kapott el a hányinger a túl tömény keveréktől.
Esmé felkelt az asztaltól szerencsére, így nem kellett sokáig keresgélnem a szemmel.
Elindultam felé, közben alaposan végig mértem, de nem vágyakozva, mint régen. Hiányzott, de tudok uralkodni az érzéseimen. Azt azonnal kiszúrtam, hogy megváltozott. Sokat fogyott és ettől cseppet sem lett csinosabb. Azelőtt sokkal nőiesebb volt, de nem szóltam semmit. Nem az én dolgom már.
Szia! – viszonoztam a köszönést.
Le akartam venni a hátizsákomat, de még mielőtt megtehettem volna Esmé közelebb lépett hozzám. Átölelt. A karjai finoman öleltek át. Éreztem az illatát, a haja finoman cirógatott végig az arcomon, ahogy közelebb került. Vajon érzi mennyire ver a szívem? – gondolkodtam el.
Egyszerűen képtelen voltam viszonozni a gesztust. Nem akartam, hogy újra játsszon velem, mint a kapcsolatunk elején. Túlságosan fájt volna ilyen kiszolgáltatottan megint átélnem azt az élményt. Nem bírnám most leküzdeni azt a sok akadályt, amit akkor szilveszterkor.
Ahogy elhúzódott tőlem, láttam zavart rajta. Én is hasonlóan éreztem magamat, de valószínűleg csak a fülem hegye vörösödött be teljesen. Egyszerre ültünk le, utána sem mertem a szemébe nézni. Nem akartam, hogy újra megbabonázzon, így a mozdulataitfigyeltem.
Láttam, ahogy kivillan valamit a kabátujja alól. Ne kérdezz rá! – szóltam magamra. Persze, ha megtudom, hogy Damien csinálta ezt is, életemben először biztosan meg fogok ölni valakit. Nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra az érzés.
Az asztal alatt szorult csak ökölbe a kezem, de közben biccentettem. A kávé jól esett volna, hiszen magamnak azóta nem főztem, hogy elment. Képtelen voltam rá. A magány semmit sem engedett, úgy ült rám, mint egy hatalmas kő, ami nem enged mozogni. Gyenge voltam és megtört, sovány és beteg. Képtelen lettem volna magamról gondoskodni, de ezt Esmének nem mutattam. Rideg akartam maradni.
Ne köszönd, ugyanis magam sem tudom miért jöttem ide – válaszoltam nyersen.
A szívem közben vérzett fájdalmában. Lesütöttem a szememet.
Azonban a következő mondatra megállt bennem az ütő. Nem kaptam levegőt, majd hirtelen, hatalmas hullámként öntött el a düh. Hirtelen meg akar hallgatni? Miért? Mi változott meg? Ezt akartam, de most úgy éreztem a válaszok helyett az okok érdekelnek.
Miért pont most? – meglepő nyugalom csendült a hangomban. – Miért pont most merül fel benned, hogy megválaszold a kérdéseimet?
Éreztem, hogy megfeszülnek megint az izmaim. Az arcom, a nyakam megfájdult a visszatartott érzelmektől.
Időközben megérkezett a kávém. Talán ez volt az, ami az indulataimból visszarántott a melankóliába. Mint egy arculcsapás úgy ért és pont erre volt most szükségem. Ahogy a pároknak készült édességről kérdezett a pincérnő elhatalmasodott a hányinger rajtam.
Köszönjük, nem... – préseltem ki magamból a szavakat.
Megvártam, míg elmegy és belekortyoltam közben a kávéba. Ez sem esett most jól, meg akartam szabadulni ettől az egésztől.
Nem kell már válaszolnod azokra a kérdésekre. Feladtam – vallottam be.
A csésze koppanva érte el az asztallapot. Egy kicsivel közelebb hajoltam Esméhez, hogy tudja bizalmas beszélgetésről volna szó ezúttal. Nem szerettem volna, ha mások hallják vagy értik miről váltunk szót. Túl értékes volt ez a néhány perc, amit vele tölthettem és ha dühös is vagyok az érzelmek sokaságától, örültem a viszontlátásnak.
Új kérdésem van – jelentettem ki halkan. – Végig csak szórakoztál velem? Ez az egész egy játéknak indult számodra, én meg bekaptam a csalit?
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 17. - 01:14:03 »
+1

Elliot


~ set ~


          Nem gondoltam egy percig sem, hogy könnyű lesz ez a találkozás. Az elmúlt napokban történtek után pedig főleg, de lehet ez akár a mi hattyú dalunk is. Mert mindenki megérdemli, hogy ha van mit tisztázniuk, akkor megtehessék. A legjobb esetben ezt akkor szokás, mikor az ember úgy dönt, hogy elhagyja a párját, de én ezt nem engedtem meg neked. Féltem. Féltem, ha akkor hagyok egy percet is neked, inkább meggondolom magam, és nem jól fog elsülni a dolog. Egyébként is, ki tudja, mit csináltak veled miután megsérültél. De most itt vagy életnagyságban és olyan jó ez mintha kaptam volna egy második lehetőséget, pedig meg sem érdemlem.
          A legnagyobb ajándék lenne, amit tőled valaha is kaphatok az, hogy itt vagy. És még ha nem is tudod, mi vitt rá erre, akkor is hálás vagyok érte. Nem hiszem, hogy valamelyik rokonod beszélt volna rá. Phillippel is csak egyszer találkoztam pár percre, mikor bejött a Mungóba, de nem mondtam neki semmit kettőnkről. Pontosabban neki is ugyanazt, mint neked, de őt is nehéz volt átverni. Azt hiszem, sejt is valamit, de amíg nem árulom el az igazat, addig nem tud mit tenni. De az igazság nem kerülhet napvilágra. Soha! Egyik sem.
          - Mert még egyszer látni akartalak. Bria mondta, hogy kerestél a főiskolán.
          Ennél többet is mondott, de Damienről nem fogok beszélni, ha te nem teszed meg. Révetegen a becsomagolt tárgyra teszem a kezem, amíg a pincérnővel beszélsz. A tekintetem addig az étlap felé fordítom. Pedig sokkal szívesebben néznélek, de aztán a bögre csörömpölése téríti vissza a figyelmem az irányodba. A kérdésed nyomán inkább az ölembe húzom a karomat, és akaratlanul is lejjebb húzom a kabátom ujját. Az elmúlt pár napban ez már szokásommá vált.
          Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, és hálás vagyok azért, mert nem kérdezel rá, azzal csak bonyolítanánk a helyzetet. Közelebb hajolok hozzád, nincsenek kétségeim afelől, hogy mi következik. A kérdésed mégis meglep, az asztal takarásában ökölbe is szorítom a kezem. Nagyon sok kérdésre számítottam, de erre pont nem.
          - Nem – mondom határozottan. – Nem tagadom, hogy mindig úgy érzetem, te jobban szeretsz, mint én valaha is szeretni tudlak majd, és bár igyekeztem viszonozni valahogy, soha nem szórakoztam veled. Minden, ami történt igaz volt.
          Persze, ezután nehéz lesz megmagyarázni majd, hogy akkor mégis mi történt. Főleg mert a vége felé, mikor összeköltöztünk tényleg kezdtem igazi társadnak érezni magam. Igazán felnőttem hozzád, komolyodtam és legfőképp nagyon aggódtam. De soha nem tudhatod meg, mi történt valójában és ezt a terhet egyedül kell cipelnem. Vállaltam, nem fogok visszakozni.
          - Tudom, hogy ez egész most nagyon zavaros neked, de hidd el, van értelme.
          Nem tudom, mit mondhatnék még ahhoz, hogy megnyugtassalak. Valószínűleg semmit, de mégis muszáj lesz. Csak kell pár perc, mire összeszedem a gondolataim. Ennek a legnagyobb oka, hogy ha nem éppen beszélek hozzád, akkor nem tudok rád, a szemedbe nézni. Igen, szégyellem magam, de nem azért, mert olyan súlyosat hazudtam neked, hanem azért, ami utána történt. Mindig is tudtam, hogy meg van bennem a lehetőség, de nem akartam elhinni, és főleg volt segítség, aki miatt eszembe se jutott sohasem.
          - Nem akarom nagyon rabolni az idődet, csak ezt szerettem volna odaadni neked születésnapodra.
          Felemelem az asztalról a becsomagolt kis dobozkát és átadom. A dobozban egy könyv pihen a puha párnák között. A munkám, az első, ami megjelent nyomtatásban. Már meséltem róla, de mikor megtudtam a megjelenési dátumát, akkor szándékosan hallgattam el fontos részeket. Mint például azt, hogy miről is szól.
          - Ha kinyitod úgyis megtudod, de egy bátor és hős tolvajról szól, aki megmenti a hercegnőt a gonosz király kísértetházából, majd pedig nem csak a hercegnő szívét és kezét, hanem még a királyság értékes kardját is elnyeri jutalmul.
          Igen, a megismerkedésünk története kicsit leegyszerűsítve gyerekmese formájában. A főbb vonásokat megtartottam rólad és rólam is, de sok dolog el lett torzítva, ez külön kérésem volt az író felé, így talán csak véletlennek gondolnád, ha nem mondom el, miről is van szó.
          - Nagyon boldog születésnapot! – mosolyodom el, immár teljesen őszintén, ahogy a szakításunk óta egyszer sem.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 17. - 08:50:26 »
+1



Esmé
1999. március eleje

Úgy ültem Esmével szemben, mintha nem ugyanaz a nő lett volna, akivel összeköltöztem. Valójában csak a szívverésem diktálta még mindig azt az őrült, szerelmes ritmust, amit korábban. Azok az érzelmek azonban már nem tűntek helyénvalónak, ezért igyekeztem olyan rideg maradni továbbra is, mint eddig.
Nem tagadom, hogy mindig úgy érzetem, te jobban szeretsz, mint én valaha is szeretni tudlak majd, és bár igyekeztem viszonozni valahogy, soha nem szórakoztam veled. Minden, ami történt igaz volt.
A szavai késként fúródtak a mellkasomba. A szívem megint úgy vérzett a kínzó fájdalomtól, mint azon a napon, amikor elhagyott válaszok nélkül. Azóta is gyötört az érzés, hogy elrontottam valamit… de nem gondoltam volna, hogy éppen ezt. Túlságosan szeretem? Jobban, mint ő engem?
Sosem gondoltam a szerelmre olyan dologként, ami összehasonlítható. Úgy értem én nyilván más dolgok miatt szeretem őt, mint amiért ő szeretett engem… márha tényleg így volt. Fogalmam sem volt, melyik szavát hihetem el. Nem tudtam, hogy most nagyon jól hazudik-e vagy ez a helyzet is csak egy játék.
Ha nem szeretném ennyire, biztosan felpattantam volna és egyszerűen kirohantam volna erről az elcseszett helyről. Dühös voltam magamra, amiért idejöttem… de rá még jobban, amiért ilyen rejtélyesen viselkedik. Minek hazudni éppen nekem? Mondja ki őszintén a dolgot és vége a szenvedésemnek. Jobban már nem tudja összetörni a szívemet. Azokat az apró szilánkokat már senki és semmi sem tudja összeragasztani.
Zavaros? – kérdeztem vissza. – Esmé, ez nem zavaros, hanem hülyeség.
A hangomra ridegséget erőltettem. A torkom persze megint elszorult és éreztem, ha nem tartanék ki remegve könyörögnék neki: jöjjön vissza. De volt annyi lelki erőm, hogy ezt nem tettem meg. Egyszerűen nem akartam átadni magamat a kínnak, amit azóta mindennap átélek, hogy elment.
Megfogtam a csészémet és belekortyoltam a kávémba újra. Ez igazából csak egy pótcselekvés volt, amivel megpróbáltam levezetni azt a nem kevés feszültséget, ami majd szétfeszítette a szívemet.
Tudod… ha egyszer elmondanád az igazat, könnyebb lenne – nyögtem ki nagy nehezen.
Nem tudtam érzelemmentes maradni ezúttal. Szemrehányó voltam és nem érdekelt, hogy mennyire lefogyott és rosszbőrben volt. Ugyanis ez az igazság. Azóta láttam rajta a változást, hogy átléptem a kávézó küszöbét… nem vagyok hülye és vak sem éppen, de ezt éppen Esmének kéne tudni.
Azt persze nem tudtam, mi a nagy változás oka. Egyszerre aggódtam és voltam dacos. Nem érdekel, mi van vele… egyszerűn nem! – tombolt bennem a szokásos kis hang. Ezúttal erőszakos volt, mintha arra akart volna késztetni, amit korábban is éreztem. Azt akarta, hogy keljek fel és sétáljak ki innen, fordítsak hátat a múltnak.
Igaza volt. Úgy lett volna a legkönnyebb mindkettőnknek. Ehelyett azonban sóbálványként meredtem Esmére és nem hittem el, hogy ennyire könnyedén áttért egy másik témára.
Nem akarom nagyon rabolni az idődet, csak ezt szerettem volna odaadni neked születésnapodra.
A kezembe vettem a csomagot, de azzal a lendülettel le is tettem a csészém mellé. Nem akartam kinyitni, nem akartam arra gondolni, hogy megint egy évet elszúrtam az életemből. Árnyakat kergetek szokás szerint. Habár Phillipről lerántottam a leplet, most itt van nekem egy viszonzatlan szerelem. Ez kellett neked, Elliot O’Mara? – gúnyolódtam magammal.
A bálon is tudtam, hogy Esmé túl jó nekem. Hozzá legalább egy herceg illik, nem egy koszos tolvaj vagy egy elcseszett fattyú, akinek az életére akarnak törni.
Egy biztos volt. Mindig is utáltam a születésnapokat, főleg mióta egyedül vagyok. Nem volt kivel ünnepelni és csak az idő rendkívül gyors múlását jelezték. Eleinte, tizenéves fejjel megpróbáltam magamban ünnepelni őket… a vége mindig borzalmas volt. A szép emlékek csak azt idézték fel bennem, amit elrontottam, amit magam mögött hagytam, amit elvesztettem.
Köszönöm… – válaszoltam keserűen.
Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, milyen ügyesen az ujjad köré csavartál… aztán szépen eldobtál magadtól – jött volna a folytatás. Azonban ekkor döbbentem rá, mit is művelek. Esmét vádoltam azért, ami nyilvánvalóan az én hibám. Nem kellett volna ennyire komolyan vennem az egészet, én lovaltam bele magamat. Aztán valamit elszúrtam.
Sajnálom, hogy… elrontottam valamit – futott ki a számon.
Melankólia. Megint olyan erővel tört rám, mint reggelente az érintetlen párna láttán. Hányszor reménykedtem benne, hogyha lefekszem és újra kinyitom a szememet ott lesz Esmé mellettem. Sosem történt meg. Mindig ugyanúgy egyedül találtam magamat, mint lefekvéskor.
Csak azt nem tudom, hogy mit tettem, amivel ezt érdemeltem – magyaráztam nagyon halkan. – Ezért vagyok dühös, mert nem tudom lezárni. Csak mondd ki, mit tettem, kérlek!
A hangom elcsuklott. Éreztem, hogy a maradék ridegség is elhagy és átadja a helyét valami mély fájdalomnak. Egészen arra emlékeztetett, amikor anyámat gyászoltam – bár ez valahol még mindig bennem van. Ezúttal sem akartam felfogni, hogy vége… még akkor sem, ha már kezdtem megszokni a magányt.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 17. - 11:13:42 »
+1

Elliot


~ set ~


          Örökre belém ivódik a látványod, ahogy itt ülsz velem szemben, és szinte megtörten nézel rám. Mert tudom, hogy összetörtelek, ismerlek már annyira. Viszont látni is, az már egy teljesen más dolog. És mégis te vagy kettőnk közül a sokkal józanabb gondolkodású. Azonnal kiszúrod, ha nem a megfelelő szót használom. Mármint talán a te szempontodból nem a megfelelőt, de már én sem igazán tudom, hogy mi lenne a jó szó itt. Akárhogy is, túl közel jársz ahhoz, hogy megtörj, de azt nem akarom.
          - Ez az igazság – válaszolom, de ezúttal nem nézek a szemedbe. Nem tudok ennyire nyíltan tovább hazudni neked.
          Akárhogy is lesz a folytatása ennek a történetnek egy valami biztos. Mind a kettőnk életére kihatással van. Valahol várom, hogy majd nekiugrasz a csomagnak és kinyitod, de persze nem teszed és ez valahol logikus is. Csak egy újabb rossz emléket adok neked. A festmény vajon ott lóg még a télikertben? Nem lennék meglepődve, ha elsüllyesztetted volna valahova. Azt vajon észrevetted, hogy az egyik fiókban otthagytam valamit? Én is csak néhány órája tudatosítottam, mikor készülődni kezdtem.
          - Hogy? – nézek fel hirtelen. – Bolond vagy, nem rontottál el semmit.
          És tényleg bekövetkezett az, amitől annyira féltem, de most hogyan magyarázzam ezt meg? Hogyan mondjam el neked anélkül, hogy lebuknék? Hogyan tudnám megértetni veled, hogy minden, amit tettél, tökéletes volt? Mindig is féltél valamitől, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Ez volt az? Átnyúlok az asztal felett és megfogom a kezed.
          - Sze… - vigasztalni akarlak, és ez ösztönből jön, de muszáj elnyomnom magamban. Nem mondhatom ki azt a szót. – Elliot, nem tettél semmi rosszat. Nem tettél semmi olyat, amit nem kellett volna. Csak te voltál, és én ezt szeretem benned.
          Annyira belefeledkezek a mesélésbe, hogy észre se veszem, már múlt időről rég átváltottam jelen időre. Igen, pont úgy beszélek, mintha még mindig együtt lennénk. Soha nem fogom megszokni és elfogadni, hogy így át kellett verjelek, hogy nem mondhatom el az igazat. Nem is tudom, melyikünk szenved a legjobban, de legalább ez is egy dolog, ami összeköt minket.
          - És akkor képzeld el, azt mondta a kiadóban a főnököm, hogy ha sikerül megcsinálni jól ezt a projektet is, már dolgozhatok önállóan, és nem kell megosztanom majd a terveim és a vázlatok egy nálam idősebbel, akinek több tapasztalata van.
          Egy kicsit belelkesülök attól, hogy végre itt vagy. Elvégre az elmúlt pár hónapban mindent veled osztottam meg. A bánatom, az örömöm. Nem voltak titkok azt a Damienes esetet leszámítva, de tudtam, hogyan reagálnál, pont azért nem mondtam.
          - És képzeld, a főiskolán is kértek tőlem néhány illusztrációt az évkönyvhöz. Állítólag ez az első, hogy ilyet kiadnak. Csak azt nem értem, miért akarnak annyira hasonlítani a mugli iskolákra.
          Egy pillanatra el is feledkezem arról, hol vagyok, így a mugli szó kimondása után néhány szem ránk szegeződik, de csak mosolygok egy kicsit. Meggyógyítod a szívem csak azzal, hogy itt vagy. De persze ez is hamar átfordul, mikor meglátok valakit belépni a helyiségbe azok közül, aki a támadód volt, mikor Lisbeth-tel beszéltem. Összehúzom magam kicsit a széken, de mikor teljesen felém fordul, akkor rájövök, hogy téves volt a riasztás. Újra kiegyenesedem, egy zavart kézmozdulatot teszek.
          - Ne haragudj, mostanában megriadok mindentől. Én… visszamentem a szellemházba.
          Ez nem igaz teljesen. Az életem és a hangulatom pont olyan, mint amit ott átéltem, csak ezúttal nem volt senki, aki megmentsen, így nem marad más belőle csak egy hasonlat, amit nem valószínű, hogy érteni fogsz, de így legalább elmondhatok valamit anélkül, hogy ténylegesen kimondjam nyiltan.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 17. - 11:59:34 »
+1



Esmé
1999. március eleje

A puha ujjak érintésére összerezzentem és a félig megkezdett szó hallatán. Hazudni akart, de nem sikerült neki vagy az igazat akarta mondani, csak nem merte? Egyik opció sem tetszett volna különösebben, ezért elhúztam a kezemet és inkább az ölembe ejtettem, hogy ne kelljen elvisleni a gyengédséget. Azok a kedves ujjak most, mintha éles késekké váltak volna és a finom kis simításuk megsebezte a bőrömet.
Nem akarok érezni – fakadt ki bennem minden. Nem engedtem utat a könnyeknek, habár a sírás még mindig a torkomat szorongatta. Fájdalmasan feszítettem meg az állkapcsomat, hogy visszatartsam mindent, ami kitörni vágyott. Erősnek akartam látszani, de egyre kevésbé ment.
Ha nem tettem semmit, akkor miért? Miért? – ismételgettem a kérdésemet halkan.
Miért nem tudhatom az okát? – fordult meg a fejemben a következő kérdés. Nem érdekel, mi van a kiadóban vagy a főiskolán… illetve egy másik helyzetben talán. Ő jött ide azzal, hogy válaszokat fog adni a kérdéseimre, ezzel szemben egyik percről a másik témát váltott.
A gombócot lenyeltem, ami a torkomban volt és fájdalmasan indult meg a mellkasom felé. Hosszasan időzött ott, mert egy percre a lélegeztem is elakadt. A szívem azonban hevesen vert. A düh ott tombolt bennem, amiért egyszerűen képtelen vagyok kiszedni belőle az igazságot.
Ne tereld el a témát! – erőszakosan törtek elő belőlem a szavak.
A mosoly hirtelen eltűnt Esmé arcáról. Összehúzta magát és szinte kiült az arcára az ijedtség. Nem akartam ennyire erőszakos lenni, nem akartam félelmet kelteni benne. Azt azonban ő is tudhatta, hogy elegem van a hazugságokból. Hosszú napokat töltöttem el nélküle és nem csevegni jöttünk ide, nem is születésnapot ünnepelni.
Valójában egyre kevésbé értettem, milyen indíttatással rángattak ide. Hiszen, mikor lehuppantam erre a kényelmetlen, bár meglehetősen elegáns székre, azt ígérte, válaszolt a kérdéseimre. Válaszok helyett azonban újabb kérdések születtek bennem. A szívem nem csak, hogy békére nem talált, de egyenesen őrjöngött a hatalmas kérdőjelektől, amik ezúttal minden gondolatom helyét átvették. Annyi „miért” bukkant elé, hogy több oldalt tudtam volna teleírni velük… és mindegyikkel újabb és újabb sebeket téptem volna fel a lelkemen.
 – Nem akartam felemelni a hangomat… sajnálom… – nyögtem ki.
Zavartan babrálni kezdtem a csészémmel. Nem néztem ezúttal Esmére, inkább lesütöttem a szememet. A kapcsolatunk elején megfogadtam, a Damienes eset után pedig megesküdtem magamnak, hogy minden erőszakosságomat és agressziómat távol tartom tőle. Ezen egy szakítás sem változtat, még most is ő az életem értelme.
Ne haragudj, mostanában megriadok mindentől. Én… visszamentem a szellemházba.
Meghökkentem a választól. Nem tudtam nem felpillantani a csészéről Esmé szemeire. Egy pillanatra hagytam elveszni magamat a tekintetében és csak most értettem meg igazán. Hiába mosolygott korábban, szomorúnak látszik és riadtnak.
Hogy mit csináltál? – kérdeztem rekedten.
Valahogy nem állt össze a kép. Miért ment volna oda vissza, ráadásul teljesen egyedül? Talán rettegni akart? Nem illett Esméhez egy ilyen tett, valami mást akart ezzel mondani… de végül is már nem számít, hiszen nem vagyunk együtt. Nem az én dolgom vigyázni rá, mégis fogok, ha kell.
Aggódva figyeltem minden mozdulatát. Nem akarom, hogy bárki ártson neki, még ha az a bárki saját magát is jelenti. Nem engedhetem meg, hogy egyedül menjen a kísértetházba, hiszen akkor mindent meghazudtolok, amit eddig éreztem iránta. Nyilván nem lehetek az őrangyala, nem állhatok állandóan mögötte.
Furcsa. Egy szakítás kellett ahhoz, hogy megértsem apámat. Ő is ezt érezhette, mikor távolról vigyázott rám… Vajon én képes lennék mindig a háttérbe húzódni és csak akkor közbelépni, ha muszáj?
Ne csinálj butaságot, kérlek! – préseltem ki magamból a szavakat. – Semmi okod vissza menni egy olyan helyre. Remek életed van, sikeres vagy a kiadónál a munkádban és a főiskola is jól megy.
Biztatni akartam, de közben majdnem megszakadt a szívem. Minden élmény, amit átél már nem lesz az életem része. Esmé talán nem is tudta, mennyire értékeltem, amikor elmondta milyen napja volt vacsora közben, vagy amikor összebújtunk a kanapén a kandalló mellett. Egy kicsit úgy éreztem, nekem is lehet rendes életem… most azonban mim maradt? Semmi, csak vegetálva bámulom a nálam felejtett dolgait és remélem, hogy egyszer kigyógyulok ebből az állapotból.
És vannak, akik nagyon szeretnek… az életüket is adnák a boldogságodért – suttogtam és reméltem, hogy nem hallja meg. Nem érdemelte meg, hogy azért gyötörjem, mert más életet választott.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 06. 17. - 14:26:18 »
+1

Elliot


~ set ~


          Kicsit úgy érzem, mintha ez a helyiség egyre kisebb lenne, és egyre fogyna a levegő. Lassan kezd sok lenni a ruha is rajtam, és tudom, ha még sokáig maradok itt, akkor megtörsz és vége az egésznek. Leveszem a kabátom, mert úgy érzem, muszáj kicsit lazítanom a szorításon, és ezt találom a legjobb megoldásnak. Ha nem teszem fel a karom az asztal fölé, akkor nem is fogod látni a kötést majd. Minden rendben lesz, ebben biztos vagyok.
          És úgy is érzem, mintha dühös lennél rám azért, amit tettem. Illetve azért, amiről azt hiszed, hogy megtettem, de most nem akarom ezt részletekbe menően elmondani. Elég ha ennyit tudsz és talán érzed, hogy nem minden pont úgy van, ahogy azt mondom.
          Jó érzéssel tölt el, hogy aggódsz értem, mert kihallom a hangodból a kérdésed nyomán, bár lehet, csak beképzelem magamnak inkább. Nem tudom mit is kéne tennem valójában, és mi kéne gondolnom. Vajon be kéne avassalak abba, hogy a jegyeim romlottak, hogy alig voltam a főiskolán és a kiadóban is? Hogy közel sem olyan tökéletes az életem, mint amilyennek megpróbálom elhitetni veled?
          - Muszáj volt, én…
          A szemedbe nézek, és hirtelen úgy érzem, kiszippantották az összes levegőt a helyiségből. Miért aggódsz ennyire, mikor olyan szemét módon elbántam veled? Miért mondasz olyan kedveseket, mikor bántanod kéne minden mondatoddal?
          - Nem érdemlem meg azt az áldozatot. Egy szemét vagyok, aki nem érdemel boldogságot se. Azt se, hogy szeressék – dörmögöm, bár talán elég hangosan ahhoz, hogy halljad.
          Nem akarom, hogy halld. Az a lány, akit szerettél már sehol sincs. Még imitálni is csak percekig tudom, ahogy láttad. Nem kéne így látnod. Szokatlan módon bal kezemmel veszem fel a kávés csészét és emelem a számhoz, hogy kicsit kortyolgassak belőle. Muszáj elrejtenem a karomat előled, nem láthatod.
          - Tettem egy ígéretet – remeg meg a kezemben a csésze, ahogy belekezdek. – Nem mondhatom el a dolgot, de hazudni sem akarok neked. És nem is fogok.
          Ha jobban belegondolok, akkor a tématerelés is egyfajta hazugság. De még mindig jobb, mintha ténylegesen a szemedbe mondanám újra azt, ami nem igaz csak azért, hogy nekem könnyebb legyen. Mármint nem könnyebb, hiszen azóta is kínoz valami, amiről elsőre azt hittem, hogy messziről el fog kerülni majd. Lehetséges lenne, hogy csak magamat áltattam?
          Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy szabadon kitörjenek a könnyeim. Eleinte csak némán, majd rázkódni kezdek, végül pedig csak felkapom a táskám magam mellől, feldöntöm a kávém maradékát, ahogy felállok az asztaltól.
          - Sajnálom… sajnálom, én ezt nem tudom így csinálni.
          Elrohanok, a kabátom ott hagyva a széken. Nem akarom, hogy ennyire összetört állapotban láss, és legfőképp nem akarom rád terhelni a saját gondomat. Főleg mert éreztem, hogy aggódsz értem, és tényleg nem érzem, hogy megérdemelném. A kirakat előtt még megállok, visszanézek az üvegen keresztül rád, de aztán elfordulok és a lehető legközelebbi sikátorból haza hoppanálok.



Köszönöm ezt a villám játékot, Édes.  Puszi Puszi
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 06. 17. - 15:51:22 »
+1



Esmé
1999. március eleje

Valamiféle különös zavart éreztem. Nem értettem, mi ütött Esmébe, mikor jutottunk odáig, hogy nem mondhatja el a problémáit. A velem kapcsolatos gondokról van persze itt szól elsősorban. Egyszerűen az az érzésem támadt, mintha szándékosan akarna kínozni minden szavával és nem akarja megadni a feloldozást.
Nem azt kértem, hogy öleljen keblére és költözzön be. Azt kértem, hogy mondja meg őszintén, mit rontottam el, de már nem hittem neki. Az az érzésem támadt, hogy megint egy játékban vagyok és ez most már komolyan felbőszített. Nem szándékoztam újra ráijeszteni… de kevés választott el attól, hogy jelenetet rendezzek – ami egyáltalán nem az én stílusom.
A dörmögést nem értettem és valahol itt szakadt el nálam az utolsó szál az asztalra csaptam dühömben. Ugyanakkor átszakadt egy gát és hirtelen kibuggyantak az első könnycseppek. Irányíthatatlan volt, nem erre készültem.
Ne szórakozz velem! – fakadtam ki.
Esmé közben kibújt a kabátjából, holott nem is volt túlfűtve a kávézó. Én is kabátban voltam, pontosan ugyanúgy, ahogyan besétáltam. Igaz ennek praktikusabb oka volt. Nem terveztem sokáig maradni és fájdítani a szívemet. Egyszerűen csak meg akartam hallgatni, amit mondani akar, látni, hogy jól van. Ezzel szemben nincs jól és még csak beszélgetni sem igazán akart.
A helyzet egyre irányíthatatlanabbnak tűnt. Úgy éreztem, hogy kettőnk közül csak én akarom kordában tartani ezt a beszélgetést és tisztázni a történteket, holott nem is én kezdeményeztem. Magamra maradtam a küzdelemben, hogy lezárjuk ezt a dolgot. A fájdalom pedig egyre csak mélyült, de már nem érdekeltek a könnyek… mégis zavar, hogy látja őket. Én ugyanis nem akartam őt kínozni. Jobbat érdemel annál és nálam is.
Könyörgöm, engedd meg, hogy lezárjam! Csak válaszolj a kérdésre… nem fogok megbántódni, ígérem! – folytattam kétségbeesetten. – Én rád sosem tudnék igazán haragudni.
Fogalmam sem volt, mit kérdezzek vagy mondja. Tudhatná nagyon jól, hogyha egy másik alak miatt lépett le, akkor sem bántanám, még szóval sem. A fickót lehet, de őt sosem. Esmé nekem egy kincs, ami ugyan csak rövid ideig lehetett az enyém, mégis nyomot égetett a szívembe. Az a nyom pedig már örökre ott fog maradni.
Tettem egy ígéretet. Nem mondhatom el a dolgot, de hazudni sem akarok neked. És nem is fogok.
Az asztal sarkába kapaszkodtam, mintha nem lenne erőm még ülőpózban sem tartani a testemet. Nem tudtam, hogy miről beszél… nem értettem egyetlen szavát sem. Angolul mondta ki ugyan a szavakat, én még is kínainak értettem. Valahol bennem volt a kulcs a megértéshez még sem fogtam fel, mit akar ezzel.
Zavaros volt az egész.
Mit jelentsen ez? – komolyan elvesztettem a türelmemet.
Egyre zaklatottabb lettem és nem csak a saját érzéseim miatt. Esmé lehajtott feje és rázkódó vállai sem éppen arról árulkodtak, hogy itt akar lenni. Ráadásul a menekülés érzet hamarosan be is bizonyosodott:
 – Sajnálom… sajnálom, én ezt nem tudom így csinálni.
Ahogy felpattant megpróbáltam elkapni a csuklóját. Most még időben volt, nem úgy, mint amikor egyszerűen magamra hagyott a lakásban. Éppen csak végig tudtam simítani a bőrét, mielőtt eltűnt volna az ajtóban.
Visszahúztam a kezemet, az asztalra tettem és csak bámultam magam elé. Láttam, ahogy egy csepp könny az asztallapra hullik. Valamit nagyon elrontottál, O’Mara… – gondoltam.
Kellett egy pár perc, hogy összeszedjem magamat. Felkeltem a székből és az asztalra tettem egy kis pénzt a kávéért. Csak ezután vettem el Esmé ott felejtett kabátját… bár nem szerettem volna hazavinni magamhoz. Azonban ahogy a kezembe vettem, megéreztem a finom illatot, ami már csak halványan érződik otthon a kispárnán, amin azelőtt aludt. Az arcomhoz emeltem és mélyen beszívtam az aromát. Már annyira hiányzott.

Köszönöm a játékot! A kabát már az enyém kacsint
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 18. - 07:59:28
Az oldal 0.204 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.