+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Park
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Park  (Megtekintve 11975 alkalommal)

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2017. 06. 08. - 21:41:34 »
+1

*
zene:H- Wish

~outfit~


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Enyhén szólva megrökönyödöm Clementine felvetésén. Mégis hogy lehetne ignorálnom a saját közegem? Ez nem olyan mint a üti, amit épp nem kívánsz és nem eszed meg. Helló! Hol él ez a nőszemély? Ha megtehettem volna, azt hiszi nem cselekedtem volna? Szerinte komolyan szórakozásból engedtem a kényszernek és lettem halálfaló? Önszántamból mi? Na jó vicc. Józanon tutira felmenne bennem a pumpa, de így, spiccesen mindössze csak hüledezésre futja. Ám meg sem válaszolom, mert nem is engedi. Naná hogy semmit nem tudhat erről, vagyis arról milyen az a közeg. Milyen folyamatos megfelelés és elvárás közt élni. Nap mint nap a legjobb formádat hozni. Csodálkozik, hogy defektesek vagyunk? Ő fél órát se bírna ki. És ez nem lenézés, egyszerűen az ő túlérzékeny kis lelki világa nem nyeli ezt be. Nem csoda hogy sokan megkattannak. Athalea sem százas és küzd is Eric épp eleget vele. Mondjuk én is Blaire-rel, de az egész más tészta.
- Nem is te vagy kettőnk közül vasággyal ötven kiló… -
A fintorgáson elnevetem magam.
- Végül is örülhetsz, hogy nem fúj el egy erősebb tavaszi szellő... -
Valami oknál fogva ezt nem szántam sértőnek, és megint annak hat. Mindegy. Már túltettem magam azon, hogy min és mikor sértődik meg Clem. Ám a bocsánatkérést mintha egész jól fogadná. Sőt, kifejezetten jól. Tekintve, hogy még szerényen fátylat rá-zik. Ez meglep. Őszintén megvallva nem hittem hogy ennyire könnyű dolgom lesz. Sokkal inkább vártam valami... hát nem is tudom mit.
- Azért ennyire nem kell drámaian felfogni… -
De kell. Vagy legalábbis eddig ez volt a baja, nem? Hogy a kentaur rúgná oldalba, esküszöm nem értem a nőket! Legalább is Clementine Banks-t tutira nem.
- Egy suliba járunk, kétlem, hogy ezentúl soha többet ne látnánk egymást –
- Hmmm, ez végül is igaz... - bólintok, és az eget fürkészem újra. Kezemben a lóherét pörgetem újra és újra. - De lássuk be, neked hét évig sikerült elkerülnöd... -
Újabb tény. Szóval erre a kevéske fél évre már mi akadálya lenne kikerülni az utamból? Vagy nekem az övéből? Igazán semmiségnek tűnik. Viszont az pozitívom, hogy mégsem akarja ezt. Ezek szerint nem egy haragtartó típus, és nem is utál már annyira.
- Menjünk be, jó? Hideg van már. Segítek, ha kell… -
Mire felé fordulok már felül. Basszus. Elkapom a csukóját és megállítom mielőtt felállna.
- Várj! - szólalok meg, majd rájövök, hogy na ja, ebből volt a probléma, szóval inkább megtoldom a parancsot. - Kérlek...!
Pislogok párat, hogy a tekintetem a fénytől ismét élesen kiadja a lány körvonalait. Lenézek a másik kezembe tartott lóherére, majd felé nyújtom, miközben én is ülőhelyzetbe tornázom magam. Meglep hogy sikerül mindenféle szédülés nélkül.
- Hát... tudod... mégis csak Valentin-nap van. A rózsát meg már odaadtam a recepciósnak... - valamiért hirtelen krákognom kell, inkább elhallgatok. Komoran pillantok magam elé, aztán vidám mosoly ül ki arcomra, amint eszembe jut a fergeteges ötlet, amit meg is osztok Clemmel.
- Milyen virágot szeretsz? Átbűvölöm neked. Legalább ha most sikerül, így spiccesen, akkor tutira nem bukok meg a RAVASZ-on sem. És még Qcross sem szedhet elő azzal, hogy nem gyakoroltam. -
Kacsintok vigyorogva és már nyúlok is a pálcámért, ami nem is az én pálcám, hanem apámé. Nem szeretem, de megteszi és kezd egyre engedelmesebb lenni. Igaz még csak pár hete használom, de így is jelentős haladást értem el. Igaz annyira jó sosem lesz, mint a tölgyfa, de hát... azzal él az ember, amilye akad. Ahhoz képest, hogy mennyire nem ment vele semmilyen alapvarázslat az elején, igazán remek lesz ha pár órára sikerül átavanzsálnom a kis zöld négylevelűt valami mássá, a szebbik formájából a növényeknek. Mondjuk rózsa? Nem, az nem illik hozzá. Meg az olyan tucat. Jobban illene hozzá valami tavaszi virág, mondjuk cseresznye vagy gyöngyvirág. A kérdés persze hogy ő mit akar. Mert azt már megtapasztaltam, hogy elképzelése mindenről van csak valahogy... úgy általában elakad a tényközlés fázisában.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2017. 06. 09. - 14:49:00 »
+1


It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


- Ott azért még nem tartunk - szusszanom nem különösebben bosszúsan, inkább csak úgy, mintha vártam volna egy efféle riposztot, és ez így is van. Nyilván ő sem tudja megállni, hogy ne szóljon vissza, ha vissza lehet. És vitatkozhatnék, mekkora különbség van egy lágy, tavaszi szellő, meg egy őfajta rántás között... nagyjából köszönőviszonyban sincsenek, márpedig én tudom, miről beszélek, hiszen idefenn a Skót Felföldön azért épp elégszer szeles az idő, és nem csak a bájos tavaszok során. Ellenben egy kicsit lefárasztott igazából ez az egész párbeszéd, és bár most ennek az ellenkezőjére cáfoltam rá, de alapvetően konfliktuskerülő típus vagyok. Ha nem muszáj, nem állok bele akármilyen helyzetbe, és ameddig nem érzem magam tényleg, nagyon borzalmasan, addig nem valószínű, hogy robbanni fogok, vagy bármi rosszabbat mondanék egy-egy alig elmotyogott fél mondatnál... egy idő után csak elegem van abból, ha kötekednem kell, és elengedem. Mára azt hiszem, elengedem ezt is. Épp elég dologról próbáltam már (meglehet sikertelenül) meggyőzni.

- Csak azért, mert soha nem beszéltünk, még tudtam a létezésedről. Az egy másik kérdés, hogy te az enyémről nem - vonom meg a vállam, és egyébként erről teljesen felesleges is beszélni, hiszen elég erőteljesen megváltozott a felállás. Én, bár tudtam, kicsoda, valahogy sosem kerültem az útjába (egyébként nem is akartam), és ennek megfelelően ő tudomást sem vett a létezésemről. De most már voltam az útjában bőven, ő meg talán túlságosan is tudomást vett már a létezésemről. Kerülhetjük egymást, ha akarjuk, de mindez nem válna tőle meg nem történtté, akkor meg minek erőlködjünk? Legalábbis nekem nincs sok kedvem külön erőfeszítést tenni azért, hogy elkerüljem. Épp elég nagy kihívás tud lenni az utolsó tanév, a vizsgák egyre csak közeledő rémségével, nem tudnék még erre is odafigyelni. És magamat ismerve, csak még nagyobb lenne így az esélye annak, hogy megint a legabszurdabb módon kelljen interakcióba lépnünk egymással.

Visszafordulok hozzá, amikor elkapja a kezemet, enyhén rosszalló pillantással, hogy "bah, már megint, végülis tökre nem erről beszéltünk az elmúlt fél órában, mi?". Meglepődöm, hogy sikerül moderálnia magát ahelyett, hogy egy árva szót sem szólna, csak megint elvárná, hogy a dolgok az ő kívánságának megfelelően történjenek. Vicces, egyébként egyáltalán nem is vagyok túl akaratos személyiség, de valahogy tőle abszolút rosszul viselem az ilyesmit. Nem mintha egyébként sietnék, csak egy kicsikét fázom, viszont ha már kér, és láthatólag szeretne valamit, akkor ülve maradok, és kicsit jobban felé fordulok.
Nem teljesen értem, minek kell mondjuk emlegetni megint a Valentin napot - mintha idén ez az ünnep csak azért jött volna el, hogy bizarr dolgokat hozzon az életembe -, meg nem tudom azt sem, nekem mi közöm van holmi rózsákhoz, meg recepciósokhoz (vagy azt hiszi, hogy értem? Sebaj.), de végül csak kiböki, mit forgat a fejében. Egy percig kicsit furcsán nézek rá, nem mintha vártam volna tőle bármit, egy bocsánatkérésen kívül, de persze, ha már meg akarja próbálni, ki vagyok én, hogy nemet mondjak? - A boglárkát - felelem félrebiccentett fejjel, egy percig mondjuk elgondolkodom, vajon tudja-e egyáltalán, az milyen virág?, de ha nem, majd bizonyára megkérdezi. Erre a mutatványra még én is kíváncsi vagyok. Főleg, ha ez kell ahhoz, hogy aztán bemenjünk.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2017. 06. 09. - 21:49:42 »
+1

*
zene:H- Wish

~outfit~


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Elengedem a sértett szavait. Igazából kedvem lenne megmondani a magamét, mert hát honnan a fészkes csáprágófűből szedi, hogy nem tudtam kicsoda? Valószínű korábban tudtam. Vagyis valójában ezt sem állíthatom száz százalékra. Tekintve hogy továbbra is emlékek híján vagyok csak nagyon remélni tudom, habár elnézve mekkora tapló voltam valószínű névből ismertem. Vagy talán maximum arcról. Az biztos hogy tudtam hova tartozik vagy éppen hova nem. Mert nem az én köreimbe. Ezt kellően alaposan kifejtette a lány, na nem mintha szükség lett volna rá, hisz már csak a viselkedése mutatja, fogalma sincs a felsőbb körökről és azok szokásairól. Számára teljesen nem normális a mi viselkedésünk. Mit szólna ahhoz a rendszerhez meg életvitelhez?
Elnézve, nem, nemhogy nem bírná, teljesen átformálná. És valami oknál fogva nem is szeretném ha ez megtörténne. Nevetséges a dolog, de így tökéletes. Kissé elcseszett naivitásával, a maga módján bájos és ártatlan. Naivitása magával ragadó ugyanakkor mégis van benne egy megfoghatatlan határozottság. Habár lehet az csak ellenem irányul. Elbillentve a fejem figyelem. Aztán persze szabad utat kapok a varázsláshoz Na erre én magam is kíváncsi vagyok. A pálca megadóan simul a kezembe, fekete nyele kissé bizsergeti a bőröm. Remélem csak nem most fogja bemondani az unalmasat. Mondjuk legrosszabb esetben is ráfogom arra, hogy még részeg vagyok.
- Akkor boglárka.. - bólintok, noha fogalmam sincs melyik is egész pontosan a boglárka. Lepillantok a lóherére, mely a másik kezemben az ujjaim közé csípve pihen, és erősen koncentrálok. Sűrűn imádkozva Merlinhez, hogy ne egy elefánttá transzformáljam a növényt, nonverbálisan kigondolom az igét. Na igen, a másik remek része a dolognak, hogy ezt is gyakorolnom kell. A pálcával suhintva hirtelen a zöld négy sziromból egy sárga közép alakul köré pedig kicsiny fehér szirmok nőnek. Menet közben rájövök, hogy ezt inkább Ailish értékelhetné Qcross helyett, végtére is ez inkább átváltoztatástan, csak most nem patkányon gyakorlok. Habár Everdean mindent csinál, csak dicsérni nem dicsér. Meg is lepett a múltkori kudarcba fúlt büntetőmunka után a hátba vágása és az elismerő pillantása. Meg a ’Monty-fiam’-ozása. Jó azt betudom a pillanat hevének, amiért sikerült leszerelnem a parókás pörgencset. Meg utána közösen befékezni a Viharmadarat.
Ez az egyszerű kis bűbáj semmiség ahhoz képest, s mégis most úgy érzem, mintha a világot mentettem volna meg. Elégedett vigyor ül ki az arcomra. Kedvem lenne felkiáltani, hogy ’nézd, milyen kis szép lett’ , kb mindezt úgy persze, mint egy ötéves gyerek, aki az anyja orra alá dugja legjobb alkotását. Persze evidensen nem teszem, mindössze a pálcát dugom vissza a helyére és a szemem elé emelem a virággá vált alkotásom. Megpörgetem az ujjaim közt. Illata nincs, annyira profi még nem vagyok. Dean-nek persze egész rózsakertje van egy pálcasuhintásra. Jó, mondjuk ő mindig remek kis boszorka volt.
- Hogy tetszik? -
Tartom felé egy percre a művem, majd Clemre pillantok és felé hajolok. Egész testem mozdul, de most nem szédülök meg. Finoman az arcához érek és közelebb húzom magamhoz a fejét. Másik kezemmel kiseprem a füle mögül a tincseket és a hajába teszem a virágot.
- Jól áll -
Elmosolyodva nézem őt, és közlöm a nyilvánvalót. Megint túl közel kerül vagyis jobban mondva én hozzá, s ezt onnan tudom, hogy megérzem puha virágillatát. Megőrjít, hogy nem tudom micsoda. Nyelek egy nagyot, és a zöld szépívű tekintetébe mélyedek.
- Boldog Valentin-napot, Napsugár -
Nem húzódom hátra. A kezem sem veszem le az arcáról. Valamiért sokkal egyszerűbb suttogni a szavakat. Azokat a szavakat, amiket eredetileg nem is neki terveztem mondani. Mégis ő kapja, és meglepő, de tényleg komolyan is gondolom. Ha valaki megkérdezi  tegnap vagy egy hónappal ezelőtt, hogy kivel töltöm ezt az estét biztosan nem Clementine-t mondtam volna. Ám ami a legviccesebb, most ez teljesen természetesnek hat. És teljesen normálisnak.  
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2017. 06. 10. - 20:40:06 »
+1


It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán kéne neki adnom valami segítséget, hogy mégis milyen virágról van szó. Vagy inkább meg kéne gondolnom magam, és nem tudom, kérni egy pitypangot, vagy valamit, ami… nos, közelebb áll egy lóheréhez, de látszik, hogy amikor válaszoltam neki, nem gondoltam át alaposan az egészet. Ahhoz képest, amikor idejöttem, most egészen tűrhető állapotban van, és szinte meg is feledkeztem arról, hogy egyre értelmesebb mondatokat sikerült neki összerakni a percek múlásával. De ez még nem jelenti azt, hogy teljesen kijózanodott volna, gondolom, az azért nem két perc (meg mondjuk harminc sem), úgyhogy… hát, a képességeit nem becsmérelni akarom, nem erről van szó, de ilyen állapotban egy aprócska lóheréből boglárkát csinálni elég esélytelennek tűnik. Még nekem sem biztos, hogy sikerülne, pedig bűbájtanból, és átváltoztatástanból is állítólag elég jó vagyok. Szerintem előbb sikerülne annak illúzióját megteremteni, hogy az átváltozás megtörtént, semhogy tényleg megtörtént volna. Szóval kezdek arra gondolni, hogy Montrego kísérlete kicsit halálra van ítélve, de igazából nem tudnám megmondani, ez engem miért aggaszt, vagy miért akarnám, hogy ne így legyen.

Végül azonban nem adok hangot semmilyen aggályomnak, csak kicsit bizonytalanul figyelem a varázslat végrehajtását, és szerencsére tudok uralkodni magamon, nem nevetem ki, csak szórakozottan elmosolyodok, amikor olyan nagyon elégedettnek tűnik azzal, ami voltaképpen nem sikerült. Már ha boglárkára hajtott, mert hát egy mezei százszorszép nem éppen boglárka, ellenben tény, hogy egy virágot csak összehozott. Végtére is, ennyi whisky után – gondolom, még sosem voltam részeg, szóval részegen varázsolni sem próbáltam még – biztosan teljesítmény ez is.
- Nagyon szép – mondom, mintha legalábbis már megint átmentem volna buksit simogató anyukába, és csak egy kicsit bujkál nevetés a hangomban, mert azért mégis van valami szórakoztató ebben a jelenetben, és nem feltétlenül rosszindulatból gondolom így. Sőt, igazából a rosszindulatnak ehhez tényleg semmi köze.

Valami jóhiszemű engedékenységgel hagyom is, hogy a fülem mögé tűzze a virágot. Vagy csak egyszerűen kedvesnek találom a gesztust, még akkor is, ha eddig soha nem volt úgy igazán, pusztán kellemes (vagy kívánatos) a közelsége, most nem zavar annyira, mint korábban. Ahogy nem is bosszant fel. Bizonyára az egyiknek van némi köze a másikhoz… ami sajnos még nem jelenti azt, hogy azért ne jönnék tőle zavarba, de azt hiszem, ez nálam már csak így működik - Köszi – egy pillanatig zavartan préselem össze az ajkaimat, de végül nyer a mosolyom, valami kis hitetlen színezettel fűszerezve. Mostanában szinte semmi sem alakul úgy, ahogy azt elképzelném, a jelek szerint most sem volt abszolút fogalmam arról, mit várhatok Mathiastól, amikor idejöttem hozzá. Voltaképpen semmit nem láttam jönni – azt, hogy a sárga földig leitta magát, hogy még én mondom meg neki jól a magamét, nem fordítva, hogy bocsánatot kér, vagy hogy boldog Valentin napot kíván. Hát, igen. Talán az a legfurcsább. Bennem annyira nem is tudatosult, hogy voltaképpen így olyan, mintha kicsit tényleg együtt töltöttük volna ezt a napot, mert általában (eddig) nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek az ünnepnapnak, és nem is igazán szoktam eltervezni, hogyan töltöm. Hiszen ez is csak egy nap, pont olyan, mint a többi…
Kicsit zavarni kezd, hogy így olyan, mintha kaptam volna tőle valamit, míg én nyilvánvalóan nem tudok neki adni semmit. Pedig igazán nem kéne úgy éreznem, hogy tartozok neki valamivel. Végre egyszer olyan, mintha egálban lennénk, én biztosan nem jövök neki semmivel, és azzal, hogy bocsánatot kért, talán el fogok tudni tekinteni attól, amit ellenem vétett. Lehet, hogy utólag meg fogom bánni, de indokolatlanul nagylelkűnek érzem magam, úgyhogy kicsit közelebb csusszanok hozzá, de csak arra az egy pillanatra, hogy ne kelljen nyújtózkodnom, és egy apró puszit nyomhassak a bal orcájára. Voltaképpen inkább csak sietősen súrolja az ajkam az arcát, sem hogy sokáig tartana az egész, és hamar vissza is húzódok - Neked is. Akkor… most már mehetünk? – kérdezem csak halvány pírral az arcomon, legalább az évszaknak is megvan a maga előnye, meg annak is, hogy tényleg fázok. Nem kell pipacsba öltöznöm.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2017. 06. 10. - 21:26:26 »
+1

*
zene:H- Wish

~outfit~


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Ahogy meghallom a dicséretet nem is hiszek a fülemnek. Most komolyan megdicsért? Nem csak hallucinálok? Kedvem lenne jól arcon csapni magam. Vagy megcsípni a kézfejem. Habár annyira valósághű álmok akadnak, hogy azokban még ezek sem használnak. Hihetetlen hogy Clementine Banks száját elhagyta egy olyan kifejezés, ami az én érdememet szorgalmazza. Ez komolyan mondom maga Merlin ötszáztizenkettedik csodája! És persze ebbe még a szívem is beleremeg úgy örül. Meglehet csak ki vagyok éhezve a sikerre. Végtére is aranyvérű vagyok, aki hozzászokott hogy mindig mindenben a legjobb. Mostanában pedig maximálisan kijutott a sikertelenségből. Már csak kezdve az amnézia miatti létbizonytalansággal. Hogy azt sem tudom mihez hogy kezdjek hozzá nem hogy hol folytassam....
Szóval bármennyire is szánalmasak hathat -mert máskor saját magam degradálom le egy ilyen aprócska öröm miatt, hogy ugyan kérem ez aztán mindennek a legalja- tényleg őszinte öröm ül ki az arcomra. S el is tűnődöm ezen, na meg azon mennyire is ritkajó pillanat az, mikor kiélvezhetem a sikert. Igaz fel sem tűnik hogy a virág nem boglárka hanem valami más, de hát jelen állapotomban ez megbocsátható. Hozzáteszem, valószínű józanon sem tudnám mert növénytamból mindig is a béka segge alatt leledzettem.
Az az elvétett pillanat ránt vissza az ittbe meg a mostba, mikor is Clem magától -magától? magától! - közelebb csúszik hozzám. Ezt megerősíti a kis virág is, ami közelebb úszik a szememhez. Sőt, olyan közel hogy konkrétan egy homályos folttá válik. Ez meglep és mivel elfog a szédülés a fóxusz elvesztése miatt, lehunyom a szemem. A lány ajkai puhán érnek az arcomhoz, s olyan ez mint a tavaszi szellő, mely fel erősödik körülöttünk egy percre. Van aztán nincs. Gyors és váratlan és... hát nem is tudom. Fura. Tőle meg pláne fura. Egy köszivel is beértem volna, főleg tőle. Amilyen haragvó velem meg a szerinte rákényszerítési szokásaimmal, igazán nem vártam el ilyesfajta bizalmas gesztust. Tekintve hogy nem vagyunk igazán barátok. Még csak jó ismerősök sem. Vagy igen? Nem tudom. Majd holnap, vagy máskor mikorra kijózanodom megkérdezem. Csak hogy eldöntse ő -nehogy megkapjam, hogy ebben is én erőszakolom rá az elképzelésem- és tudjam mihez tartsam magam.
- Neked is. Akkor… most már mehetünk? –
Kinyitom a szemem és tekintetemmel megkeresem az arcát. Aprón bólintok, és mély levegőt véve megpróbálok felállni. Naná hogy szép álom volt hogy mennyire rendbe jöttem. Naná hogy kibillenek oldalra és naná hogy meg kell kapaszkodnom valamiben, történetesen Clem-ben, hogy sikerüljön megállnom két lábon. Természetesen a mozdulatsor közben felborítom a földön hagyott üveget is, amiben még van némi víz az alján. Az persze kiborulva elkezdi kiadni magából a kevéske megmaradt tartalmát. Na nem mintha ez engem marhára izgatna. Mikor végre stabilnak titulálom magam úgy nagyjából és már nem is szorítom görcsösen a társam karját, elégedetten elvigyorodom. Ó, nem lesz itt probléma! Mi az a párszáz méter távolság innen az előcsarnok? Vagy csak kicsit több, á kit érdekel? Sima ügy...!
Vagyis lenne, de ahogy nagy lelkesen elindulok rám is tör azonnal a szédülés. Ajjjajjj.
- Clem... basszus... -
Kezdem de elakadok. Kezemet a fejemhez nyomom, remélve hogy ezzel legalább meg tudom állítani a világ forgását. De persze erre esély sincs.
- Ó anyám..  kísérj be valahogy a pincéig...- csak addig. Ó merlin segíts meg, tényleg csak addig elég. Istenbizony mondom, nem iszok többet ennyit! - Ott már valaki csak összekapar... -
Hisz csak akad ott valaki ilyenkor is nem? Legalább egy enyelgő pár tutira. És remélem hogy nem Malfoy-t találom ott és nem is Zambini-t. Jobban örülnék Dean-nek esetleg Pierce-nek.
- Csak addig, jó? Légyszi.....!- könyörgő kissé kétségbeesett tekintetem rávillantom. Ha most magamra hagy lehet kint alszom valamelyik fa tövében. Esküszöm még Parkinson-nal is kiegyezem, ha kell. Mindegy csak valahogy juttasson az ágyamba. Holnapra meg tuti törlöm a programom és maximum a bájitaltan szertárt leszek hajlandó kipakolni valami másnaposság elleni kotyvalékért.


Köszönöm a játékot! Puszi
~~~~~~~~*~~~~~~~~
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2017. 06. 10. - 22:38:12 »
+1


It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Attól tartok alábecsültem én is, hogy mire vállalkozok. Pedig végre-valahára eljutunk oda, amiért voltaképpen eredetileg jöttem, hogy összeszedjem Mathiast a földről (még ha nem is szó szerint, mert nyilván nem bírnám el), meg megtámogassam a gyengélkedőig, ha szükséges. Persze most már jobban tudom, hogy az úti célunk véletlenül sem a gyengélkedő lesz, meg jobban tudom azt is, hogy voltaképpen mit is kell itt megtennem a haza becsülete érdekében (vagy valami ilyesmi).
Én ugyan könnyedén talpra pattanok, bár kicsit hirtelenre sikerül a mozdulat ahhoz, hogy kicsit ne szökjön a fejembe a vér, de azért ez nyomába sem érhet annak, amit éppen a fiú érez, és hát, sok mindennek kinéz, csak úgy nem, mint aki képes lenne egyedül egyenesen járni, meg megtenni a szükséges távolságot. Kicsit mondjuk most nekem is furcsa ez az egész, eddig a földön fekve valahogy nagyon könnyű volt elfelejteni, hogy igazából még mindig az iskolában vagyok, de ez csak most tudatosul bennem, amikor a kastély újra felkerül a horizontomra. Pedig micsoda butaság, hol máshol lennénk? Mégis olyan, mintha valahonnan úgy érkeznék vissza, pedig el sem indultam sehová.
- Csak lécci, próbálj meg nem a teljes súlyoddal húzni, vagy sosem jutunk el sehova, oké? – figyelmeztetem Mathiast, ahogy nyújtom neki a kezemet, mert tök jó lenne, ha nem játszanánk le újra a korábbi koreográfiát, plusz, akkor a végén tényleg nem lesz választásom, egy lebegtető bűbájjal fogom lejuttatni a pincéig… na, az lenne csak a látványosság. Bár mondjuk, Mathias mellett többnyire amúgy is látványosságnak érzem magam, és nem mindig a jó értelemben, főleg nem akkor, ha holmi Belbyk is bekerülnek a képbe. Úgyhogy… szolidan remélem, hogy most nem fogunk találkozni senkivel, akivel nem kéne. Nem mintha cikinek tartanám az egészet, igazából tényleg nem, de örülnék, ha szépen lassan már újra azt az időszakot élnénk, amikor már megfeledkeznek a suliban arról, ki vagyok, és hogy volt egyáltalán rólam bármi pletyka is mostanában.
- Mondtam már, hogy segítek…! Csak… rakosgasd egymás után a lábaidat. Bal, jobb. Nem, most meg a bal jön, nem pedig a jobb megint. Aú… - ha bárki azt hiszi, egyszerűbb egy nálad valószínűleg majdnem kétszer nehezebb, a mozdulatait nem uraló srácot bárhova is eltámogatni… hát, én most már tudom, hogy ez sok minden, csak nem egyszerű, és igazából kisebb csodának tartom, hogy egyikünk sem sérül le, már csak addig sem, amíg elérjük az iskola ajtaját, és akkor onnan még a lépcsők is kihívást jelentenek, melyek levezetnek a pincébe. Mire sikerül abszolválni ezt a mutatványt, már szabályosan úgy érzem magam, mint aki kemény, fizikai munkát végzett, méghozzá órákon át.
Utólag már nem is nagyon tudom felidézni, mennyi idő alatt, és hogyan jutottunk el a Mardekár klubhelyiségének folyosójáig, vagy hogyan sikerült lehámoznom a vállamról Mathias karját, hogyan köszöntünk el egymástól, meg milyen állapotban hagytam ott pontosan, és vajon elborult-e magától az ajtóban, amíg hallgathatta a folyosón elsiető lépteimet…?

Kisziköszi! :3
A helyszín szabad!
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2018. 01. 05. - 22:29:07 »
+1

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Tudtam hogy nem kellett volna Lyanával találkoznom és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy Merlinke miatt elengedhetetlen volt a dolog. Az is biztos, meg kellene keresnem Clemet. Mostmár égetően nagy szükségét érzem annak, hogy kimondjunk dolgokat. Legyen az akár ilyen akár olyan. Vagy így, vagy úgy. Pláne mindazok után, ami ott az elhagyatott játszótéren megesett. Persze mindezt tök egyszerű elképzelni, baromi könnyű fejben ezerszer végigpörgetni. Hiába számolok bele minden változót, az esetek legtöbbjében Napsugár és a kommunikáció nem kompatibilis egymással. Vagy csak én meg ő nem vagyunk egészen olyanok, akik képesek értelmes ember módjára szavakba önteni az érzéseiket. Pedig nem tűnik bonyolultnak, és mégis... elég csak annyi, hogy dühösen feszülő állal sétáljak ki az iskola ódon épületéből. A frusztrált hangulatom vitathatatlan. A vizsgák a nyakunkon, a továbbtanulási mizéria talán most hágott a tetőfokára (és tuti biztos, hogy van, aki tudja ezt hova fokozni még, lásd a húgom), nekem meg még ott van még Clementine is... és Blaire. Persze La Clair miatt már talán kevésbé kellene fájnia a fejemnek, de még így is ott van bennem az aggodalom csírája. Legalább a kutya biztoságban van és nem fogja Norris reggelinek felfalni... Nem tudom mivel eteti Frics azt a dgöt, de a loncsos bundája alapján tuti a Nagyterem összes vacsoramaradékát letolja, amit a manók a jelek szerint nem dobnak ki....
A szél hidegen érint meg, és kissé összébb húzom magamon a kabátot. Már vége a tanítási óráknak és kivételesen Dean sem szekál a kviddicsmecsre való készüléssel. Neki is hirtelen fontosabbá vált hogy a Mungót célozza meg. Végtére is náluk ez családi hagyomány és a legutóbb elejtett félmondata alapján mindössze Avery a visszatartó erő, hogy száz százalékosan biztos legyen pályájában. Unottan tűnődöm el azon, vajon egy exvőlegény mennyire lenne hatással mondjuk a testvéremre. Blaire valószínű megenné a srácot reggelire, ahogy azzal a Williamsonnal is elszórakozik. Most épp ettől a hírtől hangos a folyosó.  Végre csodálatos módon Belby leszállt rólam. Csak úgy amúgy a Montregokról képtelen, de ezt már betudom a személyes vonzerőnknek.
A lábaim maguktól járnak és a félig fűvel kinőtt park kellős közepén találom magam. Kezemben a fekete notesz, mindazzal, mit még anno a húgom írt össze nekem. Egykor a túlélésem záloga volt és most... hát talán még mindig az.
Emlékszem ez volt nálam abban a sikátorban is, mikor megpillantottam Pierce karkötőjét a kirakatban, amit Elliot lopott el. Sosem fogom elfelejteni milyen könnyeden fegyverzett le életem elsőnek számító párbajában és hogy nyomta a képembe a bűzös mustáros szószt meg káposztát. Csoda hogy a fekete notesz túlélte mindezt. Azóta a pálcalopásos incidens óta ezer meg egy dolog történt velünk, pedig csak pár hónap tűnt tova...
A fák lombkoronájának susogásában mintha elvétett hangfoszlányok beszélgetnének. Ide meg oda feleselnek, én pedig csak hallgatom pár percig, mintha csak emléket idézne mindez bennem. Egy régi képet, egy régi érzést... de nem. Belül épp olyan üres vagyok mint a távolabbi fák közt lakozó sötétség. Ez egyszerre rémiszt meg és tölt el csalódottsággal. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy talán jobb mindezt elengedni. Maximum Lya hangját képzelhetem ide, vagy Clemét, esetleg Merlinke vakkantásait, de jobb semmi többet. Persze ostoba idiótának érzem magam és rájövök, totálisan céltalanul kóborlok.... pedig tanulnom kellene. Készülni a nyüves RAVASZ-ra, hisz ezért tértem vissza a lányok győzködésére az iskolába. Ebbe a koszos, dohos, óriási monstrumba... pfehhhh!
Akaratlanul is felmordulok a gondolatra és újra megfeszül az állam. Megfordulva az égbe meredő tornyokra pillantok. Impozáns látkép, ez vitathatatlan de számomra mégis... ellenszenves. Lassan hátrálok, mintha ezzel távolabb kerülhetnék, pedig nem. Akárhogy is távolodom, egyszer újra be kell lépnem a kapukon, megerőltetnem magam és...
Gondolataimból kizökkent egy alak árnya. Az egyik vaskosabb fa törzse ugyan félig kitakarja de még így is jól látható a fehér vállra omló hajtincs, amibe belekap a lenge szellő láthatatlan ujja.
- Öh...tanárúr? - magam sem értem miért nem sunnyogok inkább el. Tök ésszerű lenne, én meg, balga idióta, még magamra is vonom a figyelmét. - Mit keres maga itt?
Voltaképpen köztudott hogy mindenki mehet oda ahova akar az iskola területén belül. Szóval egy tanár is unatkozhat a Birtok egyik félreesőbb zugában, de hogy velem együtt? Ez abszurd... A véletlenekben meg... hát már baromi rég nem hiszek.  

Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2018. 01. 06. - 01:59:24 »
+1


Az életem emlékezésből állt. Perceim összességét a múltam láncaiba verve éltem, amiken képtelen voltam továbblépni. Egész egyszerűen nem lehetett lezárni azokat a dolgokat, amik megtörténtek. Olyan tragédiák, melyeket az évek nem gyógyítottak be, nem ápoltak és nem könnyítettek, csupán megszokássá alakítottak, és mániává tettek. Olykor kezeim remegve kapaszkodtak arcom egyre öregedő bőrébe, és mélyeket sóhajtva csüngtem céltalanságom mindent elnyelő fekete maszatjában. Rettegtem, hogy egyszer megoldódhat minden, és amiért élek, dicsőségért, becsületért, bosszúért és elégtételért, talán egy varázsütésre semmissé fog válni. A hatalmas teher elejtése után, pedig nincs értelme tovább léteznem, megszűnne minden, amiért vagyok, amiért voltam, és amiért már nem kell lennem. A lágy szellő puha érintéssel rajzolt körül, ahogyan fejemet az öles fatörzs derekának döntöttem. Kinyújtott lábakkal ültem a száraz, hűs gyepen, és behunyt szemmel próbáltam örömet, és békességet találni. Ilyenkor lelkem ragadós tenyerű démonjai egészen apróra zsugorodtak, és csupán arra figyeltem, hogy be-, és kilélegezzek. Megtöltötte orromat a természet vegyesen keveredő illata, a világ levegője. Azon tűnődtem, hogy alig pár hónapja hogy ismét visszatértem arra a helyre, amelynek küszöbén legutóbb majd' harminc évvel ezelőtt még Feliciával léptem át utoljára. Hogy kötődöm most azokhoz a dolgokhoz, melyek valaha jelentettek valamit a számunkra, mostanra azonban saját bánatom oszlopaivá váltak. A szellő susogva simította végig a boka magasságú zöld gyep szálait. Fájdalmasan sóhajtottam. Semmit sem ér ez a gyönyörűség, az Ő gyönyörűsége nélkül. Így, csupán felesleges mindaz, amit Ő nem láthat soha többé. Talán sosem fogom feldolgozni az igazságtalanságát ennek az életnek. Bár aki így tennem az szívtelen volna. A hátam mögül érkező hang csodálkozással teli ívben repülte körül a fa törzsét, hogy fülembe juthasson. Lassan kinyitottam szürke szemeimet. A fény zavaróan erősnek hatott, még így is, kissé borult időben. Bal vállam felé fordítottam a fejemet. Nem néztem a fiúra, csupán azért váltottam testhelyzetet, hogy anélkül hallhon, hogy fel kelljen emelni a hangomat.
"Gondolkodom..." kezdtem, szinte suttogva.
"Gyakran járok erre." toldottam meg, és felemeltem a tekintetemet, hogy ezúttal megszemlélhessem válaszom kézbesítettjét. Montrego volt az, a nyolcadikból. Nem értettem, tulajdonképpen miért is kell magyarázatot adnom arról, hogy mit csinálok itt, hiszen kettőnk közül, ő az, aki ritkábban jár erre, ebben egészen bizonyos voltam. Hosszasan meredtem engem fürkésző szemeibe. Pillanatnyi kínosnak mondható csend honolt. Csupán az öreg tölgy leveleinek viháncolása, a természet andalító muzsikája volt, ami elviselhetővé tett egy ennyire érthetetlen helyzetet.
"Csatlakozik?" kérdeztem végül. Valamiért úgy éreztem, máshogy nem hátrálhatunk ki, ebből a kellemetlenné tett szituációból, mint hogy udvariasan maradásra invitálom, ő pedig mosolyogva tovább halad. Megköszöni, de sajnos nem ér rá, hiszen a vizsgák, meg a továbbtanulás, meg minden... Szinte bizonyos voltam, hogy ez a felelet fog érkezni, ezért a kérdésem után, elfordítottam a fejemet, és igyekeztem visszatérni magára hagyott gondolataim hullámos vizére. Tehetséges fiúnak tartottam, habár a bájitaltanból nem remekelt, mégsem egyetlen tárgy határoz meg egy személyt. Tapasztalataim szerint, sok volt az olyan tanár, még a Roxfortban is, akik csupán azokban látnak jövőt, akik az általuk tanított tárgyakban remekeltek. Montregot azonban nem ismertem még eléggé ahhoz, hogy érdemben nyilatkozni mertem volna róla, azonban mégis... valami vegyes érzelmeket kavart fel bennem. Persze semmiképpen sem ítélkezhettem a múltja, a felmenői miatt, erre volt két háború a hátam mögött, hogy megtanuljam, előre ítélkezni hatalmas vétség, végül is, az én apám is, Grindelwald katonája volt, én azonban Voldemort ellen harcolva éltem az életemet, a vészterhes időkben. Aligha volt hát párhuzam a szülők és az utódok között. Csupán a név az, amit apáról fiúra szállva öröklünk, és cipelünk tovább saját gyermekeink szülőágyáig. Az ellentmondást a benne tomboló tehetség, és az őt körülvevő, vibráló bizonytalanság generálta. Valamiért tartottam attól a bizonytalanságtól. Volt benne valami vészterhes, és sötét ismeretlenség...


Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2018. 01. 06. - 12:09:01 »
+1

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Egyetlen szó hangzik el, mégis olyan nyersességet érzek a lehalkított hangban, ami arra enged következtetni, jobb ha eltűnök innen. Nem mintha nem lenne épp ugyanannyi jogom itt lenni, de... hát mégis csak egy tőlem jóvalta idősebb férfi nyugalmát zavartam meg. És elég ennyit kimondania, máris érzem, nincs keresnivalóm itt. Morcosan vágom zsebre a kezemet és pillantok vissza a kastély irányába, mintha azt várnám, hogy hívogasson, de épp az ellenkezője támad. Valahogy már belenyugodtam abba, sosem fog ez már megváltozni, így jobb megszokni a tényt; azt a pár hónapot fél lábbal is túl kell hogy éljem. Őszintén szólva fogalmam sincs hogy a fészkes rákölőfűbe tudtam itt hét (érted? héééét!) teljes évet lehúzni épp ésszel?! 
A tanárom újabb elcsepegtetett információját már meg sem hallom. Valahol elakadok a hitetlenkedés közepette és igyekszem magam lelkileg száz százalékosan meggyőzni, hogy igenis arccal forduljak egyet, menetirányba, ami immár nem el, hanem épphogy bevisz az épületbe. Persze nehezen megy és már ott állok hogy tényleg hajszál választ el az indulástól, mikor a beálló néma, kínzó és felettébb kínos csendet megtöri.
- Csatlakozik?
- Öhm...
Hirtelen csak nagy, tágra nyílt bamba szemekkel meredek az arcába, amit méltóztat felém fordítani. Hát most mi van? Mégse zavarom?
Meg se fordul a fejemben, hogy mindez csupán egy udvarias gesztus. Nem mérem fel sem az erőviszonyokat, sem az illem diktálta etikettet, pedig ha valakinek, hát nekem tudnom kellene. Blaire heteket ölt mindebbe meg persze belém, hogy a fejembe verje az össze elcseszett formulát, az összes adódó szituációt, ám.... hát elég a villásreggelire gondolni januárban... tudjuk mennyit ér. Valahogy ez az egész ugyanúgy nem kompatibilis velem, ahogy az értelmes kommunikáció Clemmel.
Ahhhh, Clem...
A kedvem visszaugrik eredeti vívódós-hisztis hangulatába, akárcsak mikor az ember kifele evickélne egy gödörből, eljutna félútig, majd szépen visszacsúszna a kiinduló pontjára.
Ettől persze már az is jobb, ha az újdonsült bájitaltan prof arcát bámulom, és nem rágom a saját lelkem a megoldatlannak látszó elkövetkezendő eseményekkel, bár... az ő ezüstös tekintetében is van valami fura, amit nem tudok hova tenni. Egyrészt jó adag életbölcselet mutatkozik meg, ami persze nem meglepő de mégis baromira frusztrál, de mellette mintha neheztelne is...
Sosem tudtam milyen az, mikor a szülő nevel (tekintve, hogy semmire nem emlékszem ezzel kapcsolatban) de az igazgatónő jó pár szúrós pillantással díjazott ebben az évben (meg persze az összes többiben is), a saját testvéremmel társulva. Szóval kábé ugyanaz az érzés fog el...
Enyhe aggodalommal gondolok bele a valentin-nap utáni másnaposságomat orvosló szertár túrába, aminél Tökmag is segédkezett... vagyis hát inkább csak az ujjam fájdalomküszöbének erősítésében, de hát na... remélem nem emiatt kapom a ferde pillantást...
Pedig már szinte biztosnak tűnt a megúszás esélye...
- Biztos akarja? - kérdezek vissza enyhe cinizmussal a hangomban, mert hát lássuk be; nem épp úgy néz ki a másik, mint aki felettébb vágyik bárki társaságára, pláne ha az én vagyok. Arról nem is beszélve, hogy nem esküszöm meg jó partner leszek ebben.
- Mármint... ne értsen félre, de... - elakadok, mert a magyarázkodás csak ront a helyzetemen. Érzem, most már végképp nem kívánatossá váltam a szemében, és jobb lett volna szép csendben tovasunnyogni.
- Áh, mindegy! Tudja mit? Inkább megyek!
A kezem kiszabadul a kabátzsebemből mindössze azért, hogy egy intést eszközöljek vele. Ezzel is nyomatékot akarok adni szavaimnak, na meg jelezni, hogy valóban búcsúznék...
Szóval egyszerűen elszakítom a tekintetem róla, és félig már azon tűnődve mit is kezdjek magammal indulnék meg arra, amerről jöttem. Persze eszeveszettül csiga tempóban, mert legalább ezzel is tovább húzom az időt, hogy bárkivel összefussak...
Valahogy ugyanúgy senkihez nincs hangulatom, mint ahogy láthatólag Reximo professzornak sincs hozzám.

Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2018. 01. 06. - 23:26:36 »
0

A férfi lépései hallatszanak. Nem is a lépéseinek zaja az, mely a zsenge szellő hátán átbukva elér hozzám, hanem a fűszálak seprésének alig hallható kásás hangja. Mély lélegzetet veszek, Montrego hangja gondterhelten hatott. Azt hittem, távozása után visszanyerem azt a meditatív, nyugodtan gondolkodó, emlékező állapotot, melyben az imént ücsörögtem, ám ez nem sikerült. Mivel magam elé szegeztem tekintetemet, még akkor is, mikor a fiú szólt hozzám, nem láthattam az arcát, sem az intését, csupán hangja alapján láttam őt szomorúnak, és éppen akkor, legalább olyan magányosnak, mint amilyen magányos én voltam. Lassan felálltam, és megkerültem az öles fa törzsét. Mathias jó pár méterre előttem, az iskola irányába baktatott, a végtelennek tűnő, fű borította parkban. Az élet szeme elől elzárt szegletben éreztem magunkat, és túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, puszta véletlenségből nem kerül egyszerre két ember az isten háta mögé. Egyenesen álltam, akár egy oszlop, vagy cövek, de akár a mögöttem lévő fához hasonlóan is érezhettem volna magamat. Hosszú, fehér hajamat hátulról előrefelé fújta a szél, valamiért mindig a Roxfort irányába fújt, bárhonnét érkeztem is. Sosem éreztem a szükségét annak, hogy más lelkében vájkáljak, elvégre ha valaki megpróbálna az enyémben, nagy valószínűséggel elég gorombán leráznám az illetőt. Egy tétova lépést tettem a tőlem egyre távolabb kerülő fiú után, majd megtorpanva álltam időtlenül, és némán. A szél erősödni kezdett, viharosan tépte hosszú, fekete köpenyemet, és vadul lobogó tincseimet.
"Montrego!" csaknem kiáltottam, hogy a szél hátán túlra jusson hangom, és különben is, mire rászántam magam, hogy utána szóljak, már jócskán távolabbra jutott tőlem. Úgy tűnt, lassít, majd megtorpannak léptei.
"Tudok segíteni?" kérdeztem hosszú szünet után. Hunyorogva méricskéltem a férfi stramm alakját, olyan erősen, hogy szinte vicsorogtam. Az egész helyzet, amióta megszólított, egyre kellemetlenebbnek hatott. Miután feltettem a kérdésemet, meg is bántam. Mégis miért nem hagytam, hogy elmenjen? Ez az egész úgy hatott, mintha mindkettőnknek lett volna valami mondanivalója a másikhoz, holott egyikünknek sem volt. Talán mindketten egyedül akartunk volna lenni, de néha jobb érzés, közösen egyedül lenni.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2018. 01. 09. - 23:07:49 »
+1

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Elfordulva komótos lassúsággal kíséri a lépteimet a szél zizegése. Ugyanúgy hívogatónak ható szólítással érkezik felém, csak épp az ellentétes irányból, mint eddig. Nem ő változtatott célt, hanem én. Én azért, mert mondhatni kénytelen voltam. Ez kellemetlen, de meglepő módon elég hamar beletörődök a sorsomba. Elég egy perc, talán kettő, mely idő alatt eltávolodok annyira hogy tényleg aprócska foszlánynak érezzem a nevemet, ami belevegyül a szél zenéjébe. Meglepve torpanok meg, és fordulok félig hátra. Valóban jól hallottam? Valóban a vezetéknevemen szólított? Vagy egy újabb tévképzet, ami megviccelni készül? Nem tudom hirtelen eldönteni. Mindössze az segít hogy a következő pillanatban biztossá válik, a professzor valóban megszólal. Ajkai szavakat formálnak, ami a szél láthatatlan hátán reppen hozzám és értelmet nyer a tudatomban.
- Tudok segíteni?
Segíteni?
Meghökkenek. Ugyan miért kellene segítség? Mégis miből gondolja ezt? Honnan veszi? Kizártnak tartom hogy ennyire látszana rajtam, bár tény, sosem voltam nagy színész. Lehet az exmemoriam előtt igen, de jelenleg... jelenleg örülök ha egy nimfagyökér érzelmi szintjét képes vagyok hozni. Nem tudom miben lenne képes ő segíteni. Fogalmam sincs mit akar ezzel a kérdéssel pontosan kifejezni. Szóval voltaképpen, nem, nem tud segíteni nekem. Nem fogja tudni a Clemmel kapcsolatos kérdéseket megoldani, ahogy a kommunikációs problémát sem tudja megoldani, mely mint egy gát ott feszül köztünk. Ugyanígy nem fogja tudni az emlékeim közti hiányokat kitölteni, ami fekete űrként leng körül. Olyan sötét, olyan kietlen hogy néhanapján azt hiszem belefulladok. Ugyanúgy nem fog tudni segíteni Lyana ügyében sem, ahogy nem tudott volna Merlinkéében sem. Ahogy Elliot nem segít a kulcs rejtélyében. Ahogy a húgom sem tud az életem egyenesbe hozatalában, vagy Eric a múltam darabkáinak összemazsolázásában. Egyedül maradtam, érzem.
Teljesen tökéletesen egyedül.
Mindössze a szél marad, meg az a koszos kastély, amely ott magasodik ugyanolyan impozánsan, mint már jó pár évszázada. Egyszerűen bosszant hogy az ódon kőfalaknak, még a téglákba kialakult repedéseknek is több közük van saját múltjukhoz, mint nekem a sajátomhoz.
- Ha a bájitaltan leckére utal, professzor úr, akkor köszönöm nem kell. Azt hiszem elboldogulok az esszével és mivel választható a bájitalleírást adott, talán megbuktatnia sem kell...
Egyetlen fanyar mosolyt eresztek meg. Abból is a kissé csalódott fajtát. nem tudom ez volt-e alapvetően valaha is a célja... Nem szokásom rosszat feltételezni, de Clem pesszimista hangulata rám is átragadt. Így hát igen, megengedek magamnak ennyike negatív kisugárzást, ami fennen hirdeti, semmi jóra nem számíthat tőlem a másik, mindössze csípős megszólalásokra.
- Szóval, valójában nem. Nem igazán tud miben segíteni.
Vállat vonok egyszerűen, kissé csalódottan. Elmélázok egy percig, figyelem az alakját, a délceg alakját, ami olyannak hat mint mögötte a fa. Hajlíthatatlan, egyenes, szilárd. Valahol tudom sosem fogom magam ennyire erősnek, ennyire határozottnak érezni. Mindig ott fog bennem pislákolni a kétely, s még ha el is tűnik a Napsugár ellen irányuló vagy a Lyana miatt megjelent is, akkor is jószerével ott marad a legnagyobb, a legsötétebb és legfélelmetesebb. Az az elfeledett út, ami visszavezet a múltamba és amit sosem fogok talán meglelni.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2018. 01. 15. - 01:19:48 »
+1

"Maga iszonyú magányos." feleltem kisvártatva, kissé cinikus, hozzám intézett szavait szinte semmisnek tekintve. Hagytam, hogy a keserű szavakat magával cibálja az a nyamvadt skót szél, amelybe örökké szerelmes voltam, és halálomig az is maradok. Engedtem, hadd rohanjon versenyt a szavak kavalkádja a kastély falai felől száguldó ódon zúgással, hadd vessék le magukat a gyötrelemben formált betűkből lett mondatok a dombok szirtjeiről.
"Amióta ismerem, mindig is az volt..." utaltam az ugyan nem túlságosan soknak mondható ismeretségünk alatti együtt töltött, főleg tanórai időre. "Most pedig itt van..." folytattam elhúzódva, tétován. "Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak." mondtam, és a terebélyes tölgyre mutattam. A fa, valóban nem volt a társasági élet központjának mondható. Csaknem minden nap kijártam ide, és a hónapok alatt, egyetlen személy sem akadt, akivel meg kellett volna osztanom a hatalmas ágak, és lomb nyújtotta árnyékot. Ezért is volt igazán égbekiáltó a fiú tépelődése, rágódása. Bágyadt tekintetén, és fanyar, cinikus humorán meglátszott, hogy lelkét tépi valami súlyos probléma. Én ne tudtam volna... A hatalmas kastély, egészen apró, bájos makett-várnak tűnt onnan. Tornyai, mint apró gombostűfejek nyúltak a sebesen haladó fodros felhők szoknyái alá, a Nap, hol halvány, hideg fényt árasztott, hol pedig egy égi bárány oltalmazó, habos gyapjában fürdette kecsesen táncra perdülő aranytincseit. A fű bársonyosan hullámzott a végtelennek tűnő parkban, messze fák, sötétzöld tengerré lettek, melynek meg-meglibbenő felszínén kedvem lett volna elvitorlázni a didergő, fehér horizontig. Hűvös volt. Távolabbról tarka virágok illatát utaztatta hozzánk a szél. Egymástól csupán pár méterre, s mégis fényévekre álltunk, saját nyomorúságaink pusztító terhei alatt. Valamiért, amíg Montrego válaszát vártam, végigpörgött előttem azoknak az embereknek az arcképe, akik közel álltak hozzám, és mostanra már az égi világban szórnak bűbájokat, örök mezőkön, csodaréteken, túl az életen, az előtt, aki többre képes az embernél. Talán ha Felicia látna, könnyekben törne ki, hogy mennyire megváltoztam. Ha visszatérne, talán rám kiabálna, hogy építsem újra az életem, és kezdjek valamit, ameddig még nem késő... A fiam, mostanra már tizennyolc éves lenne... Akárcsak Mathias. Talán barátok lehetnének, talán ellenségek. Lehetséges, hogy köszönés nélkül mennének el egymás mellett a folyosókon, tudomást sem véve egymástól. A fiam, soha sem születhetett meg. A fiamtól, elvették a lehetőséget arra, hogy éljen. A torkom összeszorult, éreztem ahogy térdeim megremegnek. Újra, és újra képes voltam látni, érezni azt a pillanatot, amit akkor... Miért fáj még mindig úgy, mintha csak tegnap történt volna...? Tíz évig ültem a gyötrelmeimen, és talán kéne még ennyi, hogy valaha visszanyerjem régi önmagamat. Tíz év múlva, négy év híján hatvan éves leszek. Addigra mindenről lemaradnék...
Keserű szájíz gyűlt össze a nyelvem tetején. A szél, vadul cikázott.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2018. 01. 15. - 21:42:03 »
+1

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Már épp eltűnődöm hogy valójában mennyire elcseszettül szar a helyzetem, mikor a professzor szóra nyitja a száját, és olyat mond, amire aztán abszolút nem számítok. Első percig azt hiszem rosszul hallok. Csak pislogok jó párat, nagyokat, tartalmasakat. Hogy mégis mi a szar van? Most komolyan jól hallottam. Én? Magányos?
Hát ennek aztán nem nevezném magam. Végtére is ott van Clem. És ha Clem nem is hát Lyana. És ha Lyana sem akkor a húgom. És ha ő sem akkor a barátaim. Végtelen embertömeget tudnék felsorolni kezdve Emily csapatkapitány Deannel kezdve egészen Parkinsonig bezárólag. Még a nyomorék Zambini is azért van hogy engem szórakoztasson az unalmas félperceimben a hülyeségeivel. Egyszer egy lovagi páncélt szabadít rám, máskor a varázslények kiszabadulásakor a büntetőmunka alatt majdnem a fejem szegte... mindig van valami hobbisport. Nem látom ebben hol a magány...
Ó nem. Nagyon nem. Sokkalta inkább érzem azt, hogy a tanárom a saját baját látja bennem. Ez pedig abszurd, mert se nem vagyok olyan vén mint ő, se nem annyira keserű. Najó, most talán annak tűnhetek de igazából csak amiatt mert Merlinke hiánya azért szíven üt. Nem gondoltam volna hogy az Elliottól kapott kis szőrmók ilyen gyorsan a szívemhez nő a kis denevérfüleivel...
- Dehogy vagyok! - hárítom el a vádat, de a hangom, érzem, hamisan cseng. Nem célom igazolni az állításom, meggyőzni sem óhajtom. No de ha én magam sem hiszem el, hogy várjam, hogy majd épp ő fogja lenyelni a szavaim?
- Amióta ismerem, mindig is az volt...
Elönt a pulykaméreg. Mi az hogy amióta ismer? Mit képzel ez az ember? Ki ő? Soha életemben nem láttam, fogalmam sincs kicsoda, micsoda, kiféle és ő osztja az észt magamról? Azért az eszem megáll! Oké hogy  a tanárom, a tisztelet meg a mindenféle bürökratikus marhaság de könyörgöm...! Mindennek van egy határa!
Már épp szóra nyitnám a szám hogy lehordjam a velem szemben állót a jó büdös cickafarkfűvel megspékelt fenébe, mikor közli hogy itt vagyok.
- Remek megállapítás, vénember! - morgom magam elé, amit feltételezhetően nem hall.
- Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak.
Van valami keserű tényszerűség a hangjában. Fájdalmasan idegesítő és nem tudok vele mit kezdeni. Tiltakozni ugyan lehetne, de... hasztalan. Sajnos magam is tudom van valami mélyen húzódó kőkemény igazság, amit akár hogy is tagadnék... csak éppen igazolnám vele. Igaz a mondás hogy néha bölcsebb az ember ha hallgat. Hát élek ezzel, pedig nem szokásom az ilyesféle magasröptű gondolatokat magamévá tenni.
Így telik el egy perc, talán kettő is, majd végül egy lépést teszek közelebb a tanárom felé. A szél nem segít, mivel ellentétes irányba fúj de még ez sem érdekel különösebben. Olyan akadály, ami könnyen leküzdhető. Nem úgy Reximo esetleges ellenállása. Rásandítok kíváncsian.
- Akkor ezek szerint maga is ugyanabban a cipőben van? Mégis... miért?
Akaratlanul csusszan ki a kérdés a számon. Valóban érdekel, mi is a lelki fájdalmának oka. Egyrészt ezzel elvonatkoztatok a sajátomról, még akkor is ha ez csak ideig-óráig tart, amúgy meg... hát nem is tudom. Érdekel hogy ha már ő ilyen bölcsen ténymegállapít mennyire bölcsen adja ki a saját féltve őrzött titkait. Gondolom semennyire és inkább elhajt a jó büdös... hát na oda. Minden esetre ha ő nem mond semmit nekem sem kötelességem. Végtére is nem szegezi a pálcáját a képembe... és ez is már valami, nem?
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2018. 01. 15. - 22:36:01 »
+1

Valami beletörődöttségszerű, fátyolos csillogás tölti meg az indulatos végzős szomorú tekintetét. Kíváncsian lép közelebb. A magány ellen nem lehet páncélt hordani, és pajzsot emelni. A magány belülről fakadó szenvedés, nyakra nőtt átok, melyet úgy is képes magával cipelni az ember, hogyha százezren állják körül. Szavakba önthetetlen dolog. Érzed a szükségét valaminek, vagy valakinek, de magad sem tudod megmondani pontosan hogy kinek, és minek. A kérdésére bár számítottam, mégis hideg zuhanyként ért, és valósággal gyökereket eresztettek egyenes lábaim. Némán tűnődtem pár másodpercig. Milyen furcsa, hogy egy hely, mennyire bizalmassá tesz két embert, pusztán csak azért, mert egy azon helyen vannak, egy okból kifolyólag. A vonatra váró emberek is gyakran úgy érzik, régi ismerősei egymásnak, és az időjárásról, vagy a szokatlanul pontos menetrendről tereferélnek. A nagy tölgynél, csak keserű dolgokról lehetett beszélni, de a keserű dolgok, sokszor édessé váltak, ha kimondták őket. Tettem egy bizonytalan lépést az előttem álló felé. Mégis miért éreztem azt, hogy beszélnem kellene vele? Miért akartam segíteni rajta?
"Igen." feleltem kurtán, bár egészen biztos voltam benne, hogy jóval méretesebb cipőm van, mint a fiatal mardekárosnak. Végigfuttattam a tekintetemet a hullámzó pázsiton, és a felhők közül előbújt a nap, ismét. Tarka, tehénfoltosra festették a földet a sugarak elé tolakodó pamacsos felhőfoszlányok. A napsütés melegét éreztem a ruhán keresztül is, fedetlen arcomon, és kezeimen pedig a szél hidegét.
"A háborúk miatt... De annak már majd húsz éve." mondtam végül, és elindultam Montrego felé. Gondoltam sétálhatnánk egyet, beszélgethetnénk, és talán mindkettőnk válláról lekerülne némi teher. Valamiért segíteni akartam neki.
"Mi nyomja annyira a lelkét?" kérdeztem, mikor végre Mathias mellé értem. Első alkalmam volt rá, hogy közelebbről is végigmérjem. Valóban lehangolt volt, tépelődő, és sarokba szorított. Reméltem, hogy tudok segíteni. És ha ehhez az kell, hogy feltárulkozzak kissé... Talán a tanítás, valóban terápiás tevékenységnek bizonyul majd a számomra...
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2018. 01. 15. - 23:33:58 »
+1

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
Enyhe káromkodást tartalmazó hozzászólás!


Háború. És húsz év? Valahogy sehogy sem áll össze a kép. El kell telnie legalább két vagy három percnek mire felocsúdok és leesik hogy a Sötét Nagyúr első felemelkedése majd bukása az, amire a professzor utal. Valóban húsz év lett volna? Jobban utánaszámolva, igaz. A tankönyvforma szerint tényleg annyi idő röppent tova, noha erre kettőnk közül ő emlékezhet, több oknál fogva is.
Igazából firtathatnám hogy mi volt húsz éve, de nem akarok vájkálni a magánéletében. Ez feltételezhetően nem tartozik csöppet sem a munkaköri leírásához. Annyira meg jóban sem vagyunk. Sosem voltunk. Talán sosem leszünk. Végtére is két rohadt hónap és itt hagyom ezt a tetves iskolát az összes vackával együtt...
Utána meg ki tudja mi lesz! Lehet Elliottal járom a világot majd, jó kis remekre szabott kalandokba keveredve (mert ha valaki mellett hát O'Mara mellett nem tud unatkozni az ember, ez holtbiztos!) vagy Eric mellé társulok az egyik vándorkalandjába... Az biztos hogy kiélvezem a helyzet adta lehetőségeket.
Annyiféle forgatókönyv van, annyiféle verzió, hogy ha belegondolok máris zsongani kezd a fejem. Mintha csak vasvillával szurkálnák, a legnagyobb kegyetlenséggel. A meg nem élt jövőképek villognak a szemem előtt. Nekem csak ez maradt, hisz a párja, a múlt maximálisan homályba vész.
- Mi nyomja annyira a lelkét?
Az hogy Tyrius mellém ér, egy teljesen normális dolog. Szinte fel sem tűnik, ösztönösen mozdulok vele és indulok el mellette, mintha csak invitált volna ő maga a sétára. Pedig nem. Na jó, talán a helyzet maga adta, vagy a hangulat... Fogjuk a hangulatra. A tény viszont fura, így ráeszmélve. Már hogy mennyire bensőségessé vált másodpercek alatt a beszélgetésünk. Pedig semmit nem mondtam és voltaképp ő sem nagyon. Mégis, átalakul a légkör. Már csak saját magamban is, mert a dühöm elillan, mintha sosem létezett volna.
A kérdésén eltűnődöm. Nyomja bármi is? Valójában sok minden, de olyan sok hogy minderre választ adni talán képtelenség.
- Hát... akad pár dolog. - ismerem el kelletlenül a valóságot. - Jó pár dolog.
Egyetlen apró bólintással zárom le szavaim. Nem tudom lenne-e értelme felhozni Lyát vagy Clemet, a fura párkapcsolati kavalkádot. Vagy a múltamat, az elcseszett jelenemet esetleg a fiktív jövőképeket. Többnyire gondolom nem, de hát... mégis csak ez zavar a legjobban.
- Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja... - bökök kezemmel a fejemre, mintha ez segítene. utalni a tényekre. Nem tudom Tyrius mit hallott vagy mit nem, de gondolom az igazgatónő felvilágosította pár dologról, többek közt az én állapotomról.
- Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!
Káromkodom el magam, elrévedve a fényfoltokkal tarkított parkba. Fel sem tűnik hogy esetleg mindezt nem épp egy tanár jelenlétében kellene kinyilvánítanom, aki könnyűszerrel róhat ki rám büntetést. Na nem mintha ezzel nagyon visszavetne bármiben, sőt... még megeshet hogy megköszönöm neki. Addig is lefoglalnám magam meg biztos támpont hogy ne akadjak össze Napsugárral egy kellemetlen egymást méregetős szituációra.
- Szóval.. bonyolult. - sóhajtok fel, és talán ez elég egyértelmű utalás arra hogy a nőkkel sosem volt könnyű. Eric mindig mondta, és sosem hittem neki. Hát most... most kezdem belátni hogy az ő életbölcselete mégis csak jótékony és valós. Kár hogy nem csöpögtet át, csak annyit, amennyit épp kénye-kedve tartja.  


Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 29. - 23:40:41
Az oldal 0.125 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.