Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 19:11:59



Cím: Park
Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 19:11:59
A kastélyt körülölelő hatalmas park. Itt lehet szabadon sétálni, esetleg leülni egy fa alá, és tanulni. Télen remek hógolyócsatákat lehet itt vívni.


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 03. - 22:15:20
Kurt Maier-nek

Megígértem Kurtnek, hogy összefutunk majd a mai nap folyamán, és igyekeztem betartani a szavamat. Egyáltalán nem szerettem késni, valamint elég jól ismertem már őt is, ezért nagyon jól tudtam, ő sem annyira csípte, amikor elfelejtettem időben megjelenni a megadott helyen. Persze, időközönként összejöttek a dolgaim, mondjuk a tanárokkal való társalgás, meg ilyenek, habár ritkán. Igyekeztem mindig elsőként, feltűnés mentesen elhagyni a tantermeket, aztán pedig egyből a saját dolgomra eredni, magam mögött hagyva a többieket. Ennek ellenkezője csupán olyan alkalmakkor történt meg, amikor beszélgetésbe elegyedtem a diáktársaimmal, vagy el kellett kérnem valamilyen jegyzetet, stb. Olyankor elővettem a nyájas, hálálkodó modoromat, azonban nem tartom kizártnak, miszerint egyeseknek kezdtem az agyára menni az évek alatt. Van ez így. Ha éppen tudni akarnák a gyanúsan káros pillantásokkal bombázó egyének, az én agyamra is rámentek páran. Megszabadultam a talárom viseletétől, s jobb kezem mutatóujjába akasztva, áthajítottam a vállam felett a sötét színű ruhadarabot. Kissé meglazítottam a vörös-arany színegyvelegben pompázó nyakkendőmet, fehér ingem ujjait feltűrtem. Ameddig ezzel foglalatoskodtam, az enyhén defektes tájékozókészségemnek köszönhetően elfelejtettem az útvonalat.
- A park...- suttogtam, miközben megálltam, majd kapkodva a fejemet próbáltam belőni magamnak a helyes célirányt. Szép időre ébredtünk, az őszi szél belekapott a ruháimba, valamint a dús hajamba. Élveztem az érzést. Kedveltem figyelni a többieket, halvány mosollyal a számom, intéssel üdvözölni az ismerős arcokat, barátokat. A kék eget szinte lételememnek tartottam, az egymással versenyt futó felhők játékának bámulását ritkábban, mégis minden alkalommal ugyanolyan izgalommal bámultam. Kurtöt száz ember közül ugyanúgy ki bírtam volna szúrni a tömegből, ezért nem volt nehéz megtalálni, ahogyan az egyik fa tövében ácsingózott.
- Csáó!- köszöntöttem, majd a kezemet nyújtottam felé. Nem sokkal később lehuppantam a fa gyökérzetének egyik kitüremkedő dudorjára, habár eleinte nyomta a hátamat a kéreg, szóval fészkelődtem egy ideig, mire megtaláltam az aktuális pozíciót a társalgásunk megkezdéséhez.
- Mi a helyzet veled?- kérdeztem tőle, miközben az arckifejezését tanulmányoztam, s azon tűnődtem, vajon mennyire érintette kellemetlenül a néhány perces elcsúszásom?
- Bocs, amiért késtem... Mondani akartam, hogy ez az óra kicsit elhúzódhat, de reggel nem tudtam bemenni mágiatörire. Éjszaka sűrű látogatásokat tettem a toalettre. Tanulság: ha nem tudod megállapítani a szendvicsben a felvágottról, hogy romlott-e, avagy simán gány az íze... ne edd tovább, mintha mi sem történt volna!- jellemeztem pár szóban az elmúlt éjjelem csodálatos élményeit. A mi körletünktől nem volt messze a gyengélkedő, azonban úgy döntöttem, több alvással helyettesítem Poppy Pomfrey gyógyszereit. Attól a nőtől a frász kerülgetett...


Cím: Re: Park
Írta: Kurt Maier - 2015. 12. 03. - 23:10:49
Alfred Sadler-nak

Mit ne mondjak a mai napom se volt valami eseménydús. Némelyik órát ilyenkor a hátam közepére se kívánnám. Alfreddal ezért is beszéltem meg egy találkozót. Nem voltam az a nagyon kijárogatós, de most rám fért némi friss levegő. A park teljesen alkalmasnak tűnt ehhez az időtöltéshez. Nincs túlságosan messze a kastélytól, azonban nem is a négy fal közé van zárva az ember. Az órámat megnézve láttam, miszerint már csak tíz perc van a megbeszélt időpontból. Lábaimat kissé gyorsabban kezdtem el szedni, azonban nem feltűnően. A leginkább a katonák erőltetett menetéhez lehetne hasonlítani, ami nem is tesz jót a lábaknak. A térdhajlatomnál el is kezd kissé fájni az inam. Útközben viszont találkoztam néhány tanulóval is. Erre a Roxfort összes színe megfordult, hisz ők is tudták mi a jó. Az egyik hugrabugos lány könyvekkel a kezébe jött felém. A tekintetünk összetalálkozott, ám ő gyorsan le, én pedig balra kaptam azt. Minden esetre szép lány volt, mégis szégyenlősségem közbe szólt. Az ilyen esetből nekem számtalanszor kijár. Mondjuk olyan is volt, miszerint egymást méregettük a gyengébbik nemmel. Egyikünk se fordult el, illetve mindketten mosolyogtunk, de féltem őt megszólítani. Hiába néztem körül. Minden jel arra utalt, hogy barátom késik. Már megszoktam tőle a dolgot, s bevallom én is elvétek néhány percet. Mindenesetre örültem volna jelenlétének. Egyedül túlságosan is kiszolgáltatottnak éreztem magam. Minden esetre nézelődtem, hátha meglátom őt. Az  időjárás itt-ott megmutatta az ősz beköszöntét. A szél meglengette ruházatomat, valamint hajamat. A közelben páran játszottak, s elidőzött rajtuk a tekintetem. Vidám alsósok voltak ők, kik még nem látták a sors igazi arcát. Emlékszek valaha én is ilyen vidám voltam, ha tehetném most csatlakoznék hozzájuk. Milyen hülyén is nézne ki a dolog. A majdnem végzős csupa zöldfülűekkel. Biztos erről menne holnap a pletyka. Elgondolkozásom közepette borostámat vakargattam. A szemem sarkában viszont megláttam cimborámat. Nem volt nehéz észre venni, már jó rég megszoktam minden egyes mozdulatát.
- Helló! - köszöntem vissza, s kezet fogtunk. Alfred a fához ült, én pedig előrébb léptem párat, aztán visszafordultam.
- Semmi sok, amint látod várlak. Már kezdtem aggódni, s Tudort elakartam érted küldeni. - mosolyogtam el, bár a számonkérést teljesen viccnek szántam. Csak extrémebb késéseknél szoktam kiakadni, bár azt is legtöbbször magamban tartom.
- Semmi baj. Legközelebb már nem leszek ennyire elnéző. Fuu az akkor biztos visszafelé lehetett finomabb. Remélem azért már jobban vagy. Én egyszer a drazséból ettem egy troll ízűt, had ne mondjam mennyire megokádtatott engem. - kacagtam el magam, bár az ízét a megemlítésével, még mindig éreztem. Talán nem volt jó ötlet felhozni ezt az emléket. 
- Amúgy kíváncsi leszek, hogy ebben az évben ki nyeri a kviddics kupát. Biztos idén is eltör pár csont. - jegyeztem meg, s belegondoltam az eddigi eredményekbe.


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 04. - 12:06:31
Kurt Maier-nek

Áh, Tudor! Nem igazán hangoztattam még a dolgot Kurtnek, azonban az ő baglyán kívül soha nem találkoztam még álarcos bagollyal. Volt valamiféle különlegesség abban, ahogyan azoknak a madaraknak a fején elhelyezkedett az a bizonyos tollszerkezet. Mondjuk, valószínűleg arról kapták a nevüket is. Titus megszokottabb állatnak számított errefelé, a gyöngybaglyok sokkal kelendőbbnek tűntek, emiatt használták többen a suliban. Megfigyeléseim szerint, a lányoknál arattak azok a fajta szárnyas jószágok nagyobb sikert. Habár, én kívül álltam a gyengébbik nem tagjainak köréből.
- Megpróbálom majd jobban helyre rakni a napirendemet, uram.- mosolyogtam vissza, majd jobb kezemet a halántékomhoz emeltem, mintha lazán tisztelegtem volna a cimborámnak. A beszámolóján összeráncoltam a homlokomat, s szívtam egyet a számon. Igen kellemetlen lehetett megkóstolni egy trollt. A drazsékkal való kísérletezés nagy poénnak számított, amikor még kisebbek voltunk, habár néha még elő lehetett venni a vicces édességet, összeülős esteken, mikor éppen mindenki ráért egy kis baromkodásra. Sajnos, azok az idők igencsak ritkán fordultak elő, mindig a gürcölés.
- Igen, kösz, már egész elviselhetően érzem magam. Noha, azt hiszem egy ideig még nem fogok újból kajálni. Valahogy folyton visszajön az ízé, és áhh... Hagyjuk inkább!- tereltem el a figyelmet, legszívesebben köptem volna egyet, ámbátor azt nagy bunkóságként lehetett volna felróni a számlámra, ezért megtartottam magamnak a számban felgyülemlett, rossz emlékeket hordozó nyáltömeget.
- Pfú, most megfogtál. Őszintén szólva, azzal sem vagyok tisztában, hogy kik vannak most a mi csapatunkban. Találni kellene majd a kilátón valami olyan helyet, ami nem életveszélyes, mégis jó rálátást biztosít. Tavaly majdnem lerúgta a fejemet az egyik idióta terelő. Látod, ezért viszolygok a sporttól. Megszűnik nekik a külvilág. Persze, az eltökéltség értékelhető, de... Mindenben van jó és rossz. Megtartom magamnak a kritikáimat.- jelentettem ki. Természetesen, közös csapatnak maximum akkor szurkolhattunk Kurttel, amennyiben nem egymás ellen játszottak a házaink.
- Nálatok már teljes a létszám, vagy gondolkodtál esetleg a jelentkezésen?- kérdeztem a sas jelképe alatt tanuló barátomat.


Cím: Re: Park
Írta: Kurt Maier - 2015. 12. 05. - 11:28:38
Alfred Sadler-nak

Néha eléggé szőrszál hasogató tudtam lenni a folytonos elvárásaimmal másoktól. Az biztos, hogyha volt valamilyen elképzelésem akkor annak úgy is kellett lennie. Kissé visszagondolva az ilyenekre diktátornak éreztem magam, de így is kicsúszott a kezem közül az irányítás. A késéseket is ilyen módon preferáltam, mondjuk inkább csak, ha rosszabb kedvem volt. Emlékszem már voltam is leszólva azért, miszerint másra ráerőltettem az elképzelésem, ám ez nekem olyan természetes, hogy észre sem veszem.
- Pihenj közlegény. Pálcát váll hoz! Egy hét latrinapucolás fogkefével! - hülyéskedtem, miközben visszaszalutáltam a tisztektől megszokott kar hátralendítésével. Annyi bizonyos, hogy ezektől a szavaktól kiakadt a kevélység mérőm. Kipróbáltam volna egyszer a katona életet, azonban csak szigorúan tisztként. Na meg inkább római korszakban, valahogy a modern hadviselés nem igazán vonz.
- Na, annak akkor örülök! Én azt mondom öblögess némi vajsörrel, vagy mással az jót tesz. A romlott kajákhoz, mondjuk már nekem is volt szerencsém, de azt hiszem nem volt ilyen szörnyű. Most gondolom te egy ideig rá se bírsz nézni a szendvicsre? - tettem fel a költői kérdéssel felérő mondatot, hiszen valószínűleg tényleg nem nagyon kívánja azt az ételfajtát. Jobban belegondolva drazsét azóta én se ettem, mivel tényleg viszolygok tőle. Remélem ő nem jár így a szendviccsel. Valószínűleg nem pulykacombot akar magával vinni a vonatra vagy a kirándulásokra.
- Szerinted én igen? Csak is a csonttörés és a sebesség érdekel benne. Nem igazán foglalkoztat, hogy kik vesznek részt benne csak legyen izgalmasabb a mugli sportoknál. Hát szerintem jobb, minthogy a fejed a gurkóval találkozott volna. Azt hinném akkor már nem lennél az élők soraiban. Én körülbelül attól a labdától félek a leginkább. Nem is egyszer volt, hogy a közönségnek is majdnem nekirepült. - jegyeztem meg mosollyal az arcomon, ám titokban tényleg rettegtem attól az önfejű veszélyes eszköztől.
- Hát én maximum hajtónak jelentkeznék. A többi poszt az vagy veszélyesebb, vagy olyan unalmas. Nem tudom a cikeszt például semmi kedvem nem lenne üldözni. Na és neked már megfordult egyszer is a fejedben? - kérdeztem vissza illemtudóan, illetve elképzeltem magamat beöltözve a csapat mezébe. Talán nem is állt volna nekem olyan rosszul. Mondjuk erre a kevés időre már mindegy volt jelentkezni, na meg nem is hiszem, miképp bevettek volna.


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 05. - 13:43:52
Kurt Maier-nek

Amikor Kurt a katonatisztet akarta játszani, továbbra is ott tartottam a kezemet a homlokomnál, és fapofával bámultam bele a semmibe, mintha tényleg valamiféle őrülten szigorú őrmesterrel, kiképzőtiszttel folytattam volna egyoldalú társalgást, ami kimerült annyiban, hogy elnyertem méltó büntetésemet a vétkeimért.
- Uram, igen, uram!- zakatoltak a szavak a számból, ezt követően egy elmélázott vigyorral tovább pásztáztam a birtoktól nem messze elterülő erdőket. Sokszor elhülyültünk így Kurttel, tudtuk értékelni egymás humorát, még ha mások számára ezek a jelentek furának is tűnhettek. Hiába közeledett a kihalás évszaka, a táj még mindig fantasztikusan nézett ki, habár ez télen sem változott sokat, csupán másfajta hangulatra váltott. Arra gondoltam, milyen könnyű lett volna csak napokig ennek a fának a tövében ücsörögni, kizárni minden káros, mérgező töprengést egy kellemesen baráti társalgás keretein belül. Viszont, ha újra felkelek, ráfordulok a kastély hívogató falaira, ismét belemerülök majd a gondokkal teli életbe.
- Valóban? Azt hittem, te körültekintőbben szoktál ilyen téren eljárni, mint én...- jelentettem ki, mialatt felvont szemöldökökkel bambultam, majd tényleges megilletődöttséget sugárzó íriszeimet ráemeltem a diákcimborámra. Őt nem olyan fickónak ismertem meg, aki bármiféle elővigyázatosság nélkül indított volna rohamot a romlott kaják csatasorai ellen, persze mindenki hibázott időközönként.
- Nos, bizton állíthatom neked, egy ideig nemhogy szendvicsre, de még felvágottra se!- szegeztem mutatóujjamat az ég felé, szigorú elhatározottsággal. A vajsört minden körülmények között elfogadtam, ezt nem állt szándékomban titkolni senki előtt.
- Na, de kérlek! Ez most úgy hangzott, mintha valami őrült lennél, aki mások szenvedésében leli örömét. Engedd meg, hogy kijavítsalak! Törjék el a csontjaikat az általunk kissé sem kedvelt emberek!- nevettem egyet, miközben megigazítottam a frufrumat, ugyanis egy újabb eltévedt szellő az arcomba fújta a hajszálakat. Figyelemmel hallgattam végig, amint a hollóhátas barátom előadta saját elképzelésit, a kviddicset illetően. Értékeltem benne, amiért nyitottan beszélt az új dolgok kipróbálásával kapcsolatban, azonban ettől függetlenül végig tartotta magát, nehogy átlépje a realitás küszöbét.
- Nem is tudom... Talán még kisebb koromban. Ámbátor, akkoriban sok dolgot másképpen képzeltem el. Manapság, a két lábbal a földön elv híveinek számát gyarapítom. Ha muszáj, akkor repülök, amennyiben kell, úgy őrült módjára repülök, amúgy pedig elcsászkálok a talajon, ameddig el nem kopik a cipőm talpa. Ennél többet ne várjon tőlem senki!- építettem fel a véleményemet.
- Mellesleg, ki találta ki azt a prérifarkas baromságot, miszerint te évet ismételtél? Hallod, valamelyik nap beszélgettünk az asztalnál a srácokkal, erre valaki benyögte, hogy "Sadler, te jóban vagy Maier-rel, nem?" én pedig helyeseltem. Erre röhögni kezdtek, mert úgy hallották te lecsúsztál az évfolyamodról, és azért vágsz mindig morcos fejet, mivelhogy dühös vagy a régi társaidra, akik időben végeztek. A védelmedre keltem, és megpróbáltak lehurrogni, azzal a kijelentéssel, hogy én mit tudhatom, hiszen nem vagyok hollóhátas... Sokszor gondolkozok rajta, milyen jó is lenne öt ház a Roxfort-ban. A négy alap, plusz egy a hülyéknek.- mondtam, azután vártam a reakcióját Kurtnek.


Cím: Re: Park
Írta: Kurt Maier - 2015. 12. 06. - 15:19:15
Alfred Sadler-nak

Szerencsére a viccet nem vette magára barátom se, mivel még vissza is felelt a bakák általános parancs felfogásával. Legalább, ha már nem is lehettem parancsnok a seregnél, így egy kissé megízlelhettem a hatalom mámorát. Utólag belegondolva biztos hülyének néznek minket a többiek, mert nem túl halkan beszéltünk. Egy pillanatra szét is néztem, hátha találok pár kérdőn néző tekintetet. Szerencsére mindenki elvolt a maga kis világában, így kevésbé esett kínosan nekem a dolog.
- Néha a legokosabbak is tévedhetnek. Szerencsére némi orvosság rendbe tett, de azért kínlódtam én is egy ideig. Legközelebb óvatosabb leszek és előtte megszagolom az ételt. Talán így nem ér több meglepetés. - osztottam meg a saját magam elé állított bölcseletet, s kissé elgondolkoztam. Hány alkalom is volt már életemben, amikor gondolat nélkül bármiféle étekbe is beleharaptam. Még szerencse, miszerint a mérgezés veszélye nem áll fent. Ahhoz túlságosan is jelentéktelennek számítok. Ilyenkor az önlebecsülés szinte teljesen nyugtatóan, és pozitívan hatott rám.
- Hát én nem tudom. Túlságosan is szeretem a hasamat, hogy az összes felvágottól megszabaduljak. Kissé húsimádó vagyok az biztos, de ezt kár lenne tagadni. - jelentettem ki, s csodálkoztam is Alfredon, miszerint nem evett felvágottat. Persze ez csak időleges dolognak számított, mégis szörnyű lehetett.
- Na ez az! Senki se töri el a csontodat...csak én! - mosolyodtam el  - Reményeim szerint engem ott mindenki kicsinálna. Na jó...talán te nem. Mondjuk egyikünk sincs ott, így nincsenek róla tapasztalataink. - helyesbítettem, bár ki nem álmodna arról, miként a seprűn eszméletlen sebességgel vérre menően játszik. A seprűn utazni amúgy is szerettem, mégis adrenalinnal az erekben minden bizonnyal izgalmasabb a dolog. Hamarosan a griffendéles meglátása is elhangzott, amely nagyon is hasonlított az én általam vallottaknak. Sok mindenben egyet értettünk nem is csoda, miszerint összehaverkodtunk.
- Ne is mond! Én mindig is azt hittem, hogy Gilderoy Lockhart nyomdokaiba lépek. Ki nem akarna híres lenni? Mondjuk aztán lehullott a lepel. - osztottam meg én is gyerekkori álmomat, amely meg is marad álomnak. Nem hinném, miképp én képes lennék rácáfolni a csaló tetteire. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy jó könyveket írt a gazember.
- Hát nem tudom. Mondjuk az igaz, miszerint kissé gyorsabban serdültem, ám azért néha elgondolkozhatnának mit is beszélnek. A fölöttem lévők közül aligha ismerek valakit, de mindegy. Mondjuk téged sokan hülyének hisznek, habár nem tudom miért is. Ez az iskola szeret alaptalanul pletykálni. Én be is zárnám őket, majd a kulcsot eldobnám. Talán még tíz dementort is beküldenék közéjük, had szórakozzanak. - jelentettem ki nagy kacagás közepette, mivel én se nagyon bírtam a pletykafészkeket.


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 11. - 12:25:01
Kurt Maier-nek

Kurt közölte velem, miszerint ő először leellenőrizte az ételek szagmintáját, mielőtt bármibe is beleharapott volna. Eltöprengtem rajta, vagyon hogyan viszonyult volna mondjuk a büdös sajthoz?  Hiszen, amennyiben ismereteim nem csaltak, annak az illata nem igazán számított kecsegtetőnek, ellentétben az ízével, ami annál inkább. Persze, ez egyértelműen arra vonatkozott, aki kedvelte a tejtermékeknek efféle különlegességeit. Én meglehetősen, azonban a múlt éjszaka után még mindig félgőzzel közlekedtem, úgyhogy elmajszolom majd azt pár csomag kekszet az ágyam alól a későbbi órákban, semmi más nem jöhetett szóba. Maximum, egy langyos tea mellé, csak úgy úriasan.
- Nyilván én sem úgy értettem, hogy örökre, csupán addig a pontig, amíg másabb tájékra költözik belőlem ez a bizonyos undor. Habár, valószínűleg nem a felvágott a hibája annak, amiért rossz állagában fogyasztottam el.- morfondíroztam. A húsimádatban egyet értettem Kurttel, a vegetáriánusokat sehogy nem voltam képes felfogni, hogyan lehetett egész nap zöldségeken élni? Eztán még eléggé morbid módon megemlítette a hollóhátas diáktársam, miszerint ő átruházná önmagára a csontjaim eltörésének felelősségét.
- Köszi, édes vagy! - vigyorogtam rá, eléggé idióta fejjel. Gilderoy Lockhart-tal kapcsolatban volt némi emlékem. Úgy rémlett, abban az évben került a suliba, amikor első évesek voltunk. Magas, szőkés hajú fickó, mindig azokban a fura színű ruhákban páváskodott. Noha, a bájgúnár mosolyával eléggé sok mindenkit le tudott venni a lábáról, már ha a gyengébbik nemről volt szó.
- Igen, ámbátor felmerül a kérdés, vajon mennyi információt származtatott saját kútfőből?- kérdeztem, miközben megvakartam a borostás államat, mintha valamiféle nyomozós film egy kulcskaraktere lettem volna, Kurttel egyetemben.
- A Sors humorérzéke, hogy az életművének szinte összes meghatározó pontja bizonyos értelemben lopott emlékekből táplálkozott, és a végén neki is törlődött a memóriája.- jelentettem ki. Igaz, évekkel ezelőtt történt, ettől függetlenül tisztán emlékeztem arra a napra, amikor Harry Potter, valamint Ronald Weasley lebuktatták a férfit. Furcsa, de jobban belegondolva, meglehetősen érdekes háttértörténettel rendelkező tanárok oktatták a kastély tanítványait az utóbbi években. Ki tudhatta volna megmondani, melyik jelenlegi oktatónak voltak sötét titkok a farzsebében? Mindenesetre, néhányuknak egy idő után napvilágra került a dédelgetett, elrejtett dolga.
- Igen, mondjuk erre talán adtam is némi okot... Egyébként sem rajongok érte, ha kiismernek olyanok, akikről nem szeretném.- szólaltam fel ismét.
- A pletykákról jut eszembe! Nem sokat beszéltünk még a tavaly májusi eseményekről. Úgy hallottam, történt valami akkor, amiből kifolyólag már nem nagyon vagytok beszélő viszonyban Jillel. Szerettem volna inkább tőled megérdeklődni személyesen, mintsem igazat adni bármiféle idegen felvetéseknek. Persze, mások sem emlegetik túlságosan sűrűn a történteket... Azt hiszem, mindenkiben komoly nyomot hagyott, aki ott volt és túlélte.- fordítottam kissé komolyabb témára a társalgásunkat.


Cím: Re: Park
Írta: Kurt Maier - 2015. 12. 13. - 09:48:07
Alfred Sadler-nak

A sok evéshez kapcsolódó beszédtől rendesen megéheztem, még ha az negatív módon is hangzott el. Rengeteg finomabbnál-finomabb étel lebegett lelki szemeim előtt. Még emlékszek arra a grillezett lazacra, vagy a kéksajtos bélszínre, melyet családom körében fogyasztottam el. Szép emlékek, ám ilyenkor nem túl hasznosak, hisz a gyomrom felkondult. Jelezve ezzel számomra, miképp ennem kéne már lassan. Persze megvoltak a fontossági sorrendek. Nyilván nem hagyom itt barátomat néhány falatért. Ezért továbbra is őt hallgattam. Az undorról folyó csevej, bennem is rémes emlékeket keltett. Régebben rettentően válogatós voltam, s csont sovány. Még a húsételek közül is alig ettem meg valamit, illetve abból is csak keveset. Még szerencsém, miszerint hat éves koromban sikerült ebből kinőnöm.
- Az undorról én is sokat tudnék mesélni barátom, bár mára kevésbé. Én szerettem régen a túrósbatyut, csak anyám szeret túlzásba esni. Amikor minden egyes alkalommal azt adott nekem tízóraira, akkor egy idő után megundorodtam tőle és máig nem eszek olyat többé. Egyszer-kétszer még el is cseréltem az étket, némi szendvicsre. Ez persze még akkor volt, mikor a muglik iskolájába jártam. - mondtam el egy témához kapcsolódó történetet, amely kissé másképp jellemzi az undort. Nem tudtam miszerint más is járt már így, de biztos vagyok benne, miszerint nyomot hagyott. Ezért is törekszek a változatos étrendre, persze a húst nem hagyom ki belőle.
- Ugye? Csak szólj, hogy mikor lépsz pályára és én már ott foglak várni, ha nagyon akarod akkor pályán kívül is összetörhetlek. - jegyeztem meg kacagva, azonban nem akartam vele megbántani őt, csakis viccként említettem meg.
- Szerintem még az igencsak hajmeresztő kalandjait is kifényezte. Annyi viszont bizonyos, miszerint most nem fog kiadni egy könyvet se. Ez az eset biztos az összes támogatóját rendesen feltüzelte. Jut eszembe, a hollóhátba járt ő is még fiatal korában. Nem is tudom, miszerint örüljek ennek vagy ne? Végül is a világ legnagyobb csalójáról van szó. - mosolyodtam el a mondandóm befejeztével. Sajnáltam szegény csalót, mégis legalább a memóriatörléssel boldog tudatlanságban él mostanában. Pénzzel nem tudom, miképp gondja lehet.. Ennyi díjnyertes könyvből biztos összeharácsolt elég pénzt, hogy a pereket kifizesse. Jill szó hallatára, már megint a szívembe hasító érzés vetült fel. Úgy tűnik ettől a témától nem szabadulok. Talán még egy Bostoni rákász is rákérdezne a kapcsolatunk megromlásának miértjére.
- Hát...tudod ez nagyon egyszerű. Ugyebár  Jeremy Frost a nagyúr mellé állt a fenyegetések miatt. A háború idején pedig találkoztunk is vele, ám megmentette az életünket. Frostot látszólag bántani akarta Jill, ezért én kettejük közé álltam. Azóta nem szeret már engem. - elevenítettem fel újra az emlékeimet, melyek a sötét napról származtak. Már a gondolata is fájó volt.
- Amúgy sikerült valami hölgyet fognod már? Én most kezdtem el próbálkozni, habár nem nagy sikerrel. - kissé vidámabb információk felé vittem az irányt, hiszen némiképp már elegem volt a Jillees témából. Alfredot nem hibáztattam, hisz ő csak kíváncsi volt az igazságra, mégis jobb szerettem volna ettől az emléktől megszabadulni.       


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 14. - 16:10:59
Kurt Maier-nek

Hallottam, ahogyan Kurt gyomra jelzéseket küldött neki lentről. Bizonyára azért lehetett a dolog, mert annyit társalogtunk már a kajákról, és valószínűleg beindult a képzelete. Minden bizonnyal kellemesebb mezőkre terelte őt, már ami az étkeket illette. Rám még mindig rám tört időközönként a viszolygás, olyankor nagyot szippantottam a friss, őszi levegőből. Valahogy a pázsit illata, a lehullott leveleké az avarban, sokkal megnyugtatóbb hatással járult hozzá egészségem javulásához, mintsem gondolataim más irányba terelése. Persze, valószínűleg képtelen lettem volna az éjszaka után bármit is kiadni magamból, ugyanis a gyomrom legalább annyira üresnek hatott, akárcsak a szünet első napja utáni este végén a pénztárcám szokott.
- Komolyan? Egyáltalán nem néztem volna ki belőled, hogy válogatós lennél, mindig csak azt hittem, ínyencnek számítasz. Jó, nyilvánvalóan a kettő kapcsolatba hozható egymással, azonban a második mégiscsak kellemesebben hangzik a fülnek. Mugli iskola? Erről még sosem meséltél... Érdekes lehetett, nálam ezt nem kockáztatta meg a családom, magánjellegű tanulásban részesítettek egészen addig, amíg meg nem érkezett az invitáló levelem ebbe az intézménybe. Távoli emléknek tűnik, főleg mostanra.- jelentettem ki. Az első dolog, ami beugrott az otthonról állandóan a nagyapám hangja, valamint a kandallóban lobogó tűz volt. Ezek túlságosan mélyre ásták magukat az emlékezetemben, szinte éreztem a lángok által kölcsönzött hőhullámokat az arcomon, felelevenedett bennem a tűzifa recsegése, ahogyan csócsálta azt a tűz.
- Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam.- vigyorodtam el, miközben feljebb vontam jobb szemöldökömet. Kurt ügyes párbajozó lehetett, hiszen helyt állt az ostromnál. Noha, jó magam eléggé irtóztam az olyan fajta gyakorlástól, amikor barátokkal kellett felvennem a versenyt, sokkal jobban tudtam érvényesülni, amennyiben ismeretlen, ellenséges mágusokon kellett tesztelnem képességeimet. A kockázat nőtt afféle esetekben, viszont nyugodt szívvel engedhettem ki dühömet az életemre törő személyekre.
- Mindannyiunk házaiba jártak olyan illetők, akikre nem lehetünk túl büszkék. Ha engem kérdezel, furcsának is tartom a dolgot... Csupán négy kasztba besorolni ennyi embert! Egyértelműen kivált belőlünk valamiféle elkötelezettséget saját diáktársaink iránt, viszont egy griffendéles és egy másik griffendéles tanuló közt ugyanúgy lehetnek számottevő személyiségbeli eltérések. Szóval, bonyolultabbak vagyunk lélektani szempontból.- magyaráztam nagy eszmefuttatásomat. Ettől függetlenül fölöttébb kedveltem a Roxfortot, sőt bizonyos szinten büszkének éreztem magam, amiért a bátorság szimbólumának házába osztódtam be, noha más erények egyaránt fontosak voltak az életben. Figyeltem Kurt beszámolóját, érződött a megnyilvánulásából, miszerint nem érintette valami jól a téma, habár ezen aligha csodálkozhattam. A csalódás mély pontra tudta küldeni az embert, főleg, ha olyanban kellett csalódnia, akire igencsak meghatározó jellemként tekintett egykor. Jill elméjét egyértelműen megszállta a harag, valószínűleg amiatt nem tudott ésszerűen cselekedni.
- Nem, egyelőre azon vagyok, hogy magamban helyre rakjam a dolgokat. Nem tartom jó ötletnek a jövőbeli másik félre ráruházni a saját múltam sötétségét. Mindent a maga idejében.- mondtam, miközben akaratlanul megjelent előttem Kate arca, s megkíséreltem tovább terelni gondolatfoszlányaimat, inkább összpontosítani arra, amit Kurt közölt imént.
- Nos, ezt érdeklődve hallgatom. Kiket tartasz potenciális befutónak ez ügyben?- kérdeztem, halvány mosollyal arcomon.


Cím: Re: Park
Írta: Kurt Maier - 2015. 12. 15. - 16:50:00
Alfred Sadler-nak

Az elhangzottak alapján vissza is jöttek az emlékeim a muglik iskolájából. Nem is csodálkoztam rajtam, miszerint ezek ködbe borultak. A mágus oktatás jóval izgalmasabb volt, mint egész nap körmölni, ameddig az ember keze el nem fárad. Egyedül csakis a muglik történelmében volt valami izgalmas. Számomra minden történelem óra olyan volt, mintha csak valami mesét regélnének el. Hatalmas csatákról, vakmerő császárokról és királyokról, kik mindent kockára tettek. Számomra ugyanakkor teljesen kielégítők a TV nyújtotta információk. Egyetlen tantárgyért nem mennék vissza abba a hétköznapi iskolába.
- Az ínyencet és a finnyás ember nem sok mindenben tér el. Hidd el nem maradtál le semmiről. Az én szüleim úgy vélték jobb, ha ott megismerkedek az iskolával járó tömeggel, valamint idegenekkel. Nem vagyok így se nagy barátkozó típus, se tömegkedvelő. Legalább rosszabb nem lettem tőle. Jut eszembe, hogyha nem vettek volna fel a Roxfortba legalább már lett volna egy bejáratott B terv. Várj eszembe jutott mi volt a hátránya az ottani tanulmányaimnak...nehezen szoktam meg a pennával való írást. - jegyeztem meg a végét elvigyorogva. Utólag belegondolva tényleg vicces volt, azonban rendesen megszenvedtem vele. A golyóstoll valóban hasznos találmány a varázstalan emberektől. A szél kissé belekapott az itt-ott elhulló levelekbe. Imádtam a hűvös levegőt, ahogy a borostás arcomat simogatja. A kedvenc évszakom is volt, hisz ez köztes időjárás. Persze a tavasz sem áll a szívemtől távolabb, csak az ősz számomra csodálatos szín kavalkádot hord magával, mely utánozhatatlan. 
- Hogy lenne neked beleszólásod? Alfred vagy, az én személyes házi manóm. Szolgálnod kell az idők végezetéig. - nevettem el magam, bár kissé morbid töltetet tartalmazott a humor. Szegény manókat a legtöbb varázsló semmibe nézte, pedig sokat tudtak segíteni. Nem sok olyan manót ismerek, melynek jó bánásmódból kijárt volna az egyszer biztos. Ilyenkor azt nem értem miért nem gondolnának kissé bele abba, miszerint fordított esetbe nekünk jól esne e ugyanez a manóktól. A messze járó gondolataimat a házakról szóló probléma feltételezése szakította meg.
- Nem tudom, ezt annyi ember szájából elhangzik, ám én elégedett vagyok a süveg döntésével. Szerinted nálunk mi van? Olyan csodabogarakat ismerek, kiknek életük sincs. Semmi mást nem számít nekik csak a tudásuk fejlesztése. Mondjuk szerintem még ti vagytok az iskolában legösszetartóbbak. - jelentettem ki, s újfent szétnéztem a környéken. Már jóval kevesebben tartózkodtak a parkban, mint mikor ide jöttem. A jó társaságban csak úgy repül az idő.
- Igazán? Te tudod végül is mikor van itt az ideje. Én minél előbb rá akarnék találni az igazira, azonban tudom nem lesz könnyű. Én valamiért elsőre az igazit akarom megtalálni. Valamiért a félmegoldások sohasem vonzanak. Igaz én minden nőben meglátom a jót...vagy inkább csak a jót. - jegyeztem meg a dolgot, amellyel minden hibámat beismertem ilyen téren. Valamiért a legsötétebb lelkű gyengébbik nemnek is betudtam valamit magyarázni, mitől számomra alkalmas lenne. Az ilyen dolgokhoz nagyon optimistán álltam. Jobban is tarthatnék ezektől a dolgoktól, hiszen eléggé törékeny a lelkivilágom.
- Befutónak? Hát nem is tudom mostanában volt pár érdekes találkozásom, azonban nem éreztem viszonzottnak a tüzet. A griffendéles  Minervaval találkoztam. Úgy voltam vele próba szerencse. Azonban én barátságnál többet nem érzek ez ügyben. Meg nem is nekem való, hogyha összejönnénk se húzná sokáig a kapcsolatunk. - feleltem a kérdésre, mégse tettem bele semmi szomorúságot. Szerencsére nem láncoltak az érzéseim az ügyhöz túlságosan, így nem is zavart a megemlítése.   


Cím: Re: Park
Írta: Alfred Sadler - 2015. 12. 19. - 13:31:39
Kurt Maier-nek

Szóval mugli iskola... Érdekes. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy az milyen lehetett, még akkor sem, hogyha ők is lényegében ugyanúgy emberek voltak, akárcsak mi. Nem néztem sokba azokat a boszorkányokat és varázslókat, akik annyira ellenségesen kezelték a varázstalan embereket, hiszen ők is ugyanúgy lélegeztek, ettek, ittak, akárcsak mi, s véreztek a csatákban, amennyiben a szükség megkövetelte. Persze, a praktikáik mások voltak, s néha azon a véleményen voltam, talán jobban meg kellett dolgozniuk céljaik eléréséért, mint nekünk. A kitartás pedig becsülendő, mondhatni, a mindennapi életben maradáshoz is elengedhetetlen tulajdonság.
- Ja, azt hiszem, ez egy kis hagyományőrzés és maradiság, amiért mi mindig ilyen eszközökkel végezzük az írást, feltéve, ha valaki képes annyira "megerőltető" munka végzésére, nem pedig megbűvölt írószerszámmal végezteti el a napi feladatait. Bizonyos esetekben kétségbe esek, amiért annyira lustán tudok viselkedni, ám utána rájövök, hogy jó néhányan messze felülmúlnak engem a restségben.- osztottam meg gondolataimat a cimborámmal. Tudtam, az ezután következő megjegyzését szintúgy csak poénnak szánta, azonban ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy griffendéles mégsem hunyászkodhatott meg, amennyiben valaki házi manónak titulálta. Szóval, elővettem a legkiábrándultabb, gőgös arckifejezésemet, s a következőkkel feleltem hollóhátas diáktársam megnyilvánulására:
- Nem is tudtam, hogy még mindig vonzódsz a bájitalkészítés után. Megérzéseim szerint, valamit erősen agyra szívhattál, ha efféle feltételezéseket dédelgetsz magadban.
Persze, ennek a tekergős mondatnak a végére az én felismerhetetlen álcám is megtört, majd egy újabb, laza nevetés bocsátkozott ki belőlem. Egy felhő, amely elképzeléseim szerint leginkább sült csirkecombra hasonlított, a napfény elé kúszott léhán, aminek következtében gyengéd árnyék vetült ránk, s azt vettem észre, a szellő emiatt hidegebbre váltott, valamint idő közben az orrom is levesessé vált, úgyhogy előkaptam egy zsebkendőt a nadrágomból, majd megszabadultam a szipogásom tényezőitől.
- Ó, egyébként nekünk van otthon egy házi manónk, akit még drágalátos nagyapám szerzett valaha. Ne tudd meg, de nagyon utálatos! El sem bírom képzelni, miképpen képesek őt elviselni az otthoniak. Nyáron néha már tényleg úgy érzem, még egyet szól, aztán felrúgom vagy valami... Noha, azt nyilvánvalóan nem szabadna.- fűztem még hozzá a közelmúltban elhangzott dolgokhoz ezt. Talán felfogadok majd egy másik manót a seggbe rúgás feladatának elvégzésére, elvégre az nem minősülne varázslény bántalmazásnak, csupán egy üzletnek. Gonosz töprengés volt ez. A Griffendél összetartásával kapcsolatosan, nos igen. Valóban volt közöttünk valamiféle kapocs, eltekintve pusztán attól a tényezőtől, miszerint egy házba tartoztunk mindannyian. Ámbátor, nálam eléggé sokszor előfordult, miszerint csak a kötelességérzetemből szálltam be a közösségi munkába nem pedig azért, mert egyes embereket annyira kedvemre valónak tartottam.
- Elképzelhető, hogy igazad van...  Különös lehet egy olyan közösségben felnőni, amilyen ti vagytok. De, azért gondolom alkalomadtán izgalmasnak ítéled figyelemmel kísérni, ahogyan mások új dolgokat találnak ki, vagy tökélyre visznek egy adott varászlatot. Hiszen, mégiscsak titeket érdemes nevezni a felfedezések mozgatórugójának. Plusz, a te kreativitásodat sem söpörném a szőnyeg alá, szóval... A legtöbb dolognak van jó és rossz oldala.- jöttem ismét azzal a mondattal, ami már olyan sokszor elhangzott tőlem, mégsem tudtam soha megunni, ámbátor mások számára talán sablonosnak tűnhetett. Kurt, saját elmondása alapján, minden hölgyemény iránt táplált valamiféle kedves naivságot. Ez értékes tulajdonságnak számított, habár semmi garancia nem volt rá, hogy ezt néhányan ki nem használták, aminek a következménye rosszabb esetben szívtörés, jobbikban kellemetlen csalódás volt. Mindkettőtől szívesen megkíméltem volna magamat jó hosszú időre, talán örökre is, azonban erről nem mindig én döntöttem, s könnyen megeshetett, Kurt szintúgy ebben a cipőben járt. Minerva nevére enyhén szólva meglepődtem, elvégre őrá egy afféle vadócként tekintettem. Ha engem, viselt jelvényemre visszakövetkeztetve, oroszlánnak lehetett nevezni, akkor őt valamiféle nőstény kardfogú tigris istenségnek. De, valószínűleg abban az esetben is csak bébi oroszlán lehettem volna, energikusságához képest.
- Értelek. Amennyiben következtetéseim nem csalnak, hozzád egy inkább házias hölgyemény illene. Persze, nem akarok én itt hímsoviniszta dumákat lökni, csak hát na... Van bennem egy vonóval, melyikünkben nincs? Egyébként, a nők ugyanolyan előszeretettel beszélnek rólunk általánosságban. Nem igazán fogom fel, mi különbség akad a kettő között.- vakartam meg a tarkómat.
- Furcsa egybeesés, hogy a Griffendél és a Hollóhát ismét egymásra találtak... Vagyis csak majdnem, ezek szerint.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 29. - 18:50:35
*
zene:P!nk- So What (https://www.youtube.com/watch?v=FJfFZqTlWrQ)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/IMG_9716_zpsp63vjyzi.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'You weren't there
You never were, You want it all
But that's not fair, I gave you love
I gave my all, You weren't there
You let me fall, No, no
I don't want you tonight
You weren't there
I'm gonna show you tonight
I'm alright, I'm just fine
And you're a tool
So, so what?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!


A Valentin-napban az a jó elsősorban, hogy mindenki kibaszottul magával van elfoglalva. Így halálos nyugalommal sétálhattam ki a Szobor Szállóból, ahol persze a recepciósnő csöpögött a boldogságtól a felé nyújtott fehér rózsa láttán. Kölcsönös biznisz volt ez, hisz ő elmondhatta hogy volt valaki, aki gondolt rá - és áradozhatott hogy mennyire jóképű- , még akkor is ha tulajdonképpen nem is, én meg megszabadultam ilyesformán az emlékektől. Habár túlzás talán ezt szabadulásnak hívni. Inkább nevezném egy ócska, relatíve béna kísérletnek, amely egy ideig ugyan hatott. Kb kemény tíz percig, amint kiléptem a szabadba. Kint erősen benne járt az idő a délutánban, én pedig realizáltam a dolgokat eleinte magam körül. A fejem zúgott a történtektől, a kezembe pedig az üveg pezsgő még mindig ott lapult. Körbepillantva üresnek hatott az utca. Hova tűnt mindenki? Pfff, pedig tök szép idő van...!
Vállat vonva indultam el be a faluba. Éreztem ugyanis, hogy ennyi nem lesz nekem mára elég. Mármint egy üveg pezsgő? Ettől berúgni sem lehet istenesen és amúgy is, a pezsgő csak rá emlékeztetett. Mert hát stílusosan azzal öntött nyakon anno. Szóval kell ettől valami töményebb és gyomorbántóbb, hogy helyre tegyen, legalább átmenetileg. És mi lenne jobb ettől a lángnyelvnél?
Roxmorts mindig is híres volt arról hogy mérete ellenére elég népszerű. Igaz, igazi ’őslakosok’, mint olyan, kevesen vannak, inkább csak üzletek hada sorakozik a diákság pénzét kiszipkázni. A főutcán persze vasárnap lévén nyüzsögtek a diákok. Percek alatt belevegyültem a tömegbe, és kivételesen még élveztem is. Mert mindenki magával volt elfoglalva és nem velem. Fel sem tűntem senkinek se, hisz mindenki az andalító csöpögő üzemmódjába kapcsolt. Érződött hogy lassan itt az este. Elindultam Mimiék háza felé - ő volt oly szerencsés hogy itt élhette le élete nagy részét és otthonának hívhatta ezt a koszos kis falucskát -, mert tudtam hogy egy hete oda rejtettem el az egyik kanapé alá egy üveg whiskey-t. Csak félúton esik le, hogy a kulcs viszont a húgomnál maradt. Bassza meg!
Cifra káromkodások közepedte vágtam be a féket és túrtam bele a hajamba. Emiatt az enyhe malőr miatt három lányka szállt belém hátulról. Persze morogva és pironkodva végül tovább álltak. Na oké... akkor most mi legyen? Hát Blaire-t biztos nem fogom most felkajtatni, mert csak Merlin jövőbelátó szemei tudják megmondani épp merre lehet. Szóval marad a Seprű. Elhúzom a szám a gondolatra, hogy a kocsmárostól kunyeráljam el busás pénzmennyiség fejében az egész üveget, de hát ez van, ezt kell szeretni.
Elindulok vissza kelletlenül és közben be-bepislogok egy két kirakat mögé. Elfog az undor mikor meglátom hogy Madame Puddifoot-nál mennyire dübörög az üzlet. Giccses szívecskék hada pukkan jobbra és balra a kirakatban és cirka betűkkel hirdetik az aktuális menüsort. Mint a kapj be kávé... és társai.
- Pfff.... de eredeti...-
Megrázom a fejem, miközben tovább haladok. A Seprűhöz közeledve lehajtom a pezsgő maradékát és szenvtelenül dobom ki az üveget az egyik kukába.
Kösz Lyana! Kösz a nagy büdös semmit!
Üvöltöm a gondolatokat magamba, mert még mindig vérzik a lelkem, de inkább szakítok az egésszel. Meg a kukával is. Már mindegy úgyis, hát nem? Erősen lököm be az ajtót, nem is érdemel ekkora energiát alapvetően, de jól esik ennyivel is jobban levezetnem a feszültséget. Bent vidám fecsegés és társalgás zajlik. A pultnál kikérek vagy három kört plusz egy egész üveget a biztonság kedvéért. Nem tudom mennyit időzhetek ott, talán egy fél órácskát, de lehet többet is. Minden esetre tudom, hogy estére ha megöl valaki, maximum csakis akkor maradott ebbe a koszfészekbe. Nincs kedvem az enyelgő párokat bámulászni. Szóval kellően bizonytalan lábakkal támolygok fel és indulok el vissza a kastély felé. Felötlik bennem az az elvétett ostoba gondolat, hogy lehet kicsit sok is lett ez a whiskey mennyiség a pezsgőre, de hát nem érdekel különösebben a holnapi macskajaj. Majd valahogy kibekkelem Qcrossnál az órát, aztán meg úgyis Fawcett-el lenne agytágítás, de ő meg lelécelt... Szóval no para. Lelkesen húzom meg az üveget a gondolatra, miközben a mellettem elhaladókra pillantok. Vihorászó lányok, ami nem is lenne fura. Az egyik mintha szőke lenne....
Lyana?
De nem, nem ő. Ő nem lehet, mert ő rég lelépett már innen. Várja Párizs meg Velence, London, esetleg Prága. Meg a mocsok Fabio a koszos itáliában. Hát kinek mi jut. Agyamban felmegy a pumpa és a sértett önérzetem előtör. Pedig már olyan szépen elszunnyadt. Mindössze arcomra ül ki az elképedés, mikor visszapillantok a lányokra. Most valóban meztelenek vagy csak én hallucinálok?? Jesszus!!!!
Csodálkozásom egy hangos, elképedt nyögésbe torkollik, miközben az jut eszembe, lehet ezt is felturbózták valamivel Valentin-nap alkalmából az üveg tartalmát. Ösztönösen pillantok a kezemben lévő italra, a jól ismert címkére, de a betűk homályosan összefolynak. Húha! Szinte biztos vagyok benne hogy single malt-ot kértem... attól sose voltam még ennyire rosszul. Fura.
S mintha ez lenne a végszó ahogy lépnék egyet előre, de nem megy a dolog. Vagyis megy, csakhogy megbotlok valamiben. Fogalmam sincs mi az, csak annyival vagyok tisztában hogy fél perc múlva hangosan puffan valami. És az a valami én vagyok. Arcom a fűben, ami zsengén hajthatott ki nemrég. Csiklandozza az orrom. Tüsszentenem kéne. Mikor lett itt tavasz? Fogalmam sincs. Meglepődve szívom be a zöld illatot miközben próbálok feltápászkodni, de nem nagyon megy. És a saját szerencsétlenkedésemre kitör belőlem a röhögés. Ekkora szánalmas hólyag is csak én lehetek. Csak abban tudok reménykedni hogy nem lát senki.
  


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 02. - 22:20:52
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


A Valentin-napban az a rossz elsősorban, hogy mindenki magával van elfoglalva.
Utána persze még számtalan dolgot fel tudnék sorolni, amiért kicsit irritál az évnek ez a napja (mint a sok rózsaszín, a giccs, a buta versikék, a szerelmi bájitalok használatának elharapódzása), de fennhangon inkább nem teszem, mert azért nem szeretném elrontani senkinek a szent és sérthetetlen napját. Mondjuk szerintem a Roxfortban egyébként is hajlandó mindenki túlzásba esni. Meg még a direkt roxmortsi kimenő is… hát, nem is tudom. Alig tizenhét éves varázstanoncok esetében én ezt nemes egyszerűséggel feleslegesnek érzem, míg mások azt mondják, fiatalság, bolondság. De én nem érzem magam bolondnak. Talán csak egy nagyon kicsit. Azt meg ki ne mondhatná el magáról?

Mindenesetre, nekem ez a nap sem más, mint a többi. Szerencsére a barátaim nem véletlenül a barátaim, és annyira ők sem jeleskednek eme becses napért, úgyhogy nem akart ma még senki papírból kivágott szívecskékbe, vagy csillámporba fullasztani, lejöttünk ugyan a faluba, de a Madame teázóját messze elkerültük, amiért ugyancsak hálás vagyok mindenkinek. Hálás vagyok azért is (de ezért talán csak a sorsnak), hogy ma csak egyetlen ember kérdezte meg, hol hagytam az oldalbordámat, szolid, lányos zavartól émelyítő kuncogásuk miatt pedig még csak vissza sem kellett kérdeznem, hogy mégis kit? Csak olyan arcot vágtam, mint aki citromba harapott, és próbáltam elhessegetni minden rám törő, kellemetlen, némileg felkavaró emléket. Néha egészen jó vagyok abban, hogy megfeledkezzek olyan dolgokról, melyekről nem gondolkodom szívesen. Ha nem vagyok egyedül, és aktívan töltöm el a napot, akkor ez annyira nem is nehéz.
A lányokkal vágunk át éppen a parkon, a főbejárat felé tartva, amikor előbb hallom meg, semhogy meglátnám. Arccal a földnek némileg ütközne is nehézségekbe a látvány alapján történő azonosítás, a szélben felém szálló nevetés adott helyzetben pedig bár teljesen érthetetlen, de legalább így tudom, minek, meg kinek vagyok épp szemtanúja… szolidan felszöknek a szemöldökeim a nem mindennapi látványra. Vagy épp most átkozta el valaki Montregót, vagy végre rájött, hogy most van ott, ahova való…? Akárhogy is, nagyon-nagyon szeretném ignorálni, és csak elmasírozni mellette a többiekkel fecserészve, de mintha kötelező lenne, megkukulok. Merthogy épp erőteljesen győzködöm magam arról, hogy még csak oda se nézzek, tudomást se vegyek róla, és felejtsek el azonnal mindent, amit láttam.

Kár, hogy én nem így működök. Ezt sokszor szoktam sajnálni életemben. Alapvetően meg vagyok barátkozva magammal, és azzal, amilyen vagyok, csak néha elgondolkodom, mások bőrében mennyivel egyszerűbb lehet lenni. Például, ha már kissé nyuszi vagyok, lehetnék ostobább is, hogy ne akarjak valahogy mindig kitörni saját magamból. Vagy csak lehetnék önzőbb, kétszínűbb, olyasvalaki, aki nem foglalkozik többet másokkal, mint magával… ezek egészen hasznos képességek tudnak lenni olyankor, amikor olyasvalakit látsz fetrengeni a harmatos fűben, aki épp nem igazán a szíved csücske. És bár ez igaz, én azonban, a magam megváltoztathatatlannak tűnő jellemvonásaival, azért mégsem tudnám azt mondani, hogy megvetem, gyűlölöm, és soha többet rá sem fogom nézni Mathias Montregóra. Lemondóan sóhajtok. Már úgyis tudom, mi következik.
- Mindjárt utánatok megyek, jó? – szólok a többiek után, lassítva a lépteimen, kicsit máris leszakadva tőlük. Bezsebelek jó pár értetlen pillantást, kicsit elkínzott mosollyal viszonzom csak a levegőben fennakadó félkérdéseket, és kicsit várok, amíg a barátaim hallótávolságon kívül kerülnek, mielőtt visszafordulnék, és egy félős őzgida óvatosságával kezdenék Montrego vesztőhelyéhez araszolni.
- Segítsek…? – teszem fel a kérdést halk torokköszörülés után. Mert azt kérdezni, hogy „minden rendben van-e?”, adott körülmények között csak abszolút szarkazmus lenne.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 03. - 08:07:18
*
zene:H- Beautiful Ones (https://www.youtube.com/watch?v=LmVAaID4H7w)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/IMG_9858_zpszfsytnya.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'Pick up your phone, put on your coat
Everyone's looking up at you
Push through the crowd, into the sound
Of everyone talking about you
Don't be afraid
Honey, one day this will fade
So put on a smile, do it in style
Make them all desperate to be you
Hope that you make it out alive
Ohh, we are the beautiful ones'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!


Úgy érzem magam, mint egy nagy partra vetett bála. És kb úgy is nézhetek ki. Persze a szánalmas jelenet abszolút röhejes lehet kívülről és saját magam sem tudok más tenni. Mindössze annyit érek el hogy sikerül a hátamra fordulnom és az eget befókuszálnom. A felhőket, amik felettem úsznak az alkonyati homályban. Azért a fényre összébb húzom a szemeim, főleg akkor, mikor egy homályos fekete folt is beúszik a képbe. Eleinte alaktalan és a hang hamarabb érkezik meg hozzám, semmint tekintetem kivenné az illetőt, aki úgy látszik valami jófejségnek gondolja hogy esetleg segítsen.
- Segítsek…? –
Segíteni? Nekem? Mégis miben? Nevetséges még az elgondolás is, bárki legyen is az. Hisz ki képes segíteni? Senki. Senki nem tud helyettem döntéseket hozni vagy felülírni életem eddigi elcseszett dolgait. Aminek egyike Lyana az összes többi meg... amire nem is emlékszem. Senki nem tud segíteni abban hogy más legyen a múltam vagy más legyen a jelenem. Szóval igazából rohadtul értelmetlen a kérdés. És lassan esik csak le, hogy az illető valószínű a talajjal való találkozásomon szeretne változtatni. No de mégis minek? Ettől legalább nem eshetek lejjebb. És amúgy is.... lehet jobb ha fekszem még egy kicsit a fűben.
- Ahhhhhg, jól vagyok... asszem .... - nyögöm ki sután egy enyhe szánalmasan elhaló kacagás keretein belül. Habár érdekelne hogy azok a meztelen lányok, akiket láttam hogy kerültek ide vagy tovább is mentek-e már, netalántán mind az én képzeletszüleményem lenne, ám képtelen vagyok felülni.
Helyette bekúszik lassan, apránként a felém hajoló arc egyes részletei is az agyamba. A barna hajtincsek, amiken meg-megcsillan a fény, s a szélben lágyan mozdulnak meg kecses táncot lejtve. A határozott orrvonal, és a mellé párosuló rózsapiros orca. A porcelánfehér bőr és a szépen ívelt ajkak, mik közt kiszökik a levegő. És persze a mandulavágású szemek, zölden, enyhe barnával vegyülve. Hosszú fekete pillák keretezik, amiktől bennem reked a levegő. Így hát elakadt lélegzettel figyelem a másik lélektükreit. Talán a koraesti fények a hibásak, talán a mámoros hangulatom de lenyűgöz a pillantása. Igaz, kissé talán aggódón vizslatnak, de meglepően nem ellenségesen. Pedig ettől az arctól azt várhatnám el, miután realizálom kicsoda. Basszameg.... nane.
- Asszem inkább fekszem még egy kicsit... -
És ezzel a közléssel inkább lehunyom a szemem. Nincs kedvem épp Clementine Banks arcát nézni. Főleg nem a szemeit. Mikor lettek azok ennyire szépek? Igaz, most nem könnyes és nem haragvó, egyelőre, de akkor sincs hangulatom hozzá. Vagyis lenni lenne, de az egóm lázad magamba. Senki előtt nem szívesen mutatkozom ilyen megalázott állapotban, mindössze talán Eric az egyetlen kivétel -de vele nem gázos a dolog és éltem már meg rosszabbakat is a sztorik alapján- pláne ha az az illető lány. És még ha Clementine is. Aztán persze kipattannak a barna szemeim, mert eszembe jut, hogy nálam maradt tegnap a dolgozata. Ami valószínűleg kellhet neki előbb vagy épp utóbb. Habár nem ez a legjobb körülmény hogy visszaszolgáltassam, mert nincs is nálam. S mégis, valahogy ez is annyira ránk vall. Azt hiszem eszméletlen béna páros vagyunk és emiatt elfog a röhögés. Lássuk be, az én receptem nála kötött ki, mi meg akkor abba a szutyok liftbe. Aztán a dolgozata nálam, miközben a kis ribanc Belby bekavarásával lesmároltam. Vagy ő engem? Uhhh fene emlékszik már a tegnapra.... És itt van ez... ez a nevetséges és abszurd szituáció, ami meg Lyanának köszönhető. Én a fűben, ő meg felettem. Nevetséges...! Mit akar ő rajtam megmenteni? Talán azzal segítene a legtöbbet ha eltűnne. Tényleg az lenne a legjobb. És persze ezeknek a csöppet sem kellemes érzéseknek a hatására elkomorodom. Sőt, egyenesen ellenséges leszek. De hát a csapongó hangulatomat az alkohol, amit lelkesen letoltam abban a söpredék kis faluban még jobban felfokozza.
- Jobb ha lelépsz Banks, mert  még a végén rajtakap Belby téged velem..  itt a fűben... -
Fél percig olyan vagyok egy dacos kisgyerek, aki nem kapta meg az adott napra beígért csokiadagját. Bosszant a helyzet, az egész ostoba szituáció, a tudat, hogy pont előtte festek így.  Szóval úgy döntök, abszolút felelőtlenül és nem túl bölcsen, hogy mégiscsak jobb elindulni. Már legalábbis felülni. És ezt az ostoba gondolatot megpróbálom véghezvinni, persze esetlenül és hiába. Mert félig fel is sikerül tornáznom magam, de abban a percben elfog a szédülés. Ösztönösen kapok valamihez, mindegy mihez, csak stabil legyen. És pechemre az a valami túl puha és túl finom és túlontúl nem stabil. Mert ahogy egy kis erőt viszek bele épphogy enged és nem ellen tart. A franc! S csak lassan, szinte óráknak tűnő percek lassúságával realizálom, hogy az épp Clem keze volt.


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 03. - 12:10:28
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Végül is, lehet egészen idilli is, ha az ember a hátára fekve a fűben nem csinál mást, csak az eget bámulja. Épp csak február van, a hideg jelentősen meg tudja ölni a helyzet szépségét, arról nem is beszélve, hogy Mathiasról most épp sok minden eszembe jut, csak az idill nem. Én sem érzem magam túl idillien, igazából minden észérv az ellen szólt, hogy idejöjjek hozzá, aztán nézzem meg magam, mégis itt vagyok, de egy kicsit azonnal meg is bánom… az egyetlen dolog, ami itt tart, az valamiféle emberségesség, azt hiszem. Mármint, egy Mathiashoz hasonló egészségben levő fiatalember, aki nem tud feltápászkodni a földről nem túl valószínű csak úgy spontán, vagyis elég egyszerű rájönni, hogy valami baja lehet. Hogy külső, vagy saját behatásra, az egy egészen más kérdés, de engem nem úgy neveltek, hogy fordítsak hátat azoknak, akik esetleg segítségre szorulnak. Mondjuk igaza van, hogy nem igazán hajlik eme segítség elfogadására. Én sem vagyok egészen biztos abban, voltaképpen miben is tudnék neki ténylegesen segíteni, épp csak azt teszem, amit a lelkiismeretem diktál. Az én utolsó, ostoba, hülye lelkiismeretem.

Elvégre meg sem érdemli igazán, hogy idejöttem. Ha a tegnapi kis intermezzónk nem történik meg, akkor őszinte segíteni akarással jöttem volna, most azonban inkább olyan vagyok, mint az éjszakai lepke, akit vonz a fény, annak ellenére, hogy valahol tudja, nem jó ötlet az egész. Talán csak a befejezetlenség érzése az, ami zavar. Hogy voltaképpen soha senkivel nem tettem még meg, hogy csak úgy, feldúltan ott hagyom a fenébe, mert magam sem tudom eldönteni, hogy inkább rettentően dühös, rettentően csalódott, vagy rettentően szomorú vagyok-e miatta. Ezt igazából még mindig nem is sikerült eldöntenem, ahogy nem is tudtam még feldolgozni sem azt, ami tegnap történt, épp csak lenyugodtam. Ami nem téveszthető össze azzal, hogy elfelejtettem volna, vagy akár megbocsájtottam volna neki, amiért olyan barbár disznóként viselkedett velem.
- Aha, pont úgy nézel ki – mondom a magam részéről viszonylag csendesen, és ítélkezéstől mentesen. Nem tudom egyébként sem, mi történt vele, úgyhogy addig pláne nem tudom eldönteni, mit gondoljak az önkéntelen viselkedésről. Valahol mondjuk kissé vicces látvány, de azért továbbra sem hiszem, hogy jókedvéből csinálna itt kinn bármit is, ami viszont kétségtelenül aggasztó, én azonban mi a fenének aggódok érte? Biztos tud vigyázni magára, nálam például jobban is, de mindegy.

Nem tudom mire vélni ezt a nevetést, pláne hogy sem őszintének, sem vidámnak nem hat, úgyhogy csak kicsit értetlenül tipródok mellette, ahogy fürkészen vizslatom. Lemondóan sóhajtok arra, amit mond - Én nem vagyok a fűben, csak te. Ezen meg már erőteljesen késő elkezdened aggódni… - egy kevés rosszallás azért persze odaeszi magát a hangomba. Mert igenis volt hatása annak, amit tegnap tett. Nem hiszem, hogy pusztán képzelném azt, hogy mások olykor összesúgnak a látványomra, Roxmortsban úgy méregettek egy kevesen, mintha most látnának életükben először, és ez nem hiszem, hogy azért lenne, mert maguktól felfedezték volna a létezésemet. Ez Belby műve. Vagyis igazából, nem… egyáltalán nem. Mert ha Mathias nem bolondul meg, akkor Belbynek továbbra is olyan érdektelen diák lettem volna, mint eddig. Úgyhogy nekem itt csak ne hozakodjon elő ilyesmivel, amiért eleve miatta kell aggódnom bármi miatt is…
- Szerinted ez jó ötlet…? – kérdezem, ahogy megmozdul, és láthatólag próbál felállni, de még én is érzékelem, mennyire furcsán ingatag minden mozdulata. Azt azonban nem látom előre, hogy pont a kezembe fog csimpaszkodni, hiszen ez butaság, pusztán a kézfejemmel esélytelen, hogy megtartsam a súlyát, ha esetleg szépen lassan hagyta volna, hogy két kézzel felhúzzam, majd a vállamra támaszkodjon, annak jelentősen jobb eredménye lehetne, de igazából, ha választhattam volna, én inkább mondjuk egy jól irányzott pálcamozdulattal belebegtetem a gyengélkedőre, vagy valami ilyesmi. Mondjuk azt sejtem, hogy ilyesmit úgysem hagyott volna. Amit tesz azonban, elég katasztrofális eredményhez vezet. Olyan erővel ránt el, hogy arra abszolút nem számítok, mintha a Föld összes gravitációja húzná őt vissza, és pont ezzel az erővel húz engem is, amitől persze váratlanul elborulok én is, csak egy halk, meglepett sikkantást tudok hallatni, mielőtt földet, és Mathiast fognék.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 03. - 15:34:12
*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever (https://www.youtube.com/watch?v=7F37r50VUTQ)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/images-3_zpsmalmkrtc.jpeg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!



- Aha, pont úgy nézel ki –
Ez a csaj miért nem tudja megállni hogy ne kommentáljon egyszer az életben? Jó legalább nincs semmi ellenszenv a hangjában és végtére már ez is valami. Ám mégis érzem hogy nem tekinti a dolgot jó szemmel. Már megint a hatalmába kerít az az érzés, hogy ugyanolyan, mintha a testvérem állna felettem hasonlóan megrovóan. Blaire-ből mondjuk biztosan kiérezném a sértettséget és ő tutira valagba is rúgna. Ellenben Clem nem tesz ilyet hanem nekiáll fecsegni, amit fel sem fogok. Mintha valamit a fűben ülésről makogna.... De hát kit is érdekel? Túlságosan el vagyok azzal a ténnyel foglalva, hogy ne hányjam el magam itt menten. Mert persze a felülés egy dolog, a szédülés egy másik. A harmadik a gyomrom, ami persze kapja asz öklöst. Mert ugyan Clementine van oly kedves és érdeklődve figyelmeztet hogy nem biztos hogy kellene ez nekem -persze hogy nem- de ellenállni nem áll ellent nekem. Ha józan lennék és humorosabb kedvemben leledzenék biztos cukkolnám is ezzel, márhogy  szeretem a lányokat levenni a lábukról. Vagyis szerettem. És az ő esetében még ez szó szerint is értendő. Helyette azonban egy halk kényszeredett nyögés hagyja el a számat, miközben ő felsikkant. Halkan de erőteljesen persze, miközben a kezénél fogva megindul a talaj felé. Közben meg mit ad Merlin, hát nem a gyomromba talál be? Na hát nem is kell annak több, rögvest émelyegni kezdek. A lány meg halkan puffan mellettem a földön. Fél percig próbálom feldolgozni a dolgokat. Mármint a zúgó fejem, aminek nem segített Clem meglepett hangja sem, a fel és le liftező gyomrom, amitől rám jön a krákogási roham. Köhögök és köhögök miközben próbálom feldolgozni hirtelen könnyel megtelt szemekkel sűrűn pislogva a hirtelen jött  az engem ért testi sokkot. Többé-kevésbé sikerül is és Clem re sandítok, majd elkezdek röhögni.
- Na most magyarázd ki Belby-nek a fűben fetrengést, szépségem! -
Igen, cinikus vagyok egy kicsit. Épp csak azért, mert utálok a tegnapra gondolni, ő pedig valami oknál fogva mindig erre emlékeztet.  És persze gondolom én is őt. Ugyanakkor meg is lep hogy mégsem sétált tovább, a többi meztelen lánnyal egyetemben. Fura, rajta ruha van... hát ez igazán érdekes. A lelkem mélyén meghat a kedvessége, de persze ezt ha megölnének sem vallanám be. És talán épp ezért van a fura tény, hogy a felé irányuló dühöm lassacskán kezd elpárologni.
- Jól vagy? -
Pillantok rá kissé aggódva. Végtére is most zuhant majdnem másfél métert miattam. Na jó talán kevesebbett, tekintve hogy felém görnyedve érte a hirtelen támadás. Pedig tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki. És gondolom ő sem akart a térdével gyomorszájon térdelni. Minden esetre sípolva fújom ki a levegőt, miközben megeresztek egy féloldalas vigyort. Mert megint nevetséges a helyzetünk és így félig vagy már szinte teljesen részegen ez duplán abszurdnak hat. Fel is könyökölök és felé fordulok féloldalasan. Így főleg a jobb kezemre támasztom a testsúlyom jelentős részét, míg a balban lévő wishkey-s üvegre pillantok. Csodálkozom hogy nem lett baja, de még csak ki se folyt belőle nagyon. Mekkora királyság már!
És már épp meghúznám újra, mivel újra elfog a kísértés na meg a szomjúság, mikor eszembe jut hogy illetlenség más előtt inni. Már ha az nem iszik. Így kissé bűnbánó arccal nyújtom Clem felé az üveget.
- Kérsz? -
Van egy olyan érzésem hogy totál elutasító lesz. Hisz ő az a jókislányos, aki soha semmit nem csinál, ami tilos. Vagy ami épp a határokat feszegető. Valószínű tényleg ezért akadhatott ki hogy megcsókoltam tegnap. Ez már nem fér bele a prűd életvitelébe. Vajon még szűz? Tutira...! Hisz lássuk be, talán már az se fér bele az erkölcsrendészetis uncsi életébe, ha valaki megfogja a kezét. Pláne hogy le is dönti a lábáról... pfff.... Mit is várok?
Szóval akár az üvegért nyúl akár nem, én rántok egyet a vállamon. Nem fogok én itt rá várni. Ahogy Lyára se meg senkire se. És persze keserédes gondolataim kíséretében iszok két nagy kortyot. A lángnyelv pedig megkezdi szédítő útját a torkomba. Legalább annyit remélhetek hogy lenyugtatja kissé a bukfenceket hányó gyomromat, amit a lány sikeresen elintézett egy negyed órára. Igazán hálás lehet a wishkey feltaláló atyjának, ha nem okádom le őt vagy épp magamat a következő percben. Persze ezt az sem könnyíti meg, hogy a közvetlen környékemre csapódott be és megint megérzem az édes puha virágillatát. Ami jó, túl jó és aktívan idézi fel a tegnapot. Vele együtt pedig egy újabb bukfencet  gyomromban.


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 03. - 19:14:33
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Ahhoz képest, hogy én zuhanok állásból a földre (jellemző), igazából Mathias az, aki sokkal szarabb állapotban van nálam. Én inkább meglepődtem, semhogy igazán bajom esett volna. Azt viszont valamennyire érzékeltem, hogy mintha a fiúba rúgtam, vagy talán térdeltem volna, ami igazán nem volt szándékos, de azért kötelező jelleggel elmormogok egy „bocsit”. Nem mintha nem lenne őszinte a bocsánatkérés, de annyira túlzásba sem akarom vinni. Tegnap voltaképpen simán rászolgált, hogy lekeverjek neki egyet, csak akkor és ott, attól tartok, hiányzott ehhez belőlem a felháborodás ezen foka, meg talán kicsit a bátorság is, és holmi testi erőszak helyett (amiben egyébként sem hiszek), csak ordibáltam vele. A nyílt folyosón. Amiért igazából szabályosan szégyellem magam, bár nem Mathias miatt, pusztán csak azért, hogy mindennek tetejében még én magam is nyilvánosan jelenetet rendeztem. Most már igazán mindegy… mindenesetre a földön találom magam, féloldalasan, kissé szerencsétlenül (naná), borulok el, de legalább onnan hamar le tudok ülni normálisan a hátsó fertályomra, hogy premier plánból nézhessem Montrego szenvedését. Már az is elég büntetés szerintem neki a tegnapiért. És hát… nem néz ki valami jól, maradjunk annyiban, ami valahol ironikus, hiszen többnyire olyan, mint akit skatulyából húztak elő, szerintem szabályosan többet foglalkozik a megjelenésével reggelente, mint én. Ettől, bár nem szép dolog, egy kicsit jobban érzem magam a társaságában.

- Merlinre, kimerítő lehet neked lenni, Montrego – felelek sóhajtott cinizmussal az övére, és egyébként ezt így is gondolom. Korábban ugyan nem ismertem egyáltalán (igaz, annyira nagyon most sem, épp csak furcsán összeválogatott dolgokat tudok róla, azt is főleg véletlenek sorozata, és buta félreértések miatt), mégis tudtam, hogy kicsoda, úgyhogy feltételezem, régen is elég hasonló volt az élete a mostanihoz. Hogy folyton holmi Charisma Belbykkel hadakozik (teljesen feleslegesen amúgy), meg hülyeségeket csinál, amibe szabályosan beleheccelik, megszokta, hogy amilyen hatással másokra van, voltaképpen azt csinál, amit akar, akivel akar. Nem kimondottan vonzó számomra ez az életmód, a magam módján bizonyára legalább úgy sajnálom miatta, ahogy ő sajnálhat engem, noha meggyőződésem, hogy elég sok téveszméje van rólam… nem lep meg, elvégre ha emlékszik rá, ha nem, sosem mozgolódtunk ugyanazokban a körökben, szerintem semennyire nem tudja, más, egyszerűbb diákok, hogyan élnek, és léteznek az iskolában. Erre elég egyértelműen utalt tegnap. Nem a legkedvesebb modorban, hozzátenném, de ezen már szabályosan lusta vagyok megsértődni… vannak nagyobb gondjaim is. Mindenesetre, nem nevetek vele, csak egy egészen kicsit hunyorgok haragosan, de ez közelében sincs annak az indulatnak, amit tegnap éreztem.
- Jól vagyok – válaszolom aztán, kicsit mondjuk bevertem magam comb és fenék tájékon, de ezt pont nem fogom az orrára kötni - Te viszont borzalmasan festesz – közlöm egyszerűen, hátha ezzel nincs tisztában, bár ha olyan rosszul van, mint ahogy kinéz, akkor talán van róla némi fogalma.


Aztán hamar jön a felismerés, hogy eddig nem vettem észre egy nagyon fontos részét a képnek. Nevezetesen az üveget, amit Mathias a baljában szorongat, és a címkéről még én is be tudom azonosítani, hogy whisky van benne. Whisky, de éppenséggel abból nem annyira sok, hogy valakinek ne kellett volna már egy jó részét elpusztítania. Ja. Ja, hogy így állunk…! Ez a fordulat mondjuk egyáltalán nem kedvező. Ha csak valami baja lenne, talán könnyen meg lehetne győzni, hogy menjünk be a gyengélkedőre, és se perc alatt rendbe hozzák, de ha egyszerűen „csak” részeg, hát akkor nagyjából azt sem tudhatom, mégis mire számíthatok tőle, segíteni meg maximum az segítene rajta, ha mondjuk… hát, nem is tudom, ha mondjuk abbahagyná az ivást, de ez az idióta vígan kortyolgat az üvegből, minek után én egy kicsit meglepett fejrázás közepette elutasítom a kínálást.
- Azt hittem, csak a barmok isznak egyedül – jegyzem meg félrebiccentett fejjel, bár valószínűleg ezt én most egyáltalán nem gondoltam át, nem feltétlenül felbosszantani szeretném, az valószínűleg egyikünknek sem tenne túl jót. Mindenesetre furcsa, Montregót pont nem úgy képzeltem eddig, mint aki egyedül néz az üveg aljára, szóval nem kell nagy észlénynek lenni ahhoz, hogy hacsak nem hagyták itt fetrengeni a haverjai (amit kétlek, ki csinál ilyet? Ráadásul biztos vagyok benne, hogy alkoholt fogyasztani az iskola területén, de akár még birtokolni is, nem épp dicséretes, szóval egyszerűen ez csak ostobaság lett volna bármilyen haver részéről), akkor valami egyéb baja van, amiért ebbe az állapotba került.
Elveszem a kezéből az üveget, miután kortyolt. Nem túl kapkodva, vagy sietősen, és szerintem nincs abban az állapotban, hogy a motivációmon gondolkodjon, de hamarosan rá fog jönni  egy nagyon kellemetlen dologra: nem azért vettem el tőle, hogy akkor majd most ne igyon egyedül. Azért vettem el, hogy egy gyors mozdulattal a feje tetejére állítsam az üveget, sikeresen elkezdeni kilocsolni annak tartalmát.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 03. - 21:16:55
*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever (https://www.youtube.com/watch?v=7F37r50VUTQ)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/13e5440e277a10a78581612061a096dd_zpslpvpzkyr.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!



Clementine reakciója a szavaimra csillagos ötös. Ugyanolyan cinikus és cseppet sem próbálja leplezni. Ez jobban tetszik, mert legalább tudom hányadán is állok vele. Jobb a nyílt véleménycsere. Még ha ennyire sekéyes fajta is. De aucs, azért ez egy kicsit fájt tőle. Mi az hogy fárasztó? Vagyis, az ő szavaival élve egészen pontosan kimerítő?
Még maga a tény nem is lenne annyira vérlázító, de így... hát ezzel a hangnemmel baromira az. Nemtetszésem ki is ül az arcomra, habár a fintor részben jórészt a még mindig háborgó gyomromnak szól. Olyan érzésem van, mintha nem akarna megnyugodni kb sose. És ezen az sem segít, hogy Clem, miután közli hogy igenis jól van, még mocsok módon rám kontrázik. Mégpedig nem is akár hogy.
- Te viszont borzalmasan festesz –
Valóban? Ez azért meglep. Mármint hogy egyáltalán észreveszi vagy érdekli.
- Kösz… -
Nyögöm ki kellően szkeptikusan. Most erre mit lehetne válaszolni? Hogy te meg milyen jól nézel ki velem ellentétben? Csak azért mert józan vagy meg kis konzervatív? Na nem….
És mintha ez nem lenne elég, még egyet belém rúg. Talán heccből, talán mert tényleg cseszettül megérdemlem. De azért ez talán már túlzás a részéről is.
- Azt hittem, csak a barmok isznak egyedül –
Hogy mi van?
Na ez az a pillanat, amikor leesik az állam, és tátott szájjal bámulok rá egy fél percig. Ezek a szavak valóban az ő középkori életvitelt élő elméjéből szöktek? Mégis melyik rejtett zugából? Elfog a kétely, hogy vagy tényleg ezt az egészet behallucinálom -mert mégis mikor mond ilyet egy prűd lelkű lány?- és nem is valós a szituáció vagy halálra fagytam és már rég meghaltam. De erre ma már nem akarok választ kapni, szóval egy vállrándítással intézem el meg azzal hogy megpróbálnék újra az üvegfenék aljára nézni belülről. Nos ez egészen addig megy, míg sikerül kettő vagy három kortyot a számon át magamba csorgatni, de többre esélyem sincs. És az esélyt Clementine veszi el azzal a laza mozdulatával, ahogy felém hajol. Az illata megint bekúszik az orromba, és újra körbe ölel. Túl puha, túl nőies és túl nem hozzá illő. És talán mert annyire görcsösen lefoglal ez, könnyedén tudja ő kiszedni ujjaim közül a palackot. Nem is ellenkezem, mindössze a szemöldököm szökik fentebb a homlokomon és érdeklődve pillantok rá. No lám, mégiscsak meggondolta volna magát?
És már elvigyorodnék, elégedetten és öntelten, hogy na mégis csak meggyőztem és végre sikerült kizökkentenem abból az átkozott skatulyából, amibe magát szuszakolta, mikor.... mikor.... jól látok...? K i ö n t i ?
Felhördülök. Kissé talán állatiasan is, de ez az alkoholnak tudható be. Viszont jogos. Baromi jogos. Még józanon is kiakasztana ez a dolog. Mégis milyen ez már? Kiönti? Jó hogy nem vigyorog hozzá undorítóan és tapsikor örömében mint egy öt éves. Ettől az az unott arc is katasztrofálisabb, amit vág, ahogy minden érzelem nélkül fordítja fejre az üveget.
Érzem, ahogy a harag elönt hirtelen és ugyanakkor elfog a kétségbeesés is. Bassza meg, ez azért drága pia volt ahhoz, hogy a füvet szentelje fel vele.
- Te mégis mi a fészkes fenét művelsz? -
Kiáltok rá nem túl finoman és kapok felé. Ujjaim az üveg felé próbálnak fókuszálni, megakadályozva hogy a nyakán át még több értékes barnássárga folyadék szivárogjon el. Csakhogy az előre lendülés mozdulatának hatására véletlen kettő lett a palackból is, meg a lány kezéből is. A fene egye meg....
Hirtelen nem is tudom melyikhez kapjak, és plusz önkéntelen több testsúlyt viszek vele, mert képtelen vagyok normális mozgáskoordniációra. Ennek eredményeként majdnem ülve bukok fel. Na szép. Épp a lányra. Még szebb. És megint vészesen közel kerülök hozzá. Eleinte fel se fogom, mindössze megint az illata térít magamhoz. Ugyanakkor egyszerre meg is részegít újfent, s képtelen vagyon beazonosítani milyen virágillat lehet. Ez pedig egyre jobban bosszant. A zöldesbarna íriszei nagyon is közel kerülnek újra. Szinte megszámolhatnám az aranyló barnás pöttyöket, ha persze tudnék jelen helyzetben számolni. De hát a matek részegen sose volt az erősségem és józanon sem mindig brillíroztam belőle. Szóval inkább nem próbálom meg.
- Neeee ! Neee, könyörgöm ne! Mit vétettem én ellened? Legalább a Lángnyelvet hagyd meg! Legalább azt! Tudod, majdnem olyan jó, mint a csókod volt, habár attól kissé tüzesebb... -
Meg tartalmasabb... na de ezt azért már nem teszem hozzá. Így is biztos hogy kapok egy visszakezes pofont. Igazából már az sem érdekelne. Tulajdonképpen azt hiszem viszket érte az arcom. Akkor legalább nem zsibbadna annyira.



Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 03. - 22:29:39
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Az a szerencsém, hogy kivételesen jól mértem fel a helyzetemet. Más körülmények között ez az egész valószínűleg eléggé rémesen sült volna el. Sőt, meglehet, még odáig sem jutok el, hogy kivegyek a kezéből bármit is, amihez nagyon ragaszkodik. Csak hát… tök részeg. Lehet, hogy hülye voltam, amiért nem erre gondoltam már elsőre is, de tény, hogy nem tűnt fel, nem gondoltam, hogy ez lehet a háttérben. Meg hát, igaz, ami igaz, pont annyi tapasztalatom van az alkohollal, hogy semennyi, ha karácsonykor iszok egyetlen pohár tojáslikőrt, már hangosabban beszélek, és idegesítően kuncogok, nem hogy bármilyen üveg fenekére nézzek, úgyhogy némileg szokatlan számomra, ha egy velem nagyjából egyidős valakinek ez teljesen átlagos, napi rutin. Nem azt mondom, hogy élből ezt feltételezem Montregóról, de azért… ahhoz voltaképpen jól viseli, hogy életében először legyen berúgva. Gondolom. Aztán meglehet, ez csak az én logikám, de mivel még nem a saját hányásában fetreng, valamilyen szintű ellenálló képessége mégis csak lehet a Lángnyelv whiskyvel szemben, aminek számomra még a szaga is csíp…

Meg hát, velem volt a meglepetés ereje. Amikor tökéletesen rosszul – na jó, ez talán túlzás, mert azért igazából bizonyára sok mindent helyesen feltételez rólam, nem vagyok olyan bonyolult, de azért azt sem mondanám, hogy teljesen helyesen mér fel – képzelik fel, milyen ember is vagy valójában, az előnyödre válhat, ha tudod, mások  miben tévednek. Velem kapcsolatban például az emberek hajlamosak azt hinni, hogy amilyen elvarázsolt, és kicsit szerencsétlen vagyok, még ostoba is vagyok, és egy cseppnyi kreativitás sem szorult belém, holott ez egyáltalán nem igaz. Szerencsére. Sejtettem, hogy meg fog lepődni, ha elveszem tőle az üveget, ahogy gondoltam arra is, hogy a végén még azt hiszi, akkor én most inni fogok vele, mert hjaj, „ennek a szerencsétlennek biztosan nincs jobb dolga”. Pedig eszembe sem jutott ilyesmi. Az már annál inkább, hogy ha már segítő szándékkal jöttem ide, akkor segítek is, és megkímélem attól, hogy Madame Pomfrey akarja kimosatni a gyomrát… erre elég kézenfekvő megoldásnak tűnik az, ha megszabadítom a birtokában levő alkoholtól.

Ha kicsit sikeresebben koordinálná a saját mozgását, talán még lenne is esélye arra, hogy visszaszerezze az üveget, mielőtt az utolsó cseppje is a szegény Roxfort parkjának füvén végezné, de ennyire nincs a helyzet magaslatán. A kellemetlenebb része a dolognak, hogy az üveget még csak nem is érinti, mivel felfele rántom, amikor felé vetődne, engem azonban egészen jól befókuszál, és jó, hogy nem az ölemben végzi. Ettől lehetnék megint rettentő pipa, eléggé elegem van abból, hogy egy normálisnak tűnő férfi nem tudja, mikor-mennyi távolságot illik tartani az ember intim szférájától, de jelen esetben kicsit könnyebb (és a súlyát tekintve igazából nehezebb is) elérni, hogy mondjuk ne boruljon teljesen rám. Elég a karomat kettőnk közé emelni, és a mellkasának ellen tartani - Merlinre, viselkedj már! – ezúttal nem emelem fel a hangomat, azt hiszem, tegnap már bőven többet ordibáltam, mint amennyit átlagosan egy hónapban szoktam, és nem akarok olyan emberré változni, akinél normális ez a fajta visítozás. Nem bírom az ilyesmit.
- Egyébként szívesen, hogy megkíméllek egy potenciális gyomormosástól, te idióta – mondom kissé lemondóan, ahogy továbbra is azzal viaskodom, hogy ne dőljön rám teljes súlyával, ám időközben a whiskys üveg menthetetlenül kiürült - Ha pedig volnál szíves megtartani saját magadat, bűvölnék vizet az üvegbe, mert talán inkább azt kéne innod – tulajdonképpen engem is meglepett az a fajta határozottság, amivel mindezt neki címeztem, még csak el sem pirulva a közelségétől. Pedig nem ez az első eset, hogy megfigyelem, krízis helyzetben olykor egészen nyugodt tudok lenni, legalábbis, nyugodtabb másoknál, és összeszedettebb. Montrego pedig még csak meg sem érdemelte ezt igazán… azt hiszem, leginkább csak megsajnáltam. Az, hogy így könyörögjön egy félig teli üvegért… igazán nem méltó senkihez sem.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 04. - 06:02:18
*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever (https://www.youtube.com/watch?v=7F37r50VUTQ)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/9172c1f85cce860b110453a6e633b049_zpsfro50yoi.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!


Hát van bőr ennek a lánynak a képén!
- Egyébként szívesen, hogy megkíméllek egy potenciális gyomormosástól, te idióta –
A szavai leforráznak. Értetlenül pislogok rá. Miről hadovál ő itt? Milyen gyomormosás? Könyörgöm, hisz holnapra kialszom magam! Jó, kihagyom azt az egy órát, de Alexander nem hal bele. Max kapok egy kis pontlevonást, na bum nagy ügy. A Mardi így is meglepően jól áll idén a pontversenyben (csodálatos módon nem vagyunk utolsók, mert azok  a béna hugrbugosok), nem halunk bele mínusz öt vagy max tíz pontba. Arról nem is beszélve, hogy ha Qcross felnyomna McGalinál (amit hozzáteszem kétlek), akkor is ott a bé opció. Vagyis az, hogy lazán ráfogom a receptes bájitalra, amit az amnéziámra kaptam. Amit Clem volt oly készséges és a liftben való dekkolásunk alkalmával visszaadott.
- Ha pedig volnál szíves megtartani saját magadat, bűvölnék vizet az üvegbe, mert talán inkább azt kéne innod –
Na ez az a pont, ahogy telibe a lány arcába röhögnék. És miért is ne tenném? Víz....? Mikor ittam én utoljára vizet? Szerintem még kisgyerekként se.
- Hát tündérem, rohadtul nem kell a vized! -
Közlöm kissé megint csak nyersen. Miközben megpróbálom kiütni az immár üres üveget a kezéből. Persze most is csak a levegőbe csapok bele bénán. Ez igazából megint csak az alkohol miatt van, mert nem szántam ennyire sértőnek vagy elutasítónak a szavait ahogy támadónak a mozdulatot sem. Tényleg nem.
És most tűnik csak fel, így hogy megemlíti, a kettőnk közé feszülő keze. Gyengén de határozottan próbál ellen tartani a mellkasomon. Egész jól sikerül neki. Pillantásom elidőzik a vékony csuklóján, az íves karján.  A fehér ingen keresztül megérzem tenyerének langyos melegét. Magam sem tudom miért, de odakapok és ujjaim a csuklójára kulcsolom. Kissé kiráz a hideg, de ezt betudom a feltámadó szélnek.
- Meg tudom tartani magam, nem kell a segítséged! -
S ezekkel a szavakkal, sértődötten, mint egy kisgyerek tolom kettőnk közé a kezeinket, de persze el nem eresztem, mert azt szimplán elfelejtem. Mentségemre legyen mondva igyekszem arra koncentrálni, hogy ne dőljek el mint egy jókora darab fa. Meg hát a lány illatát valahogy lelkesen szeretném elfelejteni vagy épp megfejteni. Hiába a köztünk kissé megnőtt távolság, még mindig itt leng körülöttem, s megint megszédülök. Ám ezúttal nagyon. Kissé kibillenek de még vissza sikerül imádkoznom magam a megfelelő pozícióba.  Éphhogy, s magam is érzem, ez eléggé instabil állapot. Vagyis hogy egész pontosan fogalmazva, nagyon az. Szóval a kezem ösztönösen fognám meg a fejemet, tulajdonképpen a homlokomat. S a mozdulat végtére is sikeres, de a lány keze az enyémben van... amivel persze én nem számolok. Szóval húzom magammal őt is, vagy legalábbis a kezét, miközben nyöszörgök. Fel se tűnt hogy melyik volt az a pillanat, mikor ujjaim a csukóljáról felkúsztak a kézfejére. Mert most már az egészet fogom az enyémmel.
- Uhhhhhhhhhh, nagyon rosszul vagyok.... -
Nyögök fel panaszosan, mint egy hisztis kölyök. Kézfejét a homlokomhoz szorítom és a hűvös bőre kissé segít úrrá lenni kábulatomon,  de nem sokat és nem sokáig. Lehunyom a szemem, hátha így sikeresebben tudom felvenni a versenyt a pörgő és forgó világgal, de nem. Egyre esélytelenebb, és így csukott szemmel szédülve ráadásul elfog a hányinger is újra. Na csak ez hiányzott! S ennek eredményeként egyszerűbb magam a testem vágyának meg az elemeknek megadnom készséggel. Mint amilyen a gravitáció is. Szóval szimplán a következő pillanatban minden előzetes figyelmeztetés nélkül a hátamra dőlök, mint egy krumplis zsák. És persze lendületből viszem magammal a homlokomhoz szorított kezem no meg az ő kezét is, s meg lehet őt magát is. Vagy legalábbis kissé megrántom egész biztosan.
- Clemmmm.... segíts.... -   
Hörgök, mint aki a halálán van. Igazából nem annyira nagy a baj, valószínű ha egyedül lennék is valahogy beteleportálnék a pincébe. Eric-kel számtalan durvább szituációt éltem túl, ahogy megtudtam. De azért mégis csak megnyugtat, hogy itt van Banks, még ha totálisan hasztalan kis boszorkány is.
- Arggggh, gyűlölöm a Valentin-napot... és Lyana La Claire-t...hogy lehet valakinek ilyen nehéz és nyelvtörő neve? És téged is utállak, Banks! Oda a wishky-m! Mi lesz így velem? -
Kedvem lenne elsírni magam, főleg az oda lett ital gondolatára. Ha józan lennék biztosan kikelnék magamból úgy istenesen, ám jelenleg ezeken az ostoba részleteken és érzéseken parkolok le és a nagyobb volumenű dolgokon simán átsiklok. Sokkal inkább csak fetrengek szenvedve.
- Csak hogy tudd, baromi drága pia volt! -panaszkodom tovább. Egy perc múlva a gyomrom kavargása kissé alább hagy, ami jó jel és így szinte már félig újra embernek érzem magam. Néha kinyitom a szemem és az éles fénytől hunyorgok, közben pedig élesen sípolva fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. Aha, a lélegzés még megy. Szuper...! Hát ez igazán örvendetes...


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 04. - 17:33:43
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Vicces is lehetne, voltaképpen mennyire könnyű jelen esetben „felvenni  harcot” Mathiasszal. Igazából még erőfeszítéseket sem kell tennem, hogy távol tartsam tőle az üveget. Nem mintha sokra menne azzal, ha megszerezné… hiszen tök üres, maximum az ital szagát érezni még rajta, de azzal nem sokat fog már kezdeni. Ennek ellenére mégsem találom kimondottan viccesnek a helyzetet, inkább egy kicsit szánalmasnak. Hát, nem most hozzák meg a kedvemet az alkohollal történő bármiféle kísérletezésre, noha arra még én is rájövök, hogy ehhez az állapothoz azért elég rendesen bele kellene húzni. Valószínűleg én el sem jutnék idáig, vagy mert beájulnék, vagy mert már sokkal előbb a mosdóban ölelgetnén a wc csészét. Brr. Nem valami kellemes még csak eljátszani sem a gondolattal.
Mindenesetre annak ellenére, hogy egyáltalán nem kedves velem – bár, legyünk őszinték, ez aztán tökre nem is újdonság – igyekszem nem magamra venni a nyersen odavetett szavait. Lehet, hogy azt hiszi, nincs szüksége vízre, de megesik, hogy az embereknek fogalmuk sincs, mire is van igazán szükségük, úgyhogy nem állok le vele vitatkozni. Sok értelmét nem látom.

- Igen, pont úgy nézel ki… - jegyzem meg kissé fásultan, mikor igyekszik eltolni magától a kezemet (miközben én aztán teljesen tudatában vagyok a helyzet iróniájának, mert eddig ilyen esetünkben csak fordított felállásban történt, igaz, én most egyáltalán nem bármiféle közeledési szándékból értem hozzá), de hagyom neki, hát akkor próbálkozzon egyedül, nekem úgyis szükségem van még egy kézre, hogy pálcát rántsak, és vizet bűvöljek az üvegbe. Mert hogy erről egyáltalán nem tettem le.
Már éppen elhúznám a kezem, hogy tegyem, amit tenni akarok, csak hát Mathiasnak egészen megzavarnak a valószínűleg önkéntelen mozdulatai. Ha nem kapcsolnék hozzá képest időben, hogy valószínűleg jobban járok, ha magamtól tartok arra, amerre egyébként is elrántana, akkor szerintem hason végezném a fűben, és csak örülhetnék, ha ott, és nem teliben rajta. Így még időben sikerül feltérdelnem, hogy könnyebben csússzak utána, ettől mondjuk még ugyanúgy tök kínosan nézhet ki ez a jelenet. Az egyik kezem valahol a homlok tájékán, a másik meg lelkesen szorongatja az üveget egyszerre támaszkodva azon, és a földön. Még jó, hogy masszívabb fajta, és nem törik darabokra a tenyerem alatt. Ez már csak akkor lenne nyomorékabb.

Így végül valahogy térdelek a fiú mellett, majd amikor lejjebb, és odébb már nem dőlhet, visszaülök a sarkamra egy halk sóhajtás közepette - Tisztára, mint egy nagyra nőtt csecsemő… - nem is vagyok egészen tudatában annak, hogy ezt fennhangon kimondom, de ezt a kaliberű szenvedést igazából akár tanítani is lehetne. Van mondjuk némi  hiszti-szaga a dolognak, én már csak tudom, mostanában szakértője lettem a dolognak. Szerintem anyám épp pontosan olyan gyerekesen viselkedik, mint jelen esetben némileg Mathias. Hisztis apával, hisztis velem, és konok, és nem lát tovább az orránál. Montregóval mondjuk nem tudom, mi a helyzet pontosan, nem kimondottan tudom lekövetni azt, amit össze-vissza beszél, bár persze, adja magát eléggé egy bizonyos szituáció. Valentin-nap, női név, alkohol… hát, ez nem egy agysebészet, de nekem ehhez semmi közöm.
Kihúzom a kezem az övéből, hogy végül tényleg előhúzzam a pálcát, és egy jól irányzott Augamentivel megtöltöm vízzel a bánatosan üres, egykoron whiskyvel teli üveget - Nesze, igyál. Állítólag jót tesz, akár akarod, akár nem. Attól, hogy látványosan szenvedsz, még nem leszel jobban… – tartom felé az üveget, a többit nem is kommentálva, mert az olyan lenne, mintha a falnak beszélnék. Mondjuk ahhoz, hogy igyon, nem ártana legalább félig felülnie, de hát ezt jó lenne, ha ő maga oldaná meg…


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 04. - 21:54:51
*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever (https://www.youtube.com/watch?v=7F37r50VUTQ)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/c22b3b753309f9a8d1ade0c77414f63f_zps1laextsm.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!


Szinte már várnám a sikkantást újból, de elmarad. Clem nem esik mellém, sem rám. Helyette felettem térdel és néz rám. Fura így alulról szemlélni a világot. Megszoktam hogy én vagyok felül. Minden értelemben. Persze a szavai beúsznak a kótyagos tudatomba és csöppet sem hízelgőek az elejtett szavak.
- Tisztára, mint egy nagyra nőtt csecsemő… - 
- Te meg mint egy hisztis királylány... -
Felhördülök totálisan felháborodva. Ekkora szemtelenséget! Nem is tudom, miért kontrázok rá. De nem tudom megállni, szinte zsigerből jön. Mondjuk még mindig jobb hogy ezt mondtam ki, mint a frigid pi... hmmm, azért ezt még részegen sem nyögöm be. Vagy ettől sokkal részegebbnek kell nekem lennem hozzá. Tekintse a szerencséjének.
Mámoros agyammal felfogom a felém nyújtott üveget. Azt, amiben eddig az alkohol foglalt helyet. Ám most az aranyló barnás folyadék helyén átlátszó kissé zavaros egyszerű víz lötyög. És Clem, mint valami kibaszottul elégedett vén banya, lobogtatja azt az orrom előtt.
- Cöh... - nyögök fel elutasítóan. Szemeim összeszűkülnek, miközben az öveget fixírozom. Egész jól ki tudom olvasni a Lángnyelv feliratát mindössze a lány ujjai takartnak ki némi részt a szövegből. Ebből szűröm le, hogy nincs vészesen nagy bajom, noha az állással még mindig nem próbálkoznék meg. És ha jobban belegondolok az üléssel sem biztos hogy kéne. Szóval csak a fejem ingatom a szavaira.
- Nesze, igyál. Állítólag jót tesz, akár akarod, akár nem. Attól, hogy látványosan szenvedsz, még nem leszel jobban… –
- Lehetnél kissé kedvesebb is Banks! -
Mert most miből ártott volna nesze helyett esetleg tessék-et mondani? Talán embernek is érezném magam, nem holmi eltaposni való futóféregnek. De persze Clemről beszélünk, aki tegnap vérig sértödött mert számon kértem. Mert feltételezni merészeltem valamit. Na meg mert Belby most kipécézte egyetlen ostoba pletyka erejéig magának. Meg kell hagyni azért jó pletyka. Plusz, most az iskola nő tanulóinak jelentős része mondjuk úgy negyed és ötödévtől felfele mind irigykedve néznek rá. Dean ehhez már hozzászokott, főleg a Meredezős eset után. Főleg mert Zambini látott minket egy ágyba meztelenül. Majd Clem is hozá fog, ha rájön előbb vagy utóbb a csöpnyi agyával, amibe remélhetőleg értelem is szorult (noha az még nem mutatkozott meg nyilvánvalóan), hogy ebből esetlegesen nem csak hátránya származhat, hanem előnyt is kovácsolhat. Mondjuk a hogyan-t azt nem tőlem kell megkérdezni mert az intrikákban sose voltam járatos, sőt... a kifejezetten szar egész jól leírja a dolgot.
- Végül is együtt töltjük a Valentin-napi estét.... -
Sandán pillantok rá, és az üvegért nyúlok. Félig ülő helyzetbe tornázom magam lassan és húzok egyet az üvegből. A hideg víz segít valamelyest még jobban feleszmélnem.
- Mondanám, hogy hoztam rózsát... de azt ott hagytam a recepciósnak a Szoborban. Bocsi... -
Vonok vállat kissé együgyűen egy ravaszkás mosoly kíséretében. Újabb kortyot kísérlek meg, és nem zavar különösebben, hogy kissé kilötyögtetem. Halkan nevetgélve szólalok meg újra, s igyekszem hangomba a lehető legkevesebb élt belevinni.
- Meg te amúgy sem az a fajta lány vagy, aki értékeli az ilyesmit a prűd kis lelkével mint megtudtam. De meg kell hagyni, egész ügyes kis boszorkány vagy... bűbájtanból biztosan kiváló lesz a RAVASZ-od, már ha whisky-megsemmisítés és vízvarázslás lesz a feladat... -
Az utolsó részét a mondatnak csak motyogom. Túl cinikus lett volna hangosan kimondanom mert félúton mégis csak elvész a kitartásom a normális hangszín terén. Nem tehetek róla, de kezdem azt érezni hogy ez a lány a legrosszabbat hozza ki belőlem.
- Szóval kösz...! - biccentek felé emelve a vizes üveget s komoly arcot vágok hozzá. Ebből sejtheti hogy tényleg komolyan is gondolom. - Amúgy meg nem szenvedek látványosan. Tényleg kurvaszarul vagyok... -
Közlöm a nyers valóságot és nem foglalkozom továbbiakban se vele se az üléssel. Inkább hanyatt fekszem újra. Szusszanok egyet kissé keservesen, kissé fáradtan. A kezem a fejem alá teszem és bámulom az eget. Kedvem lenne szimplán elaludni. Igazából a testi gond egy része a problémáimnak és nem kifejezetten erre értettem a mondottakat (igaz a lány tutira erre fog asszociálni én se tennék másként a helyében), nagyobb baj a megtörténtek. A mai események elsősorban. Meg azért a tegnapi is. Szóval a lelki mizéria, ami mindent folyamatosan egy nagy gordiuszi csomóba tart össze. És ki tudja mi lesz itt még holnap....
- Te is az lennél, ha megittál volna egy üveg émelyítően édes szar pezsgőt és kb másfél liter lángnyelvet... ja nem... jóvoltadból csak egy literre futotta mindössze - morgom a szavakat. És eltűnődöm azon, hogy megérte-e ez az egész. Mármint Lyana és a vele való vesződés, aminek ez lett az eredménye. A maximális esély a másnaposságra. Nevetséges, hogy bármennyire is igyekszem bogozgatni életem szálait azok mind jobban összefonódva állnak csomókba és a végén káoszba torkollanak. De mégsem magyarázom el ezt Clementine-nak, mert érzem közel sem érdekelné a dolog. Ahogy az sem, hogy bánom hogy kellemetlen helyzetbe hoztam. Igazán.



Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 04. - 22:40:35
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Igazából elég türelmes ember vagyok. Talán azért, mert többnyire nyugodt életem volt eddig, vagyis hát a háborúig az volt, és bár utána történtek furcsa dolgok a családommal, aztán meg velem is, de azért másokhoz viszonyítva tényleg békés, és nyugodt volt mind a gyermek-, mind a kamaszkorom. Engem arra tanítottak, hogy viselkedjek úgy másokkal, ahogy én is szeretném, ha viselkednének velem. Ezért segítek, ahol tudok, igyekszem türelmes, és elfogadó lenni, nem piszkálódok, nem teszek keresztbe másoknak, és próbálok nem tudatlanul megítélni másokat. Általában felbosszantani sem igazán könnyű, de Mathias Montregónak tegnap óta ez egészen brilliánsan megy. Most is idejövök neki segíteni, szerintem hasznos, és a helyzethez, meg a tegnap történtekhez mérten kedves vagyok, belőle meg a jól érezhető önsajnálat, meg persze az alkohol mellett semmi más nem árad, csak valami piti szarkazmus. Szerintem nem szolgáltam rá. Igazából semmire sem szolgáltam rá, ami miatta történt velem, és lassan, de biztosan ez tényleg a bőröm alá kúszik, és felidegesít. Egészen máshogy, mint tegnap, de felidegesít.

- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? – azt már nem is teszem hozzá, hogy voltaképpen mekkora tapintatlan taplónak tartom, aki ráadásul még hálátlan is. Szerintem ennyire talán tud olvasni a sorok között, hogy levonja magától is ezt a következtetést. Igazából ugyanez volt már a Mungóban is. Ő aggódott, hogy láttam a kórlapját, drámázott, nehogy elmondjam bárkinek is, de igazából magas ívben tett arra, én mit keresek ott, miért jártam nyilvánvalóan ugyanazon az osztályon, mint ő, vagy nekem van-e bármi takargatnivalóm, amiről nem szeretném, ha beszélne az egész iskola. Ugyanígy nem érdekelte az sem, mit szólok a tegnapiakhoz, jelzőket aggat rám, holott kicsit sem ismer, előadja többször a nagyhalált, hogy neki milyen rossz, de persze, én el sem sírhatom magam, ha rosszul érzem magam miatta. És természetesen mindig, mindig, mindig neki áll feljebb. Hosszútávon… hát, nem, annyira még csak hosszútávról sem beszélhetünk, ez kis, de tömény adagokban is rettentően irritáló.

Tudnék még neki bőven mit mondani, ha akarnék, kitérhetnék arra, melyik „vádja” miért ostoba szűklátókörűség, meg hogy úgy gondolom, egyáltalán nem tud viselkedni, ahhoz képest, hogy a hozzá hasonló fiúkat talán ennél jobbra szokták nevelni, de igazából úgysincs abban az állapotban, hogy szerintem ép ésszel felfogja, amit mondok, meg esetleg el is gondolkodjon rajta. Így is szükségem van némi önuralomra, hogy ne ordibáljak vele megint, hanem normális hangnemben, voltaképpen lassú megfontoltsággal beszéljek vele. De hát még azt az odavetett „kösz”-t is nehezemre esik őszintének elkönyvelni, még ha talán az is.
- Nekem mondjuk lett volna eszem, hogy ne igyak ennyit, úgyhogy nyilvánvalóan csak magadnak köszönheted, hogy nem vagy jól – világítok rá köntörfalazás nélkül a problémája velejére, ami a jelek szerint ő maga. Hát igen, ezt senki sem hallja szívesen. És én még el tudom hinni azt is, hogy nem mindenkivel ilyen tapló, csak valamiért én váltom ezt ki belőle, de akárhogy is, nekem nem kötelességem jól viselni, hogy úgy beszél velem, ahogy. Néha hallgatni talán tényleg arany lenne.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 05. - 07:34:21
*
zene:H- Wings (https://www.youtube.com/watch?v=PP4y92c0xV4)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tumblr_obte65THjR1tp8e99o1_500_zpsvw5stssl.gif)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'When you find me free falling out of the sky
And I'm spiraling out of control
When I drop like a cannonball from Cloud 9
Just promise you won't let me go
Say you'll catch me when I fall
Wrap your wings around my body
When I'm lost in the storm
And I'm calling, wrap your wings around my body'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Eljön az a történelmi pillanat, mikor Clementine Banks meglep. De tényleg. Ugyanis ahogy megszólal, amilyen hangnemmel azzal már önmagában eléri az osztatlan figyelmemet. Ráadásként pedig amiket mond totálisan ki is érdemli. Őszintén szólva tátott szájjal bámulok rá. Valószínűleg elég nevetséges látványt nyújthatok, ahogy arcom megnyúlik, tekintetembe pedig a meglepettség szikrái csillannak meg.
- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? –
Hirtelen nem is tudom mit válaszolni. Egyrészt, mert talán erre nem is lehet. Másrészt. mert lehet jobb ha nem is teszem. Végtére is így felvázolva a szitut részben igaz. Nem kérdeztem különösebben tőle semmit. Mondjuk az önzetlen segítségnyújtásban nem vagyok maradéktalanul biztos, de... jó, legyen neki!
S kellően bamba pislogások közepedte csodálom most őt. Sose láttam ilyet tőle. Egyszer az életben kiállt végre magáért és mintha a mulya felszín alatt megjelent volna valami az igazi énjéből. Ez tetszik. Mindig jobban szerettem a határozott nőket, meg azokat az embereket akik tisztában vannak, mit is akarnak és hányadán is állnak a dolgokkal. Clem ezeddig szerintem tisztában sem volt önmagával s erre részben most cáfolt rá. Igaz, ő nagyot nőtt hirtelen a szememben, én viszont valószínű sokat csökkentem az övében. Kissé zavar ugyan a dolog, de az alkohol jótékony hatása, hogy ezen majd csak holnap fogom magam emészteni igazán. Helyette most inkább úgy érzem magam, mint egy megdorgált kisgyerek, akit előkapott az anyja. És Clementine valahol most úgy is viselkedik.
Ösztönösen túrok bele a hajamba zavartan, noha nem sokat talán csak épp minimálisat segítek ezzel annak állapotán.
- Öhm.... bocsánat. - motyogom megszeppenve neki. - Nem akartalak megbántani... -
És ez igaz is. Elkezdem üveges szemmel újra a palack nyakát fixírozni. Gondoltam rá hogy iszok, de elment a kedvem tőle. Valamiért megint rosszul érzem magam, de sejtésem szerint ez nem testi probléma. Sokkal inkább a lelkem háborog. Mert azért fájnak a szavai.
- Nekem mondjuk lett volna eszem, hogy ne igyak ennyit, úgyhogy nyilvánvalóan csak magadnak köszönheted, hogy nem vagy jól –
Az újabb fricskára grimaszba torzul az arcom. Remek! Nem elég hogy úgy kezel, mint e kis hülye gyereket -részben jogosan- most még ki is oktat? Persze hogy nem iszik vagy nem inna. Szerintem az alkoholt hírből nem ismeri, sőt, meglehet a Három Seprűbe sem talált be még soha életében. És az még egy baráti kis fogadó nem egy olyan lebuj, mint ahova Eric rángat be engem rendszerint. Vagy mint a londoni Meredező Pálcák....
- Hát kövezz meg Napsugár, de nekem nincs... - fekszem vissza miután kellően felocsúdtam és összeszedtem az állam valahonnan a földről. - És nem kértem a segítségedből. Sem most sem máskor. -
Hangom duzzogó. Ugyanakkor a vizesüveg jótékony hidege, amit a homlokomhoz szorítok enyhít a szétrobbanni készülő fejemen. Felrémlik bennem, hogy ha a húgom ülne itt, akkor valószínű úgy valagba rúgna, hogy Ausztráliáig repülnék Mimihez kikötve. Szóval felsandítok kissé bűnbánóan, mert sejtem, hogy baromira a másik lelkébe tapostam újfent. Na azt mondjuk nem hiszem, hogy könnyekbe törne ki -nála ahhoz az kell, hogy megcsókolja egy pasi, történetesen mondjuk épp én.-, viszont meglehet itt hagy. És kelletlen ismerem be hogy annak nem örülnék, mert bármennyire is naiv Clementine Banks, most mégis ő a legjobb esélyem arra, hogy ne aludjak el mentem itt a fűben és fagyjak holnapra halálra. Mert hiába enyhült az idő, éjszaka tutira zúzmara lesz itt minden. Plusz baromira elkezd idegesíteni, hogy felettem van, így elkapom a kezét és lerántom magamhoz. Igyekszem persze ezt úgy tenni, hogy ne fájjon neki különösebben az érkezés és kissé nevetve figyelem a földet érését egy meglepett sikkantás mellett.
- Jól vagy? - kérdezem bűnbánó bociszemeket meregetve. Felé fordulok fél testtel és ujjaimmal kisimítok egy tincset az arcából. Ujjbegyeim, mikor a lány finom puha arcához érnek, megbizseregnek. Finoman, szinte épphogy sűrolva arcát tüntetem el a szemébe hulló hajszálat. A kezem meg ott felejtem a mozdulat közben bocsánatkérés közepedte.
- Sajnálom Clem, tényleg. Mivel engesztelhetnélek ki? -
Sóhajtok. Veszélyes kérdés, veszélyes lehetőségekkel. De van egy olyan érzésem, hogy Banks esetében olcsón és könnyen megúszom ezt, nem úgy mint Parkinson vagy Dean verziójában. Szóval halálosan nyugodtan ejtem ki a szavakat, kissé talán túl komolyan. Ám ezzel igyekszem érzékeltetni, hogy tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Most az egyszer az este folyamán szinte teljesen józanul.


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 05. - 19:22:06
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Igazság szerint arra számítottam, hogy ki fog röhögni. Elvégre nem vagyok én sem az anyja, se a nénikéje, se a nővére, vagy úgy egyébként, neki bárki, akire bármilyen tekintélyelv, vagy jó kapcsolat miatt hallgatnia kellene. Vagy hallgatni akarna. Jó esélyt láttam rá, amikor úgy döntöttem, igenis közlöm vele a véleményemet, hogy süket fülekre fogok találni, meg még valahogy sikerül magam megint csak olyan helyzetbe hoznom, ahol csípőből, erőlködés nélkül, még jelen állapotában is megalázhat valahogy. Vagy újfent beszólhat. Igazából már lehet nem is viselném olyan rosszul, mostanra nagyjából el tudom képzelni, hogy mégis hogyan lát engem, meg mit képzel rólam – még akkor is, ha szerintem az elképzeléseinek jelentős része téves –, úgyhogy szerintem már nem viselne meg annyira ez az egész, mint amennyire szolid sokkot kaptam tőle tegnap többször is, meg amennyire zavarban éreztem magam akkor, amikor „először” találkoztunk.
De nem nevet ki. Sőt, kicsit furcsán néz rám, mintha enyhe meghökkenéssel nyúlna meg az arca, de legalább úgy gondolom, kivételesen meg is hallotta, amit mondtam, nem csak eleresztette a füle mellett, mintha meg sem szólaltam volna, csak a szél fújna túl hangosan. Hát… ez új. Én meg ezen lepődök meg egy kicsit. Arról meg mondjuk álmodni sem mertem, hogy kiérdemlek egy „bocs”-t, meg egy „nem akartalak megbántani”-t, amire végül is csak több mint huszonnégy órát kellett várnom tegnap délelőtt óta, de ahogy mondani szokás, jobb később, mint soha. Nem vagyok benne ugyan megint csak biztos, hogy a jó dolgokért kér-e bocsánatot, és a megfelelő dolgokról hiszi-e, hogy megbántott velük, de… hát, kezdetnek talán nem rossz. Legalábbis ahhoz képest, ahogy tegnap beszélt velem (jó, ahogy beszéltünk egymással), mondhatni hatalmas előrelépés…

- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? – nos, ez pont annyira lehet jó tanács arra, hogy megbántott, meg arra, hogy olyan szinten itta le magát a sárga földig, hogy az iskola bejáratáig nem jutott el, nemhogy mondjuk a hálókörletébe, vagy legalább az első földszinti mellékhelyiségig.
Meg mondjuk arra is, amit aztán mond, mert ha már itt vagyok, és segítek rajta, akkor igazán megtehetné, hogy magában tartja, mennyire nem kért tőlem semmit. Ami igazából ebben a formában nem igaz. Ott a Mungóban éppenséggel pont a segítségemet kérte, aminek maradéktalanul eleget is tettem, egyedül ő él ezzel ellenkező véleménnyel. Ugyan nem kérte, de segítettem neki tegnap is, még ha nem is akartam. Kicsit elhúzom a számat, és alig észlelhetően megrázom a fejem. Kár is ezen vitatkozni, nem? Valahogy úgy érzem, ahhoz égnek és földnek kéne megmozdulnia, hogy mindenben egy véleményen legyünk. És hovatovább, igaz tökéletesen a korábbi jó tanácsom arra is, amit van képe következőnek művelni, de ezt szabályosan már csak valami beletörődő nyögéssel nyugtázom. Mondjuk tökre szerencséje, hogy nem vágom be rendesen a fejemet annak a rendje és módja szerint, amikor leránt maga mellé a földre. Idióta.

Egyetlen mezei, egyszerű oka van annak, hogy ezt élből nem egy rúgással köszönöm meg neki, vagy újabb szidalmazó monológgal – az a kissé furcsa, esetében meglehetősen szokatlan érzés, mintha végre valahára tényleg figyelne rám, nem csak elszórakozna a jelenlétemen, vagy kihasználná azt, mint ahogy eddig tette. Határozottan dacosan nézek rá mondjuk, kicsit hunyorogva figyelem, mintha próbálnám kitalálni, ilyenkor vajon mi is jár a számomra határozottan bizarrul működő fejében, de hagyom neki, hogy kedvére kisöpörje az arcomból a hajamat, vagy hogy ott maradjon a keze az arcomon, mindössze szolidan izgek-mozgok alatta, mert a fejem alá akarom tenni a föld felé eső karomat. Így kicsit kényelmesebb.
- Tudod, mi lenne remek? Ha néha hagynál választást az embereknek körülötted. Ahelyett mondjuk, hogy fogod magad, és önkényesen lerántasz a földre, szerinted fájt volna inkább megkérdezni, hogy nem akarok-e veled egy szintben lenni? Szerintem egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy ha hagysz másoknak lehetőséget arra, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek, akkor majd kevésbé akarják betörni az orrod… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki minden embert csak bábunak tart, azt hiszi, mindig azt fogják tenni, amit te akarsz, és azt vehetsz el tőlük, amit csak akarsz, mert úgysem bánják. Csak tudod, ez nem így van – mondom neki legalább olyan komolyan, mint ahogy most ő is néz rám, kicsit ráncolom a homlokomat, ahogy azon gondolkodom, hogyan tudnám vele leginkább megértetni, hogy igazából mi vele a legnagyobb problémám. Bonyolultnak hangzik, pedig egyébként egyáltalán nem az. Szerintem legalábbis nem az, de Mathiasszal folyton az az érzésem, mintha tökéletesen más világban élnénk, ahol a triviális tények sem ugyanazok - Úgyhogy ezzel engesztelhetsz ki. Úgy kell velem viselkednek, mintha én is emberi lény lennék, akinek saját akarata van, és saját véleménye, és akinek esetleg néha fel lehet tenni kérdéseket, hogy mit szeretne, ahelyett, hogy eldöntenéd helyettem.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 05. - 20:26:25
*
zene:H- Wings (https://www.youtube.com/watch?v=PP4y92c0xV4)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tumblr_obte65THjR1tp8e99o1_500_zpsvw5stssl.gif)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'When you find me free falling out of the sky
And I'm spiraling out of control
When I drop like a cannonball from Cloud 9
Just promise you won't let me go
Say you'll catch me when I fall
Wrap your wings around my body
When I'm lost in the storm
And I'm calling, wrap your wings around my body'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? -
Nem, nem gondolom! Clem és a bölcs tanácsai... pffffff....
Kedvem lenne felhorkantani a szavaira. Szerinte tényleg nem próbálták ezt belém nevelni? Többé-kevésbé sikerült is egykor. Mostanában azonban inkább szabadjára engedem a dolgokat és ennek oka, hogy magam sem tudom mik a határok vagy a szabályok. Igaz, Blaire lelkesen próbál gátakat szabni nekem és irányítani a maga csökött módján, de nem... én nem hagyom ezt. Mondhatjuk azt hogy lételemem az ellenkezés illetve a konokság. És igenis szeretek gondolkodni még ha ezt ő nem vette igazán le.
Helyette egy halk nyögéssel nyugtázhatja, hogy bizony én valóban a tettek embere vagyok és nem szólok most sem előre. Kérdésemre, miután válasz nélkül hagy csak figyelmesen pislogok irányába. Igazából nagyon külsérelmi nyoma nincs a landolásnak, ahogy annak se hogy megütötte volna magát merlinadta ügyetlen módra. Maximum a ruhája lett koszos, de az már effektíve alapból az volt az előző kis manőverem miatt. Szóval tulajdonképpen tökmindegy.
Vigyorom hamar elhal, ahogy a lány megszólal és hiába akarnék, esélyt sem hagy arra, hogy közbe szóljak vagy hogy véletlen kizökkentsem a ritmusából.
- Tudod, mi lenne remek? Ha néha hagynál választást az embereknek körülötted. Ahelyett mondjuk, hogy fogod magad, és önkényesen lerántasz a földre, szerinted fájt volna inkább megkérdezni, hogy nem akarok-e veled egy szintben lenni? Szerintem egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy ha hagysz másoknak lehetőséget arra, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek, akkor majd kevésbé akarják betörni az orrod… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki minden embert csak bábunak tart, azt hiszi, mindig azt fogják tenni, amit te akarsz, és azt vehetsz el tőlük, amit csak akarsz, mert úgysem bánják. Csak tudod, ez nem így van –
- Pfff, hát nem vagyunk egy szinten, ez már igaz... - közlöm halál komolyan, aztán rájövök mekkora sértés ez. Hisz félreértheti és tulajdonképpen félreérthetőnek is szántam. Mert lássuk be, ő meg én, ég és föld. De mégis, ahogy kimondom már szívnám is vissza a szavakt. Szóval marad a szavak erejének a tompítása. Ez pedig csak azzal lehetséges, hogy megpróbálom kimagyarázni a kimagyarázhatatlant.
- Hisz magadtól úgyse jöttél volna....! -
Az enyhe felháborodás talán elkendőzi az eredeti jelentéstartalmat. Vagy legalábbis nagyon remélem. És mielőtt megszólalna, halkan dörmögve bosszankodom egy sort.
- Nem tartok senkit se bábunak és nem veszek el senkitől semmit... én nem vagyok tolvaj... -
Hangom kissé sértődött a feltételezéstől is. Mondhatnám, hogy ismerek egy remek embert ebben a pozícióban, aki képes volt megfosztani a kulcsomtól, a pálcámtól de még a csokornyakkendőimtől is egyetlen nap alatt, de ezt a szégyent inkább nem hozom fel témaként. Helyette a lány arcát fürkészem, aki ficereg a kezem alatt egész addig, míg kényelmesen elhelyezkedik.
Ösztönösen simítok végig arca vonalán, fel egészen a homlokáig, el a kis ráncokig az orra felett.
- Ne ráncold a homlokod. Nem áll jól! - suttogom és közelebb kúszok pár centit hozzá. Nem sokat csak épp annyit hogy meghallja. Figyelem a zöldes barna íriszeit és már épp olyat tennék amit valószínű megbánnék, mikor a lány megszólal.
 - Úgyhogy ezzel engesztelhetsz ki. Úgy kell velem viselkednek, mintha én is emberi lény lennék, akinek saját akarata van, és saját véleménye, és akinek esetleg néha fel lehet tenni kérdéseket, hogy mit szeretne, ahelyett, hogy eldöntenéd helyettem. -
- De hát úgy bánok! - fakadok ki és kikerekednek a szemeim. Most esik csak le, így hogy egyre tisztább percről percre a fejem, hogy mit is gondolhat ő valójában rólam. Több mint valószínű, hogy egy mocskos zsarnoknak tart meg egy pöffeszkedő hólyagnak. A gyerekes kategóriát meg már ki is fejtette.
- Már ne is haragudj, de ha emberszámba sem vennélek, akkor fellöklek a folyosón. Mint mondjuk Malfoy teszi rend szerint mindenkivel. Azt meg tudom, hogy kellően makacs és eltökélt vagy, nem is hittem eddig hogy ennyire! Elég határozottan ejtetted ki a véleményedet, úgyhogy eszem ágában sincs dönteni helyetted. -
Elkapok egy kósza barna tincset és az ujjaim köré csavarom. Épp úgy mint tegnap is. Elnézem egy percig miközben megfontolom mit is mondjak még. Félek hogy minden szónál felpattanhat és seggbe rúgva itt hagyhat. Én pedig nem érzem még magam abban az állapotban, hogy képes legyek követni. Az is haladás hogy már nem szédülök és a gyomrom sem vet bukfenceket olyan nagyon. Csak mindössze egy egész kicsikét...
- Szóval akkor mondd csak, mit is szeretnél valójában? -
És igen, szabad a vásár, itt és most, Clementine Banks. A kérdés csak az, hogy élsz-e vele.


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 07. - 19:06:51
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Igenis sértetten nézek vissza rá, pedig ez a sértettség inkább fakad valami gyerekes dacból, mintsem megalapozott érzés lenne. Én vagyok az első, aki bevallaná, mennyire nem vagyunk egy szinten, több értelemben sem, sem társadalmilag, sem élettapasztalatilag, sem emberileg, meg még ki tudja, milyen szempontok szerint nem. De azért mégis csak – tisztában lenni ezzel, vagy kijelenteni csak úgy, nekem, egészen más dolog, mintha ő mondja ki holmi puffogások közepette. Ahogy azt épp egészen jól bizonyítom, nekem is van némi önérzetem, meg az egészséges szintet talán nem elérő, de valamennyi egóm ahhoz, hogy ne kedvesen mosolyogjak, amikor ilyeneket mondanak nekem. A béna mentési kísérlete amúgy is olyan vérszegény, mint a tél végi épp csak erőlködő melegedés. Sokra nem jó. Igazság szerint tüntetőleg el is fordítom róla a tekintetemet, és inkább az orrom előtti fűszálakat birizgálom a mutatóujjammal, és figyelem őket, mintha annyira marhára lenyűgözőek lennének. Nyilván nem azok, de legalább nem igyekeznek úton-útfélen rám taposni.

- Aha. Hogyne. És akkor most jól érzed magad, hogy rávettél valamire, amit talán nem is akarok igazán? – nem tudom, valahogy számomra semmi logika nincs ebben. Minek megkapni valamit, amit akarunk, ha közben azzal másoknak kellemetlenséget okozunk? Vagy nem is igazán erről van szó… csak arról, hogy ez is olyan, mint bármi, amit pénzért lehet venni. Nem azért lesz a miénk valami, mert mások nekünk akarják adni, mert mondjuk kedvelnek minket, és a kedvünkre akarnak tenni, hanem mert egyszerűen van rá elég pénzünk. Mi ebben a jó? Vagy hogy lehet ettől boldognak lenni? Talán csak azért nem értem, mert én nem ilyen világban élek - Nem azt mondtam, hogy az vagy – mondok ellent, mert tényleg nem erre akartam kilyukadni. Igazából mindegy, hogy nevezzük a viselkedését – én mondjuk, ha muszáj lenne, némi túlzással élve azt mondanám, hogy szolidan zsarnok –, vannak vele problémáim - Csak azt, hogy hajlamos vagy ráerőszakolni az akaratod másokra – hát, ha már elindultam lefele ezen az úton, akár végig is mehetek rajta. Sokkal rosszabb alapvetően már úgysem lehet a helyzet, vagy az, amit gondol rólam.
Méltóztatok újra rápillantani, de csak azért, hogy a szavaimnak nyomatékot adva eltoljam a homlokomtól a kezét. Nem kimondottan erőszakosan, vagy undok módon, inkább csak lanyha figyelmeztetésképp – hogy voltaképpen most is azt csinálja, amit akar, és eszébe sem jut, hogy esetleg nekem ez az egész kellemetlen. Nem azt mondom, hogy annyira nagyon kellemetlen… a tegnap, ha valami, hát sokkal, sokkal kellemetlenebb volt, de azért ez a fűben fetrengés is meghaladja szerintem azt a bizalmasságot, ami kettőnk között van. Mert igazából, ha belegondolunk… köztünk talán egyáltalán nincs semmi ilyesmi. Csak balszerencsés véletlenek következtében vagyunk itt.

- Szerintem nem – rázom meg kicsit a fejem, már amennyire ez a földön fekve lehetséges - Ha a folyosón nem is löktél fel, de épp most rántottál le a fűbe. Másodjára – világítok rá, hogy igazából hülyeségeket beszél, és egy pillanatig majdnem úgy vagyok vele, hogy talán mégsem hallja meg annyira, amit mondok, mint azt hittem. Vagyis hát… meghallani nyilván meghallja, hiszen reagál rá, de a jelek szerint nem nagyon érti, és nem vagyok benne biztos, hogy ez az alkohol miatt van így…
- Nincs szükségem másra – majdnem azt mondom, hogy „nincs szükségem másra tőled”, de vele ellentétben én elég jól érzékelem, hol húzódik a vonal sértő, és semleges között, és annak ellenére, hogy talán megérdemelne a korábbiért valamit, ami sértőbb, mégsem akarok feltétlenül beletiporni. Már ha egyáltalán tudnék. Tisztában vagyok azzal is, hogy itt és most igazából talán kérhetnék tőle sok mindent, hogy azért, mert komolyan ki akar engesztelni, vagy csak azért, mert részeg, azt nem tudom, de nem vagyok az a fajta ember, aki visszaélne a helyzetével. És egyébként sem hazudtam – nem kimondottan akarok semmit sem. Mégis mit kéne akarnom? - De azért azt jobb, ha tudod… hogy nem én köptem a problémádról – vicces, hogy ez eddig eszembe sem jutott, mármint, hogy nem jutott eszembe közölni vele, holott ez azért eléggé zavar – hogy azt hiszi, ennek az ellenkezője történt.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 07. - 21:15:10
*
zene:H- Wish (https://www.youtube.com/watch?v=YkxndCBYhzs)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/7ee46ccd5e6db62558fc9e5773d3653d_zpsajpnfmvx.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Hogy jól éreztem magam? Naná hogy jól éreztem magam. Egész addig tutira, amíg el nem vette a whisky-s üvegem és ki nem öntötte. De még addig is, amíg nem forgott a világ velem. A hányingernél kezdtem igazán rosszul lenni. Persze alapvetően ezek csak a fizikális dolgok. Lélekben egy kupac sárkánytrágya vagyok egy hete sőt hónapok óra. Ráadásul az a fajta, amit még Hisztis Myrtil mosdójában se húzna le az ember. Szóval a legalja. Elég kellemetlen bevallani, hogy ezen egyedül eddig Lyana volt képes áttörni. És ez az egyetlen utolsónak hitt reményfoszlányom is elszállt a mai találkánkkal. Igazából most kezdem belátni, hogy önmagam hitegettem hetek óta vele kapcsolatban. Hisz végtére is nem akar ő semmit tőlem. Elég világosan kifejtette. És erre itt van Clem, meg a hisztije hogy mennyire... mi is vagyok? Ja, igen, erőszakos. Persze részben ellenkezik saját magával, én inkább a füvet bámulja, mintha az olyan kicseszettül érdekes volna. Mondjuk ja, fura hogy február elején ennyire nagy és zöld is már, valóban.
- Csak azt, hogy hajlamos vagy ráerőszakolni az akaratod másokra –
Eltolja a kezem magától. Ellenkezhetnék, de hagyom neki. Végtére is szerinte én erőszakos vagyok. Na nem mintha ezzel vagy tulajdonképpen bármivel is bizonyíthatnám az ellenkezőjét. De nincs kedvem hadakozni vele.
- Hát sajnos hozzászoktam hogy minden az én akaratom szerint történik igen. Tudod nálunk, aranyvérűeknél ez így megy. Én diktálom a feltételeket. És kell is ez, mert vagy élsz vagy meghalsz a mi közegünkben. Ha olyan apád lett volna, mint nekem nem lennél te sem százas. Csoda hogy a húgom az maradt. -
Kivételes csodának könyvelem el, hogy ennyi mindent egy huzamra vagyok képes eldarálni. Ráadásul mindezt úgy, hogy nem akad össze a nyelvem. Ahhh, na tutira kezd kimenni belőlem az alkohol. Túlontúl tisztán tudok már gondolkodni és ez nem jó. Egyetlen okból nagyon nem jó, önkéntelen is eszembe jut a ma délután történtek. És a szívem belefacsarodik abba kegyelmi arcra kapott búcsúpusziba. Kezemmel megdörzsölöm azt a pontot az arcomon, miközben a hugrabugos rám kontráz újfent. Kezdem azt érezni hogy neki hobbisportja az ellenkezés...
- Szerintem nem –
Pfff, szerintem meg de! Kedvem lenne rávágni, de időm... na az nincs.
- Ha a folyosón nem is löktél fel, de épp most rántottál le a fűbe. Másodjára –
- Hát, szerintem jobb egy szinten lenni a partnereddel amennyire csak lehet, én meg állni nem tudok. - megrántom a vállam. - plusz, már bocs, de nem én vagyok az, akit ennyire könnyű ledönteni a lábáról. -
Elvigyorodom önelégülten. Ilyenkor vagyok a húgom szerint abszolút tenyérbemászó ábrázatú. Szinte már várom hogy meglökjön, vagy arcon csapjon. Habár ez inkább cukkolás semmint sértés. És inkább az arcomra kiült kaján mosoly érdemelhet nagyobb dühöt a részéről semmint a szavaim. Mert a tény az tény. És pont.
Majd egy hangos szusszanással gördülök a hátamra és kezdem el bámulni az eget. Egyik kezem a fejem alá teszem, míg a másikkal letépek egy fűszálat. Magam elé tartva pörgetem az ujjaim közt és fixírozom a legvégét. Azt a picike leghegyesebb pontot. Lassan jövök rá, miközben csendesen iszom a lány szavait, amik őszintének hatnak, de... nem túl meggyőzőek, hogy ez nem is fűszál, hanem lóhere. Rádadásul négylevelű. Vagy csak három? Nem is tudom hirtelen, mert a napsugár becsillanva kissé elvakít. A muglik szerint ez szerencsét hoz, nem? Mármint maga a növény. Vagy csak a levelek száma a fontos? Áh, fene tudja! Amúgy is mekkora sületlenség már ez! Mondjuk ők minden baromságot össze bírnak hordani, no meg képzelni. Épp úgy, mint Clem. Mert mégis, nevetséges hogy nincs szüksége másra! Mindenkinek van szüksége valamire. Vagy még attól is többre amije van. Ez hajtja előre a világot. Miféle csodabogár ő, hogy elég neki annyi ami van? És mi az hogy nem kell semmi? Talán az utolsó tényközlése az egyetlen, amit élből el is hiszek. Jobban belegondolva tényleg nem volt semmi alapja, hogy megtegye. Én meg nagy marha módjára ostobán következtettem. Már abszolúte bánom az egészet és tudom hogy tudja. De mit vár? Bocsánatot? Valahol ő is rohadtul sáros a dologban, szóval igazságtalanság csak az én bűnömnek titulálni a dolgot. De persze tudom a lelkem mélyén hogy a hatvan százalék legalább az én reszortom akármennyire is nem tetszik. Szóval lehunyom a szemem. Egyrészt mert túl közel van a lóhere az arcomhoz és lassan bekancsítok, másrészt mert utálom bevallani hogy hibáztam. Igen, ez gyengeség szerintem. Nekem sosem volt szabad hibáznom. És ha meg is tettem mindig úgy alakultak a dolgok, hogy én keveredjek ki győztesen belőle. Nevezhetjük neveltetési problémának, mert az is. De apám mindig is irányította a szálakat, és mindig úgy hogy nekünk jó legyen. Legalább ez az egyetlen egy jó jellemvonása volt. És itt meg is állt a törődés egyéb szakasza.
- Tudom Napsugár! Sejtettem. És sajnálom. -
Egy sóhaj szakad fel belőlem miközben felé fordulok. Kezem, amiben a lóhere van élettelenül hullik le a testem mellé a kemény talajra. Kissé szomorúan pillantok rá és mondom ki a varázsszavakat. Azok, mert nem sokaknak mondtam ezt még ki. Talán még a saját testvéremnek sem.
- Éreztem, hogy nem te voltál. De nem tudtam. Azt hittem... mindegy. Nem számít. Hibáztam és megsértettelek. Aztán meg Belby miatt ki is használtalak. Ez nem volt fair. Baromira nem. Abszolút jogos a dühöd. Megérem ha innentől nem akarsz látni sem. Kérlek, bocsáss meg...-
Az utolsó szavakat szinte csak suttogom. Mindössze egyetlen másodperccel tudok tovább a szemeibe nézni, mint ahogy befejezem a mondatot és inkább lesütöm a szemeim. Én is a füvet kezdem el fixírozni, mint ő tette. Pedig továbbra sem érdekfeszítő a látvány. Hogy őszinte legyek, baromira nem az.



Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 08. - 20:52:20
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Ha ebben a helyzetben az jelentene bármit is, megvonnám a vállamat, de így fekve rájövök, ez elég kevéssé látványos mozdulat, úgyhogy jobb híján csak hunyorgok rá egy kicsit. Nem hiszem, hogy különösebben szüksége lenne a sajnálatomra, de azért egy kicsit sajnálom. Ha ezt mondja valaki a saját családjáról, az ritkán jelent jót, ugyanakkor jelent valami nagyon fontosat is - Ha így gondolod… akkor talán nem tenne rosszat, ha gyakrabban hanyagolnád a „ti közegeteket”, és ráeszmélnél, hogy ezen a „közegen” kívül talán nem célszerű ugyanúgy viselkednek, mint ott – nem mintha azt hinném, hogy ez valami egyszerűen kivitelezhető dolog lenne, én semmi ilyesmit nem mondok, bár attól tartok, ő akaratlanul is odahallja - De persze, mit tudhatok én erről – mondom egy szemernyi elzárkózással, mintegy megelőzve azt, hogy visszakézből közölhesse velem ezt magától, vagy, ahogy az sejtem, közölné velem, hogy a nagybetűs élet nem ilyen baromi egyszerű, úgyhogy nem kell  okoskodnom. Igazából tényleg nem kéne, csak általában, ha problémákkal szembesülök, szeretem megpróbálni megoldani őket, még akkor is, ha sokszor nem sikerül.

- Nem is te vagy kettőnk közül vasággyal ötven kiló… - fintorgok egy aprót, igazából szerintem ő is érzi, mennyire gyatra kifogásokkal palástolja a viselkedését folyamatosan, de voltaképpen ez már igazából csak a lecsengése mindannak, amit eddig mondtam neki. Azt hiszem, végeztem. Már a véleményem kifejtésével, én elmondtam, amit el akartam mondani, ami kezdte erőteljesen bökni a csőrömet így a tegnap történtek után. Igazság szerint, jobban is érzem magam tőle. Egy kicsit könnyebbnek. Az meg, hogy ő mindezzel mihez kezd… nem hiszem, hogy ezt tudnám befolyásolni, úgyhogy az a legjobb, ha nem is aggódok rajta. Aggódni mondjuk így kimondottan nem is aggódok, de hazudnék, ha azt mondanám, ne lennék kíváncsi rá…
Úgy látszik ez a mai mindenesetre a meglepetések napja. Azt még csak láttam magam előtt, hogy elfogadja igaznak azt, amit mondtam, azt azonban nem, hogy még bocsánatot is fog kérni. Őszintén. Míg ő a hátára gördül, én maradok, ahol vagyok, oldalról vizslatom az arcát, és amikor rám néz, nehezemre esik nem elhinni, hogy ez a bocsánatkérés tényleg őszinte. Azért ez elég kellemes meglepetés.

És azért az, hogy ennél, az egyszerű „sajnálomnál” is tovább megy, az tényleg csak tisztán és egyszerűen meglep. Ez valószínűleg ki is ül az arcomra, jó, hogy nem bámulok rá tátott szájjal. Mármint, persze, mindez így történt, nem mond semmit, amiről ne tudnék, vagy amit ne tartanék igaznak, de azért nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk - Nem érdekes… mindenki hibázhat, nem? Fátylat rá – mondom hát végül én is egyszerűen. Ez az egész most már csak akkor lehetne sokkal rosszabb, ha nem tudnánk leakadni róla, és örökre itt tartanánk. Fenének sem kell az, hogy folyton ezen rágódjon.
- Azért ennyire nem kell drámaian felfogni… - forgatom egy kicsit a szemem, igyekszem könnyedén beszélni, mert azzal aztán nem fogok tudni mit kezdeni, ha most meg ő jön zavarba. Azt hittem, az az én szerepköröm…! - Egy suliba járunk, kétlem, hogy ezentúl soha többet ne látnánk egymást – az lehetetlen küldetés lenne. Ráadásul, ha úgy döntenék, pontosan ezt akarom, figyeljétek meg – újra és újra a leghülyébb módon akadnánk össze. Nem mintha ezt akarnám. A kezdeti bökkenők után mostanra arra az álláspontra helyezkedem, hogy azért… annyira nem is szörnyű ez a fiú. Nem azt mondom, hogy mindig jó fej lenne, vagy mindig úgy viselkedne, hogy az ne borítson ki… de azért a jelek szerint képes tisztességes emberi gesztusokra, szóval nem veszett fejsze nyele.
- Menjünk be, jó? Hideg van már. Segítek, ha kell… - ajánlom fel, miközben ülő helyzetbe tornászom magam, és remélem, érzékeli, hogy nem azért akarok segíteni, mert ekkora nyomoréknak tartom. Csak hát na… nem is olyan rég még felállni nem tudott, nem hogy esetleg járni, de nem maradhat itt örökre.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 08. - 21:41:34
*
zene:H- Wish (https://www.youtube.com/watch?v=YkxndCBYhzs)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/7ee46ccd5e6db62558fc9e5773d3653d_zpsajpnfmvx.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Enyhén szólva megrökönyödöm Clementine felvetésén. Mégis hogy lehetne ignorálnom a saját közegem? Ez nem olyan mint a üti, amit épp nem kívánsz és nem eszed meg. Helló! Hol él ez a nőszemély? Ha megtehettem volna, azt hiszi nem cselekedtem volna? Szerinte komolyan szórakozásból engedtem a kényszernek és lettem halálfaló? Önszántamból mi? Na jó vicc. Józanon tutira felmenne bennem a pumpa, de így, spiccesen mindössze csak hüledezésre futja. Ám meg sem válaszolom, mert nem is engedi. Naná hogy semmit nem tudhat erről, vagyis arról milyen az a közeg. Milyen folyamatos megfelelés és elvárás közt élni. Nap mint nap a legjobb formádat hozni. Csodálkozik, hogy defektesek vagyunk? Ő fél órát se bírna ki. És ez nem lenézés, egyszerűen az ő túlérzékeny kis lelki világa nem nyeli ezt be. Nem csoda hogy sokan megkattannak. Athalea sem százas és küzd is Eric épp eleget vele. Mondjuk én is Blaire-rel, de az egész más tészta.
- Nem is te vagy kettőnk közül vasággyal ötven kiló… -
A fintorgáson elnevetem magam.
- Végül is örülhetsz, hogy nem fúj el egy erősebb tavaszi szellő... -
Valami oknál fogva ezt nem szántam sértőnek, és megint annak hat. Mindegy. Már túltettem magam azon, hogy min és mikor sértődik meg Clem. Ám a bocsánatkérést mintha egész jól fogadná. Sőt, kifejezetten jól. Tekintve, hogy még szerényen fátylat rá-zik. Ez meglep. Őszintén megvallva nem hittem hogy ennyire könnyű dolgom lesz. Sokkal inkább vártam valami... hát nem is tudom mit.
- Azért ennyire nem kell drámaian felfogni… -
De kell. Vagy legalábbis eddig ez volt a baja, nem? Hogy a kentaur rúgná oldalba, esküszöm nem értem a nőket! Legalább is Clementine Banks-t tutira nem.
- Egy suliba járunk, kétlem, hogy ezentúl soha többet ne látnánk egymást –
- Hmmm, ez végül is igaz... - bólintok, és az eget fürkészem újra. Kezemben a lóherét pörgetem újra és újra. - De lássuk be, neked hét évig sikerült elkerülnöd... -
Újabb tény. Szóval erre a kevéske fél évre már mi akadálya lenne kikerülni az utamból? Vagy nekem az övéből? Igazán semmiségnek tűnik. Viszont az pozitívom, hogy mégsem akarja ezt. Ezek szerint nem egy haragtartó típus, és nem is utál már annyira.
- Menjünk be, jó? Hideg van már. Segítek, ha kell… -
Mire felé fordulok már felül. Basszus. Elkapom a csukóját és megállítom mielőtt felállna.
- Várj! - szólalok meg, majd rájövök, hogy na ja, ebből volt a probléma, szóval inkább megtoldom a parancsot. - Kérlek...!
Pislogok párat, hogy a tekintetem a fénytől ismét élesen kiadja a lány körvonalait. Lenézek a másik kezembe tartott lóherére, majd felé nyújtom, miközben én is ülőhelyzetbe tornázom magam. Meglep hogy sikerül mindenféle szédülés nélkül.
- Hát... tudod... mégis csak Valentin-nap van. A rózsát meg már odaadtam a recepciósnak... - valamiért hirtelen krákognom kell, inkább elhallgatok. Komoran pillantok magam elé, aztán vidám mosoly ül ki arcomra, amint eszembe jut a fergeteges ötlet, amit meg is osztok Clemmel.
- Milyen virágot szeretsz? Átbűvölöm neked. Legalább ha most sikerül, így spiccesen, akkor tutira nem bukok meg a RAVASZ-on sem. És még Qcross sem szedhet elő azzal, hogy nem gyakoroltam. -
Kacsintok vigyorogva és már nyúlok is a pálcámért, ami nem is az én pálcám, hanem apámé. Nem szeretem, de megteszi és kezd egyre engedelmesebb lenni. Igaz még csak pár hete használom, de így is jelentős haladást értem el. Igaz annyira jó sosem lesz, mint a tölgyfa, de hát... azzal él az ember, amilye akad. Ahhoz képest, hogy mennyire nem ment vele semmilyen alapvarázslat az elején, igazán remek lesz ha pár órára sikerül átavanzsálnom a kis zöld négylevelűt valami mássá, a szebbik formájából a növényeknek. Mondjuk rózsa? Nem, az nem illik hozzá. Meg az olyan tucat. Jobban illene hozzá valami tavaszi virág, mondjuk cseresznye vagy gyöngyvirág. A kérdés persze hogy ő mit akar. Mert azt már megtapasztaltam, hogy elképzelése mindenről van csak valahogy... úgy általában elakad a tényközlés fázisában.


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 09. - 14:49:00
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


- Ott azért még nem tartunk - szusszanom nem különösebben bosszúsan, inkább csak úgy, mintha vártam volna egy efféle riposztot, és ez így is van. Nyilván ő sem tudja megállni, hogy ne szóljon vissza, ha vissza lehet. És vitatkozhatnék, mekkora különbség van egy lágy, tavaszi szellő, meg egy őfajta rántás között... nagyjából köszönőviszonyban sincsenek, márpedig én tudom, miről beszélek, hiszen idefenn a Skót Felföldön azért épp elégszer szeles az idő, és nem csak a bájos tavaszok során. Ellenben egy kicsit lefárasztott igazából ez az egész párbeszéd, és bár most ennek az ellenkezőjére cáfoltam rá, de alapvetően konfliktuskerülő típus vagyok. Ha nem muszáj, nem állok bele akármilyen helyzetbe, és ameddig nem érzem magam tényleg, nagyon borzalmasan, addig nem valószínű, hogy robbanni fogok, vagy bármi rosszabbat mondanék egy-egy alig elmotyogott fél mondatnál... egy idő után csak elegem van abból, ha kötekednem kell, és elengedem. Mára azt hiszem, elengedem ezt is. Épp elég dologról próbáltam már (meglehet sikertelenül) meggyőzni.

- Csak azért, mert soha nem beszéltünk, még tudtam a létezésedről. Az egy másik kérdés, hogy te az enyémről nem - vonom meg a vállam, és egyébként erről teljesen felesleges is beszélni, hiszen elég erőteljesen megváltozott a felállás. Én, bár tudtam, kicsoda, valahogy sosem kerültem az útjába (egyébként nem is akartam), és ennek megfelelően ő tudomást sem vett a létezésemről. De most már voltam az útjában bőven, ő meg talán túlságosan is tudomást vett már a létezésemről. Kerülhetjük egymást, ha akarjuk, de mindez nem válna tőle meg nem történtté, akkor meg minek erőlködjünk? Legalábbis nekem nincs sok kedvem külön erőfeszítést tenni azért, hogy elkerüljem. Épp elég nagy kihívás tud lenni az utolsó tanév, a vizsgák egyre csak közeledő rémségével, nem tudnék még erre is odafigyelni. És magamat ismerve, csak még nagyobb lenne így az esélye annak, hogy megint a legabszurdabb módon kelljen interakcióba lépnünk egymással.

Visszafordulok hozzá, amikor elkapja a kezemet, enyhén rosszalló pillantással, hogy "bah, már megint, végülis tökre nem erről beszéltünk az elmúlt fél órában, mi?". Meglepődöm, hogy sikerül moderálnia magát ahelyett, hogy egy árva szót sem szólna, csak megint elvárná, hogy a dolgok az ő kívánságának megfelelően történjenek. Vicces, egyébként egyáltalán nem is vagyok túl akaratos személyiség, de valahogy tőle abszolút rosszul viselem az ilyesmit. Nem mintha egyébként sietnék, csak egy kicsikét fázom, viszont ha már kér, és láthatólag szeretne valamit, akkor ülve maradok, és kicsit jobban felé fordulok.
Nem teljesen értem, minek kell mondjuk emlegetni megint a Valentin napot - mintha idén ez az ünnep csak azért jött volna el, hogy bizarr dolgokat hozzon az életembe -, meg nem tudom azt sem, nekem mi közöm van holmi rózsákhoz, meg recepciósokhoz (vagy azt hiszi, hogy értem? Sebaj.), de végül csak kiböki, mit forgat a fejében. Egy percig kicsit furcsán nézek rá, nem mintha vártam volna tőle bármit, egy bocsánatkérésen kívül, de persze, ha már meg akarja próbálni, ki vagyok én, hogy nemet mondjak? - A boglárkát - felelem félrebiccentett fejjel, egy percig mondjuk elgondolkodom, vajon tudja-e egyáltalán, az milyen virág?, de ha nem, majd bizonyára megkérdezi. Erre a mutatványra még én is kíváncsi vagyok. Főleg, ha ez kell ahhoz, hogy aztán bemenjünk.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 09. - 21:49:42
*
zene:H- Wish (https://www.youtube.com/watch?v=YkxndCBYhzs)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/9ac22b5c8c9d65247d2e62e7ea59e912_zpsahehf8jg.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Elengedem a sértett szavait. Igazából kedvem lenne megmondani a magamét, mert hát honnan a fészkes csáprágófűből szedi, hogy nem tudtam kicsoda? Valószínű korábban tudtam. Vagyis valójában ezt sem állíthatom száz százalékra. Tekintve hogy továbbra is emlékek híján vagyok csak nagyon remélni tudom, habár elnézve mekkora tapló voltam valószínű névből ismertem. Vagy talán maximum arcról. Az biztos hogy tudtam hova tartozik vagy éppen hova nem. Mert nem az én köreimbe. Ezt kellően alaposan kifejtette a lány, na nem mintha szükség lett volna rá, hisz már csak a viselkedése mutatja, fogalma sincs a felsőbb körökről és azok szokásairól. Számára teljesen nem normális a mi viselkedésünk. Mit szólna ahhoz a rendszerhez meg életvitelhez?
Elnézve, nem, nemhogy nem bírná, teljesen átformálná. És valami oknál fogva nem is szeretném ha ez megtörténne. Nevetséges a dolog, de így tökéletes. Kissé elcseszett naivitásával, a maga módján bájos és ártatlan. Naivitása magával ragadó ugyanakkor mégis van benne egy megfoghatatlan határozottság. Habár lehet az csak ellenem irányul. Elbillentve a fejem figyelem. Aztán persze szabad utat kapok a varázsláshoz Na erre én magam is kíváncsi vagyok. A pálca megadóan simul a kezembe, fekete nyele kissé bizsergeti a bőröm. Remélem csak nem most fogja bemondani az unalmasat. Mondjuk legrosszabb esetben is ráfogom arra, hogy még részeg vagyok.
- Akkor boglárka.. - bólintok, noha fogalmam sincs melyik is egész pontosan a boglárka. Lepillantok a lóherére, mely a másik kezemben az ujjaim közé csípve pihen, és erősen koncentrálok. Sűrűn imádkozva Merlinhez, hogy ne egy elefánttá transzformáljam a növényt, nonverbálisan kigondolom az igét. Na igen, a másik remek része a dolognak, hogy ezt is gyakorolnom kell. A pálcával suhintva hirtelen a zöld négy sziromból egy sárga közép alakul köré pedig kicsiny fehér szirmok nőnek. Menet közben rájövök, hogy ezt inkább Ailish értékelhetné Qcross helyett, végtére is ez inkább átváltoztatástan, csak most nem patkányon gyakorlok. Habár Everdean mindent csinál, csak dicsérni nem dicsér. Meg is lepett a múltkori kudarcba fúlt büntetőmunka után a hátba vágása és az elismerő pillantása. Meg a ’Monty-fiam’-ozása. Jó azt betudom a pillanat hevének, amiért sikerült leszerelnem a parókás pörgencset. Meg utána közösen befékezni a Viharmadarat.
Ez az egyszerű kis bűbáj semmiség ahhoz képest, s mégis most úgy érzem, mintha a világot mentettem volna meg. Elégedett vigyor ül ki az arcomra. Kedvem lenne felkiáltani, hogy ’nézd, milyen kis szép lett’ , kb mindezt úgy persze, mint egy ötéves gyerek, aki az anyja orra alá dugja legjobb alkotását. Persze evidensen nem teszem, mindössze a pálcát dugom vissza a helyére és a szemem elé emelem a virággá vált alkotásom. Megpörgetem az ujjaim közt. Illata nincs, annyira profi még nem vagyok. Dean-nek persze egész rózsakertje van egy pálcasuhintásra. Jó, mondjuk ő mindig remek kis boszorka volt.
- Hogy tetszik? -
Tartom felé egy percre a művem, majd Clemre pillantok és felé hajolok. Egész testem mozdul, de most nem szédülök meg. Finoman az arcához érek és közelebb húzom magamhoz a fejét. Másik kezemmel kiseprem a füle mögül a tincseket és a hajába teszem a virágot.
- Jól áll -
Elmosolyodva nézem őt, és közlöm a nyilvánvalót. Megint túl közel kerül vagyis jobban mondva én hozzá, s ezt onnan tudom, hogy megérzem puha virágillatát. Megőrjít, hogy nem tudom micsoda. Nyelek egy nagyot, és a zöld szépívű tekintetébe mélyedek.
- Boldog Valentin-napot, Napsugár -
Nem húzódom hátra. A kezem sem veszem le az arcáról. Valamiért sokkal egyszerűbb suttogni a szavakat. Azokat a szavakat, amiket eredetileg nem is neki terveztem mondani. Mégis ő kapja, és meglepő, de tényleg komolyan is gondolom. Ha valaki megkérdezi  tegnap vagy egy hónappal ezelőtt, hogy kivel töltöm ezt az estét biztosan nem Clementine-t mondtam volna. Ám ami a legviccesebb, most ez teljesen természetesnek hat. És teljesen normálisnak.  


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 10. - 20:40:06
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán kéne neki adnom valami segítséget, hogy mégis milyen virágról van szó. Vagy inkább meg kéne gondolnom magam, és nem tudom, kérni egy pitypangot, vagy valamit, ami… nos, közelebb áll egy lóheréhez, de látszik, hogy amikor válaszoltam neki, nem gondoltam át alaposan az egészet. Ahhoz képest, amikor idejöttem, most egészen tűrhető állapotban van, és szinte meg is feledkeztem arról, hogy egyre értelmesebb mondatokat sikerült neki összerakni a percek múlásával. De ez még nem jelenti azt, hogy teljesen kijózanodott volna, gondolom, az azért nem két perc (meg mondjuk harminc sem), úgyhogy… hát, a képességeit nem becsmérelni akarom, nem erről van szó, de ilyen állapotban egy aprócska lóheréből boglárkát csinálni elég esélytelennek tűnik. Még nekem sem biztos, hogy sikerülne, pedig bűbájtanból, és átváltoztatástanból is állítólag elég jó vagyok. Szerintem előbb sikerülne annak illúzióját megteremteni, hogy az átváltozás megtörtént, semhogy tényleg megtörtént volna. Szóval kezdek arra gondolni, hogy Montrego kísérlete kicsit halálra van ítélve, de igazából nem tudnám megmondani, ez engem miért aggaszt, vagy miért akarnám, hogy ne így legyen.

Végül azonban nem adok hangot semmilyen aggályomnak, csak kicsit bizonytalanul figyelem a varázslat végrehajtását, és szerencsére tudok uralkodni magamon, nem nevetem ki, csak szórakozottan elmosolyodok, amikor olyan nagyon elégedettnek tűnik azzal, ami voltaképpen nem sikerült. Már ha boglárkára hajtott, mert hát egy mezei százszorszép nem éppen boglárka, ellenben tény, hogy egy virágot csak összehozott. Végtére is, ennyi whisky után – gondolom, még sosem voltam részeg, szóval részegen varázsolni sem próbáltam még – biztosan teljesítmény ez is.
- Nagyon szép – mondom, mintha legalábbis már megint átmentem volna buksit simogató anyukába, és csak egy kicsit bujkál nevetés a hangomban, mert azért mégis van valami szórakoztató ebben a jelenetben, és nem feltétlenül rosszindulatból gondolom így. Sőt, igazából a rosszindulatnak ehhez tényleg semmi köze.

Valami jóhiszemű engedékenységgel hagyom is, hogy a fülem mögé tűzze a virágot. Vagy csak egyszerűen kedvesnek találom a gesztust, még akkor is, ha eddig soha nem volt úgy igazán, pusztán kellemes (vagy kívánatos) a közelsége, most nem zavar annyira, mint korábban. Ahogy nem is bosszant fel. Bizonyára az egyiknek van némi köze a másikhoz… ami sajnos még nem jelenti azt, hogy azért ne jönnék tőle zavarba, de azt hiszem, ez nálam már csak így működik - Köszi – egy pillanatig zavartan préselem össze az ajkaimat, de végül nyer a mosolyom, valami kis hitetlen színezettel fűszerezve. Mostanában szinte semmi sem alakul úgy, ahogy azt elképzelném, a jelek szerint most sem volt abszolút fogalmam arról, mit várhatok Mathiastól, amikor idejöttem hozzá. Voltaképpen semmit nem láttam jönni – azt, hogy a sárga földig leitta magát, hogy még én mondom meg neki jól a magamét, nem fordítva, hogy bocsánatot kér, vagy hogy boldog Valentin napot kíván. Hát, igen. Talán az a legfurcsább. Bennem annyira nem is tudatosult, hogy voltaképpen így olyan, mintha kicsit tényleg együtt töltöttük volna ezt a napot, mert általában (eddig) nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek az ünnepnapnak, és nem is igazán szoktam eltervezni, hogyan töltöm. Hiszen ez is csak egy nap, pont olyan, mint a többi…
Kicsit zavarni kezd, hogy így olyan, mintha kaptam volna tőle valamit, míg én nyilvánvalóan nem tudok neki adni semmit. Pedig igazán nem kéne úgy éreznem, hogy tartozok neki valamivel. Végre egyszer olyan, mintha egálban lennénk, én biztosan nem jövök neki semmivel, és azzal, hogy bocsánatot kért, talán el fogok tudni tekinteni attól, amit ellenem vétett. Lehet, hogy utólag meg fogom bánni, de indokolatlanul nagylelkűnek érzem magam, úgyhogy kicsit közelebb csusszanok hozzá, de csak arra az egy pillanatra, hogy ne kelljen nyújtózkodnom, és egy apró puszit nyomhassak a bal orcájára. Voltaképpen inkább csak sietősen súrolja az ajkam az arcát, sem hogy sokáig tartana az egész, és hamar vissza is húzódok - Neked is. Akkor… most már mehetünk? – kérdezem csak halvány pírral az arcomon, legalább az évszaknak is megvan a maga előnye, meg annak is, hogy tényleg fázok. Nem kell pipacsba öltöznöm.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 10. - 21:26:26
*
zene:H- Wish (https://www.youtube.com/watch?v=YkxndCBYhzs)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/14240542_1378134258882709_507335903_n_zpsdza5nc19.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221967525)


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Ahogy meghallom a dicséretet nem is hiszek a fülemnek. Most komolyan megdicsért? Nem csak hallucinálok? Kedvem lenne jól arcon csapni magam. Vagy megcsípni a kézfejem. Habár annyira valósághű álmok akadnak, hogy azokban még ezek sem használnak. Hihetetlen hogy Clementine Banks száját elhagyta egy olyan kifejezés, ami az én érdememet szorgalmazza. Ez komolyan mondom maga Merlin ötszáztizenkettedik csodája! És persze ebbe még a szívem is beleremeg úgy örül. Meglehet csak ki vagyok éhezve a sikerre. Végtére is aranyvérű vagyok, aki hozzászokott hogy mindig mindenben a legjobb. Mostanában pedig maximálisan kijutott a sikertelenségből. Már csak kezdve az amnézia miatti létbizonytalansággal. Hogy azt sem tudom mihez hogy kezdjek hozzá nem hogy hol folytassam....
Szóval bármennyire is szánalmasak hathat -mert máskor saját magam degradálom le egy ilyen aprócska öröm miatt, hogy ugyan kérem ez aztán mindennek a legalja- tényleg őszinte öröm ül ki az arcomra. S el is tűnődöm ezen, na meg azon mennyire is ritkajó pillanat az, mikor kiélvezhetem a sikert. Igaz fel sem tűnik hogy a virág nem boglárka hanem valami más, de hát jelen állapotomban ez megbocsátható. Hozzáteszem, valószínű józanon sem tudnám mert növénytamból mindig is a béka segge alatt leledzettem.
Az az elvétett pillanat ránt vissza az ittbe meg a mostba, mikor is Clem magától -magától? magától! - közelebb csúszik hozzám. Ezt megerősíti a kis virág is, ami közelebb úszik a szememhez. Sőt, olyan közel hogy konkrétan egy homályos folttá válik. Ez meglep és mivel elfog a szédülés a fóxusz elvesztése miatt, lehunyom a szemem. A lány ajkai puhán érnek az arcomhoz, s olyan ez mint a tavaszi szellő, mely fel erősödik körülöttünk egy percre. Van aztán nincs. Gyors és váratlan és... hát nem is tudom. Fura. Tőle meg pláne fura. Egy köszivel is beértem volna, főleg tőle. Amilyen haragvó velem meg a szerinte rákényszerítési szokásaimmal, igazán nem vártam el ilyesfajta bizalmas gesztust. Tekintve hogy nem vagyunk igazán barátok. Még csak jó ismerősök sem. Vagy igen? Nem tudom. Majd holnap, vagy máskor mikorra kijózanodom megkérdezem. Csak hogy eldöntse ő -nehogy megkapjam, hogy ebben is én erőszakolom rá az elképzelésem- és tudjam mihez tartsam magam.
- Neked is. Akkor… most már mehetünk? –
Kinyitom a szemem és tekintetemmel megkeresem az arcát. Aprón bólintok, és mély levegőt véve megpróbálok felállni. Naná hogy szép álom volt hogy mennyire rendbe jöttem. Naná hogy kibillenek oldalra és naná hogy meg kell kapaszkodnom valamiben, történetesen Clem-ben, hogy sikerüljön megállnom két lábon. Természetesen a mozdulatsor közben felborítom a földön hagyott üveget is, amiben még van némi víz az alján. Az persze kiborulva elkezdi kiadni magából a kevéske megmaradt tartalmát. Na nem mintha ez engem marhára izgatna. Mikor végre stabilnak titulálom magam úgy nagyjából és már nem is szorítom görcsösen a társam karját, elégedetten elvigyorodom. Ó, nem lesz itt probléma! Mi az a párszáz méter távolság innen az előcsarnok? Vagy csak kicsit több, á kit érdekel? Sima ügy...!
Vagyis lenne, de ahogy nagy lelkesen elindulok rám is tör azonnal a szédülés. Ajjjajjj.
- Clem... basszus... -
Kezdem de elakadok. Kezemet a fejemhez nyomom, remélve hogy ezzel legalább meg tudom állítani a világ forgását. De persze erre esély sincs.
- Ó anyám..  kísérj be valahogy a pincéig...- csak addig. Ó merlin segíts meg, tényleg csak addig elég. Istenbizony mondom, nem iszok többet ennyit! - Ott már valaki csak összekapar... -
Hisz csak akad ott valaki ilyenkor is nem? Legalább egy enyelgő pár tutira. És remélem hogy nem Malfoy-t találom ott és nem is Zambini-t. Jobban örülnék Dean-nek esetleg Pierce-nek.
- Csak addig, jó? Légyszi.....!- könyörgő kissé kétségbeesett tekintetem rávillantom. Ha most magamra hagy lehet kint alszom valamelyik fa tövében. Esküszöm még Parkinson-nal is kiegyezem, ha kell. Mindegy csak valahogy juttasson az ágyamba. Holnapra meg tuti törlöm a programom és maximum a bájitaltan szertárt leszek hajlandó kipakolni valami másnaposság elleni kotyvalékért.


Köszönöm a játékot! :-*
~~~~~~~~*~~~~~~~~


Cím: Re: Park
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 10. - 22:38:12
(http://68.media.tumblr.com/d9336ae57141781d16d154979d3dc154/tumblr_inline_nostfzXw8w1t8ims8_250.gif)
It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy


Attól tartok alábecsültem én is, hogy mire vállalkozok. Pedig végre-valahára eljutunk oda, amiért voltaképpen eredetileg jöttem, hogy összeszedjem Mathiast a földről (még ha nem is szó szerint, mert nyilván nem bírnám el), meg megtámogassam a gyengélkedőig, ha szükséges. Persze most már jobban tudom, hogy az úti célunk véletlenül sem a gyengélkedő lesz, meg jobban tudom azt is, hogy voltaképpen mit is kell itt megtennem a haza becsülete érdekében (vagy valami ilyesmi).
Én ugyan könnyedén talpra pattanok, bár kicsit hirtelenre sikerül a mozdulat ahhoz, hogy kicsit ne szökjön a fejembe a vér, de azért ez nyomába sem érhet annak, amit éppen a fiú érez, és hát, sok mindennek kinéz, csak úgy nem, mint aki képes lenne egyedül egyenesen járni, meg megtenni a szükséges távolságot. Kicsit mondjuk most nekem is furcsa ez az egész, eddig a földön fekve valahogy nagyon könnyű volt elfelejteni, hogy igazából még mindig az iskolában vagyok, de ez csak most tudatosul bennem, amikor a kastély újra felkerül a horizontomra. Pedig micsoda butaság, hol máshol lennénk? Mégis olyan, mintha valahonnan úgy érkeznék vissza, pedig el sem indultam sehová.
- Csak lécci, próbálj meg nem a teljes súlyoddal húzni, vagy sosem jutunk el sehova, oké? – figyelmeztetem Mathiast, ahogy nyújtom neki a kezemet, mert tök jó lenne, ha nem játszanánk le újra a korábbi koreográfiát, plusz, akkor a végén tényleg nem lesz választásom, egy lebegtető bűbájjal fogom lejuttatni a pincéig… na, az lenne csak a látványosság. Bár mondjuk, Mathias mellett többnyire amúgy is látványosságnak érzem magam, és nem mindig a jó értelemben, főleg nem akkor, ha holmi Belbyk is bekerülnek a képbe. Úgyhogy… szolidan remélem, hogy most nem fogunk találkozni senkivel, akivel nem kéne. Nem mintha cikinek tartanám az egészet, igazából tényleg nem, de örülnék, ha szépen lassan már újra azt az időszakot élnénk, amikor már megfeledkeznek a suliban arról, ki vagyok, és hogy volt egyáltalán rólam bármi pletyka is mostanában.
- Mondtam már, hogy segítek…! Csak… rakosgasd egymás után a lábaidat. Bal, jobb. Nem, most meg a bal jön, nem pedig a jobb megint. Aú… - ha bárki azt hiszi, egyszerűbb egy nálad valószínűleg majdnem kétszer nehezebb, a mozdulatait nem uraló srácot bárhova is eltámogatni… hát, én most már tudom, hogy ez sok minden, csak nem egyszerű, és igazából kisebb csodának tartom, hogy egyikünk sem sérül le, már csak addig sem, amíg elérjük az iskola ajtaját, és akkor onnan még a lépcsők is kihívást jelentenek, melyek levezetnek a pincébe. Mire sikerül abszolválni ezt a mutatványt, már szabályosan úgy érzem magam, mint aki kemény, fizikai munkát végzett, méghozzá órákon át.
Utólag már nem is nagyon tudom felidézni, mennyi idő alatt, és hogyan jutottunk el a Mardekár klubhelyiségének folyosójáig, vagy hogyan sikerült lehámoznom a vállamról Mathias karját, hogyan köszöntünk el egymástól, meg milyen állapotban hagytam ott pontosan, és vajon elborult-e magától az ajtóban, amíg hallgathatta a folyosón elsiető lépteimet…?

Kisziköszi! :3
A helyszín szabad!


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 05. - 22:29:07
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Tudtam hogy nem kellett volna Lyanával találkoznom és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy Merlinke miatt elengedhetetlen volt a dolog. Az is biztos, meg kellene keresnem Clemet. Mostmár égetően nagy szükségét érzem annak, hogy kimondjunk dolgokat. Legyen az akár ilyen akár olyan. Vagy így, vagy úgy. Pláne mindazok után, ami ott az elhagyatott játszótéren megesett. Persze mindezt tök egyszerű elképzelni, baromi könnyű fejben ezerszer végigpörgetni. Hiába számolok bele minden változót, az esetek legtöbbjében Napsugár és a kommunikáció nem kompatibilis egymással. Vagy csak én meg ő nem vagyunk egészen olyanok, akik képesek értelmes ember módjára szavakba önteni az érzéseiket. Pedig nem tűnik bonyolultnak, és mégis... elég csak annyi, hogy dühösen feszülő állal sétáljak ki az iskola ódon épületéből. A frusztrált hangulatom vitathatatlan. A vizsgák a nyakunkon, a továbbtanulási mizéria talán most hágott a tetőfokára (és tuti biztos, hogy van, aki tudja ezt hova fokozni még, lásd a húgom), nekem meg még ott van még Clementine is... és Blaire. Persze La Clair miatt már talán kevésbé kellene fájnia a fejemnek, de még így is ott van bennem az aggodalom csírája. Legalább a kutya biztoságban van és nem fogja Norris reggelinek felfalni... Nem tudom mivel eteti Frics azt a dgöt, de a loncsos bundája alapján tuti a Nagyterem összes vacsoramaradékát letolja, amit a manók a jelek szerint nem dobnak ki....
A szél hidegen érint meg, és kissé összébb húzom magamon a kabátot. Már vége a tanítási óráknak és kivételesen Dean sem szekál a kviddicsmecsre való készüléssel. Neki is hirtelen fontosabbá vált hogy a Mungót célozza meg. Végtére is náluk ez családi hagyomány és a legutóbb elejtett félmondata alapján mindössze Avery a visszatartó erő, hogy száz százalékosan biztos legyen pályájában. Unottan tűnődöm el azon, vajon egy exvőlegény mennyire lenne hatással mondjuk a testvéremre. Blaire valószínű megenné a srácot reggelire, ahogy azzal a Williamsonnal is elszórakozik. Most épp ettől a hírtől hangos a folyosó.  Végre csodálatos módon Belby leszállt rólam. Csak úgy amúgy a Montregokról képtelen, de ezt már betudom a személyes vonzerőnknek.
A lábaim maguktól járnak és a félig fűvel kinőtt park kellős közepén találom magam. Kezemben a fekete notesz, mindazzal, mit még anno a húgom írt össze nekem. Egykor a túlélésem záloga volt és most... hát talán még mindig az.
Emlékszem ez volt nálam abban a sikátorban is, mikor megpillantottam Pierce karkötőjét a kirakatban, amit Elliot lopott el. Sosem fogom elfelejteni milyen könnyeden fegyverzett le életem elsőnek számító párbajában és hogy nyomta a képembe a bűzös mustáros szószt meg káposztát. Csoda hogy a fekete notesz túlélte mindezt. Azóta a pálcalopásos incidens óta ezer meg egy dolog történt velünk, pedig csak pár hónap tűnt tova...
A fák lombkoronájának susogásában mintha elvétett hangfoszlányok beszélgetnének. Ide meg oda feleselnek, én pedig csak hallgatom pár percig, mintha csak emléket idézne mindez bennem. Egy régi képet, egy régi érzést... de nem. Belül épp olyan üres vagyok mint a távolabbi fák közt lakozó sötétség. Ez egyszerre rémiszt meg és tölt el csalódottsággal. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy talán jobb mindezt elengedni. Maximum Lya hangját képzelhetem ide, vagy Clemét, esetleg Merlinke vakkantásait, de jobb semmi többet. Persze ostoba idiótának érzem magam és rájövök, totálisan céltalanul kóborlok.... pedig tanulnom kellene. Készülni a nyüves RAVASZ-ra, hisz ezért tértem vissza a lányok győzködésére az iskolába. Ebbe a koszos, dohos, óriási monstrumba... pfehhhh!
Akaratlanul is felmordulok a gondolatra és újra megfeszül az állam. Megfordulva az égbe meredő tornyokra pillantok. Impozáns látkép, ez vitathatatlan de számomra mégis... ellenszenves. Lassan hátrálok, mintha ezzel távolabb kerülhetnék, pedig nem. Akárhogy is távolodom, egyszer újra be kell lépnem a kapukon, megerőltetnem magam és...
Gondolataimból kizökkent egy alak árnya. Az egyik vaskosabb fa törzse ugyan félig kitakarja de még így is jól látható a fehér vállra omló hajtincs, amibe belekap a lenge szellő láthatatlan ujja.
- Öh...tanárúr? - magam sem értem miért nem sunnyogok inkább el. Tök ésszerű lenne, én meg, balga idióta, még magamra is vonom a figyelmét. - Mit keres maga itt?
Voltaképpen köztudott hogy mindenki mehet oda ahova akar az iskola területén belül. Szóval egy tanár is unatkozhat a Birtok egyik félreesőbb zugában, de hogy velem együtt? Ez abszurd... A véletlenekben meg... hát már baromi rég nem hiszek.  



Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 06. - 01:59:24

Az életem emlékezésből állt. Perceim összességét a múltam láncaiba verve éltem, amiken képtelen voltam továbblépni. Egész egyszerűen nem lehetett lezárni azokat a dolgokat, amik megtörténtek. Olyan tragédiák, melyeket az évek nem gyógyítottak be, nem ápoltak és nem könnyítettek, csupán megszokássá alakítottak, és mániává tettek. Olykor kezeim remegve kapaszkodtak arcom egyre öregedő bőrébe, és mélyeket sóhajtva csüngtem céltalanságom mindent elnyelő fekete maszatjában. Rettegtem, hogy egyszer megoldódhat minden, és amiért élek, dicsőségért, becsületért, bosszúért és elégtételért, talán egy varázsütésre semmissé fog válni. A hatalmas teher elejtése után, pedig nincs értelme tovább léteznem, megszűnne minden, amiért vagyok, amiért voltam, és amiért már nem kell lennem. A lágy szellő puha érintéssel rajzolt körül, ahogyan fejemet az öles fatörzs derekának döntöttem. Kinyújtott lábakkal ültem a száraz, hűs gyepen, és behunyt szemmel próbáltam örömet, és békességet találni. Ilyenkor lelkem ragadós tenyerű démonjai egészen apróra zsugorodtak, és csupán arra figyeltem, hogy be-, és kilélegezzek. Megtöltötte orromat a természet vegyesen keveredő illata, a világ levegője. Azon tűnődtem, hogy alig pár hónapja hogy ismét visszatértem arra a helyre, amelynek küszöbén legutóbb majd' harminc évvel ezelőtt még Feliciával léptem át utoljára. Hogy kötődöm most azokhoz a dolgokhoz, melyek valaha jelentettek valamit a számunkra, mostanra azonban saját bánatom oszlopaivá váltak. A szellő susogva simította végig a boka magasságú zöld gyep szálait. Fájdalmasan sóhajtottam. Semmit sem ér ez a gyönyörűség, az Ő gyönyörűsége nélkül. Így, csupán felesleges mindaz, amit Ő nem láthat soha többé. Talán sosem fogom feldolgozni az igazságtalanságát ennek az életnek. Bár aki így tennem az szívtelen volna. A hátam mögül érkező hang csodálkozással teli ívben repülte körül a fa törzsét, hogy fülembe juthasson. Lassan kinyitottam szürke szemeimet. A fény zavaróan erősnek hatott, még így is, kissé borult időben. Bal vállam felé fordítottam a fejemet. Nem néztem a fiúra, csupán azért váltottam testhelyzetet, hogy anélkül hallhon, hogy fel kelljen emelni a hangomat.
"Gondolkodom..." kezdtem, szinte suttogva.
"Gyakran járok erre." toldottam meg, és felemeltem a tekintetemet, hogy ezúttal megszemlélhessem válaszom kézbesítettjét. Montrego volt az, a nyolcadikból. Nem értettem, tulajdonképpen miért is kell magyarázatot adnom arról, hogy mit csinálok itt, hiszen kettőnk közül, ő az, aki ritkábban jár erre, ebben egészen bizonyos voltam. Hosszasan meredtem engem fürkésző szemeibe. Pillanatnyi kínosnak mondható csend honolt. Csupán az öreg tölgy leveleinek viháncolása, a természet andalító muzsikája volt, ami elviselhetővé tett egy ennyire érthetetlen helyzetet.
"Csatlakozik?" kérdeztem végül. Valamiért úgy éreztem, máshogy nem hátrálhatunk ki, ebből a kellemetlenné tett szituációból, mint hogy udvariasan maradásra invitálom, ő pedig mosolyogva tovább halad. Megköszöni, de sajnos nem ér rá, hiszen a vizsgák, meg a továbbtanulás, meg minden... Szinte bizonyos voltam, hogy ez a felelet fog érkezni, ezért a kérdésem után, elfordítottam a fejemet, és igyekeztem visszatérni magára hagyott gondolataim hullámos vizére. Tehetséges fiúnak tartottam, habár a bájitaltanból nem remekelt, mégsem egyetlen tárgy határoz meg egy személyt. Tapasztalataim szerint, sok volt az olyan tanár, még a Roxfortban is, akik csupán azokban látnak jövőt, akik az általuk tanított tárgyakban remekeltek. Montregot azonban nem ismertem még eléggé ahhoz, hogy érdemben nyilatkozni mertem volna róla, azonban mégis... valami vegyes érzelmeket kavart fel bennem. Persze semmiképpen sem ítélkezhettem a múltja, a felmenői miatt, erre volt két háború a hátam mögött, hogy megtanuljam, előre ítélkezni hatalmas vétség, végül is, az én apám is, Grindelwald katonája volt, én azonban Voldemort ellen harcolva éltem az életemet, a vészterhes időkben. Aligha volt hát párhuzam a szülők és az utódok között. Csupán a név az, amit apáról fiúra szállva öröklünk, és cipelünk tovább saját gyermekeink szülőágyáig. Az ellentmondást a benne tomboló tehetség, és az őt körülvevő, vibráló bizonytalanság generálta. Valamiért tartottam attól a bizonytalanságtól. Volt benne valami vészterhes, és sötét ismeretlenség...




Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 06. - 12:09:01
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Egyetlen szó hangzik el, mégis olyan nyersességet érzek a lehalkított hangban, ami arra enged következtetni, jobb ha eltűnök innen. Nem mintha nem lenne épp ugyanannyi jogom itt lenni, de... hát mégis csak egy tőlem jóvalta idősebb férfi nyugalmát zavartam meg. És elég ennyit kimondania, máris érzem, nincs keresnivalóm itt. Morcosan vágom zsebre a kezemet és pillantok vissza a kastély irányába, mintha azt várnám, hogy hívogasson, de épp az ellenkezője támad. Valahogy már belenyugodtam abba, sosem fog ez már megváltozni, így jobb megszokni a tényt; azt a pár hónapot fél lábbal is túl kell hogy éljem. Őszintén szólva fogalmam sincs hogy a fészkes rákölőfűbe tudtam itt hét (érted? héééét!) teljes évet lehúzni épp ésszel?! 
A tanárom újabb elcsepegtetett információját már meg sem hallom. Valahol elakadok a hitetlenkedés közepette és igyekszem magam lelkileg száz százalékosan meggyőzni, hogy igenis arccal forduljak egyet, menetirányba, ami immár nem el, hanem épphogy bevisz az épületbe. Persze nehezen megy és már ott állok hogy tényleg hajszál választ el az indulástól, mikor a beálló néma, kínzó és felettébb kínos csendet megtöri.
- Csatlakozik?
- Öhm...
Hirtelen csak nagy, tágra nyílt bamba szemekkel meredek az arcába, amit méltóztat felém fordítani. Hát most mi van? Mégse zavarom?
Meg se fordul a fejemben, hogy mindez csupán egy udvarias gesztus. Nem mérem fel sem az erőviszonyokat, sem az illem diktálta etikettet, pedig ha valakinek, hát nekem tudnom kellene. Blaire heteket ölt mindebbe meg persze belém, hogy a fejembe verje az össze elcseszett formulát, az összes adódó szituációt, ám.... hát elég a villásreggelire gondolni januárban... tudjuk mennyit ér. Valahogy ez az egész ugyanúgy nem kompatibilis velem, ahogy az értelmes kommunikáció Clemmel.
Ahhhh, Clem...
A kedvem visszaugrik eredeti vívódós-hisztis hangulatába, akárcsak mikor az ember kifele evickélne egy gödörből, eljutna félútig, majd szépen visszacsúszna a kiinduló pontjára.
Ettől persze már az is jobb, ha az újdonsült bájitaltan prof arcát bámulom, és nem rágom a saját lelkem a megoldatlannak látszó elkövetkezendő eseményekkel, bár... az ő ezüstös tekintetében is van valami fura, amit nem tudok hova tenni. Egyrészt jó adag életbölcselet mutatkozik meg, ami persze nem meglepő de mégis baromira frusztrál, de mellette mintha neheztelne is...
Sosem tudtam milyen az, mikor a szülő nevel (tekintve, hogy semmire nem emlékszem ezzel kapcsolatban) de az igazgatónő jó pár szúrós pillantással díjazott ebben az évben (meg persze az összes többiben is), a saját testvéremmel társulva. Szóval kábé ugyanaz az érzés fog el...
Enyhe aggodalommal gondolok bele a valentin-nap utáni másnaposságomat orvosló szertár túrába, aminél Tökmag is segédkezett... vagyis hát inkább csak az ujjam fájdalomküszöbének erősítésében, de hát na... remélem nem emiatt kapom a ferde pillantást...
Pedig már szinte biztosnak tűnt a megúszás esélye...
- Biztos akarja? - kérdezek vissza enyhe cinizmussal a hangomban, mert hát lássuk be; nem épp úgy néz ki a másik, mint aki felettébb vágyik bárki társaságára, pláne ha az én vagyok. Arról nem is beszélve, hogy nem esküszöm meg jó partner leszek ebben.
- Mármint... ne értsen félre, de... - elakadok, mert a magyarázkodás csak ront a helyzetemen. Érzem, most már végképp nem kívánatossá váltam a szemében, és jobb lett volna szép csendben tovasunnyogni.
- Áh, mindegy! Tudja mit? Inkább megyek!
A kezem kiszabadul a kabátzsebemből mindössze azért, hogy egy intést eszközöljek vele. Ezzel is nyomatékot akarok adni szavaimnak, na meg jelezni, hogy valóban búcsúznék...
Szóval egyszerűen elszakítom a tekintetem róla, és félig már azon tűnődve mit is kezdjek magammal indulnék meg arra, amerről jöttem. Persze eszeveszettül csiga tempóban, mert legalább ezzel is tovább húzom az időt, hogy bárkivel összefussak...
Valahogy ugyanúgy senkihez nincs hangulatom, mint ahogy láthatólag Reximo professzornak sincs hozzám.



Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 06. - 23:26:36
A férfi lépései hallatszanak. Nem is a lépéseinek zaja az, mely a zsenge szellő hátán átbukva elér hozzám, hanem a fűszálak seprésének alig hallható kásás hangja. Mély lélegzetet veszek, Montrego hangja gondterhelten hatott. Azt hittem, távozása után visszanyerem azt a meditatív, nyugodtan gondolkodó, emlékező állapotot, melyben az imént ücsörögtem, ám ez nem sikerült. Mivel magam elé szegeztem tekintetemet, még akkor is, mikor a fiú szólt hozzám, nem láthattam az arcát, sem az intését, csupán hangja alapján láttam őt szomorúnak, és éppen akkor, legalább olyan magányosnak, mint amilyen magányos én voltam. Lassan felálltam, és megkerültem az öles fa törzsét. Mathias jó pár méterre előttem, az iskola irányába baktatott, a végtelennek tűnő, fű borította parkban. Az élet szeme elől elzárt szegletben éreztem magunkat, és túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, puszta véletlenségből nem kerül egyszerre két ember az isten háta mögé. Egyenesen álltam, akár egy oszlop, vagy cövek, de akár a mögöttem lévő fához hasonlóan is érezhettem volna magamat. Hosszú, fehér hajamat hátulról előrefelé fújta a szél, valamiért mindig a Roxfort irányába fújt, bárhonnét érkeztem is. Sosem éreztem a szükségét annak, hogy más lelkében vájkáljak, elvégre ha valaki megpróbálna az enyémben, nagy valószínűséggel elég gorombán leráznám az illetőt. Egy tétova lépést tettem a tőlem egyre távolabb kerülő fiú után, majd megtorpanva álltam időtlenül, és némán. A szél erősödni kezdett, viharosan tépte hosszú, fekete köpenyemet, és vadul lobogó tincseimet.
"Montrego!" csaknem kiáltottam, hogy a szél hátán túlra jusson hangom, és különben is, mire rászántam magam, hogy utána szóljak, már jócskán távolabbra jutott tőlem. Úgy tűnt, lassít, majd megtorpannak léptei.
"Tudok segíteni?" kérdeztem hosszú szünet után. Hunyorogva méricskéltem a férfi stramm alakját, olyan erősen, hogy szinte vicsorogtam. Az egész helyzet, amióta megszólított, egyre kellemetlenebbnek hatott. Miután feltettem a kérdésemet, meg is bántam. Mégis miért nem hagytam, hogy elmenjen? Ez az egész úgy hatott, mintha mindkettőnknek lett volna valami mondanivalója a másikhoz, holott egyikünknek sem volt. Talán mindketten egyedül akartunk volna lenni, de néha jobb érzés, közösen egyedül lenni.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 09. - 23:07:49
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Elfordulva komótos lassúsággal kíséri a lépteimet a szél zizegése. Ugyanúgy hívogatónak ható szólítással érkezik felém, csak épp az ellentétes irányból, mint eddig. Nem ő változtatott célt, hanem én. Én azért, mert mondhatni kénytelen voltam. Ez kellemetlen, de meglepő módon elég hamar beletörődök a sorsomba. Elég egy perc, talán kettő, mely idő alatt eltávolodok annyira hogy tényleg aprócska foszlánynak érezzem a nevemet, ami belevegyül a szél zenéjébe. Meglepve torpanok meg, és fordulok félig hátra. Valóban jól hallottam? Valóban a vezetéknevemen szólított? Vagy egy újabb tévképzet, ami megviccelni készül? Nem tudom hirtelen eldönteni. Mindössze az segít hogy a következő pillanatban biztossá válik, a professzor valóban megszólal. Ajkai szavakat formálnak, ami a szél láthatatlan hátán reppen hozzám és értelmet nyer a tudatomban.
- Tudok segíteni?
Segíteni?
Meghökkenek. Ugyan miért kellene segítség? Mégis miből gondolja ezt? Honnan veszi? Kizártnak tartom hogy ennyire látszana rajtam, bár tény, sosem voltam nagy színész. Lehet az exmemoriam előtt igen, de jelenleg... jelenleg örülök ha egy nimfagyökér érzelmi szintjét képes vagyok hozni. Nem tudom miben lenne képes ő segíteni. Fogalmam sincs mit akar ezzel a kérdéssel pontosan kifejezni. Szóval voltaképpen, nem, nem tud segíteni nekem. Nem fogja tudni a Clemmel kapcsolatos kérdéseket megoldani, ahogy a kommunikációs problémát sem tudja megoldani, mely mint egy gát ott feszül köztünk. Ugyanígy nem fogja tudni az emlékeim közti hiányokat kitölteni, ami fekete űrként leng körül. Olyan sötét, olyan kietlen hogy néhanapján azt hiszem belefulladok. Ugyanúgy nem fog tudni segíteni Lyana ügyében sem, ahogy nem tudott volna Merlinkéében sem. Ahogy Elliot nem segít a kulcs rejtélyében. Ahogy a húgom sem tud az életem egyenesbe hozatalában, vagy Eric a múltam darabkáinak összemazsolázásában. Egyedül maradtam, érzem.
Teljesen tökéletesen egyedül.
Mindössze a szél marad, meg az a koszos kastély, amely ott magasodik ugyanolyan impozánsan, mint már jó pár évszázada. Egyszerűen bosszant hogy az ódon kőfalaknak, még a téglákba kialakult repedéseknek is több közük van saját múltjukhoz, mint nekem a sajátomhoz.
- Ha a bájitaltan leckére utal, professzor úr, akkor köszönöm nem kell. Azt hiszem elboldogulok az esszével és mivel választható a bájitalleírást adott, talán megbuktatnia sem kell...
Egyetlen fanyar mosolyt eresztek meg. Abból is a kissé csalódott fajtát. nem tudom ez volt-e alapvetően valaha is a célja... Nem szokásom rosszat feltételezni, de Clem pesszimista hangulata rám is átragadt. Így hát igen, megengedek magamnak ennyike negatív kisugárzást, ami fennen hirdeti, semmi jóra nem számíthat tőlem a másik, mindössze csípős megszólalásokra.
- Szóval, valójában nem. Nem igazán tud miben segíteni.
Vállat vonok egyszerűen, kissé csalódottan. Elmélázok egy percig, figyelem az alakját, a délceg alakját, ami olyannak hat mint mögötte a fa. Hajlíthatatlan, egyenes, szilárd. Valahol tudom sosem fogom magam ennyire erősnek, ennyire határozottnak érezni. Mindig ott fog bennem pislákolni a kétely, s még ha el is tűnik a Napsugár ellen irányuló vagy a Lyana miatt megjelent is, akkor is jószerével ott marad a legnagyobb, a legsötétebb és legfélelmetesebb. Az az elfeledett út, ami visszavezet a múltamba és amit sosem fogok talán meglelni.


Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 15. - 01:19:48
"Maga iszonyú magányos." feleltem kisvártatva, kissé cinikus, hozzám intézett szavait szinte semmisnek tekintve. Hagytam, hogy a keserű szavakat magával cibálja az a nyamvadt skót szél, amelybe örökké szerelmes voltam, és halálomig az is maradok. Engedtem, hadd rohanjon versenyt a szavak kavalkádja a kastély falai felől száguldó ódon zúgással, hadd vessék le magukat a gyötrelemben formált betűkből lett mondatok a dombok szirtjeiről.
"Amióta ismerem, mindig is az volt..." utaltam az ugyan nem túlságosan soknak mondható ismeretségünk alatti együtt töltött, főleg tanórai időre. "Most pedig itt van..." folytattam elhúzódva, tétován. "Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak." mondtam, és a terebélyes tölgyre mutattam. A fa, valóban nem volt a társasági élet központjának mondható. Csaknem minden nap kijártam ide, és a hónapok alatt, egyetlen személy sem akadt, akivel meg kellett volna osztanom a hatalmas ágak, és lomb nyújtotta árnyékot. Ezért is volt igazán égbekiáltó a fiú tépelődése, rágódása. Bágyadt tekintetén, és fanyar, cinikus humorán meglátszott, hogy lelkét tépi valami súlyos probléma. Én ne tudtam volna... A hatalmas kastély, egészen apró, bájos makett-várnak tűnt onnan. Tornyai, mint apró gombostűfejek nyúltak a sebesen haladó fodros felhők szoknyái alá, a Nap, hol halvány, hideg fényt árasztott, hol pedig egy égi bárány oltalmazó, habos gyapjában fürdette kecsesen táncra perdülő aranytincseit. A fű bársonyosan hullámzott a végtelennek tűnő parkban, messze fák, sötétzöld tengerré lettek, melynek meg-meglibbenő felszínén kedvem lett volna elvitorlázni a didergő, fehér horizontig. Hűvös volt. Távolabbról tarka virágok illatát utaztatta hozzánk a szél. Egymástól csupán pár méterre, s mégis fényévekre álltunk, saját nyomorúságaink pusztító terhei alatt. Valamiért, amíg Montrego válaszát vártam, végigpörgött előttem azoknak az embereknek az arcképe, akik közel álltak hozzám, és mostanra már az égi világban szórnak bűbájokat, örök mezőkön, csodaréteken, túl az életen, az előtt, aki többre képes az embernél. Talán ha Felicia látna, könnyekben törne ki, hogy mennyire megváltoztam. Ha visszatérne, talán rám kiabálna, hogy építsem újra az életem, és kezdjek valamit, ameddig még nem késő... A fiam, mostanra már tizennyolc éves lenne... Akárcsak Mathias. Talán barátok lehetnének, talán ellenségek. Lehetséges, hogy köszönés nélkül mennének el egymás mellett a folyosókon, tudomást sem véve egymástól. A fiam, soha sem születhetett meg. A fiamtól, elvették a lehetőséget arra, hogy éljen. A torkom összeszorult, éreztem ahogy térdeim megremegnek. Újra, és újra képes voltam látni, érezni azt a pillanatot, amit akkor... Miért fáj még mindig úgy, mintha csak tegnap történt volna...? Tíz évig ültem a gyötrelmeimen, és talán kéne még ennyi, hogy valaha visszanyerjem régi önmagamat. Tíz év múlva, négy év híján hatvan éves leszek. Addigra mindenről lemaradnék...
Keserű szájíz gyűlt össze a nyelvem tetején. A szél, vadul cikázott.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 15. - 21:42:03
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Már épp eltűnődöm hogy valójában mennyire elcseszettül szar a helyzetem, mikor a professzor szóra nyitja a száját, és olyat mond, amire aztán abszolút nem számítok. Első percig azt hiszem rosszul hallok. Csak pislogok jó párat, nagyokat, tartalmasakat. Hogy mégis mi a szar van? Most komolyan jól hallottam. Én? Magányos?
Hát ennek aztán nem nevezném magam. Végtére is ott van Clem. És ha Clem nem is hát Lyana. És ha Lyana sem akkor a húgom. És ha ő sem akkor a barátaim. Végtelen embertömeget tudnék felsorolni kezdve Emily csapatkapitány Deannel kezdve egészen Parkinsonig bezárólag. Még a nyomorék Zambini is azért van hogy engem szórakoztasson az unalmas félperceimben a hülyeségeivel. Egyszer egy lovagi páncélt szabadít rám, máskor a varázslények kiszabadulásakor a büntetőmunka alatt majdnem a fejem szegte... mindig van valami hobbisport. Nem látom ebben hol a magány...
Ó nem. Nagyon nem. Sokkalta inkább érzem azt, hogy a tanárom a saját baját látja bennem. Ez pedig abszurd, mert se nem vagyok olyan vén mint ő, se nem annyira keserű. Najó, most talán annak tűnhetek de igazából csak amiatt mert Merlinke hiánya azért szíven üt. Nem gondoltam volna hogy az Elliottól kapott kis szőrmók ilyen gyorsan a szívemhez nő a kis denevérfüleivel...
- Dehogy vagyok! - hárítom el a vádat, de a hangom, érzem, hamisan cseng. Nem célom igazolni az állításom, meggyőzni sem óhajtom. No de ha én magam sem hiszem el, hogy várjam, hogy majd épp ő fogja lenyelni a szavaim?
- Amióta ismerem, mindig is az volt...
Elönt a pulykaméreg. Mi az hogy amióta ismer? Mit képzel ez az ember? Ki ő? Soha életemben nem láttam, fogalmam sincs kicsoda, micsoda, kiféle és ő osztja az észt magamról? Azért az eszem megáll! Oké hogy  a tanárom, a tisztelet meg a mindenféle bürökratikus marhaság de könyörgöm...! Mindennek van egy határa!
Már épp szóra nyitnám a szám hogy lehordjam a velem szemben állót a jó büdös cickafarkfűvel megspékelt fenébe, mikor közli hogy itt vagyok.
- Remek megállapítás, vénember! - morgom magam elé, amit feltételezhetően nem hall.
- Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak.
Van valami keserű tényszerűség a hangjában. Fájdalmasan idegesítő és nem tudok vele mit kezdeni. Tiltakozni ugyan lehetne, de... hasztalan. Sajnos magam is tudom van valami mélyen húzódó kőkemény igazság, amit akár hogy is tagadnék... csak éppen igazolnám vele. Igaz a mondás hogy néha bölcsebb az ember ha hallgat. Hát élek ezzel, pedig nem szokásom az ilyesféle magasröptű gondolatokat magamévá tenni.
Így telik el egy perc, talán kettő is, majd végül egy lépést teszek közelebb a tanárom felé. A szél nem segít, mivel ellentétes irányba fúj de még ez sem érdekel különösebben. Olyan akadály, ami könnyen leküzdhető. Nem úgy Reximo esetleges ellenállása. Rásandítok kíváncsian.
- Akkor ezek szerint maga is ugyanabban a cipőben van? Mégis... miért?
Akaratlanul csusszan ki a kérdés a számon. Valóban érdekel, mi is a lelki fájdalmának oka. Egyrészt ezzel elvonatkoztatok a sajátomról, még akkor is ha ez csak ideig-óráig tart, amúgy meg... hát nem is tudom. Érdekel hogy ha már ő ilyen bölcsen ténymegállapít mennyire bölcsen adja ki a saját féltve őrzött titkait. Gondolom semennyire és inkább elhajt a jó büdös... hát na oda. Minden esetre ha ő nem mond semmit nekem sem kötelességem. Végtére is nem szegezi a pálcáját a képembe... és ez is már valami, nem?


Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 15. - 22:36:01
Valami beletörődöttségszerű, fátyolos csillogás tölti meg az indulatos végzős szomorú tekintetét. Kíváncsian lép közelebb. A magány ellen nem lehet páncélt hordani, és pajzsot emelni. A magány belülről fakadó szenvedés, nyakra nőtt átok, melyet úgy is képes magával cipelni az ember, hogyha százezren állják körül. Szavakba önthetetlen dolog. Érzed a szükségét valaminek, vagy valakinek, de magad sem tudod megmondani pontosan hogy kinek, és minek. A kérdésére bár számítottam, mégis hideg zuhanyként ért, és valósággal gyökereket eresztettek egyenes lábaim. Némán tűnődtem pár másodpercig. Milyen furcsa, hogy egy hely, mennyire bizalmassá tesz két embert, pusztán csak azért, mert egy azon helyen vannak, egy okból kifolyólag. A vonatra váró emberek is gyakran úgy érzik, régi ismerősei egymásnak, és az időjárásról, vagy a szokatlanul pontos menetrendről tereferélnek. A nagy tölgynél, csak keserű dolgokról lehetett beszélni, de a keserű dolgok, sokszor édessé váltak, ha kimondták őket. Tettem egy bizonytalan lépést az előttem álló felé. Mégis miért éreztem azt, hogy beszélnem kellene vele? Miért akartam segíteni rajta?
"Igen." feleltem kurtán, bár egészen biztos voltam benne, hogy jóval méretesebb cipőm van, mint a fiatal mardekárosnak. Végigfuttattam a tekintetemet a hullámzó pázsiton, és a felhők közül előbújt a nap, ismét. Tarka, tehénfoltosra festették a földet a sugarak elé tolakodó pamacsos felhőfoszlányok. A napsütés melegét éreztem a ruhán keresztül is, fedetlen arcomon, és kezeimen pedig a szél hidegét.
"A háborúk miatt... De annak már majd húsz éve." mondtam végül, és elindultam Montrego felé. Gondoltam sétálhatnánk egyet, beszélgethetnénk, és talán mindkettőnk válláról lekerülne némi teher. Valamiért segíteni akartam neki.
"Mi nyomja annyira a lelkét?" kérdeztem, mikor végre Mathias mellé értem. Első alkalmam volt rá, hogy közelebbről is végigmérjem. Valóban lehangolt volt, tépelődő, és sarokba szorított. Reméltem, hogy tudok segíteni. És ha ehhez az kell, hogy feltárulkozzak kissé... Talán a tanítás, valóban terápiás tevékenységnek bizonyul majd a számomra...


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 15. - 23:33:58
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~
Enyhe káromkodást tartalmazó hozzászólás!


Háború. És húsz év? Valahogy sehogy sem áll össze a kép. El kell telnie legalább két vagy három percnek mire felocsúdok és leesik hogy a Sötét Nagyúr első felemelkedése majd bukása az, amire a professzor utal. Valóban húsz év lett volna? Jobban utánaszámolva, igaz. A tankönyvforma szerint tényleg annyi idő röppent tova, noha erre kettőnk közül ő emlékezhet, több oknál fogva is.
Igazából firtathatnám hogy mi volt húsz éve, de nem akarok vájkálni a magánéletében. Ez feltételezhetően nem tartozik csöppet sem a munkaköri leírásához. Annyira meg jóban sem vagyunk. Sosem voltunk. Talán sosem leszünk. Végtére is két rohadt hónap és itt hagyom ezt a tetves iskolát az összes vackával együtt...
Utána meg ki tudja mi lesz! Lehet Elliottal járom a világot majd, jó kis remekre szabott kalandokba keveredve (mert ha valaki mellett hát O'Mara mellett nem tud unatkozni az ember, ez holtbiztos!) vagy Eric mellé társulok az egyik vándorkalandjába... Az biztos hogy kiélvezem a helyzet adta lehetőségeket.
Annyiféle forgatókönyv van, annyiféle verzió, hogy ha belegondolok máris zsongani kezd a fejem. Mintha csak vasvillával szurkálnák, a legnagyobb kegyetlenséggel. A meg nem élt jövőképek villognak a szemem előtt. Nekem csak ez maradt, hisz a párja, a múlt maximálisan homályba vész.
- Mi nyomja annyira a lelkét?
Az hogy Tyrius mellém ér, egy teljesen normális dolog. Szinte fel sem tűnik, ösztönösen mozdulok vele és indulok el mellette, mintha csak invitált volna ő maga a sétára. Pedig nem. Na jó, talán a helyzet maga adta, vagy a hangulat... Fogjuk a hangulatra. A tény viszont fura, így ráeszmélve. Már hogy mennyire bensőségessé vált másodpercek alatt a beszélgetésünk. Pedig semmit nem mondtam és voltaképp ő sem nagyon. Mégis, átalakul a légkör. Már csak saját magamban is, mert a dühöm elillan, mintha sosem létezett volna.
A kérdésén eltűnődöm. Nyomja bármi is? Valójában sok minden, de olyan sok hogy minderre választ adni talán képtelenség.
- Hát... akad pár dolog. - ismerem el kelletlenül a valóságot. - Jó pár dolog.
Egyetlen apró bólintással zárom le szavaim. Nem tudom lenne-e értelme felhozni Lyát vagy Clemet, a fura párkapcsolati kavalkádot. Vagy a múltamat, az elcseszett jelenemet esetleg a fiktív jövőképeket. Többnyire gondolom nem, de hát... mégis csak ez zavar a legjobban.
- Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja... - bökök kezemmel a fejemre, mintha ez segítene. utalni a tényekre. Nem tudom Tyrius mit hallott vagy mit nem, de gondolom az igazgatónő felvilágosította pár dologról, többek közt az én állapotomról.
- Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!
Káromkodom el magam, elrévedve a fényfoltokkal tarkított parkba. Fel sem tűnik hogy esetleg mindezt nem épp egy tanár jelenlétében kellene kinyilvánítanom, aki könnyűszerrel róhat ki rám büntetést. Na nem mintha ezzel nagyon visszavetne bármiben, sőt... még megeshet hogy megköszönöm neki. Addig is lefoglalnám magam meg biztos támpont hogy ne akadjak össze Napsugárral egy kellemetlen egymást méregetős szituációra.
- Szóval.. bonyolult. - sóhajtok fel, és talán ez elég egyértelmű utalás arra hogy a nőkkel sosem volt könnyű. Eric mindig mondta, és sosem hittem neki. Hát most... most kezdem belátni hogy az ő életbölcselete mégis csak jótékony és valós. Kár hogy nem csöpögtet át, csak annyit, amennyit épp kénye-kedve tartja.  




Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 16. - 01:16:28
"Hát... akad pár dolog... Jó pár dolog." Mondta az akkor már sétatársammá avanzsálódott fiú, így vállvetve indultunk a távolban nyújtózó tornyok irányába, meglehetősen nagy kerülővel.
"Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja..." folytatta. Jól esett, hogy megnyílni látszott. Volt valami megmagyarázhatatlan varázslat ebben a pillanatban. Minden szó olyan egyszerűnek, őszintének, és súlyosnak tűnt...
"Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!" Olyannyira őszintének, és eredetinek, hogy ki sem zökkentett a káromkodása. Egyébként, sosem tartottam ezt különösen nagy dolognak. A többi kolléga úgy irtotta a mocskos nyelvet, mint a gazt, én mindig is modoroskodásnak véltem az ilyesmit. Elvégre ezek a szavak is csak szavak, és azért alakultak, hogy kifejezzük magunkat, az ehhez hasonló helyzetekben. Egy jóízű káromkodást visszatartani több okból is balgaság. Egyrészről kizökkent a gondolatmenetedből, másrészről pedig olyan, mintha a tüsszentést tartaná vissza az ember. Így hát nem is reagáltam erre az aprócska... talán kirohanásnak sem nevezhető felkiáltásra.
"Szóval... bonyolult." tette hozzá végül. Egy mélyről jövő hümmögéssel konstatáltam a partra vetett gondolatok halpiacát. Mire befejezte rövid monológját, csak akkor tudatosult bennem, hogy egy megsemmisített emlékű tanítvánnyal diskurálok. Tudtam jól, hogy Montregot, és más, a második háborúban "rossz" oldallal valamilyen módon kapcsolatban álló diák emlékezetét is törölték, de mégis, nehéz néha összeilleszteni a papírfigurákat a hús-vér arcokkal. Volt valami igazán ironikus az elém táruló helyzetben. Lényegében a visszailleszkedésben kéne segítséget nyújtanom, nekem, aki valójában sosem volt beilleszkedve sehova.
"Tudja..." kezdtem kissé eltöprengve, tekintetemet pedig a horizont megnyugtató lankáira eresztve.
"Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb tanácsadó, ami a szociális készségeket illeti... Ez bizonyára nyilvánvaló..." mondtam, és hűvösen elmosolyodtam. Nem nevettem gyakran. Legutóbb azzal a bizonyos Lee-vel, drog hatása alatt, a szertárban. Valami azt súgta, hasonló szinten állunk, már ami az érzelmi képességeinket illeti... Ez pedig nem nagy dicsőség. Én, a mindent megélt veterán, és egy amnéziás nyolcadikos... Nos, erről talán jobb nem beszélni.
"De azt hiszem, értem mire gondol." tettem hozzá rövid habozás után. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe. Mennyire idegen, és ismerős lehet egyszerre minden. Mintha tejüvegen át próbálnánk látni a világot.
"Talán nevetségesen, és profánul hangzik, de ha megpróbálna lenyugodni, ami persze tudom, jelenleg szinte lehetetlennek tűnik, és kevésbé görcsösen kapaszkodni a válaszkeresésbe... talán rendezhetné a sorait." persze tudtam, hogy olyasvalamit tanácsolok, amit szinte lehetetlen betartani, és amit nagy valószínűséggel Mathias is pontosan tud, de valahogy fel kellett vezetnem a gondolataimat, és jobb megoldás nem jutott eszembe, a tehén-tarka, füves kietlenség hullámzó hátán lépkedve.
"Ugyan soha nem éltem át emlékezetvesztést... Bár néha azt kívánom bárcsak..." kezdtem. Úgy csúszott ki a számon, lelkem töröttségének bizonyítéka, hogy tudomást sem vettem róla, csak folytattam.
"De higgye el, megértem, milyen nehéz tapasztalatok híján... úgymond beilleszkedni valahová. Talán ismeri a családomat. Évszázadok óta a külvilágtól elszeparáltan nevelték a fiaikat, így az én apám is engem. Először akkor láttam embert, a saját apámon kívül, amikor tizenegy évesen a Roxfortba kerültem..." mondtam, és magam sem tudtam, miért kezdtem hosszú anekdotázásba, talán megakartam nyugtatni a fiút arról, hogy nem csak úgy a vakvilágba prédikálok erről a problémáról. Roxannet valamiért nem volt szívem felhozni, holott valójában ő volt az első, saját korombeli akivel szót váltottam, kicsivel több mint negyven éve. Alkalmasint eszembe jutott. Kíváncsi voltam, vajon mi lehet vele. Hogy hol élhet? Él-e még egyáltalán? Kicsivel több, mint negyven éve történt, hogy a fehér liliom és a narancssárga találkozott a cseresznyefa tövében, és kacagott. Hamarosan fél évszázada, és mégis, az emlék olyan friss, mintha csupán pár éve történt volna.
"Lucius Malfoy volt, akivel először találkoztam, ugyanazon az expresszen, amivel maguk is utaznak, a mai napig. Itt semmi sem változott azóta. Jó barátom volt. Aztán az akadémia alatt... nos... finoman fogalmazva, eltávolodtunk egymástól." folytattam a vallomást. "Más volt a véleményünk... tudja... dolgokról." mormogtam, és megszívtam az orromat. Hűvös volt odakinn, de nem bántam a társaság miatt. Nehezen kezdtem neki az életem feltárásának, de egészen jól esett a gyónás. Abban bíztam, hogy Montrego is hasonlóan megnyílik majd, ha úgy véli segíthetek neki. Hihetetlen, hogy két idegen, egy talán nem is olyan véletlen esemény folytán, képes vállvetve sétálni, és az élet egyáltalán nem általános, mély dolgairól beszélgetni kezdeni. Márpedig hosszú idő után először, kezdtem magamat egészen jól érezni...


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 18. - 16:59:51
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

A szavai teljesen őszintének hatnak. Nem kertel. Ez meglep. Megszoktam, hogy a tanárokat messzemenőkig nem érdekli a diákok problémája. Azt is megszoktam, hogy elkönyvelnek valaminek, amiről nem tehetek. Mondhatni egy gyógyíthatatlan betegség áldozataként azonosítanak és ha szigorúan vesszük, az is vagyok. Mégis talán Tyrius az első olyan ember, még tanár létére is, aki nagyobb figyelmet fordít rám. Nem azt a majomkodós fajtát, amit a többiek alkalmaznak. Nem a fontoskodó szerepkört tölti be, hanem tényleg azt érezteti, az én problémám érdekli. Létezhet ilyen? Furcsa mód úgy érzem, igen.
Mikor közli hogy nem ő a legszakszerűbb előadó ebben a témában ösztönösen szaladnak össze a ráncok a homlokomon. Mindez persze az értetlenkedésből fakad, mert nem igazán értettem miért is mondja ezt. Tény és való, nem ismerem a professzorom. Hallani is csak foszlányok jutottak el róla irányomban, és hogy miért nem foglalkoztam mindezzel? Mert sosem érdekelt igazán a pletyka. A ki mikor miért és hol nem az én műfajom. Talán sosem volt, ezt nem tudhatom. A tény viszont az, hogy jelenleg hidegen hagy. Meghagyom ezt Belbynek, meg azoknak az ostoba fruskáknak, akik élvezik mindezt. Az együgyű népséget ez kielégíti, de és rendszerint nem sorolom ide magam. És ahogy a húgom viselkedését elnézem, meg a szavaiból kivettem ez mindig is így volt.
Zavaromat fokozza hogy rám pirít. Nem mintha nem lenne meg ehhez minden joga, no de… nem vagyok én egy pisis elsős, akit szabályozni kellene. Még csak a tanórán sem ülünk, ahol kihágást szegnék meg. Milyen jogalapon is vágja a fejemhez hogy nyugodjak le? Hisz fel sem húztam magam! Az hogy frusztrált vagyok… hát… Most őszintén? Ki ne lenne az a helyemben?
- De higgye el, megértem milyen nehéz tapasztalatok híján…
Megérti? Valóban? A kétség felmerül bennem, ám elég hamar el is illan. Van valami a hangjában, ami megnyugtat. Kezeim zsebre vágom és úgy baktatok mellette hallgatva őt, mintha csak kioktatáson lennék. A családja felemlegetésére elgondolkodva pillantok a távolba. Furcsa mód dereng valami, de nem mondanám meg száz százalékig hogy mi is a történet. Úgy hiszem a következő percek úgyis felvilágosítást adnak, és való igaz, így is van. Reximo mesélni kezd magáról meg az életéről. Csendesen hallgatom, arcom mindeközben kifejezéstelenné válik. Néha elpillant mogyorószín szemem a kastély tornyainak irányába, majd vissza rá. Nem konstatálom sem Lucius említését, sem a Sötét Nagyúr rémuralmát. Még csak hümmögni sem hümmögök, mert félek ezzel is túllövök a célon. A múltam ezen részére nem emlékszem, de tisztában vagyok a pletykákkal. Egykor én magam is halálfaló voltam, hisz ott a heg a bal alkaromon. Elég jellegzetes, még a hülye is levágja. Szar ügy.
Valahol szégyellem ezt. Tudom, hogy kötelező volt, nem volt más lehetőségem. Apám és Eric után eléggé adott volt, hogy kötelező azonos eszméket osztanom. Fogalmam sincs mennyire elleneztem vagy mennyire ellenkeztem annak idején. Bármennyire is próbálom erőltetni az agyam, mindössze a kékes villanás és a halk női hang suttogása maradt csak. Exmemoriam… és totális sötétség. Mi maradt? Én, üres és értetlen tekintettel. Emlékszem ahogy először belenéztem a tükörbe. Hogy saját magam sem ismertem fel. Ahogy értetlenkedve figyeltem Blaire-t, aki megrökönyödve tapasztalta hogy mi történt velem. A könnyeit, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Egyetlen biztos pontom a kulcs volt a nyakamba, de még azt is elvesztettem. Hála Elliotnak.
- Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni. – kezdek bele némileg zsörtölődve. Csöppet sem vagyok vidám, de ez talán nem meglepő. Mégis csak az életem részleteit szedem szét atomokra. Már azt, ami maradt. – Az pedig, hogy nem egyeztek ki.. gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló.
Vállat vonok, kissé cinikusan. Hiába az unokatestvérem, a tejfölszőke Draco mindig is az idegeimre ment. Sosem értettem Emily mit evett rajta.
- Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az.
Hát igen, sem Clementine nem könnyíti meg sem pedig Lyana. De még csak Elliot sem. Meg vagyok én áldva mindenkivel. Ó de mennyire hogy meg!



Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 18. - 17:38:20
A hideg, csontos ujjaival körülfonja meztelen kézfejemet, és belemar. Ösztönösen dörzsölöm össze mellkasom előtt tenyereimet, mikor Mathias beszélni kezd. Lépteim lassulni kezdenek, ahogy érdeklődésem egyre elevenebbé serken. Jól esett a fiú társasága, és az eleinte akaratlan közöny feszült figyelemmé alakult át a szavak bukfencező hullámain keresztül.
"Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni." mondta, mire röviden biccentettem. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ez az, ami a benne lévő feszültséget nem hagyja nyugodni, egy percig sem volt kérdés. Mennyire utálatos dolog is volt, hogy teljesen kitörölték az agyakat a háború végeztével. Persze megértettem valahol a cselekedetet... de akkor is kegyetlenségnek tartottam. Főleg ha megpróbáltam átérezni én, aki az emlékeiben él, a gyomrom diónyira húzódott össze, és úgy éreztem, nem kapok levegőt, mintha kirántanák alólam a talajt... Mégis, volt igazság abban, amikor azt mondtam, bárcsak ne emlékeznék semmire. Talán teljesen céltalanná válnék, bár így sem éreztem különösen indokoltnak magamat.
"Az pedig, hogy nem egyeztek ki... gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló." szavai ércesen csengtek a szélviharban. Megráztam a fejemet.
"Talán meglepődik rajta, de ez nem mindig volt így." kezdtem halkan. Akármi is történt húsz évvel ezelőtt, az előtte lévő időszak emlékei megszépültek. Talán Felicia miatt is, talán Lucius miatt is... Érdekes, hogy a temetés óta nem láttam. Éppen hogy csak karcolta egymást a tekintetünk. Valamit lezárt bennem akkor, hogy eljött a szertartásra. Olyan volt, mintha nem csak a feleségemet, és a gyermekemet temettem volna el, hanem velük együtt az azt megelőző életemet is.
"Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az." folytatta, én pedig a sietve rohanó felhőkre emeltem a tekintetemet.
"Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se." a szavak fájdalmasan gyötörve röpültek az ég felé. Hitvány dolognak tartottam az önsajnáltatást, így hát egy pillanatig sem akartam azt éreztetni, hogy fájnak a kimondott igazságok. A bárányfelhők fodros gyapjáról, egyenesen a fiú kökény szemeibe ejtettem hűvös pillantásomat és megálltam.
"Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának." a szavaim sziszegtek. Éreztem hogy remegek gyomortájékon. A torkom összeszorult. Az emlékképek gyötörtek. A lépcső, a betört ajtó a folyosó végén, és a vértócsa, melybe belenyal a villámlás pillanatnyi fénykavalkádja. Én nem voltam gyáva. És mi az ára? "Sosem  okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.'' ismételtem önmagamat, hátha lenyugszom tőle. Beharaptam az alsó ajkamat, és kieresztettem a tüdőmben érlelt mérges levegőt.
"De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak." nyögtem ki végre, és kiengedtem a görcsösen feszülő izmaimat. Erős iróniát éreztem a beszélgetésünkben. Két ember diskurál... egy olyan ember, aki megszabadulna a múltjától, és egy olyan, aki képtelen tovább lépni nélküle.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 19. - 20:07:55
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


- Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se.
Tudok a jelenből jövőt kovácsolni? Ebből az üres, sivár jelenből? Képtelenség. Érzem hogy az. Tudom hogy a múltból lehetetlen, de az én jelenem megegyzik annak a kietlen szakadéknak a szélével ami vélhetően az ő múltja. Nevetséges, de tudom hogy fel kell építenem önmagam, újra, lassanként. Ez viszont nehezebb, mint gondoltam elsőre. Macerásabb, mint reméltem és… kimerítőbb mint hittem. Némán figyelem, ahogy a professzor felpillant az égbe, minta onnan várná a megváltást. De persze ez elmarad. Csak a felettünk elrohanó felhők mosolyognak vissza és látványuk csöppet sem szívderítő. Számomra nem. Mondjuk jobb, hogy nem szakad az eső, mint az elmúlt hetekben. 
- Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának.
Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Elég volt Malfoyjal egyszer találkozni, a fiával meg fél évig összezárva lenni az iskola falai között… egyértelmű, hogy azonos tőről fakadnak.
- Sosem  okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.
Okosan? Lehet én nem értek mindent, és fogalmam sincs mi köze van ennek az egésznek Tyriushoz, de azt tudom hogy ez nem okos dolog volt. Félni sosem tudnak az emberek okosan. Még bölcsen sem. A félelem elég egyszerűen kerít a hatalmába és maximum az a bölcs ha tartasz valamitől és óvatos vagy… Kiigazítanám, de mire szétnyílnak ajkaim addigra a tanár lezárja a monológját.
- De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak.
Hát jó. Nekem nem kell kétszer mondani. Nem szívlelem őket, és kár is rájuk fecsérelni a szót. Sokáig úgysem fog már összezárni minket egy kőhalom és onnantól mindenki megy a saját útjára. Legalábbis… remélhetőleg. De addig várnak a vizsgák, jön a végső megmérettetés és kiderülnek a felvételik. Clem majd szépen elköltözik Londonba, természetesen nélkülem és mindenki rohadt boldog lesz. Hát vajon miért nem érzem én ezt a felhőtlen örömöt? Miért csak csalódottság mardossa lelkem kietlen partját?
- Tudja tanár úr, adhatna némi tanácsot. Már ha persze nem bánja…. – kezdek bele kissé kétkedve és rá pillantok. Szemeim összeszűkülnek, így méregetem őt és próbálok rájönni mennyire vevő minderre vagy mennyire nem. Normál esetben valószínű Ericnek írnék, és kikérném a tanácsát, de hát ő most nem is tudom merre jár. Meglehet hogy kézhez sem kapná a levelet nyárig…. Mostanában olyan kiszámíthatatlan!
- Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…
Tudom hogy Clem nem írt Nat Forestnek. Meg sem próbál a Kalamárisba elmenni egy interjúra. Nem tudom azért, mert közöm van hozzá vagy mert ezzel is ellenem akar harcolni. Esetleg, mert szimplán ennyire makacs? Meglehet…
- És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is… - dünnyögöm mérgesen, és rájövök ez rohadt nagy hiba. Nem kellene már rögtön azzal aláásnom saját magam, hogy kiadom az összes információt. Azonban mégis érdekel egy tőlem jóvalta érettebb ember véleménye. Több mint esélyes, hogy a múltban átélt ilyesmit vagy közel ehhez hasonlót. Ha nem is szerelemmel kapcsolatban hát más téren. És ha más nem, legalább ebből tudnék építkezni. Talán ez iránymutató lenne… mert most úgy érzem magam mint egy vak, aki kóvályog a világban.


Cím: Re: Park
Írta: Tyrius A. Reximo - 2018. 01. 21. - 19:30:02
A fiú, rövid habozás után a tanácsomat kérte, szó nélkül, komoly tekintettel biccentettem, jelezvén, hogy minden tudásommal segíteni szándékszom neki.
"Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…" figyelmesen hallgattam végig. Úgy éreztem, kissé zavarban volt, hogy megnyílt előttem, azonban erre semmi oka nem volt. Minden esetre nehéz kérdések rágták a fiatal nyakát, amikre választ ugyan tudtam volna mondani, de azzal nagy valószínűséggel nem jutottunk volna előrébb, hiszen ezt ő is könnyedén kieszelhette volna.
"Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." felelem kisvártatva, mire a fiú közbevág.
"És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is…" felkapom a tekintetemet, és összehúzott szemöldökkel fürkészem Mathias arcát.
"Harmadik?" kérdezem rövid hallgatás után. Nem értettem egészen pontosan mire céloz ezzel. Ha talán két végén égette a gyertyát, abban az esetben nem tudtam volna mást tanácsolni, mint hogy lépjen ki abból a mérgező kapcsolatból. Érdekes, és ismételten ironikus helyzetet teremtett, hogy párkapcsolati kérdések vetültek fel. Jócskán személyesnek, és magánügynek véltem, de valahol azonban igazán megtisztelve éreztem magamat, hogy megnyílt előttem. Megköszörültem a torkomat.
"Akárhogy is..." kezdtem a "harmadik" kérdésen átlendülve. "Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki." mondtam, és magam is meglepődtem, hogy káromkodtam, de úgy éreztem, most már nyílt lapokkal játszunk, és mint két férfi beszélgetünk. Szívesen felajánlottam volna azt is, hogy tegeződjünk... de talán az még várathat magára.
"Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk." toldottam még hozzá, és egy erőtlen, halvány, de annál szelídebb mosolyt engedtem, hogy fellazítsa átfázott arcomat. Reméltem, hogy ésszerű dolgokat sikerült tanácsolnom, bár információ hiányában nem mertem mélyebbre ásni, nehogy téves útmutatással lássam el. A szeretet kérdéskör egy nagyon mély tenger, aminek a felszíne könnyen felsérthető, a legapróbb, belehulló kaviccsal is, ha azonban őszinteségre sarkallom Mathiast, azzal nem lőhetek túl egyetlen határon sem. Kivéve persze, ha hazugságra épült kapcsolata van... De ilyet nem is nagyon feltételeztem volna.


Cím: Re: Park
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 25. - 21:00:30
zene:CWK - Restless (https://www.youtube.com/watch?v=SKQRf85joKs)
(https://i.imgur.com/NXyaMB3.png)


'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Az a "Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." inkább hangzik úgy, hogy nos nyilvánvalóan meg kell találniuk. De a kell és a lehet között óriási különbségek vannak. Egész eddig én magam sem jöttem rá, csak ahogy kimondtam. Lássuk be, egyre jobban érzem hogy mindez lehetetlen. Pedig még pár hete nem egészen így volt. Voltaképpen akkor teljesen máshogy álltam a dolgokhoz és teljesen máshogy is láttam a világot. Vicces milyen hamar tudnak változni a dolgok. Valahogy rend szerint sodor magával az ár és bárhogy úszok az ellentétes irányba, nem győzhetek. Egyszerűbb hát megadnom magam és beletörődnöm. Eddig azonban nem akartam. Sosem akartam ennyire gyenge lenni.
- Harmadik?
A visszakérdezés semmi de semmi jóval nem kecsegtet. Igen harmadik. Igen, jól érti. Érzem hogy túl messzire mentem, és már bánom hogy egyáltalán szóba került köztünk ez az egész. Kényelmetlenül feszengek, mert hát mégis csak egy tanárral állok szemben. Könnyen megleckéztethet, pontlevonással sújthat noha semmilyen szabályt nem szegtem. Elvárhatja a tiszteletet és minden valószínűség szerint el is várja azt.
- Áhhhh, mindegy! Lényegtelen!
Próbálom odázni a szavak súlyát, de még én magam is érzem mennyire hamisan cseng. Már csak pár hét... pár hét és szabad leszek magam mögött tudhatom mindazt az agyrémet, amit az iskola jelent. Amit Clem is jelent vele együtt. És talán... talán majd akkor... majd látom hányadán is állok. Magammal. A világgal. Lyanával.
- Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki.
- Hát pont erről van szó! - kapom fel a fejem az addigi fák koronájának bámulásából. - Én csak jót akarok neki, de mindent támadásnak vesz. Egyszerűen... áhh mindegy.
Nem akarom kimondani a nyilvánvalót. Azt, hogy nem fogad el. És olybá tűnik nem csak a véleményem hanem engem sem. Ennek pedig így nincs értelme, tudom. Mégis ha csak rágondolok, rosszul érzem magam. Hát normális ez?
- Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk.
Megütközöm a másik szavain. Ledermedek. Sokkalta ösztönösebb a testbeszédem mintsem gondolom. Úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Szeretni? Szeretni?
Nem magával a szóval van bajom. Annak az értelme teljesen nyilvánvaló, közérthető.... használhatnám is. Végtére is, tudok szeretni. Szeretek is. Szeretem a húgomat, jobban mint bárkit a világon. Szeretem Ericet, hisz a legjobb barátom. Különös, de még Elliot bilifejét is ide sorolhatnám. És ott van Emily, Elena... mind-mind közel áll hozzám, közel a múltamhoz. Részek belőlem... én pedig része vagyok az életüknek. Dean meg a meredező Pálcák klubja, a kviddics... Pierce és a csinos kis karkötője, az álmot hozó bájitalok... O’Mara meg Elena karkötője, no meg a kulcsom titka... tudok szeretni és nem is ezzel van a baj. Sosem gondoltam bele abba ténylegesen hogy Clemet is szeretem. Pedig, valóban. Mindig csak azt mondtam neki, hogy fontos nekem. De szerelmes vagyok? Szerelmes voltam valaha? Hozzá teljesen más érzelem fűz, mint Lyához. Napsugár szép lassan épült az életem részévé, bearanyozva a szürke, nyomott hétköznapokat. Lyanának egyetlen pillantása máris a szívembe égett. Akárhogy is... fájdalmas lesz elválasztani magam az egésztől. Valahol talán jobb tagadásban élni. Nem segít Tyrius szelíd, rávezető hangneme sem. Sejtem, hogy azt hiszi ő mennyivel bölcsebb és többet tudó, de nem lát a fejembe, nem érti azt a baromi nagy őskáoszt sem, ami a lelkemben dúl... Nem tudná ő sem meghatározni ez szeretet-e valódi szeretet vagy puszta törődés... mély védelmező ösztön, hisz Clem mindig is olyan elveszett volt... akár csak a húgom.
- Öhm... igen. Nem. Nem tudom.
Elakadok, mert a határozatlanságom totálisan hatalmába kerít. Pedig igyekszem megemberelni magam. Egy aranyvérű nem engedheti ezt meg, ráadásul nem egy Montrego.
- Voltaképpen ostobaság az egész. Ha valaki nem fogad el annak, aki vagy jobb tovább állni. Nem akarom senki lelkét mérgezni. Gondolom maga is így volt a Malfoyokkal. Jobb tőlük távol tartani magunkat.
Eltűnődöm a nagy életbölcseletemen, ami fogalmam sincs honnan fészkes glimbókrángásból tört rám. Mikor lettem olyan okostojás, mint a hollóhátas húgom? Rühej.
- Már ha megteheti ezt az ember a rokonai kapcsán...
Evidensen nehezen kivitelezhető. Azok a fránya kötelező rendezvények... de hát nekem mindig is mázlim volt. Mindig volt egy Eric Lestrange-em aki vagy kihúzott a bajból vagy épp maga rángatott bele, így sosem szorultam rá a tejfölösszájú szöszke Malfoy-klán társaságára, amiért hálát adok Merlinnek, a magasságosnak!