Park

[- Aha, pont úgy nézel ki –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Végül is, lehet egészen idilli is, ha az ember a hátára fekve a fűben nem csinál mást, csak az eget bámulja. Épp csak február van, a hideg jelentősen meg tudja ölni a helyzet szépségét, arról nem is beszélve, hogy Mathiasról most épp sok minden eszembe jut, csak az idill nem. Én sem érzem magam túl idillien, igazából minden észérv az ellen szólt, hogy idejöjjek hozzá, aztán nézzem meg magam, mégis itt vagyok, de egy kicsit azonnal meg is bánom… az egyetlen dolog, ami itt tart, az valamiféle emberségesség, azt hiszem. Mármint, egy Mathiashoz hasonló egészségben levő fiatalember, aki nem tud feltápászkodni a földről nem túl valószínű csak úgy spontán, vagyis elég egyszerű rájönni, hogy valami baja lehet. Hogy külső, vagy saját behatásra, az egy egészen más kérdés, de engem nem úgy neveltek, hogy fordítsak hátat azoknak, akik esetleg segítségre szorulnak. Mondjuk igaza van, hogy nem igazán hajlik eme segítség elfogadására. Én sem vagyok egészen biztos abban, voltaképpen miben is tudnék neki ténylegesen segíteni, épp csak azt teszem, amit a lelkiismeretem diktál. Az én utolsó, ostoba, hülye lelkiismeretem.

Elvégre meg sem érdemli igazán, hogy idejöttem. Ha a tegnapi kis intermezzónk nem történik meg, akkor őszinte segíteni akarással jöttem volna, most azonban inkább olyan vagyok, mint az éjszakai lepke, akit vonz a fény, annak ellenére, hogy valahol tudja, nem jó ötlet az egész. Talán csak a befejezetlenség érzése az, ami zavar. Hogy voltaképpen soha senkivel nem tettem még meg, hogy csak úgy, feldúltan ott hagyom a fenébe, mert magam sem tudom eldönteni, hogy inkább rettentően dühös, rettentően csalódott, vagy rettentően szomorú vagyok-e miatta. Ezt igazából még mindig nem is sikerült eldöntenem, ahogy nem is tudtam még feldolgozni sem azt, ami tegnap történt, épp csak lenyugodtam. Ami nem téveszthető össze azzal, hogy elfelejtettem volna, vagy akár megbocsájtottam volna neki, amiért olyan barbár disznóként viselkedett velem.
- Aha, pont úgy nézel ki – mondom a magam részéről viszonylag csendesen, és ítélkezéstől mentesen. Nem tudom egyébként sem, mi történt vele, úgyhogy addig pláne nem tudom eldönteni, mit gondoljak az önkéntelen viselkedésről. Valahol mondjuk kissé vicces látvány, de azért továbbra sem hiszem, hogy jókedvéből csinálna itt kinn bármit is, ami viszont kétségtelenül aggasztó, én azonban mi a fenének aggódok érte? Biztos tud vigyázni magára, nálam például jobban is, de mindegy.

Nem tudom mire vélni ezt a nevetést, pláne hogy sem őszintének, sem vidámnak nem hat, úgyhogy csak kicsit értetlenül tipródok mellette, ahogy fürkészen vizslatom. Lemondóan sóhajtok arra, amit mond - Én nem vagyok a fűben, csak te. Ezen meg már erőteljesen késő elkezdened aggódni… - egy kevés rosszallás azért persze odaeszi magát a hangomba. Mert igenis volt hatása annak, amit tegnap tett. Nem hiszem, hogy pusztán képzelném azt, hogy mások olykor összesúgnak a látványomra, Roxmortsban úgy méregettek egy kevesen, mintha most látnának életükben először, és ez nem hiszem, hogy azért lenne, mert maguktól felfedezték volna a létezésemet. Ez Belby műve. Vagyis igazából, nem… egyáltalán nem. Mert ha Mathias nem bolondul meg, akkor Belbynek továbbra is olyan érdektelen diák lettem volna, mint eddig. Úgyhogy nekem itt csak ne hozakodjon elő ilyesmivel, amiért eleve miatta kell aggódnom bármi miatt is…
- Szerinted ez jó ötlet…? – kérdezem, ahogy megmozdul, és láthatólag próbál felállni, de még én is érzékelem, mennyire furcsán ingatag minden mozdulata. Azt azonban nem látom előre, hogy pont a kezembe fog csimpaszkodni, hiszen ez butaság, pusztán a kézfejemmel esélytelen, hogy megtartsam a súlyát, ha esetleg szépen lassan hagyta volna, hogy két kézzel felhúzzam, majd a vállamra támaszkodjon, annak jelentősen jobb eredménye lehetne, de igazából, ha választhattam volna, én inkább mondjuk egy jól irányzott pálcamozdulattal belebegtetem a gyengélkedőre, vagy valami ilyesmi. Mondjuk azt sejtem, hogy ilyesmit úgysem hagyott volna. Amit tesz azonban, elég katasztrofális eredményhez vezet. Olyan erővel ránt el, hogy arra abszolút nem számítok, mintha a Föld összes gravitációja húzná őt vissza, és pont ezzel az erővel húz engem is, amitől persze váratlanul elborulok én is, csak egy halk, meglepett sikkantást tudok hallatni, mielőtt földet, és Mathiast fognék.

*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever

~outfit~


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

- Aha, pont úgy nézel ki –
Ez a csaj miért nem tudja megállni hogy ne kommentáljon egyszer az életben? Jó legalább nincs semmi ellenszenv a hangjában és végtére már ez is valami. Ám mégis érzem hogy nem tekinti a dolgot jó szemmel. Már megint a hatalmába kerít az az érzés, hogy ugyanolyan, mintha a testvérem állna felettem hasonlóan megrovóan. Blaire-ből mondjuk biztosan kiérezném a sértettséget és ő tutira valagba is rúgna. Ellenben Clem nem tesz ilyet hanem nekiáll fecsegni, amit fel sem fogok. Mintha valamit a fűben ülésről makogna.... De hát kit is érdekel? Túlságosan el vagyok azzal a ténnyel foglalva, hogy ne hányjam el magam itt menten. Mert persze a felülés egy dolog, a szédülés egy másik. A harmadik a gyomrom, ami persze kapja asz öklöst. Mert ugyan Clementine van oly kedves és érdeklődve figyelmeztet hogy nem biztos hogy kellene ez nekem -persze hogy nem- de ellenállni nem áll ellent nekem. Ha józan lennék és humorosabb kedvemben leledzenék biztos cukkolnám is ezzel, márhogy  szeretem a lányokat levenni a lábukról. Vagyis szerettem. És az ő esetében még ez szó szerint is értendő. Helyette azonban egy halk kényszeredett nyögés hagyja el a számat, miközben ő felsikkant. Halkan de erőteljesen persze, miközben a kezénél fogva megindul a talaj felé. Közben meg mit ad Merlin, hát nem a gyomromba talál be? Na hát nem is kell annak több, rögvest émelyegni kezdek. A lány meg halkan puffan mellettem a földön. Fél percig próbálom feldolgozni a dolgokat. Mármint a zúgó fejem, aminek nem segített Clem meglepett hangja sem, a fel és le liftező gyomrom, amitől rám jön a krákogási roham. Köhögök és köhögök miközben próbálom feldolgozni hirtelen könnyel megtelt szemekkel sűrűn pislogva a hirtelen jött  az engem ért testi sokkot. Többé-kevésbé sikerül is és Clem re sandítok, majd elkezdek röhögni.
- Na most magyarázd ki Belby-nek a fűben fetrengést, szépségem! -
Igen, cinikus vagyok egy kicsit. Épp csak azért, mert utálok a tegnapra gondolni, ő pedig valami oknál fogva mindig erre emlékeztet.  És persze gondolom én is őt. Ugyanakkor meg is lep hogy mégsem sétált tovább, a többi meztelen lánnyal egyetemben. Fura, rajta ruha van... hát ez igazán érdekes. A lelkem mélyén meghat a kedvessége, de persze ezt ha megölnének sem vallanám be. És talán épp ezért van a fura tény, hogy a felé irányuló dühöm lassacskán kezd elpárologni.
- Jól vagy? -
Pillantok rá kissé aggódva. Végtére is most zuhant majdnem másfél métert miattam. Na jó talán kevesebbett, tekintve hogy felém görnyedve érte a hirtelen támadás. Pedig tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki. És gondolom ő sem akart a térdével gyomorszájon térdelni. Minden esetre sípolva fújom ki a levegőt, miközben megeresztek egy féloldalas vigyort. Mert megint nevetséges a helyzetünk és így félig vagy már szinte teljesen részegen ez duplán abszurdnak hat. Fel is könyökölök és felé fordulok féloldalasan. Így főleg a jobb kezemre támasztom a testsúlyom jelentős részét, míg a balban lévő wishkey-s üvegre pillantok. Csodálkozom hogy nem lett baja, de még csak ki se folyt belőle nagyon. Mekkora királyság már!
És már épp meghúznám újra, mivel újra elfog a kísértés na meg a szomjúság, mikor eszembe jut hogy illetlenség más előtt inni. Már ha az nem iszik. Így kissé bűnbánó arccal nyújtom Clem felé az üveget.
- Kérsz? -
Van egy olyan érzésem hogy totál elutasító lesz. Hisz ő az a jókislányos, aki soha semmit nem csinál, ami tilos. Vagy ami épp a határokat feszegető. Valószínű tényleg ezért akadhatott ki hogy megcsókoltam tegnap. Ez már nem fér bele a prűd életvitelébe. Vajon még szűz? Tutira...! Hisz lássuk be, talán már az se fér bele az erkölcsrendészetis uncsi életébe, ha valaki megfogja a kezét. Pláne hogy le is dönti a lábáról... pfff.... Mit is várok?
Szóval akár az üvegért nyúl akár nem, én rántok egyet a vállamon. Nem fogok én itt rá várni. Ahogy Lyára se meg senkire se. És persze keserédes gondolataim kíséretében iszok két nagy kortyot. A lángnyelv pedig megkezdi szédítő útját a torkomba. Legalább annyit remélhetek hogy lenyugtatja kissé a bukfenceket hányó gyomromat, amit a lány sikeresen elintézett egy negyed órára. Igazán hálás lehet a wishkey feltaláló atyjának, ha nem okádom le őt vagy épp magamat a következő percben. Persze ezt az sem könnyíti meg, hogy a közvetlen környékemre csapódott be és megint megérzem az édes puha virágillatát. Ami jó, túl jó és aktívan idézi fel a tegnapot. Vele együtt pedig egy újabb bukfencet  gyomromban.

[- Merlinre, kimerítő lehet neked lenni, Montrego –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Ahhoz képest, hogy én zuhanok állásból a földre (jellemző), igazából Mathias az, aki sokkal szarabb állapotban van nálam. Én inkább meglepődtem, semhogy igazán bajom esett volna. Azt viszont valamennyire érzékeltem, hogy mintha a fiúba rúgtam, vagy talán térdeltem volna, ami igazán nem volt szándékos, de azért kötelező jelleggel elmormogok egy „bocsit”. Nem mintha nem lenne őszinte a bocsánatkérés, de annyira túlzásba sem akarom vinni. Tegnap voltaképpen simán rászolgált, hogy lekeverjek neki egyet, csak akkor és ott, attól tartok, hiányzott ehhez belőlem a felháborodás ezen foka, meg talán kicsit a bátorság is, és holmi testi erőszak helyett (amiben egyébként sem hiszek), csak ordibáltam vele. A nyílt folyosón. Amiért igazából szabályosan szégyellem magam, bár nem Mathias miatt, pusztán csak azért, hogy mindennek tetejében még én magam is nyilvánosan jelenetet rendeztem. Most már igazán mindegy… mindenesetre a földön találom magam, féloldalasan, kissé szerencsétlenül (naná), borulok el, de legalább onnan hamar le tudok ülni normálisan a hátsó fertályomra, hogy premier plánból nézhessem Montrego szenvedését. Már az is elég büntetés szerintem neki a tegnapiért. És hát… nem néz ki valami jól, maradjunk annyiban, ami valahol ironikus, hiszen többnyire olyan, mint akit skatulyából húztak elő, szerintem szabályosan többet foglalkozik a megjelenésével reggelente, mint én. Ettől, bár nem szép dolog, egy kicsit jobban érzem magam a társaságában.

- Merlinre, kimerítő lehet neked lenni, Montrego – felelek sóhajtott cinizmussal az övére, és egyébként ezt így is gondolom. Korábban ugyan nem ismertem egyáltalán (igaz, annyira nagyon most sem, épp csak furcsán összeválogatott dolgokat tudok róla, azt is főleg véletlenek sorozata, és buta félreértések miatt), mégis tudtam, hogy kicsoda, úgyhogy feltételezem, régen is elég hasonló volt az élete a mostanihoz. Hogy folyton holmi Charisma Belbykkel hadakozik (teljesen feleslegesen amúgy), meg hülyeségeket csinál, amibe szabályosan beleheccelik, megszokta, hogy amilyen hatással másokra van, voltaképpen azt csinál, amit akar, akivel akar. Nem kimondottan vonzó számomra ez az életmód, a magam módján bizonyára legalább úgy sajnálom miatta, ahogy ő sajnálhat engem, noha meggyőződésem, hogy elég sok téveszméje van rólam… nem lep meg, elvégre ha emlékszik rá, ha nem, sosem mozgolódtunk ugyanazokban a körökben, szerintem semennyire nem tudja, más, egyszerűbb diákok, hogyan élnek, és léteznek az iskolában. Erre elég egyértelműen utalt tegnap. Nem a legkedvesebb modorban, hozzátenném, de ezen már szabályosan lusta vagyok megsértődni… vannak nagyobb gondjaim is. Mindenesetre, nem nevetek vele, csak egy egészen kicsit hunyorgok haragosan, de ez közelében sincs annak az indulatnak, amit tegnap éreztem.
- Jól vagyok – válaszolom aztán, kicsit mondjuk bevertem magam comb és fenék tájékon, de ezt pont nem fogom az orrára kötni - Te viszont borzalmasan festesz – közlöm egyszerűen, hátha ezzel nincs tisztában, bár ha olyan rosszul van, mint ahogy kinéz, akkor talán van róla némi fogalma.


Aztán hamar jön a felismerés, hogy eddig nem vettem észre egy nagyon fontos részét a képnek. Nevezetesen az üveget, amit Mathias a baljában szorongat, és a címkéről még én is be tudom azonosítani, hogy whisky van benne. Whisky, de éppenséggel abból nem annyira sok, hogy valakinek ne kellett volna már egy jó részét elpusztítania. Ja. Ja, hogy így állunk…! Ez a fordulat mondjuk egyáltalán nem kedvező. Ha csak valami baja lenne, talán könnyen meg lehetne győzni, hogy menjünk be a gyengélkedőre, és se perc alatt rendbe hozzák, de ha egyszerűen „csak” részeg, hát akkor nagyjából azt sem tudhatom, mégis mire számíthatok tőle, segíteni meg maximum az segítene rajta, ha mondjuk… hát, nem is tudom, ha mondjuk abbahagyná az ivást, de ez az idióta vígan kortyolgat az üvegből, minek után én egy kicsit meglepett fejrázás közepette elutasítom a kínálást.
- Azt hittem, csak a barmok isznak egyedül – jegyzem meg félrebiccentett fejjel, bár valószínűleg ezt én most egyáltalán nem gondoltam át, nem feltétlenül felbosszantani szeretném, az valószínűleg egyikünknek sem tenne túl jót. Mindenesetre furcsa, Montregót pont nem úgy képzeltem eddig, mint aki egyedül néz az üveg aljára, szóval nem kell nagy észlénynek lenni ahhoz, hogy hacsak nem hagyták itt fetrengeni a haverjai (amit kétlek, ki csinál ilyet? Ráadásul biztos vagyok benne, hogy alkoholt fogyasztani az iskola területén, de akár még birtokolni is, nem épp dicséretes, szóval egyszerűen ez csak ostobaság lett volna bármilyen haver részéről), akkor valami egyéb baja van, amiért ebbe az állapotba került.
Elveszem a kezéből az üveget, miután kortyolt. Nem túl kapkodva, vagy sietősen, és szerintem nincs abban az állapotban, hogy a motivációmon gondolkodjon, de hamarosan rá fog jönni  egy nagyon kellemetlen dologra: nem azért vettem el tőle, hogy akkor majd most ne igyon egyedül. Azért vettem el, hogy egy gyors mozdulattal a feje tetejére állítsam az üveget, sikeresen elkezdeni kilocsolni annak tartalmát.

*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever

~outfit~


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

Clementine reakciója a szavaimra csillagos ötös. Ugyanolyan cinikus és cseppet sem próbálja leplezni. Ez jobban tetszik, mert legalább tudom hányadán is állok vele. Jobb a nyílt véleménycsere. Még ha ennyire sekéyes fajta is. De aucs, azért ez egy kicsit fájt tőle. Mi az hogy fárasztó? Vagyis, az ő szavaival élve egészen pontosan kimerítő?
Még maga a tény nem is lenne annyira vérlázító, de így... hát ezzel a hangnemmel baromira az. Nemtetszésem ki is ül az arcomra, habár a fintor részben jórészt a még mindig háborgó gyomromnak szól. Olyan érzésem van, mintha nem akarna megnyugodni kb sose. És ezen az sem segít, hogy Clem, miután közli hogy igenis jól van, még mocsok módon rám kontrázik. Mégpedig nem is akár hogy.
- Te viszont borzalmasan festesz –
Valóban? Ez azért meglep. Mármint hogy egyáltalán észreveszi vagy érdekli.
- Kösz… -
Nyögöm ki kellően szkeptikusan. Most erre mit lehetne válaszolni? Hogy te meg milyen jól nézel ki velem ellentétben? Csak azért mert józan vagy meg kis konzervatív? Na nem….
És mintha ez nem lenne elég, még egyet belém rúg. Talán heccből, talán mert tényleg cseszettül megérdemlem. De azért ez talán már túlzás a részéről is.
- Azt hittem, csak a barmok isznak egyedül –
Hogy mi van?
Na ez az a pillanat, amikor leesik az állam, és tátott szájjal bámulok rá egy fél percig. Ezek a szavak valóban az ő középkori életvitelt élő elméjéből szöktek? Mégis melyik rejtett zugából? Elfog a kétely, hogy vagy tényleg ezt az egészet behallucinálom -mert mégis mikor mond ilyet egy prűd lelkű lány?- és nem is valós a szituáció vagy halálra fagytam és már rég meghaltam. De erre ma már nem akarok választ kapni, szóval egy vállrándítással intézem el meg azzal hogy megpróbálnék újra az üvegfenék aljára nézni belülről. Nos ez egészen addig megy, míg sikerül kettő vagy három kortyot a számon át magamba csorgatni, de többre esélyem sincs. És az esélyt Clementine veszi el azzal a laza mozdulatával, ahogy felém hajol. Az illata megint bekúszik az orromba, és újra körbe ölel. Túl puha, túl nőies és túl nem hozzá illő. És talán mert annyire görcsösen lefoglal ez, könnyedén tudja ő kiszedni ujjaim közül a palackot. Nem is ellenkezem, mindössze a szemöldököm szökik fentebb a homlokomon és érdeklődve pillantok rá. No lám, mégiscsak meggondolta volna magát?
És már elvigyorodnék, elégedetten és öntelten, hogy na mégis csak meggyőztem és végre sikerült kizökkentenem abból az átkozott skatulyából, amibe magát szuszakolta, mikor.... mikor.... jól látok...? K i ö n t i ?
Felhördülök. Kissé talán állatiasan is, de ez az alkoholnak tudható be. Viszont jogos. Baromi jogos. Még józanon is kiakasztana ez a dolog. Mégis milyen ez már? Kiönti? Jó hogy nem vigyorog hozzá undorítóan és tapsikor örömében mint egy öt éves. Ettől az az unott arc is katasztrofálisabb, amit vág, ahogy minden érzelem nélkül fordítja fejre az üveget.
Érzem, ahogy a harag elönt hirtelen és ugyanakkor elfog a kétségbeesés is. Bassza meg, ez azért drága pia volt ahhoz, hogy a füvet szentelje fel vele.
- Te mégis mi a fészkes fenét művelsz? -
Kiáltok rá nem túl finoman és kapok felé. Ujjaim az üveg felé próbálnak fókuszálni, megakadályozva hogy a nyakán át még több értékes barnássárga folyadék szivárogjon el. Csakhogy az előre lendülés mozdulatának hatására véletlen kettő lett a palackból is, meg a lány kezéből is. A fene egye meg....
Hirtelen nem is tudom melyikhez kapjak, és plusz önkéntelen több testsúlyt viszek vele, mert képtelen vagyok normális mozgáskoordniációra. Ennek eredményeként majdnem ülve bukok fel. Na szép. Épp a lányra. Még szebb. És megint vészesen közel kerülök hozzá. Eleinte fel se fogom, mindössze megint az illata térít magamhoz. Ugyanakkor egyszerre meg is részegít újfent, s képtelen vagyon beazonosítani milyen virágillat lehet. Ez pedig egyre jobban bosszant. A zöldesbarna íriszei nagyon is közel kerülnek újra. Szinte megszámolhatnám az aranyló barnás pöttyöket, ha persze tudnék jelen helyzetben számolni. De hát a matek részegen sose volt az erősségem és józanon sem mindig brillíroztam belőle. Szóval inkább nem próbálom meg.
- Neeee ! Neee, könyörgöm ne! Mit vétettem én ellened? Legalább a Lángnyelvet hagyd meg! Legalább azt! Tudod, majdnem olyan jó, mint a csókod volt, habár attól kissé tüzesebb... -
Meg tartalmasabb... na de ezt azért már nem teszem hozzá. Így is biztos hogy kapok egy visszakezes pofont. Igazából már az sem érdekelne. Tulajdonképpen azt hiszem viszket érte az arcom. Akkor legalább nem zsibbadna annyira.

[- Merlinre, viselkedj már! –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Az a szerencsém, hogy kivételesen jól mértem fel a helyzetemet. Más körülmények között ez az egész valószínűleg eléggé rémesen sült volna el. Sőt, meglehet, még odáig sem jutok el, hogy kivegyek a kezéből bármit is, amihez nagyon ragaszkodik. Csak hát… tök részeg. Lehet, hogy hülye voltam, amiért nem erre gondoltam már elsőre is, de tény, hogy nem tűnt fel, nem gondoltam, hogy ez lehet a háttérben. Meg hát, igaz, ami igaz, pont annyi tapasztalatom van az alkohollal, hogy semennyi, ha karácsonykor iszok egyetlen pohár tojáslikőrt, már hangosabban beszélek, és idegesítően kuncogok, nem hogy bármilyen üveg fenekére nézzek, úgyhogy némileg szokatlan számomra, ha egy velem nagyjából egyidős valakinek ez teljesen átlagos, napi rutin. Nem azt mondom, hogy élből ezt feltételezem Montregóról, de azért… ahhoz voltaképpen jól viseli, hogy életében először legyen berúgva. Gondolom. Aztán meglehet, ez csak az én logikám, de mivel még nem a saját hányásában fetreng, valamilyen szintű ellenálló képessége mégis csak lehet a Lángnyelv whiskyvel szemben, aminek számomra még a szaga is csíp…

Meg hát, velem volt a meglepetés ereje. Amikor tökéletesen rosszul – na jó, ez talán túlzás, mert azért igazából bizonyára sok mindent helyesen feltételez rólam, nem vagyok olyan bonyolult, de azért azt sem mondanám, hogy teljesen helyesen mér fel – képzelik fel, milyen ember is vagy valójában, az előnyödre válhat, ha tudod, mások  miben tévednek. Velem kapcsolatban például az emberek hajlamosak azt hinni, hogy amilyen elvarázsolt, és kicsit szerencsétlen vagyok, még ostoba is vagyok, és egy cseppnyi kreativitás sem szorult belém, holott ez egyáltalán nem igaz. Szerencsére. Sejtettem, hogy meg fog lepődni, ha elveszem tőle az üveget, ahogy gondoltam arra is, hogy a végén még azt hiszi, akkor én most inni fogok vele, mert hjaj, „ennek a szerencsétlennek biztosan nincs jobb dolga”. Pedig eszembe sem jutott ilyesmi. Az már annál inkább, hogy ha már segítő szándékkal jöttem ide, akkor segítek is, és megkímélem attól, hogy Madame Pomfrey akarja kimosatni a gyomrát… erre elég kézenfekvő megoldásnak tűnik az, ha megszabadítom a birtokában levő alkoholtól.

Ha kicsit sikeresebben koordinálná a saját mozgását, talán még lenne is esélye arra, hogy visszaszerezze az üveget, mielőtt az utolsó cseppje is a szegény Roxfort parkjának füvén végezné, de ennyire nincs a helyzet magaslatán. A kellemetlenebb része a dolognak, hogy az üveget még csak nem is érinti, mivel felfele rántom, amikor felé vetődne, engem azonban egészen jól befókuszál, és jó, hogy nem az ölemben végzi. Ettől lehetnék megint rettentő pipa, eléggé elegem van abból, hogy egy normálisnak tűnő férfi nem tudja, mikor-mennyi távolságot illik tartani az ember intim szférájától, de jelen esetben kicsit könnyebb (és a súlyát tekintve igazából nehezebb is) elérni, hogy mondjuk ne boruljon teljesen rám. Elég a karomat kettőnk közé emelni, és a mellkasának ellen tartani - Merlinre, viselkedj már! – ezúttal nem emelem fel a hangomat, azt hiszem, tegnap már bőven többet ordibáltam, mint amennyit átlagosan egy hónapban szoktam, és nem akarok olyan emberré változni, akinél normális ez a fajta visítozás. Nem bírom az ilyesmit.
- Egyébként szívesen, hogy megkíméllek egy potenciális gyomormosástól, te idióta – mondom kissé lemondóan, ahogy továbbra is azzal viaskodom, hogy ne dőljön rám teljes súlyával, ám időközben a whiskys üveg menthetetlenül kiürült - Ha pedig volnál szíves megtartani saját magadat, bűvölnék vizet az üvegbe, mert talán inkább azt kéne innod – tulajdonképpen engem is meglepett az a fajta határozottság, amivel mindezt neki címeztem, még csak el sem pirulva a közelségétől. Pedig nem ez az első eset, hogy megfigyelem, krízis helyzetben olykor egészen nyugodt tudok lenni, legalábbis, nyugodtabb másoknál, és összeszedettebb. Montrego pedig még csak meg sem érdemelte ezt igazán… azt hiszem, leginkább csak megsajnáltam. Az, hogy így könyörögjön egy félig teli üvegért… igazán nem méltó senkihez sem.

*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever

~outfit~


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

Hát van bőr ennek a lánynak a képén!
- Egyébként szívesen, hogy megkíméllek egy potenciális gyomormosástól, te idióta –
A szavai leforráznak. Értetlenül pislogok rá. Miről hadovál ő itt? Milyen gyomormosás? Könyörgöm, hisz holnapra kialszom magam! Jó, kihagyom azt az egy órát, de Alexander nem hal bele. Max kapok egy kis pontlevonást, na bum nagy ügy. A Mardi így is meglepően jól áll idén a pontversenyben (csodálatos módon nem vagyunk utolsók, mert azok  a béna hugrbugosok), nem halunk bele mínusz öt vagy max tíz pontba. Arról nem is beszélve, hogy ha Qcross felnyomna McGalinál (amit hozzáteszem kétlek), akkor is ott a bé opció. Vagyis az, hogy lazán ráfogom a receptes bájitalra, amit az amnéziámra kaptam. Amit Clem volt oly készséges és a liftben való dekkolásunk alkalmával visszaadott.
- Ha pedig volnál szíves megtartani saját magadat, bűvölnék vizet az üvegbe, mert talán inkább azt kéne innod –
Na ez az a pont, ahogy telibe a lány arcába röhögnék. És miért is ne tenném? Víz....? Mikor ittam én utoljára vizet? Szerintem még kisgyerekként se.
- Hát tündérem, rohadtul nem kell a vized! -
Közlöm kissé megint csak nyersen. Miközben megpróbálom kiütni az immár üres üveget a kezéből. Persze most is csak a levegőbe csapok bele bénán. Ez igazából megint csak az alkohol miatt van, mert nem szántam ennyire sértőnek vagy elutasítónak a szavait ahogy támadónak a mozdulatot sem. Tényleg nem.
És most tűnik csak fel, így hogy megemlíti, a kettőnk közé feszülő keze. Gyengén de határozottan próbál ellen tartani a mellkasomon. Egész jól sikerül neki. Pillantásom elidőzik a vékony csuklóján, az íves karján.  A fehér ingen keresztül megérzem tenyerének langyos melegét. Magam sem tudom miért, de odakapok és ujjaim a csuklójára kulcsolom. Kissé kiráz a hideg, de ezt betudom a feltámadó szélnek.
- Meg tudom tartani magam, nem kell a segítséged! -
S ezekkel a szavakkal, sértődötten, mint egy kisgyerek tolom kettőnk közé a kezeinket, de persze el nem eresztem, mert azt szimplán elfelejtem. Mentségemre legyen mondva igyekszem arra koncentrálni, hogy ne dőljek el mint egy jókora darab fa. Meg hát a lány illatát valahogy lelkesen szeretném elfelejteni vagy épp megfejteni. Hiába a köztünk kissé megnőtt távolság, még mindig itt leng körülöttem, s megint megszédülök. Ám ezúttal nagyon. Kissé kibillenek de még vissza sikerül imádkoznom magam a megfelelő pozícióba.  Éphhogy, s magam is érzem, ez eléggé instabil állapot. Vagyis hogy egész pontosan fogalmazva, nagyon az. Szóval a kezem ösztönösen fognám meg a fejemet, tulajdonképpen a homlokomat. S a mozdulat végtére is sikeres, de a lány keze az enyémben van... amivel persze én nem számolok. Szóval húzom magammal őt is, vagy legalábbis a kezét, miközben nyöszörgök. Fel se tűnt hogy melyik volt az a pillanat, mikor ujjaim a csukóljáról felkúsztak a kézfejére. Mert most már az egészet fogom az enyémmel.
- Uhhhhhhhhhh, nagyon rosszul vagyok.... -
Nyögök fel panaszosan, mint egy hisztis kölyök. Kézfejét a homlokomhoz szorítom és a hűvös bőre kissé segít úrrá lenni kábulatomon,  de nem sokat és nem sokáig. Lehunyom a szemem, hátha így sikeresebben tudom felvenni a versenyt a pörgő és forgó világgal, de nem. Egyre esélytelenebb, és így csukott szemmel szédülve ráadásul elfog a hányinger is újra. Na csak ez hiányzott! S ennek eredményeként egyszerűbb magam a testem vágyának meg az elemeknek megadnom készséggel. Mint amilyen a gravitáció is. Szóval szimplán a következő pillanatban minden előzetes figyelmeztetés nélkül a hátamra dőlök, mint egy krumplis zsák. És persze lendületből viszem magammal a homlokomhoz szorított kezem no meg az ő kezét is, s meg lehet őt magát is. Vagy legalábbis kissé megrántom egész biztosan.
- Clemmmm.... segíts.... -   
Hörgök, mint aki a halálán van. Igazából nem annyira nagy a baj, valószínű ha egyedül lennék is valahogy beteleportálnék a pincébe. Eric-kel számtalan durvább szituációt éltem túl, ahogy megtudtam. De azért mégis csak megnyugtat, hogy itt van Banks, még ha totálisan hasztalan kis boszorkány is.
- Arggggh, gyűlölöm a Valentin-napot... és Lyana La Claire-t...hogy lehet valakinek ilyen nehéz és nyelvtörő neve? És téged is utállak, Banks! Oda a wishky-m! Mi lesz így velem? -
Kedvem lenne elsírni magam, főleg az oda lett ital gondolatára. Ha józan lennék biztosan kikelnék magamból úgy istenesen, ám jelenleg ezeken az ostoba részleteken és érzéseken parkolok le és a nagyobb volumenű dolgokon simán átsiklok. Sokkal inkább csak fetrengek szenvedve.
- Csak hogy tudd, baromi drága pia volt! -panaszkodom tovább. Egy perc múlva a gyomrom kavargása kissé alább hagy, ami jó jel és így szinte már félig újra embernek érzem magam. Néha kinyitom a szemem és az éles fénytől hunyorgok, közben pedig élesen sípolva fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. Aha, a lélegzés még megy. Szuper...! Hát ez igazán örvendetes...

[- Igen, pont úgy nézel ki… -]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Vicces is lehetne, voltaképpen mennyire könnyű jelen esetben „felvenni  harcot” Mathiasszal. Igazából még erőfeszítéseket sem kell tennem, hogy távol tartsam tőle az üveget. Nem mintha sokra menne azzal, ha megszerezné… hiszen tök üres, maximum az ital szagát érezni még rajta, de azzal nem sokat fog már kezdeni. Ennek ellenére mégsem találom kimondottan viccesnek a helyzetet, inkább egy kicsit szánalmasnak. Hát, nem most hozzák meg a kedvemet az alkohollal történő bármiféle kísérletezésre, noha arra még én is rájövök, hogy ehhez az állapothoz azért elég rendesen bele kellene húzni. Valószínűleg én el sem jutnék idáig, vagy mert beájulnék, vagy mert már sokkal előbb a mosdóban ölelgetnén a wc csészét. Brr. Nem valami kellemes még csak eljátszani sem a gondolattal.
Mindenesetre annak ellenére, hogy egyáltalán nem kedves velem – bár, legyünk őszinték, ez aztán tökre nem is újdonság – igyekszem nem magamra venni a nyersen odavetett szavait. Lehet, hogy azt hiszi, nincs szüksége vízre, de megesik, hogy az embereknek fogalmuk sincs, mire is van igazán szükségük, úgyhogy nem állok le vele vitatkozni. Sok értelmét nem látom.

- Igen, pont úgy nézel ki… - jegyzem meg kissé fásultan, mikor igyekszik eltolni magától a kezemet (miközben én aztán teljesen tudatában vagyok a helyzet iróniájának, mert eddig ilyen esetünkben csak fordított felállásban történt, igaz, én most egyáltalán nem bármiféle közeledési szándékból értem hozzá), de hagyom neki, hát akkor próbálkozzon egyedül, nekem úgyis szükségem van még egy kézre, hogy pálcát rántsak, és vizet bűvöljek az üvegbe. Mert hogy erről egyáltalán nem tettem le.
Már éppen elhúznám a kezem, hogy tegyem, amit tenni akarok, csak hát Mathiasnak egészen megzavarnak a valószínűleg önkéntelen mozdulatai. Ha nem kapcsolnék hozzá képest időben, hogy valószínűleg jobban járok, ha magamtól tartok arra, amerre egyébként is elrántana, akkor szerintem hason végezném a fűben, és csak örülhetnék, ha ott, és nem teliben rajta. Így még időben sikerül feltérdelnem, hogy könnyebben csússzak utána, ettől mondjuk még ugyanúgy tök kínosan nézhet ki ez a jelenet. Az egyik kezem valahol a homlok tájékán, a másik meg lelkesen szorongatja az üveget egyszerre támaszkodva azon, és a földön. Még jó, hogy masszívabb fajta, és nem törik darabokra a tenyerem alatt. Ez már csak akkor lenne nyomorékabb.

Így végül valahogy térdelek a fiú mellett, majd amikor lejjebb, és odébb már nem dőlhet, visszaülök a sarkamra egy halk sóhajtás közepette - Tisztára, mint egy nagyra nőtt csecsemő… - nem is vagyok egészen tudatában annak, hogy ezt fennhangon kimondom, de ezt a kaliberű szenvedést igazából akár tanítani is lehetne. Van mondjuk némi  hiszti-szaga a dolognak, én már csak tudom, mostanában szakértője lettem a dolognak. Szerintem anyám épp pontosan olyan gyerekesen viselkedik, mint jelen esetben némileg Mathias. Hisztis apával, hisztis velem, és konok, és nem lát tovább az orránál. Montregóval mondjuk nem tudom, mi a helyzet pontosan, nem kimondottan tudom lekövetni azt, amit össze-vissza beszél, bár persze, adja magát eléggé egy bizonyos szituáció. Valentin-nap, női név, alkohol… hát, ez nem egy agysebészet, de nekem ehhez semmi közöm.
Kihúzom a kezem az övéből, hogy végül tényleg előhúzzam a pálcát, és egy jól irányzott Augamentivel megtöltöm vízzel a bánatosan üres, egykoron whiskyvel teli üveget - Nesze, igyál. Állítólag jót tesz, akár akarod, akár nem. Attól, hogy látványosan szenvedsz, még nem leszel jobban… – tartom felé az üveget, a többit nem is kommentálva, mert az olyan lenne, mintha a falnak beszélnék. Mondjuk ahhoz, hogy igyon, nem ártana legalább félig felülnie, de hát ezt jó lenne, ha ő maga oldaná meg…

*
zene:Z&TS- I Don't Wanna Live Forever

~outfit~


'Baby, baby, I feel crazy, up all night, all night and every day
Give me something, oh, but you say nothing
What is happening to me?
I don't wanna live forever, 'cause I know I'll be living in vain
And I don't wanna fit wherever'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

Szinte már várnám a sikkantást újból, de elmarad. Clem nem esik mellém, sem rám. Helyette felettem térdel és néz rám. Fura így alulról szemlélni a világot. Megszoktam hogy én vagyok felül. Minden értelemben. Persze a szavai beúsznak a kótyagos tudatomba és csöppet sem hízelgőek az elejtett szavak.
- Tisztára, mint egy nagyra nőtt csecsemő… - 
- Te meg mint egy hisztis királylány... -
Felhördülök totálisan felháborodva. Ekkora szemtelenséget! Nem is tudom, miért kontrázok rá. De nem tudom megállni, szinte zsigerből jön. Mondjuk még mindig jobb hogy ezt mondtam ki, mint a frigid pi... hmmm, azért ezt még részegen sem nyögöm be. Vagy ettől sokkal részegebbnek kell nekem lennem hozzá. Tekintse a szerencséjének.
Mámoros agyammal felfogom a felém nyújtott üveget. Azt, amiben eddig az alkohol foglalt helyet. Ám most az aranyló barnás folyadék helyén átlátszó kissé zavaros egyszerű víz lötyög. És Clem, mint valami kibaszottul elégedett vén banya, lobogtatja azt az orrom előtt.
- Cöh... - nyögök fel elutasítóan. Szemeim összeszűkülnek, miközben az öveget fixírozom. Egész jól ki tudom olvasni a Lángnyelv feliratát mindössze a lány ujjai takartnak ki némi részt a szövegből. Ebből szűröm le, hogy nincs vészesen nagy bajom, noha az állással még mindig nem próbálkoznék meg. És ha jobban belegondolok az üléssel sem biztos hogy kéne. Szóval csak a fejem ingatom a szavaira.
- Nesze, igyál. Állítólag jót tesz, akár akarod, akár nem. Attól, hogy látványosan szenvedsz, még nem leszel jobban… –
- Lehetnél kissé kedvesebb is Banks! -
Mert most miből ártott volna nesze helyett esetleg tessék-et mondani? Talán embernek is érezném magam, nem holmi eltaposni való futóféregnek. De persze Clemről beszélünk, aki tegnap vérig sértödött mert számon kértem. Mert feltételezni merészeltem valamit. Na meg mert Belby most kipécézte egyetlen ostoba pletyka erejéig magának. Meg kell hagyni azért jó pletyka. Plusz, most az iskola nő tanulóinak jelentős része mondjuk úgy negyed és ötödévtől felfele mind irigykedve néznek rá. Dean ehhez már hozzászokott, főleg a Meredezős eset után. Főleg mert Zambini látott minket egy ágyba meztelenül. Majd Clem is hozá fog, ha rájön előbb vagy utóbb a csöpnyi agyával, amibe remélhetőleg értelem is szorult (noha az még nem mutatkozott meg nyilvánvalóan), hogy ebből esetlegesen nem csak hátránya származhat, hanem előnyt is kovácsolhat. Mondjuk a hogyan-t azt nem tőlem kell megkérdezni mert az intrikákban sose voltam járatos, sőt... a kifejezetten szar egész jól leírja a dolgot.
- Végül is együtt töltjük a Valentin-napi estét.... -
Sandán pillantok rá, és az üvegért nyúlok. Félig ülő helyzetbe tornázom magam lassan és húzok egyet az üvegből. A hideg víz segít valamelyest még jobban feleszmélnem.
- Mondanám, hogy hoztam rózsát... de azt ott hagytam a recepciósnak a Szoborban. Bocsi... -
Vonok vállat kissé együgyűen egy ravaszkás mosoly kíséretében. Újabb kortyot kísérlek meg, és nem zavar különösebben, hogy kissé kilötyögtetem. Halkan nevetgélve szólalok meg újra, s igyekszem hangomba a lehető legkevesebb élt belevinni.
- Meg te amúgy sem az a fajta lány vagy, aki értékeli az ilyesmit a prűd kis lelkével mint megtudtam. De meg kell hagyni, egész ügyes kis boszorkány vagy... bűbájtanból biztosan kiváló lesz a RAVASZ-od, már ha whisky-megsemmisítés és vízvarázslás lesz a feladat... -
Az utolsó részét a mondatnak csak motyogom. Túl cinikus lett volna hangosan kimondanom mert félúton mégis csak elvész a kitartásom a normális hangszín terén. Nem tehetek róla, de kezdem azt érezni hogy ez a lány a legrosszabbat hozza ki belőlem.
- Szóval kösz...! - biccentek felé emelve a vizes üveget s komoly arcot vágok hozzá. Ebből sejtheti hogy tényleg komolyan is gondolom. - Amúgy meg nem szenvedek látványosan. Tényleg kurvaszarul vagyok... -
Közlöm a nyers valóságot és nem foglalkozom továbbiakban se vele se az üléssel. Inkább hanyatt fekszem újra. Szusszanok egyet kissé keservesen, kissé fáradtan. A kezem a fejem alá teszem és bámulom az eget. Kedvem lenne szimplán elaludni. Igazából a testi gond egy része a problémáimnak és nem kifejezetten erre értettem a mondottakat (igaz a lány tutira erre fog asszociálni én se tennék másként a helyében), nagyobb baj a megtörténtek. A mai események elsősorban. Meg azért a tegnapi is. Szóval a lelki mizéria, ami mindent folyamatosan egy nagy gordiuszi csomóba tart össze. És ki tudja mi lesz itt még holnap....
- Te is az lennél, ha megittál volna egy üveg émelyítően édes szar pezsgőt és kb másfél liter lángnyelvet... ja nem... jóvoltadból csak egy literre futotta mindössze - morgom a szavakat. És eltűnődöm azon, hogy megérte-e ez az egész. Mármint Lyana és a vele való vesződés, aminek ez lett az eredménye. A maximális esély a másnaposságra. Nevetséges, hogy bármennyire is igyekszem bogozgatni életem szálait azok mind jobban összefonódva állnak csomókba és a végén káoszba torkollanak. De mégsem magyarázom el ezt Clementine-nak, mert érzem közel sem érdekelné a dolog. Ahogy az sem, hogy bánom hogy kellemetlen helyzetbe hoztam. Igazán.

[- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Igazából elég türelmes ember vagyok. Talán azért, mert többnyire nyugodt életem volt eddig, vagyis hát a háborúig az volt, és bár utána történtek furcsa dolgok a családommal, aztán meg velem is, de azért másokhoz viszonyítva tényleg békés, és nyugodt volt mind a gyermek-, mind a kamaszkorom. Engem arra tanítottak, hogy viselkedjek úgy másokkal, ahogy én is szeretném, ha viselkednének velem. Ezért segítek, ahol tudok, igyekszem türelmes, és elfogadó lenni, nem piszkálódok, nem teszek keresztbe másoknak, és próbálok nem tudatlanul megítélni másokat. Általában felbosszantani sem igazán könnyű, de Mathias Montregónak tegnap óta ez egészen brilliánsan megy. Most is idejövök neki segíteni, szerintem hasznos, és a helyzethez, meg a tegnap történtekhez mérten kedves vagyok, belőle meg a jól érezhető önsajnálat, meg persze az alkohol mellett semmi más nem árad, csak valami piti szarkazmus. Szerintem nem szolgáltam rá. Igazából semmire sem szolgáltam rá, ami miatta történt velem, és lassan, de biztosan ez tényleg a bőröm alá kúszik, és felidegesít. Egészen máshogy, mint tegnap, de felidegesít.

- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? – azt már nem is teszem hozzá, hogy voltaképpen mekkora tapintatlan taplónak tartom, aki ráadásul még hálátlan is. Szerintem ennyire talán tud olvasni a sorok között, hogy levonja magától is ezt a következtetést. Igazából ugyanez volt már a Mungóban is. Ő aggódott, hogy láttam a kórlapját, drámázott, nehogy elmondjam bárkinek is, de igazából magas ívben tett arra, én mit keresek ott, miért jártam nyilvánvalóan ugyanazon az osztályon, mint ő, vagy nekem van-e bármi takargatnivalóm, amiről nem szeretném, ha beszélne az egész iskola. Ugyanígy nem érdekelte az sem, mit szólok a tegnapiakhoz, jelzőket aggat rám, holott kicsit sem ismer, előadja többször a nagyhalált, hogy neki milyen rossz, de persze, én el sem sírhatom magam, ha rosszul érzem magam miatta. És természetesen mindig, mindig, mindig neki áll feljebb. Hosszútávon… hát, nem, annyira még csak hosszútávról sem beszélhetünk, ez kis, de tömény adagokban is rettentően irritáló.

Tudnék még neki bőven mit mondani, ha akarnék, kitérhetnék arra, melyik „vádja” miért ostoba szűklátókörűség, meg hogy úgy gondolom, egyáltalán nem tud viselkedni, ahhoz képest, hogy a hozzá hasonló fiúkat talán ennél jobbra szokták nevelni, de igazából úgysincs abban az állapotban, hogy szerintem ép ésszel felfogja, amit mondok, meg esetleg el is gondolkodjon rajta. Így is szükségem van némi önuralomra, hogy ne ordibáljak vele megint, hanem normális hangnemben, voltaképpen lassú megfontoltsággal beszéljek vele. De hát még azt az odavetett „kösz”-t is nehezemre esik őszintének elkönyvelni, még ha talán az is.
- Nekem mondjuk lett volna eszem, hogy ne igyak ennyit, úgyhogy nyilvánvalóan csak magadnak köszönheted, hogy nem vagy jól – világítok rá köntörfalazás nélkül a problémája velejére, ami a jelek szerint ő maga. Hát igen, ezt senki sem hallja szívesen. És én még el tudom hinni azt is, hogy nem mindenkivel ilyen tapló, csak valamiért én váltom ezt ki belőle, de akárhogy is, nekem nem kötelességem jól viselni, hogy úgy beszél velem, ahogy. Néha hallgatni talán tényleg arany lenne.

*
zene:H- Wings

~outfit~


'When you find me free falling out of the sky
And I'm spiraling out of control
When I drop like a cannonball from Cloud 9
Just promise you won't let me go
Say you'll catch me when I fall
Wrap your wings around my body
When I'm lost in the storm
And I'm calling, wrap your wings around my body'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Eljön az a történelmi pillanat, mikor Clementine Banks meglep. De tényleg. Ugyanis ahogy megszólal, amilyen hangnemmel azzal már önmagában eléri az osztatlan figyelmemet. Ráadásként pedig amiket mond totálisan ki is érdemli. Őszintén szólva tátott szájjal bámulok rá. Valószínűleg elég nevetséges látványt nyújthatok, ahogy arcom megnyúlik, tekintetembe pedig a meglepettség szikrái csillannak meg.
- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? –
Hirtelen nem is tudom mit válaszolni. Egyrészt, mert talán erre nem is lehet. Másrészt. mert lehet jobb ha nem is teszem. Végtére is így felvázolva a szitut részben igaz. Nem kérdeztem különösebben tőle semmit. Mondjuk az önzetlen segítségnyújtásban nem vagyok maradéktalanul biztos, de... jó, legyen neki!
S kellően bamba pislogások közepedte csodálom most őt. Sose láttam ilyet tőle. Egyszer az életben kiállt végre magáért és mintha a mulya felszín alatt megjelent volna valami az igazi énjéből. Ez tetszik. Mindig jobban szerettem a határozott nőket, meg azokat az embereket akik tisztában vannak, mit is akarnak és hányadán is állnak a dolgokkal. Clem ezeddig szerintem tisztában sem volt önmagával s erre részben most cáfolt rá. Igaz, ő nagyot nőtt hirtelen a szememben, én viszont valószínű sokat csökkentem az övében. Kissé zavar ugyan a dolog, de az alkohol jótékony hatása, hogy ezen majd csak holnap fogom magam emészteni igazán. Helyette most inkább úgy érzem magam, mint egy megdorgált kisgyerek, akit előkapott az anyja. És Clementine valahol most úgy is viselkedik.
Ösztönösen túrok bele a hajamba zavartan, noha nem sokat talán csak épp minimálisat segítek ezzel annak állapotán.
- Öhm.... bocsánat. - motyogom megszeppenve neki. - Nem akartalak megbántani... -
És ez igaz is. Elkezdem üveges szemmel újra a palack nyakát fixírozni. Gondoltam rá hogy iszok, de elment a kedvem tőle. Valamiért megint rosszul érzem magam, de sejtésem szerint ez nem testi probléma. Sokkal inkább a lelkem háborog. Mert azért fájnak a szavai.
- Nekem mondjuk lett volna eszem, hogy ne igyak ennyit, úgyhogy nyilvánvalóan csak magadnak köszönheted, hogy nem vagy jól –
Az újabb fricskára grimaszba torzul az arcom. Remek! Nem elég hogy úgy kezel, mint e kis hülye gyereket -részben jogosan- most még ki is oktat? Persze hogy nem iszik vagy nem inna. Szerintem az alkoholt hírből nem ismeri, sőt, meglehet a Három Seprűbe sem talált be még soha életében. És az még egy baráti kis fogadó nem egy olyan lebuj, mint ahova Eric rángat be engem rendszerint. Vagy mint a londoni Meredező Pálcák....
- Hát kövezz meg Napsugár, de nekem nincs... - fekszem vissza miután kellően felocsúdtam és összeszedtem az állam valahonnan a földről. - És nem kértem a segítségedből. Sem most sem máskor. -
Hangom duzzogó. Ugyanakkor a vizesüveg jótékony hidege, amit a homlokomhoz szorítok enyhít a szétrobbanni készülő fejemen. Felrémlik bennem, hogy ha a húgom ülne itt, akkor valószínű úgy valagba rúgna, hogy Ausztráliáig repülnék Mimihez kikötve. Szóval felsandítok kissé bűnbánóan, mert sejtem, hogy baromira a másik lelkébe tapostam újfent. Na azt mondjuk nem hiszem, hogy könnyekbe törne ki -nála ahhoz az kell, hogy megcsókolja egy pasi, történetesen mondjuk épp én.-, viszont meglehet itt hagy. És kelletlen ismerem be hogy annak nem örülnék, mert bármennyire is naiv Clementine Banks, most mégis ő a legjobb esélyem arra, hogy ne aludjak el mentem itt a fűben és fagyjak holnapra halálra. Mert hiába enyhült az idő, éjszaka tutira zúzmara lesz itt minden. Plusz baromira elkezd idegesíteni, hogy felettem van, így elkapom a kezét és lerántom magamhoz. Igyekszem persze ezt úgy tenni, hogy ne fájjon neki különösebben az érkezés és kissé nevetve figyelem a földet érését egy meglepett sikkantás mellett.
- Jól vagy? - kérdezem bűnbánó bociszemeket meregetve. Felé fordulok fél testtel és ujjaimmal kisimítok egy tincset az arcából. Ujjbegyeim, mikor a lány finom puha arcához érnek, megbizseregnek. Finoman, szinte épphogy sűrolva arcát tüntetem el a szemébe hulló hajszálat. A kezem meg ott felejtem a mozdulat közben bocsánatkérés közepedte.
- Sajnálom Clem, tényleg. Mivel engesztelhetnélek ki? -
Sóhajtok. Veszélyes kérdés, veszélyes lehetőségekkel. De van egy olyan érzésem, hogy Banks esetében olcsón és könnyen megúszom ezt, nem úgy mint Parkinson vagy Dean verziójában. Szóval halálosan nyugodtan ejtem ki a szavakat, kissé talán túl komolyan. Ám ezzel igyekszem érzékeltetni, hogy tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Most az egyszer az este folyamán szinte teljesen józanul.

[- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Igazság szerint arra számítottam, hogy ki fog röhögni. Elvégre nem vagyok én sem az anyja, se a nénikéje, se a nővére, vagy úgy egyébként, neki bárki, akire bármilyen tekintélyelv, vagy jó kapcsolat miatt hallgatnia kellene. Vagy hallgatni akarna. Jó esélyt láttam rá, amikor úgy döntöttem, igenis közlöm vele a véleményemet, hogy süket fülekre fogok találni, meg még valahogy sikerül magam megint csak olyan helyzetbe hoznom, ahol csípőből, erőlködés nélkül, még jelen állapotában is megalázhat valahogy. Vagy újfent beszólhat. Igazából már lehet nem is viselném olyan rosszul, mostanra nagyjából el tudom képzelni, hogy mégis hogyan lát engem, meg mit képzel rólam – még akkor is, ha szerintem az elképzeléseinek jelentős része téves –, úgyhogy szerintem már nem viselne meg annyira ez az egész, mint amennyire szolid sokkot kaptam tőle tegnap többször is, meg amennyire zavarban éreztem magam akkor, amikor „először” találkoztunk.
De nem nevet ki. Sőt, kicsit furcsán néz rám, mintha enyhe meghökkenéssel nyúlna meg az arca, de legalább úgy gondolom, kivételesen meg is hallotta, amit mondtam, nem csak eleresztette a füle mellett, mintha meg sem szólaltam volna, csak a szél fújna túl hangosan. Hát… ez új. Én meg ezen lepődök meg egy kicsit. Arról meg mondjuk álmodni sem mertem, hogy kiérdemlek egy „bocs”-t, meg egy „nem akartalak megbántani”-t, amire végül is csak több mint huszonnégy órát kellett várnom tegnap délelőtt óta, de ahogy mondani szokás, jobb később, mint soha. Nem vagyok benne ugyan megint csak biztos, hogy a jó dolgokért kér-e bocsánatot, és a megfelelő dolgokról hiszi-e, hogy megbántott velük, de… hát, kezdetnek talán nem rossz. Legalábbis ahhoz képest, ahogy tegnap beszélt velem (jó, ahogy beszéltünk egymással), mondhatni hatalmas előrelépés…

- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? – nos, ez pont annyira lehet jó tanács arra, hogy megbántott, meg arra, hogy olyan szinten itta le magát a sárga földig, hogy az iskola bejáratáig nem jutott el, nemhogy mondjuk a hálókörletébe, vagy legalább az első földszinti mellékhelyiségig.
Meg mondjuk arra is, amit aztán mond, mert ha már itt vagyok, és segítek rajta, akkor igazán megtehetné, hogy magában tartja, mennyire nem kért tőlem semmit. Ami igazából ebben a formában nem igaz. Ott a Mungóban éppenséggel pont a segítségemet kérte, aminek maradéktalanul eleget is tettem, egyedül ő él ezzel ellenkező véleménnyel. Ugyan nem kérte, de segítettem neki tegnap is, még ha nem is akartam. Kicsit elhúzom a számat, és alig észlelhetően megrázom a fejem. Kár is ezen vitatkozni, nem? Valahogy úgy érzem, ahhoz égnek és földnek kéne megmozdulnia, hogy mindenben egy véleményen legyünk. És hovatovább, igaz tökéletesen a korábbi jó tanácsom arra is, amit van képe következőnek művelni, de ezt szabályosan már csak valami beletörődő nyögéssel nyugtázom. Mondjuk tökre szerencséje, hogy nem vágom be rendesen a fejemet annak a rendje és módja szerint, amikor leránt maga mellé a földre. Idióta.

Egyetlen mezei, egyszerű oka van annak, hogy ezt élből nem egy rúgással köszönöm meg neki, vagy újabb szidalmazó monológgal – az a kissé furcsa, esetében meglehetősen szokatlan érzés, mintha végre valahára tényleg figyelne rám, nem csak elszórakozna a jelenlétemen, vagy kihasználná azt, mint ahogy eddig tette. Határozottan dacosan nézek rá mondjuk, kicsit hunyorogva figyelem, mintha próbálnám kitalálni, ilyenkor vajon mi is jár a számomra határozottan bizarrul működő fejében, de hagyom neki, hogy kedvére kisöpörje az arcomból a hajamat, vagy hogy ott maradjon a keze az arcomon, mindössze szolidan izgek-mozgok alatta, mert a fejem alá akarom tenni a föld felé eső karomat. Így kicsit kényelmesebb.
- Tudod, mi lenne remek? Ha néha hagynál választást az embereknek körülötted. Ahelyett mondjuk, hogy fogod magad, és önkényesen lerántasz a földre, szerinted fájt volna inkább megkérdezni, hogy nem akarok-e veled egy szintben lenni? Szerintem egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy ha hagysz másoknak lehetőséget arra, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek, akkor majd kevésbé akarják betörni az orrod… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki minden embert csak bábunak tart, azt hiszi, mindig azt fogják tenni, amit te akarsz, és azt vehetsz el tőlük, amit csak akarsz, mert úgysem bánják. Csak tudod, ez nem így van – mondom neki legalább olyan komolyan, mint ahogy most ő is néz rám, kicsit ráncolom a homlokomat, ahogy azon gondolkodom, hogyan tudnám vele leginkább megértetni, hogy igazából mi vele a legnagyobb problémám. Bonyolultnak hangzik, pedig egyébként egyáltalán nem az. Szerintem legalábbis nem az, de Mathiasszal folyton az az érzésem, mintha tökéletesen más világban élnénk, ahol a triviális tények sem ugyanazok - Úgyhogy ezzel engesztelhetsz ki. Úgy kell velem viselkednek, mintha én is emberi lény lennék, akinek saját akarata van, és saját véleménye, és akinek esetleg néha fel lehet tenni kérdéseket, hogy mit szeretne, ahelyett, hogy eldöntenéd helyettem.

*
zene:H- Wings

~outfit~


'When you find me free falling out of the sky
And I'm spiraling out of control
When I drop like a cannonball from Cloud 9
Just promise you won't let me go
Say you'll catch me when I fall
Wrap your wings around my body
When I'm lost in the storm
And I'm calling, wrap your wings around my body'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? -
Nem, nem gondolom! Clem és a bölcs tanácsai... pffffff....
Kedvem lenne felhorkantani a szavaira. Szerinte tényleg nem próbálták ezt belém nevelni? Többé-kevésbé sikerült is egykor. Mostanában azonban inkább szabadjára engedem a dolgokat és ennek oka, hogy magam sem tudom mik a határok vagy a szabályok. Igaz, Blaire lelkesen próbál gátakat szabni nekem és irányítani a maga csökött módján, de nem... én nem hagyom ezt. Mondhatjuk azt hogy lételemem az ellenkezés illetve a konokság. És igenis szeretek gondolkodni még ha ezt ő nem vette igazán le.
Helyette egy halk nyögéssel nyugtázhatja, hogy bizony én valóban a tettek embere vagyok és nem szólok most sem előre. Kérdésemre, miután válasz nélkül hagy csak figyelmesen pislogok irányába. Igazából nagyon külsérelmi nyoma nincs a landolásnak, ahogy annak se hogy megütötte volna magát merlinadta ügyetlen módra. Maximum a ruhája lett koszos, de az már effektíve alapból az volt az előző kis manőverem miatt. Szóval tulajdonképpen tökmindegy.
Vigyorom hamar elhal, ahogy a lány megszólal és hiába akarnék, esélyt sem hagy arra, hogy közbe szóljak vagy hogy véletlen kizökkentsem a ritmusából.
- Tudod, mi lenne remek? Ha néha hagynál választást az embereknek körülötted. Ahelyett mondjuk, hogy fogod magad, és önkényesen lerántasz a földre, szerinted fájt volna inkább megkérdezni, hogy nem akarok-e veled egy szintben lenni? Szerintem egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy ha hagysz másoknak lehetőséget arra, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek, akkor majd kevésbé akarják betörni az orrod… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki minden embert csak bábunak tart, azt hiszi, mindig azt fogják tenni, amit te akarsz, és azt vehetsz el tőlük, amit csak akarsz, mert úgysem bánják. Csak tudod, ez nem így van –
- Pfff, hát nem vagyunk egy szinten, ez már igaz... - közlöm halál komolyan, aztán rájövök mekkora sértés ez. Hisz félreértheti és tulajdonképpen félreérthetőnek is szántam. Mert lássuk be, ő meg én, ég és föld. De mégis, ahogy kimondom már szívnám is vissza a szavakt. Szóval marad a szavak erejének a tompítása. Ez pedig csak azzal lehetséges, hogy megpróbálom kimagyarázni a kimagyarázhatatlant.
- Hisz magadtól úgyse jöttél volna....! -
Az enyhe felháborodás talán elkendőzi az eredeti jelentéstartalmat. Vagy legalábbis nagyon remélem. És mielőtt megszólalna, halkan dörmögve bosszankodom egy sort.
- Nem tartok senkit se bábunak és nem veszek el senkitől semmit... én nem vagyok tolvaj... -
Hangom kissé sértődött a feltételezéstől is. Mondhatnám, hogy ismerek egy remek embert ebben a pozícióban, aki képes volt megfosztani a kulcsomtól, a pálcámtól de még a csokornyakkendőimtől is egyetlen nap alatt, de ezt a szégyent inkább nem hozom fel témaként. Helyette a lány arcát fürkészem, aki ficereg a kezem alatt egész addig, míg kényelmesen elhelyezkedik.
Ösztönösen simítok végig arca vonalán, fel egészen a homlokáig, el a kis ráncokig az orra felett.
- Ne ráncold a homlokod. Nem áll jól! - suttogom és közelebb kúszok pár centit hozzá. Nem sokat csak épp annyit hogy meghallja. Figyelem a zöldes barna íriszeit és már épp olyat tennék amit valószínű megbánnék, mikor a lány megszólal.
 - Úgyhogy ezzel engesztelhetsz ki. Úgy kell velem viselkednek, mintha én is emberi lény lennék, akinek saját akarata van, és saját véleménye, és akinek esetleg néha fel lehet tenni kérdéseket, hogy mit szeretne, ahelyett, hogy eldöntenéd helyettem. -
- De hát úgy bánok! - fakadok ki és kikerekednek a szemeim. Most esik csak le, így hogy egyre tisztább percről percre a fejem, hogy mit is gondolhat ő valójában rólam. Több mint valószínű, hogy egy mocskos zsarnoknak tart meg egy pöffeszkedő hólyagnak. A gyerekes kategóriát meg már ki is fejtette.
- Már ne is haragudj, de ha emberszámba sem vennélek, akkor fellöklek a folyosón. Mint mondjuk Malfoy teszi rend szerint mindenkivel. Azt meg tudom, hogy kellően makacs és eltökélt vagy, nem is hittem eddig hogy ennyire! Elég határozottan ejtetted ki a véleményedet, úgyhogy eszem ágában sincs dönteni helyetted. -
Elkapok egy kósza barna tincset és az ujjaim köré csavarom. Épp úgy mint tegnap is. Elnézem egy percig miközben megfontolom mit is mondjak még. Félek hogy minden szónál felpattanhat és seggbe rúgva itt hagyhat. Én pedig nem érzem még magam abban az állapotban, hogy képes legyek követni. Az is haladás hogy már nem szédülök és a gyomrom sem vet bukfenceket olyan nagyon. Csak mindössze egy egész kicsikét...
- Szóval akkor mondd csak, mit is szeretnél valójában? -
És igen, szabad a vásár, itt és most, Clementine Banks. A kérdés csak az, hogy élsz-e vele.

[- Aha. Hogyne. És akkor most jól érzed magad, hogy rávettél valamire, amit talán nem is akarok igazán? –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Igenis sértetten nézek vissza rá, pedig ez a sértettség inkább fakad valami gyerekes dacból, mintsem megalapozott érzés lenne. Én vagyok az első, aki bevallaná, mennyire nem vagyunk egy szinten, több értelemben sem, sem társadalmilag, sem élettapasztalatilag, sem emberileg, meg még ki tudja, milyen szempontok szerint nem. De azért mégis csak – tisztában lenni ezzel, vagy kijelenteni csak úgy, nekem, egészen más dolog, mintha ő mondja ki holmi puffogások közepette. Ahogy azt épp egészen jól bizonyítom, nekem is van némi önérzetem, meg az egészséges szintet talán nem elérő, de valamennyi egóm ahhoz, hogy ne kedvesen mosolyogjak, amikor ilyeneket mondanak nekem. A béna mentési kísérlete amúgy is olyan vérszegény, mint a tél végi épp csak erőlködő melegedés. Sokra nem jó. Igazság szerint tüntetőleg el is fordítom róla a tekintetemet, és inkább az orrom előtti fűszálakat birizgálom a mutatóujjammal, és figyelem őket, mintha annyira marhára lenyűgözőek lennének. Nyilván nem azok, de legalább nem igyekeznek úton-útfélen rám taposni.

- Aha. Hogyne. És akkor most jól érzed magad, hogy rávettél valamire, amit talán nem is akarok igazán? – nem tudom, valahogy számomra semmi logika nincs ebben. Minek megkapni valamit, amit akarunk, ha közben azzal másoknak kellemetlenséget okozunk? Vagy nem is igazán erről van szó… csak arról, hogy ez is olyan, mint bármi, amit pénzért lehet venni. Nem azért lesz a miénk valami, mert mások nekünk akarják adni, mert mondjuk kedvelnek minket, és a kedvünkre akarnak tenni, hanem mert egyszerűen van rá elég pénzünk. Mi ebben a jó? Vagy hogy lehet ettől boldognak lenni? Talán csak azért nem értem, mert én nem ilyen világban élek - Nem azt mondtam, hogy az vagy – mondok ellent, mert tényleg nem erre akartam kilyukadni. Igazából mindegy, hogy nevezzük a viselkedését – én mondjuk, ha muszáj lenne, némi túlzással élve azt mondanám, hogy szolidan zsarnok –, vannak vele problémáim - Csak azt, hogy hajlamos vagy ráerőszakolni az akaratod másokra – hát, ha már elindultam lefele ezen az úton, akár végig is mehetek rajta. Sokkal rosszabb alapvetően már úgysem lehet a helyzet, vagy az, amit gondol rólam.
Méltóztatok újra rápillantani, de csak azért, hogy a szavaimnak nyomatékot adva eltoljam a homlokomtól a kezét. Nem kimondottan erőszakosan, vagy undok módon, inkább csak lanyha figyelmeztetésképp – hogy voltaképpen most is azt csinálja, amit akar, és eszébe sem jut, hogy esetleg nekem ez az egész kellemetlen. Nem azt mondom, hogy annyira nagyon kellemetlen… a tegnap, ha valami, hát sokkal, sokkal kellemetlenebb volt, de azért ez a fűben fetrengés is meghaladja szerintem azt a bizalmasságot, ami kettőnk között van. Mert igazából, ha belegondolunk… köztünk talán egyáltalán nincs semmi ilyesmi. Csak balszerencsés véletlenek következtében vagyunk itt.

- Szerintem nem – rázom meg kicsit a fejem, már amennyire ez a földön fekve lehetséges - Ha a folyosón nem is löktél fel, de épp most rántottál le a fűbe. Másodjára – világítok rá, hogy igazából hülyeségeket beszél, és egy pillanatig majdnem úgy vagyok vele, hogy talán mégsem hallja meg annyira, amit mondok, mint azt hittem. Vagyis hát… meghallani nyilván meghallja, hiszen reagál rá, de a jelek szerint nem nagyon érti, és nem vagyok benne biztos, hogy ez az alkohol miatt van így…
- Nincs szükségem másra – majdnem azt mondom, hogy „nincs szükségem másra tőled”, de vele ellentétben én elég jól érzékelem, hol húzódik a vonal sértő, és semleges között, és annak ellenére, hogy talán megérdemelne a korábbiért valamit, ami sértőbb, mégsem akarok feltétlenül beletiporni. Már ha egyáltalán tudnék. Tisztában vagyok azzal is, hogy itt és most igazából talán kérhetnék tőle sok mindent, hogy azért, mert komolyan ki akar engesztelni, vagy csak azért, mert részeg, azt nem tudom, de nem vagyok az a fajta ember, aki visszaélne a helyzetével. És egyébként sem hazudtam – nem kimondottan akarok semmit sem. Mégis mit kéne akarnom? - De azért azt jobb, ha tudod… hogy nem én köptem a problémádról – vicces, hogy ez eddig eszembe sem jutott, mármint, hogy nem jutott eszembe közölni vele, holott ez azért eléggé zavar – hogy azt hiszi, ennek az ellenkezője történt.

*
zene:H- Wish

~outfit~


'I wish that I could rewrite all the things that we both let go
And I wish that I could just turn back the time and tell you
I wish I wish that I told you then what I realize now and I wish
And I wish I wish that I told you then what I realize now
And I wish I wish that I told you when you were still around'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Hogy jól éreztem magam? Naná hogy jól éreztem magam. Egész addig tutira, amíg el nem vette a whisky-s üvegem és ki nem öntötte. De még addig is, amíg nem forgott a világ velem. A hányingernél kezdtem igazán rosszul lenni. Persze alapvetően ezek csak a fizikális dolgok. Lélekben egy kupac sárkánytrágya vagyok egy hete sőt hónapok óra. Ráadásul az a fajta, amit még Hisztis Myrtil mosdójában se húzna le az ember. Szóval a legalja. Elég kellemetlen bevallani, hogy ezen egyedül eddig Lyana volt képes áttörni. És ez az egyetlen utolsónak hitt reményfoszlányom is elszállt a mai találkánkkal. Igazából most kezdem belátni, hogy önmagam hitegettem hetek óta vele kapcsolatban. Hisz végtére is nem akar ő semmit tőlem. Elég világosan kifejtette. És erre itt van Clem, meg a hisztije hogy mennyire... mi is vagyok? Ja, igen, erőszakos. Persze részben ellenkezik saját magával, én inkább a füvet bámulja, mintha az olyan kicseszettül érdekes volna. Mondjuk ja, fura hogy február elején ennyire nagy és zöld is már, valóban.
- Csak azt, hogy hajlamos vagy ráerőszakolni az akaratod másokra –
Eltolja a kezem magától. Ellenkezhetnék, de hagyom neki. Végtére is szerinte én erőszakos vagyok. Na nem mintha ezzel vagy tulajdonképpen bármivel is bizonyíthatnám az ellenkezőjét. De nincs kedvem hadakozni vele.
- Hát sajnos hozzászoktam hogy minden az én akaratom szerint történik igen. Tudod nálunk, aranyvérűeknél ez így megy. Én diktálom a feltételeket. És kell is ez, mert vagy élsz vagy meghalsz a mi közegünkben. Ha olyan apád lett volna, mint nekem nem lennél te sem százas. Csoda hogy a húgom az maradt. -
Kivételes csodának könyvelem el, hogy ennyi mindent egy huzamra vagyok képes eldarálni. Ráadásul mindezt úgy, hogy nem akad össze a nyelvem. Ahhh, na tutira kezd kimenni belőlem az alkohol. Túlontúl tisztán tudok már gondolkodni és ez nem jó. Egyetlen okból nagyon nem jó, önkéntelen is eszembe jut a ma délután történtek. És a szívem belefacsarodik abba kegyelmi arcra kapott búcsúpusziba. Kezemmel megdörzsölöm azt a pontot az arcomon, miközben a hugrabugos rám kontráz újfent. Kezdem azt érezni hogy neki hobbisportja az ellenkezés...
- Szerintem nem –
Pfff, szerintem meg de! Kedvem lenne rávágni, de időm... na az nincs.
- Ha a folyosón nem is löktél fel, de épp most rántottál le a fűbe. Másodjára –
- Hát, szerintem jobb egy szinten lenni a partnereddel amennyire csak lehet, én meg állni nem tudok. - megrántom a vállam. - plusz, már bocs, de nem én vagyok az, akit ennyire könnyű ledönteni a lábáról. -
Elvigyorodom önelégülten. Ilyenkor vagyok a húgom szerint abszolút tenyérbemászó ábrázatú. Szinte már várom hogy meglökjön, vagy arcon csapjon. Habár ez inkább cukkolás semmint sértés. És inkább az arcomra kiült kaján mosoly érdemelhet nagyobb dühöt a részéről semmint a szavaim. Mert a tény az tény. És pont.
Majd egy hangos szusszanással gördülök a hátamra és kezdem el bámulni az eget. Egyik kezem a fejem alá teszem, míg a másikkal letépek egy fűszálat. Magam elé tartva pörgetem az ujjaim közt és fixírozom a legvégét. Azt a picike leghegyesebb pontot. Lassan jövök rá, miközben csendesen iszom a lány szavait, amik őszintének hatnak, de... nem túl meggyőzőek, hogy ez nem is fűszál, hanem lóhere. Rádadásul négylevelű. Vagy csak három? Nem is tudom hirtelen, mert a napsugár becsillanva kissé elvakít. A muglik szerint ez szerencsét hoz, nem? Mármint maga a növény. Vagy csak a levelek száma a fontos? Áh, fene tudja! Amúgy is mekkora sületlenség már ez! Mondjuk ők minden baromságot össze bírnak hordani, no meg képzelni. Épp úgy, mint Clem. Mert mégis, nevetséges hogy nincs szüksége másra! Mindenkinek van szüksége valamire. Vagy még attól is többre amije van. Ez hajtja előre a világot. Miféle csodabogár ő, hogy elég neki annyi ami van? És mi az hogy nem kell semmi? Talán az utolsó tényközlése az egyetlen, amit élből el is hiszek. Jobban belegondolva tényleg nem volt semmi alapja, hogy megtegye. Én meg nagy marha módjára ostobán következtettem. Már abszolúte bánom az egészet és tudom hogy tudja. De mit vár? Bocsánatot? Valahol ő is rohadtul sáros a dologban, szóval igazságtalanság csak az én bűnömnek titulálni a dolgot. De persze tudom a lelkem mélyén hogy a hatvan százalék legalább az én reszortom akármennyire is nem tetszik. Szóval lehunyom a szemem. Egyrészt mert túl közel van a lóhere az arcomhoz és lassan bekancsítok, másrészt mert utálom bevallani hogy hibáztam. Igen, ez gyengeség szerintem. Nekem sosem volt szabad hibáznom. És ha meg is tettem mindig úgy alakultak a dolgok, hogy én keveredjek ki győztesen belőle. Nevezhetjük neveltetési problémának, mert az is. De apám mindig is irányította a szálakat, és mindig úgy hogy nekünk jó legyen. Legalább ez az egyetlen egy jó jellemvonása volt. És itt meg is állt a törődés egyéb szakasza.
- Tudom Napsugár! Sejtettem. És sajnálom. -
Egy sóhaj szakad fel belőlem miközben felé fordulok. Kezem, amiben a lóhere van élettelenül hullik le a testem mellé a kemény talajra. Kissé szomorúan pillantok rá és mondom ki a varázsszavakat. Azok, mert nem sokaknak mondtam ezt még ki. Talán még a saját testvéremnek sem.
- Éreztem, hogy nem te voltál. De nem tudtam. Azt hittem... mindegy. Nem számít. Hibáztam és megsértettelek. Aztán meg Belby miatt ki is használtalak. Ez nem volt fair. Baromira nem. Abszolút jogos a dühöd. Megérem ha innentől nem akarsz látni sem. Kérlek, bocsáss meg...-
Az utolsó szavakat szinte csak suttogom. Mindössze egyetlen másodperccel tudok tovább a szemeibe nézni, mint ahogy befejezem a mondatot és inkább lesütöm a szemeim. Én is a füvet kezdem el fixírozni, mint ő tette. Pedig továbbra sem érdekfeszítő a látvány. Hogy őszinte legyek, baromira nem az.

[- Ha így gondolod… akkor talán nem tenne rosszat, ha gyakrabban hanyagolnád a „ti közegeteket”, és ráeszmélnél, hogy ezen a „közegen” kívül talán nem célszerű ugyanúgy viselkednek, mint ott –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

Ha ebben a helyzetben az jelentene bármit is, megvonnám a vállamat, de így fekve rájövök, ez elég kevéssé látványos mozdulat, úgyhogy jobb híján csak hunyorgok rá egy kicsit. Nem hiszem, hogy különösebben szüksége lenne a sajnálatomra, de azért egy kicsit sajnálom. Ha ezt mondja valaki a saját családjáról, az ritkán jelent jót, ugyanakkor jelent valami nagyon fontosat is - Ha így gondolod… akkor talán nem tenne rosszat, ha gyakrabban hanyagolnád a „ti közegeteket”, és ráeszmélnél, hogy ezen a „közegen” kívül talán nem célszerű ugyanúgy viselkednek, mint ott – nem mintha azt hinném, hogy ez valami egyszerűen kivitelezhető dolog lenne, én semmi ilyesmit nem mondok, bár attól tartok, ő akaratlanul is odahallja - De persze, mit tudhatok én erről – mondom egy szemernyi elzárkózással, mintegy megelőzve azt, hogy visszakézből közölhesse velem ezt magától, vagy, ahogy az sejtem, közölné velem, hogy a nagybetűs élet nem ilyen baromi egyszerű, úgyhogy nem kell  okoskodnom. Igazából tényleg nem kéne, csak általában, ha problémákkal szembesülök, szeretem megpróbálni megoldani őket, még akkor is, ha sokszor nem sikerül.

- Nem is te vagy kettőnk közül vasággyal ötven kiló… - fintorgok egy aprót, igazából szerintem ő is érzi, mennyire gyatra kifogásokkal palástolja a viselkedését folyamatosan, de voltaképpen ez már igazából csak a lecsengése mindannak, amit eddig mondtam neki. Azt hiszem, végeztem. Már a véleményem kifejtésével, én elmondtam, amit el akartam mondani, ami kezdte erőteljesen bökni a csőrömet így a tegnap történtek után. Igazság szerint, jobban is érzem magam tőle. Egy kicsit könnyebbnek. Az meg, hogy ő mindezzel mihez kezd… nem hiszem, hogy ezt tudnám befolyásolni, úgyhogy az a legjobb, ha nem is aggódok rajta. Aggódni mondjuk így kimondottan nem is aggódok, de hazudnék, ha azt mondanám, ne lennék kíváncsi rá…
Úgy látszik ez a mai mindenesetre a meglepetések napja. Azt még csak láttam magam előtt, hogy elfogadja igaznak azt, amit mondtam, azt azonban nem, hogy még bocsánatot is fog kérni. Őszintén. Míg ő a hátára gördül, én maradok, ahol vagyok, oldalról vizslatom az arcát, és amikor rám néz, nehezemre esik nem elhinni, hogy ez a bocsánatkérés tényleg őszinte. Azért ez elég kellemes meglepetés.

És azért az, hogy ennél, az egyszerű „sajnálomnál” is tovább megy, az tényleg csak tisztán és egyszerűen meglep. Ez valószínűleg ki is ül az arcomra, jó, hogy nem bámulok rá tátott szájjal. Mármint, persze, mindez így történt, nem mond semmit, amiről ne tudnék, vagy amit ne tartanék igaznak, de azért nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk - Nem érdekes… mindenki hibázhat, nem? Fátylat rá – mondom hát végül én is egyszerűen. Ez az egész most már csak akkor lehetne sokkal rosszabb, ha nem tudnánk leakadni róla, és örökre itt tartanánk. Fenének sem kell az, hogy folyton ezen rágódjon.
- Azért ennyire nem kell drámaian felfogni… - forgatom egy kicsit a szemem, igyekszem könnyedén beszélni, mert azzal aztán nem fogok tudni mit kezdeni, ha most meg ő jön zavarba. Azt hittem, az az én szerepköröm…! - Egy suliba járunk, kétlem, hogy ezentúl soha többet ne látnánk egymást – az lehetetlen küldetés lenne. Ráadásul, ha úgy döntenék, pontosan ezt akarom, figyeljétek meg – újra és újra a leghülyébb módon akadnánk össze. Nem mintha ezt akarnám. A kezdeti bökkenők után mostanra arra az álláspontra helyezkedem, hogy azért… annyira nem is szörnyű ez a fiú. Nem azt mondom, hogy mindig jó fej lenne, vagy mindig úgy viselkedne, hogy az ne borítson ki… de azért a jelek szerint képes tisztességes emberi gesztusokra, szóval nem veszett fejsze nyele.
- Menjünk be, jó? Hideg van már. Segítek, ha kell… - ajánlom fel, miközben ülő helyzetbe tornászom magam, és remélem, érzékeli, hogy nem azért akarok segíteni, mert ekkora nyomoréknak tartom. Csak hát na… nem is olyan rég még felállni nem tudott, nem hogy esetleg járni, de nem maradhat itt örökre.