+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Roxmorts
| | | | |-+  Madame Puddifoot kávézója
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Madame Puddifoot kávézója  (Megtekintve 2304 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2018. 02. 18. - 09:20:21 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Rég emlékek kavarogtak bennem, ahogy Blaire szürke szemeibe néztem. Ujjaim szinte újra érezték finom bőrének, selymes hajának érintését… az illata pedig most is magával ragadott. Talán bennem sok minden változott, de az emlékek ugyanúgy édesek voltak, mint az együtt átélt pillanatok. Élveztem, ahogy szívem heves ritmust diktálva emlékezteti testemet az őrjítő forróságra, amit együtt éltünk át.
Lenyűgözött ez a lány még mindig. Sosem tudtam igazán megfogalmazni, mi vonzott benne annyira. Talán a finomság és az erő különös kontrasztja, ami őt igazán Blaire Montregová tette és ezzel együtt számomra tiltott gyümölcsét. Leszakítottam ugyan, megízleltem finom aromáját, majd rémülten dobtam félre és bámultam hosszan távolról, mint most is. Tartottam ugyanis a két lépés távolságot. Talán ezért is tétováztam annyira, hogy éppen csak egy kávémeghívásra futott tőlem.
Ismét bebizonyítottad milyen úriember vagy, O’Mara! – súgta a szalag. Bársonyos anyaga finoman szorult a csuklómon. Ezúttal nem lüktetett vagy táplálta a dühömet, egyszerűen csak szurkálódott, hogy növelje az amúgy is sötét érzéseket bennem.
Hát persze! – Blaire mosolya még szélesebbre húzódott.
Ettől már én is elmosolyodtam, félrelökve azokat az érzéseket, amik addig nem hagytak nyugodni. Hirtelen egy cseppet sem érdekelt a bezártság és a boldogság különös keveréke, ami jellemezete mindennapjaimat. A lány érdekelt megint, pont mint annak idején a Diadémben és ha nem is azzal a lelkesedéssel kaptam utána, örültem a társaságának.
Merre szeretnél menni? A seprűben pocsék a kiszolgálás.
Egyetértően bólintottam, azonban még mielőtt felhozhattam volna olyan kézen fekvő válaszokat, mint Szárnyas Vadkan – ahol garantáltan képen töröltek vagy a gatyát is leátkozták volna rólam –, Blaire ismét szóra nyitotta szépséges ajkait. Egy másodpercre le is hunytam a szemeimet, élvezve a beszélgetést.
Mit szólnál a bevált rendszerhez? Ugyan nem lesz csókos kapdbekávé de Puddifoot még mindig a legjobb választás az édesszájúaknak, mint te!
Ezúttal az én vigyorom húzódott még szélesebbre. Közben gyönyörködtem a kacagó lány látványában. Persze még mindig keserűséget éreztem, hogy sosem lehetett igazán az enyém. Szívemet mégis melegséggel töltötte el, hogy boldogság árad belőle.
Remek ötlet – bólintottam. – Azért remélem szerelmi bájital akad bennük. Igaz egy ilyen tünemény mellett kétlem, hogy szükség volna rá.
Karomat felé nyújtottam, hogy belém tudjon kapaszkodni. Önző módon azt gondoltam, ha kicsit hozzám simul, akkor érezhetem az édes illatot, ami a Diadémban, majd után a londoni lakásban is egészen megbabonázott. Lényegében elvette az eszemet, akárcsak a pofon, ami az arcomon csattant, minden indulat, ami áradt belőle és persze a szépséges, csillogó, szürke szempár.
Lassan indultam el Madame Puddifoot kávézója felé. Közben úgy tettem, mintha érdekelnének az utcáról nyíló, fényes tárgyakat kínáló üzletek… valójában nem így volt. Jobban foglalkoztatott az a lány az oldalamon. Csak ésszel, O’Mara… – suttogta a hang, mintha attól félne, hogy túl nagy a kísértés.
Hamarosan feltűnt a kávézó és némi csicsás felirat, amit csak közvetlen közelről tudtam elolvasni. „Édes nyalás fagylalt kehely – ma féláron” – hirdette egy groteszk, csillámos felirat. Elhúztam a számat.
Nem osztozunk meg egy adagon a közös kalandunk emlékére? – kérdeztem. – Vagy inkább elnézed, ahogy egyedül nyalok? – Mondandóm végén szemtelenül rá is kacsintottam.

Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2018. 02. 18. - 11:26:11 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16

Kell egy perc. Egyetlen néma perc, amikor is csak a tekintetük fonódik össze. Az enyém az övébe az övé az enyémbe. Ebben a néma percben lezajlódik minden köztes időben elmulasztott kommunikáció. Minden, ami szemrehányás vagy harag, minden ami bánat, magány és szomorúság. A szavak már könnyen gördülnek ajkaimra leginkább azért, mert igazak. Olyan őszinték mint nem sokszor és ez jóleső elégedettséggel tölt ez. Az pedig fokozza örömöm, hogy Elliot hasonlóan reagál. Mosolya biztat és megnyugtat. Talán tényleg ő is képes feloldódni, elfelejteni a helyzet adta kínosságot. Pedig joggal lehetnék dühös... végtére is reggel arra ébredni hogy tök egyedül vagy és még csak egy cetli sem vár hogy hát bocsika...? Jó, ostoba feltételezés lett volna többet remélni. Ezt már akkor tudtam, mikor belementem az egészbe. Azzal is kellően tisztában voltam hogy nem a szavak embere. Nem fog szerelmes ódákat zengeni, de hát nem is vágytam erre. Mindössze pofon csapott a felismerés, hogy este még fontos voltam neki, reggelre mindez meg már nem számított.
– Remek ötlet!
A kiszélesedett mosolyával találom szembe magam. Ezüstkékjeim fürkészik egy percig az arcát, majd bólintok. Jobb a múltat magunk mögött hagyni, teljesen. Annál is inkább, mert Lestange nem az elnéző fajta. Nem mintha Eric valaha is a romantika magasfokát űzte volna... ha ilyenekről ábrándozom, akkor leülök nyálat csorgatni Williamson mellé (ami soha napján meg is esik.),  Na meg nem mintha jogot formálhatna bármire is az aranyvérű... Ő sem ígért semmi mást csak leveleket és ezt is még az előtt hogy az ágyába vitt volna.
-  Azért remélem szerelmi bájital akad bennük. Igaz egy ilyen tünemény mellett kétlem, hogy szükség volna rá.
Nevetek és fintorgok egyszerre. Mi ez a szöveg már? Mégis hol a jó égben tanulta? Annyi biztos, hogy ez nem Eric Lestrange-től, mert neki ennyi nyáltengerre jutó agykapacitása végképp nincs.  
- Te korrepetáltad Willamsont vagy ő téged? Merlinre, O'Mara! Nálad nem kell szerelmi bájital, tudom hogy minden kínálkozó alkalmat megragadsz...
Nem szégyen az ha él az ember a lehetőségekkel. A mosolyom is szelíden sejteti, nem neheztelésből mondom, hanem a puszta objektív tényeket vetítem elő. Nincs ebben semmi.
- Mellesleg, mindig rosszul bókoltál úgyhogy ne erőltesd!
Halk kis nevetéssel fonom át kezemmel a felkínálkozó karját és finoman oldalba is bököm, jelezve hogy nem volt ez akkora sértés hogy a szívére vegye. Mathiastól tudom mennyire önérzetes egy lélek, habár lehet csak a bátyám túloz vagy csak vele olyan.
Lépteim Elliotéhoz igazítom, miközben az utcán elindulunk. Ha ismerős jönne szembe azt hihetné, egy cuki kis párocska vagyunk, pedig súlyos tévedésben él, amit eszemben sincs kijavítani.
Puddifoot cégére már messziről feltűnő de mindössze csak közvetlen alatta állva olvasható jól. Felpillantok és figyelem, mintha csak most látnám először. Furcsa de teljesen nyugodt vagyok. Nem dobban félre a szívem, nem aggódom, voltaképp nem is izgulok.
– Nem osztozunk meg egy adagon a közös kalandunk emlékére?
A férfi kérdése kizökkent és arcom felé fordítom, majd róla tovább vándorol tekintetem a kínálatra. Aha-ha nyalás fagylalt, mi?
Kuncogni támad kedvem. Itt mindig megtalálják a leghülyébb szakkifejezéseket az édességek árulására és a vicces hogy az emberek többségének ez fel sem tűnik.
- Kaland? Te komolyan így nevezed?
Pillantásom visszasiklik a kínaira és a szemöldököm felszalad. Végül is Mathiasnak voltak mindig 'kis kalandjai' amikkel az afférjait illették, amit honnan is máshonnan vett mint Lestrange-től? Na de hogy Elliot is így vélekedjen? Meglepő de kissé csalódom. Nem azért mert ilyesformán kategorizál be, hanem mert azt feltételeztem magamban ő nem ez a típusú férfi. Csakhogy a pasik, mint egyformák...  
Megszokhattam volna...
– Vagy inkább elnézed, ahogy egyedül nyalok?
A kacsintós gyermeteg vigyorára, ami egyenes felhívás egy keringőre nem tudok nemet mondani. Nevetséges de zavarba sem jövök. Meglehet ez is Eric hatása, vagy Izlandé vagy azé, hogy már nem tudok haragudni Elliotra. Akárhogy is, a bőröm viszketni kezd és nem azért mert koszos vagyok hanem mert az izgalom jár át. Nem azért mert bármi rossz lenne ebben, hanem mert magam előtt van Eric jóképű arca, és rosszalló tekintete, amint figyel ahogy Elliot fagyi kelyhébe beleeszem. Hiába állítja váltig, hogy ő nem féltékeny típus és voltaképpen nem pontosítottuk a kapcsolatunk(?) minőségét, de ettől függetlenül tudom, mennyire bökné a csőrét. Tizenhat év ismeretség után tudom, mennyire fortyogna benne a düh jó mélyen eltemetve. És már csak ezért megéri engednem a kihívásnak.
- Ó, hát sose tenném! És bár tudom, öhmhümmmm, hogy megoldanád, mert tapasztaltam hogy egyedül is remekül tudsz nyalni... - megakadok és rápillantok. Íriszeimben felcsillan a fény az emlékek hatására mégsem pirulok el úgy, mint annak idején bármikor is. (Köszi Strange!) - ... mégsem vagyok annyira alávaló hogy hagyjalak egyedül élvezkedni!
Elvigyorodom. Érzem ahogy ajkaim széle már a fülemhez közelítenek. Hát én aztán felveszem a kesztyűt O'Mara! És ha nincs további ellenvetés elengedem a karját épp csak azért hogy a szűk kis ajtón beléphessen a cukrászda vékonyka kis ajtaján át a sütemények érzéki illatvilágába.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2018. 02. 21. - 18:42:41 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Egy ideig a fagylaltot hirdető szöveget bámultam. Nem rajongtam sosem a hideg édességekért, de talán ha akad benne egy jó adag csokis nyalás is, akkor még egészen jól elsülhet a dolog. Nem fordultam Blaire irányába, csak hallottam, ahogy halkan kuncogni kezd. Elmosolyodtam, szerettem ezt a hangot, ahogy a társaságát is… és persze nem is árt, ha kellő mennyiségű női illat kerül a ruhámra. Natot egészen ki fogja hozni a sodrából és hát valljuk be, nincs is szebb látvány egy vöröslő, szőrös paradicsomnál.
Kaland? Te komolyan így nevezed?
Éreztem, ahogy a tekintete újra rám siklik. Megköszörültem a torkomat, csak ezt követően néztem rá, a szürke szemekbe, amik most mintha kissé ezüstösen csillantak volna meg a napfényben. Imádtam ezt a lányt még mindig, talán ha nem is ugyanazzal a hévvel, amivel azon a bizonyos márciusi napon. Sokszor elmélkedtem azon vajon, hogyan alakult volna mindez, ha nem hagyom ott és közösen ébredünk fel reggel… de ahogy mondani szokták, minden zsák megtalálja a maga foltját. Kétlem, hogy Blaire foltja én lehettem volna, sőt valószínűleg még csak távolról sem hasonlítottam arra.
Elismerésnek szántam – válaszoltam egyszerűen. – A többi egy éjszakásomat legfeljebb béna kis szórakozásnak titulálnám, de az ott… az  igazán valami volt.
Ezután tértem át inkább a közös nyalásra. Nem akartam volna túl komolyan belemenni ebbe a témába, éppen csak rövid magyarázat gyanánt hadartam el azt a néhány szót is. Vége, nem lesz belőle semmi… és valószínűleg nem csak miattam. Hiszen az előbb is valami Williamsont emlegetett és kétlem, hogy ő lenne az egyetlen, aki imád egy ilyen gyönyörű lányt. Bizonyára megtalálja a maga hercegét vagy már meg is találta.
Furcsa volt, hogy nem jött zavarba, mintha nem is az a Blaire lenne, akit ebben az elcseszett kávézóban ismertem volna meg. Tetszett mindig is, ahogy elpirul, de ezzel a kis bájával együtt elképesztően erős nőnek látszott. Valami itt gyanús… – ez a gondolat futott át az agyamon, majd egy vállrándítással el is hessegettem a gondolatot. Végül is egy kislány volt, amikor megismertem, talán elkezdett felnőni.
Ó, hát sose tenném! És bár tudom, öhmhümmmm, hogy megoldanád, mert tapasztaltam hogy egyedül is remekül tudsz nyalni... mégsem vagyok annyira alávaló hogy hagyjalak egyedül élvezkedni!
Elvigyorodtam a válaszra, majd intettem, hogy menjen csak előre. Kissé be is löktem az ajtót, hogy könnyen be tudjon sétálni a tömény, édes illatfelhőbe, ami pillanatokon belül, közvetlenül az ő sarkában engem is körbe ölelt. Egy rózsaszín hajú banya vezetett minket az asztalunkhoz. Ezúttal kicsit hátrébb kaptunk helyet. Nem fordultam vágyakozva a régi asztalunk irányába, helyette a hátsófelét riszáló, pasztellbanyát bámultam. Ez volt itt legutóbb is? – elmélkedtem, majd miután kihúztam Blaire-nek a széket, én is leültem.
Mit hozhatok, kedveskéim? – kérdezte negédes hangon.
Megint elvigyorodtam, pont, mint odakint Blaire túlzottan is szexualizált válasza hallatán.
Hmm… hát én nyalnék egy jót, te is szivi? – kérdeztem Blaire-t, de valójában a banya reakcióját vártam. Elpirult. Ez az, O’Mara, legalább ma sikerült egy valakit zavarba hoznod! Éljen! – gúnyolódott megjátszott lelkesedéssel a belső hang.
Egy nyalásfagyit kérünk, párosan – mondtam. – Kérsz még valamit?
A lányra néztem, nem remélve, hogy a sok nyali-fali hallatán majd esetleg elpirulna. Pedig szívesen láttam volna, ahogy szép, fehér arcán megjelennek a piros foltok. Nosztalgiázni támadt kedvem, talán éppen a hely hatására. Szinte hiányoztak az arcomba robbanó, szívet formázó buborékok.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2018. 02. 24. - 11:56:52 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


– Elismerésnek szántam. A többi egy éjszakásomat legfeljebb béna kis szórakozásnak titulálnám, de az ott… az  igazán valami volt.
Ohhhh…
-Ohhhh…
Halk nyögéssel veszem tudomásul a bókot. Hát bók volt? Valóban? Miért nem láttam annak?
Annyival nyugtatom magam hogy minden épeszű ember (nő) ugyanígy értelmezte volna a helyzetet a helyemben. Ettől függetlenül mégis valahol rossz hogy rögvest bekategorizáltam a másikat. Hiába ösztönös ez, mégis csak helytelen. Azonban nincs időm sajnálkozni és bocsánatot kérni, legalábbis lehetőség nem adatik meg, mert mire realizálom hogy neki a ’kaland’, mint olyan, nem negatív dolog, (sőt, egyenesen elismerés), addigra már bent is vagyunk a cukrászdában. Ott pedig már a tömény illatfelhő kíséretében félig bódult aggyal ülök az asztalhoz, hogy az egyik boszorkány rögvest kezelésébe vegye rendelési igényünket.
– Hmm… hát én nyalnék egy jót, te is szivi?
Elliot megszólalása egy tizedmásodpercre ledöbbent majd pajkos kis mosolyt csal az arcomra. Az asztalon előttem heverő kínálatot felvázoló kartonra pillantok, onnan pedig fel a lányra, aki már pírben úszó arccal tekint vissza rám. Hümmögve bólintok egyet elégedetten.
– Egy nyalásfagyit kérünk, párosan. Kérsz még valamit?
Pár másodpercig fürkészem a lapot majd felpillantok Elliotra.
Egy Eric Lestrange-t, elvitelre!
Ezt azonban hangosan nem mondhatom ki. És elég ez a kis aprócska, pajzán gondolat, rögvest bele is pirulok az egészbe. Basszus, pedig már annyira jól leszoktam róla!
O’Mara azt hiheti a saját kis megszólalása okozza, de ha csak sejtené…
Ha bárki sejtené…
Akaratlanul is eszembe jut Eric türkizkék tekintete, az a fajta huncut, édesen csalogató, ami egyenesen a vesédig hatol, és aminek képtelen vagy ellenállni. És elég ennyi hogy ajkaim szétnyíljanak, szám kiszáradjon, a levegő pedig bennem akadjon. Nevetséges hogy itt sincs mégis ekkora hatással van rám...
- Hmm, talán egy kis vizet, hideget ha lehet. – egy feszes kis mosolyt villantok a lányra, jelezve hogy elvonulhat és tekintetem a férfira siklik miközben folytatom, hogy a pincérnő is hallhassa még. – Kell valami, amivel lehűtheted magad.
Szemöldököm felsiklik, mert van egy-két tippem hogy is eszközölném ezt. Mondjuk példának okáért a fejére öntve sem egy rossz verzió… Vagy ha már itt tartunk jómagamnak sem ártana, mert a végén még öngyulladásra késztetnek saját gondolataim és emlékfoszlányaim.
Úgyhogy kell a figyelemelterelés... így bedobom a legelső dolgot, ami eszembe jut.
- Szóval… - pillantok el a vállam fölött a csípőjét riszáló lányka után, s folytatom amint megbizonyosodom hogy hallótávolságon kívül ért. -… mesélj! Mi minden történt veled a… mi kis kalandunk után?
Hangomban nincs él, nincs haragvás, puszta érdeklődés. Összefűzöm kezeim magam előtt és letámaszkodom alkarommal az asztalra. Kissé előrébb dőlök teljes felsőtestemmel, hogy jobban halljam Elliot válaszát. Szándékosan nem említem meg a köztünk esett dolgokat, szándékosan nem a másnap reggelre térek rá. Tudom, hogy nem kellettem neki, nem igazán, mert ha igen, akkor valahogy úgy maradt volna ott, ahogy Eric… Még akkor is ha egy hajó várt volna rá, mint Lestrange-re, egyenesen Izland felé.
- Mathias olyasmit rebesgetett, hogy megállapodtál valaki mellett. Igaz ez?
Igazából nem tudom kíváncsi vagyok-e a válaszra. Nem tudom, jogom van-e tudni minderről és nem akarom a bátyámat sem bemártani, mint pletykálkodót. Voltaképp csak mellékesen említette meg és direkt nem is faggattam. Nem akartam hogy rájöjjön, O’Mara és a magánélete jobban érdekel, semmint talán kellene. Ám az, hogy itt a kínálkozó alkalom, nos… hát eléggé elmulaszthatatlan lehetőségnek kínálkozik. És a legmegbízhatóbb forrás mégis csak ő. Így hát egy szelíd várakozó mosolyt villantok felé, miközben megigazítom a hajam és vele együtt akaratlanul a nyakamban lógó láncot is, amin a tőle kapott kígyós gyűrű van. Az utóbbi időben leszoktam az ékszerek (főleg a gyűrűk) hordásáról, talán ez is Lestrange miatt… ez azonban kedves a szívemnek még így is, és jobban érzem, ha magamnál hordom…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2018. 02. 24. - 21:13:38 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Kellően vörös képpel riszálta el formás hátsóját a rózsaszín hajkoronás boszorkány. Természetesen ő is azt a tömény, cukorhoz hasonló illatfelhőt húzta maga után, amitől az egész kávézó bűzlött. Rövid fintorral a képemen bámultam utána, így valójában csak akkor fordultam Blaire felé, mikor a lány ismét megszólalt.
Szóval…
Láttam, hogy ő is egy pillanatra a pincérnőt bámulja. Majd végül ezüstös szemei találkoztak az én semmit mondó, szinte fekete szemeimmel.
… mesélj! Mi minden történt veled a… mi kis kalandunk után? - Érkezett a korábbi folytatása.
Nyeltem egyet. Enyhe kis izgalom futott át a testemen a gondolattól, hogy éppen annak a lánynak meséljek egy újabb hódításomról, akivel valamikor lefeküdtem... aki iránt nyíltan többet éreztem, mikor éppenséggel el voltam jegyezve. Talán ha azóta nem vált volna minden kuszává, majd változott volna meg, akkor most is ugyanúgy éreznék. Csakhogy a dolgok nagyon is mások lettek, kissé túlzottan is lenyugodtam Nathaniel mellett. Ő olyan volt, mint a hideg vizes zuhany, amit az első találkozásunkkor a nyakamba zúdított. Megnyugtatott, megmutatta, milyen boldognak lenni, nekem meg, a csuklómon lüktető szalag a fülembe súgta: Ez nem te vagy O'Mara.
Beleremegtem az indulat hullámba, ami hirtelen elöntött.
Semmi különös... igazából egy cseppet nyugodtabb az életem, mint általában – magyarázkodtam.
Nem tudom, miért tettem így. Talán tényleg olyan nehéz volt megnyílni az egésszel kapcsolatban, habár semmi szégyellni való nem volt benne... de úgy éreztem, hogy Blaire csupán azért engedett a közelébe, mert érdekes vagyok. Egy író selyemfiújában viszont mi lehetne érdekes? Az, hogy látja, amint a híres párja legépeli a következő regénye kéziratát? Mert az aztán dög unalmas látvány... legalábbis, ha engem kérdeznek.
Mathias olyasmit rebesgetett, hogy megállapodtál valaki mellett. Igaz ez?
Megköszörültem a torkom és hátradőltem a székembe. Oldalra pillantottam és éreztem, hogy végig szalad a testemen némi idegesség. Most mi lesz, O'Mara? Elmondod neki, hogy bemásztál Forest alá? Keserűen húztam el a számat a gondolatra, lenéztem a csuklómon feszülő szalagra. Láttam, ahogy a vérfolt kissé kilátszik alóla. Megdörzsöltem egy ujjal a bőrt.
Ekkor pillantottam csak vissza Blaire felé. Az arcán szelíd, szépséges mosoly terült szét, gyönyörű látványt nyújtott ezüstösen csillogó szemeivel. Egy pillanatra még én is elmosolyodtam, aztán persze, amint szóra nyitottam ajkaimat, újabb  adag keserűség vonult át rajtam. Még mindig olyan groteszk volt ez a helyzet, hogy éppen ezzel a lánnyal beszélem meg a magánéletem.
A bátyád baromira pletykás – közöltem zavart hangon.
Közben megérkezett a pincérnő és a hatalmas fagyi kehely, na meg Blaire nagy pohár hideg vize. Csendben maradtam, míg letett az asztalra a rendelésünket és újra elriszált, jó messzire tőlünk. A fagyira pillantottam ugyan, de még nem nyúltam a hozzám közelebb eső kanálhoz.
Valóban megállapodtam. – Kezdtem bele.
Ujjaim finoman a kanálra csúsztak, de nem kezdtem el enni. Éppen csak megbökdöstem az egyik olvadozó gombócot, amin valami rózsaszínes öntet volt. Finomnak tűnt, mégsem kívántam, éppenséggel rá nézni is alig tudtam, mint mindenre, mióta megöltük Reagant. Tudom, hogy én döntöttem így és ezért csúfítja el a csuklómat az a gusztustalan heg, amivel még a halála előtt megjelölt. Az „egy senki” felirat tökéletesen leírta azt, aminek mindig is éreztem magamat... s az volt a hátborzongató, hogy Reagan erre ennyire ráérzett. Persze Nat történeteiből tudtam, hogy ahhoz értette leginkább hogyan kell eltiporni embereket.
Nahtaniel Foresttel élek – jelentettem ki végül.
Olyan volt ez, mint egy ragtapasz letépése. Jobb volt rajta gyorsan túl esni és akkor nem fáj olyan sokáig.
Ezt nem említette a bátyád?
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2018. 02. 25. - 18:16:37 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


Az arcát fürkészem. A vonásai, noha nem tudja, mindig sokat elárunak. Tudom, nem kellene ennyire biztosnak lennem abban, hogy felismerem a mimika adta jelentéseket, pláne mert O’Mara szakavatott zseni. Tolvaj, és neki a megélhetés miatt a pókerarc nem feladat hanem egy bizonyos fokú életstílus. No de valamiért mégis ott motoszkál bennem a kimondatlan érzelem, hogy ez azért még sincs teljesen így. Azért a maga sajátos módján velem mégis őszinte és... és a női megérzések mindig helyt állóak. Legyen szó akár róla, akár a bátyámról, akár a háztársaimról vagy épp a tanáraimról...
– Semmi különös... igazából egy cseppet nyugodtabb az életem, mint általában .
Nyugodtabb....
Hát lehet egy élet nyugodt? Mi a jó mégis abban? Tudom hogy voltaképp semmi. Az az igazság, hogy az ember élete sosem nyugodt maximum annak képzeli. Sosem ismerjük fel a körülöttünk megeső dolgokat, maximum nem lépünk ki senki kedvéért a saját konfortzónánkból. Mondjuk, az is lehet (és Elliot esetében több mint valószínű) hogy egyfajta életmód változásnál az unalmas egyet jelent a nyugodttal. Mert ha egy tolvajnak nem kell többé lopnia, minden nyugalmas lesz, még az is ami voltaképp nem az. Mondjuk számomra vagy bárki más számára.
Hát nem is kertelek tovább hanem rákérdezek, ami szinte biztosan igaz. Végtére is a bátyámnak semmi oka hazudnia pont róla épp nekem. Ő nem tudja milyen a viszonyom Elliottal. Csak annyit lát, amit hagyok és az vajmi kevés.
Pont jó ez így.
– A bátyád baromira pletykás!
Hangosan kacagok fel a kijelentésére. Inkább hat egy csöppet kifakadásnak, abból is a szívből jövő fajtájúnak, ami tetszik. Szeretem ezt Elliotban. Nagyon szeretem. Ritka az olyan férfi, aki kimondja kertelés nélkül amit gondol.
Nevetésem csak akkor hagy alább, mikor a pincérnő megjelenik tálcával a kezében. Arcomon még mindig ott ül a nevetés utáni széles mosoly és kihívással telve állom meglepett pillantását, miközben lepakolja elénk a rendelt dolgokat. A poharat a hűs vízzel elém teszi le és én köszönetképpen egy biccentéssel küldöm útjára.
– Valóban megállapodtam.
A kijelentésére, mely pár pillanattal később érkezik, felfigyelek. Szétbontom magam előtt összefont kezemet de nem húzódom hátrébb, ugyanúgy az alkaromon támaszkodva ujjaimmal közrefogom a poharam. Ujjbegyeimet pillanatok alatt átjárja a hűvös, ami felfut egész a karomon.
– Nahtaniel Foresttel élek.
Már épp azon tűnődöm, hogy ajkamhoz emelem az üveget és beleiszok a tartalmába, mikor Elliot a fagyit piszkálva bevallja az igazat. Egy ötéves kisgyerek jut így róla eszembe, ahogy a rózsaszín sziruppal szemezik és a kanállal pöckölgeti....
Arcomon biztosan kiül a döbbenet, de az előítélet miatt, hanem mert az információt fel kell hirtelenjében dolgoznom. Igazából mindegy is, hisz ő úgysem néz fel, úgysem figyel rám. El van foglalva a saját maga zavarával, mert úgy tűnik, vagy sosem szokta jól viselni ha valakinek meg kell vallania valamit vagy nem túl gyakorta ejtette ezt még ki a száját.
Nat Forest....
TEJÓSZENTSZAGÚSÜLLŐFAROK!
- Merlinre Elliot! Valóban? EZ ÓRIÁSIIII!- megpróbálok nem visítani. Tényleg...! De.. hangomban ott az izgatottsággal vegyes elképedés. Mindez azért vicces, mert talán sértve kellene éreznem magam. Mégis csak lecserélt engem egy férfira. Na de... nem akármilyen férfira.
Egyenesen Nat Forestre! Anyám!!!!
– Ezt nem említette a bátyád?
Ujjammal megragadom a poharam és közelebb csúsztatom annyira hogy hűvöse a tenyerembe simulhasson. Enyhén szorítom meg és képzeletben Mathias nyakát képzelem oda.
- Hát nem! - prüszkölöm kissé dühösen. - Azt hiszem fogalma sincs, hogy kicsoda is Nathaniel Forest. Vagy ha igen, akkor is ennyire vesz figyelembe engem a szégyentelen!
Mérgelődésem látványos és egy percig el is kalandozok, majd visszafordulok Elliot felé.
- De mindegy is! De aztaaaa! - képedek el újra és pislogok vigyorogva az asztal túlfelén ülőre. - Ez hihetetlen Elliot! Már, ne  érts félre, csak sose gondoltam volna hogy írói berkekbe találod meg igazán a számításaid.
Onnan voltaképp nem nagyon van mit ellopnia  kéziratokon kívül. De hát, mégis csak akadt neki valami. Nathaniel szíve például. (A szüzesség itt talán már nem játszik vagy ha mégis akkor az csúnya bleset)
-  A nagy Forest... - mormogom magam elé továbbra is meglepődve, aztán kapcsolok. - ... már bocs a szójátékért...
Vágok egy fintort, mert hát nem épp a szexuális mivoltára akartam utalni, dehát könnyen úgy értelmezhető. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, mert gondolom a bátyám már megtette. Vagy ha ő nem, hát a társadalom maga. Vagy ha az sem, akkor a köznyelv és búvárlapok. Ez a baj ha egy magunkfajtával van dolga az embernek. A hírnév tud barát lenni de ellenség is.
- És milyen? Milyen ő? Mármint Nat? Kedves? Jó fej? Bevallom, imádom a könyveit...!
Úgy vigyorgok, mint egy ötéves kisgyerek, aki a legboldogabb pillanatában a legnagyobb csínytevés kieszelése kellős közepette találnak meg. De hát, így legalább bárki aki lát minket azt láthatja, hogy mi aztán tényleg jól szórakozunk csak nem abban a szerelmespár minősítésben, mint azt feltételezhető lenne...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2018. 03. 01. - 11:54:55 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Kiszáradt a szám, ahogy kimondtam Nat nevét. Lopva pillantottam csak Blaire-re, körülbelül eddigre jutott el a tudatomig, hogy az „óriási” kifejezést használta a dologgal kapcsolatba. Sőt, körülbelül azt is ekkora fogtam fel, hogy ez nem Nat méreteire, hanem magára a helyzetre vonatkozik... bár szívem szerint én inkább az előbbire voksoltam volna. Azért a kapcsolatot magát nem illettem volna ezzel a jezlővel. Na nem azért, mert nem jó, csak félek elkiabálni. Még akár rossz vége is lehet és újra visszakerülök onnan, ahonnan indultam a magányba, a sötétségbe... hiszen ki tudja, Nat mikor dönt úgy, hogy eldob magától? Esmé is úgy döntött, pedig neki a kezét is megkértem.
Kicsit meglepett, hogy Mathias azt nem tette hozzá ki a szerencsés kiválasztott. Igaz nem nagyon emlegette fel, hogy férfi mellett sikerült kikötnöm... talán egyszer tette szóvá, de akkor Nat még nem próbált meg a nőjének munkát ajánlani.
Azt hiszem fogalma sincs, hogy kicsoda is Nathaniel Forest. Vagy ha igen, akkor is ennyire vesz figyelembe engem a szégyentelen!
Vicces volt ez a kis felháborodás, olyan bájosan állt Blaire-nek ez is. Hagytam, hogy egy pillanatra lenyűgözzön a látványa... mert azért, ha van Nat, ha nincs, ő a leggyönyörűbb nő, akivel valaha dolgom volt. Még mindig éreztem ujjaim alatt selymes bőrének és hajának érintését.
Biztosan tudja, már találkozott vele... – válaszoltam és közben tovább piszkáltam a kanállal a fagyit.
Éppen csak egy kis darabkát választottam le a kanállal. A rózsaszínes öntetre koncentrálva, hogy azt emeljem az ajkaimhoz. A nyelvemet kissé kidugtam és úgy nyalogattam le a hűvös fémről. Kellemes íze volt, de semmi különös... viszont, ha már egyszer édes nyalás a neve, akkor nyaljunk egy jót. Belapátolni úgysem tudnám. Nagyrészt az étvágytalanságom miatt, ami az elmúlt időszakban valóban jobban kínzott.
Reagan halála óta egy roncsnak éreztem magamat. Nem azért, mert szíven szúrtam egy késsel... az határozottan a legjobb döntés volt, amit valaha tettem. Nem érdekelt különösebben, hogy elvettem az életét, ahogy a csuklóm belső felét elcsúfító „egy senki” heget is elfogadtam. A részemmé vált, nem okozott többé keserű érzéseket... illetve csak nagyon ritkán. Az zavart, hogy ennek következményei lehetnek. Reagan eltűnését könnyen rám kenhetik, Natra egyelőre talán kevésbé. Akárhogy is, ennek még Azkaban is lehet a vége.
Lettem a kanalat, miközben Blaire Natról áradozott. Elolvastam a csuklómon a feliratot, majd ráhúztam a kabátom ujját, hogy még véletlenül se láthassa meg a lány.
A nagy Forest... – morogta maga elé. Erre persze önkéntelenül is elvigyorodtam, a bennem tomboló sötét érzések menten félre húzódtak. Ezért szerettem Blaire társaságát, mert könnyedén félresodorta azokat a borzalmas dolgokat, amik nyomasztottak. Most pedig, hogy a társalgás különösen felszabadult lett, kellemes melegség járt át. Jól éreztem magam.
… már bocs a szójátékért...
Megrántottam a vállamat.
Hát valóban elég nagy – helyeseltem.
Megfogtam a kanalat és még egy kis darab öntetet az ajkaimhoz emeltem. Ezt nem kezdtem el nyalogatni, minden további nélkül bepréseltem a számba és hosszasan ott is tartottam. Élveztem az édes ízt, talán túlságosan is, így felmerült persze bennem, hogy valamiféle bájitalt még is csak tettek bele.
És milyen? Milyen ő? Mármint Nat? Kedves? Jó fej? Bevallom imádom a könyveit...!
Egy kissé meglepett a Blaire-re hirtelen rátörő rajongói szónoklat. Persze gyorsan végig pörgettem a fejemben, milyen érdekességet mondhatnék éppen Natról. Hiszen én teljesen más oldalát ismerem, mint a rajongói. Egyrészt egyetlen könyvét sem olvastam, de mikor melegítőben csoszog odahaza, akkor egy kicsit nehéz is elképzelni róla, hogy valaha írt ilyesmit... ahogy más khöm... helyzetekben is. Idevehetjük például a hisztiket, meg a nyafogásokat... meg persze a horkolást.
Hát valójában dög unalmas, de azért megvan a maga bája... – Vigyorodtam el.
Valójában odahaza Nat tényleg csak egy egyszerű ember, aki a testvére kislányát próbálja felnevelni. Igazán remek és önfeláldozó ember, aki sokat nyafog... és olyankor baromi idegesítő. Dehát én ezért az irritáló fickóért képes voltam elvenni valakinek az életét. Ekkor áldozatot lényegében sosem hoztam senkiért.
Sűrűn szervez rajongói találkozókat. Nem voltál még egyen sem? – kérdeztem. – Neked szerintem még sorban sem kéne állnod, ha aláírást szeretnél tőle kapni. Mert van egy belsős embered – kacsintva mutattam magamra és újra a számba vettem a kanalat.
Nyeltem egyet. Az édes íz megint végig simított a torkomon.
Persze egy jó adag édességgel is le lehet fizetni, ha elég ügyes az ember.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2018. 03. 04. - 17:30:42 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


– Biztosan tudja, már találkozott vele...
Hát a kurva anyját! Már ha valóban így van. Mi az hogy találkozott vele és nekem nem szól? És mi az hogy biztosan tudja? Naná hogy tudja, mert én ezerszer áradoztam róla. Sőt, már hónapokkal ezelőtt a kezébe nyomtam Nat könyveit hogy olvassa el. Jó könyvek, érdekesek, és nem mellesleg szélesítenék Mathias gyér szókincsét. Mert valljuk meg, a pókerkifejezések meg a sakk amit Eric-kel nyomat azért eléggé fogalomszegény. Arról már nem is beszélve hogy  maximum a lóverseny szakkifejezésem penge, de ez is csak a munka miatt kényszerpálya neki. Szóval pont ráfér az olvasás és jók a versek is, aláírom. Tudom, hogy imádja William Wordworth-t de azért csak ezek nem elegendőek..!
Morcosan kortyolok az italomba, miközben tűnődve elnézem, ahogy Elliot a fagyit nyalogatja. Műszaki pontossággal választja le a rózsaszín cukorszirupot és kéjelegve szemez vele, ami már önmagában vicces...
– Hát valóban elég nagy.
A nyilvánvaló beismerése nevetésre sarkall, így csak kuncogok magamnak egy sort. Hát ez aranyos. Pláne így félig a szájába a kanállal.
Fura ez... ő meg Nat együtt. Nem, nincs bajom ezzel, mindössze nem tudom elképzelni őket egymás oldalán. Mondjuk nem is voltam semmilyen hivatalos eseményen, hogy láthassam őket így. Egyáltalán köztudott ez? Félek rákérdezni. Nem akarok Elliotot kellemetlen helyzetbe hozni és amúgy sem rám tartozó dolog. Előbb vagy utóbb úgyis megtapasztalom a képet, mert hát... biztos lesz alkalom. Mathias úgyis meghívja Elliot-ot vele pedig jön Nat is.
Hajjajjj, lesz még ott kalamajka úgy érzem! Pláne ha Mathiasnak valaha sikerül bevallanom mennyi közöm is volt a barátjához. Az egyik barátjához, merthogy a másikhoz pont ugyanannyi dolog fűz össze hacsak... nem még több. Végül is minden csak nézőpont kérdése.
- Akkor jó! Örülök!
Bólintok és helyben hagyom a témát. Nem akarok kivesézni a részleteket, mert arra nem épp a kávézó a legalkalmasabb helyszín. Valójában talán egyetlen helyszín se alkalmas rá, de mindegy. Inkább kíváncsiskodok egy sort az íróról, ami célt is ér. Legalábbis Elliot mintha felderülni látszana. Mennyire más  ez így. Ő maga. Elnézem a tekintetét. Az ember pillantása nem szokott hazudni és nem vagyok bolond. Rögtön kiszúrom az ilyesmit. Nem mellesleg mégis csak nő vagyok. Működik a hatodik érzékem meg ilyesmi!
– Hát valójában dög unalmas, de azért megvan a maga bája.
Meglep a szerénysége, és tudom, több van a felszín alatt. Faggatni viszont nem célom.
– Sűrűn szervez rajongói találkozókat. Nem voltál még egyen sem? Neked szerintem még sorban sem kéne állnod, ha aláírást szeretnél tőle kapni. Mert van egy belsős embered.
Felkacagok. Jókedvű leszek, mert egyszerűen üdítő a társasága. Bírom a vicceskedését, és azt amennyire pofátlanul szemtelen tud lenni.
- Ugyan O’Mara! Vigyázz még élek a lehetőséggel! Na nem mintha alapvetően rászorulnék...
A vezetéknevem elég sok ajtót megnyit előttem, ha akarom. Valahogy Nat Forest azonban megmaradt egy fajta plátói dolognak. Nem vagyok belé szerelmes, mint egy ostoba tinirajongó, de azért ekkora szaktekintély előtt leégni sem akarok. Így mikor lehetőségem nyílt volna rá hogy találkozzam vele, mert alkalom lett volna bőven, kihátráltam a helyzetből. Mindig akadt valami mondvacsinált ürügy vagy ok, amivel kimentettem magam. Szánalmas tudom...
– Persze egy jó adag édességgel is le lehet fizetni, ha elég ügyes az ember.
- Ó valóban? - pislogok rá mosolyogva. - Hát áruld el nekem mi figyel ott veled szemben? Az egyedül rád vár. Én már... khm nyaltam eleget.
Közlöm kissé elpirulva és zavaromat leplezni próbálva inkább lehajtom a fejem. Egy tincs előre bukik, így kezem ösztönösen mozdul hogy a fülem mögé tűrjem hogy ne zavarjon.
Közben pedig elmélázok hogy vajon Eric mit csinálhat. Remélem ő épp nem nyal... valakivel... valamit... bár nála sosem tudni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2018. 03. 11. - 17:27:41 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Nat nevét kimondani… Nat méreteiről beszélni… a dolgainkról mesélni… valahogy az egész olyan szürreális volt. Hiszen egy elképesztő lány ült velem szemben, valaki olyan, akit alig néhány hete még karon ragadtam volna, hogy magammal rángassam a világ végére. Ott pedig elrejtettem volna őt a világ elől, hogy a magam kincseként őrizzem s csak az enyém legyen. Tudtam, hogy a varázslótársadalom sosem fogadta volna el azt a kapcsolatot, amire annyira vágytam… sőt maga Mathias állt volna kettőnk közé. Mi is egy tolvaj egy hercegnő mellett?
De az én apám egy Rowle – annyiszor jutott eszembe érvként ez a rövidke mondat. Aztán persze a szalag erőteljesen lüktetni kezdett. Gonoszsága elszomorított, ahogy lepillantottam vörös, bársonyos felületére. Egy fattyú vagy, az még rosszabb a tolvajságnál… – suttogta megannyiszor a fülembe… és én remegve próbáltam úrrá lenni elkeserítő érzéseimen, amik lassan lyukat kívántak ütni testemen, hogy rázúdulhassanak a világra. Szerettem volna a csalódottságomat másokon levezetni annyiszor, de annyiszor már, hogy az megszámolni sem lehet. Kezdődött az egész Esmé elvesztésével, aztán jött Blaire, aki úgy vonzott, mint egy mágnes. Azt sem érdemeltem ki, ahogy talán a levegőt sem, amit magamba szívok.
Ó valóban?
A kérdésre hirtelen kaptam fel a fejemet. Eddig ugyanis a rózsaszín maszatot nyalogattam a kanálról… az édesség látványa magához vonzotta tekintetemet és mintha hosszú órák teltek volna el korábbi mondatom óta csak ültem meredten. Utolsó szavaim, amiben Nat és az édesség viszonyát ecseteltem távolain csengtek még valahol a gondolataim mélyén… közben pedig – talán csak egyetlen percre – magával ragadt ez a fajta kétségbeesés.
Csak Blaire rövidke, mosolygós kérdése rángatott ki a valóságba, vissza Puddifoot égetett cukortól bűzös kávézójába, arra a rózsaszín, párnázott székre, amiben igazából addig is ültem. Talán jobb volt nem elveszni a múlt árnyékai között, régi sérelmeket, saját rossz döntéseket siratva. Nem volt már helyén való, főleg, hogy a szívem mélyén régen elköteleztem magam egy életre Mr. Forest gyerekesen sármos, kétméteres valója mellett.
–  Hát áruld el nekem mi figyel ott veled szemben? Az egyedül rád vár. Én már... khm nyaltam eleget.
Végre láttam a zavar egy aprócska megnyilvánulását. Elpirulva tűrte a füle mögé a haját, én pedig végre valamiféle grimaszszerű mosolyt engedtem meg magamnak újra. Tetszett így ez a lány nekem. Egyszerre volt erős és édes, ahogy zavarba tudta hozni magát, majd akár csak egy pillanattal később, képes volt pofon vágni – keményebben, mint számítottam rá.
Hát én is már nyaltam egyszer kétszer, többek között neked… igaz kizárt, hogy eleget – mondtam.
A mosoly még mindig ott volt az arcomon, talán kissé szélesebbre is húztam saját pajzán mondatom hallatán. Csak ezután pillantottam vissza, immár egy kis fagyival a kanalam végén Blaire-re. Szerettem volna felé nyújtani, a szájába nyomni… de ahogy az arcán felismertem azt az elmélázó kifejezést, ami gyakran rajtam is nyomot hagy, egészen visszahúztam a kezem magam felé.
Na, O’Mara, látod, ez a hajó végleg elúszott – gúnyolta a kis hang. Én pedig, talán kissé csalódottan mértem végig a lányon, aki egykor annyira tetszett. Nyeltem egyet, félre akartam söpörni a keserű érzést, amit a csuklómon újra lüktető szalag okozott. Mosolyt erőltettem a képemre: – Ki az illető? – kérdeztem úgy téve, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék.
A szerencsésre gondolok, akiről épp álmodozol – tettem hozzá magyarázatként.

Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2018. 03. 16. - 21:25:15 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


– Hát én is már nyaltam egyszer kétszer, többek között neked… igaz kizárt, hogy eleget.
Már felkiálltanék, hogy na de, Elliot és mellé ironganék-pironganék egy sort… ez lenne az a Blaire Montego, akit jól megszoktunk. Aztán meg van az a Blaire Montrego, akit nem csak Eric Lestrange vitt ágyba, de még képes volt Izlandra is elcitálnia magával hogy ott aztán végleg tetézze a bajt…
Szóval nem pirulok maximum egy kicsit és azt is palástolom egy elképedt vigyorral. Ajakim szétnyílnak és hitetlenkedve, hökkenten pislogok. Nem tudom eldönteni hogy ez sértés volt-e, vicc vagy bók… de lelkem mélyén sejtem, mindez így együtt. Nem akarom megbántani O’Marát, azért sem mert Mathias legjobb barátja és azért sem, mert nem szeretek embereket ok nélkül bántani, de tény hogy ez a megszólalás megérdemelne egy jó kora… bosszút. Mégis inkább csak ámulok, ahogy itt ül nyalásról beszél (az én nyalásomról teszem hozzá) előtte a nagy rakat fagyival (amit nyalhatna is de azt persze nem nyalja) és mint egy kisfiú itt nyafog. Nem értem. Ha akart volna, engem, valóban, keresett volna, nem? Reggel még csak egy cetlit sem találtam utána… mindössze a hűlt helyével szemezhettem és lányos zavaromban én balga még magamat okoltam…
Lehet nem volt ideális ötlet épp vele leülni, épp vele beszélni, de mégis van benne még most is valami ami nem hagy elmenni a dolog mellett. Jó barát alapanyag, ez tuti. A bátyám szelektálós típus, és Lestrange mellett Elliot a második, aki kivívta magát a belső köreibe. Nagy szó. Nagyon nagy szó.
Mondhatni egyfajta biztosíték ez mindkettőnk számára. Meg kell tanulnunk egymás mellett elélni, lehetőleg úgy hogy Mathias minnél később tudja meg a kettőnk közt megesetteket, már persze ha azt akarjuk hogy életben maradjunk. Én mindenképp szeretnék még kicsit élni a lehetőséggel, mert tizenhat évesen a fű alól szagolni a mandragórát elég peches helyzet… na mindegy.
– Ki az illető?
A férfi kérdése villámcsapásként ér. Összerezzenek, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak miközben édességet csen, pedig semmit nem csináltam azon kívül hogy ujjaimmal doboltam a pohár falán.
- A mi? – kérdezek vissza tök értetlenül, mert nem értem mire is utal a kérdés maga.
– A szerencsésre gondolok, akiről épp álmodozol.
Oh… oh. Oh! Baszki! Hát.. izé…
Na erre mi a jó válasz? Pff, semmi. Tudom jól, semmi. Megköszörülöm a torkom és kortyolok egyet a vízből. Hogy tud másodpercek alatt sivatagi körülményeket idéző kiszáradást produkálni az ember torka? Merlinre, ez halálosan veszélyes! S mintha még maga a víz sem használna. Ugyan időt nyerek vele, de bölcsebb nem leszek.
-.A…a… bátyámról? Most épp rá gondoltam, de nyugika, nem szoktam róla álmodozni.
 Azért ekkora elcseszett fétisem nincsenek.
-  Azt meghagyom neked! – kacsintok kacagva majd elkomorodom, mert tudom ez félig-meddig hazugság. Nem szeretem ezt még füllenteni sem, még ha a másik érdekét is szolgálja akkor sem. Nem arról van szó hogy nem bíznék Elliotban, egyszerűen csak… ahhh, annyira bonyolult.
- Szerencsés… Lestrange minden téren, kibaszott szerencsés…- morgom az orrom alatt magamnak, és kipillantok az ablakon. Valahogy rossz beismerni, hogy valószínű ő ugyanúgy elfelejtett mint annak idején Elliot, még akkor is ha ő volt olyan lusta és nem hagyott ott másnap reggel… de azóta meg már sok reggel esett meg, és sok este, amit bárkivel tölthetett csak köztudottan velem nem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2018. 03. 21. - 12:12:15 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Nehéz volt látni és elfogadni. Nehéz volt csak arra a hülye fagyira koncentrálni, illetve a rózsaszín öntetre, amit bizonyára telepumpáltak szerelmi bájitallal. Megint a számhoz emeltem a kanalat, hátha az édes íz elűzi a keserűséget. Szívem szomorú, lassú ritmust dobolt… valójában sosem érettem meg, mi lehetett volna Blaire Montrego, ha nem döntök úgy: ellököm magamtól. Nem fájt, hogy másé lett… az ilyesmi általában másodlagos dolog, könnyedén átléphető, ha az ember úgy akarja. És hát ha valamiben igazán jó vagyok, akkor az mások kincsének ellopása.
Igazából nem is tudtam megfogalmazni nagyon mi fájt… talán csak az, hogy most láttam először újra az ezüstösen csillogó szürke szemeket azóta, hogy együtt töltöttük azt az estét. Mert valljuk be azok a levelek, amiket váltottunk nem éppen bizonyultak túlzottan személyesnek, legalábbis közel sem annyira, mint ez a kis közös nyalogatás. Tudom, tudom… ki ne vágná most az arcomba, hogy: O’Mara, te másztál ki az ágyból és hagytad ott egyetlen szó nélkül. Csakhogy én egy elcseszett mérleghinta közepén álltam, amit sosem tudtam volna egyenesbe tartani. Montrego felé billentettem végül, valamiféle különös barátságkezdemény kötött már akkoris minket össze… és igen, megtettem a húgával, de nem ártottam neki. Mielőtt még túlságosan egymásba bonyolódhattunk volna, kiszálltam a ringből. Nem szívesen álltam volna egy hercegnő boldogságának az útjába, aki amúgy is valószínűleg előbb-utóbb egy hozzá méltó embert választott volna. Idős vagyok én már az ilyen játékokhoz… akkor is tudtam: nekem biztonság kell. Lényegében megkaptam. Család, szerelem egyetlen személy által.
Finoman nyaltam le a kanalat, majd inkább a velem ülő, cseppet zavart lányra fókuszáltam. Nem akartam az ostoba gondolatokkal foglalkozni. Kissé sötétek és felkavarók voltak, ahhoz a boldogsághoz képest, amit még Reagan megölése is éppen csak be tudott árnyékolni.
A…a… bátyámról? Most épp rá gondoltam, de nyugika, nem szoktam róla álmodozni.
Vigyor ült ki az arcomra, ahogy elhúztam az ajkaimtól a kanalat.
Azt meghagyom neked! – Kacsintott rám.
Szép terelés, Miss Montrego, csak éppen rendkívül gyenge… Vigyorom még szélesebbre húzódott. Most már egyenesen leolvasható volt az arcáról, hogy nem a bátyjáról, de bizonyosan egy fickóról álmodozik. Nem mondom, hogy különösebb féltékenység fogott fel, mint említettem ennek a ténye semmilyen – még akár csábítási – helyzet nem foglalkoztatott volna különösebben.
–  Szerencsés… Lestrange minden téren kibaszott szerencsés…
Úgy morogta a szavakat, hogy közben kinézett az ablakon. Már szinte kellemetlenül éreztem magamat, hogy én vagyok ott és nem ez az ismerős nevű akárki. Sóhajtottam és hátradőltem a székbe. Letettem a kanalamat és figyeltem a lány arcát. Nem jött a szokásos érzés, mint másoknál, amikor kellemetlen helyzetbe akartam őket hozni. Blaire-rel nem akartam játszani, nem esett volna jól a bosszantása, habár máskor szívesen elnéztem volna, hogy dühös fény csillan a szemeiben, várva a pofonomat.
Lestrange? – kérdeztem halkan. – Az meg ki a halál?
Valahonnan ismerős volt valóban a vezetéknév és nem, nem a halálfalók miatt. Egyszer, mintha valami kevésbé izgalmas ám annál unalmasabb helyzetben találkoztam volna valami Earl Lestrange-dzsel, aki Mathias Montrego élő más volt: belőtt haj, tökéletesen formára nyílt szakáll és túlzottan erős parfüm, amiből legalább egy üveget locsolt magára. Nem tudtam rá gondol-e, de lényegében nem is volt különösebben fontos az én szempontomból. Arról álmodozik és azzal bújik ágyba, akivel csak jól esik. Általában én is így teszek.
Nem akarok persze tolakodni… – tettem hozzá gyorsan.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2018. 03. 21. - 22:08:01 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


Ezüstkék íriszeimben visszatükröződik a kinti világ. Nemcsak a kirakat fényei, de a bent ülő emberek s a kint lévők egyaránt. Én egyszerre érzem magam kint is meg bent is. Elnézve az utcát, a bőszen fel s alá sétálókat nem vagyok épp közéjük illő. De tudom jól, ha visszafordítanám a fejem, akkor a kis hideg vizemmel sem felelek meg a süteményezők soraiba. Valahol megrekedtem köztes úton, magányosan. És épp ilyen maga az egész életem is. Ez a tényállás pedig egyszerre szomorít el és lomboz le. Gondolataim másodpercek alatt elrepítenek onnan ahol voltaképp vagyok. El Elliottól, jó messze tőle. El a Puddifoot mézédes illatfelhőjétől. El a nyüzsgő roxmortsi főutcától. El a kastélytól benne a bátyámmal és a diáktársaimmal. Valahol megrekedet a gondolataim sivár peremén, amiben sok minden helyt kap de mindaz a sok semmiképp nem vidám. S itt ugyan a másodpercek tört részét töltöm mégis olyannak hat mintha órák óta bolyonganék, akár csak kirándulás közben az erdőben.
– Lestrange? Az meg ki a halál?
Elliot kérdése ugyan halk mégis nekem a kviddicsmeccsekre emlékeztető gongszóval ér fel. Úgy rezzenek össze mint egy unikornis, akit rajtakaptak az ezüstfényű tóból inni.Hirtelenjében nem is tudom hova tenni hogy honnan vette, honnan tudja, hogy Ericről beszéltem. Egy ostoba pillanatra megfordul a fejemben hogy O'Mara egy elcseszett legillimentor, s kerek szemeket meresztve bámulom immár őt. A tekintetem most már nem üres hanem sokkalta élettel telibb. Kíváncsi. Kutakodó. Aztán persze nagy sokára leesik. Túl hangosan mondhattam ki saját gondolataimat. Basszus! Na ez a szívás!
– Nem akarok persze tolakodni…
- Nem tolakodsz! - vágom rá egyből gyorsan. Egyrészt leplezni akarom a zavaromat, hogy igenis megfogott a dologgal.Akarok róla beszélni? Pont vele? Vagyok én olyan viszonyban vele? Hát voltaképp talán tök mindegy is...
Mély levegőt veszek miközben a körmöm hegyével megkocogtatom a poharam szélét. Halk kis hang mégis jelentőségteljes és figyelmet parancsoló. Tudom hogy ha felpillantonk akkor Elliot érdeklődő mandulaszemével találom szembe magam.
- Öhm... Lestrange az Lestrange. Eric. Mármint Eric Lestrange, Ő a bátyám legjobb barátja.
Kihagyok egy fél pillanatnyi szünetet csak a hatás kedvéért. Igen, tudom tudom, ultragáz.
- Gyerekkorunk óta ismerjük őt. Bellatrix és Rodolphus rokona, de nem tartják a kapcsolatot. Eric... - elharapom a mondatot miközben eltöprengek. -... ő unokatestvér. Fogalmam sincs hanyadfokú. Ne is kérdezd! De ő...olyan mint egy.. hm, nagybácsi. Vagy egy báty. Talán ez a legjobb rá. Ugyanakkor ez azért mégsem teljesen igaz.
Magam elé meredek és perc múlva átsuhan arcomon egy halovány kis csábos mosoly. Eszembe jut ahogy pofátlanul felugrott szilveszterkor az asztalra és körbepördült hogy kiszúrjon a tömegbe épp engem. Aztán meg ahogy kicitált a teraszra hogy a lábára állítva táncoljon velem, mint amikor még kicsi voltam és ők tanítottak Mathiassal. Persze főleg Eric mert Mathias képtelen volt megtanulni sokáig mi a forgás a keringőben. Sose ment neki a hármas ritmusrendszer.
- Ez elég bonyolult. Szóval... talán mindegy. - vonok vállat kissé szomorkásan. - Mindenhogy megszívtam azt hiszem.
Keserűen hunyom be a szemem és szorítom a kezem a homlokomra. Tudom mi a legnagyobb baj; nem az hogy Lestrange olyan amilyen (bár tény és való hogy ez sem könnyíti meg a helyzetem), és még csak nem is az amit a dolgok állása produkált... hanem az hogy valamikor a nem is túl távoli jövően nekem oda kell állnom a testvérem elé és megmondanom neki hogy hát bocsika, de azegyik jó havroddal feküdltem össze, ne haragudj, aztán majd talán reményeim szerint Eric annyiban kisegít hogy ő közli a feketelevest. Már ha addig még együtt leszünk. (Mondjuk egyáltalán mi együtt vagyunk valóban?) Már ha túlélem az első kört ami az Elliottal viselt dolgaimat takarja...
A helyzetem totális kilátástalansága rányomja a bélyegét a hangulatomra. És lassan tényleg nem sok kell ahhoz hogy itt a cukrászda kellős közepén pont Elliot társaságában bőgjem el magam.
- Mégis hogy lehetek ilyen béna? Most mondd meg?
Igyekszem uralkodni magamon hogy ne remegjen a hangom, de hát persze nehézkesen megy. - Normális dolog beleszeretni egy olyanba, aki...
Nem fejezem be a mondatot, mert annyi féle variáció lenne rá hogy képtelen vagyok eldönteni melyikkel is érdemes zárnom. Mert mondhatnám azt, hogy aki a legfontosabb a családunknak, a bátyámnak, a társadalmi csoportunknak, na és persze nekem. Ugyanakkor ő az, aki ennyire közel áll hozzánk, hozzám s mégis egyszerre egy vadidegen. Mert tisztában vagyok vele, hogy Eric jó pár része az életének nem ismeretes még talán az amnézia előtti Mathias Montrego számára sem. Szóval azt a mondatot sokféleképp be tudnám fejezni, de tényleg. Vele kapcsolatban semmi de semmi nem biztos és nem csak az előélete miatt. Nem feltétlen az a sok nő nyomja rá a bélyegét a dologra akikhez köze volt és még csak az sem hogy nem akarom elcseszni a viszonyunkat.Valahol mélyen megbújva talán leginkább magamban kételkedem. Abban hogy elég jó leszek-e bárkinek bármikor valaha? És közben szidom magam hogy hogy voltam képes ilyen helyzetbe hozni magam... és hogy vagyok képes mindezt épp Elliot O'Marának kifejteni...  
- Mathias ki fog belezni, ez tuti... - vallom be a tényszerű valóságot először hangosan sóhajtva és igyekszem kipislogni a tekintetemből a könnyeket, ami megy is. Több-kevesebb sikerrel.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2018. 03. 22. - 12:52:52 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Nem tolakodsz! – Érkezett a válasz.
De nagyon is! – vágtam rá magamban. Görcsösen kapaszkodtam meg az asztal szélében, miközben még mindig a lány szemeit kutatta tekintetem. Teljesen magával tudott ragadni az a gyönyörű, ezüstös csillogás. Csak a szívem kalapált a félelemtől, ami jelezte legszívesebben elbújnék, betapasztanám tenyeremmel a füleimet. Nem akarom hallani… nem akarom hallani, bassza meg!
Közben persze ott volt az az átkozott keserűség a számban. Tudtam, hogy ha belapátolnám az összes fagyit, akkor sem tudnék szabadulni tőle. Túl erősen dolgozott bennem az általános beismerés: neki sem feleltem meg. Ez vagyok én, csalódást okozok az embereknek, aztán fájdalommal a szívemben nézem, ahogy más teszi boldoggá… csakhogy Blaire a „mástól” még éppen annak sem tűnt.
Eric... ő unokatestvér. Fogalmam sincs hanyadfokú. Ne is kérdezd! De ő...olyan mint egy.. hm, nagybácsi. Vagy egy báty. Talán ez a legjobb rá. Ugyanakkor ez azért mégsem teljesen igaz.
Sóhajtottam, majd lesütöttem a szememet.
Éreztem, hogy az átkozott szalag lüktetni kezd a csuklómon, ezért leengedtem a kezem, az ölembe. Így ugyan nem láttam a vörös bársonyt, de éreztem, hogy ugyanúgy munkálkodik. Tovább próbálta táplálni a bennem dolgozó, elképesztő sötétséget és veszteségérzetett, holott már régen elengedtem ezt a lányt. Minden kósza gondolat mögött egy gyenge kis hang súgta: Hiszen neked ott van Nat.
Blaire pedig egyenesen úgy érzett, ahogy az egy aranyvérűnél elvárható lenne. A belterjességet választotta a valódi kaland helyett… és talán ez így nem hangzik éppen a legszebben, de ezzel védi meg csak igazán azt, ami a családja. Lestrange annyit jelent, mint „tisztavér” és vagyon, na meg befolyás. Ha én kapaszkodtam volna abba a dologba, az csak fájdalommal járt volna mindkettőnknek.
Áh! Szóval Eric! – morogtam magam elé.
Tekintetem elfordítottam a lányéról. Inkább az előttem olvadozó fagyit bámultam. A gyomrom már a puszta látványától is kavargott, nem éreztem jól magamat és igazából, ha nem Blaire-ről lett volna szó, akit egykor a kincsemnek akartam, felpattantam volna, hogy azonnal tovább álljak.
Ez elég bonyolult. Szóval... talán mindegy. – A hangja szomorkássá vált. – Mindenhogy megszívtam azt hiszem.
Újra rápillantottam, mintha ezzel vigasztalhatnám. Akárhogy is, bánatosnak nem akartam éppen őt látni. Merlinre, O’Mara, dobd már félre azt az elcseszett önérzetedet! – mordultam magamra. Megremegetem, ahogy kinyújtottam a kezemet, de meg kellett tennem. Blaire finom ujjait szerettem volna bíztatóan megszorítani, de csak remélhettem, hogy engedi.
Mégis hogy lehetek ilyen béna? Most mondd meg? Normális dolog beleszeretni egy olyanba, aki...
Nem fejezte be a gondolatot. Még egyszer megszorítottam az ujjait, nem akartam elhúzódni, mintha éreztetni akarnám, hogy rám számíthat. De mégis mit mondhattam volna éppen én, aki állandóan a maga kárára cselekszik? Lényegében elvesztettem Esmét, elvesztettem minden fontos embert az életemben… és most ott van Nat. Tudtam, hogy ez is csak egy időzített bomba, habár most úgy érzem, mellette akarom leélni az életemet. Ha meggondolja magát, mert mégis csak az asszisztense vagy egy másik betolakodó kell majd neki, fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni.
Ne butáskodj…
Nyeltem egyet, hátha eltűnik a keserűség és képes vagyok saját önzőségemet félrelökni. Ez a helyzet nem az volt, ahol engem kell vigasztalni, mert egy ennyire fontos lány mást választott. Hiszen nem kerestem, így volt rendjén a dolog.
Mathias ki fog belezni, ez tuti... – Sóhajtott fel.
Lehajtottam a fejemet. Az asztallapot bámultam, nehezemre esett könnyek között látni őt, anélkül hogy felpattanjak, felrántsam a székből és csak magamhoz öleljem. Tudtam, hogy ezek a heves érzések egy olyan vágy emlékei voltak, amit akkor, Londonban, abban az ágyban hagytam magam mögött. Akkor én hoztam meg egy olyan döntést, amit előbb-utóbb az élet meghozott volna – ha másképp nem hát Mathias öklösével kísérve. Már késő ezen siránkozni.
Ez a Lestrange egy barom, ha nem örül ezeknek az érzéseknek. Biztosan… ő is… szeret… – Nehezemre esett kinyögni ezeket a szavakat.
Megint nyeltem.
A családod szempontjából ez a jó. Ha egy aranyvérűt szeretsz… és ezt nyilván Montrego is így gondolja. – A mondat végére elcsuklott a hangom. Ügyetlenül húztam vissza a kezem és rejtettem megint az ölembe. – Bocsáss meg, de már nem kívánom ezt a fagyit…
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2018. 03. 26. - 18:34:49 »
+1

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'



~~~~

+16


– Ne butáskodj…
A keze hirtelen siklott az enyémre. Nem számítottam rá épp ezért kaptam el a másikat, melyet a homlokomhoz szorítottam. Meglepettem pislogtam a férfira velem szemben. Nem mintha baj lett volna ez, értettem én hogy mit akar ő. Egy kedves gesztus, mely segít kizökkenteni a letargikus gondolatokból. Ha bárki kérdezte volna, alapvetően érzelmesnek írtam volna le Elliot O'Marát. Rövidke találkozásaink alkalmával tapintatosnak ismertem meg, olyannak, mely tolvaj léte ellenére aranyvérű neveltetésről árulkodhatna... Csak hát mégis egyedül ébredtem márciusban az ágyamban. Valahol ez is sokat elmondott róla. Nem, nem neheztelek rá, már tényleg nem., csak.. mindezek után az érintése hidegen kellene hogy hagyjon. Miért érzem azt mégis hogy ez helytelen? Miért motoszkál ott bennem hogy ha ezt Eric látná, simán félreértené? Vagy Mathias? Vagy Charisma Belby? Vagy akárki?
Miért van az, hogy egyszerűen attól rettegek, Elliot is másképp gondolja a dolgokat? Azért mert én már nem? Vagyis már nem teljesen úgy? Bonyolult kérdéskör, semmivel nem egyszerűbb mint Lestrange, de mégis úgy érzem az Eric-kel való bajlódás kifizetődő. Elliot amúgy is megtalálta a számításait, elmondása alapján boldog, és Nat Forest valóban jó parti.
– Ez a Lestrange egy barom, ha nem örül ezeknek az érzéseknek. Biztosan… ő is… szeret…
A feltételezésre, mely elhagyja a másik ajkait totális ledöbbenést produkálok. Már magában az abszurd hogy épp Elliot ad nekem tanácsot és vígasztal... (pláne így hogy nem is oly rég még ő ríkatott meg), na de az hogy ilyet állít? Ez... ez...
Hangosan kacagok fel. Gurgulázva zubog fel belőlem az összes elfojtott keserédes érzelem. Belegondolni abba hogy Eric egy barom, hát... voltaképp van valóságalapja. Mégis Elliot talán nem is tudja mennyire beletrafált. De az hogy szeret? Valószínű ideig-óráig vagyok jó neki, meg kellően érdekes, míg rá nem jön Mathias, ki nem kerekedik egy szép kis balhé... aztán meg már könnyebb tovább állni. Csak nekem lesz mocskos szar, a hülye érzelmeimmel. Onnantól majd jó pár hónapig nem kerül elő, színét sem fogom látni, és esélyesen utána is zavartan toppan be, pechemre majd valamelyik aktuális bigéjével az oldalán...
Ó nem, én nem leszek olyan mint az a Clary vagy ki a frász, aki az amerikai csúcsbombázó volt. Annak sikerült valahogy elcsavarnia a fejét, de voltaképp én nem szándékosan kerültem abba a helyzetbe, amibe...
– A családod szempontjából ez a jó. Ha egy aranyvérűt szeretsz… és ezt nyilván Montrego is így gondolja.
Nevetésem elhal. O'Mara szavai súlyos lepelként burkolnak be.
Aranyvér...
Ha apámról lenne szó biztos úgy is lenne ahogy állítja. Csakhogy apám halott. A bátyám pedig kattant, legalábbis bizonyos szinten tutira az. Voltaképp én irányítok. De az aranyvér mánia az evidensen a köztudatba ivódott. Mondjuk való igaz hogy ha apun múlt volna kiházasít egy McLaggen jellegű seggfejnek. Ezért is hálás lehetek Ericnek, hogy nem hagyta.
- A bátyám rosszabb lesz mint egy elszabadult veszett Magyar Mennydörgő ha megtudja hogy a legjobb barátjával feküdtem össze. - nézek szúrósan a velem szemben ülőre. Kezem kihúzom az övéből és felé bökök, jelezve, igen róla beszélek.
- Szerinted mennyire lesz boldog ha megfejelem mindezt azzal hogy a másik legjobb barátjába meg beleszerettem? Aki úgy nem mellesleg egy link alak, több női fehérneműt fogdos mint ajtókilincset és hozzá még majdnem tíz évvel idősebb is? Valóban O'Mara... valóban repesni fog az örömtől...
Hangomban fanyarság cseng. Nem őt vagy őket akarom leírni, egyszerűen a helyzet oly annyira kristálytiszta hogy az már fáj. Hát miért nem látja? Miért csak én látom a dolgot? Pedig pont nekem nem kellene, nem? Hisz én vagyok a slamasztika kellős közepén, rend szerint nekem nem kellene objektíven gondolkodni, hisz én vagyok abban a kicseszett erdőben, aki nem látja a fától a lényeget...
- Aranyvér... igen, fontos az aranyvér. De nem minden áron... Apám odaadott volna egy Cormac McLaggen-féle hitványnak... ennyi erővel már lehettem volna Mrs. Crack vagy Mrs. Monstro is...
Figyeltem ahogy Elliot nyel és közli hogy befejezte a nyalakodást. Rajtam kellett volna hogy legyen a sor, mégsem gondoltam hogy az édesség felvidítana, bármennyire is ínycsiklandó vagy gusztusos. A torkomban növekvő gombóc ott gubbasztot szép kis akadályként.
- Ne haragudj, inkább beszéljünk másról. Az én életem rend szerint kész káosz, de örülök hogy te legalább megtaláltad a magad útját. Szeretem a happy end-eket.
Mosolyom, mely lassan felkúszik arcomra, halovány, de őszinte. És vágyakozó pillantással bámulok Elliotra, remélve hogy mesél még mert legalább a hangja eltereli a figyelmem Ericről, Mathiasról és az egész elcseszett életemről.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2018. 03. 27. - 11:42:58 »
+1

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Figyeltem Blaire puha, fehér ujjait, ahogy kicsúsznak az enyéim közül. El akartam engedni, mintha bűnös volna egyáltalán hozzá érnem egy ilyen tökéletes teremtményhez. Az én szememben ő az volt, mindig is, az első perctől kezdve. Ezért akartam vele elszórakozni, remélve, hogy olyan jó játék lesz, mint bárki más. Csakhogy a játék komolyra fordult. Még éreztem a csókok ízét a számban, a szívem is felvette azt a ritmust, miközben kezemet az ölembe rejtettem és csak néztem az ujjaimat, amik az imént még az ő bőrén simítottak végig. Ez is csak egy emlék volt, akár az érzések, amiket iránta éreztem valamikor, másfél hónappal korábban.
Még emlékszem, ahogy ott álltam az ágy fölött, az ingemet gombolva. Néztem, ahogy alszik békésen és olyan volt, mint egy baba. Gyönyörű és hibátlan, olyan idegen az általam ismert durva világba. Én pedig bemocskoltam. Sokszor éreztem ezt Esménél is, sőt Natnál… de nála sokkal intenzívebben. Ő ártatlan volt, én meg erőszakos, követelőző, míg el nem értem, amit akartam.
Szerinted mennyire lesz boldog ha megfejelem mindezt azzal hogy a másik legjobb barátjába meg beleszerettem? Aki úgy nem mellesleg egy link alak, több női fehérneműt fogdos mint ajtókilincset és hozzá még majdnem tíz évvel idősebb is? Valóban O'Mara... valóban repesni fog az örömtől...
Nyeltem egyet a szavakra. Blaire ezüstösen csillogó szemeiről a kehelyre tévedt a tekintetem. Rosszul voltam a látványától, az édes, cukros, bájitalos illatától és kedvem támadt volna lelökni az asztalról. Hallani, ahogy a porcelán összetörik és figyelni, ahogy az édességtől ragadóssá válik a padló.
Aranyvér... igen, fontos az aranyvér. De nem minden áron... Apám odaadott volna egy Cormac McLaggen-féle hitványnak... ennyi erővel már lehettem volna Mrs. Crack vagy Mrs. Monstro is...
Sóhajtva bólintottam. Tudtam, mire gondol, éreztem ebben az egészben azt a keserűséget, ami az én oldalamról megvan ezzel kapcsolatban. Ha valaki nem illet bele, sőt feldúlt egy ilyen világot, az én magam vagyok. Egy Rowle fattyú fiaként milyen más jelzőt kaphatnék? Aztán még Montrego húgát is ágyba vittem… ez az érzés tombolt akkor is bennem, mikor az együtt töltött nap után Blaire elaludt. Tudtam, hogy jobbat érdemel és még most is úgy érzem, helyesen cselekedtem. Neki ott van ez az Earl… vagy Eric. Mathias jobban meg fog békélni ezzel, mint velem. Feltételezhetően azért, mert jobban is ismeri nálam.
Van valami szórakoztató a bátyádban, ami miatt egészen kedvelem… – motyogtam magam elé. Kissé megköszörültem a torkomat, hogy folytassam: –De ettől függetlenül ne érdekeljen a véleménye. A lényeg, hogy te boldog légy. Megérdemled.
Ne haragudj, inkább beszéljünk másról. Az én életem rend szerint kész káosz, de örülök hogy te legalább megtaláltad a magad útját. Szeretem a happy end-eket.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én nem tudtam így tenni, mert tisztában voltam azzal, amit mondott az én életemre nem igaz. Számomra nincs olyan, hogy boldog vég… mikor már úgy tűnt, van remény, akkor rúgott mindig legnagyobbat belém az élet és lökött vissza abba a sötétségbe, ami mindig is a részem volt és örökre az is marad. Tudom én jól, hogy Natot sem fogom mindig boldoggá tenni. Talán külső erő, talán én magam fogom tönkre tenni azt, ami most tökéletesnek látszik.
Bólintottam. Jelezve, hogy értem: váltsunk témát.
Egyszer elhozom ide Natot, úgyis annyira szeret randizni… – Fintorogtam, aztán magamra erőltettem egy vigyort. – Majd veszek neki egy szál vörösrózsát.

Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 15. - 23:02:48
Az oldal 0.335 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.