+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | | |-+  Recepció
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Recepció  (Megtekintve 2248 alkalommal)

Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 04. 25. - 20:52:58 »
+1


Mathias boldogítására ~

Még annyit sem kapok, hogy „haha, bocs”, Mathias csak kitartóan vigyorog, mint valami fakutya, és kis híján arra gyanakszom, hogy ő remekül mulat, és remekül érzi magát bezárva ide. Kis híján, mert azért azt kétlem, hogy ebben lenne bármi jó is. Nem azt mondom, sokkal rosszabb dolgok is történhetnek persze az emberrel, azért ez még nem ér fel egy igazi katasztrófával, traumával, remélhetőleg nem szenvedünk majd sérüléseket sem, meg ilyesmi, de azért igazán jó mókának sem titulálnám ezt az elakadást. Időrabló, leginkább erre tudok gondolni, meg arra, hogy ha nekem van jobb dolgom, mint itt vesztegelni, akkor a fiúnak valószínűleg még inkább van.
- Ne hízelegj magadnak holmi első randik gondolatával… - csúszik ki a számon, amit eredetileg csak az orrom alatt akartam eldörmögni, de olykor megesik, hogy nem megfelelően tudok disztingválni. Például olyankor, amikor bosszús vagyok, és most az vagyok, mert ez az egész nap, hát, egyszerűen csak rettenetesen nonszensz, kínos, soha véget nem érő, és ez épp elég ahhoz, hogy végeredményben egy kicsit dühös legyek, amellett, hogy a lelkem mélyén a kissé csípősebb megjegyzés ellenére ugyanúgy szorongok, és ugyanúgy kellemetlenül érzem magam, mint eddig. Meg mondjuk legszívesebben hozzátenném azt is, hogy „és ne bámulj már csak a kabátomat vettem le, te szerencsétlen”, de valamiért egyébként is az a benyomásom, hogy Mathias az a fajta ember, aki direkt azt csinálja, aminek a hanyagolására megkérnéd…

Azért persze épp eléggé feszélyez a rám irányuló tekintet, pedig nem gondoltam volna, hogy ennyivel pont a külsőmre fogom felhívni a figyelmet. De hát igaz az is, hogy nem kicsit ingerszegény a környezetünk, nem sok mindenre érdemes odafigyelni, mint esetleg egymásra, aminek realizálásától majdnem meggondolom magam azzal kapcsolatban, hogy talán mégis csak jobb lenne itt egyedül. Van nálam könyv, egy ideig elszórakoznék, akár még el is aludnék… tiszta idill lenne. Ehelyett feszenghetek, meg idegeskedhetek minden miatt, amit teszek, vagy mondok. Juhúúú…!
Leül mellém, amivel még csak meg tudok békélni, de amikor újra belóg az aurámba, akkor elgondolkodom, hogy odébb csússzak. Minden idegszálamat megfeszítve azonban maradok, ahol eddig is. Nem lehetek ilyen idióta egy nyúl, meg különben is, nehogy már én menjek odébb, amikor én ültem le előbb, nem? Még mindig megtehetem később, ha túlzónak érezném a közelségét. Nem merném a nyakamat tenni arra, hogy ez nem fog megtörténni… néha úgy hiszem, szabályosan vonzom az embereket, akik nálam sokkal közvetlenebbek, és szabadosabban szeretik uralni két ember között a szabad teret.

- Gondolom majd meglátjuk – mondom végül egy apró sóhajjal. Köthetnénk ugyan fogadásokat, melyikünknek lesz igaza, de nincs sok kedvem ilyesmihez. Nem sokat tehetünk, hogy befolyásoljuk a dolog eredményét, úgyhogy tényleg nem maradt semmi más, amit tehetnénk, mint a várakozás maga. Nem valami csábító gondolat, de ez van. Minél előbb megbékélek vele, annál kevésbé leszek frusztrált. Csak mondani könnyebb, mint megélni.
Újabb lemondó sóhajjal nyugtázom a kérdését, a tekintetem akaratlanul követi az ujjai mozdulatát, amivel kipattintja a gombjait, és szeretném látványosan forgatni a szememet, de csak némileg rosszallóan, vagy inkább tüntetően navigálom aztán vissza a tekintetemet a szemközti falra. De hát nyilván nem tudja ennyiben hagyni a piszkálásomat, mi…? Kicsit összerezzenek, amikor szándékosnak regisztrálom a mozdulatot, amivel meglök. Jaj, hát ne már! - Annyira azért igazán nincs meleg, ez csak egy középület liftje, január közepén – jegyzem meg szárazon, de nem nézek rá, és most már „csak-azért-sem” alapon nem húzódok odébb még mindig. Úgyis jó esélyei vannak annak, hogy én török meg előbb, akkor meg legalább ne elsőre adjam el a méltóságomat. Bah.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 04. 26. - 20:35:14 »
+1

*
zene: AR– On My Own




'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Ez a csaj annyira savanyú, hogy az már fáj. Most mégis mit kezdjen az ember, ennyire elzárkózó kijelentésekkel? Nem tudom hova tenni és mit kezdeni vele.
- Ne hízelegj magadnak holmi első randik gondolatával… -
Hízelegnék? Ráadásul magamnak? Ugyan már, dehogy! Inkább neki. De hát semennyire nem értékeli, ami fájó pont lenne, ha az az öntelt hólyag lennék, aki egykor voltam. Állítólag. Most azonban, lehet a helyzet iróniájából fakadóan, hogy itt ragadtam, vagy mert abszolút a szerencsétlenség legtetejének érzem az életem, főleg a jelenlegi pontját, valahogy sokkal másképp látom a dolgokat. És ez a viselkedésemre is kihat. Ami persze láthatóan nem tetszik a másiknak. Hát ez van aranyom, jobb ha hozzászoksz. Főleg hogy ebbe a kellemetlen helyzetbe estél, hogy éppen én ülhetek veled egy elakadt ócska felvonóban nyálas zenéket hallhatva. Unottan dobolok a kezemmel a papíron és arra gondolok mennyivel jobb lenne most, ha Lyana Londonban lenne és a hideg utcákon sétálva érezhetném finom púderes édes illatát és csókolhatnám meg telt íves ajkait aminek az íze olyan, mint a...
A hang behatol a tudatomba és a lány szavai kizökkentenek. Ahh na ne már! Ennyi? Én legalább próbálok valami társalgás-szerűt létrehozni, de így nehezen fog menni...
Már kezdem azt érezni, hogy ez tényleg nem lesz könnyű menet, még az apró sóhajjal se mely elhagyja a másik ajkait. Mondanám könnyedén, hogy ne aggódj kislány, lehetne ettől rosszabb is, de inkább visszanyelem a feltoluló szavakat. Olyan ő, mint egy jégpáncél a tó tükrén... szinte áthatolhatatlan, mikor... mégiscsak kibök pár érdekes fricskát...
Na végre! Vigyorom szélesebb lesz és a barnászöld íriszekbe pillantok. Próbálok komoly arcot vágni, de persze nem sikerül.
- Ünneprontó vagy, napsugár! –
Tudom hogy ez kiakasztja, főleg a becézés, és már várom a látványos szemforgatást, vagy azt, hogy jól lehordjon mindennek. Igazán élvezném, mert ez az egyetlen szórakozásom. A másik meg a levél tartalmát író szőke démon, aki volt oly kedves annak idején pezsgőbe megfürdetni...
Utólag ez az emlék még inkább nevetésre sarkall, de persze ezt soha senkinek nem vallanám be. Túl... kellemetlen.
- Mesélj valamit... így hogy mindent ismersz a receptemről szinte már a kórtörténetem is leírhatod. Esetleg megoszthatnád milyen kapcsolatban is álltunk...-
Álltunk bármilyenben? Fogalmam sincs, nem hiszem. Elég nyuszi ahhoz, hogy ne vegyen egyetlen pasi se tudomást róla és köztudottan én a nehezebb vadakat hajtottam. Ők pedig más súlycsoport. Mégis a szürkesége ellenére van valami ebben a lányban, ami érdekessé teszi. Talán a naivsága vagy az ábrándossága... de talán leginkább számomra az, hogy oly megtévesztően hasonló a kisugárzása a húgoméhoz. Még a külső jegyek is, habár azok azért messzebb állnak a jellembeli azonosságtól.
Most az egyszer komolyságot erőltetek magamra, miközben megköszörülöm a torkom és megpörgetem még egyszer utoljára a lapokat.
- Mondd... ugye nem azért vagy feszült.. mert... –
Mert mondjuk például lefeküdtünk? Vagy megcsókoltalak? Vagy... ki tudja? Nem, ezt csak nem kérdezhetem meg tőle, még akkor se ha egy liftbe ragadtam vele.  Szóval egy pillanatnyi hatásszünet, amikor elnézek a feje felett a lift barna falát fixírozva, majd végül vissza rá. Férfi vagy, viselkedj is hát úgy! Korholom magam, miközben enyhe zavarral fejezem be a mondatot...
- ...mert volt esetleg valami közünk egymáshoz....? –
Ó uram az égben, Merlin rothadó hajhagymáira, add hogy ne!
Nem tudom miért kívánom ezt, habár sejtem. Ha bebizonyosodna hogy igen, akkor még kellemetlenebbül érezném magam. Ami nehezen lehet egy ilyen, már-már tolakodó, kérdés után. De hát ez van, ha az ember amnéziás és azt is elfelejti hogy ki fia-borja, nemhogy minden mást. Csak abban reménykedem, hogy a lányba szorult némi jó érzés és nem nevet ki. Legalább nem nagyon. És hogy nem füllent...
- Ne hazudj! –
Nem értem miért csattanok fel és vágom rá mielőtt szóra nyithatná a száját. Talán hogy elnevesse magát és ezzel is oldódjon bennem az enyhe görcs. De a hangom túl szigorúnak hat még nekem is, így megpróbálom elvenni az élét, már amennyire lehet.
- Kérlek...! –
Igazából tök mindegynek kellene lennie, hisz az a múlt és a jövő... a jövő talán ott van a kezembe, azokban a szépen ívelt betűkben, és mégis... mégis nyomja a lelkem a kérdések tömege. Hogy tudni akarja az ember, ki is volt. Mert a múlt meghatároz. És egyúttal segít formálni a jövőt is.  
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 04. 29. - 21:21:11 »
+1


Mathias boldogítására ~

Hogy… napsugár? Aha, aha. Hát persze, mi más. Biztos jobb lenne minden, ha eszembe jutna valami frappáns visszaszólás, de ma, mint az bizonyára mindenkinek feltűnt, egyáltalán nem bővelkedem az ilyesmiben. Úgy egyébként máskor sem szoktam. Mármint, a barátaimat bármikor szívesen piszkálom, és oltom fricskákkal, de az más, mert őket ismerem, megvannak a magunk kis belsős viccei, és egyébként is tudom, kit mivel lehet kicsit felpiszkálni, meg mi az, amire azonnal ugranak. Tudom azt is, hogy hol vannak a határaik, és ez ad egyfajta biztonságot. Mert tudom, hogy nem tudok nagy hülyeségeket mondani, meg nem tudok nagyon melléfogni. Idegenekkel viszont ez teljesen más. Még akkor is, ha Mathias éppenséggel nem totálisan idegen. De attól még, hogy valakinek tudjuk a nevét, meg hallottunk róla pár pletykát, még nem állíthatjuk, hogy ismernék, akár a legkisebb mértékben is. Úgyhogy számomra természetes, hogy nem igazán tudom, hogyan kellene viselkednem vele. Ő azonban úgy tűnik, kicsit sem zavartatja magát, és egy percig sem túráztatja az agyát azon, hogy esetleg hülyének nézem épp, vagy netán megsért, vagy valamit félreértek, amit mond… csak mondja, ami eszébe jut, és úgy viselkedik, ahogy éppen kedve szottyan. Jó neki. Viccen kívül, kicsit mindig is irigyeltem a hozzá hasonló embereket, mert hogy én nem vagyok ilyen. Néha szeretnék ilyen lenni, aztán elvetem ezt is. Jó nekem ez így… kellenek a világra másfajta emberek is, mondjuk olyanok, mint én, nem?

Úgyhogy végül erre a váratlan becézésre nem mondok semmit, csak csendben elpirulok egy kicsit. Őszintén nem tudom néha eldönteni, hogy az ilyesmi tőle csak alapbeállás, vagy valami sajátos közeledés. Akárhogy is, valahogy nem tudom komolyan venni. Mármint… nézzetek rá. Aztán meg rám. Nem az önbizalomhiány beszél belőlem, nem igazán csak… mit mondjak? Nehéz lenne elképzelni. Úgy igazán.
- A mindent azért erősen túlzás, csak egy recept volt… egyébként sem csoda, hogy azt hittem, az enyém, nálam sincs minden rendben – motyogom különösebb lelkesedés nélkül, holott korábban úgy örültem, hogy egy fél szó erejéig sem kezdtem el magyarázni, miért olvastam át a receptjét. Aztán inkább befogom. Neki a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy nem vagyok teljesen hülye, oka van, hogy nem esett le elsőre, nem is az én papíromról van szó, de hát ugyan, mindenki sokkal jobban szeret a saját maga gondjával foglalkozni, mint másokéval. Gondolom, ez alól én sem vagyok kivétel, mert igazából nem különösebben érdekel a „kis gondja”. Legalábbis olyan szinten semmiképp, hogy emiatt fájjon a fejem, vagy akár erről akarjak beszélgetni másokkal. De meg tudom érteni azt is, ha ő meg csak magára gondol, és rögtön azon aggódik, hogy vajon hányan fognak tőlem hallani erről az egészről. Pedig valószínűleg senki – egyelőre nem sok olyasmi történik itt, amit jól esne felidézni bárki számára.

A beszélgetés folytatását viszont egyáltalán nem láttam előre – először azt sem tudom, hogy legyek dühös, nevessek, vagy egy kicsit találjam hízelgőnek, hogy egyáltalán lehetségesnek tartja, volt egymáshoz bármilyen közünk. Ha nem is feltétlenül… romantikus értelemben. De egyik elképzelés nagyobb képtelenség, mint a másik, hát egyáltalán nem tudom hova tenni a végül szinte dühösen hozzám vágott utasítást.
Ne hazudj!
- Mégis miért hazudnék…? – egész eddig nem néztem rá, ilyen közelről túlságosan is zavarba ejtőnek találtam, erre a felhívásra azonban nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá, látnom kell, hogy mégis ezt miért mondta, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, míg én egy kicsit sértetten pislogok rá. Egy lélegzetvételnyi időre csak tanulmányozom a vonásait, de mivel eleve nem volt szándékomban bármi valótlanságot állítani (szerintem nincs is annyi fantáziám, hogy ki tudjak találni bármi hihetőt, ami kettőnkkel történhetett, hiába érne meg esetleg egy rossz humorú átverést), végül nem esik nehezemre kimondani a valóságot - Semmi közünk nem volt egymáshoz, soha – mondom aztán határozottan, újra nekidöntve a tarkómat a lift falának, hogy lelkesen bámulhassam tovább a villogó vészjelzőt - Szerintem ugyanúgy nem tudtad még a nevemet sem, mint tíz perccel ezelőtt – és ezt mondhatnám neheztelve, vagy rosszallóan, hiszen a tanév nagy részét azért marhára egy épületben töltjük, de nem így mondom. Felesleges ebből nagy ügyet csinálni.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 05. 01. - 20:30:18 »
0

*
zene: CW - Epithelial




'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A lány motyogásának második felét alig értem. Mintha valami olyasmit mondana, hogy nála sincs minden rendben? Hmm, feltételezem ő sem csak beteglátogatás végett van itt. Érdekelne mi a diagnózisa, de ugyanakkor nem akarok tolakodó sem lenni. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire frusztrálóan rossz is ez. Vásári majom kategóriája, akit mutogatnak. Cseppet sem kellemes. Szóval tapintatosan nem kérdezek semmit sem. Sőt, úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Igazán jó fej vagyok, és magamban vállon is veregetem önmagam. Persze az én zavarom ettől nem lesz kevesebb. És látva, hogy Clem is mennyire el tud pirulni, amit persze foghatunk a melegre, de tudjuk hogy az egy ordas hazugság lenne, nos elönt egy szemernyi elégedettséggel cserébe. De persze nekem ez sem elég. Sosem elég az, ami van. Talán ez is a neveltetésem hibája, az egyik legnagyobb, hogy imádom hajhászni a többet, a jobbat, a szebbet, az elérhetetlent. És ahogy felteszem a kérdést zavarodottan elhadarva, meg is bánom rögvest.
- Mégis miért hazudnék…? –
Most már végre legalább rám emeli tekintetét, habár csöppet sem kedves a pillantása. Vagy csak én érzek ki egy szemernyi sértettséget a tekintetéből? Meglehet... Viszont az tény, hogy a szívem kihagy egy fél ritmusnyit, mikor látom hogy a lány ajkai szétnyílnak, hogy a szavakat kiejtse. A választ, amire oly annyira kíváncsi vagyok.
- Semmi közünk nem volt egymáshoz, soha –
Buummm. Megkaptam. És igen, nagy kő esik le a szívemről, ugyanakkor mégis elfog valami fura érzés. Szomorúság lenne? Vagy talán csalódottság? Nem tudom behatárolni. A megkönnyebbülés viszont kiszakad belőlem egy erőteljes fújtatás kíséretében.
- Szerintem ugyanúgy nem tudtad még a nevemet sem, mint tíz perccel ezelőtt –
A tarkóm bizseregni kezd és fullasztónak kezdem érezni a helységet. A lányra pillantok, kérdőn, de ő újra a lift gombját bámulja. Elfog sajnálat iránta. Tiszta, nem ledegradáló sajnálat ez. Ugyanakkor noha hangjában nincs semmi élc, mégis belém marnak szavai a kissé sértő valójukban. Habár ha belegondolok, valószínű igazak. És ez sokkal inkább szól a régi énemnek, mint az új valakinek, aki vagyok. Mégis rossz. Mégis bánt. És mégis úgy érzem hibás vagyok és felelős. És hogy valahogy kárpótolnom kellene a másikat. Normális ez? Nem hiszem.
- Sajnálom. -
Valóban? Nem tudom mennyire, de valahol egy kicsit tényleg. Lehajtom a fejem és a lift padlóját nézem helyette. Sose voltam jó a bocsánatkérésben, és most sem vagyok az. Kissé még a szégyen is betársul de ezt a világ összes szutykos galleonjáért se vallanám be.
- Ne haragudj, nem akartalak ezzel terhelni... csak tudod... - elharapom a mondat végét és zavart pillantással sandítok fel a lányra hogy vajon engem néz-e vagy sem. Megvonom végül a vállam amennyiben figyel és a fejemre bökök. - ... hát az amnézia... -
Valamiért most az egyszer itt és most, pont neki nem érzem egyáltalán cikinek bevallani a dolgot. Talán, mert sejtem, hogy neki is van problémája, vagy mert leginkább tényleg a testvéremhez köthető hasonló bizalmas valamit érzek köztünk kialakulni... Fene tudja. Minden esetre azért még eme megnyilvánulás ellenére is vannak fenntartásaim és határaim és ezek egy grimaszban nyilvánulnak meg.
És csak hogy oldjam a feszültséget, és a lány merev testtartását - ami magam sem tudom miért de zavar, mert érzem mennyire bizalmatlan és távolságtartó és ez is azt sugallja- megmozdulok, lassan de határozottan. Úgy helyezkedem, hogy félig felé forduljak és teljesen komoly arccal pillantok rá miközben kinyújtom a kezem.
- Nos, akkor ez egy hivatalos pillanat, azt hiszem. Szóval, örülök hogy megismerhetlek, Napsu.... Clementine! -
Javítom ki azonnal a botlásomat, de szememben akaratlan is megcsillan egy huncut fény, mert még így is kissé mulatságosnak tartom a helyzetet. Plusz, azt hiszem sose fogok felnőni. Főleg ha örök életünkbe ebbe a liftbe fogunk bezárva élni... Amire egyre nagyobb esélyt látok.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 05. 05. - 20:43:18 »
+1


Mathias boldogítására ~

A játszi szerrel észrevehető megkönnyebbülését igyekszem nem magamra venni – mit mondjak, azért egy kicsit nehéz az ilyesmit nem személyeskedésnek érezni. Másfelől azonban természetesen tökéletesen át tudom érezni a helyzetét. Mennyi emberrel találkozhat nap, mint nap, bármerre megy, már pusztán az iskolában is, akivel bármiféle viszonyban lehetett volna eddigi életében, de semmire sem emlékszik belőle… elég frusztráló lehet. És nem olyan embernek tűnik, aki ezt beismerné, de ijesztőnek is. Soha nem tudni senkiről, hogy mire számíthatunk tőle? Szerintem ez eléggé para. Nem lehet egyszerű neki, ezt simán belátom. Csak vicces, hogy én hogy kerülök bele ebbe a képbe, és miért tűnik ez az egész helyzet indokolatlanul bensőségesnek. Mert hogy az. De igazat mondtam, soha életünkben még csak nem is beszélgettünk, úgyhogy teljességgel nevetséges, hogy olyan dolgokon gondolkodom, hogy akkor vegyek-e sértésnek, vagy éppen bóknak egy-két dolgot, amit mond. Mindez voltaképpen nem számít. Egyszer végre majd kijutunk ebből a liftből, és szerintem minden vissza fog térni a megszokott kerékvágásba. Mármint, a számomra megszokott kerékvágásba. Azt leszámítva, hogy esetleg most már tudni fogja a nevemet, továbbra sem hinném, hogy együtt fogok bandázni Mathias Montregóval… meg ilyenek.

- Mégis mit? – kérdezek vissza kissé értetlenül a bocsánatkérésre, és kénytelen vagyok belátni, hogy nem túl kedves úgy társalogni valakivel, hogy látszólag valami tök más köti le a figyelmemet, és még csak rá sem nézek, úgyhogy kicsit féloldalasan dőlök hátra a falnak, hogy kényelmesen tudjak Mathiasra nézni - Nem kérhetsz azért bocsánatot, hogy ilyesmi előfordul az életben – mondjuk az, hogy két ember, noha egy iskolába jár, nem különösebben ugyanabban a társaságban forog. Elég bolond évek vannak mögöttünk egyébként is, nem? Persze fogalmazhattam volna úgyis, hogy nem kérhetsz bocsánatot azért, aki vagy. Vagy aki voltál. Mert az egyszerűen csak túl szomorú lenne. Nem mintha kimondottan olyan dolgokat lehetett volna hallani róla régebben, amitől azonnal a barátja akartam volna lenni (mert nem igazán voltak soha ilyen érzéseim…), de azért biztos vagyok benne, hogy nála sokkal rosszabb emberek is vannak közöttünk. Úgyhogy nem kérhet bocsánatot saját magáért, de ezt így… bizonyára túlságosan bonyolultan sikerülne csak kifejezésre juttatnom, és egyébként is egy olyan szintű bizalmasságot ütne meg, ami már tényleg abszolút indokolatlan. De úgy látszik, ez most egy olyan szó, ami remekül leírja a történteket.

- Semmi baj – mondom aztán végül gyorsan, mielőtt túlságosan drámai csend keletkezhetne a szavaim nyomán. Majdnem elcsábulok ugyan, hogy ezek után megkérdezzem, mégis hogyan történt… hiszen azt már úgyis tudom, mi az állapota, talán pontosabban is, mint az kellene, de az ilyesmi nem csak úgy magától történik, szóval bizonyára megvan neki is a maga története. De az már csak egyszerű tapintatlanság lenne, úgyhogy inkább pórázt kötök a kíváncsiságomra, és nem eresztem szabadon. Azzal valószínűleg nem sok jót tennék…
Hunyorogva rámosolygok, a rend kedvéért törökülésbe húzom magam alá a lábaimat, és úgy fordulok Mathias felé, hogy elfogadjam a felém nyújtott kezét - Végül is, így is lehet nézni… részemről a szerencse, Mathias – azért ez egy kicsit biztos hülyén nézne ki, ha valaki látná ezt kívülről. Csak hát erre sok esély nincsen. Viszont épp hogy pontot teszek a mondat végére, és mintegy varázsütésre, egy nagyobb zökkenéssel megremeg a lift, de mintha egyúttal el is indulna. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy felfele, vagy lefele megyünk vajon?

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 05. 10. - 08:05:41 »
+1

*
zene: CW - Epithelial




'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Hangja, ahogyan visszakérdez ugyan nem ellenséges, de nem is kedves. Világos, hogy unja a fejem, na de azért nem illik ennyire elutasítónak lennie pont akkor, mikor valahol őszintén elnézést kér a másik. Szimplán csak azért mert létezik... És mert kellemetlen helyzeteket teremt elő a nevén nevezett sors. Már épp feltörne a bennem élő ötéves duzzogó gyerek, és nem sok híja van hogy össze ne fonjam magam előtt a kezem hajtsam le némán a fejem és a következő órákban meg se szólaljak. Legalábbis addig semmiképp, amíg el nem indul ez a szutyok, amit liftnek mernek nevezni. Ám legnagyobb meglepetésemre a lány megmozdul és változtat a testtartásán. Félig felém, ami nagy szó azt hiszem. Talán ő maga is érezte hogy ez így nem helyes vagy csak szimplán elzsibbadt már a görcsös kuporgásban...
- Nem kérhetsz azért bocsánatot, hogy ilyesmi előfordul az életben –
Igaza van, nem kellene. És mégis megtörténik. Nevetséges, de hibásnak érzem magam. Kb mindenért. Mert hát lássuk be, mi alakítjuk az életünk szinte minden egyes mozzanatát. Többnyire. Ritka az, mikor a körülmények áldozatai vagyunk. És tudom jól hogy ez mindig olyan dolog volt, amivel maximálisan tisztában voltam. Sose voltam naiv ember, és sosem leszek. Efféle luxus csak az ostobák kényeztetésére szolgál.
- Semmi baj –
Igaz ez az a fajta nyugtatás, ami abszolút nem ér célt. És nem tudom hogy ezzel valóban engem vagy sokkal inkább saját magát akarta kisegíteni. Talán tényleg nekem szánja, mert mintha az a bájos kis félmosoly-szerű valami, ami az arcára suhan nekem szólna. Sőt, törökülésbe helyezkedik. Na most már egyre erősebb a gyanúm, hogy tényleg én kaptam azt a picike felfelé ívelő ajakrándulást. Barátságosan pillantok rá de eléggé faarccal. Nem igazán tudom mit kezdjek a szituációval. Viszont mikor elfogadja a felé kinyújtott kezet kissé megkönnyebbülök. Szavaira bólintok és már épp megkérdezném mi is a vezetékneve, amikor megrándul alattunk a talaj. Vagyis a lift. A kezemmel kitámasztom magam, és amúgy is jó hogy ülök meg hát a lány is.
-Hummm, azt hiszem... elindultunk... -
Közlöm a nyilvánvalót. Elengedem a lány ujjait és lassan, óvatosan állok fel várva egy újabb esetleges elakadást. A kijelző ugyan nem ír ki semmit, de érzem hogy haladunk. A kérdés csak az, hogy merre.
- Szerinted... - elakaldok, mert újra elakadunk és most sokkal durvábban. A lift oldalának dőlök és rájövök, nem volt jó ötlet felállni. Még jó hogy nem a lány felé esem, mert a végén ráesnék. Szóval mikor újra stabilnak ítélem a helyzetet inkább gyorsan visszacsúszok a lift fala mentén és lezuttyanok oda, ahonnan elindultam. A levelet és a receptet ketté hajtom és a kezemből becsúsztatom a nadrágzsebembe. Még mindig jobb ha gyűrött lesz, mint hogy megint elhagyjam... Habár ennek sem örülök, de a szükség törvényt bont, mint tudjuk...
- A franc essen ebbe a vacakba! - fakadok ki, rám nem jellemző módon, miközben próbálok valami változást megfigyelni a kezelőpanelen. Ott még a fények is elhalnak, és a zene is mintha bedöglene. Vagy legalábbis erőteljesen recseg. Aggódva pillantok Clem-re mert hát ez semmi jóval nem kecsegtet.
- Gondolom neked is volt programod a délutánra... -
Hülye kérdés, hisz kinek nincs.... Na mindegy legalábbis egy átmeneti társalgást fenn tudunk tartani. És már épp mikor azon morfondírozom hogy tutira itt éjszakázunk kaja nélkül, újra zökkenve megindulunk. És egyértelműen lefelé.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 05. 16. - 19:16:46 »
+1


Mathias boldogítására ~

Mondhatnám, hogy valami bölcs előrelátás nem engedi, hogy a lift első mozdulatára ugyanúgy felálljak, mint Mathias. De valószínűleg ez inkább a lustaság miatt alakul így, vagy egyszerűen azért, mert jóval lassabban kapcsolok nála, hogy talán mindjárt ki is szállhatunk. Akárhogy is, kivételesen én járok jobban, mert bár hatalmas kő gördül le a szívemről, amikor a lift nekilódul, de aztán hamar csalódottsággal vissza is csusszan egy kicsit, amikor végül… nos, annyira mégsem lódulunk neki. Hát mi van már?? A gyomrom kissé tiltakozik az ilyen hirtelen irányváltások ellen, tisztára, mintha valami hullámvasúton ülnénk… Mathiasnak sem tejfel az élet, noha majdnem megkérdezem, jól van-e, de azért feltételezem, hogy ennél keményebb fából faragták, és nem törte össze semmijét, csak mert kicsit összecsókolózott a lift falával.

Végül azonban visszakerül mellém a földre, hasonlóan alacsonyan cikáznak az én reményeim is, és egy percre kissé idegesen temetem a homlokomat a tenyerembe. Vajon én hoztam ránk ezt a pech-szériát, vagy ő? Vagy egyszerre ketten? Ez valami különkezelés, ami a traumatológia pácienseinek jár? Nem értékelem a humort. Mindenesetre legalább a kis kézfogós jelenetünket sikeresen rövidre zártuk, és nem húzódott el kellemetlenül hosszan, vagy nem követte kínos csend, mert bőven van történés ezen a meglehetősen kevés négyzetméteren is. Nevetséges. Egyszerűen csak az.
Csendesen fintorgok, hasonló dühös dolgokat tudnék én is kiabálni – újra – a lift kezelő paneljének, vagy tetejének, vagy ajtajának, vagy bármelyik részének, de lélekben talán már egy kicsit feladtam, és elpárolgott a dühöm. Már inkább csak elcsigázott vagyok. Végül megvonom a vállam - Nem különösebben. Mielőbb vissza akartam menni a suliba, de asszem, már nem fogom elérni a vonatot, amit terveztem – mondom viszonylag semlegesen, nem szórakozásból jöttem el a Roxfortból egy tanítási napon, hanem mert a javasasszony elzavart, de attól még feltett szándékom volt mielőbb vissza is menni. Lóghatnék ugyan még egy kicsit, de hát minden barátom a suliban van, egyedül annyira nem jó móka még az Abszol úton sem csatangolni, meg ilyenek.

Amikor a lift újra elindulni látszik, nem merek azonnal reménykedni. Ahogy az előbb, úgy most sem ugrok fel azonnal, és szinte tekintettel figyelmeztetem Mathiast, hogy inkább ne is szólaljon meg, hátha elkiabáljuk ezt az égi csodát… amikor egy ideje viszont már zavartalanul haladunk, bátorkodom magamhoz húzni a táskámat, és kihúzom magam alól a kabátomat is, hogy szinte térdelek a lift közepén, és szabályosan szuggerálom az ajtót… amely végre méltóztatik feltárulni, én meg kis híján felkiáltok, hogy ÉDES SZABADSÁG, de fennhangon végül csak annyit mondok, inkább magamnak, Mathiasnak csak részben, hogy: - Tipli! – és amilyen gyorsan tudok, most már tényleg ugrok, és a cókmókomat magammal hurcolva kilépek a liftből. Pont ugyanoda, ahonnan elindultunk, amitől nevetnem kell, és kínomban nevetek is egy kicsit. Reménytelen ez a nap.
- Hát… ezt megúsztuk. Úgy ahogy – jegyzem meg a nyilvánvalót, amikor Mathias is biztonságosan kiér a liftből, ami felőlem most már aztán oda megy, ahova akar, de én vissza nem szállok. Kicsit hallgatok, olyan komikusnak tűnik ez az egész, hogy állunk a lift előtt, és hálát adunk az égnek – én legalábbis – de voltaképpen most már semmi okát nem látom annak, hogy ne váljanak el az útjaink. Eddig sem sült el túlságosan jól a kis párosunk - Nos, öhm… nekem viszont még mindig fel kell mennem. De nem kell elkísérned, szóval… - végül nyitva hagyom a mondatot, hogy mégse hangozzon úgy, mintha én zavarnám dolgára, hanem mehessen nyugodtan a maga elhatározásából
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 05. 17. - 22:04:24 »
+1

*
zene: ToP - Ride




'I just want to stay in the sun where I find,
I know it’s hard sometimes,
Pieces of peace in the sun’s peace of mind,
I know it’s hard sometimes'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


- Nem különösebben. Mielőbb vissza akartam menni a suliba, de asszem, már nem fogom elérni a vonatot, amit terveztem–
Ó naja persze, vissza is kellene menni. Eszembe se jutott visszarohanni az első vonathoz. Meglehet ez azért van, mert abszolút idegennek érzem a kastélyt még így fél év távlatából is. Meg mert még mindig nehezen ismerem ki magam benne. Hiába a barátok meg a segítőkész diáksereg, akik persze lelkes bámészkodók, főleg a lányok... valamiért mégsem az igazi. Jobb szeretem még London nyüzsgő zaját is, vagy a mugli negyedet, ami aztán tényleg nagy szó. Meglep, hogy pont Clem az aki visszarohan és nem élvezi ki a fél délután nyújtotta szabadságot. Nő létére itt lenne a kínálkozó alkalom hogy szétvásárolhassa magát. Persze nem mindenki olyan, mint Blaire, az is igaz. Vállat vonok, mert erre nem tudok és nem is akarok mit reagálni. Én inkább ültem volna be egy kávézóba és bámészkodva megvártam volna az esti vonatot, miközben persze összeszenvedtem volna La Claire-nek egy levelet, ami... na hagyjuk. De ez is halasztódik még egy napot.
Mikor újra elindul a lift, a lány guggoló rajt pzícióba helyezkedik, ami kissé mókás. Már el is vigyorodom és nem állom meg hogy ne nézzek végig rajta. Egy csöppet tovább elidőzve a formás fenekén. Persze ezt ő nem látja, mert az ajtót szugerálja. Ami pár pillanat múlva engedelmesen kinyílik. Ő pedig pattanva rohan ki.
Valamit kiált nekem, talán hogy tipli és már ott sincs. Nem kell kétszer mondani hogy kövessem. A kabátom a kezemre vetve lépek ki a liftből, átvágva a csodálkozó embertömegen és mikor végre kiérünk Clementine nevetésbe tör ki. Bájosan. Tetszik, hogy hirtelen ennyire felszabadultá vált. Ez az első pillanat, amikor végre feloszlanak benne a görcsök, és ez iszonyatosan jól áll neki. És én is elmosolyodok ennek hatására, sőt mi több, vele nevetek, miközben a hajamba túrok.
- Hát… ezt megúsztuk. Úgy ahogy –
- Ja… - bólintok még mindig vigyorogva. - Azt hiszem innentől csakis a lépcsőt fogom használni… -
A szavak önkéntelen hagyják el a számat és csak amint kimondtam jut eszembe hogy ez azért sértő is lehet a számára…. A fene…!
- Öhm, mármint nem úgy értem... szóval a te társaságod üdítő volt... -
Üdítő? Milyen szöveg ez? Bahhh!!!
- Nos, öhm… nekem viszont még mindig fel kell mennem. De nem kell elkísérned, szóval… -
Kínos csend áll be egy percre, mert hirtelen nem tudom mi legyen. Az tuti hogy vissza nem szállok abba a liftbe, de szerintem ő sem.
- Ó, hát oké…. Mindenképp lépcsőn menj! - tanácsolom miközben közelebb lépek lassan. Nem is tudom hirtelen hogy búcsúzzak, mert hát ez végül is akkor az. Nem kísérem el ha nem akarja, márpedig azt érzem hogy ezek után nem akarja. Elhúzom kissé a szám, majd végül közelebb hajolok hozzá eleinte csak centikre tőle állok meg de nem hagyok neki időt kitérni.  Az arcára adok egy puszit. Ez amolyan kösz mindent részemről, de sejtem ezzel ő azért nem teljesen van így. A zavar az arcán végül is ezt sugallja. Közben persze most erőteljesebben érzem meg az illatát. Hirtelen nem tudom beazonosítani, mindössze csak bekúszik a tudatomba. S amilyen gyorsan megtörtént, olyan gyorsan véget is ér a dolog, mert ajkaim a puha orca érintése után gyorsan visszavonulót fújnak. Én pedig ellépek tőle egy vagy lehet két lépést miközben gyorsan darálom:
- Köszi a receptet, akkor majd a suliban....! Viszlát...! -
És már fordulok is el, hogy menet közbe magamre kapva  a zsekimet bevegyüljek a kifele tartók tömegébe és a délután már estébe hajló részét eltöltsem valahogy a januári hideg London zajos utcáinak egyikén.



Köszönöm a játékot! Puszi

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 05. 21. - 18:40:22 »
+1


Mathias boldogítására ~

- Az biztos, hogy vonzóbb opciónak tűnik – értek egyet Mathiasszal, és ironikus módon most egyáltalán nem is jut eszembe, hogy ezt a megjegyzést magamra vegyem, míg ő máris korrigálja magát. Hát, az élet már csak ilyen vicces dolog, az emberekkel való kommunikáció meg úgy tűnik, még viccesebb. És nehezebb, főleg, ha olyanokról van szó, akiket annyira nem ismersz jól, mert sosem úgy gondolkodnak, mint te, és sosem úgy reagálnak dolgokra, mint ahogy azt előre gondolnánk. Van, akinek ez biztosan izgalmas, és érdekes. Érdekesnek mondjuk szerintem is érdekes, de izgalmas helyett én többnyire csak stresszesnek élem meg az új ismeretségek kötését. Miért nem lehet egyszerűbb ez az egész? Miért nem lehet rajta gyorsan átesni? És alkalmasint miért olyan elviselhetetlenül kínos?
- Semmi gond – mondom még a nevetés utolsó kuncogásával, és hosszan kifújom a levegőt. Talán csak azért érzem máris egyszerűbbnek a helyzetet, mert már nem vagyunk bezárva, és nem érzem úgy, hogy akár meg is halhatunk odabenn, akkor sem segítene senki. Ó, hát igen, az nem árt…

De hát nyilván nem én lennék, ha ilyen felszabadult hangon tudnánk elválni egymástól (ami mondjuk túlzó kifejezés), és nyilván sikerül egy kis kínos csendet beiktatnunk magunk közé. Kellemetlen, de talán annyira nem is baj… a végén még azt hinném, hogy itt valami rendes barátkozás-fajta történt közöttünk, aztán tévedésben élnék visszatérve az iskolába, ahol azonban arra számítok, hogy továbbra sem Montrego lesz a legújabb barátom. Esetleg majd emlékezni fog a létezésemre, és nem siklik át rajtam a tekintete egy másodperc alatt a folyosón, de nagyon más nem hinném, hogy történni fog velünk.

- Úgy lesz – mondom egy szolid kis mosollyal, mert mégsem akarok csak mulyán integetni, hogy akkor hát szevasz. Ennyire nem vagyok illetlen. Azonban azt sem tudom, hogy akkor mi lenne az illendő elköszönés, de hát persze, hogy Mathiasnak erről sokkal konkrétabb elképzelése van – a jelek szerint –, mint nekem. Az hogy közelebb lép, még csak egy dolog, sok időt úgysem hagy, hogy kitaláljam, akkor most mi van, mert kapok az arcomra egy puszit, ami mintha sokkal hosszabbnak tűnne, mint más körülmények között. Szinte szabályosan elfelejtek levegőt menni, mintha egy ütemet kihagyna szerencsétlen szívem is, ami meglehetősen utálatos érzés, és csak elkerekedett szemekkel bámulok rá, amikor visszahúzódik.
- Nincs mit… szia! – magam is nehezen hiszem el, hogy ezt nem remegő hanggal sikerül csak kimondanom. Sután intek neki egyet, és nem tudok azonnal elindulni a lépcső felé, hanem azon gondolkodom… vajon miért történnek velem mindig ilyen fura, beazonosíthatatlan dolgok? Vajon átok van a fejem felett? Vagy egész eddigi életemben valami egészen másnak hittem magam, mint ami vagyok…? Pírt dédelgetve az arcomon indulok aztán végül dolgomra.

Én is köszönöm a játékot!  Men?
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 10. - 09:29:50
Az oldal 0.073 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.