Roxfort RPG

Múlt => Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 16. - 16:17:42



Cím: Recepció
Írta: Mrs. Norris - 2015. 02. 16. - 16:17:42
Itt lehet útbaigazítást kérni egy-egy rokon vagy ismerős szobája felé. Azt is itt lehet megtudni, hova, melyik szintre érdemes mennünk a panaszunkkal. Egy tájékoztató tábla is található itt, melyen az alábbi felirat áll:


VARÁZSTÁRGYAK OKOZTA BALESETEK Földszint
Üstrobbanás, pálcavisszasülés, seprűs karambol stb.

VARÁZSLÉNY OKOZTA SÉRÜLÉSEK 1. emelet
Harapások, marások, égések, betokosodott tüskék stb.

VARÁZSRAGÁLYOK 2. emelet
Fertőző betegségek, pl. sárkányhimlő, eltűnési viszketegség, skrofungula stb.

BÁJITAL- ÉS NÖVÉNYMÉRGEZÉSEK 3. emelet
Kiütések, felöklendés, nevetőgörcs stb.

VARÁZSLATI TRAUMÁK 4. emelet
Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb.

LÁTOGATÓK TEÁZÓJA, KÓRHÁZI ÜZLET 5. emelet

Amennyiben nem tudja eldönteni, melyik osztályra menjen, képtelen érthetően beszélni, vagy nem emlékszik rá, miért kereste fel kórházunkat, kérjen tanácsot recepciós boszorkányunktól!


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 12. - 21:14:39
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

- Miss Banks?
Hová tehettem? Hová tehettem?
- Miss Banks...?
A zsebeimet tapogatom, vagy könyékig eltűnők a táskámban, úgy turkálok a mancsaimmal, és komolyan kezdem azt hinni, hogy ma már a fejemet is elhagytam volna, ha az nincs makacsul a nyakamra rögzítve. Amikor bejöttem a Mungóba, a hónom alatt hurcoltam magammal a könyvet - ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy amíg az időpontom eljövetelét vártam, az orrom hegyét is alig emeltem ki belőle. Aztán bementem a rendelőbe, és mire kijöttem, mintha a táskámon valaki más alkalmazott volna tértágító bűbájt, csak hogy kibabráljon velem, és ne találjak meg benne semmit...
- Miss Banks!
Ha egy mellettünk tébláboló gyerek nem érzi úgy, hogy beavatkozik a kabátujjam megrángatásával, akkor talán fel sem tűnik, hogy a nővér már harmadjára szólongat.

- Mi? - kapom a fejem a rántás irányába, de helyette Elise nővér a kezembe nyomja a szokásos receptemet.
- A receptje - mondja egyértelműen olyan hangon, mint akinek már éppen elege volt belőlem egy napra bőven, én meg szolidan elszégyellem magam, hogy már megint nem vagyok a helyzet (vagy épp az élet) magaslatán. Késő bánat.
- Köszönöm... - motyogom aztán inkább reflexesen, mint hálásan, mert ez még mindig nem oldotta meg az eltűnt könyv problematikáját, de legyünk optimisták - bizonyára valahol ott lapul a táskám alján, csak túl béna vagyok, hogy fél kézzel megtaláljam. Egyébként sem olvashatok az utcán, vagy a végén még jön majd egy busz, és elcsap, aztán isten véled ó, te drága, Klementííína!
- Vigyázzon magára – közli Elise pont úgy, mint aki az imént általam elképzelt forgatókönyvet szintén maga elé vizionalizálta, és nagyon is valós jövőképnek tartja a számomra. Üdítő. Kicsit kedvem támad arcon csapni magam, hogy „hé, ébresztő!”, de ennél kevés szánalmasabb látványt tudnék elképzelni. Ja, nem, várjunk. Azért mégis csak a Varázstraumák főosztályának a folyosóján állok. Bőven el tudok képzelni szánalmasabb látványt, és belegondolva… köszönöm szépen, én tök boldog vagyok, hogy csak egy kis szolid agymosásra szorulok, arra is csak azért, mert úgy döntöttem, kezd idegesíteni, hogy random estéken anyám ijesztően valóságos temetésére álmodom magam, aztán ez néha annyira megvisel, hogy nappal is igaznak hiszem, és elsírom magam, ugorjunk. Az agyam pedig nyilván ellenem van. Más emberekből tök egyszerűen el lehet tüntetni hamis emlékeket, az enyémek azonban makacsul ragaszkodnak hozzám. Vagy én hozzájuk. Néha nehéz eldönteni.
- Viszlát! – köszönök azért a nővér után enyhe fáziskéséssel, amikor már majdnem eltűnik egy kórterem ajtaja mögött, de azért remélem, még hallotta. Nem az ő hibája, hogy ma képtelen vagyok egyszerre két helyre koncentrálni.

Bevágódok a liftbe, megnyomom a földszint gombját. Észbe kapok, hogy a receptet még mindig a markomban szorongatom, és szolidan meggyűrtem. Próbálom gondosan kisimítani eredeti állapotába, és valószínűleg csak ezért tűnik fel az, ami egyébként vélhetőleg csak a patikában tűnne fel, amikor még kínosabb lenne. Hé. Ezen egyáltalán nem az én nevem van…! A lift halk csilingeléssel eléri a földszintet, engem pedig kilöknek a mögöttem állók, mert csak bámészkodom a kezemben tartott darab papírosra. Hát ez kínos.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 13. - 07:28:39
*
zene: CW - Slaves (https://www.youtube.com/watch?v=L5rVUF0Zawg)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/78a5ac63456b89614a409efc6a08c95a_zpsbhlssetf.jpg)



'And that have I longed for, to die by her hand
and creep like her shadow o'er a desolate land'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Nevetséges hogy egy hónapon belül azt hiszem már harmadjára vagyok itt. Mármint a Mungóban. Komolyan nem értem mit hisznek, hogy az ember csak úgy ráéreget? Hát sajnos súlyos tévedés ez. McGalagony baromi rendes, hogy elengedett újra. Noha most már láttam a vén boszorkányon, hogy nem tetszik neki a dolog. Csontos vékony ujjaival azonban mégiscsak aláírta a hiányzópapírokat és hümmögve tovaengedett. Nem szerettem elhagyni a Roxfortot, ami azért fura mert fél évvel ezelőtt eszembe se jutott volna visszamenni. No lám Dean, mikre nem képes.... Erre a gondolatra persze elönt egy félmosoly és ki is ül az arcomra. Miután ma három asszisztens fejét üvöltöttem le, hogy legyenek már oly kedvesek és ne keverjék folyamatosan a baglyokat, illetve adják már ide a receptemet hogy haladjak a dolgomra, és az előre leegyeztetett kezelési időpontokat tartsák már észben –végtére is ez egy intézmény vagy mi a sárkánytrágya- elvárható a dolog. Persze a szemükbe én vagyok az aranyvérű arrogáns pö.... na hagyjuk. Sose érdekelt ki mit gondol rólam, vagyis mindig igyekszem ezt mutatni. Hát nem itt fog ez megváltozni!
Hosszú öles léptekkel sietek a folyosón és nyomom meg a lift gombját. Miután alig jutottam be ide, mert a háromból kettő le van zárva, eljátszom a gondolattal hogy esetleg lépcsőn megyek, ám hamar elvetem a dolgot. Addig is van időm újra átfutni a Lyanától kapott levelet. Előveszem azt a zakóm belső zsebéből és olvasni kezdem. Valamiért idióta széles mosoly ül ki arcomra, ami talán már szánalmassá is tesz és valószínűleg, ha látnám ezt egy tükörben, arcon csapnám saját magam. De nem látom és csak vigyorgok tovább. Tekintetem falja a sorokat és arcom elzsibbad a sok vigyorgásba mire kinyílik a liftajtó. Na végre!
Belépve kisebb tömeg fogad. El se hiszem hogy van ebben az élületben három ilyen cucc is és ebből kettőt egy hónapja már szervizelnek... Ez pedig... nos mondjuk úgy, hogy a kóbor kifejezés a legilledelmesebb rá. Beragad a szintek között ha megunja a társalgást, random kiköpi az embereket egy meg sem jelölt emeleten... Így mikor belépek síri csend fogad és míg megyünk is síri csend marad. Különösebben nem zavar ez, hisz a falnak dőlve tudom folytatni megkezdet... hmm vigyorgásom.
Mikor egy csilingelés hallatszik és a tömeg kitódul akkor sejtem azt, hogy igen, végre elérkeztem oda, ahova én magam is akartam. Nekiindulok hát én is a kijelzőre pillantva és csak a pillanat töredékében érzem meg, hogy akadály van előttem, amin szinte átesek. Basszus!
Nem szeretem az ilyen váratlan dolgokat. Nagyon nem. Miért is nem lehet odafigyelni? Jó ezt mondjuk saját magamtól is kérdezhetném... Az ajtó pedig zárulni készül. Gyorsan odateszem hát a kezem és bepillantok a liftbe.
Parkinson gunyoros hangja cseng a fülembe: Micsoda úriember...!
A lány teljesen hétköznapinak és átlagosnak mondanám így elsőre futó pillantást vetve rá és a saját korosztályomnak nézem, habár... a Lee-vel való találkozás után én már bárkiből kinézek bármit...
- Helló, bocsika, de jössz vagy elmész még egy kóbor körre? –
Felvonom a szemöldököm miközben bepillantok a lányra, hangomból süt a nemtörődömség és várok fél percet, hogy eldöntse mit is akar. Nem vagyok én ajtónálló és amúgy is mennem kellene. Blaire szerintem már tűkön ül, hogy mikor érek vissza a suliba. Vagyis mindig a kapuba fogad holott óráról lóg. Jó mondjuk jó ürügy ez neki, hisz a húgom mindig tudja hollóhátas léte ellenére hogyan tűnjön jó kislánynak a tanárok szemében. Ugyanakkor legalább a kiváló RBF-eket is hozza. Nem is értem hogy nem ő az iskolaelső... na mindegy.
- Ne haragudj, hogy majdnem fellöktelek... jól vagy...? – Pillantásom most már befókuszálja az áldozatom, akit sikerült majdnem a padlóra küldenem. Most látom csak, egész bájos noha elég esetlennek hat hirtelen. Vagyis jobb szó rá az összeszedetlen. Valószínű az utcán simán elmennék mellette... A kezében lévő papírokra pillantok és eltűnődnék egy újabb ostoba gondolaton, hogy miért is jó a gyógyítóknak tíz hüvelykes pergament összefirkálni rendszeresen, de nincs időm gúnyolódni a dolgon, mert belém hasít a felismerés és realizálom a tényt. Lya levele időközben eltűnt a kezemből... Hogyaza!
Mikor és hol és...? Arcomra valószínű kiül a pánik, mert a tekintetem kimered és érzem amint elsápadok... Hát ez igazán remek! Szívem szerint fejbe verném magam, csakúgy ahogy a házimanók szokták büntetés gyanánt. Csokoládébarna szemeimből pedig elúszik a lány arca minden vonásával együtt és már a földet pásztázza hogy megtaláljam a számomra oly becses papírost.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 13. - 15:02:06
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Ha genetikusan öröklődik az elvarázsoltság, végre lehetne valami, amiért anyát hibáztathatnám, ahogy ő hibáztat engem a történtekért. Ha választanom kéne a szüleim közül, ezzel maximum anyát vádolhatnám meg, de attól tartok, messze elmarad a szinttől, amit ma én ütök meg. Valószínűleg az sem tűnne fel, ha kihalna mellőlem az egész emberiség – olyan szinten nem zavarnak a körülöttem levők, és bár ezt többnyire bosszantónak szokták tartani velem kapcsolatban, ha belegondoltok, ez rám nézve egyben egy kimondottan hasznos képesség is. Minek idegeskednék például olyan dolgok miatt, hogy a lift túlzsúfolt, még levegőt is nehéz benne venni, emberek másznak bele a magánszférámba, és egy-ketten nem kimondottan illatosak, mint a májusi eső…? Minek bosszankodnék azon, hogy minden emeleten, ahol megállunk, nekem jön valaki, és még csak bocsánatot sem kér? Minek húzzam fel magam, amiért a földszintre érve nagyjából mindenki keresztülgázol rajtam, ahelyett, hogy felhívnák rá a figyelmemet, hogy mondjuk mozduljak meg? Akár nem kimondottan udvarias formában is. Az emberek már csak ilyenek. Ha foglalkoznék velük, szerintem az ébrenléttel töltött tizennégy órából minimum tizenkettőt azzal töltenék, hogy a plafonok vagyok más emberek hülyesége miatt. Akinek ez megéri… lelke rajta. Én elvagyok a magam csendes békességében.

Tényleg, még igazán az sem tud kihozni a bárányok béketűréséből, amikor valaki erősebben vágódik nekem, és csak csodálkozom, hogy egyikünk sem bukik fel a másikban. Az lenne csak a lift-látványosság, és általában nem vágyok semmire, aminek látványosságokhoz köze van. Csak megbotlom kicsit, a lift falának támasztva a tenyeremet tök hamar egyenesbe navigálom magam, és azért egy kicsit örülök, hogy a két ballábasság csak minimálisan jellemző rám. Többnyire inkább azért bénázok, mert nem figyelek oda rendesen arra, amit csinálok, de azért életösztöneim, és reflexeim még nekem is vannak (bármily hihetetlen is).
- Jövök – bököm ki némileg kurtán-furcsán, annak ellenére, hogy az előttem álló fiú pont annyira teszi vonzóvá a „jössz” opciót, hogy… nos, leginkább semennyire, ellenben az még magamhoz mérve is béna lenne, ha csak ezért fognám magam, és visszalifteznék pár emeletet, majd lejönnék újra, mikor már nincs itt. Kilépek a liftből, próbálok rájönni, hogy min is akadtam fenn a kis felfordulást megelőző percben, de ahogy már mondtam… a mai nap határozottan gondjaim vannak az egyszerre két helyre való fókuszálással, és a nem várt társaságom némileg eltereli a figyelmemet a kis belső monológomról - Semmi gond, megmaradok. Nem történt semmi – rántom meg kicsit a vállamat. Ahogy szintén mondtam: semmi értelme ilyesmin felbosszantani magam. Figyelmetlenség volt, persze (remélhetőleg csak az), de figyelmetlenség volt ez részemről is, úgyhogy nem húzhatom fel az orromat egyébként sem, semmi jogom hozzá.

Én a fonalat vesztettem el, Mathias pedig láthatólag csak simán elvesztett valamit. Legalábbis így gondolom abból, ahogy visszahajolva a liftfülkébe kapkodó mozdulatokkal tűnik keresni valamit, úgyhogy nem teszem fel az abszolút felesleges „elvesztettél valamit?” kérdést. Csak reflexesen végigpásztázza az én tekintetem is a liftet valami elhagyott személyes tulajdon után, és ironikus módon pont a liftajtó vonalánál, szinte a fiú orra előtt, de vélhetőleg pont nem a látószögében megpillantok egy félbehajtott pergament árválkodni a földön - Ezt keresed esetleg…? – hajolok le a papírért (papírok ma mindenütt, a jelek szerint), és felé nyújtom, ahogy felegyenesedek.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 13. - 18:42:56
*
zene: CW - Looming (https://www.youtube.com/watch?v=yAKOOzdFxqI)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/78a5ac63456b89614a409efc6a08c95a_zpsbhlssetf.jpg)



'And that have I longed for, to die by her hand
and creep like her shadow o'er a desolate land'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Egy kurta vállvonás és el van intézve minden. Ó remek. Na akkor ennyi is volt a dolog részemről, legalábbis a további interakciót illeti. Legalábbis gz gondolom a pánikjelenetem előtt. Ritkán esek kétségbe de ez jelenleg hirtelen az egyik ilyen... És ez nos, be kell valljak elég szokatlan. Még saját magamnak is. De mégiscsak Lyana leveléről beszélünk, és az a nő... mondjuk úgy hogy nyomott hagyott bennem. Mit bennem, még a húgomba is! Odavan érte, noha ez csöppet sem meglepő. Szóval miután ez az egyetlen olyan dolog, ami hozzá köthető különben olyan az egész ha visszagondolok, mintha álmodnék, evidensen nagyon de nagyon fontos nekem az a darab paprícetli. Amit Ő írt....
Az emberek tömege és zaja csak felbosszant, ami azért jó mert ezzel leplezem a  félelmem. Hiúság ez is deigenis derogál kimutatni ezt a fajta érzelmet. Bárki előtt legyen is ez. Tekintetem azonban hasztalan kutatja a nemrég a kezembe szorongatott levelet. Kezem ökölbe szorul és nem sok híja van hogy bele ne csapjak a falba egyet erőteljesen dühömben. Hogy lehetek ekkora balfék? Persze, mert megint Pansy gúnyolódása járt a fejemben! Mondjuk még mindig jobb az, mintha az Elena karkötője által kiváltott emlékfoszlány elemezgetését boncolgatnám magamban. Az pont elég volt 1,5 órán keresztül megtennem a 6.-on. Valahogy felötlik újra az agyamba Lena durcás szája ahogy a szavakat formálja, ugyanúgy, mint mikor Lee a kezembe dobta a karkötőt....
Elfelhősödött tekintetemből egy másik ajakpár ébreszt fel. Visszhangoznak bennem a szavai, látom ahogy formálja őket de csak harmadik alkalomra fogom fel az értelmét...
… keresed… keresed….ezt keresed… ezt...
- Ezt keresed esetleg…? –
A tekintetem lassan tisztul ki és fókuszálja be az egész arcot. Ugyanazt a lányt, aki felett pár pillanat alatt elsiklottam kifele menet. Ó, akit fellöktem... Vagyis ő nem mozdult el az útból, de mindegy. Egy kissé megnyguszom noha teljesen értelmetlenül. Talán csak az a tény vígasztal hogy legalább annyira szórakozott vagyok, mint ő és épp emiatt talán nem gáz az egész. Habár így is annak érzem, de mindegy.
- Ó , Merlinre! – kiáltok fel és kapom ki a kezéből. Fél pillanatra hozzáérnek ujjaim az övéhez, érzem a puha finom bőrt, de a frusztráltságomat betudom a lelkiállapotomnak. Arcomra kiül a megkönnyebbülés és a tekintetem a kezembe lévő papírra szegezem. Azon kívül hogy az egyik oldalt szamárfüles lett nincs baja... Ólmos szikla sulyaként szakad le a vállamról a gond. Ritka boldogság önt el, amitől kedvem lenne felkapni és megpörgetni a másikat, de ezt evidensen nem teszem meg. Hisz azt se tudom tulajdonképp kicsoda. Valami oknál fogva, talán mert túl becses és túl értékes, no meg mert nem akarom hogy lássa a másik kitől is jött a levél vagy hogy mi áll benne fogom és összehajtom. Így még a címzést se tudja leolvasni, noha volt rá egy vagy talán két pillanata is. Zavarba jövök magam sem értem miért.
- Öhm.... köszönöm.... – motyogom és pillantok a másikra. – ...hogy megtaláltad, kedves... –
Igazán felesleges hozzátenni, de mégis kicsúszik a számon. És itt elakadok. Rájövök hogy nem is ismerem a lányt. Jó nem meglepő, mert jelenleg senkit nem ismerek fel....Barátságosan, de elég haloványan elmosolyodom. Utálom ezt. Ó de mennyire....! Fogalmam sincs ki ez a lány, de az biztos hogy nem itt dolgozik. Ez pedig látszik az öltözékén. Mindössze ennyit sikerül megállapítanom. Noha korából adódóan simán lehetne akár itt is gyakornok... jó mondjuk ilyen alapon sokan. Eszembe jut hogy Summer-nek is be akartam köszönni, de erre érzem hogy ma már nem lesz energiám. Nincs az a galleon-mennyiség, amiért én újra felliftezek az emeletre. Még újabb három órás agykontroll alá vetnek, és nem hiányzik ez nekem. Inkább beülök London legcsodásabb kávézói egyikébe vagy császkálok az Abszol úton a maradék fél napomban...


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 14. - 10:46:30
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Talán nem csak velem van a baj – legalábbis a fiú kapkodását elnézve – hanem van valami a levegőben. Vagy csak ez a hely teszi. Az ember azonnal betegnek érzi magát tőle, még akkor is, ha kutya baja. Persze, azt állítani, hogy kutya bajom, erős túlzás. De mások problémáihoz mérve azért nagy bajom nincs is. Teljesen normálisan funkcionálok úgy is, hogy van egy tucatnyi emlékem, aminek köze nincs a valósághoz. Egyébként is tele van a fejem csomó badarsággal, aminek aztán semennyi valóságtartalma sincs. Kósza álomképek, gyerekes vágyakozások, elképzelt katasztrófák és örömök… mitől más igazából az, amit egy amneziátor ültetett el bennem? Talán csak egy kicsit bosszantóbb, amiatt, hogy nem belőlem fakad, nem a saját fantáziám szüleménye, hanem valaki másé. Hogy apáé, vagy Richardé – az emlegetett amneziátoré – sosem kérdeztem. Annyira nem is számít. A hangsúly továbbra is azon marad, hogy ezek nem az én gondolataim, nem az én emlékeim, innentől kezdve olyan ez, mint egy rendkívül tapintatlan betolakodás… senki sem örülne neki. De azért nem is akkora katasztrófa, hogy maradandó sérüléseket okozzon. Legalábbis, remélem. Ebben a történetben még mindig anya reakciója a legrosszabb, nem az a katyvasz, ami a fejemben van. De kétségtelen, hogy a Mungóban lenni… nos, nem sokat segít szerintem senki zavarodottságán.

Nem mintha azt vártam volna, hogy a fiú nem veszi el a felé nyújtott papírt, azt viszont már nem láthattam, hogy közben futólag hozzám is ér, amitől úgy kapom el róla a tekintetemet, mintha valami rosszat csináltam volna. Nem mintha így éreznék, csak hát, hogy is mondjam… nem igazán kihívás engem zavarba hozni, és bár ennek tökéletesen tudatában vagyok, és rettentően szeretnék ezen dolgozni is, sok sikert eddig még nem értem el. Pláne, ha a képletben az ellenkező nem is szerepel. Néha annyira lány tudok lenni, hogy az már fájdalmas… - Igazán nincs mit – próbálkozom meg egy futó mosollyal én is, amit mondjuk inkább célzok a most már akadály híján szépen lassan, egy halk csilingeléssel csukódó liftajtónak, mint a fiúnak. Remélem, én nem hagytam benn semmit. A táskám megvan, én megvagyok, a kezemben a papírok megvannak, és… a, igen, a papírok! A legváratlanabb pillanatban kanyarodok vissza a kis botlás előtti utolsó gondolatomhoz, ami nagyjából azt fedte le, hogy „hát ez kínos”. Most már nem csak úgy gondolom, hogy ez kínos. Sokkal inkább úgy, mint… nagyon-nagyon kínos. A helyzet némileg ironikus sorszerűségén mondjuk őszintén tudnék most nevetni is, de a semmiből nevetésben kitörni valószínűleg nem lenne túlságosan józan dolog, úgyhogy kicsit összeharapom az ajkaim.

Mert hát, nyilván fogalma sincs róla, ki vagyok. Én meg nyilván, hogy még a nevét is tudom. És még csak nem is a papírról, amit átadtam neki, meg még csak nem is a hülye receptről, amit még mindig szolidan gyűrögetek, hanem egyszerűen csak tudom, mert a hétköznapjaim közvetett, vagy közvetlen szereplőit az elmúlt hét iskolai évből azért mégis csak képes vagyok megjegyezni. Annak ellenére, hogy én nyilván háromszor annyi ember nevét, és házát tudom, mint ahányan az enyémre emlékeznek. Az évfolyamomra még csak nem panaszkodhatok, mert ők épp eleget kénytelenek a fejemet bámulni a közös órákon és szakkörökön, de szerintem még köztük is van olyan, akinek előbb ugrik be vizuális memóriából a sárga-fekete nyakkendőm, mint a nevem. Nem gáz… megszoktam. Nem is igazán bánom (csak néha, mint mondjuk most), hogy határozottan szürke kisegér vagyok, mert a feltűnés továbbra sem jó barátom. A mostani helyzet azonban vagy tíz teljes fokkal kevésbé lenne kínos, ha a felismerés akár leghalványabb szikráját is képes lennék felfedezni Mathias Montrego tekintetében. Ugyan, kérlek, Clementine…
- Clementine – mondom csak azért, mert a célzást azért vettem, bár igazából a fenti érvelés épp eléggé megindokolná azt is, ha úgy döntenék, nem mutatkozom be. Teljesen mindegy. Halottnak a csók. Meg ilyenek. És akkor most jön a nagyon-nagyon kínos rész - Igazából… öhm, azt hiszem, ez is a tiéd – választom szét a kezemben szorított papírokat. Míg a kórlap határozottan az enyém, addig a receptemen pont, hogy nem az én nevem áll. Hanem az övé - Úgy tűnik, összekeverték őket. Mondanám, hogy tökre diszkrét voltam, és nem olvastam el, de mentségemre legyen szólva, feltételeztem, hogy ez az én receptem… - magyarázom a bizonyítványt, nyilván, de igazából nem érzem emiatt rosszul magamat. Amiatt, hogy végül is csak hét éve járunk ugyanabba az iskolába, de úgy tűnhetek, mint aki többet tud róla, mint kellene, pedig egyszerűen csak tudom, kicsoda, már annál inkább feszengek.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 16. - 07:37:45
*
zene: CW - Looming (https://www.youtube.com/watch?v=yAKOOzdFxqI)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/6c6812913b37b65d84ed3fe321618e58_zpsq63uf0ti.jpg)



'And that have I longed for, to die by her hand
and creep like her shadow o'er a desolate land'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Clementine… Clementine… Clem… hmmm Clem vagy Clemy? Fogalmam sincs, nem ismerős. Tuti nem hallottam a nevét szóval… gázos a szituáció. Ő viszont úgy tekint rám, mintha ismerne. Aranyosan beleharap az ajkába, ami arra késztet, hogy eltűnődjek, vajon a nevetését próbálja ezzel gátolni vagy a válaszadást tagadja meg ilyen formába. Noha meglehet, szimplán csak zavarban van. Érdekes, általában én szoktam ebben a szituban lenni, hisz elég frusztrált helyzet az ilyen mindig is, most mégis érzem, hogy a másik kerül inkább ebbe a helyzetbe. Biztosan a kisugárzásom… és ha nem tudnám, mekkora nőcsábász voltam korábban még hizlalná is az egómat a dolog… Valahogy ez azonban mégsem tölt el különösebben nagy örömmel. Sőt. Mivel közel sem érzem magam ugyanannak az embernek. Ámbár meglehet ő is többet tud rólam, vagyis a régi énemről, mint én magam. Vagy mindössze csak megint én hallucinálom be ezt az egészet. A fene tudja. Elmosolyodom és bólintok, miközben megismétlem rutinosan a szavait.
- Clementine. –
Amúgy szép név habár még így sokadik ízlelgetésre is kissé idegen nekem. Valószínű, ha ismertem korábban is a lányt, tuti hogy valami becenévvel illettem. A húgom említette is hogy szerettem az embereknek mindenféléket adni. Azt persze nem részletezte ki, hogy kinek mit. Részben meglehet azért, mert maga sem tudta. Melyik báty az, aki mindent a kistestvére orrára köt? Részben azért mert ciki. Legalábbis szerinte. És talán ezzel is próbál távol tartani régi énemtől. Mondjuk ezt nem nehéz elérni jelen állás szerint. Még a legjobb amneziátoroknak és gyógyítóknak se sikerül elérniük semmit se. Olyan ez, mintha egy kísérleti patkány lennék. Elég szánalmas érzés.
- Örülök, hogy megismerhetlek… -
Pfff, ettől jobb szöveget is kitalálhattam volna, de… de… na a mentségemre legyen mondva azért fura érzés mást zavarba hozni. Azt hiszem zavarba ejtő. Ugyanakkor kissé ironikusnak érzem a dolgot, főleg hogy rám se pillant a másik. Aztán végül is csak megerőlteti magát és meglepetésemre felém nyújt egy másik, még a levelemtől is gyűröttebb papírost. Ó remek! Hát ebben az intézményben van bármi is, amit jól csinálnak? Naná hogy nincs!
Összevonom a szemöldököm, miközben a magyarázkodását hallgatom. Egész frappáns és érthető is, de… kissé kellemetlen. Nem kissé, nagyon. Végtére is ezek bizalmas információk, amik rám, az orvosomra meg… innentől kávé akár a fél világra is tartozhat. Jó valószínű nem ő a legnagyobb pletykafészek a világon, azt már megtanultam, hogy Charisma Belby az, de nem örülök a dolognak. Nagyon nem. És ez szerintem teljesen érthető.
- Mondanám, hogy tökre diszkrét voltam, és nem olvastam el, de mentségemre legyen szólva, feltételeztem, hogy ez az én receptem… -
Már a nyelvemen van a csípős válasz, hogy hát ez igazán kedves, de tökre nem sikerült diszkrétnek lenned aranyom, ám inkább visszanyelem. Mély levegőt veszek és fújom ki feltűnés nélkül, majd elszámolok magamba háromig. A dühkitöréseim ugyan csökkentek amik a posztraumatikus stresszel együtt járnak, de még mindig szélsőségesek a hangulatváltozásaim. Habár tény, hogy erőteljesen igyekszem uralkodni magamon. Már amennyire tudok…
- Nos, megesik az ilyen, semmi gond. – egy halovány mosolyt eresztek el és elveszem a felém nyújtott pergament. Rápillantok futólag, valóban az én nevem szerepel rajta és közben elmosolyodom. Ezt a nevetséges szituációt…mennyire abszurd… Istenem!
- Köszönöm hogy ideadtad Clem! Jövök eggyel! –
Haha, nem igaz, de jól hangzik. Olyan laza és hétköznapias. Mint amilyen én nem vagyok. Mindegy, legalább kevésbé érzem ostobának a szituációt. Meg amúgy is, ha nekiállok itt parádézni az állapotom miatt, vagyis arról hogy tud róla, mit érek el? A megszeghetetlen esküt úgyse teszi le itt nekem, hogy nem mondja el senkinek. Hisz nő…  és a nők pletykálnak. Mindegyik. Kivétel nélkül. Ez tény. Csak egy barátnőnek vagy rokonnak mondja el, tényleg csak annak senki de senki másnak, az meg megint és megint és így tovább. Persze  tökmindegy. A lavina elindul. Szóval Belby is lehetne itt ezek után, az se lenne nagyobb átok. Nem haragszom, tényleg nem, csak… a franc akarja, hogy megint róla pusmogjanak. Ehh, végülis már lassan kezdem megszokni ezt is.
- Hmm, még szerencse hogy összefutottunk! –
Na ja, alapvetően kíváncsi lennék mikor sikerült volna megtalálnia engem. Felpillantok rá a lapról és mellékes megjegyzésem hatását próbálom befókuszálni a másik arcáról. Próbálom barátságos somolygással elvenni a kellemetlen élét a dolognak, de nem hiszem, hogy sikerül. Tutira zavarba hozom ezzel is, a kérdés már csak az, hogy miért is egész pontosan…


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 16. - 21:07:06
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Most mondjam azt, hogy kösz, vagy azt, hogy én is…? Valahol mondjuk jogos megismerkedésről beszélni – és nem csak a receptje miatt – elvégre soha semmi közünk nem volt egymáshoz azt leszámítva, hogy egy iskolába járunk. Másfelől meg… na, egy iskolába járunk, azért mégis csak. Nem olyan, mintha most látnám életemben először, vagy most tudtam volna meg egyáltalán a nevét, épp ellenkezőleg, szerintem vagy kis ezerszer láttam már, ha máshol nem is, a Nagy Teremben étkezések alkalmával, a folyosói jövés-menések közepette… jó, persze, igaz az is, hogy nem tudom az összes iskolatársam nevét, de vannak olyan emberek, akikről az ember akarva-akaratlanul felszed egy-két információt. Az olyan emberekről, mint ő. Meg aztán vannak az olyan emberek, mint én. Akit még olyan szokatlan névvel sem sokan jegyeznek meg, mint a Clementine. Komolyan mondom, Mathias nyelvéről is úgy csusszan le az a „c” meg rögtön utána az „l”, mintha egy idegen nyelv új szavával ismerkedne.
Szolidan elmosolyodom, és inkább nem mondok semmit. Az a legbiztonságosabb. Senki sem akarhatja, hogy a szokatlan helyzet kiváltotta lányos zavaromban feleslegesen nyissam szóra a számat, és elkezdjek butaságokat beszélni…

- Nincs mit. Gondolom – szusszanom egy kicsit félszegen, elég nonszensz a helyzet, amiben a lehető legváratlanabbul találom magam. Az, hogy nem a saját receptemet kaptam meg, annyira még nem meglepő. Kivel, ha nem velem történne ilyesmi egy átlagos keddi napon…? Az már sokkal szokatlanabb, hogy pont belefutok az illetőbe, akinek a receptjét viszont elhoztam, meg igazából az is szokatlan, hogy egyáltalán tudtam, kihez tartozik a papír. Most ragozhatnám magamnak még azt is, hogy szintén furcsa, hogy mindketten ugyanazon az osztályon jártunk, hasonló jellegű problémával. Hacsak nem tartom erősen túlzásnak a felírt bájitalt, akkor talán nem is tűnik fel időben a hiba, amit – gondolom – a nővér vétett. Lényegre törően olvastam, azt néztem először, és hát… nekem ilyen kezelésre csak nem lehet szükségem.
Ez nekem megkönnyebbülés, Mathiasnak bizonyára nem az. Ahogy nem gondolom azt sem, hogy különösebben boldog lenne a helyzet alakulásától. Nem hibáztathatom érte, a helyében én sem örülnék. A helyzet újabb iróniája viszont, hogy fordított esetben engem bizonyára sokkal kevésbé érintene rosszul a helyzet. Mégis kit érdekelne, ha véletlenül látta volna az én receptemet? Annyi egóm még csak van, hogy pár percig elgondolkozzak, mihez kezdene az információval, de aztán kénytelen lennék belátni, hogy pont annyi hír értékkel bír a problémám bárki számára, mint az, hogy éppen hány bólintér lakik valakinek a kertjében. Mathias Montregónak azért kicsit más a fekvése hozzám képest. Nem mintha jelét adná annak, hogy aggasztja, amit megtudtam, de azért szerintem biztosan így van. Biztosíthatnám róla, hogy tőlem senki nem fog erről hallani, de… nem ismer, miért hinné el? Ha ígéreteket tennék, és kétkedést látnék rajta, az szabályosan sértő lenne. Magyarázkodni azonban nem akarok, akaratlan sértéseknek pedig nem szívesen teszem ki magam - És igazán nem jössz semmivel – teszem aztán hozzá egy kis szünet után. Valamiért kényelmetlenül érint a gondolata annak, hogy bárki bármivel tartozzon nekem.

- Furcsán szerencsés véletlen – értek egyet a magam módján, halványan rámosolygok, mert nem akarok mogorvának tűnni én sem, és amúgy is… nem a mi hibánk ez az egész helyzet. Én nem csináltam semmi rosszat, ő sem, épp csak a Mungó. És bár tény, egyikünknek sem túl kellemes a helyzet, azért nagyon rosszul sem érint. Történnek sokkal rosszabb dolgok is az életben. Szociális szinten mondjuk biztosan kevésbé lett volna kínos a dolog, ha a földszintre leérve realizálom a problémát, de nem futok bele a fiúba. Akkor szerintem csak visszavittem volna a receptet a nővérnek, akitől kaptam, és szóltam volna róla, hogy valamit összekevertek. Akkor Mathias talán tudatába sem kerül annak, hogy valaki megsértette – némileg – a magánszféráját, én meg boldogan hazacaplatok a receptemmel.
Jaaa, a receptemmel. A receptemmel, ami nincs nálam, mert valaki másét hoztam el. Kedvem lenne homlokon csapni magam, de a mozdulatot sikeresen megállítom félúton, és csak kicsit frusztráltan a hajamba túrok - Én viszont így recept nélkül maradtam. Tök jó, mehetek vissza – magyarázom meg a gyors hangulatváltozásomat - De asszem ez már nem a te problémád. Bocsi – teszem aztán hozzá gyorsan, mielőtt félreérti a hirtelen közlésvágyamat. Kicsit kelletlenül tekintek a csukott liftajtóra. A kijelző szerint valahol a felső szinten jár, úgyhogy nem vagyok oda a boldogságtól, de azért megnyomom a hívógombot. Gondolom megint egy örökkévalóság lesz, és rengeteg ember akar majd átgyalogolni rajtam, amikor végre leér.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 17. - 19:45:32
*
zene: CW - Akureyri (https://www.youtube.com/watch?v=AJ1RpYhf_Ts)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/6c6812913b37b65d84ed3fe321618e58_zpsq63uf0ti.jpg)



'And that have I longed for, to die by her hand
and creep like her shadow o'er a desolate land'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


- Nincs mit. Gondolom! –
Hát ez a válasz nem volt túl meggyőző. Magamban jól szórakozom rajta de nagyon igyekszem, hogy ez ne látszódjon meg rajtam. Leginkább az arcomon ne. Tudom mennyire érzékenyek a nők, ott a jó példa gyakorolni otthon. Eszembe is jut, hogy biztosan kapok megint a pofámra, ha elmesélem neki hogy Lyana levelét elhagytam vagyis csak majdnem. A nők mindig kiszúrják a legkisebb hibát is. Mindegy, most nincs kedvem Blaire-el vitázni, így inkább megpróbálom majd elsunnyogni a dolgot. Mikor Clem közli, hogy nem tartozom semmivel nem vitatkozom. Vagy túl udvarias vagy túl buta, hogy rájöjjön arra ezek a potya lehetőségek igenis néha nagyon jól jönnek. Én pedig vagyok abba a szerencsétlen helyzetbe hogy a hasonló ’adósságokat’ már ne tudjam behajtani. Persze bolond leszek magamat belehajszolni egybe. Mindössze a vállamat vonom meg, ezzel is megerősítve hogy nekem mindegy igazán. Mikor pedig rám mosolyog érzem a félszeg feszengést benne. Hát na igen, kényelmetlen ez mindenkinek. Neki gondolom az én társaságom, feltételezem sose kerültünk túl közeli viszonyba, vagy ha igen akkor jól titkolja… Én meg, na hagyjuk. Kezdem azt érezni hogy katasztrofális csődtömeg vagyok a kapcsolatok kialakításában és ebben se Dean se senki más nem tud pozitív hatással lenni rám. Ám mielőtt eljutnék addig a pontig, mint korábban megesett már ezeknél az eszmefuttatásaimnál, hogy lehet jobb lenne bezárkóznom és remete életet élnem, a lány megszólalva felkelti a figyelmemet újra.
- Én viszont így recept nélkül maradtam. Tök jó, mehetek vissza. –
Oh a fene, tényleg! Kicsit megsajnálom, mert ösztönösen a lift irányába pillantok és rájövök, közel sincs kedvem egy újabb tömegnyomoros utazásnak. Feltételezem neki sem. Nem kell sok ész hogy az arcára pillantva leolvassam a megerősítést. Elhúzom a szám kissé, ujjaimmal a receptem szélét babrálom, miközben a hosszú vékony fehér mutatóujja megnyomja a hívógombot. Az pedig szépen befehéredik a nyomás hatására.
- De asszem ez már nem a te problémád. Bocsi! –
Szinte érzem a belőle áradó szomorúságot. Tudom hogy hülyeség, de rájövök, olyan ő is mint én. Ugyanolyan szerencsétlennek érezheti magát ebben a pillanatban. Valaki más előtt, aki, hmmm talán több szerinte mint saját maga. Már csak egy lemondó sóhaj hiányzik a részéről, hogy tökéletes legyen a kép, de ez elmarad. Vagy olyan kicsi, hogy fel se tűnik. Nem gondolkodom csak hirtelen törnek belőlem utat a szavak miközben a liftajtó melletti peremszegély távolabbi szélének dőlök. Márvány. Érzem a hidegségét a vállamon. Még a kabáton és pulcsin keresztül is.
- Öhm.. ha gondolod felkísérlek! –
Valóban? Nem vagyok erről totálisan meggyőződve, de nem érzem helyénvalónak elfordulnom és ott hagynom őt. Igaz nem egy nagy kaland egy újabb receptet várni egy újabb fél óra időráfordítással, de… miután ő segített nekem, a fatálisan furcsa véletlenek által, ennyit igazán megérdemel. Még tőlem is.
- Tényleg szívesen megteszem. –
Pillantásom rásiklik és miközben ellököm magam a faltól a kezéért nyúlok. Ujjaim a csuklója köré kulcsolódnak, érzem a puha bőrét és melegségét. Finoman elhúzom magam felé. Teljesen magamhoz, hogy csak centiméterek választják el őt tőlem. Szabad kezem a dereka köré fonódik és tartják erősen. Valószínű félreértheti a dolgot, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy félreérti. Mondjuk ebbe igazság szerint bele se gondolok ott és akkor. Egy perc múlva a liftajtó csilingelve kinyílik és özönlik ki onnan a sok frusztrált és ideges ember. Látszik az arcokon, könnyen beazonosítom, mivel elnézek a lány feje felett. Ő talán észre se vette, hogy a felvonó már egy emeletnyire van tőlünk, de én azért figyelem a kijelzőt. Azt pedig végképp nem szeretném, ha elsodornák vagy megütnék. Ez volt a legegyszerűbb és legcélravezetőbb módja annak, hogy kikerüljünk a sodorvonalból. Csak a hangzavarba beleunva pillantok le és jövök rá hogy nem biztos, hogy ez valóban jó megoldás volt. Clementine arcáról legalábbis ezt olvasom le. Így inkább hirtelen elengedem a kezét, és a derekán lévő karom tartása is lazul, ám az mindössze csak felsiklik a vállához és így félig-meddig átölelem. Lepillantok rá, hogy összeszedte-e magát az általam okozott sokkból, ami miatt én is kissé megilletődtem. Nem szeretem ezt, mármint hogy miattam jönnek zavarba. Ez annyira furcsa, hisz… Tudom hogy ez korábban sose okozott gondot. De az önbizalmam jelenleg kegyetlenül megcsappant. A kényelmetlen helyzet viszont még tart addig egész biztosan, amíg a tömeg el nem oszlik. Az pedig beletelik jó pár percbe. És csak remélhetem hogy közben sikerül nekünk is még a liftajtó csukódása előtt bepréselni magunkat.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 18. - 21:34:42
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Kissé kérdő, de javarészt inkább leplezetlenül értetlen tekintettel nézek vissza a liftajtóról Mathiasra. Nem mintha egyébként remek lennék abban, hogy eltűntessem az arcomról mikor épp mit gondolok, vagy érzek. A barátaim szerint ettől leszek csak igazán fura – én, a kis magamnak való álmodozó, akit bombával sem lehet kirobbantani a komfortzónájából, mégis képtelen vagyok voltaképpen arra, hogy ne teljesen és tökéletesen, őszintén önmagamként viselkedjek bárki fia borjával. Ilyenkor csak lemondó sóhajjal szoktam közölni velük, hogy nem tehetek róla, abszolút nem direkt csinálom, de végeredményben a szándékosság nem hiszem, hogy számítana. Sosem tudtam eldönteni, hogy erény, vagy épp ellenkezőleg, totális egocentrikusság az, hogy pontosan ugyanolyan nyitott vagyok a barátaimmal, mint lennék mondjuk a legrosszabb ellenségemmel. Ha lenne egyáltalán olyanom. Vagy csak egyszerű gyengeség, hogy nem nagyon tudtam soha eltanulni másoktól az ügyes kertelések, alapfokú színjátszás, és nem átlátszó hazudozás módiját.
Talán rendesebb viselkedés lenne most is, ha megkímélném mindkettőnket a saját értetlenségemtől, de előbb felteszem a kérdést, mintsem meg tudnám benne akadályozni magam - Minek? – csúszik hát ki a számon kissé kurtán-furcsán, és ez egy kicsit úgy hangzik, mintha egyáltalán, egyetlen porcikám sem akarná, hogy feljöjjön velem. Ha tényleg őszinte vagyok, akkor mondjuk egy kicsit megkönnyebbültem, amikor azt hittem, hogy itt akkor most elválnak az útjaink. De nem azért, mert kimondottan terhes lenne a társasága, egyszerűen csak fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem. Nyilván én tudom kicsoda, és most már tudok valami olyasmit is róla, ami bizonyára nem publikus. Ellenben neki fogalma sincs arról, én ki vagyok, nem tud rólam semmi inkriminálót, és még ha valaha is tudatában lett volna a létezésemnek (amivel talán nem kellene még csak feltételes módban sem hízelegnem magamnak), jelen helyzetében már annak sem lenne tudatában úgysem… kicsit olyan, mintha nekem kellene itt igazából lépéselőnyben lennem, de mégsem érzem így. Ezt igazán nem kenhetem másra, ez minden kétséget kizáróan az én defektem.

Arra azért mégis van fülem, hogy halljam, hogy az a „minek?” sokkal kelletlenebb, és egy egészen kicsikét ellenségesebb volt, mint ami ide illik. Hiszen nem volt velem sem udvariatlan, sem lekezelő, mint ahogy azt esetleg vártam volna tőle – mert, ó, hogyne, előítélet, ha csak egy kevés, azért munkálkodik mindenkiben – nem szép tőlem, ha aztán meg pont én viselkednék illetlenül - Úgy értem… nem szükséges feleslegesen fáradnod. Biztosan van jobb dolgod. Megoldo – „megoldom magam is” lett volna a mondatom befejezése, csak aztán újabb nem várt történések kaszálják el az elképzeléseimet a folytatásról.
Nyilván vagyok olyan figyelmetlen, hogy egyáltalán nem tudom elsőre mire vélni a gesztust. Az, hogy Mathias a csuklómnál fogva odébb húz, az még csak egy dolog. Valószínűleg akkor is szükségem lett volna pár pillanatra, amíg utolérem a valóságot, ha egyszerűen csak szó nélkül odébb ránt, mint ahol eddig álltam, de az végképp teljesen váratlan, hogy ez az odébb rántás, valami ölelés-félébe torkollik. Ráadásul még csak nem is valami felszínes, távolságtartó ölelés-félébe, ha akarnám, kiszámolhatnám, az íriszének mely metszetei világosabb, és melyek sötétebb barnák, vagy milliméternyi pontossággal az emlékezetembe véshetném az orra vonalát (kedves, hogy újabb feltételességgel akarom megkímélni magam attól az igazságtól, hogy akaratomon kívül mindez valószínűleg ténylegesen meg is történik), annyira közel vagyok hozzá.

Jóravaló lányként most kéne tiltakoznom, hogy mégis mit képzel magáról, de jelenleg egyetlen egy dologra tudok igazán koncentrálni. A következőre: ne pirulj el, kérlek, ne pirulj el, csak ne pirulj el, lécciléccilécciléccíííí!. Viszont ez kicsit sem segít. Az elkerülhetetlen minden bizonnyal bekövetkezik, és talán csak az évszak ment meg attól, meg az épület hűvöse, hogy nem egy pipacsmező lesz az arcomon, csak két barackpiros, de épp eléggé árulkodó folt. Nincs rá reális okom, de ennek tetejébe a gyomrom mintha zuhant volna pár centit, a szívem meg félrever. Mert igen. Pont ennyire könnyű engem teljesen zavarba hozni. Következő újévkor talán meg kéne fogadnom, hogy felcsapok nihilistának. Esetleg sztoikusnak. Vagy valami fél fokkal menőbbnek.
Lassan, de biztosan persze rájövök, hogy ez nem Mathias meglehetősen hirtelen, és sajátos közeledési módszere, egyszerűen csak elbambultam, észre sem vettem volna, hogy a lift, amit én hívtam időközben leért, és jó eséllyel magával sodort volna – megint – a kifele áradó embertömeg, ha ezt a fiú (azért még mindig meglehetősen hirtelen és sajátos módszerrel) nem akadályozza meg. De azért így sem sokkal kevésbé érzem magam furcsán… - Öhm… - megköszörülöm a torkomat, ahogy egy kicsit enged a szorításán, noha ez sokat nem old azon, hogy én egy kissé szoborba vágtam magam a közelségétől. Sután intek egyet aztán a liftajtó felé, mielőtt sikerülne életet imádkoznom a lábaimba, hogy gyorsan belépjek a fülkébe, mielőtt az még itt hagyna. Időközben szinte el is felejtem, hogy meg akartam győzni Mathiast, hogy nem kell feljönnie, de most már valószínűleg nem jut eszembe semmi, amivel megakadályozhatnám, hogy velem tartson, ha még mindig ehhez ragaszkodik.
- Köszi – végül is, ezt illik megköszönni, vagy nem? Enyhén mondjuk mintha ez a kérdőjel a hangomba is odakúszna, és ahogy nekidőlök a fülke hátuljának egy kissé zavart mozdulattal tűröm a fülem mögé a hajamat. Ami mondjuk elég hülye ötlet annak fényében, hogy szerintem még nem nyertem vissza egészen természetes sápadtságomat.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 19. - 09:56:48
*
zene: CW - Walls (https://www.youtube.com/watch?v=wWW7KinrJIQ&index=100&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tenor-4_zps8iqyzwss.gif)



’ They can't know what goes on behind these walls
You never really had my heart
We broke all the locks and ran out of our stalls
We should have stopped from the start.‘



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



A tiltakozást meg se hallom, vagyis persze mégis de nem foglalkozom vele. Persze a mozdulatsor abszolút váratlan a másik számára, de még saját magamtól is. Valahol ez talán ösztönös és felötlik bennem, hogy talán ez is egy lenyomata a régi énemnek, habár fogalmam sincs ez valójában mit is jelent. Mindegy, nem számít. És egy vállrándítással el is rendezem magamba, aminek persze külső nyoma nincs. A kiözönlő tömeg még így is megüt minket, legalábbis a kezem, ami a lány vállán pihen találkozik egy két vállal és kabátszéllel, meg a retikülök oldalával. Nem különösebben fájdalmas, de kellemetlen. Viszont inkább engem érjen ez a fajta támadás, mint őt. Mikor a tömeg oszlani látszik és meg is unom az emberek bámulását lepillantok rá, ő meg fel. Tekintete fél percig talán kihívó, meglehet dühös rám és ez egész vonzó. A pillantása. A zöldes árnyalatú szép ívű szemei. Kíváncsivá tesz. Ám mikor ráeszmél mi is történik valójában megjelenik rajta a meglepettség. Látom rajta a hirtelen feltámadó zavart. Tisztán kiolvasható a tekintetéből. A pír felkúszik az arcára, amitől bájos lesz, ugyanakkor inkább kislányos mintsem nőies. Magamba jól szórakoznék ezen, valószínű így is tehettem régebben. De nem lelem örömöm annyira a dologban, legalábbis még nem.
Ugyanakkor így, hogy ennyire közel áll hozzám, szinte hozzám simulhatna ha akarna, amit evidensen nem fog, fura természetességgel fogadok. Jó, lehet a közvetlen személyiségem miatt, vagy a túlzott előzékenységemnek köszönhetően. Mert azért alapvetően zárkózott személyiség vagyok. Főleg most.
Vállai finoman remegnek meg, ahogy megszólal és enyhítek a válla tartásán is, így még plusz pár centi távolság lesz köztünk. Int egyet és felpillantok, megszakítva ezzel a szemkontaktust.
Ja persze a lift!
Elengedem, immár teljesen és hagyom hogy belépjen. Kezem azért a liftajtót támasztja ki, nehogy véletlen rá csukódjon, na meg rám. Belépve követem én is. Furcsa üresség kerít hatalmába, aztán rájövök, valószínű nemcsak a lány közelsége az ami hiányzik - már ha ez a jó szó rá -, hanem az illata is. Meg nem mondanám milyen is valójában az övé, de most a kevert mindenféle szagok hirtelen ostromolnak meg. Példának okáért valami fémes, ami lehet a felvonó szerkezetének fura egyvelege illetve az embertömeg maga után hagyott állott levegője. Most legalább nincsen rajtunk kívül csak két másik szerencsétlen, aki lihegve áll a liftben. Úgy hiszem ők is nehezen verekedték át magukat a kitódulókon és most örülnek a csöndnek meg a saját sikerüknek, hogy itt találhatják magukat. Kezem mozdul, ujjaim megnyomják az elmeosztály emeletét és igyekszem közben véletlen sem rájuk nézni. Mármint az idegenekre. Mert ilyenkor kapom meg a fura pillantásokat. Amik baromi idegesítőek. Igazából hülyeség ez, de megalázottnak érzem magam tőle és néha mintha szánalmat olvasnék ki a szemükből. Pedig simán lehetnék egy látogató is aki betévedt, de valahogy tudom hogy tudják. Vagy legalábbis sejtik. Hogy én vagyok a páciens. Szar ügy.
Clem mellé lépek, aki a lift falának dől. Követem a példáját, de most akad köztünk bőven hely. Kb legalább húsz centi meglehet több. Mert hagyok.
- Köszi. –
Nem nézek rá egészen addig amíg meg nem szólal. Nem tudom miért, talán mert haragszom magamra amiért kellemetlen helyzetbe hoztam. Valahol titkon azért persze nem sajnálom annyira nagyon ezt a dolgot, de persze ezt mélységesen megtartom magamnak. Az  egyszerű hálálkodásra viszont ösztönösen felé fordítom a szemem, miközben a lift megindul velünk. A gyomrom lezuhan majd visszaugrik a helyére. Gyűlölöm a lifteket!
- Nincs mit! –
Hangom halk de határozott. Ajkaim megrándulnak egy félmosoly félébe, amolyan bátorítóan miközben ő beletúr a sötétbarna tincseibe hogy a füle mögé tűrje azt. Hát nem kell sok ész ahhoz hogy tudjam, még mindig nem szedte össze magát. Nem tudom mivel segíthetnék neki, leginkább talán semmivel se. Ugyanakkor mégis szeretnék. Tudom mennyire kegyetlen rossz érzés ez, de ugyanakkor még a két idegen is itt van nehezítésnek. Inkább csak csendbe maradok, és kezeimet összekulcsolom a hátam mögött. Az ujjaimmal ritmusosan dobolok halkan a lift falán és nem nézek Clem-re.  Hátha így kevésbé frusztrálóbb neki a dolog. Habár nekem  nem az. Igazából kedvem lenne mondani neki, hogy hagyja szabadon a hullámos tincseit mert sokkal szebbnek hat úgy, de azt hiszem akkor a totális káoszt szabadítanám el. Mire megérkezünk a második emeletre, ahol az egyik ember kiszáll már totál kínosnak érzem a szituációt. Újra. Kínosabbnak, mint mikor csak centikre volt tőlem. Nevetséges. Az andalító muzsika, ami a liftbe szerelt kis rádióból jön elég viccesnek hat. Csak jobban fokozza a hangulatot még pluszba. Bele se merek gondolni, hogy még négy másik emeletet kell megtennünk a hatodikig ebben a kriptacsendben, meg a hengedűszólammal, már persze ha a szeszélyes lift is úgy akarja.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 20. - 21:42:56
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Úgy utálom, hogy a saját komfortzónámon kívül ilyen ügyefogyottan tudok viselkedni. Ha bárki megkérdezné a barátaimat, hogy mindig ilyen szerencsétlen nyúl vagyok, tudom, kinevetnék a kérdezőt, mert közöttük sokkal természetesebben tudok… nos, létezni. Erre talán ez a legjobb szó. De ha nem velük vagyok, és nem az általam szeretett, vagy legalább már megszokott közegben, kicsit olyan, mintha a világ kizökkenne a rendes kerékvágásából, vagy a valóság csúszna ki az eddigi folyamából. Butaság, mi? Azt várni, hogy a világ mindig, mindenhol, és minden társaságban pontosan olyan, amilyennek én szeretem, és amilyen nekem kellemes. Arra persze elég hamar rájön az ember lánya, hogy ez nem így működik. Hogy folyton kényelmetlen  helyzetekbe fog kerülni, hogy olyan helyekre kell mennie, ahova nem akar, és hogy az emberek általában abszolút nem úgy viselkednek velünk, ahogy azt mi szeretnénk, vagy ahogy azt mi elképzeljük. De sokszor még csak nem is úgy, ahogy azt előzetes ismeretek alapján várnánk.
Hatványozottan igaz mindez a jelenlegi helyzetemre, és hatványozottan igaz ez Mathiasra. Nem mintha eleve számítottam volna rá, hogy bele futok a Mungóban. Nem számíthattam arra sem, hogy némelyest dolgom lesz vele valaha, arra meg, hogy pont ma, pont így, pont ezért, arra végképp nem. De ha meg kellett volna tippelnem, egy ilyen ügy hova futhat ki, akkor ezt egészen biztosan nem tudtam volna kitalálni. Az egész egy kicsit… nos, nem is kicsit, inkább nagyon szürreális. Helyenként szinte teátrális. És ettől lesz olyan rettenetesen idegen számomra. Kész kabaré.

Kisebb csoda, hogy bejutunk a liftbe. Én legalábbis kicsit csodálkozom azon, hogy zökkenőmentesen lépéseket tudtam tenni, és nem akartam bódultságomban átesni a saját lábamon. A mai napon lehet, hogy jobb lenne, ha ezek után csak igyekeznék nem meglepődni semmin, és teljes, halálos nyugalommal fogadnék minden furcsa csavart, és fordulatot. Nem tudom, miért számítottam arra, hogy más nem lesz a liftben – talán a kiáradó tömeg miatt – de némileg meglep az is, hogy két ismeretlen is velünk utazik a fülkében. Ennyit arról, hogy többet nem lepődök meg. Érik az az újévi fogadalom. Mindenesetre így, hogy még társaságunk is van, különösen úgy érzem, hogy már elmondtam mindent, amit adott körülmények között érdemes, és amit egyáltalán el akartam. A receptjét visszaadtam, az állapotára odafigyeléssel nem utaltam, nem szabadkoztam többet a kelleténél (legalább ezzel egészen elégedett vagyok), és felajánlottam neki egy lehetőséget, hogy egérútra lépjen. Arról meg igazán nem tehetek, hogy ehelyett ő úgy dönt, az aurám megzavarásával védelmez a többi Mungóban közlekedő varázslótól (tisztára mint valami herceg fehér lovon, ami valahol kész vicc), aztán meg még velem is jön. Nem lett volna neki muszáj. Én meg azon kapom magam, hogy egy egészen kicsikét szabályosan bosszúsnak érzem magam, amiért – akaratán kívül, vajon, vagy szándékosan? – Mathias valahogy mindig sikeresen teszi egyre kínosabbá és kínosabbá számomra ezt az egészet…

Nem nézek rá, amikor válaszol, tekintetem a kijelzőre tapad, mely az emeleteket mutatja, ráadásul kínzó lassúsággal araszol felfele. Meg még meg is állunk. Kellemetlen zökkenés, az egyik varázsló kiszáll. Az ajtó csigatempóban zárul vissza, hogy folytassa az útját felfelé. A következő szinten pedig újra. Már csak az lenne rosszabb, ha beszállna most pár ember, hogy aztán ezt minden szinten eljátsszuk, de úgy tűnik, ez szerencsére elmarad. Nem mintha maga a csend olyan rossz lenne – ez még mindig jobb, mintha csak azért beszélnénk, hogy mondjunk valamit, de aminek semmi értelme. Azt nem szeretem. Nincs azzal semmi baj, ha két ember nem beszél folyton a másik szavába vágva, nekem ez így majdnem jobb is, mint amikor kénytelen voltam a kommunikációval bajlódni. Becsukódik az ajtó a másik utasunk mögött is, amint kiszállt, elindulunk, és szinte meg is könnyebbülök egy kicsit, hogy most már igazán, seperc alatt a hatodikon leszünk, és szépen lezárhatjuk ezt a kis intermezzót úgy, ahogy kell.
De valaki engem ma nagyon utál. Egy olyan zökkenéssel állunk meg, hogy kis híján kicsúszik alólam a lábam, csak az ment meg, hogy támaszkodtam. A lift fura, kerregő hangot ad, ami sok jóval nem kecsegtet, a kijelző pedig még mindig az előző emeletet mutatja, amit már nyilvánvalóan elhagytunk - Ne már…! Ne, ne, ne, ne…! – mormogom az orrom alatt, mintha ezzel bármit is segítenék rajtunk, és csak annyira vagyok józan, hogy megnyomjam azt a bizonyos nagy, piros gombot, ami vélhetőleg valahol jelzi a lift elakadását, de ezen kívül semmi látványos nem történik. Talán jobb lett volna, ha egyszerre szerelik az összes liftet. Legalábbis ez a malőr egyértelműen ezt támasztja alá…
- Hogy vinne el egy kelpi mindenkit, aki szerint hülyeség, ha ilyen helyeken lehet hoppanálni! – közlöm nagyjából a liftfülke tetejével határozottan dühösen. Persze, értem én, semmi jó nem származhat abból, ha bárki hoppanálhat egy kórterembe, vagy egy beteg simán kijuthat innen, de most eléggé hasznos lenne, ha mi mágikusan hipp-hopp kijuthatnánk innen. Ugyanis nem úgy fest, hogy ez csak pillanatnyi fennakadás lenne, a lift nem akar újra útjának indulni.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 21. - 19:32:32
*
zene: LP - Waiting For The End (https://www.youtube.com/watch?v=5qF_qbaWt3Q)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tenor-4_zps8iqyzwss.gif)



’ They can't know what goes on behind these walls
You never really had my heart
We broke all the locks and ran out of our stalls
We should have stopped from the start.‘



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~




Valahol félúton elvesztem az érdeklődésemet. Arra a szintre jutok el hogy csak nézek ki a fejemből. Fel nem tűnik hogy a lift csilingelve megáll és kiszáll az ember, majd tovább indul, sem az hogy a másikat is elhagyjuk menet közbe. Az meg végképp nem hogy ketten maradunk. Gondolataim messze elkószálnak, valamerre a családom a kötelességeim és persze Miss La Claire könyékén. Főleg talán a legutóbbi személyen, akinek levele ott pihen a belső zsebben. Immár biztonságban. És ez engem is nyugalommal tölt el. Igazából ha ténylegesen elhagytam volna azt hiszem az egyenes utam az önként vállalt crucio-hoz. Mondjuk szerencse hogy Clementine a segítségemre sietett. Kétszer is... egyetlen nap. Érdekes. A lány felé sandítok, de csak a szememmel, a fejem nem fordítom. A barna íriszeim befókuszálják de nagyon nem tudok meg többet. Ugyanolyan csendes és semmilyen mint eddig. Talán még mindig zavarba van, vagy szimplán unja a fejemet. Nem hibáztatom érte. Most ötlik csak fel bennem a gondolat hogy talán felesleges is volt vele jönnöm, és meglehet kissé erőszakos is. Így utólag már persze bánhatom, semmit nem érek vele, de...
És itt megakadok konkrétan totálisan. Még jó hogy támaszkodom, mert valószínű elesnék pont a hátsómra. A lift ugyanis hirtelen megrándul és halk karattyolás kíséretében mintha kimúlna. Ó remek! Miközben megpróbálom a három emeletet lezuhant gyomromat összekaparni, körbepillantok kérdőn. Persze sehonnan nem  tudok választ leolvasni a problémára. Végül az egyetlen ember marad, aki volt oly szerencsétlen vagy épp szerencsés és velem maradt. Megkönnyebbülök,  mikor látom hogy Clem sem esett el, valószínű neki is segítséget nyújtott a támaszkodás. A lábaim azért még mindig bizseregnek a hirtelen jött erőváltozásokon és mérgesen fújok erre egyet. A franc essen ebbe a vacakba!
Pont velem egyszerre a lány is eldörmögi magát az orra alatt, ami annyira idilli hogy mosolyra fakaszt. Kaján huncut mosolyra, mert olyan, mintha a számból vette volna ki a szavakat...
- Ne már…! Ne, ne, ne, ne…! Hogy vinne el egy kelpi mindenkit, aki szerint hülyeség, ha ilyen helyeken lehet hoppanálni! –
Igaza van, jelen esetben legalábbis nagyon. Ugyanakkor tudjuk mindketten miért vannak ezek a nevetségesnek tűnő ámbár nagyon is fontos szabályok. Kuncogok egy sort miközben figyelem, ahogy hosszú ujjai megnyomják a piros gombot. Persze az is vagy tönkrement vagy senkit nem érdekel mert semmi nem történik az ég világon. Csak villog ott élesen, beleszerelve a panelbe. Kábé egy dísznek fele meg mert fukciója nem sok van. Valahogy nem is számítottam másra.Ellököm magam a faltól és kilépek a lift közepére. Felnézek s szemeim összeszűkülnek miközben méregetem a távot. Végül is arra jutok, hogy bakot tartva esetleg fel tudom emelni a lányt, hogy kimásszon a felvonó aknájába. A kérdés az, hogy jó ötlet-e? Hisz mi van akkor ha pont abba a pillanatba indul el és… inkább végig se gondolom mi minden történhet.
- Várjuk? –
Hülye kérdés. Már-már költői. De igazából ez nem is igazán kérdés, sokkal inkább tény. Persze ha akarja nyugodtan megválaszolhatja. Összefűzöm magam előtt a kezeim és elhúzom a szám kelletlen. A fene, nem ilyen délutánt képzeltem el magamnak. De gondolom ő maga se. És neki még rosszabb… se recept, se szabadidő. Marad hát az én társaságom egy zárt fülkében. Mily örömteljes pillanat ez! Egy lemondó sóhaj keretében lépek vissza és dőlök neki fél vállal a falnak. Pont úgy, hogy teljes testtel felé fordulok. Ha már más nincs legalább az ő társasága itt van. Jobb mint egyedül gubbasztani itt. Ugyanakkor valószínű csakis ő lenne itt, mert én normál esetben már rég az utcákat szelném a csípős szél kíséretben. Erről azonban félek, mára már letehetek, és el kell halasztanom a könyvvásárlást is amit beterveztem. Íriszeim a lányon pihennek de igazából újra elmerülök a problémáimban, például a húgom szülinapi ajándékának megvásárlására tett kísérlet meghiúsulásán. Ami azért szívás mert ötletem sincs mikor fogom tudni máskor kivitelezni azt.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 23. - 19:09:55
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

- Szerinted ez vicces? – egyszerre vagyok kétségbeesett, és dühös. Most épp igen, egy kicsit Mathias Montregóra is, pedig ez gratulációra érdemes teljesítmény. Nem vagyok az a fajta, aki hamar robbanna, de azt hiszem ez a nap számomra elérte a csúcspontot, aztán meg is haladta azonnal, ezzel kiverve a biztosítékot. Nem tudom ugyan eldönteni, hogy tényleg rajtam nevet-e, vagy a helyzeten, vagy egyszerre mindkettőn, de azt tisztán hallottam, hogy nevetgélt egy sort, úgyhogy a gomb megnyomása után leplezetlen rosszallással meredek rá. Nem szép dolog ez. Akkor legalább csinálna valami hasznosat, vagy nem tudom. Mondjuk nagyjából ugyanezt várnám a gombtól is, amit megnyomtam, de persze nem történik semmi, hiába navigálom aztán vissza rá a pillantásomat. Csak bántja a szememet, ahogy kitartóan villog ott, és ennek ellenére sem segít ki minket a bajból. Ha nem történik semmi, akkor vajon mégis mit csináljunk? És meddig kell várnunk? Mi van, ha itt kell töltenünk az éjszakát? Már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom. A gyomrom, ami egyébként lassan akár korogni is elkezdhetne, mert persze ilyenkor rögtön ilyesmi jut az ember eszébe: éhség, meg szomjúság, meg az, hogy a közelben nincs mosdó, és egyéb kellemességek. Szuper. Ez egyszerűen csak szuper!

Idegesen tipródok, nem tudok, mit kezdeni magammal, és ezen kivételesen nem találok semmi szégyellnivalót, úgyhogy nem igyekszem úgy tenni, mintha nem aggasztana a helyzetünk. Követem Mathias tekintetét a lift tetejéig, de mielőtt bármit is szólhatna tőlem szokatlan határozottsággal kijelentem - Meg se forduljon a fejedben… én ki nem mászok oda! – nem tudom eldönteni mondjuk, mi rémít meg jobban: bezárva lenni egy ilyen kicsi helyre, vagy ha ki kéne másznom a liftaknába, ahol még esetleg a magasságtól is pánikrohamom lehet. Egyik eshetőség sem tölt el boldogsággal, de idebenn talán nincs nagy esély arra, hogy összetörjem magam, vagy valami összenyomjon, csak azon elmélkedhetek, vajon tényleges félelem-e az, hogy elfogy az oxigén. Talán nem. Ha ki nem is mászunk, a lift teteje attól még biztos nyitható. Csak van odakinn levegő. Bah, nem értek én ehhez… nem gyakran elmélkedek azon, mi lenne, ha beszorulnék egy liftbe. Mindenesetre végül arra jutok, hogy idebenn jobb. Pusztán türelemre lesz szükségem, és idegekre, hogy kivárjam, amíg valaki megment minket. Hülye egy helyzet. Csodás egy nap.

- Nem tudom, mi mást tehetnénk a várakozáson kívül – mondom végül kissé csüggedten, egyik lábamról a másikra állok, utolsó reménytelen pillantást vetek az elakadásjelzőre. Aztán csak fogom a táskám, és kibújok a pántjából, ledobom a földre, leveszem a kabátomat, mert idebenn voltaképpen sokkal melegebb van, mint odakinn a téli Londonban, és gyakorlatilag felkészülök arra, hogy kényelembe helyezzem magam. Végül a kabátomat dobom a lift padlójára, hogy leülhessek rá, a térdeimet a mellkasomhoz húzom, a fejemet a falnak támasztom. A halál fog ácsorogni, amíg végre valakinek sikerül megszerelnie, és újra működésbe hoznia a liftet.
- Csak nem leszünk itt órákig, nem? Ha a többi liftet is szervízelik csak van itt valaki, aki meg tudja ezt oldani… - általában optimista embernek tartom magam, és igyekszem most sem a legrosszabbat meglátni a helyzetben. Még a nap közepe van, nincs hétvége – szóval jobbak az esélyeink, mintha mondjuk a rendes munkaórák utáni időpontban lennénk itt, amikor a kutyát sem érdekelnénk. Egy kicsit azért jobban érzem magam attól, hogy nem vagyok egyedül – noha eddig eszembe sem jutott különösebben hálásnak lenni Montrego társaságáért. De egyedül szerintem egy kicsit megőrülnék itt a várakozástól.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 23. - 21:02:52
*
zene: LP – Leave Out All The Rest (https://www.youtube.com/watch?v=yZIummTz9mM[/url)
(http:///i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/631755116ca17f5ce58ef50e807b946f_zpsbhihvv29.jpg)



'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


- Meg se forduljon a fejedben… én ki nem mászok oda! –
Arcomon széles leplezetlen vigyor terül szét. Nem tudom megállni hogy ne törjön felszínre, és a lányra pillantok.  A kikívánkozó gonosz válaszok tömegét inkább visszanyelem. Nem biztos, hogy a lány jó néven venné, sőt… Rosszalló pillantása a testvéremre emlékeztet. Ugyan a szemei nem ugyanolyanok, nagyon is különbözőek főleg színre, de a tekintet és a mondanivaló mégis valahogy ugyanaz…. Ez pedig mosolyogtat és valami nevetséges kötődést okoz. Valami megmozdul bennem, talán az emlékek hatása… Pedig nem ismerem a másikat. Ám az az érzés kerít hatalmába, mintha ezer éve bizalmas kapcsolatunk lenne. Ő nem a húgom... emlékeztetem magam és megpróbálom letörölni a szmetelen vigyort a képemről. Nem nagyon sikerül. A nem túl lelkes válaszára egy bólintással válaszolok. Na ja, nem sokat tehetünk. Habár a türelem sosem volt az erényem. És máris unom a dolgot. Pedig talán ha öt perce akadtunk el... A villogó gombra pillantok, ami persze változatlanul néma marad.
- Csak nem leszünk itt órákig, nem? Ha a többi liftet is szervizeik csak van itt valaki, aki meg tudja ezt oldani… -
Hát persze, teljesen valószínű... és végül is meglehet… Csak nem itt nem ebbe a sárkánytrágya épületbe amit a gyógyítóközpontnak merészelnek hívni...! Mire szavakba önteném enyhén bíztatónak vélt gondolataimat amik inkább szarkasztikusak, addigra meglepve tapasztalhatom, hogy a lány levágja a táskáját a földre. Halkan puffan és meglepetten pillantok oda. Majd rá, amit nem kellett volna, mert... nekiáll vetkőzni. Hűha! Nem is tudtam hogy ennyi fejezetet átugrottunk! Ööö, hát nekem oké...
Nem tehetek róla de szemöldököm felszalad, és a meglepett kifejezés kiül az arcomra, miközben kezeimet összekulcsolom magam előtt. Nem tudom nem megállni, hogy ne figyeljem leplezetlen kíváncsisággal. Oké tény, meleg van de... de... végül is lehet sokáig maradunk.
Amint lekerül a kabát előtűnik a fehér blúz, meg egy szürke kardigán ami kecsesen követi alakját, kissé lengén takarva ugyan, de hát nos igen, azért így is kiadja a domborulatait...
- Hmmm, hát ehhez nem szoktam hozzá az első randi előtt... –
Vigyorodom el, de persze csak ugratom. Nem is volt még első randim hacsak a szilvesztert annak nem tekintjük Lyanával. Vagyis gondolom hogy volt több is, de mindössze ez az egy maradt meg. Mindegy, bonyolult.... Feltételezem nem fogja venni a lapot a másik, de nem baj. Nem várok rá választ. Zavartan nézek a liftajtó felé, aminek közepén ott a felezővonal. Annak kellene kinyílnia hogy megmeneküljünk eme kínos szituációtól, és ez az, ami nem történik meg. Követem hát a példáját és én is  lehuppanok mellé. Nem érdekel különösebben a koszos föld se, mert már úgyis mindegy... A kabátom belső zsebébe nyúlok és kikapom onnan a receptet meg a levelet, aminek a csücske még mindig behajlik és a szélén egy szürke koszfolt éktelenkedik. Egy percig elgondolkodva meredek magam elé, majd egy sóhajjal megadom magam a körülményeknek. Hogy jobb lesz, ha követem a mellettem ülő példáját és leveszem a kabátom. Ahogy mozgok ülve kissé sután a vállammal hozzáérek az övéhez, de ez persze fel se tűnik. Jobban el vagyok azzal foglalva hogy a levél ne sérüljön jobban a kelleténél. Amint megszabadulok a zsekimtől ledobom magam mellé hanyagul. Fejem a lift falának döntöm és felpillantok a gombpanelre, ahol továbbra sincs semmi változás. Mélybarna tekintetem tovább vándorol a lányra. Elmosolyodom a látványán. Kissé szégyellősnek hat, ahogy a lábait védelmezőn maga elé húzza. Az egyik térdem felhúzom míg a másik kinyújtva marad és a karom, amiben a papírok vannak kényelmesen ráhelyezem. Pár percig nézem a lapok szélét és úgy szólalok meg.
- Nos, nem mernék megesküdni...  mármint hogy nem leszünk itt egy ideig... –
Vállat vonok. Ez is  az egyik ékes bizonyíték a többi hiányosság között. Nem elég hogy rosszak a liftek és tele van a hely biztonsági intézkedésekkel még a lehető legmakacsabbat felvonót sikerül kiválasztanunk. Ami még, ha mindez nem lenne elég, egy nyálas szerelmi számra vált át. Mármint a rádiója. Annyira abszurd a helyzet hogy nevetnem kell újra. Kész kabaré...
- Ugye bírod a meleget? – kérdezem leplezetlenül folytatva nevetéssel, miközben kigombolom az ingem felső két gombját. Nem vagyok amúgy sem egy fázós alkat, ingujjaim még a kabát alatt is mindig könyékig fel vannak tűrve, de azért nekem is új. Sose szorultam be liftbe és sose gondoltam volna hogy tíz perc alatt lever a víz... És félek ez csak rosszabb lesz. Úgyhogy viccesen a lány felé hajolok és meglököm finoman a vállamal. Tudom hogy ki fog akadni ezen,és magam sem értem mi üt belém, de... talán mert a húgomra emlékeztet, és talán mert szeretem Blaire-ből is kihozni a házisárkányt, most is előkerül a játékos énem. A kérdés csak az, hogy mennyire veszi ezt jó néven a másik, avagy mennyire nem...


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 25. - 20:52:58
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Még annyit sem kapok, hogy „haha, bocs”, Mathias csak kitartóan vigyorog, mint valami fakutya, és kis híján arra gyanakszom, hogy ő remekül mulat, és remekül érzi magát bezárva ide. Kis híján, mert azért azt kétlem, hogy ebben lenne bármi jó is. Nem azt mondom, sokkal rosszabb dolgok is történhetnek persze az emberrel, azért ez még nem ér fel egy igazi katasztrófával, traumával, remélhetőleg nem szenvedünk majd sérüléseket sem, meg ilyesmi, de azért igazán jó mókának sem titulálnám ezt az elakadást. Időrabló, leginkább erre tudok gondolni, meg arra, hogy ha nekem van jobb dolgom, mint itt vesztegelni, akkor a fiúnak valószínűleg még inkább van.
- Ne hízelegj magadnak holmi első randik gondolatával… - csúszik ki a számon, amit eredetileg csak az orrom alatt akartam eldörmögni, de olykor megesik, hogy nem megfelelően tudok disztingválni. Például olyankor, amikor bosszús vagyok, és most az vagyok, mert ez az egész nap, hát, egyszerűen csak rettenetesen nonszensz, kínos, soha véget nem érő, és ez épp elég ahhoz, hogy végeredményben egy kicsit dühös legyek, amellett, hogy a lelkem mélyén a kissé csípősebb megjegyzés ellenére ugyanúgy szorongok, és ugyanúgy kellemetlenül érzem magam, mint eddig. Meg mondjuk legszívesebben hozzátenném azt is, hogy „és ne bámulj már csak a kabátomat vettem le, te szerencsétlen”, de valamiért egyébként is az a benyomásom, hogy Mathias az a fajta ember, aki direkt azt csinálja, aminek a hanyagolására megkérnéd…

Azért persze épp eléggé feszélyez a rám irányuló tekintet, pedig nem gondoltam volna, hogy ennyivel pont a külsőmre fogom felhívni a figyelmet. De hát igaz az is, hogy nem kicsit ingerszegény a környezetünk, nem sok mindenre érdemes odafigyelni, mint esetleg egymásra, aminek realizálásától majdnem meggondolom magam azzal kapcsolatban, hogy talán mégis csak jobb lenne itt egyedül. Van nálam könyv, egy ideig elszórakoznék, akár még el is aludnék… tiszta idill lenne. Ehelyett feszenghetek, meg idegeskedhetek minden miatt, amit teszek, vagy mondok. Juhúúú…!
Leül mellém, amivel még csak meg tudok békélni, de amikor újra belóg az aurámba, akkor elgondolkodom, hogy odébb csússzak. Minden idegszálamat megfeszítve azonban maradok, ahol eddig is. Nem lehetek ilyen idióta egy nyúl, meg különben is, nehogy már én menjek odébb, amikor én ültem le előbb, nem? Még mindig megtehetem később, ha túlzónak érezném a közelségét. Nem merném a nyakamat tenni arra, hogy ez nem fog megtörténni… néha úgy hiszem, szabályosan vonzom az embereket, akik nálam sokkal közvetlenebbek, és szabadosabban szeretik uralni két ember között a szabad teret.

- Gondolom majd meglátjuk – mondom végül egy apró sóhajjal. Köthetnénk ugyan fogadásokat, melyikünknek lesz igaza, de nincs sok kedvem ilyesmihez. Nem sokat tehetünk, hogy befolyásoljuk a dolog eredményét, úgyhogy tényleg nem maradt semmi más, amit tehetnénk, mint a várakozás maga. Nem valami csábító gondolat, de ez van. Minél előbb megbékélek vele, annál kevésbé leszek frusztrált. Csak mondani könnyebb, mint megélni.
Újabb lemondó sóhajjal nyugtázom a kérdését, a tekintetem akaratlanul követi az ujjai mozdulatát, amivel kipattintja a gombjait, és szeretném látványosan forgatni a szememet, de csak némileg rosszallóan, vagy inkább tüntetően navigálom aztán vissza a tekintetemet a szemközti falra. De hát nyilván nem tudja ennyiben hagyni a piszkálásomat, mi…? Kicsit összerezzenek, amikor szándékosnak regisztrálom a mozdulatot, amivel meglök. Jaj, hát ne már! - Annyira azért igazán nincs meleg, ez csak egy középület liftje, január közepén – jegyzem meg szárazon, de nem nézek rá, és most már „csak-azért-sem” alapon nem húzódok odébb még mindig. Úgyis jó esélyei vannak annak, hogy én török meg előbb, akkor meg legalább ne elsőre adjam el a méltóságomat. Bah.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 04. 26. - 20:35:14
*
zene: AR– On My Own (https://www.youtube.com/watch?v=4l7fhxNrrrM[/url)
(http:///i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/631755116ca17f5ce58ef50e807b946f_zpsbhihvv29.jpg)



'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Ez a csaj annyira savanyú, hogy az már fáj. Most mégis mit kezdjen az ember, ennyire elzárkózó kijelentésekkel? Nem tudom hova tenni és mit kezdeni vele.
- Ne hízelegj magadnak holmi első randik gondolatával… -
Hízelegnék? Ráadásul magamnak? Ugyan már, dehogy! Inkább neki. De hát semennyire nem értékeli, ami fájó pont lenne, ha az az öntelt hólyag lennék, aki egykor voltam. Állítólag. Most azonban, lehet a helyzet iróniájából fakadóan, hogy itt ragadtam, vagy mert abszolút a szerencsétlenség legtetejének érzem az életem, főleg a jelenlegi pontját, valahogy sokkal másképp látom a dolgokat. És ez a viselkedésemre is kihat. Ami persze láthatóan nem tetszik a másiknak. Hát ez van aranyom, jobb ha hozzászoksz. Főleg hogy ebbe a kellemetlen helyzetbe estél, hogy éppen én ülhetek veled egy elakadt ócska felvonóban nyálas zenéket hallhatva. Unottan dobolok a kezemmel a papíron és arra gondolok mennyivel jobb lenne most, ha Lyana Londonban lenne és a hideg utcákon sétálva érezhetném finom púderes édes illatát és csókolhatnám meg telt íves ajkait aminek az íze olyan, mint a...
A hang behatol a tudatomba és a lány szavai kizökkentenek. Ahh na ne már! Ennyi? Én legalább próbálok valami társalgás-szerűt létrehozni, de így nehezen fog menni...
Már kezdem azt érezni, hogy ez tényleg nem lesz könnyű menet, még az apró sóhajjal se mely elhagyja a másik ajkait. Mondanám könnyedén, hogy ne aggódj kislány, lehetne ettől rosszabb is, de inkább visszanyelem a feltoluló szavakat. Olyan ő, mint egy jégpáncél a tó tükrén... szinte áthatolhatatlan, mikor... mégiscsak kibök pár érdekes fricskát...
Na végre! Vigyorom szélesebb lesz és a barnászöld íriszekbe pillantok. Próbálok komoly arcot vágni, de persze nem sikerül.
- Ünneprontó vagy, napsugár! –
Tudom hogy ez kiakasztja, főleg a becézés, és már várom a látványos szemforgatást, vagy azt, hogy jól lehordjon mindennek. Igazán élvezném, mert ez az egyetlen szórakozásom. A másik meg a levél tartalmát író szőke démon, aki volt oly kedves annak idején pezsgőbe megfürdetni...
Utólag ez az emlék még inkább nevetésre sarkall, de persze ezt soha senkinek nem vallanám be. Túl... kellemetlen.
- Mesélj valamit... így hogy mindent ismersz a receptemről szinte már a kórtörténetem is leírhatod. Esetleg megoszthatnád milyen kapcsolatban is álltunk...-
Álltunk bármilyenben? Fogalmam sincs, nem hiszem. Elég nyuszi ahhoz, hogy ne vegyen egyetlen pasi se tudomást róla és köztudottan én a nehezebb vadakat hajtottam. Ők pedig más súlycsoport. Mégis a szürkesége ellenére van valami ebben a lányban, ami érdekessé teszi. Talán a naivsága vagy az ábrándossága... de talán leginkább számomra az, hogy oly megtévesztően hasonló a kisugárzása a húgoméhoz. Még a külső jegyek is, habár azok azért messzebb állnak a jellembeli azonosságtól.
Most az egyszer komolyságot erőltetek magamra, miközben megköszörülöm a torkom és megpörgetem még egyszer utoljára a lapokat.
- Mondd... ugye nem azért vagy feszült.. mert... –
Mert mondjuk például lefeküdtünk? Vagy megcsókoltalak? Vagy... ki tudja? Nem, ezt csak nem kérdezhetem meg tőle, még akkor se ha egy liftbe ragadtam vele.  Szóval egy pillanatnyi hatásszünet, amikor elnézek a feje felett a lift barna falát fixírozva, majd végül vissza rá. Férfi vagy, viselkedj is hát úgy! Korholom magam, miközben enyhe zavarral fejezem be a mondatot...
- ...mert volt esetleg valami közünk egymáshoz....? –
Ó uram az égben, Merlin rothadó hajhagymáira, add hogy ne!
Nem tudom miért kívánom ezt, habár sejtem. Ha bebizonyosodna hogy igen, akkor még kellemetlenebbül érezném magam. Ami nehezen lehet egy ilyen, már-már tolakodó, kérdés után. De hát ez van, ha az ember amnéziás és azt is elfelejti hogy ki fia-borja, nemhogy minden mást. Csak abban reménykedem, hogy a lányba szorult némi jó érzés és nem nevet ki. Legalább nem nagyon. És hogy nem füllent...
- Ne hazudj! –
Nem értem miért csattanok fel és vágom rá mielőtt szóra nyithatná a száját. Talán hogy elnevesse magát és ezzel is oldódjon bennem az enyhe görcs. De a hangom túl szigorúnak hat még nekem is, így megpróbálom elvenni az élét, már amennyire lehet.
- Kérlek...! –
Igazából tök mindegynek kellene lennie, hisz az a múlt és a jövő... a jövő talán ott van a kezembe, azokban a szépen ívelt betűkben, és mégis... mégis nyomja a lelkem a kérdések tömege. Hogy tudni akarja az ember, ki is volt. Mert a múlt meghatároz. És egyúttal segít formálni a jövőt is.  


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 04. 29. - 21:21:11
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Hogy… napsugár? Aha, aha. Hát persze, mi más. Biztos jobb lenne minden, ha eszembe jutna valami frappáns visszaszólás, de ma, mint az bizonyára mindenkinek feltűnt, egyáltalán nem bővelkedem az ilyesmiben. Úgy egyébként máskor sem szoktam. Mármint, a barátaimat bármikor szívesen piszkálom, és oltom fricskákkal, de az más, mert őket ismerem, megvannak a magunk kis belsős viccei, és egyébként is tudom, kit mivel lehet kicsit felpiszkálni, meg mi az, amire azonnal ugranak. Tudom azt is, hogy hol vannak a határaik, és ez ad egyfajta biztonságot. Mert tudom, hogy nem tudok nagy hülyeségeket mondani, meg nem tudok nagyon melléfogni. Idegenekkel viszont ez teljesen más. Még akkor is, ha Mathias éppenséggel nem totálisan idegen. De attól még, hogy valakinek tudjuk a nevét, meg hallottunk róla pár pletykát, még nem állíthatjuk, hogy ismernék, akár a legkisebb mértékben is. Úgyhogy számomra természetes, hogy nem igazán tudom, hogyan kellene viselkednem vele. Ő azonban úgy tűnik, kicsit sem zavartatja magát, és egy percig sem túráztatja az agyát azon, hogy esetleg hülyének nézem épp, vagy netán megsért, vagy valamit félreértek, amit mond… csak mondja, ami eszébe jut, és úgy viselkedik, ahogy éppen kedve szottyan. Jó neki. Viccen kívül, kicsit mindig is irigyeltem a hozzá hasonló embereket, mert hogy én nem vagyok ilyen. Néha szeretnék ilyen lenni, aztán elvetem ezt is. Jó nekem ez így… kellenek a világra másfajta emberek is, mondjuk olyanok, mint én, nem?

Úgyhogy végül erre a váratlan becézésre nem mondok semmit, csak csendben elpirulok egy kicsit. Őszintén nem tudom néha eldönteni, hogy az ilyesmi tőle csak alapbeállás, vagy valami sajátos közeledés. Akárhogy is, valahogy nem tudom komolyan venni. Mármint… nézzetek rá. Aztán meg rám. Nem az önbizalomhiány beszél belőlem, nem igazán csak… mit mondjak? Nehéz lenne elképzelni. Úgy igazán.
- A mindent azért erősen túlzás, csak egy recept volt… egyébként sem csoda, hogy azt hittem, az enyém, nálam sincs minden rendben – motyogom különösebb lelkesedés nélkül, holott korábban úgy örültem, hogy egy fél szó erejéig sem kezdtem el magyarázni, miért olvastam át a receptjét. Aztán inkább befogom. Neki a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy nem vagyok teljesen hülye, oka van, hogy nem esett le elsőre, nem is az én papíromról van szó, de hát ugyan, mindenki sokkal jobban szeret a saját maga gondjával foglalkozni, mint másokéval. Gondolom, ez alól én sem vagyok kivétel, mert igazából nem különösebben érdekel a „kis gondja”. Legalábbis olyan szinten semmiképp, hogy emiatt fájjon a fejem, vagy akár erről akarjak beszélgetni másokkal. De meg tudom érteni azt is, ha ő meg csak magára gondol, és rögtön azon aggódik, hogy vajon hányan fognak tőlem hallani erről az egészről. Pedig valószínűleg senki – egyelőre nem sok olyasmi történik itt, amit jól esne felidézni bárki számára.

A beszélgetés folytatását viszont egyáltalán nem láttam előre – először azt sem tudom, hogy legyek dühös, nevessek, vagy egy kicsit találjam hízelgőnek, hogy egyáltalán lehetségesnek tartja, volt egymáshoz bármilyen közünk. Ha nem is feltétlenül… romantikus értelemben. De egyik elképzelés nagyobb képtelenség, mint a másik, hát egyáltalán nem tudom hova tenni a végül szinte dühösen hozzám vágott utasítást.
Ne hazudj!
- Mégis miért hazudnék…? – egész eddig nem néztem rá, ilyen közelről túlságosan is zavarba ejtőnek találtam, erre a felhívásra azonban nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá, látnom kell, hogy mégis ezt miért mondta, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, míg én egy kicsit sértetten pislogok rá. Egy lélegzetvételnyi időre csak tanulmányozom a vonásait, de mivel eleve nem volt szándékomban bármi valótlanságot állítani (szerintem nincs is annyi fantáziám, hogy ki tudjak találni bármi hihetőt, ami kettőnkkel történhetett, hiába érne meg esetleg egy rossz humorú átverést), végül nem esik nehezemre kimondani a valóságot - Semmi közünk nem volt egymáshoz, soha – mondom aztán határozottan, újra nekidöntve a tarkómat a lift falának, hogy lelkesen bámulhassam tovább a villogó vészjelzőt - Szerintem ugyanúgy nem tudtad még a nevemet sem, mint tíz perccel ezelőtt – és ezt mondhatnám neheztelve, vagy rosszallóan, hiszen a tanév nagy részét azért marhára egy épületben töltjük, de nem így mondom. Felesleges ebből nagy ügyet csinálni.


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 01. - 20:30:18
*
zene: CW - Epithelial (http:///www.youtube.com/watch?v=Lo33XJzSgwM&list=PL5808D0737C9B86EB&index=96)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/028b8eefa6d703828dee5bfb5d1031e2_zps5oeahkug.jpg)



'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A lány motyogásának második felét alig értem. Mintha valami olyasmit mondana, hogy nála sincs minden rendben? Hmm, feltételezem ő sem csak beteglátogatás végett van itt. Érdekelne mi a diagnózisa, de ugyanakkor nem akarok tolakodó sem lenni. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire frusztrálóan rossz is ez. Vásári majom kategóriája, akit mutogatnak. Cseppet sem kellemes. Szóval tapintatosan nem kérdezek semmit sem. Sőt, úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Igazán jó fej vagyok, és magamban vállon is veregetem önmagam. Persze az én zavarom ettől nem lesz kevesebb. És látva, hogy Clem is mennyire el tud pirulni, amit persze foghatunk a melegre, de tudjuk hogy az egy ordas hazugság lenne, nos elönt egy szemernyi elégedettséggel cserébe. De persze nekem ez sem elég. Sosem elég az, ami van. Talán ez is a neveltetésem hibája, az egyik legnagyobb, hogy imádom hajhászni a többet, a jobbat, a szebbet, az elérhetetlent. És ahogy felteszem a kérdést zavarodottan elhadarva, meg is bánom rögvest.
- Mégis miért hazudnék…? –
Most már végre legalább rám emeli tekintetét, habár csöppet sem kedves a pillantása. Vagy csak én érzek ki egy szemernyi sértettséget a tekintetéből? Meglehet... Viszont az tény, hogy a szívem kihagy egy fél ritmusnyit, mikor látom hogy a lány ajkai szétnyílnak, hogy a szavakat kiejtse. A választ, amire oly annyira kíváncsi vagyok.
- Semmi közünk nem volt egymáshoz, soha –
Buummm. Megkaptam. És igen, nagy kő esik le a szívemről, ugyanakkor mégis elfog valami fura érzés. Szomorúság lenne? Vagy talán csalódottság? Nem tudom behatárolni. A megkönnyebbülés viszont kiszakad belőlem egy erőteljes fújtatás kíséretében.
- Szerintem ugyanúgy nem tudtad még a nevemet sem, mint tíz perccel ezelőtt –
A tarkóm bizseregni kezd és fullasztónak kezdem érezni a helységet. A lányra pillantok, kérdőn, de ő újra a lift gombját bámulja. Elfog sajnálat iránta. Tiszta, nem ledegradáló sajnálat ez. Ugyanakkor noha hangjában nincs semmi élc, mégis belém marnak szavai a kissé sértő valójukban. Habár ha belegondolok, valószínű igazak. És ez sokkal inkább szól a régi énemnek, mint az új valakinek, aki vagyok. Mégis rossz. Mégis bánt. És mégis úgy érzem hibás vagyok és felelős. És hogy valahogy kárpótolnom kellene a másikat. Normális ez? Nem hiszem.
- Sajnálom. -
Valóban? Nem tudom mennyire, de valahol egy kicsit tényleg. Lehajtom a fejem és a lift padlóját nézem helyette. Sose voltam jó a bocsánatkérésben, és most sem vagyok az. Kissé még a szégyen is betársul de ezt a világ összes szutykos galleonjáért se vallanám be.
- Ne haragudj, nem akartalak ezzel terhelni... csak tudod... - elharapom a mondat végét és zavart pillantással sandítok fel a lányra hogy vajon engem néz-e vagy sem. Megvonom végül a vállam amennyiben figyel és a fejemre bökök. - ... hát az amnézia... -
Valamiért most az egyszer itt és most, pont neki nem érzem egyáltalán cikinek bevallani a dolgot. Talán, mert sejtem, hogy neki is van problémája, vagy mert leginkább tényleg a testvéremhez köthető hasonló bizalmas valamit érzek köztünk kialakulni... Fene tudja. Minden esetre azért még eme megnyilvánulás ellenére is vannak fenntartásaim és határaim és ezek egy grimaszban nyilvánulnak meg.
És csak hogy oldjam a feszültséget, és a lány merev testtartását - ami magam sem tudom miért de zavar, mert érzem mennyire bizalmatlan és távolságtartó és ez is azt sugallja- megmozdulok, lassan de határozottan. Úgy helyezkedem, hogy félig felé forduljak és teljesen komoly arccal pillantok rá miközben kinyújtom a kezem.
- Nos, akkor ez egy hivatalos pillanat, azt hiszem. Szóval, örülök hogy megismerhetlek, Napsu.... Clementine! -
Javítom ki azonnal a botlásomat, de szememben akaratlan is megcsillan egy huncut fény, mert még így is kissé mulatságosnak tartom a helyzetet. Plusz, azt hiszem sose fogok felnőni. Főleg ha örök életünkbe ebbe a liftbe fogunk bezárva élni... Amire egyre nagyobb esélyt látok.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 05. 05. - 20:43:18
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

A játszi szerrel észrevehető megkönnyebbülését igyekszem nem magamra venni – mit mondjak, azért egy kicsit nehéz az ilyesmit nem személyeskedésnek érezni. Másfelől azonban természetesen tökéletesen át tudom érezni a helyzetét. Mennyi emberrel találkozhat nap, mint nap, bármerre megy, már pusztán az iskolában is, akivel bármiféle viszonyban lehetett volna eddigi életében, de semmire sem emlékszik belőle… elég frusztráló lehet. És nem olyan embernek tűnik, aki ezt beismerné, de ijesztőnek is. Soha nem tudni senkiről, hogy mire számíthatunk tőle? Szerintem ez eléggé para. Nem lehet egyszerű neki, ezt simán belátom. Csak vicces, hogy én hogy kerülök bele ebbe a képbe, és miért tűnik ez az egész helyzet indokolatlanul bensőségesnek. Mert hogy az. De igazat mondtam, soha életünkben még csak nem is beszélgettünk, úgyhogy teljességgel nevetséges, hogy olyan dolgokon gondolkodom, hogy akkor vegyek-e sértésnek, vagy éppen bóknak egy-két dolgot, amit mond. Mindez voltaképpen nem számít. Egyszer végre majd kijutunk ebből a liftből, és szerintem minden vissza fog térni a megszokott kerékvágásba. Mármint, a számomra megszokott kerékvágásba. Azt leszámítva, hogy esetleg most már tudni fogja a nevemet, továbbra sem hinném, hogy együtt fogok bandázni Mathias Montregóval… meg ilyenek.

- Mégis mit? – kérdezek vissza kissé értetlenül a bocsánatkérésre, és kénytelen vagyok belátni, hogy nem túl kedves úgy társalogni valakivel, hogy látszólag valami tök más köti le a figyelmemet, és még csak rá sem nézek, úgyhogy kicsit féloldalasan dőlök hátra a falnak, hogy kényelmesen tudjak Mathiasra nézni - Nem kérhetsz azért bocsánatot, hogy ilyesmi előfordul az életben – mondjuk az, hogy két ember, noha egy iskolába jár, nem különösebben ugyanabban a társaságban forog. Elég bolond évek vannak mögöttünk egyébként is, nem? Persze fogalmazhattam volna úgyis, hogy nem kérhetsz bocsánatot azért, aki vagy. Vagy aki voltál. Mert az egyszerűen csak túl szomorú lenne. Nem mintha kimondottan olyan dolgokat lehetett volna hallani róla régebben, amitől azonnal a barátja akartam volna lenni (mert nem igazán voltak soha ilyen érzéseim…), de azért biztos vagyok benne, hogy nála sokkal rosszabb emberek is vannak közöttünk. Úgyhogy nem kérhet bocsánatot saját magáért, de ezt így… bizonyára túlságosan bonyolultan sikerülne csak kifejezésre juttatnom, és egyébként is egy olyan szintű bizalmasságot ütne meg, ami már tényleg abszolút indokolatlan. De úgy látszik, ez most egy olyan szó, ami remekül leírja a történteket.

- Semmi baj – mondom aztán végül gyorsan, mielőtt túlságosan drámai csend keletkezhetne a szavaim nyomán. Majdnem elcsábulok ugyan, hogy ezek után megkérdezzem, mégis hogyan történt… hiszen azt már úgyis tudom, mi az állapota, talán pontosabban is, mint az kellene, de az ilyesmi nem csak úgy magától történik, szóval bizonyára megvan neki is a maga története. De az már csak egyszerű tapintatlanság lenne, úgyhogy inkább pórázt kötök a kíváncsiságomra, és nem eresztem szabadon. Azzal valószínűleg nem sok jót tennék…
Hunyorogva rámosolygok, a rend kedvéért törökülésbe húzom magam alá a lábaimat, és úgy fordulok Mathias felé, hogy elfogadjam a felém nyújtott kezét - Végül is, így is lehet nézni… részemről a szerencse, Mathias – azért ez egy kicsit biztos hülyén nézne ki, ha valaki látná ezt kívülről. Csak hát erre sok esély nincsen. Viszont épp hogy pontot teszek a mondat végére, és mintegy varázsütésre, egy nagyobb zökkenéssel megremeg a lift, de mintha egyúttal el is indulna. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy felfele, vagy lefele megyünk vajon?



Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 10. - 08:05:41
*
zene: CW - Epithelial (http:///www.youtube.com/watch?v=Lo33XJzSgwM&list=PL5808D0737C9B86EB&index=96)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/028b8eefa6d703828dee5bfb5d1031e2_zps5oeahkug.jpg)



'Help me leave behind some reasons to be missed
And don't resent me,
and when you're feeling empty,
Keep me in your memory, leave out all the rest.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Hangja, ahogyan visszakérdez ugyan nem ellenséges, de nem is kedves. Világos, hogy unja a fejem, na de azért nem illik ennyire elutasítónak lennie pont akkor, mikor valahol őszintén elnézést kér a másik. Szimplán csak azért mert létezik... És mert kellemetlen helyzeteket teremt elő a nevén nevezett sors. Már épp feltörne a bennem élő ötéves duzzogó gyerek, és nem sok híja van hogy össze ne fonjam magam előtt a kezem hajtsam le némán a fejem és a következő órákban meg se szólaljak. Legalábbis addig semmiképp, amíg el nem indul ez a szutyok, amit liftnek mernek nevezni. Ám legnagyobb meglepetésemre a lány megmozdul és változtat a testtartásán. Félig felém, ami nagy szó azt hiszem. Talán ő maga is érezte hogy ez így nem helyes vagy csak szimplán elzsibbadt már a görcsös kuporgásban...
- Nem kérhetsz azért bocsánatot, hogy ilyesmi előfordul az életben –
Igaza van, nem kellene. És mégis megtörténik. Nevetséges, de hibásnak érzem magam. Kb mindenért. Mert hát lássuk be, mi alakítjuk az életünk szinte minden egyes mozzanatát. Többnyire. Ritka az, mikor a körülmények áldozatai vagyunk. És tudom jól hogy ez mindig olyan dolog volt, amivel maximálisan tisztában voltam. Sose voltam naiv ember, és sosem leszek. Efféle luxus csak az ostobák kényeztetésére szolgál.
- Semmi baj –
Igaz ez az a fajta nyugtatás, ami abszolút nem ér célt. És nem tudom hogy ezzel valóban engem vagy sokkal inkább saját magát akarta kisegíteni. Talán tényleg nekem szánja, mert mintha az a bájos kis félmosoly-szerű valami, ami az arcára suhan nekem szólna. Sőt, törökülésbe helyezkedik. Na most már egyre erősebb a gyanúm, hogy tényleg én kaptam azt a picike felfelé ívelő ajakrándulást. Barátságosan pillantok rá de eléggé faarccal. Nem igazán tudom mit kezdjek a szituációval. Viszont mikor elfogadja a felé kinyújtott kezet kissé megkönnyebbülök. Szavaira bólintok és már épp megkérdezném mi is a vezetékneve, amikor megrándul alattunk a talaj. Vagyis a lift. A kezemmel kitámasztom magam, és amúgy is jó hogy ülök meg hát a lány is.
-Hummm, azt hiszem... elindultunk... -
Közlöm a nyilvánvalót. Elengedem a lány ujjait és lassan, óvatosan állok fel várva egy újabb esetleges elakadást. A kijelző ugyan nem ír ki semmit, de érzem hogy haladunk. A kérdés csak az, hogy merre.
- Szerinted... - elakaldok, mert újra elakadunk és most sokkal durvábban. A lift oldalának dőlök és rájövök, nem volt jó ötlet felállni. Még jó hogy nem a lány felé esem, mert a végén ráesnék. Szóval mikor újra stabilnak ítélem a helyzetet inkább gyorsan visszacsúszok a lift fala mentén és lezuttyanok oda, ahonnan elindultam. A levelet és a receptet ketté hajtom és a kezemből becsúsztatom a nadrágzsebembe. Még mindig jobb ha gyűrött lesz, mint hogy megint elhagyjam... Habár ennek sem örülök, de a szükség törvényt bont, mint tudjuk...
- A franc essen ebbe a vacakba! - fakadok ki, rám nem jellemző módon, miközben próbálok valami változást megfigyelni a kezelőpanelen. Ott még a fények is elhalnak, és a zene is mintha bedöglene. Vagy legalábbis erőteljesen recseg. Aggódva pillantok Clem-re mert hát ez semmi jóval nem kecsegtet.
- Gondolom neked is volt programod a délutánra... -
Hülye kérdés, hisz kinek nincs.... Na mindegy legalábbis egy átmeneti társalgást fenn tudunk tartani. És már épp mikor azon morfondírozom hogy tutira itt éjszakázunk kaja nélkül, újra zökkenve megindulunk. És egyértelműen lefelé.


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 05. 16. - 19:16:46
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

Mondhatnám, hogy valami bölcs előrelátás nem engedi, hogy a lift első mozdulatára ugyanúgy felálljak, mint Mathias. De valószínűleg ez inkább a lustaság miatt alakul így, vagy egyszerűen azért, mert jóval lassabban kapcsolok nála, hogy talán mindjárt ki is szállhatunk. Akárhogy is, kivételesen én járok jobban, mert bár hatalmas kő gördül le a szívemről, amikor a lift nekilódul, de aztán hamar csalódottsággal vissza is csusszan egy kicsit, amikor végül… nos, annyira mégsem lódulunk neki. Hát mi van már?? A gyomrom kissé tiltakozik az ilyen hirtelen irányváltások ellen, tisztára, mintha valami hullámvasúton ülnénk… Mathiasnak sem tejfel az élet, noha majdnem megkérdezem, jól van-e, de azért feltételezem, hogy ennél keményebb fából faragták, és nem törte össze semmijét, csak mert kicsit összecsókolózott a lift falával.

Végül azonban visszakerül mellém a földre, hasonlóan alacsonyan cikáznak az én reményeim is, és egy percre kissé idegesen temetem a homlokomat a tenyerembe. Vajon én hoztam ránk ezt a pech-szériát, vagy ő? Vagy egyszerre ketten? Ez valami különkezelés, ami a traumatológia pácienseinek jár? Nem értékelem a humort. Mindenesetre legalább a kis kézfogós jelenetünket sikeresen rövidre zártuk, és nem húzódott el kellemetlenül hosszan, vagy nem követte kínos csend, mert bőven van történés ezen a meglehetősen kevés négyzetméteren is. Nevetséges. Egyszerűen csak az.
Csendesen fintorgok, hasonló dühös dolgokat tudnék én is kiabálni – újra – a lift kezelő paneljének, vagy tetejének, vagy ajtajának, vagy bármelyik részének, de lélekben talán már egy kicsit feladtam, és elpárolgott a dühöm. Már inkább csak elcsigázott vagyok. Végül megvonom a vállam - Nem különösebben. Mielőbb vissza akartam menni a suliba, de asszem, már nem fogom elérni a vonatot, amit terveztem – mondom viszonylag semlegesen, nem szórakozásból jöttem el a Roxfortból egy tanítási napon, hanem mert a javasasszony elzavart, de attól még feltett szándékom volt mielőbb vissza is menni. Lóghatnék ugyan még egy kicsit, de hát minden barátom a suliban van, egyedül annyira nem jó móka még az Abszol úton sem csatangolni, meg ilyenek.

Amikor a lift újra elindulni látszik, nem merek azonnal reménykedni. Ahogy az előbb, úgy most sem ugrok fel azonnal, és szinte tekintettel figyelmeztetem Mathiast, hogy inkább ne is szólaljon meg, hátha elkiabáljuk ezt az égi csodát… amikor egy ideje viszont már zavartalanul haladunk, bátorkodom magamhoz húzni a táskámat, és kihúzom magam alól a kabátomat is, hogy szinte térdelek a lift közepén, és szabályosan szuggerálom az ajtót… amely végre méltóztatik feltárulni, én meg kis híján felkiáltok, hogy ÉDES SZABADSÁG, de fennhangon végül csak annyit mondok, inkább magamnak, Mathiasnak csak részben, hogy: - Tipli! – és amilyen gyorsan tudok, most már tényleg ugrok, és a cókmókomat magammal hurcolva kilépek a liftből. Pont ugyanoda, ahonnan elindultunk, amitől nevetnem kell, és kínomban nevetek is egy kicsit. Reménytelen ez a nap.
- Hát… ezt megúsztuk. Úgy ahogy – jegyzem meg a nyilvánvalót, amikor Mathias is biztonságosan kiér a liftből, ami felőlem most már aztán oda megy, ahova akar, de én vissza nem szállok. Kicsit hallgatok, olyan komikusnak tűnik ez az egész, hogy állunk a lift előtt, és hálát adunk az égnek – én legalábbis – de voltaképpen most már semmi okát nem látom annak, hogy ne váljanak el az útjaink. Eddig sem sült el túlságosan jól a kis párosunk - Nos, öhm… nekem viszont még mindig fel kell mennem. De nem kell elkísérned, szóval… - végül nyitva hagyom a mondatot, hogy mégse hangozzon úgy, mintha én zavarnám dolgára, hanem mehessen nyugodtan a maga elhatározásából


Cím: Re: Recepció
Írta: Mathias Montrego - 2017. 05. 17. - 22:04:24
*
zene: ToP - Ride (https://www.youtube.com/watch?v=Pw-0pbY9JeU)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/london-598182_960_720_zpssuymwjow.jpg)



'I just want to stay in the sun where I find,
I know it’s hard sometimes,
Pieces of peace in the sun’s peace of mind,
I know it’s hard sometimes'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


- Nem különösebben. Mielőbb vissza akartam menni a suliba, de asszem, már nem fogom elérni a vonatot, amit terveztem–
Ó naja persze, vissza is kellene menni. Eszembe se jutott visszarohanni az első vonathoz. Meglehet ez azért van, mert abszolút idegennek érzem a kastélyt még így fél év távlatából is. Meg mert még mindig nehezen ismerem ki magam benne. Hiába a barátok meg a segítőkész diáksereg, akik persze lelkes bámészkodók, főleg a lányok... valamiért mégsem az igazi. Jobb szeretem még London nyüzsgő zaját is, vagy a mugli negyedet, ami aztán tényleg nagy szó. Meglep, hogy pont Clem az aki visszarohan és nem élvezi ki a fél délután nyújtotta szabadságot. Nő létére itt lenne a kínálkozó alkalom hogy szétvásárolhassa magát. Persze nem mindenki olyan, mint Blaire, az is igaz. Vállat vonok, mert erre nem tudok és nem is akarok mit reagálni. Én inkább ültem volna be egy kávézóba és bámészkodva megvártam volna az esti vonatot, miközben persze összeszenvedtem volna La Claire-nek egy levelet, ami... na hagyjuk. De ez is halasztódik még egy napot.
Mikor újra elindul a lift, a lány guggoló rajt pzícióba helyezkedik, ami kissé mókás. Már el is vigyorodom és nem állom meg hogy ne nézzek végig rajta. Egy csöppet tovább elidőzve a formás fenekén. Persze ezt ő nem látja, mert az ajtót szugerálja. Ami pár pillanat múlva engedelmesen kinyílik. Ő pedig pattanva rohan ki.
Valamit kiált nekem, talán hogy tipli és már ott sincs. Nem kell kétszer mondani hogy kövessem. A kabátom a kezemre vetve lépek ki a liftből, átvágva a csodálkozó embertömegen és mikor végre kiérünk Clementine nevetésbe tör ki. Bájosan. Tetszik, hogy hirtelen ennyire felszabadultá vált. Ez az első pillanat, amikor végre feloszlanak benne a görcsök, és ez iszonyatosan jól áll neki. És én is elmosolyodok ennek hatására, sőt mi több, vele nevetek, miközben a hajamba túrok.
- Hát… ezt megúsztuk. Úgy ahogy –
- Ja… - bólintok még mindig vigyorogva. - Azt hiszem innentől csakis a lépcsőt fogom használni… -
A szavak önkéntelen hagyják el a számat és csak amint kimondtam jut eszembe hogy ez azért sértő is lehet a számára…. A fene…!
- Öhm, mármint nem úgy értem... szóval a te társaságod üdítő volt... -
Üdítő? Milyen szöveg ez? Bahhh!!!
- Nos, öhm… nekem viszont még mindig fel kell mennem. De nem kell elkísérned, szóval… -
Kínos csend áll be egy percre, mert hirtelen nem tudom mi legyen. Az tuti hogy vissza nem szállok abba a liftbe, de szerintem ő sem.
- Ó, hát oké…. Mindenképp lépcsőn menj! - tanácsolom miközben közelebb lépek lassan. Nem is tudom hirtelen hogy búcsúzzak, mert hát ez végül is akkor az. Nem kísérem el ha nem akarja, márpedig azt érzem hogy ezek után nem akarja. Elhúzom kissé a szám, majd végül közelebb hajolok hozzá eleinte csak centikre tőle állok meg de nem hagyok neki időt kitérni.  Az arcára adok egy puszit. Ez amolyan kösz mindent részemről, de sejtem ezzel ő azért nem teljesen van így. A zavar az arcán végül is ezt sugallja. Közben persze most erőteljesebben érzem meg az illatát. Hirtelen nem tudom beazonosítani, mindössze csak bekúszik a tudatomba. S amilyen gyorsan megtörtént, olyan gyorsan véget is ér a dolog, mert ajkaim a puha orca érintése után gyorsan visszavonulót fújnak. Én pedig ellépek tőle egy vagy lehet két lépést miközben gyorsan darálom:
- Köszi a receptet, akkor majd a suliban....! Viszlát...! -
És már fordulok is el, hogy menet közbe magamre kapva  a zsekimet bevegyüljek a kifele tartók tömegébe és a délután már estébe hajló részét eltöltsem valahogy a januári hideg London zajos utcáinak egyikén.



Köszönöm a játékot! :-*

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Cím: Re: Recepció
Írta: Clementine Banks - 2017. 05. 21. - 18:40:22
(http://68.media.tumblr.com/5d38d7dda59fd4a9ec7eb7000a75ab2e/tumblr_inline_nkcmhivtwQ1sccn28.gif)
Mathias boldogítására ~

- Az biztos, hogy vonzóbb opciónak tűnik – értek egyet Mathiasszal, és ironikus módon most egyáltalán nem is jut eszembe, hogy ezt a megjegyzést magamra vegyem, míg ő máris korrigálja magát. Hát, az élet már csak ilyen vicces dolog, az emberekkel való kommunikáció meg úgy tűnik, még viccesebb. És nehezebb, főleg, ha olyanokról van szó, akiket annyira nem ismersz jól, mert sosem úgy gondolkodnak, mint te, és sosem úgy reagálnak dolgokra, mint ahogy azt előre gondolnánk. Van, akinek ez biztosan izgalmas, és érdekes. Érdekesnek mondjuk szerintem is érdekes, de izgalmas helyett én többnyire csak stresszesnek élem meg az új ismeretségek kötését. Miért nem lehet egyszerűbb ez az egész? Miért nem lehet rajta gyorsan átesni? És alkalmasint miért olyan elviselhetetlenül kínos?
- Semmi gond – mondom még a nevetés utolsó kuncogásával, és hosszan kifújom a levegőt. Talán csak azért érzem máris egyszerűbbnek a helyzetet, mert már nem vagyunk bezárva, és nem érzem úgy, hogy akár meg is halhatunk odabenn, akkor sem segítene senki. Ó, hát igen, az nem árt…

De hát nyilván nem én lennék, ha ilyen felszabadult hangon tudnánk elválni egymástól (ami mondjuk túlzó kifejezés), és nyilván sikerül egy kis kínos csendet beiktatnunk magunk közé. Kellemetlen, de talán annyira nem is baj… a végén még azt hinném, hogy itt valami rendes barátkozás-fajta történt közöttünk, aztán tévedésben élnék visszatérve az iskolába, ahol azonban arra számítok, hogy továbbra sem Montrego lesz a legújabb barátom. Esetleg majd emlékezni fog a létezésemre, és nem siklik át rajtam a tekintete egy másodperc alatt a folyosón, de nagyon más nem hinném, hogy történni fog velünk.

- Úgy lesz – mondom egy szolid kis mosollyal, mert mégsem akarok csak mulyán integetni, hogy akkor hát szevasz. Ennyire nem vagyok illetlen. Azonban azt sem tudom, hogy akkor mi lenne az illendő elköszönés, de hát persze, hogy Mathiasnak erről sokkal konkrétabb elképzelése van – a jelek szerint –, mint nekem. Az hogy közelebb lép, még csak egy dolog, sok időt úgysem hagy, hogy kitaláljam, akkor most mi van, mert kapok az arcomra egy puszit, ami mintha sokkal hosszabbnak tűnne, mint más körülmények között. Szinte szabályosan elfelejtek levegőt menni, mintha egy ütemet kihagyna szerencsétlen szívem is, ami meglehetősen utálatos érzés, és csak elkerekedett szemekkel bámulok rá, amikor visszahúzódik.
- Nincs mit… szia! – magam is nehezen hiszem el, hogy ezt nem remegő hanggal sikerül csak kimondanom. Sután intek neki egyet, és nem tudok azonnal elindulni a lépcső felé, hanem azon gondolkodom… vajon miért történnek velem mindig ilyen fura, beazonosíthatatlan dolgok? Vajon átok van a fejem felett? Vagy egész eddigi életemben valami egészen másnak hittem magam, mint ami vagyok…? Pírt dédelgetve az arcomon indulok aztán végül dolgomra.

Én is köszönöm a játékot!  8)