Az alapítók folyosója

Ezt a folyosót a Roxfort négy alapítójának a tiszteletére szobrokkal látták el. A folyosó közepén az ablakokkal szemközti oldalon helyezkedik el a négy szobor. Először Griffendél Godrik van megörökítve hősies kardjával, majd rögtön mellette Hugrabug Helga egy borzkölyköt dédelgetve, őt követi Hollóháti Hedvig egy könyvvel és végül Mardekár Malazár egy kígyóval. Érdekesség, hogy Mardekár kígyójának hiányzik a feje. Talán Neville Longbottom járt erre…

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Annyira vágytam már rá, hogy összeszedjem a haverokat a hétvégén, és leigyuk magunkat valahol, egy eldugott helyen, melyről senki nem tudott rajtunk kívül. Nagyon szükségem volt az agyam kiürítésére, habár egyértelműen nem ezt lehetett nevezni a dolog legegészségesebb módjának. Mindegy. A külvilágot kizárva bandukoltam, még ezt az idegesítő kopogó hangot, amit a cipőm talpa és a padló érintkezésé kreált is el kellett viselnem. Legszívesebben levettem volna mindkét darab fekete, kényelmetlen, szorító, irritáló fűzős démont, majd kihajítottam volna az első ablakon, amivel utam során találkoztam. Egy pillanatra letekintettem a lábaimra, s eljátszadoztam a gondolattal.
~ Hülyeségeken agyalsz, Sadler.~ gondoltam, miközben megigazítottam az egyik hajtincsemet, pár másodpercre rá pedig megvakartam a tarkómat. Összpontosítanom kellett volna elsősorban a tanulmányaimra, hiszen nem soká durván beindulnak majd a dolgok. Annyira tudtam már az egész kimenetelét! Semmit nem fogok csinálni a szabadidőmben, elhalasztom az összes tanulásra felhasználható időmet, merengek az unatkozásomon, a létezésem értelmén, de túlságosan lusta leszek bármit tenni az események pörgésének érdekében. Aztán jön a gázos időszak, mindent egyszerre akarok a fejembe sűríteni, jó lesz, ha a megszerzett információk egyötöde valahogy megmarad az emlékezetemben, s a végén mindenből épphogy átcsusszanok. Az a rohadt szerencse! Még a teljes padlóra kerülés élményétől is megfoszt, nehogy komolyan át kellejen gondolnom a jövőmet, mert akkor talán elhatároznék magamban némi összeszedettséget. Lelkileg valahol a béke ülepe és a bolygó magja között keringtem, ráadásul összevesztem Ailával... Jajj, az a lány! Kedveltem őt, tényleg. Azok közé az emberek közé tartozott, akikben megbíztam, akik be tudták lopni magukat valahogyan a szívembe. Fiatal kora ellenére, habár állítólag a lányok előbb érnek, nagyszerű rálátása volt az életre, a világra. A gyógyítással kapcsolatos ambíciói példa értékűek, mélyen tiszteltem őt értük. Nehéz időszakon ment át, valószínűleg még mindig azt teszi, ámbátor mindannyiunkat értek komoly veszteségek. Én megértettem, hogy eszméletlenül fájó dolgokkal kellett szembenéznie, hogyha lehetett volna és engedte volna, jó barát módjára akartam segíteni neki, támaszává válni. Persze van, amikor muszáj egyedül harcolnunk. Mégis... Megbántott. Amennyiben valaki, akkor ő tudhatta, legalábbis sejthette az érzelmeimet, amiket Kate iránt tápláltam. Miért? Miért mondta hát azt, amit? Egy kósza ismerősnél ezt egyáltalán nem lettem volna hajlandó megbocsátani, valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ő más kategória, mert valamilyen szinten szerettem, ami megbonyolította ezt az egész szituációt. Nem tudtam eldönteni magamban, miként leszek képes ugyanúgy tekinteni Ailára, akárcsak az incidens előtt. Elveszíteni egyáltalán nem kívántam, hiszen olyan korszakban voltunk, midőn a barátok elengedhetetlenek, szükség volt rájuk. Jöhetnek még rossz dolgok a jövőben. De, valahogy nem akaródzott egy légkörben tartózkodni vele ezt követően. A Sors idióta humorérzéke, pont velem szemben jött. Láttam a hosszú, élénkvörös hajkoronáját, egy pillanatra a halvány szemeit. Mégis, ahogyan elhaladtam mellette, a másik irányba tekintettem, mintha észre sem vettem volna. Mi okból csináltam? Gyűlöltem magam érte, gyűlöltem a dacos sértődöttségem érzetét.

Alfred Sadler

Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
De nem leszek - csak ennyit tudhatok
Előre biztosan, de semmi mást,
Így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd.

Csodálatos dolog az emberi agy és annak össze, vagy épp össze nem hangoltsága a testtel. Az utóbbi időben gyakran megtörtént velem, hogy míg valamilyen aránylag monoton tevékenységet végeztem, például írtam, a tudatom egyszerűen megszűnt. Furcsa helyzet, hiszen betűket vetettem a papírra, gyakran volt rá példa, hogy még beszéltem is, mégsem tudtam néhány perccel később felidézni, hogy mit is mondtam vagy írtam le. Egy átkozott szóra sem emlékeztem.
Kezdtem úgy érezni, hogy a bennem gyűlő stressz komolyan befolyásolhatja a teljesítőképességem és ez még az időről-időre beálló „üres” időszakoknál is jobban megrémisztett.
Sajnálatos módon azonban voltak még problémáim ezen kívül is. Általános szorongás kezdett jellemezni, amit természetesen elfojtottam, de a nyugalom álarca kezdett lefesleni arcomról.
Ezutóbbi miatt pedig kezdtem észrevehetően szétszórt, frusztrált vagy éppen passzív-agresszív reakciókat produkálni.  A helyzet a múlt hét folyamán vált kezelhetetlenné, mikor is egy adott pillanatban minden dühömet és zavaromat egy kedves barátomra zúdítottam, aki csupán némi megértésre és a véleményemre volt kíváncsi egy adott témával kapcsolatban. Alfred Sadler rosszkor volt a lehető legrosszabb a helyen, a detonátor közelében foglalt helyet, így esélye sem volt elkerülni a bekövetkező robbanást. Jelenlegi józan gondolkodásommal el sem tudom képzelni, hogy mondhattam azt a szörnyűséget, ami végül elhagyta a számat! Bizonyára normális, hogy vannak pillanataim, mikor egyenesen zavar a társaság, még ha ennyire limitált is, emellett az sem ritka, hogy szarkasztikus reakcióim gúnyossá vagy sértővé válnak, de ennyire még sosem engedtem el magam. Azt sem érzem túl jó mentségnek, hogy ezer meg ezer dolog kavarog bennem és, hogy az Alfreddel való beszélgetés számomra érzékeny témát érintett, mindenesetre nem viselkedhetek így. Nem mondhatom azt valakinek, aki fontos számomra, hogy problémái irrelevánsak, elhanyagolhatóak érzései pedig ostobák és fel kéne hagynia a folytonos agonizálással!
Pláne abban az esetben nem állíthatok ilyeneket, mikor magam is hasonló állapotban vagyok.
Bizonyára ő is érzékelte mennyire hóbortos és feszült vagyok az utóbbi időben, hiszen rá is kérdezett, de én ugyanazt tettem, amit ilyen helyzetekben, ugyanazt, amit apám halálakor is, magamra erőltettem kiegyensúlyozottság látszatát.
Alfred immár több, mint egy hete nem beszél hozzám, valamint úgy kerül, mintha maga lennék a pestis. Éppen ez jár a fejemben, mikor meglátom a folyosón. Szégyen vagy nem szégyen, de hiányzik a barátsága, a sajátos gondolatvilágával, meg a nemtörődöm viselkedésével együtt.  Ennek ellenére borzasztóan szeretném hanyagolni ezt az ügyet, de nem leszek tőle nyugodtabb, hogy toxikus viselkedésem már csöppnyi baráti köröm létét is veszélyezteti, így mikor fejét elfordítva elhalad mellettem hatalmasat sóhajtok és utána fordulok.
-Alfred!-szólítom meg beszédhangosan, de nem kapok semmiféle reakciót.
-Alfred!-kiáltok rá, de ezzel is csak azt érem el, hogy megtorpan, így megadóan odasétálok hozzá.
-Szánnál rám néhány percet?-kérdezem halk, bizonytalan hangon.

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Talán csak én voltam rossz barát? ... Egy időben ezen is elgondolkodtam. Lehet, hogy nem vettem észre mindent, ami Ailával történt, kezdtem elképzelhetőnek tartani, miszerint tényleg megváltozott, s én nem bizonyultam eléggé figyelmesnek, hiszen észrevételemen kívül esett a dolog. Jobban oda kellett volna figyelmen rá? Mivelhogy, egy igazi barátnak feltételek nélkül muszáj volt szeretnie a másikat, alkalmazkodnia hozzá, igazodni a személyisége megmásulásához, elvégre még fiatalnak számítottunk, a velünk történő események komoly befolyással voltak ránk. Mégis, valahogy elképzelhetetlennek tartottam az egészet. Kristály tisztán élt a kép az emlékezetemben, amikor Aila kiborult, a képembe vágta azokat a dolgokat. Sajnos, azt nem tudtam átérezni, milyen lehetett elveszíteni egy fontos családtagot, azonban képes voltam felfogni az apa nélküli élet nehézségeit. Vajon hogyan reagáltam volna, amennyiben az ostromkor úgy kerültem volna szembe saját édesapámmal, hogy előtte kellemes kapcsolatot ápoltunk egymással? Inkább mellőztem is az ezen való rágódást. Mégis, Aila ily könnyedén túltette volna magát minden eseményen, gyászon, fájdalmon? Csak úgy hátrahagyta a kellemes emlékeket, a közös pillanatokat, lezártnak tekintve egy időszakot, mint amikor valaki kiolvas egy könyvet, utána a polcra teszi, s elő sem veszi soha többé? Annyira valószínűtlennek tűnt. Tisztában voltam vele, miszerint a Katere utaló megnyilvánulása olyan hangvételben távozott tőle, mintha az én gyengeségemnek rótta volna fel a szerető emlékek gondozását. Ilyesfajta gondolatok rohamozták meg a fejemet, kívülről egy távolinak tűnő zaj, pajkos szellőként elsuhant mellettem, majd még egy kiáltás. A lábaim a földbe gyökereztek, a padló lehúzott magával, akár egy is lehettem volna a folyosó szobraival. Ismertem ezt a hangot, a csengését, a színét, a dallamosságát. Meglehet, csupán ettől a felismeréstől, vagy a saját nevemnek kibogarazásától a hangsorokból, de hevesebben kezdett verni a szívem. Éreztem, ki akart ugrani a torkomból, alig tudtam egy hatalmas nyeléssel visszafojtani. Kopogó lépéseket észleltem, melyek egyre közeledtek. Valahogy másképpen hatott, mint amikor én robogtam át a kastély korridorjain, ezek megnyugtató, finom ütemességgel követték egymást. Mikor végleg abbamaradtak, a táskám súlya elviselhetetlennek tűnt a vállamon, ezért egy laza mozdulattal a padlóra ejtettem azt, mégsem szabadultam a teher nyomásától. Lassan fordultam meg, egy pillanatra beletekintettem a halvány íriszekbe, viszont a másodperc tört része alatt odébb kaptam a pillantásomat.
- Szia, Aila...- préseltem ki a szavakat ajkaimon, szinte már halotti csendességgel. Sehol nem találtam a határozottságomat. Hogyha kellett volna, inkább száz sötét varázslóval szaladtam volna szembe egyedül, ám az érzelmeim rohamát egy lélegzetvételnyi ideig sem bírtam ki. Megköszörültem a torkomat, ezzel valamiféle torokfájást színlelve, ami igencsak átlátszó lehetett.
- Igen, természetesen. Miben lehetek a segítségedre?- kérdeztem, immáron szigorúbbra véve a hangsúlyomat. Nem olyan kérdés volt ez, mint mikor valaki baráti módon kívánt a másik szolgálatára lenni, sokkal jobban hasonlított valamiféle hivatalos eljárásra.
- Remélem, nem az agonizálásommal kapcsolatban szeretnéd kifejteni a véleményedet, meeeert azt megértettem a múltkor is.- tettem hozzá, habár ezt a mondat kimondása után egyből meg is bántam.

Alfred Sadler

Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
De nem leszek - csak ennyit tudhatok
Előre biztosan, de semmi mást,
Így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd.


Elképzelhető, hogy ennek a napnak a fénypontja az lesz, hogy Alfred egyáltalán hajlandó rám nézni, még akkor is, ha a szemkontaktus mindössze egy másodperc törtrészéig tart. Meg tudom érteni, hiszen, ha a helyében lennék én is sokkal szívesebben pihentetném tekintetem a másik cipőjén, a padlón vagy nagyjából bármi máson, ami elég távol van ahhoz, hogy kicsit kiszakítson a helyzetből. Gondolatban meglapogatom a saját hátam, úgy néz ki az utóbbi időben mestere lettem annak, hogy minél érdekesebb helyzetekbe hozzam magam, elsőnek ott volt a nyári kalandom, most meg ez itt. Nem tudom hány dolog jöhet még, amit egyszerűen képtelen leszek a helyén kezelni.Vajon egy idő után abbamarad ez a furcsa pechszéria vagy most már egész életemre ilyen patetikus maradok? Nem igazán hiszek Istenben, de az utóbbi időben kezdem azt hinni, hogy amennyiben létezik, nem vagyok neki túl szimpatikus. Ebben az aspektusban pedig Isten nagyon hasonlóvá válik Alfredhez, akinek már a köszönésében sem fedezhetek fel túl sok szívélyességet.
Torkát köszörüli és nagyjából olyan arcot vág, mintha egy délután alatt mészároltam volna le az egész családját…nos ez rossz hasonlat, nézzük a jó oldalát, legalább az ő családját nem tettem tönkre, csak és kizárólag a sajátomat.
A hangnem, amit velem szemben használ borzasztóan zavarba hoz. Sosem voltam olyan galamblelkű leány, akit különösebben megrázott, ha nem képezte mindenki életének fontos és kellemes részét, de azért szembenézni a ténnyel, hogy már egyik közeli barátom sem örül a jelenlétemnek, kezdett elszomorítani. Cinikus megszólalása pedig csak elmélyítette bennem az érzést, minek hatására magam is inkább fekete lakkcipőimet kezdtem mustrálni.
Ami azt illeti éppen meg akartam kérdezni, hogy milyen mértékekig viszolyogsz tőlem, de azt hiszem ezt már kérdés nélkül is képes vagyok földolgozni.
Eddig egészen remekül csinálom ezt a bocsánatkérősdit, márha egy ilyen szituációban  pozitív hatást fejt ki, hogy a szarkazmusra szarkazmussal reagálok. Belegondolva még mindig megvan rá a lehetőségem, hogy sarkon forduljak és a továbbiakban úgy tegyek, mintha ez a beszélgetés vagy az ezt megelőző meg sem történt volna… Ha ezt teszem, akkor követem ugyan a rögzült magatartásformát, amit általában, de megint csak magam mögött hagyok egy megoldatlan problémát. Abból pedig már így is van minimum egy, méghozzá egy egészen nagy.
-Szeretném, ha tudnád, hogy …-kezdek bele a mondatba, miközben egyik hosszú, hullámos tincsemet kezdem csavargatni-…hogy a legutóbbi beszélgetésünk alatt elhangzott dolgokról…nos korántsem az a meggyőződésem, amit kinyilvánítottam.
Szégyenteljes, hogy a koromhoz képest meglepően magas intelligenciámmal és fejlett szociális érzékkel megáldva képtelen vagyok egy normális mondatot összehozni vagy egyszerűen csak kibökni, hogy sajnálom.  Elképzelhető, hogy egyszerűbb lenne rendeznem a kapcsolatunkat barokk körmondatok nélkül.

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Azt hiszem, nem számított volna túlzásnak, amennyiben abban a szent pillanatban azt mondom, a feszültséget szinte tapintani lehetett közöttünk. Erre soha nem volt még példa idáig, engem is eléggé furcsán érintett. Hirtelen úgy éreztem, mintha a folyosón lévő szobrok minket szemléltek, hallgattak volna. Meglehetősen furcsa érzelmek kavarogtak bennem, egyik pillanatban összeszorult a gyomrom, majd a következőben elöntött valamiféle harag. Mégis, magam sem igazán tudtam megfogalmazni, kire irányult valójában a dühöm? Ez a lány, annak ellenére, hogy megbántott, elém állt, s már abból a fél másodpercnyi tekintet találkozásból sem támadó szándékot véltem felfedezni. Én pedig itt álltam, akár az a bizonyos a lagziban, megdermedve, az idegtől kissé remegő kezekkel, melyeket egy laza mozdulattal csúsztattam a zsebeimbe. Hidegnek éreztem őket, mégis izzadtak. Érzéketlen, rideg szavakkal kezdtem bombázni előzőleg, és a következő percben szinte képtelen voltam eldönteni, megérdemelte-e? A megnyilvánulásomra való feleletéből következtetve, csupán megerősítettem benne a hitet, miszerint ellenszenvesnek találtam őt. Valójában ez nem így volt... Esküszöm, legalább egy tucatnyi válasz lehetősége futott akkor át az agyamon, amiket erre válaszolnom lehetett volna. Akaratlanul kinyíltak ajkaim, viszont egy hang nem sok, annyi sem távozott közülük. A saját dacom fojtogatta a torkomat, az idióta büszkeségem tekert csomót a hangszálaimra. Vagy, cselekednem kellett volna? Némán megölelnem őt, azután mindent elfelejteni. Kétségeket tápláltam iránta, hogy egyáltalán értékelni tudta volna a szándékomat. Azt persze semmiféleképpen nem voltam hajlandó elfogadni, miszerint belenyugodott az egész szituációba, s legközelebb már csak köszönés nélkül elmegyünk majd egymás mellett, akár két idegen ember egy zsúfolt utcán. Mélyen bólintottam egyet, amikor meghallottam az utolsó mondatát, elidőztem rajta, ahogyan a hajtincsével kezdett babrálni. De, egyszerűen újból kést döfött belém a múltkori megnyilvánulásának emléke. Hogyan lehet elengedni a fájó dolgokat?
- Tényleg? Pedig pont úgy hangzott!- tört ki belőlem, előzetes jelzés nélkül érkezett indulatból, összeszorítva szemhéjaimat. Tessék, megint! Undorítóan viselkedtem, szegény lány próbálta jóvá tenni a múltban történt baklövést, cserébe nekem előjött ez az énem. Én nem ez az ember voltam, nem is akartam ez az ember lenni. Hová tűnt minden józan eszem, együttérzésem? Mióta voltam ennyire vad, dühös, bántó?
- Ne...- kezdtem bele, útközben elindult a kezem Aila válla felé, mikor észleltem a tudatalattim által megindított mozdulatot, visszakaptam a végtagomat, beletúrtam vele a hajamba a tarkómnál. Újabb sóhaj. El akartam kergetni mindenféle rossz érzést, kifúni a mérget, amely a szívemet sorvasztotta.
- Ne haragudj, én csak... Bunkó voltam.- végre kimondtam. Íme, bekövetkezett a nagy önfelismerés pillanata. Furcsa, ám elküldeni a saját személyiségemet valamiféle melegebb éghajlatra, megnyugtató hatással volt rám.
- Tudom, vagyis öhmmm, természetesen nem tudhatom pontosan mi az, amin keresztül mész mostanában, Aila. Éééés, ha hanyagolnád néha a társaságomat, akkor mondd meg nyugodtan, csak... Ne úgy, mint a múltkor, rendben? - kérdeztem tőle, immáron sokkalta barátibb hangvételben, selymesebb szavakkal. Valami mégsem hagyott nyugodni az egész kapcsán, ezért kérően néztem a lány szemeibe.
- Őszintén, ugye nem tartasz annyira reménytelennek? Kissé aggodalomba ejtett, amit mondtál.- ennek a mondatnak a végére még egy halvány, szomorkás mosolyszerű izét is kitűztem.

Alfred Sadler

Ha valakinek olyan barátja van, mint én, minek neki ellenség?


Ahogy fölemeltem a fejem és Alfred arcát kezdtem el pásztázni ,úgy vettem észre, hogy az érzelmei szinte folyamatosan váltakoznak. Arckifejezése gyorsan és nagymértékben változott, ami egyrészt érdekes volt számomra,másrészt inkább ijesztő. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy legalább olyan feszült, mint én, ha nem feszültebb. Ha puszta frusztrációval lehetséges lenne áramot fejleszteni, kettőnk képes lenne ellátni egész Londont… Szerettem volna már véget vetni ennek az állapotnak, de úgy tűnt Alfred egyenlőre nem osztja a véleményemet, ez abból derül ki számomra, ahogy hozzám beszél. Először nem is tudom mire vélni a reakcióját, azt hiszem eddigi életemben már sikerült néhány embert vérig sértenem, de még senki sem förmedt rám úgy igazándiból.  Korábbi megszeppent állapotomat düh és sértettség váltotta fel.
Ezekután jogosan gondolhatná bárki, hogy vajon miért áll éppen nekem feljebb, de nem tudom megmagyarázni, reakcióm teljesen önkéntelen és a hangnem is, ami megütök.
-Elismerem, jó? De sajnálom is! – mondom kicsit erélyesebben mint korábban akartam, még véletlenül sem akartam ilyen érzékenynek tűnni, de hamar korrigálom a hibám és visszaerőltetem a nyugalmat az arcomra, bár ujjaimon látszik, milyen ingerült vagyok, hiszen szoknyám alját kezdem gyűrögetni.
-Nem állt szándékomban megsérteni téged, egész eddig ezt próbáltam a fejedbe verni. Tudom, hogy sikerült és, hogy igencsak elbaltáztam a dolgokat, és ha ezért szörnyű embernek gondolsz teljesen igazad van.-fejezem be a mondatot a szokásos stílusomban, komolyan de szenvtelenül, ám tekintetemben könnyen  észreveheti mennyire sajnálom, hogy  így viselkedtem vele.
Szavaim hatással voltak rá, ugyanis felém nyújtja a kezét, végül mégsem érint meg, aminek kifejezetten örülök. Sosem szerettem, ha megérintenek, azt meg pláne nem, ha ezt olyankor teszik, mikor egyébként is felfokozott idegállapotban vagyok. Bunkónak nevezi magát, mire helytelenítően megrázom a fejem. Nem gondolom, hogy az lenne, hiszen nem szoktam goromba vagy neveletlen embereket megtűrni a közelemben.
-Ez nem igaz. Jelen esetben éppen én voltam a faragatlan.
Szörnyen szégyelltem magam, hiszen nem jellemző rám az ilyesfajta viselkedés, a fenti példa pedig ékes bizonyítéka annak, hogy még bocsánatot sem tudok megfelelően kérni, nem mintha eddig nagy szükségem lett volna rá. Nem hiszem, hogy eddig bárki életében sok vizet zavartam volna. Ez az eset viszont remekül rávilágít néhány alapvető hiányosságomra.
Megnyugtat, hogy Alfred hanglejtése és tartása is megváltozik, ahogy beszélni kezd, nem is beszélve a mimikájáról, ami már nem azt sugallja, hogy a továbbiakban verbálisan le akar majd hányni. Megengedek magamnak egy szánakozó félmosolyt is.
-Nekem kellett volna tudnom…pontosabban sejtenem, hogyha ekkora tapló vagyok, az nem hogy nem oldja meg a problémáimat, még újabbakat is generál. Azt pedig remélem tudod, hogy nem a társaságoddal van baj, csak, mint észrevehetted…néha nem vagyok a saját helyzetem magaslatán.
Nehéz ezt így kimondani, pedig az egyik legigazabb dolog, ami ezen a héten elhagyta a számat. Túl sok időt fordítok a gondolkodásra, ellenben lehet, hogy cselekednem kellene, mint, ahogy azt most is teszem, de időnként sajnos a bátorságom cserbenhagy. Alfred szavai méginkább bűntudatot keltenek bennem, szomorkás mosolyát nehezen viselem, inkább elkapom arcáról a tekintetem.
-Ha kettőnk közül valaki itt reménytelen, akkor az részben finn, vörös hajú és éppen nagyon idétlenül érzi magát.-állapítom meg lágy, kedves hangon.
-Tényleg nem úgy gondoltam, gyászolsz és ez a lehető leghelyesebb dolog, amit csak tehetsz, inkább örülnöm kéne, hogy máris az elfogadás szakaszában jársz, én pedig ahelyett, hogy segítettelek volna, elmebeteg módjára viselkedtem.
Újabb bűnbánó pillantást vetettem rá, örülhetek neki, hogy egyáltalán hajlandó volt szóbaállni velem, a megbocsátása pedig, annak ellenére, hogy sosem jellemezte haragtartás, valóságos csoda-

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Azt biztosra le mertem volna fogadni, hogy még soha életemben nem láttam Ailát úgy kitörni, mint azután az esemény után, hogy annyira durván nyilvánultam meg előtte. Egy pillanatra biztosan megállt bennem az ütő, s valószínűleg elkerekedett szemekkel bámultam a lányra, mint akkor, amikor elsős koromban először pillantottam meg egy szellemet a kastély falain belül. Ez valamilyen szinten még pozitívumként is felfogható volt, elvégre csak olyan ember tudott nagyon kihozni a sodrából egy másikat, akivel az adott, dühbe guruló személy törődött. Persze, ezen az alapon elindulva, saját magamhoz térhettem volna vissza... A hollóhátas leányzó a szoknyájával kezdett babrálni, ameddig bennem éppen az érzelmek játszadoztak fogócskát. Végül is, kezdett minden a helyére rázódni, legalábbis nagyon úgy nézett ki. A fejembe próbálta verni. Nos, igen. Sikerült felismernem önfejűségem és makacsságom "virágzó" kapcsolatát a kijelentésben, ugyanis bizonyos esetekben valóban teljesen hülyén tudtam viselkedni, s csudán későn vettem észre, az önnön védelmemre felhúzott falak lassan, de meglepő pontossággal nyomtak össze egy idő után. Furcsa, de bizonyos értelemben még örültem is ennek az egész szituációnak, ugyanis a barátaim tudták leginkább felnyitni a szememet, mások véleményére túl keveset adtam. Aila elkezdte önmagát becsmérelni, pedig nem kellett volna. Tudtam, nem szándékosan sértett meg akkor, teljesen elegendő bizonyítékát adta ennek azzal a cselekedetével, hogy megkísérelte helyrehozni a dolgot. A megbocsátás mindig nehéz, ezt éppen elégszer tapasztaltam, ettől függetlenül sokkalta kellemesebb érzést biztosított, mintsem értelmetlenül táplálni valaki iránt a haragot.
- Tudod, az ilyen dolgokhoz két ember kell. Nem tartalak taplónak, vagy faragatlannak, és eddig sem tettem. Rosszul esett a megjegyzésed, az tény. Viszont, nagyobb tekintettel lehettem volna a te problémáidra, az eseményekre, amiket megéltél. Elvégre, valahol itt lehet elrejtve a barátság kulcsa, nem gondolod? A kölcsönös megértésben.- fejtegettem a véleményemet. Jó érzés volt, hogy egyre inkább úgy látszott, elsimult köztünk ez az ügy. Nagyon nem szerettem rosszban lenni a közeli ismerőseimmel, Aila pedig egy értékes hölgyemény volt számomra. Hatalmas szikla zuhant le szívemről, és egyszerre a sok fárasztó morcosság nem tűnt másnak, mint egy terhelő történet, melyet könnyedén a kukába hajíthattam, amiért hálás voltam.
- Ha engem kérdezel, eszméletlen bátran viselkedtél. Sokat jelent számomra, hogy hajlandó voltál nyitni az irányomba, visszaterelni a józan eszemhez. Látod, néha olyan vagyok, akárcsak egy durcás óvodás.- ismertem be. Azok a szavak, amiket ezelőtt mondott, valóban melegséggel töltötték el a lelkemet. Ő tényleg ismerte a helyzetemet, elismerőnek tartotta, amiért Kate emlékét a lassú, tiszteletteljes gyász keretein belül próbáltam ápolgatni, s végül, talán egy napon majd elengedni őt, megőrizni annak a csodálatos embernek, aki valójában volt. Egyelőre gyenge voltam hozzá, még korántsem éreztem magamat késznek rá.
- Hmm, akkor azt hiszem, meg kellene alapítanunk a reménytelenek klubját! Mit szólnál hozzá? Mindig szolgálnának fel ízletes teát, és persze lenne sajtburger.- kezdtem bele a poénnak szánt felvetésembe, miközben komolyan töprengő arccal a plafont vizslattam, megvakartam szőrös államat, ahogyan a nagy bölcsek szokták.
- Laza zenét hallgatnánk, kibeszélnénk magunkból reménytelenségünk okait. Már csak egy megfelelő klubhelyiség kellene, ami illő az ilyen hangulathoz. Ötletek?- kérdeztem, azonban ezt már nem bírtam megállni egy furcsán magas hangszínűre sikeredett kuncogás nélkül.
- Néha azt hisszük, elég erősek vagyunk egyedül megbirkózni bizonyos dolgokkal. De, éppen te bizonyítottad be ma nekem, hogy a segítség elfogadása jó dolog.- tértem vissza kissé komolyabb témára, s egy elrejtett utalást adni vele Ailának. Természetesen nem állt szándékomban ráerőltetni semmit, kilábaltunk egy szakadékból, eszem ágában sem volt visszazuhanni.

Alfred Sadler

Ha valakinek olyan barátja van, mint én, minek neki ellenség?


Szörnyű dolog, de valamiféle megelégedéssel tölt el látni Alfred reakcióját, jogosan van meglepve, hiszen nem jellemzőek rám az ehhez hasonló kitörések, vagy legalábbis eddig nem voltak szokványosnak mondhatóak. Ez már a második ilyen esemény, amit van lehetősége átélni, de úgy gondolom ennek egyikünk sem örül. A kis jelenet után elszégyellem magam, visszatérek a tőlem megszokott viselkedésformához és a lehető legnyugodtabban nézek barátomra, aki ha minden igaz, épp megbocsátani készül, hogy a közelmúltban rettenetes hisztérika voltam.
Szavai megnyugtatnak, az pedig, hogy nem tart bárdolatlan baromnak, még örömöt is okoz, elmosolyodom, majd abbahagyom a szoknyám tönkretételét és felnézek rá.
-Igen, a barátság bonyolult kapcsolata valószínűleg úgy alakul ki, hogy egy intelligens, de nehezen szocializálódó egyed kerül egy makacs és talán meggondolatlan, de lényegesen rokonszenvesebb entitás közvetlen közelében-morfondírozom félhangosan, ahogyan szoktam. Alfred már megszokhatta tőlem az ehhez hasonló bonyolult és szükségtelen eszmefuttatásokat, ennek ellenére, még mindig ugyanolyan furcsán néz rám, ahogy az első alkalommal tette, közel másfél éve. Barátságunk nem mondható túl hosszúnak, de annál fontosabb számomra. Ő volt az egyetlen személy, akivel közelinek mondható kapcsolatot kezdtem kialakítani, Minnie és Morgan kivételével persze. Gyakran nem értettünk egyet, néha még vitatkoztunk is, hiszen nagyon különbözően éltünk és ennek megfelelően differensen is vélekedtünk a legtöbb dologról. Alfred sokkal lazábban kezelte a dolgokat, mint én, gyakran egyenesen figyelmen kívül hagyott olyan dolgokat, amik miatt nekem jó pár álmatlan éjszakát kellett elszenvednem. Valahol mélyen a sok fintorgás és esetenkénti kioktatás ellenére ezt nagyon is csodáltam benne. Az életemben éppen most kerültem olyan helyzetbe, ahol nagyon is szerettem volna kicsit könnyedebb lenni és nem túl gondolni vagy túlgondolni bizonyos dolgokat, helyzeteket. Az viszont jó kezdet volt ehhez az újonnan jött fesztelenséghez, hogy képes voltam eléállni a problémával és megoldást találni rá, nem pedig magamban mérgelődtem a saját ostobaságomon vagy kerültem tovább, ahogy eddig ő, engem.
A jelzőre, amit önmagával kapcsolatban használ halkan felnevetek, durcás óvodás? Na igen, néha valóban képes volt gyerekesen reagálni, ha számára kedvezőtlen szituációba keveredett.
-Tulajdonképpen örülök, hogy voltam rád valamilyen hatással…mégha nem is ez volt az eredeti terv-jelentettem ki. Valójában csak az a furcsa az egészben, hogy semmilyen terv sem volt, pedig a legtöbb ember, aki a közelemben kénytelen huzamosabb időt eltölteni, már jól tudja micsoda spekuláns vagyok, ha mások lelkivilágáról van szó.
Ötletére, ami a mi kis klubbunkat illeti már hangosan kuncogni kezdek, na igen, sajnálatos módon mindig is vevő voltam humorra, az övé pedig egészen tűrhető volt számomra.
-Ez pompásan hangzik, bár nem hiszem, hogy sokan szeretnék felvállalni szánalmasságukat, az anonimitást pedig nem valószínű, hogy képesek lennénk biztosítani…de azért megértő és szerető közösséget alakítanánk ki azoknak, akik legalább annyira javíthatatlanok, mint mi –tettem hozzá szinte azonnal, meglepő lelkesedéssel, amivel már Alfredot is megnevetettem, de következő  mondata hallatán akaratlanul is elkomolyodtam. Ha mindössze az apám iránti gyászról lett volna szó még képes lettem volna megosztani vele releváns érzelmeim felét, de ezesetben volt itt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Idegesen a hajamba túrtam, aztán pedig sóhajtottam egyet.
-Ha ezzel finoman azt akarod megtudakolni, miért is vagyok komplett idióta az utóbbi időben..-kezdtem bele lassan. Igazándiból nem is tudtam, hogyan kellene megfogalmaznom a dolgot- akkor csak annyit mondhatok, hogy reménytelenségem oka a szívügyekhez köthető.
Amint befejeztem a mondatot elvörösödtem, zavaromat pedig sikertelenül, azzal próbáltam leplezni, hogy újra cipőmet kezdtem el elmélyülten tanulmányozni.

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Egyébként, volt valamiféle adottságom ahhoz, hogyan hozzak ki lányokat a sodrukból. Viszont, Ailát nem szerettem volna olyan tájra terelni, ahol az indulat uralkodott az érzelmek vegyes, mindenféle népe fölött. Gyógyír volt a mérgezett lelkemre a mosolyának látványa, valahogy ki tudott rángatni a sötétség verméből, mint a mesékben, amikor a hercegnő leeresztette a hosszú haját a királyfinak, hogy az felmászhasson rajta. Persze, előfordulhatott, miszerint barátok között egy ilyen példa eléggé meredeknek számított, ámbátor én is megkockáztattam a gondolattal való eljátszogatást. Ebben a suliban úgyis rengeteg pletyka terjengett, a diákok előszeretettel terjesztettek olyan híreket, melyek valóságalapja igencsak kevés volt. Habár, a mi társalgásunknak nemigen lehettek szem-, és fültanúi a közelben, maximum a négy alapító szobra. Ők az évszázadok alatt bizonyára megannyi ilyennel szembesültek, talán olyasfajta történeteket lettek volna képesek regélni számunkra, mik legvadabb fantáziánkban sem fordultak meg. A megszólalására, ahogyan sajátosan definiálta a barátságot, először tátott szájjal pislogtam, majd furcsán kezdtem rázni a fejemet.
- Tudod, imádom, amikor fogalmam sincs róla, hogy mit beszélsz.- jelentettem ki, immáron vidáman. Ő valóban nagyon intelligens lány volt, s egy normális önbecsüléssel rendelkező férfi valószínűleg el is szégyellte volna magát, amiért egy nála fiatalabb hölgyemény olyan szavakat használt, amik az ő szókincsén kívül estek. Én meglehetősen jól viseltem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint ugyanarra óhajtott kilyukadni, amire pillanatokkal azelőtt szerény személyem. Meglehet, mások tekintetében az egyszerűség mintaképét formáltam, s talán ez közelebb esett a valósághoz, mintsem én magam gondoltam. A szimpla emberek a maguk módján voltak különlegesek. A lényeg, hogy Aila elfogadott annak, aki voltam. Én pedig ugyanígy tettem, s számtalanszor egyedinek éreztem magam, amiért sikerült a szeretetébe férkőznöm. Sokan voltak, kik a híresebb diáktársaikat akarták barátjukként tudni, együtt úszni velük a "celebségben". Mi értelme volt annak? Az igazi barátság mélyebb, erősebb gyökerekbe kapaszkodott.
- Viccelsz? Természetes, hogy hatást gyakoroltál rám. Láthattad, kihoztad belőlem a valós sértődöttségemet, ami igencsak keveseknek sikerül ám!-emeltem az ujjamat a levegőbe, kioktató jelleggel, de ezután leengedtem, ahogyan a hanglejtésemet is.- És ezzel együtt bebizonyítottad, mennyire rosszul csináltam, amiért úgy viselkedtem.
Aztán, végre eljutottunk a közös kacagáshoz is. Nagyon reméltem, értékeli majd a dolgot, nem véletlenül fűztem bele a mondanivalómba a teát sem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint rajongott érte. Igazából, fel sem bírtam idézni magamban, mikor hallottam utoljára nevetni, viszont annyira természetesnek tűnt a hangja, amikor ezt tette. Mint egy íz emléke, amit hirtelen az ember nem volt képes felidézni magában, ám amint újból megtapasztalta tudta, végig ott lapult őbenne. Biztosan nem értettem annyira a gyógyászathoz, akárcsak az előttem álló, vörös hajú leányzó, csakhogy a nevetés orvosságként betöltött szerepében nagyon is hittem. Az esetenként idióta humoromat pedig Aila és Kurt tudták leginkább értékelni, ezért előttük sosem szégyelltem közhírré tenni a bolondos töprengéseimet.
- Óóóó, szeretet! Ez tetszik. Sajnos, a szeretettel nem lehet világuralomra törni... Jobb lesz, ha félre teszem a hódító terveimet a leendő csoporttal, és inkább koncentrálok az általad kifejtett anonimitás problémájának megoldására.- fűztem hozzá újdonsült álmunk fejtegetéséhez. Nem hittem volna, hogy a szeretet nagyobb figyelmet fog magának követelni a társalgásunk további részében, noha egy másik, szenvedélyesebb alakot öltött.
- Amennyiben nem csalókák a feltételezéseim, most nem a gyógyászati törekvéseidre gondolsz.- jelentettem ki, s bámulva Aila elpirulását, egy halvány, keserédes mosoly tűnt fel az arcomon.
- Nos, Ámor nyila képes akkor szurkálni bennünket, amikor egyáltalán nem alkalmas. De, azt hiszem, ez elől képtelenség menekülni. A szerelem őrült érzés, rongyként rángat bennünket. Néha feldob a magasba, a felhők fölé, hogy együtt ragyogjunk a Nappal, aztán lehúz a mélybe, a kételyek és fájdalom mocsarába.- tört elő belőlem a "költő". Egy aprósággal próbáltam újra kellemesebb irányba terelni Aila közérzetét, a pálcám, valamint az Arcoloratmen totallum nevű varázslattal megfűszereztem a folyosó színösszeállítását.
- Színes érzés, akárcsak maga a szivárvány. A mélység és a magasság összekötője, akárcsak maga a szivárvány... Hé, fel a fejjel! Ha nem is árulod el ki az illető, habár megöl a kíváncsiság, megeshet, tudok tanácsot adni, esetleg megmagyarázni pár dolgot. Elvégre, talpig férfiból vagyok! Ki ne ismerné jobban a fajtám érzelmi világát?- kérdeztem, megint egy kissé bohókásan.

Alfred Sadler

A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik.


Az Alfreddel való barátságomban számos dolgot nagyon hasznosnak találtam. Ott volt például a lehető legeltérőbb szemléletmódunk, a furcsa humorunk, valamint a néha az idiotizmust súroló, de számomra nagyon kedves reakciói. Jelen pillanatban épp az utóbbival találtam szembe magam, amit nem tudtam nevetés nélkül végignézni. Ilyen esetekben gyakran éreztem úgy, hogy kellene egy képzett és nagyon türelmes tolmács, aki nagyjából mindent fordít Ailáról mindennapi nyelvre és mindennapiról Aila-komplikáltra, bár ezt a problémát finoman áthidalhattam volna azzal is, hogy nem a számomra megszokott nyelvezetet használom, de ez általában nehezemre esett. Kicsit legyezgette a hiúságom, mikor nálam még jóval idősebb, tapasztaltabb emberek is csak halmódra tátogtak rám egy-egy hasonló okfejtés után. Alfredben azt becsültem, hogyha nem értette pontosan miről is hablatyolok, ahelyett, hogy bólogatna, mint valami eltévedt tojógalamb, hajlamos volt rákérdezni a dolgokra. Ezáltal kénytelen voltam kicsit emberbarátibb stílusban megnyilatkozni, ami sokban segítette a beszélgetés előrehaladását. Most hálisten nem volt szükség semmiféle újramagyarázásra, aminek őszintén örültem, mert ötletem nem volt, hogyan foglalhattam volna ezt össze másképp.
Alfred következő, némileg ostobán ható dorgáló mozdulata újabb széles mosolyt csal ajkaimra, pedig a fáma még mindig arról szól, milyen elviselhetetlen is vagyok valójában, de ahogy most tálalja már korántsem tűnik olyan riasztónak a helyzet, mint tíz perccel ezelőtt, mikor még meg voltam győződve róla, hogy egy baráttal kevesebbel leszek megáldva vagyis…vagyis minimális mennyiségűvel. Bár a barátokat, ha jól tudom nem súlyra mérik, hanem minőségre. Szavaira egyszerűen rálegyintek. Hízeleg, Nem kellettem én ehhez a csodás megvilágosodáshoz, egy idő után több, mint valószínű, hogy a jelenlegi Nirvánájában kötött volna ki szíves közreműködésem nélkül is. Nirvána- ezen a gondolaton magamban keserűen somolygok. Hát melyikünk élete tűnik, akár félig tökéletesnek is? Mindketten elvesztettünk valakit és vele egy részünket is, most pedig mindketten itt voltunk újra, de ez az évkezdés épp olyannak tűnt, mintha törött lábbal próbáltunk volna sétálgatni…megy valahogy, de inkább csak ront a helyzeten és borzasztóan fáj. De ha már fájdalom…mi lehetne ezután a hasonlat után a legjobb téma, ha nem a szeretet?! Mikor Alfred szónokolni kezd kicsit megbánom, hogy szóbahoztam, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyesfajta érzelmeimről beszéljek, vagy, hogy más tapasztalatait hallgassam, de az ahogyan befejezi és a varázslat lenyűgöz.
-Ez igazán szép volt, nem túl nagytudású barátom! –mondom vigyorogva. Igen, tudom, tulajdonképpen megint sértegetem Alfredot, de ezt éppen őszinte baráti szeretetből teszem és épp ezzel kívánom érzékeltetni, hogy mennyire lenyűgözőnek tartom az egész előadást.
-Akár arra is gondolhatnék…-válaszolom, az orvoslással kapcsolatos megjegyzésére-…ugyanis elképzelhető, hogy szívszélhűdést kapok a fennálló helyzet miatt, amit szeretnék elkerülni.
Elnevetem a mondat végét, de közben eszembe jut a reális probléma, az őrült szívdobogás, ami a legtöbb alkalommal rámjön, ha a delikvens közelében tartózkodom.
-A szivárvány valóban gyönyörű – nézek fel az általa varázsolt esztétikumra – de hogy élvezze valaki olyan a szivárvány szépségét, aki inkább maradna a maga kis szürkéből,feketéből és fehérből álló világában?
Zavarban vagyok, most jön el az a pillanat, mikor az érzelmeimről, vagy ha arról nem is legalább a történtekről kéne beszélnem, egyenlőre nem is tudom hogyan kezdjek hozzá. Néhány percig csak nagyokat lélegzem, hogy megnyugtassam magam és próbálom összeszedni a gondolataimat.
-Ha elárulom, hogy közeli barátom és azonnal megnyugtatlak, hogy hímnemű könnyen rájöhetsz- kezdek bele a mondandómba ezzel a rendkívül egyszerű talánnyal.
-A körülmények pedig egészen röhejesek…-nevetem el magam kínomban.
-A tényállás egyszerű, együtt töltöttük a nyár végét a házukban, ahol akármilyen klisé is megtörtént…nos, az aminek nem kellett volna. Azóta pedig nem igazán tudom értelmezni a viselkedését, bárhogyan is igyekszem. Ti férfiak egyszerűek vagytok, mint a faék, időnként mégsem lehet rajtatok kiigazodni- sóhajtok fel gondterhelten.

[Aila Faye Clarce-nak]

Aila Faye Clarce-nak

Sosem kedveltem az olyan embereket, akik nem voltak hajlandóak beismerni, amennyiben információ híján voltak, s mindvégig próbálták győzködni a környezetüket az ellenkezőjéről. Minek kellett játszani a nagy tudásút? Egy bölcs ember, akit apám helyett apámnak nevezhettem, emellett rengeteg mindent megtanított az életről, egyszer azt mondta: " Alfred, kisfiam, soha ne félj kérdezni! Rossz kérdés nincs, csak helytelen." Persze, Aila néha aranyosan megfeledkezett arról, hogy engem, bizonyos területeken, másabb fából faragtak. Akaratlanul is eszembe jutott egy alkalom, talán egy évvel ezelőtt lehetett, amikor a bájitaltan tesztjének sikeressége kapcsán érdeklődtem. Ő elmondott nekem szinte minden apró részletet, én pedig majdnem az összes megnyilvánulása után kérdésekkel bombáztam, mire az ötperces magyarázatból tizenöt perc lett. Akkoriban még újabb volt a barátságunk, emiatt kissé meglepőnek találhatta, amiért ilyenekről szinte fogalmam sem volt, hiszen én elviekben tanultam azokat a dolgokat valaha. Vagyis, jobban mondva tanították. Sőt, ennél is jobban mondva, próbálták tanítani. Hiába, a bájitaltan kifejezés hallatára a szélrózsa minden irányába egyszerre tudtam volna szaladni, ugyanis sehogy nem sikerült meghódítania a szívemet a tárgynak, az agyamról meg nem is beszélve. De, ettől függetlenül türelmesen részletezte nekem a megfejtéseket, néhány dolog belevésődött a tudástáramba, köszönhetően neki. Biztos voltam benne, miszerint nagyszerű tanár válhatna egy napon a leányzóból, valószínűleg kedvelnék a tanítványai. Noha, ahhoz nem ártott volna kissé nagyobbra nyitnia a száját esetenként, elvégre a diákok manapság komiszabbak voltak. Ami az én szelektáló készségeimet illette, nos, kétségkívül érdekesen működtek. Számomra is meglepően érthetetlenül. Amiben tűrhetőnek minősültem, az mások erényeinek megvilágítása, habár a legyintés kapcsán arra következtettem, ezt Aila csupán erőltetett kedveskedésként vonta le a beszédemből. Pedig, ebben tévedett, viszont valahogyan nem kívántam a szemére hányni, inkább csatlakoztam a mosolygós színhez.
- Az volt a célom, hogy elnyerjem vele a tetszésedet. Kész csoda, amiért a pálcám még engedelmeskedik nekem... Bükkfa, a bölcsesség szimbóluma. Tiszta röhej, nem?- meresztettem a hóllóhátas hölgyeményre bizarrul a szemeimet.
- A tiéééd... ti-sza-fa? Jól emlékszem?- kérdeztem bizonytalanul, habár meglehet, be fogok égni Aila előtt ezzel. Kissé izgultam emiatt, ugyanis a rossz tipp esetén úgy vonhatja majd le a következtetést, miszerint nem figyelek eléggé a barátaimra.  Aila le sem tudta volna tagadni, hogy benne is volt költői véna, ami megmutatkozott, például az iménti monológjában. A türelem mintapéldányaként, fejemet oldala billentve, meglehetősen kíváncsi tekintettel tanulmányoztam, ahogyan beszélgetőpartnerem megkísérelte szavakba önteni a gondolatait. Szegényt zavart helyzetbe hoztam, ezért elkezdett gomolyogni bennem egy bűntudatfelhő, már nyitottam volna a számat a téma lemondására, mikor belekezdett a fontos részletek ismertetésébe. A nyomulós tapogatózás kívül esett a tulajdonságaim köréből. Ezt követően, némán hallgattam végig a nálam fiatalabb lány beszámolóját, mely valamilyen szinten meglepett, bár számítani lehetett hasonló dolog bekövetkezésére. Azért mellkason ütött a tény, hogy valójában már nem azzal a tanulásmániás lánnyal társalogtam, kit egykor megismertem, hanem egy érett nővel. Ez bizonyította az idő múlásának erejét, mely ellen egyikünk sem volt képes védekezni.
- Szóval Morgan...- mondtam ki, mit mindketten tudtunk. Nem igazán ismertem a srácot, ez megnehezítette a tanácsadásszerű szavak kinyögését. Aila társaságában láttam párszor, viszont komolyabb kommunikációba nemigen elegyedtünk az évek folyamán.
- Héj, ne általánosítsd a férfiakat!... Viszont, mivel Morgan személyiségével aligha vagyok túlságosan tisztában, most én is azt fogom tenni.- vakartam meg a tarkómat, majd elmerengő tekintettel, összegyűjtöttem a levegőt a pofazacskómban, s a hölgyemény példáját követve, gondterhelten fújtam ki.
- Nos, van néhány dolog, amire tippelhetek. Szebben fogalmazva, öhm, ezek lehetnek valószínűek kettőtök kapcsolatával kapcsolatban. Ha helyesen értelmezem, az esemény kissé hirtelen történ. Férfiak körében ezt nem illik bevallani, azonban van rá lehetőség, hogy Morgan megijedt. Tudod, a lelkiismeretes fickóknak sem olyan könnyű ám egy ilyet bepakolni valamelyik polcra. Meglehet, kavarognak benne az érzelmek, vívódik. Nyilván ez számodra nem vigasz, elvégre a bizonytalanság szörnyű, ezt átérzem. Talán ő sem értette még meg teljesen, mennyire sokat jelentesz neki valójában. Neemmm, akarok ilyenre gondolni, ám a másik dolog is benne van a pakliban, hogy... kihasználta a helyzetet. Persze, ezzel nem szeretném őt meggyanúsítani, semmiképp!!- helyzetem a tenyereimet magam elé védekezően, mielőtt véletlenül is kiakasztottam volna Ailát.
- Senki nem érdemelne olyat, ráadásul közel áll hozzád a srác, szóval... nem hiszem. Nézd, szerintem egy erős lány vagy, és talán az lenne a legjobb, ha leállítanád őt úgy, ahogyan velem is tetted, aztán ráerőszakolnád Morganre, hogy beszéljétek át ezt. A kételyek, az állandó bizonytalanság kinyírják az embert. Mi nem azok a típusú emberek vagyunk, akik ingyen kapják a boldogságot, ez a szomorú igazság.

Alfred Sadler

A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik.


A kis kommentárjára és arckifejezésére önkéntelenül is elmosolyodom. Alfred valóban nem volt jellemzően bölcs, de azt sem lehetett állítani, hogy balga lett volna. Megvolt a magához való esze és tehetsége is, csupán néha túl könnyedén vette a fontos dolgokat is. Gyakran szerettem volna úgy gondolkodni, úgy viselkedni, mint ő. Tudtam, hogy az ő helyzete sem volt könnyű soha és az utóbbi időben is csak nehezebb lett, de néha szívesen cseréltem volna vele, mégha ez visszatekintve ostobaságnak is tűnik.
- Egyáltalán nem nevetséges,-ráztam meg a fejem-Kétségtelenül megvan az oka, amiért épp ez a pálca választott ki téged, ezek a dolgok sosem történnek véletlenül.
Határozatlan kérdésére készségesen bólogatni kezdek, egészen meglepődöm rajta, hogy ilyen, a nagy többség számára jelentéktelen információkat is megjegyzett velem kapcsolatban. Én tudtam, hogy a pálcája bükkfából készült, ahogy azt is, hogy pontosan tíz hüvelyk és a magja egyszarvú szőr, ugyanúgy, ahogy az enyémnek is. Szerettem a pálcámat, ami márcsak magja miatt is mindig hűséges maradt hozzám, apám kísérletezés céljából megpróbálta használni, de egyetlen sikeres varázslat végrehajtására sem volt képes vele, a pálca makacsul ellenállt neki.
-Bizonyára az sem véletlen, hogy a tiszafa pálcák természetük szerint leginkább átkokhoz és rontásokhoz ideálisak –jelentettem ki. Régebben sokat töprengtem rajta, hogy vajon miért is került a kezem közé éppen egy ilyen erős anyagú és magában negatív hatást hordozó pálca, de ezt csak az utóbbi időben kezdtem megérteni.
- Ezenkívül pedig már maga a növény is mérgező, a magköpenyén kívül azt hiszem minden része, még a száraz, lehullott levelei is képesek megölni akár egy lovat is –morfondíroztam inkább magamban, a konklúziót sem igazán Alfrednek vontam le, de reméltem, hogy ezt nem veszi észre- ezen keresztül is megfigyelhető, micsoda szörnyű nőszemély vagyok időnként.
Amikor újra kedves barátomra pillantok arckifejezéséből, már tudom, hogy tisztában van vele, az előbbi gondolatmenet tulajdonképpen csak hangos gondolkodás volt, semmi több. Nem örülök neki, hogy a gondolataim már megint ilyen könnyen elkalandoztak, de az utóbbi időben kénytelen voltam elviselni, hiszen igencsak gyakorivá vált. Hamarosan pedig szóba is került ennek a kis kellemetlenségnek az oka és okozója is.
Nem beszélek könnyedén a magánéleti gondjaimról, a szerelmi életemről pedig még annyira sem, persze eddig ezutóbbi azért okozott nehészséget, mert abszolút nem volt miről beszélnem, most azonban bár kikívánkozott belőlem szörnyű dilemmám, mégis égett az arcom zavaromban. Alfred pont azt tette, amire számítottam tőle, alaposan meglepődött, ezt arckifejezéséről tisztán le tudtam olvasni.  Ez a reakció korántsem volt váratlan számomra, valószínűleg a Roxfort bármely tanulója ugyanígy viselkedett volna a hír hallatán, tekintve, hogy nagyrészük azt hitte a legteljesebb mértékekig frigid vagyok. Ezt a pletykát természetesen magam is alátámasztottam, bár akaratlanul azzal, hogy az irántam hébe-hóba érdeklődő büszke hímeket a lehető legváltozatosabb módon utasítottam el aztán hagytam faképnél. Engem is meglepett a tény, hogy nyáron megtettem egy ekkora lépést.
Morgan nevének hallatára feszélyezetten bólintottam, a továbbiakban pedig feszült figyelemmel hallgattam beszélgető partnerem szavait. Egyet is értek vele, meg nem is, ha ezek a lehetőségek állnak fenn, nem is tudom melyik hangzik rosszabbul.  Védekező kézmozdulatára, kedvesen elmosolyodom, hogy tudja nincs oka önmaga mentegetésére, hisz nyilván nem azért kértem ki véleményét a helyzettel kapcsolatba, hogy udvarias hazugságokat kelljen hallgatnom.
-Ha kihasználta a helyzetet, az nem csak az ő hibája – mondom megnyugtatásul, mind Alfrednek, mind magamnak – az ilyen dolgokhoz rendszerint két ember kell és én pontosan tudom, hogy félreérthető helyzetet teremtettem, aminél bizony ennek a veszélye is fennállt.
Sóhajtottam egy nagyot, bármilyen furcsa és kényelmetlen volt számomra a beszélgetésünk témája, mégis megkönnyebbültem, amiért végre van kinek elmondanom, nem különben esett jól, hogy végre beismertem saját szerepemet az események sorozatában, hiszen én sem voltam épp ártatlan.
-Azt pedig nem hinném, hogy megijedt, vélhetően van egy pár dolog, amitől Morgan fél, de hogy azok a lányok lennének…nos az a korábbi szóhasználatoddal élve igencsak röhejes volna.
A tanácsban, amit végül ad bőven van ráció, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy kicsit is úgy viselkedjek Morgannel szembe, mint mondjuk korábban vele. Nem tudom milyen hatással lenne rá ez a mérhetetlenül erőszakos, de valahogy mégis sebezhető énem. Egyenlőre nem akartam előtte ilyen módon megmutatkozni.
-Nem akarok ráerőszakolni semmit! Egyáltalán…nem is hiszem, hogy képes lennék eléállni és egyszerűen fölhozni a témát, annak ellenére, hogy még mindig nagyon sokat beszélgetünk szinte mindenről a világon, de erről…kész lehetetlenség.-jelentem ki beletörődően.

*
zene:BP– Bad Day

outfit


’ Where is the moment we needed the most
You kick up the leaves and the magic is lost
They tell me your blue skies fade to grey
They tell me your passion's gone away
And I don't need no carryin' on
You say you don't know, you tell me don't lie
You work at a smile and you go for a ride
You had a bad day.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A sárkánytrágya jellegű napomat nem lehet már  fokozni. Nem elég hogy Dean megint edzést hirdetett, ráadásul dupla hosszúságút -amihez hozzáteszem  semmi kedvem-, még le is hordott mindennek, mikor szóvá tettem a dolgot. Bahhh, még én éreztem rosszul magam most is amiért nekem esett hisztizve. Komolyan azt hiszem, vagy megjött a havi baja vagy kicsit túlpörög mostanában. Nem tudom eldönteni melyik a rosszabb. Plusz, csak hogy még jobb legyen a dolog, ebédnél a bagoly, amely persze nekem hozott levelet, a húgomnak dobta be a postát. Kegyetlen dühös lettem, mert így mostmár tudja hogy Lyanával levelezek. Aztán remélve hogy a levél majd gyógyír lesz a lelkemre lelkesen kihagytam az svk órát, tuti ami sicher... de kár volt ellógni. Nemhogy kurtafurcsa és rövid volt a válasz amit kaptam, még totálisan rossz hírekkel is szolgált. Szóval most kissé elegem lett az egész februárból. És mindennek a tetejében még a vacsoránál megkaptam a nyakamba Belby legújabb csámcsogó pletykahíreit. Persze mindezt Parkinson tolmácsolásában, aki lelkesen ecsetelte jó baráthoz híven, hogy milyen új sztorik keringenek rólam. Meg az amnéziámról. És a Mungóról.  Na ez a három összességében pedig párosítva egyetlen emberhez vezet. Clementine Banks-hez. Nem tudom örüljek-e vagy sírjak, hogy ennyit ért a segítőkészsége. Hisz azt a vacak receptet azóta se használtam fel és nem is akarom továbbra sem. Minden esetre kissé dühösen túrok bele a hajamba, miközben átvágok a vihogó lányseregen. Talán ötödévesek lehetnek, de rájuk se figyelek. Lekérdeztem Dean-t merre járnak a hetedévesek a nap ezen szakában, mert mégiscsak prefektus és volt oly segítőkész hogy benyögte az információt nem pedig elküldött Merlin távolabi sírjának a végébe... Szóval most a rúnatorony felé menet lökök fel két elsős forma gyereket. Valamit dörmögök az orrom alatt, ami sok mindennek betudható, csak épp kedves dolognak nem. Az egyik mintha megismerne, mert mintha kiáltana is nekem, de oda se figyelek. Csak mikor befordulok a folyosón jut eszembe, hogy lehet Patrick volt az. A kissrác a mézesfalásból.  Ah, mindegy, most fontosabb dolgaim is vannak, mint a cukoltúladagolás. Mondjuk Clem számon kérése.
A  rúnatorony aljához  érve pillantok az órámra, és rájövök hogy van még öt perc. Fene vigte el! Kipillantok az ablakon és összefűzöm a kezem magam előtt. Állam megfeszül a dühtől. Mekkora egy szar nap! Komolyan, hihetetlen hogy ezt még lehet tetézni.
Mert hát tessék, itt állok és várom a lányt, hogy mint egy ostoba apuka szerepbe tetszelegve kikérdezzem a tetteiről. Tutira ő volt, már nem tudhat a dologról...
Igazából nem vagyok teljességgel biztos benne hogy ő fecsegett, főleg hogy külön meg is kértem rá, de....minden összevág. Túlzottan is. És ez alapvetően talán máskor annyira nem érdekelne. Ám most... most minden összejött. Érzem, hogy kezdek megfulladni saját életem hullámai között. És még csak egy normális levélhosszúságot sem remélhettem La Clair-től sem. Én balga meg még készültem erre az ostoba valentin-napi marhaságra!
Unottan dőlök neki az ablakpárkány szélének és nézem a kertnél ücsörgő diákokat. Itt az alapítók folyosóján csend honol. Mindössze a fejetlen kígyóval szemezhetnék, de nincs kedvem hozzá. Egyre jobb az idő, és ez legalább jó kedvre deríthetne. De... nem. Nem megy. Főleg mert, minden második diák valami szívecskés lufit vagy ostoba giccses konfettit cipel magával. Lelkesen. A legdurvább talán az a szemüveges kiscsaj volt, aki egy halom szerelmi bájitalt cipelt a lépcsőn lefelé. Egyet kettőt szét is tört a folyosón az arra járó fiúk pedig mind mint egy zombi kezdték el követni. Persze igyekezett csábos mosollyal megigézni még engem is, de inkább halálfélelmem lett... és a hosszabb kerülőutat választottam a bájitalórához, aminek következtében jól el is késtem...
S mintegy gondolataim végszavára kitárul az ajtó. A nyakam nyújtom, hogy kivegyem belőle Banks arcát, de nem látom. Mi a francért kell mindig tetűlassúnak lenni? Biztos ő is amolyan stréber buzgómócsing fajta, aki lelkesen bevállalja a plusz házikat. Azért áll ilyen jól a hugrabug.... Még jó, hogy leadtam a rúnatant és búcsút mondtam az aurori pályától. Ahogy bepillantok és meglátom a varázslattal kivetülő jeleket, amik lassan elhalnak a szemem láttára, összeszorul a gyomrom. Hihetetlen, hogy ennyi minden vackot meg lehet jegyezni... képtelennek érzem rá magam jelenleg pedig állítólag anno egész jól ment. Minden esetre nem bánom hogy nem kell bemennem a terembe.
Gyere már...
Hol vagy?
Megdörzsölöm az arcom fáradtan, miközben cinikus mogorvasággal figyelem a diákokat. Elsősorban az ajtóban megjelenő újabb és újabbakat. Fel se tűnik, hogy az egyik lány a pulcsim zsebébe csúsztat egy cetlit....
Amint meglátom a lány arcát, mozdulok mint a fogó a cikeszre. Átvágok a tömegen, odébb tosszantok pár ártatlan lelket, akik persze nem veszik jó néven a széles vállaimat, és a könyökénél fogva kapom el. Erőteljesen de nem fájdalmasan kormányozom az egyik csendeseb sarok felé az ajtótól minél távolabb. Nem szólalok meg, mert a harag tolul fel bennem újra. Vajon tényleg ő tette? Nem tudom, ahogy megszólalni se bírok egyelőre. Mindössze vészjósló szemeket meresztek rá pár percig. Aztán egyszer csak, magam sem tudod hogy, de kibukik belőlem a kérdés.
- Te tetted? -
Semmi helló, szia, mizu.... mindössze a nyers határozott vakkantás, ami csöppet sem barátságos. Még leplezem a belsőmet mardosó csalódottságot. De hogy meddig tudom az jó kérdés. Félek, a tekintetemből már most is kiolvashat belőle egy szemernyit...

[- Hééé!]

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Hééé!
Nagyjából ez az első instant reakcióm arra, hogy szinte még ki sem teszem a lábam a rúnaismeret teremből, még el sem tettem a kezemben szorongatott tekercs pergament, amin a visszakapott, utolsó beadandónk van, és még csak be sem fejezhettem a mondatot, amit lelkesen magyaráztam Clarának, de Mathias Montrego máris karon ragad, és olyan lendülettel húz maga mögött, hogy nem sok esélyem van ellenállni a dolognak - Mit csinálsz?!
Nyilván most megint valami abszolút váratlan dolog fog történni, ami már eleve rosszul kezdődik. Pedig január óta végre semmi hülyeség nem történt velem! A kis Mungó-beli incidens után sikeresen megszereztem a receptemet, (sikeresen járok Madame Pomfreyhoz azóta is), sikeresen visszaértem a suliba, és azóta minden úgy megy, ahogy velem egyébként is menni szokott. Járok az óráimra, kávé után sóvárgok reggelente, a legtöbb időmet a könyvtárban, vagy napsütéses napokon az udvaron töltöm, meg javarészt a Hugrabug klubhelyiségében a barátaimmal, akiknek száma, mint ahogy azt korábban sejtettem is, valóban nem bővült ki Mathias Montregóval. Talán az a kelleténél furcsább is lenne. De épp ezért megmagyarázhatatlannak találom, miért esett így nekem. Na, nem a szó legszorosabb értelmében, de azért elég durván üdvözöl, ha nála ez annak minősíthető…

Jobb híján hát igyekszem nem hasra esni a saját lábamban, ahogy igyekszem lépést tartani az ő tempójával. Így találom magam a folyosó egy félreeső részén, és szemben a nem kimondottan boldog ábrázatával. Azért szociálisan elég érzékeny embernek tartom magam, vagyis jó eséllyel be tudom azonosítani, hogy ó, igen, Montrego arcán nem a boldog viszontlátás örömét látom, hanem valami egészen mást, ami tökre remélem, hogy nem nekem szól. Mert ha hiszek annak, amit látok, akkor de, Montrego pont úgy néz ki, mint aki dühös rám, de nem tudom, hogy lehetne dühös, na meg miért lehetne dühös valakire, akivel úgy egy fél hónapja egy árva szót sem váltott. Azért abban szintén elég biztos vagyok, hogy semmit sem csináltam, amivel ilyesmire okot adhatnék, úgyhogy már előre érzem: ez nem lesz egy kellemes, sem kedves beszélgetés.

Kellemetlen gyanúmat éppenséggel az is alátámasztja, amit mond - Neked is szia, úgy egyébként – jegyzem meg csak halkan az orrom alá mormogva, a rend kedvéért. Lehet, hogy nem én vagyok a világ leghatározottabb, és legönérzetesebb embere, de azért nem is egy utolsó nyomorék vagyok, aki most megszeppenve fog nézni rá, és elfogadni mindent, ami itt történni fog. Nem kimondottan vagyok olyan hangulatban. Kimondottan nem szeretem az évnek ezt a részét, mindenki mintha egy kicsit megbolondulna (a jelek szerint Mathias is), és abszolút elfelejtenek rendes emberek módjára viselkedni, meg odafigyelni egymásra… nem szeretem, amikor mindenki totális holdkórossá változik. Persze, mondhatnátok, hogy én meg folyton holdkóros vagyok egy kicsit, de az szerintem egészen más dolog…
- Mi? Mégis mit? – kérdezek vissza kicsit duzzogva, miközben lefejtem a könyökömről az ujjait - Egyébként nem tartom valószínűnek, hogy bármit is „tettem”, ami érintene téged, de azért nem ártana, ha ennél specifikusabban kérdeznél… - mert hogy, ugyebár, és ahogy az talán neki is leesik: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy miről beszél, és ettől meg én sem vagyok éppenséggel boldog.