Oldal nyomtatása - Az alapítók folyosója

Aila Faye Clarce-nak

Annyira vágytam már rá, hogy összeszedjem a haverokat a hétvégén, és leigyuk magunkat valahol, egy eldugott helyen, melyről senki nem tudott rajtunk kívül. Nagyon szükségem volt az agyam kiürítésére, habár egyértelműen nem ezt lehetett nevezni a dolog legegészségesebb módjának. Mindegy. A külvilágot kizárva bandukoltam, még ezt az idegesítő kopogó hangot, amit a cipőm talpa és a padló érintkezésé kreált is el kellett viselnem. Legszívesebben levettem volna mindkét darab fekete, kényelmetlen, szorító, irritáló fűzős démont, majd kihajítottam volna az első ablakon, amivel utam során találkoztam. Egy pillanatra letekintettem a lábaimra, s eljátszadoztam a gondolattal.
~ Hülyeségeken agyalsz, Sadler.~ gondoltam, miközben megigazítottam az egyik hajtincsemet, pár másodpercre rá pedig megvakartam a tarkómat. Összpontosítanom kellett volna elsősorban a tanulmányaimra, hiszen nem soká durván beindulnak majd a dolgok. Annyira tudtam már az egész kimenetelét! Semmit nem fogok csinálni a szabadidőmben, elhalasztom az összes tanulásra felhasználható időmet, merengek az unatkozásomon, a létezésem értelmén, de túlságosan lusta leszek bármit tenni az események pörgésének érdekében. Aztán jön a gázos időszak, mindent egyszerre akarok a fejembe sűríteni, jó lesz, ha a megszerzett információk egyötöde valahogy megmarad az emlékezetemben, s a végén mindenből épphogy átcsusszanok. Az a rohadt szerencse! Még a teljes padlóra kerülés élményétől is megfoszt, nehogy komolyan át kellejen gondolnom a jövőmet, mert akkor talán elhatároznék magamban némi összeszedettséget. Lelkileg valahol a béke ülepe és a bolygó magja között keringtem, ráadásul összevesztem Ailával... Jajj, az a lány! Kedveltem őt, tényleg. Azok közé az emberek közé tartozott, akikben megbíztam, akik be tudták lopni magukat valahogyan a szívembe. Fiatal kora ellenére, habár állítólag a lányok előbb érnek, nagyszerű rálátása volt az életre, a világra. A gyógyítással kapcsolatos ambíciói példa értékűek, mélyen tiszteltem őt értük. Nehéz időszakon ment át, valószínűleg még mindig azt teszi, ámbátor mindannyiunkat értek komoly veszteségek. Én megértettem, hogy eszméletlenül fájó dolgokkal kellett szembenéznie, hogyha lehetett volna és engedte volna, jó barát módjára akartam segíteni neki, támaszává válni. Persze van, amikor muszáj egyedül harcolnunk. Mégis... Megbántott. Amennyiben valaki, akkor ő tudhatta, legalábbis sejthette az érzelmeimet, amiket Kate iránt tápláltam. Miért? Miért mondta hát azt, amit? Egy kósza ismerősnél ezt egyáltalán nem lettem volna hajlandó megbocsátani, valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ő más kategória, mert valamilyen szinten szerettem, ami megbonyolította ezt az egész szituációt. Nem tudtam eldönteni magamban, miként leszek képes ugyanúgy tekinteni Ailára, akárcsak az incidens előtt. Elveszíteni egyáltalán nem kívántam, hiszen olyan korszakban voltunk, midőn a barátok elengedhetetlenek, szükség volt rájuk. Jöhetnek még rossz dolgok a jövőben. De, valahogy nem akaródzott egy légkörben tartózkodni vele ezt követően. A Sors idióta humorérzéke, pont velem szemben jött. Láttam a hosszú, élénkvörös hajkoronáját, egy pillanatra a halvány szemeit. Mégis, ahogyan elhaladtam mellette, a másik irányba tekintettem, mintha észre sem vettem volna. Mi okból csináltam? Gyűlöltem magam érte, gyűlöltem a dacos sértődöttségem érzetét.

Alfred Sadler

Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
De nem leszek - csak ennyit tudhatok
Előre biztosan, de semmi mást,
Így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd.

Csodálatos dolog az emberi agy és annak össze, vagy épp össze nem hangoltsága a testtel. Az utóbbi időben gyakran megtörtént velem, hogy míg valamilyen aránylag monoton tevékenységet végeztem, például írtam, a tudatom egyszerűen megszűnt. Furcsa helyzet, hiszen betűket vetettem a papírra, gyakran volt rá példa, hogy még beszéltem is, mégsem tudtam néhány perccel később felidézni, hogy mit is mondtam vagy írtam le. Egy átkozott szóra sem emlékeztem.
Kezdtem úgy érezni, hogy a bennem gyűlő stressz komolyan befolyásolhatja a teljesítőképességem és ez még az időről-időre beálló „üres” időszakoknál is jobban megrémisztett.
Sajnálatos módon azonban voltak még problémáim ezen kívül is. Általános szorongás kezdett jellemezni, amit természetesen elfojtottam, de a nyugalom álarca kezdett lefesleni arcomról.
Ezutóbbi miatt pedig kezdtem észrevehetően szétszórt, frusztrált vagy éppen passzív-agresszív reakciókat produkálni. A helyzet a múlt hét folyamán vált kezelhetetlenné, mikor is egy adott pillanatban minden dühömet és zavaromat egy kedves barátomra zúdítottam, aki csupán némi megértésre és a véleményemre volt kíváncsi egy adott témával kapcsolatban. Alfred Sadler rosszkor volt a lehető legrosszabb a helyen, a detonátor közelében foglalt helyet, így esélye sem volt elkerülni a bekövetkező robbanást. Jelenlegi józan gondolkodásommal el sem tudom képzelni, hogy mondhattam azt a szörnyűséget, ami végül elhagyta a számat! Bizonyára normális, hogy vannak pillanataim, mikor egyenesen zavar a társaság, még ha ennyire limitált is, emellett az sem ritka, hogy szarkasztikus reakcióim gúnyossá vagy sértővé válnak, de ennyire még sosem engedtem el magam. Azt sem érzem túl jó mentségnek, hogy ezer meg ezer dolog kavarog bennem és, hogy az Alfreddel való beszélgetés számomra érzékeny témát érintett, mindenesetre nem viselkedhetek így. Nem mondhatom azt valakinek, aki fontos számomra, hogy problémái irrelevánsak, elhanyagolhatóak érzései pedig ostobák és fel kéne hagynia a folytonos agonizálással!
Pláne abban az esetben nem állíthatok ilyeneket, mikor magam is hasonló állapotban vagyok.
Bizonyára ő is érzékelte mennyire hóbortos és feszült vagyok az utóbbi időben, hiszen rá is kérdezett, de én ugyanazt tettem, amit ilyen helyzetekben, ugyanazt, amit apám halálakor is, magamra erőltettem kiegyensúlyozottság látszatát.
Alfred immár több, mint egy hete nem beszél hozzám, valamint úgy kerül, mintha maga lennék a pestis. Éppen ez jár a fejemben, mikor meglátom a folyosón. Szégyen vagy nem szégyen, de hiányzik a barátsága, a sajátos gondolatvilágával, meg a nemtörődöm viselkedésével együtt. Ennek ellenére borzasztóan szeretném hanyagolni ezt az ügyet, de nem leszek tőle nyugodtabb, hogy toxikus viselkedésem már csöppnyi baráti köröm létét is veszélyezteti, így mikor fejét elfordítva elhalad mellettem hatalmasat sóhajtok és utána fordulok.
-Alfred!-szólítom meg beszédhangosan, de nem kapok semmiféle reakciót.
-Alfred!-kiáltok rá, de ezzel is csak azt érem el, hogy megtorpan, így megadóan odasétálok hozzá.
-Szánnál rám néhány percet?-kérdezem halk, bizonytalan hangon.

Aila Faye Clarce-nak

Talán csak én voltam rossz barát? ... Egy időben ezen is elgondolkodtam. Lehet, hogy nem vettem észre mindent, ami Ailával történt, kezdtem elképzelhetőnek tartani, miszerint tényleg megváltozott, s én nem bizonyultam eléggé figyelmesnek, hiszen észrevételemen kívül esett a dolog. Jobban oda kellett volna figyelmen rá? Mivelhogy, egy igazi barátnak feltételek nélkül muszáj volt szeretnie a másikat, alkalmazkodnia hozzá, igazodni a személyisége megmásulásához, elvégre még fiatalnak számítottunk, a velünk történő események komoly befolyással voltak ránk. Mégis, valahogy elképzelhetetlennek tartottam az egészet. Kristály tisztán élt a kép az emlékezetemben, amikor Aila kiborult, a képembe vágta azokat a dolgokat. Sajnos, azt nem tudtam átérezni, milyen lehetett elveszíteni egy fontos családtagot, azonban képes voltam felfogni az apa nélküli élet nehézségeit. Vajon hogyan reagáltam volna, amennyiben az ostromkor úgy kerültem volna szembe saját édesapámmal, hogy előtte kellemes kapcsolatot ápoltunk egymással? Inkább mellőztem is az ezen való rágódást. Mégis, Aila ily könnyedén túltette volna magát minden eseményen, gyászon, fájdalmon? Csak úgy hátrahagyta a kellemes emlékeket, a közös pillanatokat, lezártnak tekintve egy időszakot, mint amikor valaki kiolvas egy könyvet, utána a polcra teszi, s elő sem veszi soha többé? Annyira valószínűtlennek tűnt. Tisztában voltam vele, miszerint a Katere utaló megnyilvánulása olyan hangvételben távozott tőle, mintha az én gyengeségemnek rótta volna fel a szerető emlékek gondozását. Ilyesfajta gondolatok rohamozták meg a fejemet, kívülről egy távolinak tűnő zaj, pajkos szellőként elsuhant mellettem, majd még egy kiáltás. A lábaim a földbe gyökereztek, a padló lehúzott magával, akár egy is lehettem volna a folyosó szobraival. Ismertem ezt a hangot, a csengését, a színét, a dallamosságát. Meglehet, csupán ettől a felismeréstől, vagy a saját nevemnek kibogarazásától a hangsorokból, de hevesebben kezdett verni a szívem. Éreztem, ki akart ugrani a torkomból, alig tudtam egy hatalmas nyeléssel visszafojtani. Kopogó lépéseket észleltem, melyek egyre közeledtek. Valahogy másképpen hatott, mint amikor én robogtam át a kastély korridorjain, ezek megnyugtató, finom ütemességgel követték egymást. Mikor végleg abbamaradtak, a táskám súlya elviselhetetlennek tűnt a vállamon, ezért egy laza mozdulattal a padlóra ejtettem azt, mégsem szabadultam a teher nyomásától. Lassan fordultam meg, egy pillanatra beletekintettem a halvány íriszekbe, viszont a másodperc tört része alatt odébb kaptam a pillantásomat.
- Szia, Aila...- préseltem ki a szavakat ajkaimon, szinte már halotti csendességgel. Sehol nem találtam a határozottságomat. Hogyha kellett volna, inkább száz sötét varázslóval szaladtam volna szembe egyedül, ám az érzelmeim rohamát egy lélegzetvételnyi ideig sem bírtam ki. Megköszörültem a torkomat, ezzel valamiféle torokfájást színlelve, ami igencsak átlátszó lehetett.
- Igen, természetesen. Miben lehetek a segítségedre?- kérdeztem, immáron szigorúbbra véve a hangsúlyomat. Nem olyan kérdés volt ez, mint mikor valaki baráti módon kívánt a másik szolgálatára lenni, sokkal jobban hasonlított valamiféle hivatalos eljárásra.
- Remélem, nem az agonizálásommal kapcsolatban szeretnéd kifejteni a véleményedet, meeeert azt megértettem a múltkor is.- tettem hozzá, habár ezt a mondat kimondása után egyből meg is bántam.

Alfred Sadler

Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
De nem leszek - csak ennyit tudhatok
Előre biztosan, de semmi mást,
Így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd.

Elképzelhető, hogy ennek a napnak a fénypontja az lesz, hogy Alfred egyáltalán hajlandó rám nézni, még akkor is, ha a szemkontaktus mindössze egy másodperc törtrészéig tart. Meg tudom érteni, hiszen, ha a helyében lennék én is sokkal szívesebben pihentetném tekintetem a másik cipőjén, a padlón vagy nagyjából bármi máson, ami elég távol van ahhoz, hogy kicsit kiszakítson a helyzetből. Gondolatban meglapogatom a saját hátam, úgy néz ki az utóbbi időben mestere lettem annak, hogy minél érdekesebb helyzetekbe hozzam magam, elsőnek ott volt a nyári kalandom, most meg ez itt. Nem tudom hány dolog jöhet még, amit egyszerűen képtelen leszek a helyén kezelni.Vajon egy idő után abbamarad ez a furcsa pechszéria vagy most már egész életemre ilyen patetikus maradok? Nem igazán hiszek Istenben, de az utóbbi időben kezdem azt hinni, hogy amennyiben létezik, nem vagyok neki túl szimpatikus. Ebben az aspektusban pedig Isten nagyon hasonlóvá válik Alfredhez, akinek már a köszönésében sem fedezhetek fel túl sok szívélyességet.
Torkát köszörüli és nagyjából olyan arcot vág, mintha egy délután alatt mészároltam volna le az egész családját…nos ez rossz hasonlat, nézzük a jó oldalát, legalább az ő családját nem tettem tönkre, csak és kizárólag a sajátomat.
A hangnem, amit velem szemben használ borzasztóan zavarba hoz. Sosem voltam olyan galamblelkű leány, akit különösebben megrázott, ha nem képezte mindenki életének fontos és kellemes részét, de azért szembenézni a ténnyel, hogy már egyik közeli barátom sem örül a jelenlétemnek, kezdett elszomorítani. Cinikus megszólalása pedig csak elmélyítette bennem az érzést, minek hatására magam is inkább fekete lakkcipőimet kezdtem mustrálni.
Ami azt illeti éppen meg akartam kérdezni, hogy milyen mértékekig viszolyogsz tőlem, de azt hiszem ezt már kérdés nélkül is képes vagyok földolgozni.
Eddig egészen remekül csinálom ezt a bocsánatkérősdit, márha egy ilyen szituációban pozitív hatást fejt ki, hogy a szarkazmusra szarkazmussal reagálok. Belegondolva még mindig megvan rá a lehetőségem, hogy sarkon forduljak és a továbbiakban úgy tegyek, mintha ez a beszélgetés vagy az ezt megelőző meg sem történt volna… Ha ezt teszem, akkor követem ugyan a rögzült magatartásformát, amit általában, de megint csak magam mögött hagyok egy megoldatlan problémát. Abból pedig már így is van minimum egy, méghozzá egy egészen nagy.
-Szeretném, ha tudnád, hogy …-kezdek bele a mondatba, miközben egyik hosszú, hullámos tincsemet kezdem csavargatni-…hogy a legutóbbi beszélgetésünk alatt elhangzott dolgokról…nos korántsem az a meggyőződésem, amit kinyilvánítottam.
Szégyenteljes, hogy a koromhoz képest meglepően magas intelligenciámmal és fejlett szociális érzékkel megáldva képtelen vagyok egy normális mondatot összehozni vagy egyszerűen csak kibökni, hogy sajnálom. Elképzelhető, hogy egyszerűbb lenne rendeznem a kapcsolatunkat barokk körmondatok nélkül.

Aila Faye Clarce-nak

Azt hiszem, nem számított volna túlzásnak, amennyiben abban a szent pillanatban azt mondom, a feszültséget szinte tapintani lehetett közöttünk. Erre soha nem volt még példa idáig, engem is eléggé furcsán érintett. Hirtelen úgy éreztem, mintha a folyosón lévő szobrok minket szemléltek, hallgattak volna. Meglehetősen furcsa érzelmek kavarogtak bennem, egyik pillanatban összeszorult a gyomrom, majd a következőben elöntött valamiféle harag. Mégis, magam sem igazán tudtam megfogalmazni, kire irányult valójában a dühöm? Ez a lány, annak ellenére, hogy megbántott, elém állt, s már abból a fél másodpercnyi tekintet találkozásból sem támadó szándékot véltem felfedezni. Én pedig itt álltam, akár az a bizonyos a lagziban, megdermedve, az idegtől kissé remegő kezekkel, melyeket egy laza mozdulattal csúsztattam a zsebeimbe. Hidegnek éreztem őket, mégis izzadtak. Érzéketlen, rideg szavakkal kezdtem bombázni előzőleg, és a következő percben szinte képtelen voltam eldönteni, megérdemelte-e? A megnyilvánulásomra való feleletéből következtetve, csupán megerősítettem benne a hitet, miszerint ellenszenvesnek találtam őt. Valójában ez nem így volt... Esküszöm, legalább egy tucatnyi válasz lehetősége futott akkor át az agyamon, amiket erre válaszolnom lehetett volna. Akaratlanul kinyíltak ajkaim, viszont egy hang nem sok, annyi sem távozott közülük. A saját dacom fojtogatta a torkomat, az idióta büszkeségem tekert csomót a hangszálaimra. Vagy, cselekednem kellett volna? Némán megölelnem őt, azután mindent elfelejteni. Kétségeket tápláltam iránta, hogy egyáltalán értékelni tudta volna a szándékomat. Azt persze semmiféleképpen nem voltam hajlandó elfogadni, miszerint belenyugodott az egész szituációba, s legközelebb már csak köszönés nélkül elmegyünk majd egymás mellett, akár két idegen ember egy zsúfolt utcán. Mélyen bólintottam egyet, amikor meghallottam az utolsó mondatát, elidőztem rajta, ahogyan a hajtincsével kezdett babrálni. De, egyszerűen újból kést döfött belém a múltkori megnyilvánulásának emléke. Hogyan lehet elengedni a fájó dolgokat?
- Tényleg? Pedig pont úgy hangzott!- tört ki belőlem, előzetes jelzés nélkül érkezett indulatból, összeszorítva szemhéjaimat. Tessék, megint! Undorítóan viselkedtem, szegény lány próbálta jóvá tenni a múltban történt baklövést, cserébe nekem előjött ez az énem. Én nem ez az ember voltam, nem is akartam ez az ember lenni. Hová tűnt minden józan eszem, együttérzésem? Mióta voltam ennyire vad, dühös, bántó?
- Ne...- kezdtem bele, útközben elindult a kezem Aila válla felé, mikor észleltem a tudatalattim által megindított mozdulatot, visszakaptam a végtagomat, beletúrtam vele a hajamba a tarkómnál. Újabb sóhaj. El akartam kergetni mindenféle rossz érzést, kifúni a mérget, amely a szívemet sorvasztotta.
- Ne haragudj, én csak... Bunkó voltam.- végre kimondtam. Íme, bekövetkezett a nagy önfelismerés pillanata. Furcsa, ám elküldeni a saját személyiségemet valamiféle melegebb éghajlatra, megnyugtató hatással volt rám.
- Tudom, vagyis öhmmm, természetesen nem tudhatom pontosan mi az, amin keresztül mész mostanában, Aila. Éééés, ha hanyagolnád néha a társaságomat, akkor mondd meg nyugodtan, csak... Ne úgy, mint a múltkor, rendben? - kérdeztem tőle, immáron sokkalta barátibb hangvételben, selymesebb szavakkal. Valami mégsem hagyott nyugodni az egész kapcsán, ezért kérően néztem a lány szemeibe.
- Őszintén, ugye nem tartasz annyira reménytelennek? Kissé aggodalomba ejtett, amit mondtál.- ennek a mondatnak a végére még egy halvány, szomorkás mosolyszerű izét is kitűztem.

Alfred Sadler

Ha valakinek olyan barátja van, mint én, minek neki ellenség?

Ahogy fölemeltem a fejem és Alfred arcát kezdtem el pásztázni ,úgy vettem észre, hogy az érzelmei szinte folyamatosan váltakoznak. Arckifejezése gyorsan és nagymértékben változott, ami egyrészt érdekes volt számomra,másrészt inkább ijesztő. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy legalább olyan feszült, mint én, ha nem feszültebb. Ha puszta frusztrációval lehetséges lenne áramot fejleszteni, kettőnk képes lenne ellátni egész Londont… Szerettem volna már véget vetni ennek az állapotnak, de úgy tűnt Alfred egyenlőre nem osztja a véleményemet, ez abból derül ki számomra, ahogy hozzám beszél. Először nem is tudom mire vélni a reakcióját, azt hiszem eddigi életemben már sikerült néhány embert vérig sértenem, de még senki sem förmedt rám úgy igazándiból. Korábbi megszeppent állapotomat düh és sértettség váltotta fel.
Ezekután jogosan gondolhatná bárki, hogy vajon miért áll éppen nekem feljebb, de nem tudom megmagyarázni, reakcióm teljesen önkéntelen és a hangnem is, ami megütök.
-Elismerem, jó? De sajnálom is! – mondom kicsit erélyesebben mint korábban akartam, még véletlenül sem akartam ilyen érzékenynek tűnni, de hamar korrigálom a hibám és visszaerőltetem a nyugalmat az arcomra, bár ujjaimon látszik, milyen ingerült vagyok, hiszen szoknyám alját kezdem gyűrögetni.
-Nem állt szándékomban megsérteni téged, egész eddig ezt próbáltam a fejedbe verni. Tudom, hogy sikerült és, hogy igencsak elbaltáztam a dolgokat, és ha ezért szörnyű embernek gondolsz teljesen igazad van.-fejezem be a mondatot a szokásos stílusomban, komolyan de szenvtelenül, ám tekintetemben könnyen észreveheti mennyire sajnálom, hogy így viselkedtem vele.
Szavaim hatással voltak rá, ugyanis felém nyújtja a kezét, végül mégsem érint meg, aminek kifejezetten örülök. Sosem szerettem, ha megérintenek, azt meg pláne nem, ha ezt olyankor teszik, mikor egyébként is felfokozott idegállapotban vagyok. Bunkónak nevezi magát, mire helytelenítően megrázom a fejem. Nem gondolom, hogy az lenne, hiszen nem szoktam goromba vagy neveletlen embereket megtűrni a közelemben.
-Ez nem igaz. Jelen esetben éppen én voltam a faragatlan.
Szörnyen szégyelltem magam, hiszen nem jellemző rám az ilyesfajta viselkedés, a fenti példa pedig ékes bizonyítéka annak, hogy még bocsánatot sem tudok megfelelően kérni, nem mintha eddig nagy szükségem lett volna rá. Nem hiszem, hogy eddig bárki életében sok vizet zavartam volna. Ez az eset viszont remekül rávilágít néhány alapvető hiányosságomra.
Megnyugtat, hogy Alfred hanglejtése és tartása is megváltozik, ahogy beszélni kezd, nem is beszélve a mimikájáról, ami már nem azt sugallja, hogy a továbbiakban verbálisan le akar majd hányni. Megengedek magamnak egy szánakozó félmosolyt is.
-Nekem kellett volna tudnom…pontosabban sejtenem, hogyha ekkora tapló vagyok, az nem hogy nem oldja meg a problémáimat, még újabbakat is generál. Azt pedig remélem tudod, hogy nem a társaságoddal van baj, csak, mint észrevehetted…néha nem vagyok a saját helyzetem magaslatán.
Nehéz ezt így kimondani, pedig az egyik legigazabb dolog, ami ezen a héten elhagyta a számat. Túl sok időt fordítok a gondolkodásra, ellenben lehet, hogy cselekednem kellene, mint, ahogy azt most is teszem, de időnként sajnos a bátorságom cserbenhagy. Alfred szavai méginkább bűntudatot keltenek bennem, szomorkás mosolyát nehezen viselem, inkább elkapom arcáról a tekintetem.
-Ha kettőnk közül valaki itt reménytelen, akkor az részben finn, vörös hajú és éppen nagyon idétlenül érzi magát.-állapítom meg lágy, kedves hangon.
-Tényleg nem úgy gondoltam, gyászolsz és ez a lehető leghelyesebb dolog, amit csak tehetsz, inkább örülnöm kéne, hogy máris az elfogadás szakaszában jársz, én pedig ahelyett, hogy segítettelek volna, elmebeteg módjára viselkedtem.
Újabb bűnbánó pillantást vetettem rá, örülhetek neki, hogy egyáltalán hajlandó volt szóbaállni velem, a megbocsátása pedig, annak ellenére, hogy sosem jellemezte haragtartás, valóságos csoda-

Aila Faye Clarce-nak

Azt biztosra le mertem volna fogadni, hogy még soha életemben nem láttam Ailát úgy kitörni, mint azután az esemény után, hogy annyira durván nyilvánultam meg előtte. Egy pillanatra biztosan megállt bennem az ütő, s valószínűleg elkerekedett szemekkel bámultam a lányra, mint akkor, amikor elsős koromban először pillantottam meg egy szellemet a kastély falain belül. Ez valamilyen szinten még pozitívumként is felfogható volt, elvégre csak olyan ember tudott nagyon kihozni a sodrából egy másikat, akivel az adott, dühbe guruló személy törődött. Persze, ezen az alapon elindulva, saját magamhoz térhettem volna vissza... A hollóhátas leányzó a szoknyájával kezdett babrálni, ameddig bennem éppen az érzelmek játszadoztak fogócskát. Végül is, kezdett minden a helyére rázódni, legalábbis nagyon úgy nézett ki. A fejembe próbálta verni. Nos, igen. Sikerült felismernem önfejűségem és makacsságom "virágzó" kapcsolatát a kijelentésben, ugyanis bizonyos esetekben valóban teljesen hülyén tudtam viselkedni, s csudán későn vettem észre, az önnön védelmemre felhúzott falak lassan, de meglepő pontossággal nyomtak össze egy idő után. Furcsa, de bizonyos értelemben még örültem is ennek az egész szituációnak, ugyanis a barátaim tudták leginkább felnyitni a szememet, mások véleményére túl keveset adtam. Aila elkezdte önmagát becsmérelni, pedig nem kellett volna. Tudtam, nem szándékosan sértett meg akkor, teljesen elegendő bizonyítékát adta ennek azzal a cselekedetével, hogy megkísérelte helyrehozni a dolgot. A megbocsátás mindig nehéz, ezt éppen elégszer tapasztaltam, ettől függetlenül sokkalta kellemesebb érzést biztosított, mintsem értelmetlenül táplálni valaki iránt a haragot.
- Tudod, az ilyen dolgokhoz két ember kell. Nem tartalak taplónak, vagy faragatlannak, és eddig sem tettem. Rosszul esett a megjegyzésed, az tény. Viszont, nagyobb tekintettel lehettem volna a te problémáidra, az eseményekre, amiket megéltél. Elvégre, valahol itt lehet elrejtve a barátság kulcsa, nem gondolod? A kölcsönös megértésben.- fejtegettem a véleményemet. Jó érzés volt, hogy egyre inkább úgy látszott, elsimult köztünk ez az ügy. Nagyon nem szerettem rosszban lenni a közeli ismerőseimmel, Aila pedig egy értékes hölgyemény volt számomra. Hatalmas szikla zuhant le szívemről, és egyszerre a sok fárasztó morcosság nem tűnt másnak, mint egy terhelő történet, melyet könnyedén a kukába hajíthattam, amiért hálás voltam.
- Ha engem kérdezel, eszméletlen bátran viselkedtél. Sokat jelent számomra, hogy hajlandó voltál nyitni az irányomba, visszaterelni a józan eszemhez. Látod, néha olyan vagyok, akárcsak egy durcás óvodás.- ismertem be. Azok a szavak, amiket ezelőtt mondott, valóban melegséggel töltötték el a lelkemet. Ő tényleg ismerte a helyzetemet, elismerőnek tartotta, amiért Kate emlékét a lassú, tiszteletteljes gyász keretein belül próbáltam ápolgatni, s végül, talán egy napon majd elengedni őt, megőrizni annak a csodálatos embernek, aki valójában volt. Egyelőre gyenge voltam hozzá, még korántsem éreztem magamat késznek rá.
- Hmm, akkor azt hiszem, meg kellene alapítanunk a reménytelenek klubját! Mit szólnál hozzá? Mindig szolgálnának fel ízletes teát, és persze lenne sajtburger.- kezdtem bele a poénnak szánt felvetésembe, miközben komolyan töprengő arccal a plafont vizslattam, megvakartam szőrös államat, ahogyan a nagy bölcsek szokták.
- Laza zenét hallgatnánk, kibeszélnénk magunkból reménytelenségünk okait. Már csak egy megfelelő klubhelyiség kellene, ami illő az ilyen hangulathoz. Ötletek?- kérdeztem, azonban ezt már nem bírtam megállni egy furcsán magas hangszínűre sikeredett kuncogás nélkül.
- Néha azt hisszük, elég erősek vagyunk egyedül megbirkózni bizonyos dolgokkal. De, éppen te bizonyítottad be ma nekem, hogy a segítség elfogadása jó dolog.- tértem vissza kissé komolyabb témára, s egy elrejtett utalást adni vele Ailának. Természetesen nem állt szándékomban ráerőltetni semmit, kilábaltunk egy szakadékból, eszem ágában sem volt visszazuhanni.

Alfred Sadler

Ha valakinek olyan barátja van, mint én, minek neki ellenség?

Szörnyű dolog, de valamiféle megelégedéssel tölt el látni Alfred reakcióját, jogosan van meglepve, hiszen nem jellemzőek rám az ehhez hasonló kitörések, vagy legalábbis eddig nem voltak szokványosnak mondhatóak. Ez már a második ilyen esemény, amit van lehetősége átélni, de úgy gondolom ennek egyikünk sem örül. A kis jelenet után elszégyellem magam, visszatérek a tőlem megszokott viselkedésformához és a lehető legnyugodtabban nézek barátomra, aki ha minden igaz, épp megbocsátani készül, hogy a közelmúltban rettenetes hisztérika voltam.
Szavai megnyugtatnak, az pedig, hogy nem tart bárdolatlan baromnak, még örömöt is okoz, elmosolyodom, majd abbahagyom a szoknyám tönkretételét és felnézek rá.
-Igen, a barátság bonyolult kapcsolata valószínűleg úgy alakul ki, hogy egy intelligens, de nehezen szocializálódó egyed kerül egy makacs és talán meggondolatlan, de lényegesen rokonszenvesebb entitás közvetlen közelében-morfondírozom félhangosan, ahogyan szoktam. Alfred már megszokhatta tőlem az ehhez hasonló bonyolult és szükségtelen eszmefuttatásokat, ennek ellenére, még mindig ugyanolyan furcsán néz rám, ahogy az első alkalommal tette, közel másfél éve. Barátságunk nem mondható túl hosszúnak, de annál fontosabb számomra. Ő volt az egyetlen személy, akivel közelinek mondható kapcsolatot kezdtem kialakítani, Minnie és Morgan kivételével persze. Gyakran nem értettünk egyet, néha még vitatkoztunk is, hiszen nagyon különbözően éltünk és ennek megfelelően differensen is vélekedtünk a legtöbb dologról. Alfred sokkal lazábban kezelte a dolgokat, mint én, gyakran egyenesen figyelmen kívül hagyott olyan dolgokat, amik miatt nekem jó pár álmatlan éjszakát kellett elszenvednem. Valahol mélyen a sok fintorgás és esetenkénti kioktatás ellenére ezt nagyon is csodáltam benne. Az életemben éppen most kerültem olyan helyzetbe, ahol nagyon is szerettem volna kicsit könnyedebb lenni és nem túl gondolni vagy túlgondolni bizonyos dolgokat, helyzeteket. Az viszont jó kezdet volt ehhez az újonnan jött fesztelenséghez, hogy képes voltam eléállni a problémával és megoldást találni rá, nem pedig magamban mérgelődtem a saját ostobaságomon vagy kerültem tovább, ahogy eddig ő, engem.
A jelzőre, amit önmagával kapcsolatban használ halkan felnevetek, durcás óvodás? Na igen, néha valóban képes volt gyerekesen reagálni, ha számára kedvezőtlen szituációba keveredett.
-Tulajdonképpen örülök, hogy voltam rád valamilyen hatással…mégha nem is ez volt az eredeti terv-jelentettem ki. Valójában csak az a furcsa az egészben, hogy semmilyen terv sem volt, pedig a legtöbb ember, aki a közelemben kénytelen huzamosabb időt eltölteni, már jól tudja micsoda spekuláns vagyok, ha mások lelkivilágáról van szó.
Ötletére, ami a mi kis klubbunkat illeti már hangosan kuncogni kezdek, na igen, sajnálatos módon mindig is vevő voltam humorra, az övé pedig egészen tűrhető volt számomra.
-Ez pompásan hangzik, bár nem hiszem, hogy sokan szeretnék felvállalni szánalmasságukat, az anonimitást pedig nem valószínű, hogy képesek lennénk biztosítani…de azért megértő és szerető közösséget alakítanánk ki azoknak, akik legalább annyira javíthatatlanok, mint mi –tettem hozzá szinte azonnal, meglepő lelkesedéssel, amivel már Alfredot is megnevetettem, de következő mondata hallatán akaratlanul is elkomolyodtam. Ha mindössze az apám iránti gyászról lett volna szó még képes lettem volna megosztani vele releváns érzelmeim felét, de ezesetben volt itt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Idegesen a hajamba túrtam, aztán pedig sóhajtottam egyet.
-Ha ezzel finoman azt akarod megtudakolni, miért is vagyok komplett idióta az utóbbi időben..-kezdtem bele lassan. Igazándiból nem is tudtam, hogyan kellene megfogalmaznom a dolgot- akkor csak annyit mondhatok, hogy reménytelenségem oka a szívügyekhez köthető.
Amint befejeztem a mondatot elvörösödtem, zavaromat pedig sikertelenül, azzal próbáltam leplezni, hogy újra cipőmet kezdtem el elmélyülten tanulmányozni.

Aila Faye Clarce-nak

Egyébként, volt valamiféle adottságom ahhoz, hogyan hozzak ki lányokat a sodrukból. Viszont, Ailát nem szerettem volna olyan tájra terelni, ahol az indulat uralkodott az érzelmek vegyes, mindenféle népe fölött. Gyógyír volt a mérgezett lelkemre a mosolyának látványa, valahogy ki tudott rángatni a sötétség verméből, mint a mesékben, amikor a hercegnő leeresztette a hosszú haját a királyfinak, hogy az felmászhasson rajta. Persze, előfordulhatott, miszerint barátok között egy ilyen példa eléggé meredeknek számított, ámbátor én is megkockáztattam a gondolattal való eljátszogatást. Ebben a suliban úgyis rengeteg pletyka terjengett, a diákok előszeretettel terjesztettek olyan híreket, melyek valóságalapja igencsak kevés volt. Habár, a mi társalgásunknak nemigen lehettek szem-, és fültanúi a közelben, maximum a négy alapító szobra. Ők az évszázadok alatt bizonyára megannyi ilyennel szembesültek, talán olyasfajta történeteket lettek volna képesek regélni számunkra, mik legvadabb fantáziánkban sem fordultak meg. A megszólalására, ahogyan sajátosan definiálta a barátságot, először tátott szájjal pislogtam, majd furcsán kezdtem rázni a fejemet.
- Tudod, imádom, amikor fogalmam sincs róla, hogy mit beszélsz.- jelentettem ki, immáron vidáman. Ő valóban nagyon intelligens lány volt, s egy normális önbecsüléssel rendelkező férfi valószínűleg el is szégyellte volna magát, amiért egy nála fiatalabb hölgyemény olyan szavakat használt, amik az ő szókincsén kívül estek. Én meglehetősen jól viseltem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint ugyanarra óhajtott kilyukadni, amire pillanatokkal azelőtt szerény személyem. Meglehet, mások tekintetében az egyszerűség mintaképét formáltam, s talán ez közelebb esett a valósághoz, mintsem én magam gondoltam. A szimpla emberek a maguk módján voltak különlegesek. A lényeg, hogy Aila elfogadott annak, aki voltam. Én pedig ugyanígy tettem, s számtalanszor egyedinek éreztem magam, amiért sikerült a szeretetébe férkőznöm. Sokan voltak, kik a híresebb diáktársaikat akarták barátjukként tudni, együtt úszni velük a "celebségben". Mi értelme volt annak? Az igazi barátság mélyebb, erősebb gyökerekbe kapaszkodott.
- Viccelsz? Természetes, hogy hatást gyakoroltál rám. Láthattad, kihoztad belőlem a valós sértődöttségemet, ami igencsak keveseknek sikerül ám!-emeltem az ujjamat a levegőbe, kioktató jelleggel, de ezután leengedtem, ahogyan a hanglejtésemet is.- És ezzel együtt bebizonyítottad, mennyire rosszul csináltam, amiért úgy viselkedtem.
Aztán, végre eljutottunk a közös kacagáshoz is. Nagyon reméltem, értékeli majd a dolgot, nem véletlenül fűztem bele a mondanivalómba a teát sem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint rajongott érte. Igazából, fel sem bírtam idézni magamban, mikor hallottam utoljára nevetni, viszont annyira természetesnek tűnt a hangja, amikor ezt tette. Mint egy íz emléke, amit hirtelen az ember nem volt képes felidézni magában, ám amint újból megtapasztalta tudta, végig ott lapult őbenne. Biztosan nem értettem annyira a gyógyászathoz, akárcsak az előttem álló, vörös hajú leányzó, csakhogy a nevetés orvosságként betöltött szerepében nagyon is hittem. Az esetenként idióta humoromat pedig Aila és Kurt tudták leginkább értékelni, ezért előttük sosem szégyelltem közhírré tenni a bolondos töprengéseimet.
- Óóóó, szeretet! Ez tetszik. Sajnos, a szeretettel nem lehet világuralomra törni... Jobb lesz, ha félre teszem a hódító terveimet a leendő csoporttal, és inkább koncentrálok az általad kifejtett anonimitás problémájának megoldására.- fűztem hozzá újdonsült álmunk fejtegetéséhez. Nem hittem volna, hogy a szeretet nagyobb figyelmet fog magának követelni a társalgásunk további részében, noha egy másik, szenvedélyesebb alakot öltött.
- Amennyiben nem csalókák a feltételezéseim, most nem a gyógyászati törekvéseidre gondolsz.- jelentettem ki, s bámulva Aila elpirulását, egy halvány, keserédes mosoly tűnt fel az arcomon.
- Nos, Ámor nyila képes akkor szurkálni bennünket, amikor egyáltalán nem alkalmas. De, azt hiszem, ez elől képtelenség menekülni. A szerelem őrült érzés, rongyként rángat bennünket. Néha feldob a magasba, a felhők fölé, hogy együtt ragyogjunk a Nappal, aztán lehúz a mélybe, a kételyek és fájdalom mocsarába.- tört elő belőlem a "költő". Egy aprósággal próbáltam újra kellemesebb irányba terelni Aila közérzetét, a pálcám, valamint az Arcoloratmen totallum nevű varázslattal megfűszereztem a folyosó színösszeállítását.
- Színes érzés, akárcsak maga a szivárvány. A mélység és a magasság összekötője, akárcsak maga a szivárvány... Hé, fel a fejjel! Ha nem is árulod el ki az illető, habár megöl a kíváncsiság, megeshet, tudok tanácsot adni, esetleg megmagyarázni pár dolgot. Elvégre, talpig férfiból vagyok! Ki ne ismerné jobban a fajtám érzelmi világát?- kérdeztem, megint egy kissé bohókásan.

Alfred Sadler

A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik.

Az Alfreddel való barátságomban számos dolgot nagyon hasznosnak találtam. Ott volt például a lehető legeltérőbb szemléletmódunk, a furcsa humorunk, valamint a néha az idiotizmust súroló, de számomra nagyon kedves reakciói. Jelen pillanatban épp az utóbbival találtam szembe magam, amit nem tudtam nevetés nélkül végignézni. Ilyen esetekben gyakran éreztem úgy, hogy kellene egy képzett és nagyon türelmes tolmács, aki nagyjából mindent fordít Ailáról mindennapi nyelvre és mindennapiról Aila-komplikáltra, bár ezt a problémát finoman áthidalhattam volna azzal is, hogy nem a számomra megszokott nyelvezetet használom, de ez általában nehezemre esett. Kicsit legyezgette a hiúságom, mikor nálam még jóval idősebb, tapasztaltabb emberek is csak halmódra tátogtak rám egy-egy hasonló okfejtés után. Alfredben azt becsültem, hogyha nem értette pontosan miről is hablatyolok, ahelyett, hogy bólogatna, mint valami eltévedt tojógalamb, hajlamos volt rákérdezni a dolgokra. Ezáltal kénytelen voltam kicsit emberbarátibb stílusban megnyilatkozni, ami sokban segítette a beszélgetés előrehaladását. Most hálisten nem volt szükség semmiféle újramagyarázásra, aminek őszintén örültem, mert ötletem nem volt, hogyan foglalhattam volna ezt össze másképp.
Alfred következő, némileg ostobán ható dorgáló mozdulata újabb széles mosolyt csal ajkaimra, pedig a fáma még mindig arról szól, milyen elviselhetetlen is vagyok valójában, de ahogy most tálalja már korántsem tűnik olyan riasztónak a helyzet, mint tíz perccel ezelőtt, mikor még meg voltam győződve róla, hogy egy baráttal kevesebbel leszek megáldva vagyis…vagyis minimális mennyiségűvel. Bár a barátokat, ha jól tudom nem súlyra mérik, hanem minőségre. Szavaira egyszerűen rálegyintek. Hízeleg, Nem kellettem én ehhez a csodás megvilágosodáshoz, egy idő után több, mint valószínű, hogy a jelenlegi Nirvánájában kötött volna ki szíves közreműködésem nélkül is. Nirvána- ezen a gondolaton magamban keserűen somolygok. Hát melyikünk élete tűnik, akár félig tökéletesnek is? Mindketten elvesztettünk valakit és vele egy részünket is, most pedig mindketten itt voltunk újra, de ez az évkezdés épp olyannak tűnt, mintha törött lábbal próbáltunk volna sétálgatni…megy valahogy, de inkább csak ront a helyzeten és borzasztóan fáj. De ha már fájdalom…mi lehetne ezután a hasonlat után a legjobb téma, ha nem a szeretet?! Mikor Alfred szónokolni kezd kicsit megbánom, hogy szóbahoztam, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyesfajta érzelmeimről beszéljek, vagy, hogy más tapasztalatait hallgassam, de az ahogyan befejezi és a varázslat lenyűgöz.
-Ez igazán szép volt, nem túl nagytudású barátom! –mondom vigyorogva. Igen, tudom, tulajdonképpen megint sértegetem Alfredot, de ezt éppen őszinte baráti szeretetből teszem és épp ezzel kívánom érzékeltetni, hogy mennyire lenyűgözőnek tartom az egész előadást.
-Akár arra is gondolhatnék…-válaszolom, az orvoslással kapcsolatos megjegyzésére-…ugyanis elképzelhető, hogy szívszélhűdést kapok a fennálló helyzet miatt, amit szeretnék elkerülni.
Elnevetem a mondat végét, de közben eszembe jut a reális probléma, az őrült szívdobogás, ami a legtöbb alkalommal rámjön, ha a delikvens közelében tartózkodom.
-A szivárvány valóban gyönyörű – nézek fel az általa varázsolt esztétikumra – de hogy élvezze valaki olyan a szivárvány szépségét, aki inkább maradna a maga kis szürkéből,feketéből és fehérből álló világában?
Zavarban vagyok, most jön el az a pillanat, mikor az érzelmeimről, vagy ha arról nem is legalább a történtekről kéne beszélnem, egyenlőre nem is tudom hogyan kezdjek hozzá. Néhány percig csak nagyokat lélegzem, hogy megnyugtassam magam és próbálom összeszedni a gondolataimat.
-Ha elárulom, hogy közeli barátom és azonnal megnyugtatlak, hogy hímnemű könnyen rájöhetsz- kezdek bele a mondandómba ezzel a rendkívül egyszerű talánnyal.
-A körülmények pedig egészen röhejesek…-nevetem el magam kínomban.
-A tényállás egyszerű, együtt töltöttük a nyár végét a házukban, ahol akármilyen klisé is megtörtént…nos, az aminek nem kellett volna. Azóta pedig nem igazán tudom értelmezni a viselkedését, bárhogyan is igyekszem. Ti férfiak egyszerűek vagytok, mint a faék, időnként mégsem lehet rajtatok kiigazodni- sóhajtok fel gondterhelten.

Aila Faye Clarce-nak

Sosem kedveltem az olyan embereket, akik nem voltak hajlandóak beismerni, amennyiben információ híján voltak, s mindvégig próbálták győzködni a környezetüket az ellenkezőjéről. Minek kellett játszani a nagy tudásút? Egy bölcs ember, akit apám helyett apámnak nevezhettem, emellett rengeteg mindent megtanított az életről, egyszer azt mondta: " Alfred, kisfiam, soha ne félj kérdezni! Rossz kérdés nincs, csak helytelen." Persze, Aila néha aranyosan megfeledkezett arról, hogy engem, bizonyos területeken, másabb fából faragtak. Akaratlanul is eszembe jutott egy alkalom, talán egy évvel ezelőtt lehetett, amikor a bájitaltan tesztjének sikeressége kapcsán érdeklődtem. Ő elmondott nekem szinte minden apró részletet, én pedig majdnem az összes megnyilvánulása után kérdésekkel bombáztam, mire az ötperces magyarázatból tizenöt perc lett. Akkoriban még újabb volt a barátságunk, emiatt kissé meglepőnek találhatta, amiért ilyenekről szinte fogalmam sem volt, hiszen én elviekben tanultam azokat a dolgokat valaha. Vagyis, jobban mondva tanították. Sőt, ennél is jobban mondva, próbálták tanítani. Hiába, a bájitaltan kifejezés hallatára a szélrózsa minden irányába egyszerre tudtam volna szaladni, ugyanis sehogy nem sikerült meghódítania a szívemet a tárgynak, az agyamról meg nem is beszélve. De, ettől függetlenül türelmesen részletezte nekem a megfejtéseket, néhány dolog belevésődött a tudástáramba, köszönhetően neki. Biztos voltam benne, miszerint nagyszerű tanár válhatna egy napon a leányzóból, valószínűleg kedvelnék a tanítványai. Noha, ahhoz nem ártott volna kissé nagyobbra nyitnia a száját esetenként, elvégre a diákok manapság komiszabbak voltak. Ami az én szelektáló készségeimet illette, nos, kétségkívül érdekesen működtek. Számomra is meglepően érthetetlenül. Amiben tűrhetőnek minősültem, az mások erényeinek megvilágítása, habár a legyintés kapcsán arra következtettem, ezt Aila csupán erőltetett kedveskedésként vonta le a beszédemből. Pedig, ebben tévedett, viszont valahogyan nem kívántam a szemére hányni, inkább csatlakoztam a mosolygós színhez.
- Az volt a célom, hogy elnyerjem vele a tetszésedet. Kész csoda, amiért a pálcám még engedelmeskedik nekem... Bükkfa, a bölcsesség szimbóluma. Tiszta röhej, nem?- meresztettem a hóllóhátas hölgyeményre bizarrul a szemeimet.
- A tiéééd... ti-sza-fa? Jól emlékszem?- kérdeztem bizonytalanul, habár meglehet, be fogok égni Aila előtt ezzel. Kissé izgultam emiatt, ugyanis a rossz tipp esetén úgy vonhatja majd le a következtetést, miszerint nem figyelek eléggé a barátaimra. Aila le sem tudta volna tagadni, hogy benne is volt költői véna, ami megmutatkozott, például az iménti monológjában. A türelem mintapéldányaként, fejemet oldala billentve, meglehetősen kíváncsi tekintettel tanulmányoztam, ahogyan beszélgetőpartnerem megkísérelte szavakba önteni a gondolatait. Szegényt zavart helyzetbe hoztam, ezért elkezdett gomolyogni bennem egy bűntudatfelhő, már nyitottam volna a számat a téma lemondására, mikor belekezdett a fontos részletek ismertetésébe. A nyomulós tapogatózás kívül esett a tulajdonságaim köréből. Ezt követően, némán hallgattam végig a nálam fiatalabb lány beszámolóját, mely valamilyen szinten meglepett, bár számítani lehetett hasonló dolog bekövetkezésére. Azért mellkason ütött a tény, hogy valójában már nem azzal a tanulásmániás lánnyal társalogtam, kit egykor megismertem, hanem egy érett nővel. Ez bizonyította az idő múlásának erejét, mely ellen egyikünk sem volt képes védekezni.
- Szóval Morgan...- mondtam ki, mit mindketten tudtunk. Nem igazán ismertem a srácot, ez megnehezítette a tanácsadásszerű szavak kinyögését. Aila társaságában láttam párszor, viszont komolyabb kommunikációba nemigen elegyedtünk az évek folyamán.
- Héj, ne általánosítsd a férfiakat!... Viszont, mivel Morgan személyiségével aligha vagyok túlságosan tisztában, most én is azt fogom tenni.- vakartam meg a tarkómat, majd elmerengő tekintettel, összegyűjtöttem a levegőt a pofazacskómban, s a hölgyemény példáját követve, gondterhelten fújtam ki.
- Nos, van néhány dolog, amire tippelhetek. Szebben fogalmazva, öhm, ezek lehetnek valószínűek kettőtök kapcsolatával kapcsolatban. Ha helyesen értelmezem, az esemény kissé hirtelen történ. Férfiak körében ezt nem illik bevallani, azonban van rá lehetőség, hogy Morgan megijedt. Tudod, a lelkiismeretes fickóknak sem olyan könnyű ám egy ilyet bepakolni valamelyik polcra. Meglehet, kavarognak benne az érzelmek, vívódik. Nyilván ez számodra nem vigasz, elvégre a bizonytalanság szörnyű, ezt átérzem. Talán ő sem értette még meg teljesen, mennyire sokat jelentesz neki valójában. Neemmm, akarok ilyenre gondolni, ám a másik dolog is benne van a pakliban, hogy... kihasználta a helyzetet. Persze, ezzel nem szeretném őt meggyanúsítani, semmiképp!!- helyzetem a tenyereimet magam elé védekezően, mielőtt véletlenül is kiakasztottam volna Ailát.
- Senki nem érdemelne olyat, ráadásul közel áll hozzád a srác, szóval... nem hiszem. Nézd, szerintem egy erős lány vagy, és talán az lenne a legjobb, ha leállítanád őt úgy, ahogyan velem is tetted, aztán ráerőszakolnád Morganre, hogy beszéljétek át ezt. A kételyek, az állandó bizonytalanság kinyírják az embert. Mi nem azok a típusú emberek vagyunk, akik ingyen kapják a boldogságot, ez a szomorú igazság.

Alfred Sadler

A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik.

A kis kommentárjára és arckifejezésére önkéntelenül is elmosolyodom. Alfred valóban nem volt jellemzően bölcs, de azt sem lehetett állítani, hogy balga lett volna. Megvolt a magához való esze és tehetsége is, csupán néha túl könnyedén vette a fontos dolgokat is. Gyakran szerettem volna úgy gondolkodni, úgy viselkedni, mint ő. Tudtam, hogy az ő helyzete sem volt könnyű soha és az utóbbi időben is csak nehezebb lett, de néha szívesen cseréltem volna vele, mégha ez visszatekintve ostobaságnak is tűnik.
- Egyáltalán nem nevetséges,-ráztam meg a fejem-Kétségtelenül megvan az oka, amiért épp ez a pálca választott ki téged, ezek a dolgok sosem történnek véletlenül.
Határozatlan kérdésére készségesen bólogatni kezdek, egészen meglepődöm rajta, hogy ilyen, a nagy többség számára jelentéktelen információkat is megjegyzett velem kapcsolatban. Én tudtam, hogy a pálcája bükkfából készült, ahogy azt is, hogy pontosan tíz hüvelyk és a magja egyszarvú szőr, ugyanúgy, ahogy az enyémnek is. Szerettem a pálcámat, ami márcsak magja miatt is mindig hűséges maradt hozzám, apám kísérletezés céljából megpróbálta használni, de egyetlen sikeres varázslat végrehajtására sem volt képes vele, a pálca makacsul ellenállt neki.
-Bizonyára az sem véletlen, hogy a tiszafa pálcák természetük szerint leginkább átkokhoz és rontásokhoz ideálisak –jelentettem ki. Régebben sokat töprengtem rajta, hogy vajon miért is került a kezem közé éppen egy ilyen erős anyagú és magában negatív hatást hordozó pálca, de ezt csak az utóbbi időben kezdtem megérteni.
- Ezenkívül pedig már maga a növény is mérgező, a magköpenyén kívül azt hiszem minden része, még a száraz, lehullott levelei is képesek megölni akár egy lovat is –morfondíroztam inkább magamban, a konklúziót sem igazán Alfrednek vontam le, de reméltem, hogy ezt nem veszi észre- ezen keresztül is megfigyelhető, micsoda szörnyű nőszemély vagyok időnként.
Amikor újra kedves barátomra pillantok arckifejezéséből, már tudom, hogy tisztában van vele, az előbbi gondolatmenet tulajdonképpen csak hangos gondolkodás volt, semmi több. Nem örülök neki, hogy a gondolataim már megint ilyen könnyen elkalandoztak, de az utóbbi időben kénytelen voltam elviselni, hiszen igencsak gyakorivá vált. Hamarosan pedig szóba is került ennek a kis kellemetlenségnek az oka és okozója is.
Nem beszélek könnyedén a magánéleti gondjaimról, a szerelmi életemről pedig még annyira sem, persze eddig ezutóbbi azért okozott nehészséget, mert abszolút nem volt miről beszélnem, most azonban bár kikívánkozott belőlem szörnyű dilemmám, mégis égett az arcom zavaromban. Alfred pont azt tette, amire számítottam tőle, alaposan meglepődött, ezt arckifejezéséről tisztán le tudtam olvasni. Ez a reakció korántsem volt váratlan számomra, valószínűleg a Roxfort bármely tanulója ugyanígy viselkedett volna a hír hallatán, tekintve, hogy nagyrészük azt hitte a legteljesebb mértékekig frigid vagyok. Ezt a pletykát természetesen magam is alátámasztottam, bár akaratlanul azzal, hogy az irántam hébe-hóba érdeklődő büszke hímeket a lehető legváltozatosabb módon utasítottam el aztán hagytam faképnél. Engem is meglepett a tény, hogy nyáron megtettem egy ekkora lépést.
Morgan nevének hallatára feszélyezetten bólintottam, a továbbiakban pedig feszült figyelemmel hallgattam beszélgető partnerem szavait. Egyet is értek vele, meg nem is, ha ezek a lehetőségek állnak fenn, nem is tudom melyik hangzik rosszabbul. Védekező kézmozdulatára, kedvesen elmosolyodom, hogy tudja nincs oka önmaga mentegetésére, hisz nyilván nem azért kértem ki véleményét a helyzettel kapcsolatba, hogy udvarias hazugságokat kelljen hallgatnom.
-Ha kihasználta a helyzetet, az nem csak az ő hibája – mondom megnyugtatásul, mind Alfrednek, mind magamnak – az ilyen dolgokhoz rendszerint két ember kell és én pontosan tudom, hogy félreérthető helyzetet teremtettem, aminél bizony ennek a veszélye is fennállt.
Sóhajtottam egy nagyot, bármilyen furcsa és kényelmetlen volt számomra a beszélgetésünk témája, mégis megkönnyebbültem, amiért végre van kinek elmondanom, nem különben esett jól, hogy végre beismertem saját szerepemet az események sorozatában, hiszen én sem voltam épp ártatlan.
-Azt pedig nem hinném, hogy megijedt, vélhetően van egy pár dolog, amitől Morgan fél, de hogy azok a lányok lennének…nos az a korábbi szóhasználatoddal élve igencsak röhejes volna.
A tanácsban, amit végül ad bőven van ráció, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy kicsit is úgy viselkedjek Morgannel szembe, mint mondjuk korábban vele. Nem tudom milyen hatással lenne rá ez a mérhetetlenül erőszakos, de valahogy mégis sebezhető énem. Egyenlőre nem akartam előtte ilyen módon megmutatkozni.
-Nem akarok ráerőszakolni semmit! Egyáltalán…nem is hiszem, hogy képes lennék eléállni és egyszerűen fölhozni a témát, annak ellenére, hogy még mindig nagyon sokat beszélgetünk szinte mindenről a világon, de erről…kész lehetetlenség.-jelentem ki beletörődően.

*
zene:BP– Bad Day (https://www.youtube.com/watch?v=gH476CxJxfg[/url)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/IMG_9349_zpsnnirjhgy.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’ Where is the moment we needed the most
You kick up the leaves and the magic is lost
They tell me your blue skies fade to grey
They tell me your passion's gone away
And I don't need no carryin' on
You say you don't know, you tell me don't lie
You work at a smile and you go for a ride
You had a bad day.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A sárkánytrágya jellegű napomat nem lehet már fokozni. Nem elég hogy Dean megint edzést hirdetett, ráadásul dupla hosszúságút -amihez hozzáteszem semmi kedvem-, még le is hordott mindennek, mikor szóvá tettem a dolgot. Bahhh, még én éreztem rosszul magam most is amiért nekem esett hisztizve. Komolyan azt hiszem, vagy megjött a havi baja vagy kicsit túlpörög mostanában. Nem tudom eldönteni melyik a rosszabb. Plusz, csak hogy még jobb legyen a dolog, ebédnél a bagoly, amely persze nekem hozott levelet, a húgomnak dobta be a postát. Kegyetlen dühös lettem, mert így mostmár tudja hogy Lyanával levelezek. Aztán remélve hogy a levél majd gyógyír lesz a lelkemre lelkesen kihagytam az svk órát, tuti ami sicher... de kár volt ellógni. Nemhogy kurtafurcsa és rövid volt a válasz amit kaptam, még totálisan rossz hírekkel is szolgált. Szóval most kissé elegem lett az egész februárból. És mindennek a tetejében még a vacsoránál megkaptam a nyakamba Belby legújabb csámcsogó pletykahíreit. Persze mindezt Parkinson tolmácsolásában, aki lelkesen ecsetelte jó baráthoz híven, hogy milyen új sztorik keringenek rólam. Meg az amnéziámról. És a Mungóról. Na ez a három összességében pedig párosítva egyetlen emberhez vezet. Clementine Banks-hez. Nem tudom örüljek-e vagy sírjak, hogy ennyit ért a segítőkészsége. Hisz azt a vacak receptet azóta se használtam fel és nem is akarom továbbra sem. Minden esetre kissé dühösen túrok bele a hajamba, miközben átvágok a vihogó lányseregen. Talán ötödévesek lehetnek, de rájuk se figyelek. Lekérdeztem Dean-t merre járnak a hetedévesek a nap ezen szakában, mert mégiscsak prefektus és volt oly segítőkész hogy benyögte az információt nem pedig elküldött Merlin távolabi sírjának a végébe... Szóval most a rúnatorony felé menet lökök fel két elsős forma gyereket. Valamit dörmögök az orrom alatt, ami sok mindennek betudható, csak épp kedves dolognak nem. Az egyik mintha megismerne, mert mintha kiáltana is nekem, de oda se figyelek. Csak mikor befordulok a folyosón jut eszembe, hogy lehet Patrick volt az. A kissrác a mézesfalásból. Ah, mindegy, most fontosabb dolgaim is vannak, mint a cukoltúladagolás. Mondjuk Clem számon kérése.
A rúnatorony aljához érve pillantok az órámra, és rájövök hogy van még öt perc. Fene vigte el! Kipillantok az ablakon és összefűzöm a kezem magam előtt. Állam megfeszül a dühtől. Mekkora egy szar nap! Komolyan, hihetetlen hogy ezt még lehet tetézni.
Mert hát tessék, itt állok és várom a lányt, hogy mint egy ostoba apuka szerepbe tetszelegve kikérdezzem a tetteiről. Tutira ő volt, már nem tudhat a dologról...
Igazából nem vagyok teljességgel biztos benne hogy ő fecsegett, főleg hogy külön meg is kértem rá, de....minden összevág. Túlzottan is. És ez alapvetően talán máskor annyira nem érdekelne. Ám most... most minden összejött. Érzem, hogy kezdek megfulladni saját életem hullámai között. És még csak egy normális levélhosszúságot sem remélhettem La Clair-től sem. Én balga meg még készültem erre az ostoba valentin-napi marhaságra!
Unottan dőlök neki az ablakpárkány szélének és nézem a kertnél ücsörgő diákokat. Itt az alapítók folyosóján csend honol. Mindössze a fejetlen kígyóval szemezhetnék, de nincs kedvem hozzá. Egyre jobb az idő, és ez legalább jó kedvre deríthetne. De... nem. Nem megy. Főleg mert, minden második diák valami szívecskés lufit vagy ostoba giccses konfettit cipel magával. Lelkesen. A legdurvább talán az a szemüveges kiscsaj volt, aki egy halom szerelmi bájitalt cipelt a lépcsőn lefelé. Egyet kettőt szét is tört a folyosón az arra járó fiúk pedig mind mint egy zombi kezdték el követni. Persze igyekezett csábos mosollyal megigézni még engem is, de inkább halálfélelmem lett... és a hosszabb kerülőutat választottam a bájitalórához, aminek következtében jól el is késtem...
S mintegy gondolataim végszavára kitárul az ajtó. A nyakam nyújtom, hogy kivegyem belőle Banks arcát, de nem látom. Mi a francért kell mindig tetűlassúnak lenni? Biztos ő is amolyan stréber buzgómócsing fajta, aki lelkesen bevállalja a plusz házikat. Azért áll ilyen jól a hugrabug.... Még jó, hogy leadtam a rúnatant és búcsút mondtam az aurori pályától. Ahogy bepillantok és meglátom a varázslattal kivetülő jeleket, amik lassan elhalnak a szemem láttára, összeszorul a gyomrom. Hihetetlen, hogy ennyi minden vackot meg lehet jegyezni... képtelennek érzem rá magam jelenleg pedig állítólag anno egész jól ment. Minden esetre nem bánom hogy nem kell bemennem a terembe.
Gyere már...
Hol vagy?
Megdörzsölöm az arcom fáradtan, miközben cinikus mogorvasággal figyelem a diákokat. Elsősorban az ajtóban megjelenő újabb és újabbakat. Fel se tűnik, hogy az egyik lány a pulcsim zsebébe csúsztat egy cetlit....
Amint meglátom a lány arcát, mozdulok mint a fogó a cikeszre. Átvágok a tömegen, odébb tosszantok pár ártatlan lelket, akik persze nem veszik jó néven a széles vállaimat, és a könyökénél fogva kapom el. Erőteljesen de nem fájdalmasan kormányozom az egyik csendeseb sarok felé az ajtótól minél távolabb. Nem szólalok meg, mert a harag tolul fel bennem újra. Vajon tényleg ő tette? Nem tudom, ahogy megszólalni se bírok egyelőre. Mindössze vészjósló szemeket meresztek rá pár percig. Aztán egyszer csak, magam sem tudod hogy, de kibukik belőlem a kérdés.
- Te tetted? -
Semmi helló, szia, mizu.... mindössze a nyers határozott vakkantás, ami csöppet sem barátságos. Még leplezem a belsőmet mardosó csalódottságot. De hogy meddig tudom az jó kérdés. Félek, a tekintetemből már most is kiolvashat belőle egy szemernyit...

(http://68.media.tumblr.com/d8aeb2b0350ad49749ed4c24a0937f08/tumblr_inline_ntluzsD6RM1qlt39u_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Hééé!
Nagyjából ez az első instant reakcióm arra, hogy szinte még ki sem teszem a lábam a rúnaismeret teremből, még el sem tettem a kezemben szorongatott tekercs pergament, amin a visszakapott, utolsó beadandónk van, és még csak be sem fejezhettem a mondatot, amit lelkesen magyaráztam Clarának, de Mathias Montrego máris karon ragad, és olyan lendülettel húz maga mögött, hogy nem sok esélyem van ellenállni a dolognak - Mit csinálsz?!
Nyilván most megint valami abszolút váratlan dolog fog történni, ami már eleve rosszul kezdődik. Pedig január óta végre semmi hülyeség nem történt velem! A kis Mungó-beli incidens után sikeresen megszereztem a receptemet, (sikeresen járok Madame Pomfreyhoz azóta is), sikeresen visszaértem a suliba, és azóta minden úgy megy, ahogy velem egyébként is menni szokott. Járok az óráimra, kávé után sóvárgok reggelente, a legtöbb időmet a könyvtárban, vagy napsütéses napokon az udvaron töltöm, meg javarészt a Hugrabug klubhelyiségében a barátaimmal, akiknek száma, mint ahogy azt korábban sejtettem is, valóban nem bővült ki Mathias Montregóval. Talán az a kelleténél furcsább is lenne. De épp ezért megmagyarázhatatlannak találom, miért esett így nekem. Na, nem a szó legszorosabb értelmében, de azért elég durván üdvözöl, ha nála ez annak minősíthető…

Jobb híján hát igyekszem nem hasra esni a saját lábamban, ahogy igyekszem lépést tartani az ő tempójával. Így találom magam a folyosó egy félreeső részén, és szemben a nem kimondottan boldog ábrázatával. Azért szociálisan elég érzékeny embernek tartom magam, vagyis jó eséllyel be tudom azonosítani, hogy ó, igen, Montrego arcán nem a boldog viszontlátás örömét látom, hanem valami egészen mást, ami tökre remélem, hogy nem nekem szól. Mert ha hiszek annak, amit látok, akkor de, Montrego pont úgy néz ki, mint aki dühös rám, de nem tudom, hogy lehetne dühös, na meg miért lehetne dühös valakire, akivel úgy egy fél hónapja egy árva szót sem váltott. Azért abban szintén elég biztos vagyok, hogy semmit sem csináltam, amivel ilyesmire okot adhatnék, úgyhogy már előre érzem: ez nem lesz egy kellemes, sem kedves beszélgetés.

Kellemetlen gyanúmat éppenséggel az is alátámasztja, amit mond - Neked is szia, úgy egyébként – jegyzem meg csak halkan az orrom alá mormogva, a rend kedvéért. Lehet, hogy nem én vagyok a világ leghatározottabb, és legönérzetesebb embere, de azért nem is egy utolsó nyomorék vagyok, aki most megszeppenve fog nézni rá, és elfogadni mindent, ami itt történni fog. Nem kimondottan vagyok olyan hangulatban. Kimondottan nem szeretem az évnek ezt a részét, mindenki mintha egy kicsit megbolondulna (a jelek szerint Mathias is), és abszolút elfelejtenek rendes emberek módjára viselkedni, meg odafigyelni egymásra… nem szeretem, amikor mindenki totális holdkórossá változik. Persze, mondhatnátok, hogy én meg folyton holdkóros vagyok egy kicsit, de az szerintem egészen más dolog…
- Mi? Mégis mit? – kérdezek vissza kicsit duzzogva, miközben lefejtem a könyökömről az ujjait - Egyébként nem tartom valószínűnek, hogy bármit is „tettem”, ami érintene téged, de azért nem ártana, ha ennél specifikusabban kérdeznél… - mert hogy, ugyebár, és ahogy az talán neki is leesik: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy miről beszél, és ettől meg én sem vagyok éppenséggel boldog.

*
zene:BP– Bad Day (https://www.youtube.com/watch?v=gH476CxJxfg[/url)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/THAT%20SMALL%20VOICE%20INSIDE%20OF%20YOU_zpsp9rous9i.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’ Where is the moment we needed the most
You kick up the leaves and the magic is lost
They tell me your blue skies fade to grey
They tell me your passion's gone away
And I don't need no carryin' on
You say you don't know, you tell me don't lie
You work at a smile and you go for a ride
You had a bad day.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A lány orra alatt dörmögését szavak nélkül hagyom. Nem illetem semmilyen kommentárral, mert feszül bennem a méreg. Mégis hogy várja el bárki hogy jópofizzak? Senki nem tenné a helyemben. Főleg akkor nem, ha kiderül hogy még igazam is van. Igaz, ellen legalább nem áll nekem. Mondjuk nehezen is tudna. Durcás arccal pillant rám, ami egyszerre baromira dühít és nagyon is tetszik. Mi az hogy még ő haragszik? Itt csakis nekem lehet jogom! Igenis csakis nekem! Olyan, mint egy hisztis kislány és ugyanakkor mégsem. Valahol nagyon is nőies ez az öntudat no meg csábító, de most inkább vagyok elfoglalva önnön sértettségemmel mint hogy kiélvezzem a pillanatot.
- Mit? Mégis mit? - duzzogása még a hangján keresztül jön át hatványoztottan úgy igazán, ha nem lenne elég a tekintetébe illetve az arcába írt érzelemhullám. Ó anyám... hát ez...
- Egyébként nem tartom valószínűnek, hogy bármit is „tettem”, ami érintene téged, de azért nem ártana, ha ennél specifikusabban kérdeznél… -
- Specifikusabban? - kérdezek vissza enyhén szólva hüledezve, miközben ő hirtelen lefejti ujjaival a kezemet magáról. Elszakítom róla a pillantásom miközben megállapítom magamban, hogy mennyivel sokkal jobban áll neki, ha kiengedve hordja a haját. Igaz így szépen látható a nyakíve, álla vonala... Arcom vasakarattal szakítom el róla és a mozdulatra téved , amit vét. Majd felfogom mit akar és elengedem magamtól. Kezem élettelen hullik magam mellé.
- Már ne is haragudj, de nagyon jól tudod miről van szó...! -
Élesen cseng a hangom, tele feszültséggel pedig tényleg igyekszem uralni. Azért az ostorcsapást a végén csak nem tudom megakadályozni. És amúgy is utálom, ha valaki hülyének tetteti magát. Mert ha még tényleg köze se lenne hozzám, még csak-csak beveszi az ember gyomra ezt az ártatlanság mintaképe maszlagot, de így... a Mungós liftes esetünk után... na ne szórakozzunk hogy ád egy, nem hallotta a pletykákat, ami feltételezhetően megint miatta kaptak szárnyra, ád kettő, nem képes kitalálni mi is a bajom. Szerintem elég egyszerű, mint az alohomora egy elsősnek.... A diákok még így is frusztrálnak, akik elfaladnak mellettünk, így fél lépéssel arrébb lépek. Teljesen a sarokba szorítva őt ugyan ezzel, vagyis ő így a fal és közém szorul.
- Direkt megkértelek hogy ne kottyintsd el magad....! - értetlen tekintetét látva idegesen és türelmetlenül kiáltok fel. - A liftben! -
Komolyan ennyire feledékeny? Mi nem egyértelmű ezen?
Nem tehetek róla, de a kezem mozdul. A lány feje mellé teszem a hűvös, hideg falnak, nyitott ujjakkal, tenyérrel és rátámasztom a súlyom egy részét. Arcom így kissé közelebb kerül hozzá, de még így is van köztünk még legalább fél méter távolság. Biztonságosnak mondható.
- Igazán megpróbálhatod tagadni, hogy te voltál... de sajnos nehezen hiszem el...! -
Dacom kiül arcomra, és igazán várom a szavaim megcáfolását. Félek a másik sikertelenségétől, de igyekszem azért elfogadó lenni a mentegetőzése kapcsán. Hisz biztosan nagyon nyomós oka lehet, hogy kifecsegte a dolgaimat. Amihez amúgy az égvilágon semmi köze nem kellett volna, hogy legyen. Mindegy... a megalázottság mostanában eléggé hozzám nőtt, de már ezen a fázison túltettem magam. Szemeim kissé összeszűkülnek, miközben barna íriszeim az ő zöldjébe mélyednek egészen addig, amíg vihogást nem hallok. Elég hangosat és szűnni nem akarót. És jön a végjáték hozzá.
- Na mi van Montrego! Készülünk a Valentin-napra? Nem is tudtam hogy Banks-t szemelted ki....-
A hangra és persze a szavakra is lehunyom a tekintetem és arcom a plafon felé fordítom. Basszus! Már csak ez hiányzott...
Belby maga személyesen. Ahhhhhhh.... Merlinre, mit vétettem? Oda se kell tekintenem, hogy tudjam, legalább hárman vagy négyen lehetnek, élükön a szőke hullámos hajú gusztustalan vigyorral mustráló Charismával.
- Hát persze Belby. Ahogy mondod! -
Nyögöm ki félig nevetve, félig acsarogva, mert annyira szánalmasan abszurdnak tűnik a dolog. Már az a tény hogy én meg Banks. Na meg az is mulatságos hogy pont itt kap el minket, és pont így. Azért Clemre pillantok, és a tekintetem parancsoló. És jelenleg azt sugallja, hogy meg se merjen mozdulni, sőt... meg se szólalni. Majd a lánykoszorú felé fordítom az arcom.
- Hisz te mindig olyan jól tudsz mindent... -
Köpöm ki neki a szavakat gúnyosan. Persze ennek meg van a hatása mert látványos fintorba húzza csinos kis pisze orrocskáját. Ez a csaj életem megrontója, de ebben a tényben nem csak én hanem sok más roxfortos diáktársam is osztozik. Meglehet maga Clementine is... Szóval okosabb kivárni, hogy felszívódjon, mint a talajvíz. Habár elnézve, erre nem sok rátartó viselkedést látok nála. Tekintetében ugyanis kiolvasom a lelkes, pletykaéhség iránti várakozást, szóval félek egy darabig lecövekelt a környékünkön...

(http://68.media.tumblr.com/d8aeb2b0350ad49749ed4c24a0937f08/tumblr_inline_ntluzsD6RM1qlt39u_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Talán ma lesz a nap, amikor hivatalosan is, és tapasztalatból is megjegyezhetem, esetleg tovább adhatom más nőnemű barátnőimnek – hogy, ó, igen, egy fiú izmainak száma olykor fordítottan lehet arányos a szellemi készenlétével… - Igen, specifikusabban, Mathias, ugyanis nem kell hatalmas ész annak az egyszerű ténynek a megállapítására, hogy ha tudnám, miről beszélsz, akkor nem kérdeznék rá – kötöm az ebet a karóhoz, és valószínűleg azért vagyok csak ennyire dühös én is, mert ő is az.
Ez egy ilyen… khm, hogy is mondjam, rossz szokás. Remekül tudok azonosulni a környezetemmel. Ha mindenki nyugodt, akkor többnyire én is az vagyok, ha valaki ideges a közelemben, vagy főleg, ha miattam ideges, akkor valószínűleg én is ideges leszek, talán még idegesebb annál, aki elkezdte. Ez így működik a zavarral is, és igen, a dühvel is. Persze megesik, hogy saját magam miatt érzem ezeket a dolgokat, de gyakran előfordul, hogy ez csak puszta reakció a környezetemre. Mint most. Abszolút semmi okát nem láttam annak, Montrego miért lehet dühös rám, ezért az értetlenségem ugyanúgy dühbe fut ki, mint az az akármi, amit ő felbosszantotta… igazság szerint ezzel pont az a probléma, hogy tűzzel tüzet nem lehet kioltani, vagyis tudom, hogy ez így nagyon nem jó, mégis nehezemre esik visszavenni a szolid szarkazmusból, amivel igyekszem gátat vetni a problémájának. Velem. Ez amúgy elég vicces. Velem többnyire nincs problémája senkinek, mert többnyire le sem tojják a létezésem.

Nem vagyok hovatovább boldog attól sem, hogy nem csak képletesen, de fizikailag is a sarokba szorít. Az erőviszonyok ebben a tekintetben elég egyértelműek, ha csak nem próbálnék meg, tudom is én, a két lába között átcsusszanni, esélyem sincs arra, hogy odébb lökjem magam elől, és távozzak, ha nem tetszik valami. Kénytelen vagyok lépni egyet hátra, ezzel egészen a falig húzódva a hátammal, előttem meg Mathias a fal. Hát ez így… elég kellemetlen. Egy kicsit el is pirulok. De csak részben azért, mert zavarban vagyok, nagyobbik részben kivételesen azért, mert lassan kibújik a szög a zsákból, és egyáltalán nem örülök annak, amit hallok. Van képe…! Hogy van képe engem gyanúsítani azért, mert olyan életet élt eddig, amilyet, és ezért az emberek szeretik a szájukra venni?! Mondjuk… egy kicsikét… tényleg, csak egy egészen nagyon kicsikét megértem, hogy azt hiszi, elárultam a kis titkát – mert hogy a jelek szerint ezért dühös, de mivel én semmiféle pletykát nem hallottam erről keringeni, nem tudom, ezt miből gondolja. Bár igaz az is, hogy én teljesen kívül tudok maradni ezeken a körökön, és mindig le vagyok maradva jó pár lépéssel a többiek mögött, szóval… de visszatérve arra, hogy megértem: az valóban érthető, hogy nincs oka bízni bennem. Persze ettől még nem érzem jobban maga, hiszen én pontosan tudom, most már végképp, hogy én semmit sem csináltam. Ugyanúgy semmit sem csinálhatok szerintem, hogy meggyőzzem annak ellenkezőjéről, amit hisz, ugyanis nem fogok könyörögni neki. Nem ismer. Igazából a legkevésbé sem, ezek után szerintem nem is fog, mindenesetre idegeneknek elég nehéz elhinni bármit is, valóban. (Főleg, ha van egy kis üldözési mániánk is…)
- Konkrétan megindokoltad már azt is, hogy mondhatok bármit, akkor is eldöntötted, hogy hülyeségekben hiszel, szóval… - az övéhez hasonló daccal szegem fel az államat, és egyáltalán nem nézek rá barátságosan. Lehet, hogy ő azt hiszi, jogos a viselkedése, de igazság szerint nem csak, hogy nem az, de még kimondottan sértő is - De csak a rend kedvéért: bocs, hogy egyáltalán nem érdekel annyira a magánéleted, hogy másoknak fecsegjek róla. És egyébként pedig… nem mondtam semmit, senkinek – nem esik nehezemre ezt határozottan, és egy pillanatra sem meginogva kimondani: mert hogy ez az igazság.

De ez biztosan valami kötelező dolog: ha szar helyzetben találom magam, akkor az előbb-utóbb még szarabbá változik. Egy hang szakít félbe. És csak akkor ismerem fel Charisma Belby hangját, amikor Mathias kicsit elfordul tőlem, ezzel pedig kilátásom nyílik a szőke lányra, és a sleppjére. Jaj, ne…. jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne…! A vicc az egészben, hogy bár eddig sem élveztem a helyeztet, nem kimondottan volt kellemes, hogy Montrego a vádjaival, és a dühével szorít éppen sarokba, de esküszöm, az egész napot szívesebben tölteném azzal, hogy hülyeségekkel vádol, semhogy Belby célkeresztjébe kerüljek. Mondjuk élből meglepődök, de úgy istenesen, azon, hogy egyáltalán tudja a nevemet. Mármint… ez rosszul hangzik most, de komolyan. Annyira sem vagyok érdekes, meg titkokkal teli ember, hogy megérje neki bármi terjeszteni rólam, ami soha meg sem történt az itt töltött hat és fél évem alatt, úgyhogy abszolút meglepőnek találom, hogy ennek ellenére tudja a nevemet. Ez akár lehetne hízelgő is, ha amúgy ne félnék tőle sokkal jobban, mint amennyire Mathias zavarba hoz. Tudom, elég nevetséges. De attól még így van.
Érzékelem a figyelmeztetést, vagy inkább a „maradj a helyeden” utasítást a fiú részéről, ami minden más körülmény mellett csak még jobban felbosszantana, de ez esetben van annyi eszem, hogy csak összefonjam magam előtt a karjaimat, és befogjam a számat. Nem vagyok hülye, pontosan ismerem Belby fajtáját – akármit adsz a kezébe, azt majd valahogy sikeresen ellened fordítja, és eszem ágában sem volt ebbe a helyzetbe keverni magam.

*
zene:ES– Hearts Don't Break Round Here (https://www.youtube.com/watch?v=20pAJPNaAyw)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/872b14e8ddda295d4420796411bb75d4_zps1lzbysqz.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’Hands in your hair, fingers and thumbs baby
I feel safe when you’re holding me near
Love the way that you conquer your fear
You know hearts don’t break around here'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Bennem visszhangzik Clementine tagadása, mégis nehezen emésztem meg ennek a tényleges valóságtartalmát. Márpedig nem azzal van a baj, hogy nem hiszek a lánynak. Talán az az igazság és azért rossz belátnom a tényeket, mert ha elfogadom hogy tényleg nem ő a ludas nos akkor... ott lebeg a kérdés. A kérdés, amire nincs válaszom és félek nem is lesz. Hogy ki volt az?
Persze Belby mint mindig, mindent félbe szakít és megakadályoz. Ez a csaj olyan, mint egy ragály... váratlan támad és le nem száll, amíg ki nem szipolyoz. Kíváncsi vagyok hogy rólam mikor ugrik le, mint egy kis kullancs. Elhúzom a szám a szavaira.
- Vicces hallani hogy egyetértünk, mert én mindig mindent nagyon jól tudok! -
A művészi hajdobálás mesterkéltre sikeredik nem is kicsit, de ezen csak magamba mulatok. Merlinnek hála még Clem is felfogta pillantásom jelentőségét és mindössze csak unott arccal és összefont kezekkel figyeli az eseményeket. A falnak dőlve természetesen.
- Szóval jó lenne ha megalapoznád a pletykámat... -
Ahogy a vigyora kiszélesedik, úgy szűkül össze a szemem. Nem tetszik sem a hangnem, sem az ahova tartunk. Már épp szóra nyitnám a szám, de megakadályoz ahogy összepusmog a barátnőivel. Nagyoooon nem tetszik ez nekem.
- Tudod mit Montrego? Beszüntetem a pletykahadjáratot az amnéziádról...ha... hmm... Ó Julie szerint már Dean-t el is hívtad randira. Szegény pici Banks... remélem tudtad ezt...jajjj, remélem nem törtük össze a kicsi szívedet... - gonosz vigyor ül ki a lány arcára. - Nos, elárulod hogy kit választasz? Egyesek szerint Parkinson is esélyes...
- Nem választok senkit...! -
Vetem oda, de érzem hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Közben a tekintetem Clemre siklik, aki még mindig duzzogva bámul, állát felszegve, de kissé kipirultan. Igazán bájos, mint legutóbbi pirulós találkozásunkkor.
- Jajjj ugyan már...! Ne legyél ennyire nevetséges... adj egy jó alapanyagot nekem valentin-napra és elfelejthetjük egymást. Igazán jó alku nem mondhatod, hogy nem...
Hát nem az... vagyis nem érzem annak. De... talán akkor végre tényleg leszállna rólam. Ami jó lenne. Csakhogy Emily-t nem keverem bele semmibe még akkor sem ha bele is menne magától. Pansy meg inkább amolyan vésztartalék meg amúgy is. Akinek Draco-hoz van köze annak inkább hozzám ne legyen. Clemre sandítok. Vajon ő mit szólna vagy mit reagálna...? Nem fer dolog, tudom. Abszolút nem az. Baromi gusztustalan így kihasználni valakit. Bárkit. És mégis... nem tudok ellenállni Charisma alkujának. Kövezzen meg a világ, de nem.
- Tényleg leszálsz rólam? -
A gonosz vigyor átvált kevésbé hamisba és a bólintás egyértelmű megerősítése a kérdésemnek.
Elfordulok az össze-összepillantó lánytömegtől és Banks-re tekintek. Nem mondok semmit, mert eszembe se jut semmi. Mindössze az íriszeit fürkészem sokat sejtetőn. Innen már következtethet arra, hogy mi jön. Pupilláim kitágulnak, és mélyen szívom be a levegőt, miközben szabad kezemmel az állához nyúlok, hogy ne tudja elfordítani a fejét, miközben leküzdöm a köztünk lévő távolságot. A zöld szemei, melyekre eddig fókuszáltam eltűnnek. Mindössze ajkait tudom még egyetlen másodpercig megfigyelni, ahogy kis szünetet tartok, hogz felkészüljön lelkileg. Mint mikor a víz alá buksz éppen. Ez azzig tart, amíg össze nem ér a szája az enyémmel. Határozottan csókolom meg, és nem hagyom hogy ellökjön magától. Kikényszerítem hogy szétnyissa az ajkait. Tudom, hogy Belbynek látványos dolog kell és igazi. Tessék, most aztán megkapta! Hátulról hallom az ujjongást a diáklányok részéről, ugyanakkor persze a féltékeny sziszegést is. Milyen érdekes hogy ez mindig valahogy együtt jár. Vagy ez épp Clem volt? Nem tudom megmondani. Nem is érdekel. Leginkább azért mert a lány finom, puha és lágy, semmihez nem hasonlítható illata ölel körbe, ami megnyugtat és szinte feledteti velem a frusztráltságomat meg a nézőközösségünket... Ujjaimmal eközben, mely az álla ívén pihent a hajába szántok és könnyed mozdulattal bontom ki az összefogott tincseit. Elégedett halk mordulással konstratálom sikerem. Még erőteljesebben csókolom egy kicsit, majd egy pillanat múlva megszakítom hirtelen az egészet. Olyan gyorsan, amilyen váratlanul megtörtént. Az egész jelenet nem tarthatott tovább egyetlen percnél vagy maximum kettőnél, mégis óráknak érzem. Dühös vagyok rá, még mindig és most még jobban. Nem tudom miért, hisz ő tényleg nem tehet semmiről. De könnyebb, mint magamat okolni. Szóval így teszek. Ostoba viselkedés, tudom. Tekintetem fél percig az övét keresi, ajkaim pedig nyitva maradnak. Valamiért saját magam is meglepődöm a tettemen. Hogy jutottam el mégis odáig, hogy Belby felcukkolt? Ennyire?
- Ahhhhhh, na eeeeeez már valami! Ezzel aztán már lehet dolgozni... -
A lelkes hang zökkent ki, ami a vigyorgó Charismából szökik ki természetesen. Ahogy felénk bök elégedetten.
- Khöm.... remek. Akkor végre... elkotródsz? -
Vonom fel a szemöldököm dühösen, mire ő vihorászva csak bólogat, majd kiadva a parancsot összeszedi a lány bagázst és szépen tovatáncolnak máshol rontani a levegőt. Én pedig lassan kettesbe maradok Clemmel, akire nem merek ránézni. Nem merem visszafordítani a fejem. Ezek után nem.

(http://68.media.tumblr.com/89390984c49f69249e264e9d3874c08e/tumblr_mq0rj2xgFH1rie27io5_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Amilyen kellemetlenül indult ez az egész találkozó, egyetlen egy dolgot tudtam csak tiszta szívből kívánni – hogy essünk rajta túl, és legyen vége mihamarabb. Charisma Belby csatlakozásával erre pont annyi esélyt láttam, hogy semennyit. Sőt, ha valaki még fájdalmasabbá tudja tenni ezt az egészet, az biztosan ő. Aztán később azt kívántam, hogy bárcsak ott helyben egérútra szöktem volna, amikor a szőke lány felbukkant… de addig még történt egy s más.
Belby radarjára felkerülni nagyjából az utolsó dolog, amit abszolválni akartam így az utolsó roxforti évemben. Olyan jól ment minden! Hiszen már február eleje van, vagyis csak négy hónap van hátra a tanévből (ami egyben a RAVASZ vizsgák vészes közeledését is jelenti, de ebben a percben ez tökre nem aggasztott annyira, mint ez a lány), és el sem hittem volna, ha valaki korábban közli velem, hogy semmit, de semmit nem kell elkövetnem annak érdekében, hogy ez mégis megtörténjen. Ráadásul saját hibámon, vagy akaratomon, vagy bénázásomon kívül. Ha nem adom vissza Montregónak a receptjét, ami nálam kötött ki, vajon akkor is itt állnék most? Nem hiszem. Vagyis végeredményben a saját hülye, áldott jó szívem az, ami belekevert a szarba. Van valahol itt elrejtve egy igazi tanulság, úgy érzem, de nem igazán akarok tudomást venni róla…

Szabályosan a hideg futkos a hátamon ettől a beszélgetéstől, amiben nem igazán én vagyok a lényeg, de azért épp emlegetnek benne annyit elégszer, hogy érdekeljen. És érdekel is, leginkább azért, mert Charisma sokkal többször mondja ki a nevemet annál, semhogy remélhessem, holnapra elfelejti. És ez egy kicsit sem tetszik. Nem hiszem mondjuk, hogy annyira izgatna, ha valami hülye pletykát indítana rólam. Persze, nem örülnék, és valószínűleg bántana is épp eléggé ahhoz, hogy ébren tartson egy, vagy két éjszakán át, de összességében, amíg tudom, hogy hazudik, és a barátaim is tudják, hogy hazudik, akkor bizonyára túlélném azt a pár hetet, amíg kitart a pletykahadjárata. Összességében véve az iskola diákjai számára tényleg nem vagyok sem olyan ismert, sem olyan érdekes, hogy nagyon sokáig a szájukra vegyenek, és perpillanat ennek nagyon-nagyon örülök.
Mathias viszont meglehetősen ront ezen a többnyire ismeretlen, és érdektelen állapotomon, úgyhogy fogalmazzunk úgy… szinte biztos vagyok benne, hogy itt ma én fogom húzni a legrövidebbet. Meghökkentő meglepetés. Ja, nem…! Forgatom egy kicsit a szemeimet Belby áskálódására, csak szolidan jelezve, hogy köszi szépen, engem semennyire nem érdekel, hogy Mathias kivel megy a bálba, felőlem elviheti a húgát is, vagy az alvósmackóját, az sem bírna számomra hírértékkel. Az viszont kicsit meglep, hogy Mathias voltaképpen mennyire rosszul viseli Charisma minden odaszúrt mondatát. Hát mi a fenéért nem tojja le, és megy odébb? Egy kicsit még meg is sajnálom. Nem lehet kellemes, amikor mások folyton belemásznak az életedbe, de persze, én ezt nem tudom teljes valójában átérezni szerintem. Ilyesmi velem még sosem fordult elő. De azt még én is érzékelem, hogy ez az egész nagyon nem jó irányba tart, és amikor Mathias rám néz, akkor már száz százalékig biztos is vagyok benne.

Na, nem. Nem, nem, nem, nem, NEM!
Mondanám, ha lenne időm verbálisan bármit is reagálni, így leginkább csak egy abszolút hitetlen, kétkedő, majd egy másodperc erejéig valószínűleg némán könyörgő pillantással viszonzom Mathias tekintetét. Ha tudnék bárhova hátrálni, bizonyára megtenném. Vagy ha kiképeztek volna az önvédelem bármilyen, nem pálcával végzendő módjára, most biztos egy nagyon ügyes mozdulattal elkapnám Mathias kezét, ami hamarosan fogva ejti az államat, a háta mögé csavarnám, aztán még seggbe is rúgnám, hogy mondjuk hasra essen, aztán jól itt hagynám. Vagy csak simán tökön rúgnám… de sajnos nem vagyok filmbeli szuperhős, meg még csak egy gyenge utánzat sem, úgyhogy abszolút áldozata leszek a körülményeknek. És ettől nem vagyok boldog.
Ha lassabban történne minden, talán még ennek fényében is lenne esélyem kitérni a csók elől, de olyan hirtelen találom magam Mathias ajkaihoz préselve, hogy igazából még levegőt is elfelejtek venni. Nem kimondottan okos dolog, de jelen helyzetben meglehetősen irreleváns is, mert eddig még nem nagyon jártam úgy életemben, hogy valaki derült égből villámcsapásként megcsókoljon, csak hogy meggyőzőn egy buta lányt egy abszolút hazugságról… és ha ezt esetleg ki tudnám verni a fejemből, akkor biztosan sokkal kevésbé érezném magam kínosan, és valahol talán még tetszhetne is a helyzet, de erre így nem sok esélyt érzek. Erős fáziskéséssel, és igazából csak azért csukom be a szememet, mert kissé szédítő, ha valakire ilyen közelről próbáltok fókuszálni (…aha, ezt mások biztos nem próbálták nem hogy egyszer, de kétszer is életükben, mint én, mert nem a legrandomabb pillanatokban csókolják meg őket nem várt személyek). Ha ez csak egy ártatlan, rövid puszi lenne, még az sem lenne annyira rossz, mint ami igazából történik. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik az egész, mint valami rossz irányba kisiklott vonatút, lassított felvételben történő zuhanás. Mathias a legkevésbé sem finomkodik, még valami ügyes módon azt is kikényszeríti, hogy viszonozzam a csókját, az ajkai az enyémek közé csúsznak, én meg csak hagyom, mint valami marionett bábú, akinek rossz pillanatban ment ebédszünetre a vezetője. Csak állok, az illatával az orromban, az ujjaival a kibomló hajamban, Charisma lánycsapatának meglehetősen bizarr reakciójával a fülemben, és valami egészen érthetetlen, egyszerre tiltakozó, mégis izgatott bizsergéssel a gyomromban.
És ettől csak még rosszabb az egész…
Amikor már azt hinném, hogy soha nem is lesz vége, akkor mégis csak vége lesz. Élesen szívom be a levegőt, eddig fel sem tűnt, hogy mennyire kellett, és egészen biztosan élénk, barackpiros pöttyökben vörösödöm, de szerencsére a jelek szerint ez Belbyt nem kimondottan érdekli. Ahogy a jelek szerint én abszolút nem érdeklek itt senkit. Úgyhogy épp csak azt várom meg, amíg Charisma sarkon fordul, viszi magával a kis barátnőit is, és nem gondolkodok kétszer sem azon, hogy ellökjem magam végre a faltól, és abszolút zsongó fejjel, kalapáló, félre-félreverő szívvel, és szolidan könnyekben úszó tekintettel, majdnem, hogy futólépésben igyekezzek magam mögött hagyni a folyosó ezen részét, és ezzel együtt Montregót is. Észre sem veszem, hogy mind a hajamból kiszabadult szalagot, mind a rúnaismeret dolgozatomat is sikeresen ott felejtem, leginkább csak a „minél előbb, minél távolabb” érzés vezényel, mert az összes többit egyelőre sehogy sem sikerül szétválasztanom. Pedig Mathias simán megérdemelné, hogy a szeme láttára sírjam el magam – fogadjunk, hogy így még sosem járt…! De azért… azért az mégis nagyon kínos is lenne.

*
zene:H– Somebody to Die For (https://www.youtube.com/watch?v=Pt1kc_FniKM&index=1&list=RDPt1kc_FniKM)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/c71694cbbce8087df897df2127ea1744_zpsvzsjuc9i.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’I'll be staring at the sky
Because no matter where they take me
Death I will survive
And I will never be forgotten
With you by my side
Cause I don't need this life
I just need…
Somebody to die for, somebody to cry for
When I'm lonely'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nézem a távolodó szőke tincseket, és az elhaló vihogást a szemem sarkából. Valami oknál fogva, tudom nevetséges, de kezdek megkönnyebbülni. Talán, mert annyira idegesítő volt az egész, vagy mert végre Belby széles vigyora és pletykái vele együtt eltávoznak a környezetemből. Fellélegezhetek, úgy fest a dolog. S már épp elégedett vigyor ülne ki újfent az arcomra, amikor kiszalad belőlem hirtelen sípolva a levegő. Ennek oka, pedig nem más, mint a nekem feszülő kéz ami lendületből csapja meg a mellkasom. Basszuska! Uhhhhh!
Fél perc kell mire beazonosítom hogy mi történik. Ez mégis mi a franc volt? Ja. Persze. Clementine Banks. Ó hogy az a...!
És mire észbe kapok már két lépéssel hátrébb állok, mint ahol eddig, mert ellök magától meglepő lendülettel, aminek gondolom jó részét a harag adja. Amit meg én idéztem elő sejthetően. Mindezt persze azért teszi hogy utat és teret nyerjen magának, amit nem is haboz kihasználni. Már csak a barna meglebbenő és felém szálló tincseket látom, kezemben pedig ott a hajából kibomló szalag. Lenézek a barnás-vöröses darabra egy kissé bambán. Öhm... akkor most mvan?
Aztán persze megint csak feleszmélek úgy jó fél perc távlatából.
Na nem! Azt már nem! Na nincs itt futi-futi...!
Hirtelen lépek utána, és szerencsémre míg én egy nagyot ő addig két kicsit lép még sietve is. Nem nehéz beérnek egy méteren belül az eredeti kiindulóponttól. Határozottan kapom el a csuklóját és állítom meg, ha pedig nagyon ellenkezik még vissza is rántom. Amennyiben pedig erre is szükség van, akkor kénytelen vagyok a testemmel megállítani, hogy a visszafelé ható erőktől ne essen pofára. Hát... nem tudnám megmondani melyik a jobb, de azért szerintem nem felszántani a folyosópadlót még mindig kellemesebb. Akkor inkább érnék valakihez ezzel persze maximálisan belemászva annak a privát szférájába. Minden esetre ez rajta áll.
- Na-na! Hellóka! Még nem végeztünk! -
Mondom kissé sem kedvesen, mert hát milyen az már hogy se szó se beszéd, csak úgy szépen álánátúre lelép?
Oké, megértem az okát, én magam sem így terveztem a beszélgetésünket. Pontosabban nem úgy, hogy Belby pöffeszkedő vigyorát kell kielégítenem jórészt. Az meg már csak a ráadás hogy még a fél kémhálózata is vele parádézott. Mérgesen szorítom össze az ajkaim -amik még mindig égnek az ő ajkaitól- miközben a lányra tekintek -nem túl kedvesen-, aki persze bíbor színekben játszik -talán pont emiatt-.
Viszont megzavar az összképbe megjelenő könny, igaz eddig még rám sem pillantott, de hát vak azért nem vagyok. Sajnos. Ettől kissé enyhül a kezemben az erő persze, hisz basszus, nem akartam fájdalmat okozni neki. Bár sejtem ez nem a fizikális fájdalom előszele. Na ne! Most mégis miért sír?
Mert még ha alaposan eltángálja az ember, az érthető. De hát ez mindössze egy ostoba csók volt, abból is a rosszabb fajta. Mert valljuk be, nem volt túl lelkes ő se. És én se. Vagyis persze csak a lelkem mélyén nem . Szóval véleményem szerint el is lehetne felejteni, de ennek inkább nem adok még hangot elnézve a lány viselkedését. Nem sokat használna neki. Nők! Túlérzékeny az összes....
- Mi a baj, Napsugár? - nyúlok az álla alá és emelem fel azt, hogy végre rám tekintsen. - Nem volt elég jó? Elnézést, ha csalódást okoztam. - cukkolom, de a mondat második fele eléggé cinikusra sikeredik. Pedig tényleg nem ilyennek szántam!
Valamiért ösztönből tolulnak fel a szavak, pedig elharapnám őket szívem szerint. Nem érdemli meg hogy bántsam, főleg nem ezek után. Hisz tökéletes alibit biztosított. Viszont... a fene essen az egészbe, még az is jobb ha felpofoz, mi hogy itt pityog! Plusz meg is érdemlem. Mert ez a pofon azt hiszem kijárna, még saját magam részéről is. Ám az azért hülyén hatna ha én pofoznám meg önnön magam. Plusz, kissé beleérezném Lyana dühét is. Habár mondjuk ő az, aki egy szót se szólhat hisz Olaszországban fagyizgat meg flörtölget mindenféle vadidegenekkel, és még a holnapi napot is lemondta. Szóval... mondhatná hogy teljesen szabad vagyok, meg kötetlen és azt csinálok, amit akarok, de mégsem érzem magam annak. Főleg nem a villásreggelis eset után. Az után a szenvedélyes csókja után. Na nem. Ám ezt a dolgot gyorsan elnyomom magamban és az agyamban. Ehhez pedig elég az, hogy ahogy a lány álláról elveszem a kezem kettőnk közé tartom és a benne lévő szalag lágyan omlik le közénk.
- Ezt itt felejtetted. - szavai megenyhülnek, és csak remélem hogy ez használ. Hisz a figyelemelterelés mindig célravezető. Mindenkinél. Még Belbynél is, mert így biztos vagyok benne hogy holnap tutira nem fog utánam koslatni. De talán még Clem után se. És ennek ugyan igaz, ez volt az ára, ami fél perce történt, de... nem megérte? Szinte totálisan. Az meg külön érdekes, hogy még mindig érzem a lány illatát az orromban és továbbra sem tudok rájönni mi az. Bónuszként pedig még mindig érzem az ajkaim bizsergését pedig ez a csók teljesen más volt mint a szilveszter vagy mint a La Clair-rel váltott első vagyis második, a valódi. És ezzel a dologgal zavarba ejtően nem tudok mit tenni magamban.

(http://68.media.tumblr.com/89390984c49f69249e264e9d3874c08e/tumblr_mq0rj2xgFH1rie27io5_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Életem ezen pontján – tizenhét év abszolút bölcsességével – többnyire arra jutok, hogy minden férfi érzelmileg fogyatékos. Ha legalább már akkora tapló, hogy ilyesmit csinál, akkor tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy akkor már utána hagyjon békén? Alig két lélegzetvételnyi ideig hihetem csak el, hogy szépen visszavonulhatok (aha, mintha olyan szolidan igyekeznék eltűnni a tett színhelyéről, hogy azt lehessen afféle méltóságos szóval illetni, mint a visszavonulás). Jó lenne, ha ez bármire is elég lenne. Egy picit összekapni magam, kicsit kevésbé felületesen kapkodni a levegőt, kicsit eltűntetni a vért az arcomból, egyéb ilyen kínos apróságok… természetesen reflexesen rántanám tovább a kezemet, amikor megérzem, hogy utánam nyúlnak – nyilván Montrego, mert mégis ki más lenne, úgyhogy kénytelen rántani rajtam egyet, de annyira csak nem sikerül, hogy róla pattanjak vissza, már csak az kéne. Hitetlenül megrázom a fejem, összepréselem a számat, mintha ez nem lenne meglehetősen kellemetlen azzal a gondolattal társítva, hogy hiszen ezt a szájat most csókolta meg alig egy perce.
- Szerintem pedig nagyon is végeztünk. Sőt. Ami engem illet, már napokkal ezelőtt végeztünk – nem mintha nem lennék az összes többi érzésem mellé rettentően dühös is, hogy épp csak az arcába sziszegjem a szavakat, de azért szeretnék valahogy még dühösebbnek tűnni, és mondjuk ordítani vele, hogy igazán felfogja, egyáltalán nem értékelem, hogy nem csak ostobaságokkal vádol, hanem még fel is használ a szarrágó céljaira, bele sem gondolva, hogy ez rém nézve mit jelent, vagy hogy érzem magam tőle. Nem épp a legszolidabb módon mindennek a tetejébe. Gondolom, mindez sokkal könnyebben előadható lenne, ha csak dühös lennék, és nem állnék tökéletesen a szélén annak, hogy el is sírjam magam.

Őszintén nem tudom, mit gondoljak. Mintha még szándékosan, direkt rá is tenne mindenre vagy tíz lapáttal. De hogy miért? Mégis, mit vétettem én ellene, hogy ekkora rohadék legyen? Nem elég egyértelmű, hogy kellemetlenül érzem magam, hogy valahogy, valami hülye módon igazság szerint őszintén meg is bántott azzal, hogy ennyire semmibe vette, én mit akarok tenni esetleg egy ilyen szituációban, na meg azzal is, hogy voltaképpen eldöntötte, hogy az ígéretem ellenére boldog-boldogtalannak róla mesélek sztorikat? Mégis minek néz ez engem…? - Nem, egyáltalán nem volt jó – szusszanom türelmetlenül, szolidan megremegő ajkakkal, ahogy elütöm a kezét, és ha nem hagyja, hát akkor megint még odébb is fogok lépni tőle. Mert persze. Majd pont még hagyom is magam, hogy ezek után még egyszer belém rúgjon? Lehet gondolni rólam sok mindent, de nem tartom magam lábtörlőnek.
És még annak fényében is, hogy ezt tényleg komolyan gondolom, még így is úgy érzem magam, mintha mostanában mindenkinek csak aranyos, kis egyszer használatos… nem is tudom, mi lennék. Olyasvalaki, akinek saját akarata, saját vágyai bizonyára nincsenek, és nem számít neki, ha mások kedvére történnek vele dolgok. De zavar. Igenis zavar. Eszembe jut az a buta nyári nap is Franciaországban, és legszívesebben felképelnék most valakit, de végül csak arra kapok észbe, hogy le is gördül egy-egy könnycsepp mindkét orcámra, amit aztán ideges, kapkodó mozdulattal törlök le.

Csak dühösen meredek rá, aztán dühösen meredek a szalagomra, amit felém nyújt, egy dacos szipogással – mert létezhet olyan szipogás, ami kifejez valami büszke dacot, igenis létezhet! – kapom el az ujjai közül, és nehezen, tényleg nagyon nehezen veszem rá magam, hogy ne a tenyerét, vagy mondjuk a cipőjét bámuljam továbbra is, hanem a szemébe nézzek. Megállom, hogy kijavítsam a szóhasználatát. Egyáltalán nem hagytam ott, lényegében ő túrta ki a hajamból, anélkül, hogy engedélyt adtam volna, vagy bármiféle módon biztattam volna erre. Ha lett volna választásom, nyilván nem egyeztem volna bele semmi ilyesmibe.
- Most már végeztünk? – teszem fel akkor a kérdést, mert nekem éppenséggel ezek után abszolút semmi mondanivalóm nincs, és ha ő is csak szemétkedni jött utánam, akkor tudom neki javasolni, hogy távozzon melegebb éghajlatokra. Végül mégis hamar elkapom róla a pillantásomat, a végtelenségig zavarba ejtőnek találom állni a tekintetét, és nem csak azért, mert továbbra is kitartóan szipogok, és csak az tart vissza egy kiadós zokogástól – ami egyébként normális körülmények között egyáltalán nem jön nálam ilyen könnyen – hogy egy egészen kicsikét azért mégis csak szeretnék megőrizni a (talán nem is létező) méltóságomból. De minden felháborodásom ellenére, nem tehetek róla, valahogy el kell számolnom még azzal a gondolattal is, hogy a dühöm alatt nem csak tisztán negatív a frusztráltság, amitől minden porcikám bizsereg. De nagyon úgy érzem, hogy ezzel egyelőre nem tudok megbirkózni.

*
zene:H– Unspoken (https://www.youtube.com/watch?v=VU1gN-m_KBE&list=RDPt1kc_FniKM&index=12)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tumblr_mkvescu4QV1rut2d7o1_500_zpsn9xhncwr.gif)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’So won't you save this conversation, and find a better time? Oh, oh.
Don't you ever understand, that if it hurts I'll do whatever I can?
And if it's set in motion, I'll watch it all pass by.
And leave the rest unspoken, I'll never change my mind.
Leave it unspoken, leave it unspoken,
Leave it unspoken, leave it unspoken now'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Más esetben biztosan tetszene a feleselés. Mert ez egyértelműen az. De az az eset nem most van, sőt. Ez nem az a nap, mikor nekem bármi is tetszhet, azt hiszem.
- Szerintem pedig nagyon is végeztünk. Sőt. Ami engem illet, már napokkal ezelőtt végeztünk –
Mi ez már könyörgöm? Mégis hol él ez a lány?
Hüledezem egy sort magamban, ennek mindössze nagy pislogások az egyetlen kézzel fogható eredménye, mely kiül az arcomra. Így persze azt sem tudom elkerülni hogy ne kelljen erőszakot alkalmaznom, hogy megállítsam. Persze kibírja, ahogy én is és a világ nyolcadik csodájaként meg is áll a lábán, noha egyértelműen duzzogva. Nem tudom mitől forr jobban a vérem. A viselkedésétől, a csókjától vagy a saját, mindjobban mardosó, bűntudatomtól. Mert még Clementine is tesz róla, hogy az legyen. Péklapátnyi szemetet kupacol égő lelkem kicsiny katlanjára az újabb szavakkal. Amiket -hozzáteszem- költőinek szántam, vagy legalábbis viccesnek, hogy oldja a feszültséget. Ám mily meglepő, a mai napba úgy látszik már minden belefér, merth ez sem úgy jön össze.
- Nem, egyáltalán nem volt jó –
Auuuuuuccssss. Hát ez azért fájt. Tüskeként nyilallnak belém a felém küldött, vagy sokkal inkább döfött, szavak. Ösztönösen húzom ki magam, miközben figyelem, ahogy kiszökik belőle a levegő. Tudom hogy hazudik, legalábbis jobb ezt hinni, ám mégis zavarja a hiúságom, hogy képes volt ezt mondani. Mondhatnám hogy igyekszem nem felvenni a stílusát, de nagyon-nagyon nehéz. Nehéz nem egy taplóvá válnom az elkövetkező pillanatok egyikében. Akkor, mikor kierőszakolja a kezét egyetlen hirtelen mozdulattal az ujjaim közül. Miután azok csak ostobán a levegőt markolnák, leengedem őket. Fura üresség fog el ennek hatására. Ám ezt az érzést hamar elnyomja, hogy látványosan és relatíve erősen löki el az álla alól a másik kezem. Azt, amiben a tulajdona lapul. Na szép! Felvonom a szemöldököm, miközben végigmustrálom őt. Kezdek rájönni mennyire el is szúrtam a dolgot. Nála. Vele. És ez abban csúcsosodik ki, mikor legördül az a kis könnycsepp. Először egy, majd még egy követi. Dacos, gyors mozdulatával beelőz. Egyrészt bájos másrészt kissé gyerekes. Már megint ez a kettősség, ami annyira... annyira tetszik. Ahhh!
A közénk ejtett selyemdarabka időszakosan segít csak. Figyelem, ahogy zöld szemei befókuszálják és mintha szívből gyűlölné, úgy mered rá. Francba!
Tudom hogy ez a gyilkos pillantás nekem szól, -naná, nem vagyok teljesen ostoba- és ha valaki tudna szemmel Avaka Kedavrázni az egész biztosan Clementine Banks lenn, itt és most, ebben a szent pillanatban. Szóval hálát adok Merlin gyermekének, aki képtelen volt még idáig fejleszteni a varázslótudományát ezáltal megmentve a hátsó felem.
- Most már végeztünk? –
Végezni? Hisz el se kezdtük. Ez az aprócska közjáték, ha nem zavar meg, akkor már talán túl is estünk volna eddigre a dolog javán. De megtörtént és visszafordítani vagy megmásítani sajnos nem tudom. Egyedül annak örülök, hogy Clem végre tényleg megerőlteti magát és rám néz. Igaz, hogy pillantása parázslik, s nehéz eset szembe találnia magát az embernek vele. Erre hamar rájövök. Pupillája hol kitágul, hol pedig összeszűkül a dühtől. De mégis jobb így kommunikálni. Nem szakítom meg a szemkontaktust miközben megrázom a fejem, hogy márpedig készüljön fel lelkileg, mert nem. Nem végeztünk.
Karjaim mivel teljesen hasztalannak érzem őket, összefűzöm a mellkasom előtt. Valamiért baromira elkezd megint viszketni a bal karom belső éle. Ott, ahol a Sötét Jegy volt egykor. Ám most ellenállok a heg okozta csábításnak és a bevett reflexeknek. Mindössze meghagyom ezt is egy újabb zavaró ténynek a mai napra. Agyam közben lázasan a lány reakciói után kutatnak. Miért kapta fel ennyire a vizet? És miért vérvörös? Aztán persze szép lassan azért leesik. Úgy nagy nehezen hangosan puffanva lelkem kikövesedett padlóján.
- Miért zaklat fel ez az egész? -
Na ez az a kérdés, amit pontosan én is feltehetnék magamnak. Csak én nem a csókra gondolnék az ez alatt hanem Belby mocskos szavaira. Szemeim kissé összeszűkülnek, miközben a lányt vizslatom. Tudom, hogy nem fogja bírni ezt, így ameddig lehet próbálkozom kiolvasni valamit zavarodott pillantásából. Fél perc múlva be is következik tekinteteink szakítása jóvoltából. Na ekkor kiszakad belőlem az előbbi felismerés úgy zsigeri szinten is. A gyomrom ennek hatására összeszűkül és bukfencet hány. Néma, ki nem mondott cifra káromkodások közepedte kissé hátrabillentem a fejem, miközben elnézek a feje felett egy kósza pillanatra. Teljesen magunk vagyunk ez végre egy pozitívum. Így nyugodt szívvel merem kimondani a szavakat, mivel senki nem hallhat minket.
- Senki sem csókolt még meg. Igaz? -
Összeszorítom újra a szám. Hangomban talán kissé több a sajnálat, mintsem szerettem volna. Pedig nem akarom, hogy épp emiatt érezze magát még jobban megalázottnak és csapjon át újra dühbe a sértettsége. Mert tényleg nem akartam megbántani. Ez persze késő bánat, és marcangolhatom önnön lelkem elég erőteljesen, meg persze totálisan hasztalan, miközben megpróbálkoznék újra a dacos zöldes szemekbe nézni. Tetszenek benne nagyon is azok az aranyló pöttyök, amik a folyosóablakon beszűrődő fény hatására életre kelnek. Habár lehet, mindezt csak a lány túlfűtött érzelmei okozzák. Azért az némi elégtétel, hogy mindebből azt tudom leszűrni -szavaival ellentétben-, hogy mégsem volt annyira rossz számára a dolog.
Kedvem lenne magamhoz húzni és megölelni, miközben ontom magamból sajnálkozó szavakat. Ugyanúgy, mint a húgomnál szoktam. De nem teszem, mert ő nem a testvérem, még ha viselkedésében sokszor rá is emlékeztet. Mindössze kissé lejjebb hajolok, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön, s egyúttal kissé közelebb is hajolok kissé, hogy észre vegyen. Mert hát hellóka, még mindig itt vagyok!
És csak remélem, nem gördül le újabb könnycsepp a kérdésemre, és nem szakítok át semmilyen képzeletbeli gátat. Mert ha igen, azzal nem igazán tudom még, mit is fogok kezdeni. De valószínű, hogy elsősorban kivételesen nem hagyom neki, hogy ő törölje le az arcát, hanem én fogom felszárítani azokat. Bárhogyan. Kerüljön ez bármibe is. Mert nem bírom újra elviselni azt az elvétett kósza mozdulatát, ahogy az arcához ér, makacsul. Tutira felforrna a vérem tőle, és nem biztos ,hogy ez annyira jó lenne. Egyikünknek sem. Mert tudom, hogy nem állnék jót magamért. Egyszerűen képtelen lennék.

(http://68.media.tumblr.com/89390984c49f69249e264e9d3874c08e/tumblr_mq0rj2xgFH1rie27io5_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Hogy m… - első nekifutásra ki sem tudom mondani, annyira idegesít, hogy van képe ezt megkérdezni - Hogy miért zaklat fel?! – kérdezem aztán fojtott feldúltsággal, és a szemeim résnyire szűkülnek, pillanatra el is felejtem, hogy a dühöm mellett elég erőteljes zavart is éreztem eddig, de most épp ez meglehetősen másodlagos lesz - Miért, szerinted ez normális dolog? A te világodban meglehet, hogy az, de az enyémben nem – fújom kissé hitetlenkedve is, mert igazság szerint nehezemre esik beismerni, hogy mekkorát tévedtem. A múltkor a Mungóban én szabályosan elhittem, hogy Mathias Montrego nem is az, akinek mások gondolják. Vagy legalábbis most már nem az. Vagy legalábbis… nem teljes egészében. De az, ami most itt történik velem, az épp ennek az ellenkezőjét támasztja alá.
Nem elég, hogy meggyanúsít valamivel, nekem esélyt sem adva, valamivel, amihez semmi közöm, de aztán még gusztustalan módon ki is használja, hogy épp kapóra jön neki a jelenlétem. Még ez is csak egy dolog – de az, ahogy ezt az egészet elintézte magának, az engem akkor is felháborít, ha másoknak ez talán izgalmasnak, vagy jelentéktelennek tűnik. Abba valószínűleg bele sem gondol, hogy ezek után Belby engem mikor, és miért vesz a szájára, vagy ha majd nem jelenek meg leginkább senkivel a Valentin napi bálon, akkor majd erről fog járni a szája, vagy arról, hogy felültettek, és brühühü, szegény Banks. Ez volt minden vágyam. Hogy hazugságokat ismételjen rólam a fél iskola – ráadásul olyan hazugságokat, amelyeknek aztán végképp semmi, de semmi alapja nincs. És akkor ne legyek feldúlt?!Aztán ott van még az is, hogy ennyi erővel most már igazán lehetnénk kvittek is. Hiszen ő azt hiszi, vétettem ellene (mondjuk azért, mert elvakult, és a jelek szerint egy kicsit szűklátókörű is…), hát akkor vétett ellenem ő is, és mégsem hagy békén, még mindig…!

És mindig, valahányszor azt hiszem, hogy ezt fokozni már nem lehet, akkor még mindig el tudja intézni, hogy sokkal rosszabbul érezzem magam. És ezzel együtt, sokkal inkább dühös legyek rá is. Hiszen a következő kérdése olyan szinten… nos, ez már nem is csak dühítő, meg bosszantó, meg ostoba, hanem egyenesen sértő, olyan szinten bántó, hogy csak azért nem hagyom itt, mert most már meglehetősen biztos vagyok benne, hogy úgysem hagyná. És semmi kedvem sincs fogócskázni vele az iskola folyosóin keresztül-kasul.
- Te mégis mit képzelsz rólam? – teszem fel a kérdést egyszerre egyértelműen megbántottan és azért elég erős értetlenséggel, meg szolid keserű dühvel tálalva. Ha eddig azt hittem, van esélyem arra, hogy sírni tényleg ne sírjak tovább, akkor ettől az esélytől most kell ténylegesen könnyes búcsút vennem. Szolid megvetéssel húzom el a számat, ahogy kicsit megrázom a fejem, és ezúttal nem foglalkozom azzal, hogy esetleg újabb könnycseppek indulnak vándorútra az arcomon, ahogy csak a tekintetem figyelmezteti, hogy ezúttal már eszébe se jusson a közelembe merészkednie, így is épp elég, hogy lejjebb hajol egy kicsit, mintha csak méltóztatna leereszkedni az én szintemre - És még inkább… mi a bánatot képzelsz te magadról? – mert a két kérdés voltaképpen nem is választható el egymástól olyan erősen… a tény, hogy romantikus kapcsolatok terén valószínűleg messze nincs annyi tapasztalatom, mint neki, nem zavar fele annyira sem, mint az, hogy a jelek szerint valami szánni való kis hülyének tart. Vagy felőlem tartson, aminek akar… csak ne a közelemben tegye.

Nem válaszolom végül meg a kérdését, ha ebből nem egyértelmű neki, mennyire mellé lőtt, akkor szerintem semmiből nem szűrné le. Egyébként sincs kedvem magyarázkodni neki. Eleve nem volt, ebben a kérdésben meg pláne nincs. Semmi köze hozzá, egyáltalán, hozzám sincs semmi köze, és mégis úgy csinál, mintha ez nem így lenne, vagy tartoznék neki bármivel. Vagy talán ezekben a családokban ez tényleg így szokás… feltételezik, hogy rendelkezhetnek bárkivel, csak úgy, mert nekik így tartja kedvük. Hát nem. Legkevésbé sem!
- Megmondom, minek kellene gondolnod magadat. Igazi seggfej vagy, Montrego – jelentem ki egyszerűen, nem remeg meg a hangom, tökéletesen jól artikulálhatok, és annak ellenére, hogy voltaképpen hangtalanul sírok, kétlem, hogy ezt félre lehetne érteni. Végül csak szipogok egyet, sajnos a könnycsatornáimra elég kevés befolyásom most épp, és megdörgölöm az orromat a pulcsim ujjával. Vicces, hogy alapvetően nagyon nehéz rábírni engem arra, hogy így beszéljek bárkivel is – pláne olyasvalakivel, aki ha nagyon akarná, simán még jobban megkeseríthetné az életemet. Kedves embernek tartom magam, olyannak, aki nem ítélkezik, aki elfogad másokat, aki türelmes, és szeret segíteni bárkinek, de nekem is megvannak a magam határaim. És nem vagyok a saját magam ellensége, hogy úton-útfélen hagyjam magam kihasználni… - Mondd, amit mondani akarsz, aztán hagyj békén.

*
zene:B– Things We Lost In The Fire (https://www.youtube.com/watch?v=MGR4U7W1dZU&index=19&list=RDPt1kc_FniKM)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/1f0c94d28a57d96ca310869d80c25f87_zpsjcd2tq8q.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’We sat and made a list
Of all the things that we have
Down the backs of table tops
Ticket stubs and your diaries I read them all one day
When loneliness came and you were away
Oh they told me nothing new,
But I love to read the words you used
These are the things, the things we lost
The things we lost in the fire, fire, fire'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Hát az biztos hogy süt belőle a lenézés irányomban. Na jó, nem tudom hibáztatni. Ártatlan kis lelke most bekoszolód, de hát üdv a való világban. Üdv a világomban, ha már ő maga így fogalmazott. Mert lássuk be, kezdek arra rájönni hogy ez a lány vagy kibaszottul eltévedt vagy egy óriási álomvilágban élt. Hogy nem pécézte őt még ki senki az iskolában? Hol létezett ő egyáltalán? Jó azért sajnálom. Igazán próbálom menteni a helyzetet, de ő semmit nem segít benne. Sőt, csak belelovalja magát még jobban az önsajnálatba, amivel pláne nem tudok mit kezdeni. Most mit vár? Értsek egyet? Jó megvan. És aztán? Szívem szerint felpofoznám hogy ne hisztizzen itt hanem szedje össze magát. Ha egyetlen csóktól így kiakad, -jó az erről terjengő pletykának tényleg lesz valóságalapja- akkor mi lenne ha azt híresztelnék hogy lefeküdt valakivel? Mondjuk csak a fél iskolával? Dean-ről nemrég Chraisma baba-hadjárata híresült el. Mármint, hogy lefeküdt valami ex-inspektorral és a gyerek meg az útján van. Persze hogy abszurdum, de evidensen ez azért durvább, mint egy kis puszi az iskolafolyosón. Emily mondjuk profi ezek kezelésében, na de azért az hogy Clem ennyi miatt itt picsog...? Nevetséges. Főleg, hogy ő adja a tippet a szöszke libának a kórlapomról.
- Te mégis mit képzelsz rólam? –
Hát erre a kérdésre inkább nagyon kultúráltan és udvariasan nem válaszolok. Mert félnék hogy még pofon is vágna a nem túl kedves gondolatokra. Tényleg kegyetlen szar napom van, és ő ezt egyre jobban tetézi csak. Ahelyett hogy kibökné a dolgot és vállalná a felelősséget parádézik egy sort. Hihetetlen!
- Megmondom, minek kellene gondolnod magadat. Igazi seggfej vagy, Montrego –
Mindezt oly természetességel közli, hogy az meglep. Nem, nem tudok rá haragudni, mert annak is érzem magam. Ma már mindenképpen. Szóval csak felnevetek a szavakon. Ó persze hogy az vagyok szerinte… de még mekkora… És ha tudná korábban milyen voltam. Tudnék róla mesélni, ha emlékeznék bármire is, de persze ennek az esélye a nullával egyenlő és ő pontosan jól tudja ezt. A saját szemével látta ott, a liftben.
Már épp visszavágnék, mikor a könnyek, amik megjelennek, elnémítanak. Figyelem ahogy szipog és minden kétséget kizáróan összetör. Valahol mélyen belül elfog a bűntudat. Ezt én okoztam... az én művem. Nem vagyok rá büszke. Baromira nem. De mit tehetnék? Mindennel csak rontok a helyzeten.
- Mondd, amit mondani akarsz, aztán hagyj békén. -
Szinte nyersen törnek elő a szavak, amikre elfog újra a harag. Hogy a doxy rágja meg! Ami sok az sok!
- Hát ez a seggfej most mentette meg a Valentin-napodat! Holnap azzal hetyeghetsz, akivel csak akarsz. Szóval szívesen! - szusszantok. Mert most ezzel Belby tuti ellesz egy ideig és ez elsősorban nekem jó. Másodsorban neki. Harmadsorban... na hagyjuk.
- Amúgy meg sok mindent képzelek rólad, vagy képzelnék ha képes lennék emlékezni bármire is. Leginkább jelenleg azt hogy egy álszent liba vagy, aki megszegte az ígéretét. Igen, Belby csakis tőled tudhat a receptről, mert senki más nem látta azt a szart, kivéve téged...! -
Fújtatok egyet miközben félrekapom a tekintetem. Igyekszem nem felemelni a hangom, de...de... ez egy esélytelen vállalkozás.
- Szóval köszönöm Clem hogy voltál oly kegyes és méltóztattál annyival kisegíteni, mindezek után, amit te ganéztál alám, hogy a holnapom talán de megjegyzem, csak rohadtul talán, nyugodtan telhet. Habár igaz, tökmindegy is, mert Lyana is lekoptatott azért a koszos olaszért, úgyhogy már totálisan el van cseszve az egész. De nem gond, túlélem persze a lényeg hogy a te kis prűd lelked rendbe legyen, amibe nem fér bele az, hogy Belby kipécéz magának! Nem is értem hogy tudtál itt leélni hét évet?! -
Őszintén csodálkozom a teljesítményén. Kiolvashatja a tekintetemből, ami felett gyülekeznek a viharfelhők. Nekem ugyanis fél év is sokkoló volt. Összefűzöm a kezeim magam előtt és közelebb hajolok felé. Szemeim kissé összeszűkülnek miközben figyelem. Idegesít hogy sír, és szívem szerint megvigasztalnám tényleg, de fogalmam sincs hogyan.
- Ha annyira szar volt, miért nem löktél el? -
Jogos kérdés. Arra úgy látszik képtelen volt.
- És mi a francért csókoltál vissza? -
Még jogosabb. És nem állom meg, hogy ne nyúljak az arcához és töröljek le egy könnycseppet onnan. Majd az egyik kezembe fogom az arcát, de végül a következő pillanatban már a másikkal is. Nem hagyom hogy elhúzza a fejét. Ujjaim kissé megremegnek a visszafojtott düh miatt. Igen, ez az, amit ő okozott. Meg a sok hülyeség, ami vele jár, na meg persze velem. Nem vagyunk mi túl jó páros. Közelebb hajolok hozzá, homlokom az övéhez érintem. Beszívom a finom virágra emlékeztető puha illatát.
- Kérlek ne sírj... -
Ezzel nem tudok mit kezdeni... bassza meg, ebbe mindig is szar voltam, úgy hiszem. A valóság meg, rég el van felejtve.
- Nem akartalak megbántani. Bocsáss meg! -
Óvatosan mozdulok, de csak az arcára adok egy puszit, úgy mint az első találkozásunk után. Szinte már barátian. Igaz, most kissé sós az íze de ez zavar a legkevésbé.

(http://68.media.tumblr.com/89390984c49f69249e264e9d3874c08e/tumblr_mq0rj2xgFH1rie27io5_250.gif)
~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Mégis ebben nekem mi a jó? – kérdezek vissza azonnal, a szavába vágva, most már számomra is egyértelműen kissé hisztérikus éllel, de egyszerűen nem tud a fejembe férni, hogyan lehetünk ennyire… különbözőek. Annyira, hogy valószínűleg egyáltalán nem tudja megérteni (hogy próbálkozik-e vele egyáltalán, azt nem tudom, jelenleg mindegy is, sok plusz pontot akkor sem szerezne magának), mi a problémám. Ahogy nem tudja megérteni azt sem, hogy a Valentin-napom egyáltalán nem szorult megmentésre, mert nem érdekel, és nem csinálok belőle nagy ügyet. Ahogy nem tudja megérteni, hogy én nem űzök efféle játékokat. Nem tudja megérteni, hogy én nem hazudok, nem játszom meg magam, nem terjesztek pletykákat másokról, nem akarok mások radarján lenni, nem élvezem, ha mások beszélnek rólam, főleg, ha butaságokat, és hogy… és hogy egyáltalán nem tartom örvendetes dolognak, ha valaki különösebb érzelmi megfontolás híján megcsókol, és teszi ezt ráadásul saját önös céljai miatt, nem pedig azért, mert teszem azt, akár csak egy kicsit is érdeklem. Ezek számomra annyira egyértelmű, annyira evidens dolgok, hogy a csalódott sértettségem mellett még szabályosan dühíteni is kezd, hogyan nem férhet mindez valaki más fejébe. És akkor még nem is beszéltünk arról, vajon Belby mit fog ebből kihozni… gondolom, az eddigi sztoriját ejti, de én nem lepődnék meg, ha kisütne valamit ebből is.

- Tökéletesen jól leéltem itt hét évet! – szegem fel az államat dacosan, könnyek nélkül ez biztos sokkal meggyőzőbb lenne, de már késő bánat - Képzelj, amit akarsz, Mathias. Attól még nem lesz igaz – a kis intermezzo voltaképpen minden korábbi gondolatot kisöpört a fejemből, és nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a ténnyel voltaképpen sikerült-e már egyáltalán szembesítenem - Senkinek sem beszéltem a kis problémádról. De ha mindig olyan könnyelműen bánsz a dolgaiddal, mint a múltkor, egyáltalán nem lepődök meg, hogy valaki talált valamit – egyértelműen a Mungó-beli esetre utalok akkor már én is. A receptje nálam kötött ki – ami mondjuk nem az ő hibája, de mit tudom én, ha ez az egész tényleg ekkora titok, valamit tehetett volna, hogy óvatosabban kezeljék a papírjait –, meg még elhagyta a levelét is kis híján, noha láthatólag fontos volt neki. Számomra mindezt leszögezni sokkal fontosabb, mint hogy a közbeszúrt, számomra érthetetlen információkat feldolgozzam, holmi olaszokról, meg lekoptatásról, meg túlélésről. Igen, a saját „prűd” kis lelkem rendbetétele sokkal jobban izgat Mathias Montregónál. Sőt. Szeretnék visszatérni abba az állapotba, amikor Montregónak tényleg a leghalványabb fogalma sem volt – szerintem – a létezésemről, és nem tolakodott bele újra meg újra az aurámba, és nem kerültem miatta számomra felettébb kellemetlen helyzetekbe…

- Mintha hagytál volna lehetőségeket arra, hogy azt tegyem, amit akarok – ez részben teljesen igaz. Megpróbálhattam volna ellökni, hát persze, hogy megpróbálhattam volna, de hogy nézett volna ki az? Valószínűleg észre sem vette volna, ha mondjuk épp a mellkasát püfölöm, és nem sok kedvem lett volna fájdalmat okozni saját magamnak azzal, hogy megpróbálom kirángatni a fejemet a markaiból. Persze, ami azt illeti, hogy egy kicsit talán tényleg visszacsókoltam… mondani sem kell, azért szégyellem magam. És bánom is. És hát persze, hogy lecsap erre is! Erre nem tudok mit mondani – feleslegesnek is éreznék minden szót, hiszen már tudom, hogy tényleg fogalma sincs arról, mit érzek az eset miatt, mit gondolok, vagy miért viselkedem úgy, ahogy. Egy kicsit mondjuk én sem értem. Sosem voltam az a fajta lány, akit olyan könnyen le lehetett volna venni a lábáról, és a tény, hogy Mathias közelsége egészen képtelen érzéseket kelt bennem, ugyancsak összezavar.
Mert hát most is. ugyanúgy az ujjai börtönében találom magam, mint korábban, és noha egyértelműen keserű könnyeket nyeldesek épp, és egyértelműen rettentően dühös vagyok rá, mégis van valami, ami émelyítően rándul össze bennem az érintésére. Csak kémia. Hormonok. Azzal megmagyarázhatnám azt is, miért változtam bömbölő kisbabává. Attól azonban, hogy azonosítom ezeket az érzéseket, kicsit sem érzem magam jobban. Épp ellenkezőleg.
És túl éles a váltás. Az előbb még kiabál velem, most meg a könnyeimet itatja, és bocsánatot kér. Nekem ez egyszerűen csak… sok. Túl sok. Hogy lehet egyszerre ennyi mindent érezni? És ki hiszi azt, hogy ez jó dolog? Bukfencet vet a gyomrom, amikor az ajka az arcomhoz ér, magam sem tudom most már, hogy ellenszenvből, vagy épp ellenkezőleg, de arra használom az alkalmat, hogy már nem szorítanak a kissé remegő ujjai, hogy két kezemet az övéire fonjam, majd egyértelműen eltoljam őket magamtól.
- Felejtsük el. És inkább a jövőre nézve… felejts el engem is. Jó? – de nem várom meg a válaszát. Sarkon fordulok, és futok. Ahogy eredetileg is terveztem.

*
zene:CP&C– Something Just Like This (https://www.youtube.com/watch?v=FM7MFYoylVs&list=RDg4hGRvs6HHU&index=16)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/1086fe5481f2f5b837dfb6ee97b21dd4_zpsyia17hdv.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221855081)

’But she said, where'd you wanna go?
How much you wanna risk?
I'm not looking for somebody
With some superhuman gifts
Some superhero
Some fairytale bliss
Just something I can turn to
Somebody I can kiss
I want something just like this'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Ahogy a szavamba vág kedvem lenne… de nem. Megállom hogy visszaszóljak vagy bármit is mondjak. Inkább csak elengedem a fülem mellett a kérdést és mondom a magamét. Mert az úgy jobb. S mikor rákontrázásként megszólal alig tudom türtőztetni magam.
- Tökéletesen jól leéltem itt hét évet! -
A szavaira megütközök. Tökéletesen jól? Ez most mégis mi a francot akar jelenteni? Ja, persze a szürke kisegér életmódját. Felkel, eszik, iszik, tanul és ismétli az egészet. Végül is ez is egyfajta élet. De milyen? Jó szar. Habár igaz, Belby mentes. Viszont interakciója csak volt másokkal is, ám ezek szerint Charisma messze elkerülte, legalábbis egészen eddig. Mert most már miattam rajta van a radaron. Na nem mintha különösebben ez engem izgatna.
Képzelj, amit akarsz, Mathias. Attól még nem lesz igaz. Senkinek sem beszéltem a kis problémádról. De ha mindig olyan könnyelműen bánsz a dolgaiddal, mint a múltkor, egyáltalán nem lepődök meg, hogy valaki talált valamit.
Morcosan pillantok rá, mert sajnos bárhogy nézem is van igazság a szavaiban. De akkor is, ez nem az én hibám. Most mégis miért tehetek róla hogy az ő kezébe nyomtán az én papírom? Plusz ő el is olvashatta azt, kellő részletességgel. De ez nem az én könnyelműségem, már bocsánat! Sőt, én személy szerint kényesen vigyázok hogy ha úgy adódik a lehető legminimálisabb derüljön ki ezen mozzanatairól életemnek. És mégis nyakig benne vagyok a slamasztikában feltételezhetően miatta. Szóval baromira bírom ahogy itt adja az ártatlan áldozatot és követve az én elvemet vissza is támad. Remek!
- Mintha hagytál volna lehetőségeket arra, hogy azt tegyem, amit akarok –
- Bassza meg Clem! Igenis volt lehetőséged! -
Nem tehetek róla de kiszakad belőlem a keserves felkiáltás. Mindig van esélye az embernek. Mindig! Minden kicseszett körülmény között! Igenis van! És kedvem lenne ezt az arcába is kiáltani, de hát azok a könnyek megállítanak. Mert ezekkel az érzésekkel hadilábon állok. Én magam is elszomorodom, habár inkább az idegesség amit elkendőzök vele. És hiába vagyok kedves, ez se használ. Igazából kezdek rájönni, hogy bármit teszek, minden rossz vagy épp kellően elcseszett. Mert hiába törlöm le a könnyeit az ujjaimmal és hiába kérek bocsánatot.... Igen, pont én, pont itt és pont most, mintha semmit nem jelente. Azok a szomorú szemek elemi hatással vannak rám. Szinte felemészt a belőle áradó szomorúság, noha nem értem voltaképp miért is. De ez sem fontos már, mert alighogy ajkaim elválnak puha arcától ő kifújja a levegőt és ujjait a kezeimre fűzi. Egyetlen erőteljesen kegyetlen mozdulattal tolja el a kezemet magától és a hozzá párosított szavak sem barátibbak.
- Felejtsük el. És inkább a jövőre nézve… felejts el engem is. Jó? –
- Hogy mi a... -
Kezdeném, de megakadok. Mert hirtelen a lány ellép és már csak a rohanva távolodó alakját látom. Barna tincsei hullámoznak utána. Fél perc után eltűnik a lány a szemeim elől a következő kanyarban, meglepő hirtelenséggel. Én pedig ott maradok magamra. Még jó hogy üres a folyosó.
Na szép!
Gondolom keserűen, miközben morcosan pillantok utána fél percig. Felejts el... felejts el... pfff.... azt sem akartam hogy az eszembe jusson. Csalódottan rázom meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében és arcom dörzsölve fordulok meg. Már épp indulnék mikor meglátom a földön heverő papírt. Összehúzott szemöldökkel lépek oda és veszem fel. Lassan egyenesedek fel. Némán olvasom el a kézzel írt szöveget,
C l e m e n t i n e B a n k s.
Hát persze...! És még én hagyom el a cuccaimat, mi? Pfff, röhej...
Szemem forgatom, miközben az üres folyosóra pillantok. Arra, amerre a lány tűnt el. Igazából utána vihetném, de valamiért nem akaródzik tovább feszítenem a húrt. Van így is elég baja a prűd lelkével. Én meg fölöslegesen tetszelegnék a gavallér lovag szerepében, mert úgysem tekintene annak. Ma biztosan nem. Ujjaimmal végig simítok ajkaimon, ahol még mindig érzem a száját. Az ízét. A kezességét. Mert az volt, ahogy visszacsókolt. Mert visszacsókolt. Még ha gyengén is. Még ha bizonytalanul is. Kár tagadni.
Erőteljesen fújom ki a levegőt és vágom be a táskámba a pergament. Úgy döntök hogy majd máskor adom vissza, vagy majd kénytelen lesz ő megkeresni érte, ha annyira akarja. Vagy megírhatja újra. Igazából visszavinném neki, tényleg... de nincs kedvem a könnyed zöldesbarna szemekbe nézni újra. Elég volt ez a kemény tizenöt perc is. Így is kísérteni fog fél éjszaka. Határozottan indulok el a pince felé, hogy a klubhelységben kiadjam a mérgem. No meg hogy megírjam Eric-nek, hogy ha legközelebb találkozunk dupla mennyiségű mézsört rendeljen a Seprűbe mert az elkövetkezendő szar napokat egy kör pia mellett nem lehet kivesézni.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Roxfort RPG

Múlt => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 09. - 13:37:55