Szép álmokat!

[Egyenletesen mozog a testem Puck alatt és látom, ahogy erre figyel. Egyelőre a színtér a saját hálószobája, ahol olyan csodálatos időket tölt el Ariellel. Bizony. Arielként hangosan felnyögök, ám ahogy a vége felé közeledünk, a nyögésem egyre kéjesebb és egyre kevésbé hasonlít a nő eredeti hangszínéhez. Ismerős a jelenet Puck? Tudom, hogy az! Hiszen a te agyadból halásztam elő. A legvégén pedig, körmeimet belevájom a másik hátába, s hagyom, hogy saját testem görcsösen megfeszüljön. Egy pillanatra összefonódunk, ám a következő percben, ahogy fejemet visszahajtom a párnára, már ében tincseim simulnak a fehér szövetre. - Szörnyű voltál édes!Suttogom a szájába, ahogy közel hajolok hozzá, majd mint egy soha nem létezett árnyék, kicsúszok alóla, eltűnök.. Egy menetet igazán megért, többet azonban nem. Érzed már baby? Érzed már a félelmet, ami lassan lopódzva mászik feléd a takaró alatt? Az én kezemben van a hatalom és ezt hamarosan te is észreveszed.Ekkor ha Puck körbenéz, akkor megláthatja, hogy hol is van valójában: egy tükörteremben. Az összes üveg az ágy felé fordul, mindegyikben egyetlen tébolyult démoni alak körvonalazódik ki. A vörös nyakbakötős ruha, ami az egész hátat szabadon hagyja és épp, hogy a térd vonalát súrolja, vércseppekből tevődik össze…ami lehullik a földre, abból épül fel a tűsarkú. Legalább tíz hasonmás. De vajon melyik lehet az igazi?]

Van, hogy egy álom valóra válik.

Az éjszaka fekete selyemlepedőként terül a hatalmas kúriára és a hozzá tartozó birtokra. A fenséges sötétség minden ellep. Eltakarja a kegyetlenséget, az embertelenséget, a titkokat. A bűnbe ejtő titkokat, amik félelmetesen süppednek a pokolhoz bilincselt lelkekhez. Rémségek, amik előbb utóbb mindig kiderülnek, vagy az áldozat tudomására jutnak.
Az egyik ablakból kiszűrődő halovány fényben fürdőzik a téli birtok, a szökőkút jégcsapja, a macskaköves feljáró. A hatalmas fák ijesztő árnyéka suhan át a hosszú, fátyolselyem függönyökön, amik a hatalmas ablakot keretezik.
A kényelmes baldachinos franciaágy mellett üldögélve nézem az asztalon készülő bájitalt és tekintetemben olyan tűz lobog, amit legutóbb akkor éreztem, amikor Raphael a társaságomat élvezhette. Amikor majdnem megkaparintottam az információt és az életét is majdnem elvettem. Sajnos visszagondolva túl sok a volna, a majdnem. Ezt most nem szúrhatom el, mert akkor újabb büntetésre számíthatok a Nagyúrtól. Nagyobbra és kegyetlenebbre, megalázóbbra. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak…lehet nem élném túl.
A pálcámmal intek a kandalló felé, a tűz felerősödik benne, finom meleget árasztva. Beleborzongok a hullámként érkező langyos levegőbe. Kinyújtom felhúzott lábamat, majd felállok és az asztalhoz sétálok. A bájitalt szinte teljesen kész, ám vissza van még valami. Emlékszel édes arra, amikor mosómedveként horzsolásokat szenvedtél a robbantásaim által? Épp elég, egy cseppnyi vér az egyik cafaton ott maradt. Ugye nem emlékszel arra, hogy amikor futásnak eredtél, én lehajoltam ezért és a ruhám zsebébe rejtettem? Hogy is emlékezhetnél rá.
Ezt az aprócska kis szemét darabot óvatosan belehelyezem a bugyogó lébe. Figyelem, ahogy átvált a színe vérvörösre, a szerzeményem pedig, mintha csak savba dobtam volna, szétperzselődik. Újra felveszem a pálcámat, behunyom a szemem, az üstre szegezem, bonyolult csuklómozdulatokat végzek és rémisztően halkan belesuttogok az éjszakába egy varázsigét.
- Apicius Somnia
Kinyitom a szemem, majd az asztalon lévő pohárhoz nyúlok és belemerítem a bájitalba. Nagyokat kortyolok, kicsit elhúzom a szám szélét, nem éppen szamóca ízű a lötty. De a cél érdekében bármit képes vagyok bevetni.
Tudom, hogy a kulcsot már elrejtették máshova, legalábbis ha van eszük ezt teszik, de én akkor is meg akarom torolni az engem ért sérelmeket. Na meg az igazsághoz hozzá tartozik, hogy beindított a férfi és végre itt az alkalom, hogy kiéljem rajta a vágyaimat.
Fekete kis selyem hálóingem megemelkedik, ahogy sóhajtva befekszek az ágyba és nagyokat lélegezve, szinte meditálva, tudatos álomba merülök. A különlegesség ott kezdődik, hogy nem a sajátoméba.
Ajj kicsi szívem, hát kellett neked ujjat húznod velem. Sose értettem a pasikat. Ha meg bosszút állnak rajtuk, akkor ők a sajnálni való szerencsétlenségek. S valóban. Azok. Sajnálni való szerencsétlenségek.

Egyenletesen mozog a testem Puck alatt és látom, ahogy erre figyel. Egyelőre a színtér a saját hálószobája, ahol olyan csodálatos időket tölt el Ariellel. Bizony. Arielként hangosan felnyögök, ám ahogy a vége felé közeledünk, a nyögésem egyre kéjesebb és egyre kevésbé hasonlít a nő eredeti hangszínéhez. Ismerős a jelenet Puck? Tudom, hogy az! Hiszen a te agyadból halásztam elő. A legvégén pedig, körmeimet belevájom a másik hátába, s hagyom, hogy saját testem görcsösen megfeszüljön. Egy pillanatra összefonódunk, ám a következő percben, ahogy fejemet visszahajtom a párnára, már ében tincseim simulnak a fehér szövetre.
- Szörnyű voltál édes!
Suttogom a szájába, ahogy közel hajolok hozzá, majd mint egy soha nem létezett árnyék, kicsúszok alóla, eltűnök.. Egy menetet igazán megért, többet azonban nem. Érzed már baby? Érzed már a félelmet, ami lassan lopódzva mászik feléd a takaró alatt? Az én kezemben van a hatalom és ezt hamarosan te is észreveszed.
Ekkor ha Puck körbenéz, akkor megláthatja, hogy hol is van valójában: egy tükörteremben. Az összes üveg az ágy felé fordul, mindegyikben egyetlen tébolyult démoni alak körvonalazódik ki. A vörös nyakbakötős ruha, ami az egész hátat szabadon hagyja és épp, hogy a térd vonalát súrolja, vércseppekből tevődik össze…ami lehullik a földre, abból épül fel a tűsarkú. Legalább tíz hasonmás. De vajon melyik lehet az igazi?
- Cicuskám…
- Baby…
- Kapj el…
- Tégy magadévá…
- Meghalsz!
- Megkínozlak!
- Megígértem, hogy még találkozunk édes! Üdvözöllek a rémálmaidban!

[Most már nem bánta meg, hogy velem jött a bálba?]

Igen, de ezek az én álmaim.

__________________________________________

zene

- Raphael képes lennél kicsit rám figyelni?! – Demetrius hangja, mint holmi nyávogás, a szemétdomb mögül, kerülte el figyelmem. Már kicsit elegem volt belőle, hogy öcsém folyamatos kérdéseivel zaklat, már kicsit sok volt, hogy szinte minden titkomat ki kell teregetnem neki, már lassan eljutottam arra a pontra, hogy én magam vallok színt anyám előtt. Végül is nem nagy dolog manapság eszkortnak lenni, a betörésről meg hallgatnék, elvégre arról Demetrius sem tud semmit. Igen, a nap 28 órájában próbál rám akaszkodni, nehogy olyan lépésre szánjam el magam, ami esetleg ellenére lenne, de ha azt hiszi, hogy nem tudok túljárni az eszén, nos nagyon téved. Nem hiába koptattam a padokat a Roxfortban, az a sok szenvedés anyámmal nem volt hiábavaló, meg hát azért ragad az emberre egy s más a külföldi utazások során is. Az öcsém nem tud róla, de sokszor alkalmaztam ócska bűbájokat, csak hogy meglóghassak előle, vagy leállíthassam kicsit. De most nincs más választásom. Ma éjjel el kell viselnem, mert úgy tűnik nem áll szándékában aludni. Csak beszél, beszél, és beszél, süket füleim pedig sorra nyelik üres mondatait.
   Azt hiszi, komolyan leköt, vagy, hogy még érdekel, mit akar mondani? Téved. Nem kell sok idő, tíz perc ebből a süket dumából, s lassan mély álomba szenderülök. Kiváló tulajdonságaim közé tartozik, hogy bármilyen körülmények között el tudok aludni.

 - Oh, nem is tudtam, hogy ilyen jól táncol. – nézett rám egy fekete hajú nő, ruhája alig volt, s az is tengerkék. Magassarkújában majdnem olyan magas volt, mint én, és valóban, isteni volt a tánc vele. Mintha lebegtünk volna, méterekkel a táncparkett felett. Még életemben nem láttam, de nagyon tetszett. És úgy éreztem, szeretem. Milyen ördögi álom… vagy ez a valóság?
- Most már nem bánta meg, hogy velem jött a bálba? – hangom selymesen ölelte körül kettőnk sziluettjét, a többi ember homályos volt, ahogyan a berendezés is. Csak mi voltunk, és a lágy dallamok, melyekre finom keringőt lejtettünk. Nem tudom, miért kérdeztem ezt tőle, csak úgy jött.
- Nem. Szerencséjére. – nézett szemembe, elbűvölő volt. Úgy éreztem nem bírom tovább, mindjárt rámászok. meg akarom csókolni, de ekkor már nem érzem kecses testét kezeim alatt. Mintha magába szippantotta volna valami természetfeletti…
- Gyere. – hallom hangját mögülem, mire megfordulok, s vakon követni kezdem. Egy ajtó felé vezet, én pedig hűségesen megyek utána. Egy idegen nő után. Ismét a farkam vezet, nem pedig az eszem. Nem is én lennék…
   Belépvén, a saját hálószobámban találom magam, s a nő az ágyamban fekszik, fején takaró. Furcsa, mert az én házamban nincs is olyan terem, amiből ide érkeztünk. Mindegy. Most van valami, ami sokkal fontosabb. Nevetésem enyhén visszhangzik a szobában, s közelebb megyek hozzá. Tudom jól, mi következik. Az, amiben a legjobb vagyok. Amit a legjobban ismerek. Szörnyű, hogy még álmomban is munkámnak élek, de ilyen ez a szakma. Nem szabadulhatsz.
   Vadul húzom le a takarót, s mihelyt megpillantom arcát, csókolni kezdem. Nem érem be ennyivel, hamarosan a dolgok szexszé fajulnak, s csak ekkor veszem észre, hogy nem az előbbi, angyali teremtés fekszik alattam, hanem Ariel. Jézusom, ez már munkamánia a javából! De nem érdekel. A szex az szex. Egy idő után már tök mindegy kivel csinálod, nem? Testem egyenletesen mozog, nyögéseim arról árulkodnak, élvezem. És ahogy hallom, a nő is.
   Testünk megfeszül, ahogyan végére érünk, s a nő olyat suttog, alig pár centire tőlem, amilyet nő, sőt, még férfi sem mondott soha nekem. Komolyan megijedek, s kétkedve nézek Arielre, aki… most nem Ariel. Meglepett tekintettel fürkészem arcát, de ekkor eltűnik. Akárcsak az előbbi nő, a másik teremben, ahol az a bál volt. Kezd ez nekem egyre gyanúsabbá válni.
   Megfordulok az ágyon, és csak annyit látok, mindenfelől az iménti nő néz rám, aki nagyon ismerős, de fogalmam sincs, honnan. Vérszerű ruhája kissé ördögivé, túlvilágivá teszi, túlságosan illékonnyá… fikcióvá. Hmm… mióta van ennyi tükör a szobámban? Mert egész jól mutat, lehet, hogy valóban beszerzek majd párat.
   Felhúzom a nadrágom, s lekecmergek az ágyról. Közelebb lépkedek a tükörbéli alakokhoz, szemeim összeszűkülnek, ahogyan a nő arcát vizsgálom, majd mikor megszólal, a tébolyult hang mindent elárul. Ő az a múltkori halálfaló. Aki a kulcsot kereste.
   Halkan elnevetem magam, s háttal az ágyam végére ülök, karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, s derűsen nézem a nőt.  Ez most már biztosan egy álom. Ahogy mondja, egy rémálom, bár ez még nem dőlt el, szerintem.
- Nem hiszem, hogy olyan rossz lettem volna. – mondom derűsen, majd folytatom. – Gondoltam, hogy nem hagyod majd annyiban azt a nyomorult kulcsot. – nem is tudja, mennyire elkésett, hiszen az apró tárgy már a lehető legnagyobb biztonságban van, s ő soha nem fogja megtudni, hol. Mert én sem tudom. Az emléket én magam töröltem fejemből.
   Emellett roppant érdekes, hogy a nő álmaimon keresztül próbálkozik újra. Miért nem mer elém állni? Tán fél tőlem, fél, hogy leleplezném? Elfognám? Meg mégis milyen varázslat ez? Sosem hallottam róla.
- Igen, de épp te mondtad: ezek az én álmaim. – gonosz vigyor ül ki arcomra, s leengedem kezeim. – Vagyis úgy alakítom őket, ahogy nekem tetszik. - tárom szét karjaim, s egy kis kuncogást engedek meg magamnak, míg jobb kezemben, csomó kis sötét foszlányból alakot ölt pálcám. Az én álmaim, s azt csinálok bennük, amit csak akarok, hiszen ez a tudatos álmodás lényege. Talán azt hitte, majd sarokba szoríthat, de ha úgy akarom, akkor itt megszűnnek a sarkok.
   Váratlanul suhintok egyet pálcámmal. Egy nagy kört rajzolok a levegőben, s fehér fény hagyja el a diófa végét, mire az összes tükör sok kis darabra törik, ezzel elpusztítva a megannyi ócska másolatot is, melyek most az üvegdarabokból merednek rám, mint holmi kirakós darabjai.  
- Pattan a buli, bébi.

Mikor a szörnyek valódiak...

Egy álom sok fajta lehet. Van, hogy szörnyek lepik el az éjszakát és hagyják, hogy áldozataik remegve fohászkodjanak egy jobb pillanatért. Aztán elérkezik a perc, amikor tudják, a rémálmokból nincs menekvés. Amikor a szörnyek a valóságba férkőznek, véres sebet szakítanak a jelen vékony bőrén, éles karmos mancsaikkal, olyankor van vége mindennek. Utolsót dobban a szív, a lidércek halkan mormolják a füledbe : halott vagy!
Ugye nekem nem kell ilyeneket mondanom Puck? Botorság volna, ha kiejteném ezeket a szavakat. De mondd! Hiszel abban, ha valaki meghal álmában, a valóságban se létezik tovább? Nem? És akkor, ha valaki más irányítja az álmot? Így már igen? Itt vagyok Raphael…érzem még a csókodat ajkaimon, érzem az eleven hús lüktetését, belebizsergek az előbb eltöltött percekbe.
A tükrökben minden egyes démon a keretnek támaszkodik. Gúnyos kacajuk eggyé válik az én nevetésemmel, orkánszerű visszhanggal robban a hirtelen támadt sötétségbe. Nincs fény, nincs élet, nincs menekvés.
- Ugyan cicám…nem ütöd meg azt a mércét, ami engem kielégít.
Suttogom miközben én is az egyik tükör keretének dőlök, kezeimet a melleim alatt keresztbefonom. A hasonmásaim ismételten, vontatottan szórják rá újra és újra gondolataimat a férfira.
A fény visszatér, ám ekkor az összes tükör ezüst port szórva törik szilánkokra. Én pedig ott állok nézve a férfit, elgondolkozva azon, amiket mond. Attól mert az ő álma, ezt itt és most én irányítom. Beleszólása lehet, de menekvése nem. Nagyon egyszerű az egész. A végén meghal. Szeretném elérni, hogy az emlékeibe véssem ezt a pár órát.
- Cicuskám…ugye tudod, hogy innen csak akkor menekülsz, ha meghalsz?
Kérdezem és közelebb lépek hozzá. Karomat kinyújtom, miközben újra sötétség lesz a teremben. Megérintem az arcát, lassan, érzékien, miközben az árnyékokból szövődik a szabad kezembe saját pálcám. Közel hajolok hozzá, ekkor ismét fény gyúl. Mélyen a szemébe nézek és elnevetem magam. Kacagásom gúnyosan mar bele a csendbe. Mintha bármelyik pillanatban ránk omolhatnának a láthatatlan falak. Valóban, hol vannak a falak? A hálószoba eltűnik, csak az ágy marad a helyén. Mintha a tükrök elpusztítása során, megváltozott volna a helyszín. Lehet, hogy az én érzelmeim uralják?
- Elmondom a nagy titkom neked Raphael. Nem érdekel a kulcs. A Nagyúr megoldotta másként. De nem okoztál nekem élvezetes perceket azzal, amit ezért kaptam. Szeretném viszonozni neked ezt az egészet. Megígérem neked kedvesem, hogy a végén könyörögni fogsz azért, hogy öljelek meg. De előtte kérdezd meg magadtól, hogy túl éled-e a valóságban a halálod…
Suttogom egyenesen a szájába, ahogy közel hajolok hozzá. Ellökhet, eltaszíthat, nem érdekel. Ezen az éjjelen úgy fog csaholni, ahogy én szeretném. Én irányítok, én szabom a feltételeket. Meg akarom kínozni? Igen. Meg akarom alázni? Igen. Ki akarom használni? Igen. Meg fogom kínozni, meg fogom alázni és ki fogom használni. Csak, hogy kielégítsem beteg vágyaimat.
- A játék még csak most kezdődik.
Kacagom, lendül a pálcám. Ha Raphael nem védekezik időben, akkor az ágyon találja magát kikötözve. Csuklóira a fejtámlánál erős, bőr szíjjak tekerednek, kíméletlenül belevájva a húsába. Fájdalmasan, édes élvezetet okozva.
Ha sikerrel járok, akkor kioldom a nyakamban vérruhámat, hogy hószín fehérneműmben és a tűsarkú feszítette lábaimmal, lassan az ágyhoz sétáljak. Nem sokáig lesz fehér Puck! Megfürdök a véredben, végig fogod nézni. Amennyiben minden úgy alakul, ahogy elterveztem, lovaglóülésben a férfi ölébe huppanok, majd tettetett  unalommal nézek rá. Kicsit még talán meg is mozgatom a csípőmet, hogy izgalomba hozzam mind a kettőnket.
- Most mihez kezdjek veled baby?
Először az ágyra nézek, majd újra rá. Belecsókolok a nyakába. Vörös rúzsom csóknyomot hagy az artérián. Ez után az ajkait veszem célba, amikbe bele is harapok. Hogy mit élvezek ezen? Nem tudom megmondani. Csak annyit tudok, hogy beteg és sötét lelkemnek ez a feloldozás. Mások vére tisztítja csak meg saját testemet, megfosztanak bűneimtől.
Ekkor felemelkedek és a pálcámat a mellkasára szegezem. Cirógatom vele egy ideig, azonban egy idő után éles fájdalom kíséri műveletemet. Ahol hozzáérek, a bőr vékony rétegben szétnyílik.
- Mit véssek rád cica? Megfelel a szajha?   
S már kezdem is írni a szavakat. Nagyon lassan.
Ha nem sikerül amit eltervezek, akkor minden Puckon áll. Ha megpróbál védekezni, hát tegye. Az egér is menekül egy ideig a macska elől, ám az úgyis felfalja a végén. Hamar be fogja látni ezt, újdonsült kedvesem. Nincs más esélye. Az a helyzet, hogy innen tényleg nem menekülhet. Vagy hagyja, hogy kiéljem magam rajta, vagy …unalmas egy esténk lesz.
Ugyan édes…! Csak nem teázgatni szeretnél velem ha már itt vagyok? Ennyire nem lehetsz maradi! Nézz rám! Lásd a combjaim, a csípőm ívét. A csókos ajkaimat. Érzem még mindig, mint ahogy legelső találkozásunk során is, hogy vágysz rám, kívánsz, akarsz!
Nem hitted volna, hogy így fogsz velem találkozni, ugye nem? Ne feledd el, hogy mindig tudok meglepetéseket okozni. Te pedig sajnos, célponttá váltál.

[Cicám?]

A legjobb álmok, halállal végződnek.

______________________________________________

zene

- Cicám? – tartom fel jobb kezem mutatóujját, és elgondolkodó fejet vágok, holott eszem ágában sincs a gondolkodás megerőltető művészetéhez folyamodnom. – Nem inkább mosómedvét akartál mondani… cicám? – hangsúlyosom gúnyosan az utolsó szót, és bűnös vigyor ül ki arcomra. Ha azt hiszi, hogy meg tud félemlíteni, hát téved. Nem félek tőle, nem tudja, milyen módszert vessen be, hogy én valóban féljek. Hiszen csak egy gyenge nőt látok, aki bár erősnek néz ki, kegyetlennek, talán még a gyilkolást is kinézem belőle, de azt nem, hogy valódi félelmet tud megidézni bennem. Ahhoz túl komolytalan vagyok.
– Ha nem, hát nem. – hajolok előre kicsit, majd ellököm magam az ágytól, s immár állva folytatom a bűbájos csevejt. A bűbájos, álombéli csevejt. Hogy ez milyen romantikus! Álmunkban találkozunk… ez akkor olyan, mintha egymásról álmodnánk, nem? Pfej… egy ilyen romlott ribancról álmodni nem minden vágyam, de ha már így hozta a sors, vagyis inkább Ő, akkor illene rendesen kihasználnom, nem? Nem, nem arra gondolok, hogy ágyba akarom vinni, hiszen neki köszönhetően, félig meddig ez már megtörtént, másrészt már rég nem vágyok arra, hogy minél több nőt megfektessek. Hiszen maguktól jönnek hozzám, és az évek során elveszett a bennük rejlő kihívás. Ahogy megismertem a nőket, rájöttem, hogy tudom a legjobban megszerezni őket, hogy férkőzhetek a bizalmukba, mi a legjobb nekik, és ezután már egy nő sem jelent kihívást.
   Szemtelen vigyorral nézem a megmaradt, egyetlen női alakot. Mint egy kisfiú, aki valami nagyon csúnya dolgot csinált. Miért, nem? Szavait hallgatva a felismerés átfut rajtam, de nem hagyom, hogy ebből bármit is kimutathassak, helyette halkan kacagni kezdek, és úgy nézek rá, mint aki megőrült, holott sajnos nem.
   Félek-e már tőle? Nem. A haláltól? Oh, igen.
- És mi van… - pálcám egyenesen nyaki artériámhoz helyezem, a diófa vége finoman súrolja a duzzadó ereket. - … ha saját magam szállok ki? – mosolyomból valószínűleg úgy gondolhatja, nem gondolom komolyan, amit mondtam, de ha emlékeztetnem kell rá, hogy soha ne bízzon érzékeiben, ha velem beszél, akkor én magam lövöm le a poént.
   Drágám… nem tanultad meg, hogy nem illik ily játékot folytatni Raphael Rhodenbarral? Próbálod a saját fegyvereimet ellenem fordítani. a szenvedélyességet, a kéjt… a szexet, de ha valaki oly jól ismeri ezeket, akkor szerinted félni fogja őket? Ne áltasd magad, kicsilány.
   Emellett van valami, ami mellett nem futhatok el csak úgy. A halál. Igen, ha meghalok, felébredek, az álomnak vége, s talán sosem látjuk egymást újra, amit őszintén szólva kétlek. De mi van, ha egy olyan bűbájjal jutott be ide, mely nem hagyja, hogy meghaljak, vagy ami még rosszabb… ami valóban megöl, ha itt meghalok?
   A teremre vak sötétség borul, s puha ujjak érintik arcom. Játszik velem, próbál felizgatni. Halk sóhaj hagyja el ajkaim, de nem az élvezettel teli, hanem az unott sóhajom ez. Ha arra vár, hogy felizgulok, akkor ezt bukta. Bébi, én luxuskurva vagyok. Pár érintéstől nem fog állni a szerszám, nem tudom, mire vársz…
   A fények visszatérnek, és a nő roppant közel van hozzám. Szemembe néz, arckifejezésem pedig változik. Szemöldököm felszalad, szám széle felfelé húzódik, teljesen hitetlenkedő kifejezés ez. Mint aki nem hiszi el, hogy valaki lehet ennyire ostoba, vagy maradi… egyáltalán nem félelmetes. Nem nevetek vele, habár roppant murisnak találom a helyzetet, én mégis a másik oldalon állok. Azon az oldalon, ahol nem röhögik ki a másikat, ha az szánalmasan, és elkeseredetten próbálkozik, hogy a másiknak nagyon rossz legyen. Oh, mily kár, hogy nem hallhatja gondolataim. Mennyire felbosszantanám, milyen öröm lenne nézni, ahogyan lelke a fortyogó düh martaléka lesz.
- Csak nehogy te könyörögj majd nekem. – válaszolom gúnyosan neki, s szavai hallatán egy gondolat szöget üt… - Hmm… és te vajon hogy távozol innen? Mondd csak, ha meghalsz, te túléled-e? Nem csak én, de te sem tudsz halál nélkül szabadulni innen… édes. – hangom maró gúny, és megvetés. Talán kicsit dühös vagyok, de semmiképp sem vesztem el fejem. Az nem az én posztom. Egyébként meg, amit mondtam, csak puszta feltételezés. Egyáltalán nem vagyok biztos szavaimban, de az nem jelenti azt, hogy az imént nem tűntem teljesen magabiztosnak. Hisz istenien nézek ki, ráadásul egy álomban vagyok. Már miért ne lennék magabiztos?
   Nem tudok reagálni, pálcája gyorsan lendül, s pillanatokon belül az ágyon végzem. Megkötözve. Istenem, ha tudná, hányszor hevertem már ilyen pozícióban, hányszor élveztem már el így, hány nő mániája a kikötözés. Hogy milyen jó pénzt zsebeltem be minden bilincs után.
   Nevetésem betölti a teret. Nem törődök a bőr szíjakkal, melyek fogva tartanak, tudom, hogy ez csak álom, így a fájdalom nem számít. Mondtam. Ha akarom, megszüntetem a sarkokat, ha akarom… nem fáj semmi sem. Bevallom, élvezem, hiszen ez hazai terepnek számít, főleg, hogy ez az én ágyam. Ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgok.
- És most arra vársz, hogy megmentésért sikítozzak? – nézek rá gúnyosan, ahogy rám telepszik. Jé, hát hova lett a ruhája? Ejnye. Ez az álom csak arra megy ki, hogy megdugjam? Mert annak lehetett volna egyszerűbb módot is keríteni. Mondjuk, ha küldött volna egy baglyot, némi pénzért cserébe fogadtam volna. Igaz, nem ebben az ágyban, de az már nem számít. Gondolom.
- Tudod, egészen jól esne egy kis masszírozás… - sóhajtom szemforgatva, felelve nyilvánvaló fenyegetésére. Láthatja, hogy mennyire nem veszem komolyan, mennyire nevetségesnek találom a helyzetet. A módszerét. Ha valóban bántani akar, fájdalmat okozni, akkor pont a dolgok legrosszabb formáját találta meg.
   Közel hajol… nagyon közel, és mint sok nő eddig, ő is a nyakamon kezdi, s csak ezután tér ajkaimra. Nem csókolok vissza, de ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem a csókot. Hmm… és még harap is. De nem… csak átlagos. Egy teljesen szokványos csók, egy teljesen szokványos nőtől. Hidegen hagy. Ez a pszichológiai hadviselés.
   Unott arccal nézek rá, mint aki azt várja, mikor lesz már vége.
   Komolyan gondolod, édes? Most komolyan megpróbálsz bántani? A saját álmaimban?
- Az eszkortot jobban szeretem. – válaszolok költői kérdésére. Nyilván nem volt kíváncsi a véleményemre, de általában tojok arra, ki mire volt kíváncsi.
   Mikor pálcája felhasítja bőröm, felszisszenek, de rögtön utána mosoly veszi át a fájdalom aprócska vonásainak helyét. Azt hitted, majd túljársz az eszemen, azt hitted a végén félni fogok tőled? Nem is hinnéd, hogy közben neked sokkal több félnivalód van, hogy nem én vagyok az, aki veszélyben van, édes, hanem te. Te vagy a valódi célpont, nem pedig én.
   Nem láthatod, hiszen háttal vagy, én viszont, vékony alakod mellett eltekintve pont látom a lábaimat fogva tartó bőrszíjakat, melyek most valahogy kevésbé hasonlítanak a bőrre. Színük megváltozik, apró, méregzöld pikkelyek nőnek rajtuk, s tekeregni kezdenek bokám körül, szabadulnak, nekem is szabadságot biztosítva. Ugye a káröröm, és az, hogy nekem fájdalmat okozhatsz, eltereli figyelmed a hátulról feléd csúszó kígyókról? A kígyókról, melyek csak édes véredre szomjaznak. Nem, nincs nálam pálca, az kiesett kezemből, mikor varázslatoddal ide taszítottál, de a saját álmaimban nincs szükségem pálcára ahhoz, hogy varázsolhassak. Fájdalmas szisszenéseim, nyögéseim között nem is hallod az éhes sziszegéseket.
   A két kígyó lassan eléri célpontját, s lágy, puha húsodba vájják méregfogukat. Lehet, hogy te kifinomultabban okozol fájdalmat, de ki mondta, hogy itt a kifinomultság a lényeg?
   Vérre szomjaztál, nem? Hát megkaptad. Fürödhetsz a saját véredben!
   Nos, még mindig azt hiszed, te irányíthatsz mindent?

A félelmeinket magunk generáljuk...

Zene

Pörögnek az események. Olyan gyorsan, mintha nem is álomban volnánk…pedig ott vagyunk és ki kéne élveznem neki minden pillanatát. Az időt lelassítani, a percet megmásítani, elhajlítani a valóság és a képzelet határait, uralni a férfi elméjét. Hiszen ott vagyok nem? Az elméjében játszódik minden. Hát ez eddig, hogy nem jutott eszembe?! Hiszen Arielt is így varázsoltam az ágyába! Ó Monique!
- Inkább nevezlek cicámnak egyelőre, mint egy patkányhoz hasonló kis ganéhoz!
Nézek bele mélyen a szemeibe. Az emlék még elevenen él bennem. Egy rohadt mosómedvét kergettem. De ne mond azt Puck, hogy nem féltél tőlem! Menekültél előlem és ez mindig jó jel. Ha nem féltél volna, nem hívod az erősítést, nem változol át…pedig mind a kettőt megtetted. Éppen ezért érzem magam erősnek, épp ezért nincsen esélyed a mai este.
Ugyan idegesít és bántja a hiúságomat, hogy ennyire elutasító a testemmel és a szenvedélyemmel kapcsolatban, de nem mutatom neki, maximum még kárörvendőbben nevetek…hiszen ehhez értek. Tudom, hogy mi az a hangtónus, amitől a falra másznak az emberek, amitől megrémülnek. Ám úgy látszik, hogy a férfira nem hat az eddigi tudásom, hát ideje bővíteni a repertoárt!
Magadat átkoznád halálra? Ugyan már! Hisz ehhez is gyáva vagy! Arra vagyok én, hogy ezt majd megtegyem, hogy mikor elérkezik az ideje, akkor rád olvassam a végső átkot, az előtte lévő időd pedig, élvezetes kínok között tölthesd a földön. Már nincs messze kedvesem az igazi halál, már nincs messze a megbocsájtásom, a feledésem, a halálom. Már nincs messze a sóhajom, a csókom, a szenvedélyességem. Már nincs messze a világ vége, az álom megpecsételődése, a hógömb szilánkokra törése. Minden oly közel van! Tárd szét a karodat és figyeld a suttogásaimat.
Minden egyes bosszús sóhajommal egyre mélyebb sebet ejtek a mellkasán. Nem törődök azzal, hogy mi történhet, eleresztettem a fülem mellett, azt az apróságot, hogy ez az ő álma és bármit megtehet benne. Hát nem vetted még észre baby, hogy én irányítok? Hogy ha akarom, akkor szétporlasztom a csontjaidat? Nem vetted észre, hogy ha akarom, akkor a világ megszűnik létezni, a percek pedig nem peregnek?
- Itt az történik, amit én akarok!
Sikítom bele a félhomályba, ahogy ajkaimat erőszakosan a férfiéra tapasztom. Eközben a pálcám szorgosan dolgozik a feliraton. Szajha. Igen cicus. Az vagy. Kár, hogy nem az enyém…bár ki tudja, mit hoz még a jövő, mikor jön el a pillanat, hogy kérlelj, hadd légy az enyém. Lesz ilyen…ó ne add fel! Lesz ilyen!
- Nem érdekel, hogy te mit szeretsz! Itt most az lesz, amit én szeretek! Megértetted végre? Érzed már?
Mondom és hallgatom, ahogy felszisszen, ahogy felnyög, amint a mellkasán végigcsordogál a vér. Ujjaimat belemártom, kivehetetlen alakzatokat rajzolgatok vele nyakára, karjára és épp hajolnék, hogy újra megcsókoljam, amikor…
Felordítok. Hangosan, tébolyodottan, fájdalmasan. Az egyik kígyó úgy mar bele a derekamba, mintha egy semmi lennék, amit bármikor elpusztíthat. Ahogy megfordulok, akkor veszem észre, hogy egy másik kígyó is közelít felém. Ahogy kihúzza méregfogait belőlem az egyik, a másik már döfné is belém őket. Vékony csíkban folyik le a fehérneműig a vérem, a puha anyag felfogja.
Pálcámmal intek egyet, a kígyó szétrobban, eközben azonban a másik belém mar. Fájdalmasan szisszenek fel, már nem ér olyan meglepetésszerűen támadása.  Ám attól még kínlódok. És persze tudom, hogy kinek köszönhetem legújabb sebesüléseimet. Támadóm szétrobban, húsának cafatjai beterítik a helységet.
Ekkor hatalmas hévvel fordulok meg, ám a méregbe beleszédülök…
- Lássuk, hogy mitől félsz! Mutasd! Mutasd! Mutasd!
Kiabálom az arcába, ha esetleg akkora már kiszabadult, akkor közvetlen közelről bámulok a szemeibe. Nem fogom hagyni magam, túlságosan eltökélt vagyok, ez az este pedig az egyetlen lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam, félelmetes szörnyeteg vagyok.
Ekkor lehunyom a szemem és mintha láthatatlan kéz tépné fel elméjének ajtaját, ám ez nem az én kezem, hanem az álom. Eközben érzem, ahogy a méreg szétterjed a testemben és én meginogva tartom magamat.
A szoba teteje eltűnik, mintha szétrepedne, apró kis hajszálerekben, majd pedig sötét égbolt magába szippantaná. Jéghideg esőcseppek hullnak ránk az égből, pillanatok alatt függönnyé növik ki magukat, amik arcainkat keretezik.
A bőröm alól lassan folydogál kifelé a kígyók mérge. A víz megtisztítja szervezetemet. Ennyivel nem tudsz legyőzni Puck! Tényleg azt hitted, hogy pár kígyómarás elnémít? Ugyan! Ennyire ismerned kéne már engem! Én maga vagyok a megtestesült gonosz!
- Mitől félsz édesem?
Tárom szét karjaimat az esőben, a nem létező égbolt felé fordítva sötét szemeimet. Olyanok vagyunk, mint két hal az akváriumban…a víz pedig nem tűnik el, egyre több lesz. Vajon képes ellepni bennünket? Mi lesz velünk, kis halacskákkal? Elmerülünk és többet nem látjuk a felszínt?
- Nincs esélyed Raphael! Egy senki vagy és az is maradsz. És én meggyilkollak! Merlin látja lelkemet véged!
Mondom, ahogy az eső lemossa rólam a vércseppeket, ahogy tisztára mossa a férfi mellkasán a sebet, ahogy megpróbál a lelkembe hatolni, ám hiába…ami nem létezik, azt időfecsérlés keresni.
Mondd cicám, mit teszel most? Hiszen nem én olvasom fejedre a bűneidet, hanem saját magad! Nem én tépem fel félelmeid sebeit, hanem önnön emlékeid ostromolják ostoba lelkedet! Én csak az eszköz vagyok, ami segít abban, hogy megelevenedjen minden…
Ekkor a víz már a térdem alatt hömpölyög. Nincs hova tovafolynia, így hát tornyosul, tornyosul….míg mind a ketten meg nem fulladunk.
- Légy jó kisfiú és gyorsan végzek veled! Hát kell ez neked?
Tényleg...kell ez neked cicám? Hát miért nem adod végre meg magadat? Pont olyan makacs vagy, mint előzőleg, amikor találkoztunk! Tudod mi vagy te? Egy betöretlen ló! De majd én megüllek...és onnantól egyedül én leszek az, aki ha a szemeidbe néz, a lelked legsötétebb titkát is meglátja. Ne feledd el, hogy ez az éjszaka felér egy gondolatolvasással. Mondd, mit próbálsz rejtegetni előlem baby?

[Igen, érzem, de nem lehetne kicsit gyorsabban?]

A halál egyedül nem szép művészet.
De mi ketten vagyunk.

______________________________________________

zene

   Mindig is azt az elvet tartottam, hogy a kényszerített csók, nem is oly szörnyű, hiszen azt is lehet élvezni. Igazándiból minden csókot lehet élvezni, meg mindig az első csóka legjobb. Hallani ilyen dolgokat, sokan mondják, de egyik sem kurva. Az eszkortok világában vannak írott, na meg íratlan szabályok, és szokások, meg mendemondák is. Például nem érezhetünk semmit az ügyfelek iránt, nem hozhatjuk kínos helyzetbe, mindent meg kell adnunk nekik, satöbbi, satöbbi. Nekünk egy csók sem különbözik a többitől, minden csók, melyet érzelmek nélkül váltok, csak a munkám édes hangulatát idézik, minden nyelv, mely számban jár – és nem az enyém – teljesen azonos. Egyik sem hagy nyomot, nem fogok rosszat álmodni, vagy később gondolkozni rajta, milyen is volt az a csók…
   Szemeim nem hunyom le, hiszen nagyban a kígyókon dolgozok, de azért nem is adom olyan könnyen magam, nehogy azt higgye, hogy megerőszakolhat, hogy rám erőszakolhatja azt a középosztályú csókját, amivel próbál felizgatni. Erősen harapok rá nyelvére, csak, hogy tudja, nem csak a sliccem védem. Mély morgás szabadul fel belőlem, mintha egy alvó oroszlánt piszkálnának bottal, s az csak unottan hessegetné arrébb ellenfeleit. Talán azt hiszi, hogy valóban sikerül valamiféle szenvedélyt kihúznia belőlem, vagy odaadást, vagy egyáltalán hajlandóságot a dologra, de bennem ne higgyen. Bennem nem hisz senki, bennem nem bízik senki, mert nem lehet.
- Igen, érzem, de nem lehetne kicsit gyorsabban? – teszem fel a kérdést unottan, miközben édes kis csúszó-mászóim elindulnak a nő felé. – Mindjárt be-al-szok. – ejtem ki a szavakat szótagolva, jól érthetően, remélem, nem tűnik fel neki a figyelemelterelés. Amúgy meg ha nem tudnám, hogy csak egy álomban vagyunk, lehet, hogy tényleg álmos lennék. Hűha!
   Mély hangom finom kacagásra csendül, mikor sikolya szabdalja az álom csendjét, s mikor megfordul, kihasználom a helyzet adta lehetőséget. A kezemet fogva tartó bőrszíjak egy csapásra elszakadnak, mintha láthatatlan ollóval végezték volna ki őket, és kezeimet elrántom fogságukból, és míg a nő a kígyókkal szórakozik – remélem, jól megértik egymást – kicsusszanok alóla, és az ágy mellett megtorpanok. Grimaszolva simítok végig a felszabdalt bőrön. Hú, remélem, ez nem marad meg az álom végeztével. Mit gondolna az a sok nő? El sem tudnám tüntetni.
- Sok szerencsét. – nézek fel rá mosolyogva. Nem könnyű olyat találni, amitől valóban félek, az pedig, ha mondjuk idevarázsolja őket, sem sokat nyom a latba, mert ugyanúgy tudok én is varázsolni. Mondtam. Az én álmom, úgy irányítom, ahogy akarom, gondolataimnak nem szabhat gátat semmi. Még ő sem, hiába lát a fejembe, s hiába nem működik ez a filozófia visszafelé. Én fogok irányítani, hiába érzi magát fölényes helyzetben, hiába olyan nagyképű. Én sokkal könnyebben véget vethetek ennek az egésznek. Tulajdonképpen én döntöm el, mikor van vége. Nem hiszed el, hogy képes lennék végezni önmagammal? Nem hiszel bennem? Oh, hát akkor remélem, nem koppansz majd túl nagyot a végén, baby. Mikor meghalok, s te itt maradsz. Egyedül.
   Érdeklődve figyelem, ahogyan a dolgok alakulnak. A szoba, mintha porszívóznák, szívódik fel, s helyette kezd dőlni a víz. Hiába nézem, merre van a szoba vége, hol áll meg a víz, nem látok ilyen helyet, így lassan kezd felsejleni, mit is akar a nő az esővel.
- Tőled. – felelem gúnyosan kérdésére, s húzom el szám, közben végig a kiutat keresve ebből a helyzetből, hiszen a vízszint vészesen növekszik.
- Mondd, drága. – apró mosoly, mely azonmód tűnik is el. – Ilyen hamar véget vetnél az álomnak? Én a helyedben kiélvezném. - Hangom idegesítően tudálékos, hollóhátas tulajdonság, melyet különösen kedvelek.
   Az eső lassan lemossa a vért bőrömről, hajam csapzott lesz, s vizesen tapad fejemhez. Szívem kezd kissé vadabbul verni, ahogyan tekintetem kapkodom a nagy semmiben, ahogyan látom, hogy egyre több víz lesz, lassan már térdemig ér. Nem, szó sincs róla, nem a víztől félek. Hanem nem tudok úszni.
- Te sem találod a dugót? Szörnyű, hogy nincs meg! Hát hol fog elfolyni ez a rengeteg víz? – motyogom, szinte már csak magamnak, hogy nyugodtabb legyek. Meg fogok fulladni, te jó ég! Ez egy rémálom! Álom. Jézusom, de hülye vagyok! Na, ez már nem hollóhátas tulajdonság.
   Elmosolyodok saját, észbeli diadalomon. Pálcám újra alakot ölt kezemben, s már előre tudom, melyik bűbájt fogom alkalmazni.
- Nem tudom, hogy gondoltad szivi, de még mindig az én álmomban vagyunk. – felé nyújtom kezem, mosolyom levakarhatatlan. – Meghalunk együtt? – vonom fel szemöldököm.
   Drágám, ugye tisztában vagy vele, hogy nem csak én vagyok halálos veszélyben.
   Ugye tudod, hogy ha ezt túléljük, én végzek magammal?
   Sajnálom, de nem sok választásod van, kicsim.

Csak ösztön. Semmi más.
Túlélés.

Zene

Nem látod. Nem látod… Nem látod?! Nem látod a teljes sötétséget a szemeimben, aminek karmai téged szabdalnak? Miért nem látod, hogy velem sohasem fogsz egyezségre jutni? Hogy egy olyan vágy hajt, ami ellen már nem tudok és nem is akarok tenni. Lásd be kérlek! Őrült vagyok, nem menthetsz meg. Nem menthetem meg magamat. Nézz rám. Vágyom rád. Vágyom a lelkedre, a felszabadult, gyönyörűséges lelkedre. Fáj, hogy én soha nem lehetek már ilyen. Mondd Puck, van nekünk közös jövőnk? Ugyan…itt és most fog véget érni a kalandunk. Lemondok rólad, mondj hát le te is mindenről, ami hozzám köt.
A víz már a csípőmet súrolja. Mennyire csodálatos lesz így a vég. A víz hulláma talán tovább löki a lelkemet a mennyország felé, oda ahol soha nem lesz helye neki. Talán.
Nem fogadom el a kinyújtott kezet. Itt már nincs mit elfogadni. Baby, hagyd, hogy az áramlatok magukkal sodorjanak. Jobb lesz neked is, nekem is. Könnyebb. Fogadd el a halált, gyorsan érkezik, észre se veszed, s már is feketéllő markában vagy. Elragad.
Félsz? Félsz attól, hogy a való életben sem ébredsz már fel? Ne félj kedvesem, én veled leszek, a halál után, a pokolban. Mert ugye nem gondolod, hogy te a mennybe kerülsz majd? Ó nem…együtt égünk a tisztítótűzben.
Elhúzódom miközben végig a szemeibe bámulok. Olyan mélyen, mint ahogy talán még soha senki nem nézett bele. Én bízok benned. A saját ironikus módomon, de bízok benned. A nevetésem elcsendesül, már csak a gyors szuszogásom hallatszódik. Kebleim tánca árulja csak el izgatottságomat. Olyan, mintha lehullana a valós őrületem maszkja, hogy egy pillanatra láthassa a férfi, a nőt, a tiszta, tébolyodottság nélküli nőt. Azt, aki lehetnék, de sosem leszek. Az őrület pillanatok alatt ránt vissza saját birodalmába, mint szökevényét, akit büntetnie kell.
Egyetlen tiszta perc. Egyetlen pillantás a lelked mélyén elég ahhoz, hogy elcsendesüljön bennem a vihar. A víz növekszik én pedig nem törődök veled, vagy legalábbis úgy látszik. Merengőn bámulom a növekvő tengert, saját elmosódott arcképemet figyelem. A melleim alatt jár már.
Meg fogunk fulladni. Igen. Az agyam utolsó ép részében rögzül a gondolat és hirtelen Puck felé fordítom fejemet. Nézem, de nem teszek semmit. Nincs kedvem bármin is változtatni. A vég hamar eljön, minek elodázni?
- Együtt halunk meg cicám.
Mondom nagyon csendesen, ekkor már újra az arcképemet figyelem. Az, hogy megízlelhettem a józanságot, felér ezer fájó emlék súlyával. Nincs nevetés, nincs gúnyos hangsúly, mindez a vízzel pereg le rólam. A mellkasomat szorítja a gyenge hullám. Már nem is látom a kinyújtott kezet.
Miért fogjam meg, ha a vége ugyanaz? Miért tegyem meg felé a lépést, ha a végén mind a ketten meghalunk? Mert ez lesz az utolsó lepergő másodperc. Amikor utoljára csukódnak le a szemeink.
- Képes vagy miattam meghalni?
Kérdezem, ahogy ránézek. Szememben szinte már-már szomorúság ül. Beletörődő, magányos szomorúság. Olyan, amivel az ember nem tud mit kezdeni, ami lassan felemészti. Belülről. Ez a legrosszabb. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan növekszik a vízszint. Morbid, hogy ennyire egyszerűen végezzük, mind a ketten.
- Ígyis, úgyis velem halsz meg cicusom. Nincs választásod.
Csóválom meg a fejemet és bizony, ebben a mozdulatban már a jól ismert Monique van benne. A nő, aki szembe néz a halállal, azért, hogy megbosszuljon egy sérelmet, egy újabb kudarcot, szerencsétlen életében. Aki csak azt teszi, amit helyesnek tart, amit helyesnek ítél. Van, amire soha nem lesz magyarázat. Két világ, egyetlen pillanat, két reszkető szívdobbanás, egyetlen elmúlás.
- Keress meg a következő életedben…
Elmerülök a vízben. Kinyitom a szemeimet, olyan vagyok, mint egy porcelánbaba, ami egyre mélyebbre süllyed, a talaj nélküli semmiségben. Nem akarok magyarázkodni, nem akarok semmit már. Az árnyak magukkal rántanak, legyőztek. Legyőzött az őrültség, a dac, a bosszú. Mindig is sejtettem, hogy addig fognak üldözni ezek, míg a saját halálomat nem okozom miattuk. A buborékok az orromból lassan szállingóznak felfelé. Az utolsó lélegzetvételem már semmit sem ér. Tudom, hogy egy perc sem kell, hogy örökre a feledésbe vesszek, utána pedig már csak reménykedhetek, hogy a valóságban felébredek.
Ekkor azonban olyat teszek, ami még engem is meglep.
Kinyújtom Puck felé a kezemet.

[Nem miattad halok meg.]

Nem akartalak megmenteni.
De nem leszek öngyilkos.  

______________________________________________

zene

   Sokat merengtem azon, hogy hogyan fogok meghalni. Na, jó. Igazándiból nem, volt pár felesleges percem, hogy eme problémával vesződjek, de nem több. Mindig élveztem az életet, és magamnak éltem, kihasználtam minden egyes percet. Csakis azért, hogy magamnak jobb legyen. Lehet, hogy másoknak szerzek örömet. Igen, ebből élek, de engem mindig a saját érdekeim vezetnek, és ez most sem fog változni, hiába is vagyunk az álmaimban. Oh, kicsim, csak nem hitted, hogy kedvedre formálhatod jellemem. Én nem álom vagyok. Itt mindent úgy alakítunk, ahogy szeretnénk, de egymáson nem változtathatunk. A hús, s vér szövetsége megmásíthatatlan.
   Komolyan azt hitted, hogy képes lennék meghalni, miattad? Hogy képes lennék ilyen idióta halálnemet választani? Megfulladni? Vagy akár saját, értékes vérem ontani? Még ha csak álomban is járunk, én gyáva vagyok. Gyenge az ilyesmihez. Sosem szerettem kórházakban járni, a vért sem túlzottan bírom, a gyilkosságokkal pedig épp hogy csak köszönőviszonyban vagyok, de az öngyilkosság más tészta. Mégis, te képes lennél a helyemben ilyen merényletet elkövetni? Egy ilyen testet vétek lenne elhajítani, még ha lelkem utána szabadon is éghetne a pokolban. Hát persze, hogy ott, hiszen aki ennyire tisztátalan, mint én, ennyiszer esett bűnbe életében (Betörő vagyok, emellett házas asszonyokat dugok időm nagy részében, na ezt csinálja valaki utánam!) az nem érdemli meg a mennybeli létet. Amúgy meg nem is szeretnék fel kerülni, a szentfazekakhoz. Tökéletes lesz nekem odalenn, ott talán majd folytathatom életem, mindenféle megbánás, vagy vezeklés nélkül. A mennyország nem nekem való.
   Szemébe nézek, de ez csak üres ígéretek közvetítője. Lehet, hogy azt hiszi, hajlandó leszek vele sétálni a halál mezejére, de valamiről megfeledkezett. Egy aprócska kis részlet elkerülte a figyelmét. Cicám, ugye nem vetted észre, milyen hűen markolom pálcám? A kiút, a segítség, életem vesszeje kezemben van, s csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban szolgálatot tegyen. A diófa nem retteg a víz alatt, ujjaim a markolatot simítják.
   Én még mindig az az ember vagyok, aki voltam. Nem fogok, és nem is akarok megváltozni. Én mondtam, hogy nem bízhatsz meg bennem, én mondtam, előre szóltam, hogy egy percig se higgy szavaimban. Igaz, hangosan nem mondtam ki. Szerinted ki árulná el magát, ki teregetné ki titkos fegyvereinek titkait? Mégis ki lenne oly ostoba, hogy ilyet tegyen? Vagy talán ennyire hülyének néztél?
   Tekintetem a vizet koslatja szüntelen, arcomra rémület ült ki, mintha teljesen be lennék tojva, pedig míg pálcám kezemben van, nincs félnivalóm. Azt hittem, baby, mindent tudsz rólam, azt gondoltam, tudod, hogy színész vagyok, szerinted nehezemre esik egy ily könnyed alakítás? Igaz, a félelmet ezúttal nem kellett generálni, szívem vadul dobog, őt nem nyugtatja a varázsvessző érintése, a mágia áramlása. Szívem csak a fojtogató, s egyre növekvő vízszinttel számol, a mágiát nem kalkulálja bele. És ha a végén még meg is úszom (szó szerint) mit fogok csinálni itt egyedül? Örökre álmaimban ragadok.
   A felismerés ekkor eljut elmém mélyére. Talán még arcomra is kiül a megdöbbenés. Milyen hülye voltam. Azt gondoltam, hogy a nő szépen meghal, én pedig majd felébredek, de nem. Rosszul gondoltam, hitem pengéjének éle megcsorbult. Világom összedőlni látszik. Komolyan, mintha már repednének a falak. A víznek talán nem is kell már sok, hogy kiszökhessen innen?
   Meg kell halnom. Mindegy, hogy most fulladok meg, vagy később küldöm magamra a halálos átkot. Addig nem szabadulok innen, míg valamilyen úton módon meg nem halok. Ez így működik. A baj csak ott kezdődik, hogy nem merek öngyilkos lenni.
- Nem miattad halok meg. – nézek véresen komolyan szemébe. – Magam miatt, ahogyan minden mást is kizárólag magam miatt teszek. – szavaim lassan elnyeli a víz, ahogyan mellkasomnál hömpölyög. Most még az sem érdekel, hogy milyen hideg, pár perce már csak közelgő halálomra, vagyis annak mihamarabbi elkerülésére tudok gondolni. Igen, meg kell halnom, de ha már választhatok, nem ezt fogom választani, bármilyen csábító is a hullámok hívogató moraja.
- Ahhoz a neved is tudnom kéne. – válaszolok neki, talán kicsit csapdát ejtve, ami így, a halál közvetlen közelében, hívogató kapujában nem szép dolog.
   Most még van lehetőségem dönteni. Kezem még kinyújtva, azóta nem mozdítottam, s bizony kezd zsibbadni is,d e nem fogom fel, agyamban a kis kerekek vészesen kattognak, az időm kezd fogyni, nagyon fogyni. Hú, azokra a kerekekre, de ráférne egy kis olajozás. A buborékfej bűbájjal túlélhetem, de akkor magamnak kell véget vetnem ennek a rémálomnak, ha viszont a vizet tüntetem el innen, lesz, aki elvégzi helyettem a piszkos munkát. Hagyjam meghalni, s végül én legyek magam veszte, vagy bízzam rá a dolgokat, s mentsem meg? Mellkasomhoz érintem pálcám, a felszakított seb  fáj. Nem, nem érdemli meg, hogy segítsek rajta.
   Ekkor keze kezemhez ér, s megmarkolom vékony ujjait. Ránézek, de a víz már elnyelte. Arcvonásaim megkeményednek. Mázli, hogy magasabb vagyok, nekem még csak államnál kavarog. Mondd, te idegen, mégis miért vagy képes meghalni? Pont itt, a saját csapdádban?: Nem értelek. Hiszen a vizet nekem szántad, s oly könnyen megmenekülhetnél innen, mégis meghalsz. Mintha kicseréltek volna, mondd kicsim, mi ütött beléd? Ennyire instabil lennél, ennyire el lenne cseszve az életed?
   Megcsóválom fejem, és pálcámmal egy kört rajzolok, magasan fejem felett, mire az eddig láthatatlan falak kiszakadnak helyükből, és a víz szétfolyik a házban. Elengedem kezét. A vízszint pillanatok alatt csökkent le.
- Azért meleg volt, mi? – fordulok a nő felé, zihálva, vadul dobogó szívvel, tekintetemben némi remény pislákol. Remény, hogy a karcsú testet ott találja, ahol eddig volt. Mert ha nem… magamnak kell kiölnöm lelkem tüzét.

Halálfaló vagyok.
Sajnálom.

Zene

Minden csak álom. Az egész élet egy álom. Vannak rémek, amik mindig üldöznek, vannak szép pillanatok, amikor nem kell, hogy hevesen verjen a szívünk. Álom az, amikor rád mosolyog valaki, álom, amikor átölelnek, amikor végignézed valaki halálát. Álom, hogy van kiút. Nincs kiút. Sosincs. Se neked, se nekem, senkinek.
Álmodni szeretnék. Egy olyan világról, ahol lehetek mocsok nélküli, ahol az eső lemosná rólam a vétkeimet. Ahol a tetteim nem vonnának maguk után súlyos következményeket. Soha nem lesz ilyen hely, nem létezik ilyen a Földön. Képzelet szabdalja a haldokló lelkemet, próbál életet lehelni bele, ám csókja sem segít már rajta.
Meg sem hallom, amiket mond, a víz lassan ellep. Nem vagyok egy nagyon magas teremtés. Nyitott szemem a víz alól tükörként csillan a férfira. Az elmúlás tükreként. Gyorsabban jön, mint az álom…gyorsabban jön. Elmúlok?
Kinyújtott kezem lassan, másodpercről másodpercre hull vissza testem mellé, ám az utolsó pillanatban megragadják, épp akkor, mikor levegőm elfogy, amikor a víz beszökik a torkomba, mikor szemeim lecsukódnak, kétségbeesett buborékok pedig harciasan szállnak felfelé.
Megbékélhetnék, elfogadhatnám, hogy végre véget ér minden. Minden, amiért idáig jutottam. Csalódások, erőszakoskodás, tragédiák. Egyetlen ember se bírná ki ép elmével azokat a dolgokat, amiken átmentem. Én se bírtam ki. Csendesen, lassan jött az őrület, hogy rám telepedve megkönnyebbülhessek. Megvédelmezett, egy új életet adott, ahol nem kellett többet rettegnem, mivel én voltam már az, aki álmatlan éjszakát okozott valakinek.
Alig érzékelek. Csak annyit, hogy a robbanás hullámokat vet, ami a falhoz csapja törékeny testemet. Ott heverünk mind a ketten a földön, a karom vérzik. Olyanok vagyunk, mint két kirakati bábu, amit a szemétledobóba hajítottak. Oldalra bukik a fejem.
Egy nő vagyok. Lehet, hogy gonosz, hogy romlott lelkű, de attól még nő. Csillogó szemű, ébentincsekkel megáldott nő. Aki mellesleg halálfaló. Hát igen. Az élet nem mindig igazságos.
Szeretném felemelni a fejemet és rápillantani, majd azt mondani, hogy : Jó útra térek, megváltozok. Ám tudom, hogy ilyen nem fog megtörténni már ebben az életemben. Ezért inkább csak fáradtan, kimerülten, gyengén fekszek mellette. El akarom mondani neki az igazságot, hogy végig hazudtam neki, hogy egyikünknek sem kell meghalnia azért, hogy távozhasson az álomból. Ránézek. Nem szólok mégsem.
- Furcsa, hogy a rend tagja vagy és még nem hallottál rólam, főleg azután hogy végeztem Carriékkel.
Nyögöm, ahogy hasra fordulok, hogy fejemet megtámasztva bámulhassam. Tényleg furcsa. Apám által elég sokan tudják a rendben, hogy halálfalóvá váltam. Főleg, hogy Danielt elfogták a múlt héten és nekem kellett megölnöm. Azt hittem a rend előttünk jár. Ezek szerint hatalmasat tévedtem.
- Monique vagyok.
Mondom, miközben hátrasimítok pár tincset az arcomból. Minden annyira csendes és nyugodt lett. Mintha csak egy délutáni csevejre ugrottam volna be, mintha nem próbáltam volna meg már háromszor kinyírni a férfit, mintha nem éktelenkedne a mellkasán nagy betűkkel: Szajha…tényleg nem vagyok normális. Most már biztos.
Igen. Elmondtam neki a nevemet, de semmire nem megy vele. A halálfalók többségben vannak, a Roxfortot is mi uraljuk, senki nem merne már levadászni. Kivéve talán Puck. Ha őt küldik a nyakamra, lehet, hogy sikerrel jár.
- Miért nem állsz be közénk? Legyél halálfaló, cicuskám! Mindened megvan hozzá! Lehetnél a társam.
Kérdezem, de magam sem tudom eldönteni, hogy mennyi az igazság a szavaimban, mennyire gondolok komolyan bármit is. Ez az este olyan fordulat, amire én se számítottam, megmondom őszintén. Annyi meglepetést tartogatott, hogy már nem tudom mit kéne tennem, mit nem. De…egy valamit tudok mit kéne tennem. Megölöm. Akkor is, ha nem szükséges ahhoz, hogy felébredjen. Hazudtam. Na és?
Kezemben lassan kikörvonalazódik a pálcám. Ugyan gyenge vagyok és az előbb mentette meg az életem, attól még halálfaló vagyok. Nem tagadhatom meg magamat.
- Nem kell meghalnod ahhoz, hogy felébredj…felébredhetsz máshogy is. De én attól még kinyírlak! És bizony ha jól hallottam…az öcséd Roxfortos. Milyen kár, hogy pont meg tudom látogatni!
Suttogom egész halkan, végig a szemébe nézve. Látni akarom, hogy felfogja...ott vagyok a Roxfortban. Látni akarom benne a felismerést, hogy hiába mentette meg az életem, hogy felesleges volt, hogy mindent feleslegesen élt át.
Bizony kicsim, minden hazugság volt, minden hiába volt. Érzed már, hogy miben nyilvánul meg az én hatalmam? Elhitettem veled a dolgokat, te megmutattad a félelmeidet. Ezen az estén a lelkedben kaparásztak a körmeim. Benned vagyok. Örökre.
- Avada Kedavra!
Annyira se méltatom, hogy felálljak közben. Unottan, elcsépelten ejtem ki a két szót...talán még ásítok is egyet.

[Hát…]

________________________________________________________________

új zene
"Someone, call the doctor!"

   Furcsa? Nos, ha azt hiszed furcsa, előbb nézz magadra, édesem. Nézz tükörbe, tekints pokoltűzben fortyogó, bűnös lelked mélyére, s akkor majd látod, mi a furcsa. Akkor majd talán ráeszmélsz, hogy a realitás talaján maradni sokkal ésszerűbb, s csöppet sem furcsa, ellenben a ti ostoba eszmétekkel, mint holmi szolgák, egy agyilag sötét nagyúr akaratának alávetni magatokat. Furcsa, hogy nem tudok még rólad? Nem hallottam híred? Az nem furcsa, hogy úgy kúszol Tudodki előtt, mint egy szánalmas házimanó? És nem csak te. Az összes, szerencsétlen halálfaló. Egyikőtök sem ér többet! Persze ezt pont én mondom. Pont én hadoválok az emberi értékekről, én, aki a legtöbbet félredobja, vagy megveti, aki talán több bűnt halmozott fel eddigi életében, mint némely halálfaló. Én sem vagyok különb náluk, és ez bizony elkeserítő… lenne, ha éreznék bűntudatot, vagy valamilyen sajnálatot, tetteim miatt, de igazándiból nem érdekel, miket tettem, vagy teszek. nekem így jó, a helyes úton járok, és kész. Mindig magamnak éltem. Mindenki magának él, aki meg nem, az egyszerűen bolond.
   Megvonom vállam. Mily ismerős mozdulat, ebben az idegen, álombeli világban. Már-már el sem hiszem… talán már magamnak sem hiszek. Talán a végére úgy fogom látni magam, ahogy mindenki más lát, és akkor egy szavamnak nem fogok hinni, még ha azt igaznak is szántam. És jogosan is tenném.
   Nevét hallva csupán bólintok. Egy szó nem hagyja el szám, nem érzem jelentőségét most az üres, végtelen fecsegésnek, hiába imádok beszélni órákon át a semmiről is akár. Most van fontosabb dolgom is, mint azon gondolkozni, honnan ismerhetném, mármint első találkozásunk előttről. Valahogy meg kéne halnom, ez itt a fő problémám, ahhoz pedig kell ő is. Abban egészen biztos vagyok, hogy szíves örömest végez velem, de mi van, ha én még nem akarom? Mi van, ha előtte szeretném kicsit összeszedni magam, ha még gyáva vagyok a halálhoz? Persze, igazándiból nem vetne véget az életemnek, ám a halál, bárhol is van, bárhogy is hangzik, mégiscsak valaminek, és legtöbbször az életnek a végét jelenti, s mint minden épelméjű ember, én is tartok tőle. Igen, tartok tőle, hiszen nekem mindig is a tökéletes, boldog életemtől való elszakadást jelentette. Egy olyan életet hagynék magam mögött, melynek minden percét élvezem.
- Hát… - vonom fel vonakodva szemöldököm, ám egy pokolian gonosz gondolat fészket rak agytekervényeim közt. Egy gondolat, mely megvalósításával minden sokkal könnyebb lehet… és az is lesz. – Rendben. Tudod… amióta Dumbledore meghalt, a Rend is haldoklik. Akció az van, de én már kicsit unom… - nézek megigézőn szemébe. Ha valaki, hát én tudom, melyik nézéstől olvadnak el a nők, és melyiktől veszik be minden szavad. Most az utóbbiból kapott egy nagy adaggal, s reméljük hatni is fog.
- Úgyhogy ha szeretnéd, hát legyen. Szívesen lennék egy ilyen gyönyörű nő társa. – mosolyodok el, bókolással folytatva mondandóm. – Gyere. – leguggolok, és felé nyújtom kezem, hogy felsegíthessem.  – Vár minket a sötét világ. – suttogom, hangom már-már úgy cseng, mintha egy rossz, mugli horrorfilmből léptem volna ki. És nem is járunk messze az igazságtól. Üdvözöllek a saját kis horrorfilmedben, Monique! Itt semmi sem valóságos, minden csak teremtett. Látod? Azok a konténerek, ott a sikátor végében, a fekete, girhes macskák, a magas épületek, és a világító telihold… az imént még egyik sem volt itt. Bizony, a kettőnkre szálló éjszakai sötétség az én művem. Nehogy azt hidd, hogy csak te értesz az álmokhoz, elvégre lakberendező vagyok!
- Na ne mondd. – grimaszolok, s játszatom arcizmaim. – Szerinted nem tudtam mindvégig? Oh, nem vetted észre, hogy egészen eddig csak játszottam veled? Hogy minden eddigi mozdulatom csupán színjátszás volt? Egy Isteni színjáték kellékei? – teszek még rá pár lapáttal. Természetesen nem tudtam, de mire megyek vele, ha kiteregetem vesztett lapjaim tömkelegét? Inkább elhitetem vele, hogy mindeddig felette voltam, hogy bárhogyan is gondolta, a dolgokat végig én irányítottam, és ha majd elhiszi… ha azt hiszi, hogy tényleg csapdába esett…
- Hidegen hagy az öcsém. –vonok vállat, szavaim még mindig nem őszinték, de neki aztán végképp semmi köze az öcsémmel való viszonyomhoz. – Sosem volt jó a viszonyunk. – állok fel, s fonom össze karjaim. – De te annál jobban érdekelsz. – varázsolok bűbájos mosolyt arcom szegletébe. Mondd, Monique, hiszel már nekem? Nem? Kérsz még belőlem? Kell még a szörny, mely játszik gyenge nőiességeddel? – Hiszen azt mondtad társak leszünk. – szavaim, mint holmi reménykedő, s időközben csalódott kisgyermek keseredett szavai.
   Látom, mire készülsz, kicsim, s ha azt hiszed, hogy csak te értesz a mágiához, tévedsz. Mikor a zöld fény elhagyja pálcád, az enyém már suhan is, s von láthatatlan védőhálót testem elé. Átkod majdnem elérte szívem, de résen voltam. Nem számoltál vele, hogy talán erősebb vagyok nálad? Mondd, miért nézel semmibe, miért hiszel sokkal gyengébbnek? Miért gondolod azt, hogy te tökéletes vagy, én pedig csak gusztustalan selejt áru, mely jövő héttől leárazásra kerül, mert a kutyának nem kell?
   Hogy miért nem hagytam, hogy gyilkos átka végezzen velem? Miért futamodtam meg az utolsó percben, holott nemrég még csak erre vágytam? Arra, hogy végre megszabadítson? Mégis mi motivált, hogy végül ne hagyjam halálom bekövetkeztét? Ő. Pont ő adott erőt, mikor elárulta talán legfontosabb titkát. Nem kell meghalnom.
- Ejj-ejj. Pedig azt hittem komolyan gondoltad. Azt hittem tényleg társak leszünk. – nézek rá szomorúan, és dőlök neki lazán az egyik konténernek, kissé távolabb kerülve tőle. – Én hittem neked. – a szavak enyhe visszhangot vernek, s egy hirtelen ötlettől vezérelve megemelem hangom. – De te átvertél. – zengnek a szavak mindenhonnan, olyan, mintha egy istenség kiabálna megálmodott világunkra. A szél felerősödik, komoly tekintetem a nő arcát figyeli, ahogyan a szél belekap hajába. – A társad akartam lenni. – suttogom szomorúan, a vihar egy másodperc alatt hal el, s szunnyad a sikátor végében. Lásd, drágám, haragom mily pusztításra képes. Lásd, nem csak a régi dajkamesékben élnek még igazi istenek.  – A társad akarok lenni. – Lásd, épp itt áll előtted az egyik legerősebb!

Zene

A világ nem lenne valós a képzelt jóság nélkül. Pedig mindenki éppoly romlott, mint én vagyok. Mint amilyennek én találom magamat, amikor reggel felébredve belenézek a tükörbe. Már nem fordítom el a fejemet, amikor szembe nézek saját magammal, már nincs hányingerem. Elfogadtam, hogy a sors ilyennek szánt, születésemnél pont ilyennek képzelt el, amilyen most vagyok. Hogy fekete szárnyakat csatolt képzeletével a lapockámhoz, hogy a tenyerem már talán akkor is véres volt.
Te is látod a vért az ujjaim hegyén? Te is látod, ahogy összemázolja isten arcodat? Ahogy végigcsorog ajkaidig? Azokhoz a vértől lüktető szépséges selyemdarabkákhoz? Látod? Látod…tudom, hogy látod.
Csillagpettyes szemeim hatalmas gombokká nőnek a Hold sugarai alatt. Agyamban ott tombol a férfi mondata, próbálja szétrepeszteni a valóság, a hazugság, a gyarlóság határait, próbál beférkőzni a nőiességem legmélyebb pontjába és ott megforgatni. Sikerül neki.
Pálcám lendül, ám alábecsültem. Szeretném azt hinni, hogy nem több annál, mint aminek én tartom. Férfinak. Nem lehet több. A férfiak mind gyengék, elképesztően ostobák és elég egy csábos mosoly, hogy az ujjam köré csavarjam őket. De Puck. Más. Ő … igazi férfi úgy látszik. Olyan, akihez ritkán van szerencsém. Mondd cicám, miért ilyen körülmények között találkozunk?
Lehunyom szemeimet, a vádló szél keservesen püföli bőrömet. Lépek egyet hátra, ahogy elmúlik a viharos lökés. Talán megijedtem. Igen. Erre nem voltam felkészülve s most, hogy tudja, nem kell meghalnia, bizony eljátszadozhat ő is velem. Ha abból indulok ki, amit én tettem vele, akkor hosszú estém lesz.
De honnan tudod édesem, hogy én nem élvezem mindezt? Honnan tudod, hogy a romlott világom nem annyira beteg, hogy átültesse az érzelmeimet az élvezet szirmaiba? Honnan tudod? Van még egy aduászom, szívem…ha őrültebbnek tettetem magam, mint amilyen valóban vagyok.
Egy ügyes mozdulattal felhuppanok a hátam mögötti fedett konténerre és kinyújtom Puck felé a kezemet. Olyan vagyok, mint az anyuka, aki gyermekét szeretné keblére ölelni. Az óvó, csendes, törékeny anyuka, aki csak szeretni képes. Ajkaim kissé legörbülnek, ahogy tekintetem az övét keresi. Nézz a szemembe és lásd, akit látni szeretnél.
- Gyere ide…
Susogom csendesen. Nem. Egyáltalán nem találom morbidnak, hogy véráztatta fehérneműben ücsörgök és hívogatom magamhoz a férfit. Nem. Voltam már ennél sokkal fantáziadúsabb helyzetben már, s talán leszek is. Azok mindig ínyemre valóbbak. Ez, csak az előjáték ugye? Ugye Puck?
- A társam szeretnél lenni?
Szavak. Szavak, amiket egyenesen a szívedbe szúrok. Mondd, tényleg komolyan gondolod, vagy most én vagyok az egér és te a cicus? Falj fel! Akkor majd elhiszem neked, hogy jobb vagy, mint én vagyok! Hogy tartanom kell tőled! Tépj szét és hitesd el, amit senki nem tudott eddig velem. Hitesd el, hogy Isten vagy.
- Igazán az szeretnél lenni?
Újabb szavak. Semmit nem jelentenek. Nekem legalábbis nem. Rákaptál már a mézesmadzagra? Közelebb húztalak már magamhoz? Vagy épp ellenkezőleg? Megérezted rajtam a félelem szagát, a kétségbeesés bűzét és távol tartod magad ettől a fertőző kórtól? Igen…megérezted a félelem szagát.
- Teljesítsd a kívánságom és örökre a társam lehetsz. Megígérem.
Jelent neked bármit még ez a szó? Ígéret. Ígéretet tettem az első találkozásunk alkalmával, hogy meg foglak ölni. Ígéretet tettem arra, hogy a szívedet meggyalázom, hogy a testedet megkínzom, hogy a lelkedet bekebelezi a saját sötétségem.  Számomra semmit nem jelent már egy ígéret. Megszoktam, hogy az emberek hazugok, hogy a bizalom már elcsépelt szó.
Bízol bennem?
- Csókolj meg úgy, ahogy még soha senkit. Csókolj úgy, mintha szerelmes volnál! Ugye tudod, hogy kell az ilyesmit...igazi érzelmekkel?
Csábítóan zümmög az elmélyített hangom a fülébe. Nem csak te vagy képes arra, hogy bevesd a trükkjeidet. Szeretném Puck. Szeretném, ha egy percre több lehetnék annál, aki vagyok. Vagy csak azt szeretném, ha te elhinnéd, hogy én erre vágyok. Nem érzed a veszélyt, ami bizseregve futkorászik a gerinced mentén és beléd mar ágyékod táján? Jobb lenne, ha figyelnél az ösztöneidre.
Elvarázsoltál Raphael. Azt hiszem te tényleg különleges vagy. Egy különleges férfinak pedig, különleges halálmód jár. Nem egy átok, ami gyorsan végez veled. Nem. Egy lassú, elegáns halál. Te is ezt szeretnéd nem? Vagy valóban a társam lennél? Valóban kiontanál életeket azért, hogy halálfalóvá válj, hogy elfogadj mentoroddá?
Elbizonytalanítottál kedvesem. Ez a legrosszabb dolog, amit velem tehetsz. Nem szeretem a bizonytalanságot. Tégy hát valamit, amivel megingatsz. Tégy valamit, ami miatt nem akarlak megölni, ami miatt elfogadom a tényt, hogy átlépsz velem a saját határaidon. Ugye így lesz? Átlépjük a határokat, te meg én?
- Valóban elég kegyetlen vagy ehhez? Az első gyilkosság…önmagaddal kezdődik. Pont ott.
Mutatok ujjammal a szíve felé. A lelkéhez. Készen állsz erre kedvesem? Igen? Gyerünk! Öld meg a lelkedet és tarts velem…légy férfi!

[Ha akarod, minden kívánságod teljesítem.]

________________________________________________________________

új zene
"Behind your make-up nobody
Knows who you even are
Who do you think
That you are?"

   Úgy teszek, ahogyan kér. Közelebb lépek hozzá, pontosan előtte állok meg, szemeim kíméletlen fúrom övéibe, azt akarom, hogy tudja, nem félek tőle, neki viszont annál több félnivalója lenne. Hiszen nem is tudja, nem hát… hogy tudhatná? Hiszen titokban tartottuk. Oh, kicsim, mosolyogj csak, mosolyogj, amíg tudsz, mert közben nem is sejted, mi készülődik mögötted. Nem is sejtesz semmit sem, hisz ez idáig még gondolni sem mertem rá, de most már talán sikerrel jártunk. Oh, igen, ez az! Nézz a szemembe, láss mosolyom mögé, s tudd meg: csapdában vagy! Hiszen itt mindent én irányítok, de ezt már megmondtam. Talán hinned kellett volna nekem! Ha még akkor elmenekülsz, most nem lennél ilyen pácban.
   Kérdésére nem válaszolok, állom éles pillantásainak kereszttüzét, én bírom még, s te, kicsi szívem? Mondd, picinyem, meddig vagy még hajlandó sötét rejtekeden szunnyadni, akár egy magányos, bezárt sárkány? Meddig vagy még képes koplalni, meddig bírod ki a rácsok mögött? Mennyi időnk van még?    
   Nem sok. Talán ha elárulom a kis titkom. Talán ha majd rájössz, milyen csúnyán csapdába estél, a düh talán majd felszínre hozza belsőd igazi szörnyeit. Majd ha a félelem kerget ki az álomból. A saját félelmed vet véget mindennek. Akkor talán majd hiszel nekem, s nem csak nevetsz szavaimon.
   Csak bólintok. Arcom szinte megmerevedett, tekintetem komoly, olyannyira, hogy annak már én sem dőlnék be… és mégis. Tudnia kell, hogy komolyan gondolom, látnia kell elszántságom. Hisz egy igazi férfi, mindig tudja, mit akar, én pedig az istenek ivadéka vagyok. Amit én akarok, az feljebb áll, holmi halandó némberek akarata felett. Én irányítok. Mindent, és mindenkit, s amíg ezt nem fogadod el, szörnyű világ les rád, baby.
- Ha akarod, minden kívánságod teljesítem. – hangom meggyőző, bármely nő bedőlne nekem, ám egyikük sem tudja: ez a legnagyobb fegyverem. A szavak erejét csak kevesen becsülik, nekem többnyire mégis csak ez áll rendelkezésemre. Nem vagyok tanult auror, sem tapasztalt gyógyító, kevés dologhoz értek, ezt pedig sosem bántam igazán, de ha beszélni kell, rám lehet számítani, s bizony beszéddel sokszor többre viszem a legjobb auroroknál. Közel hajolok hozzá, egészen közel, orrunk majdnem összeér. – Kérj, amit csak akarsz. – suttogom érzékien, mintha egy újabb pácienssel lenne dolgom. Mintha csak egy újabb munkának vágnék neki, teljesen egyszerűen, és ösztönösen csinálok mindent, ám azt senki nem lenne képes megmondani, ez ösztönös hazugság, vagy szavaim ezúttal igazak-e?
   Kíváncsian várom kívánságát, arcomra még apró mosolyt is varázsoltam eme nemes esemény alkalmából, ám ez a mosoly bizony elég gyorsan lehervad. Ha okos lennék, nem hagytam volna, hogy érzelmeim helyet túrjanak maguknak arcomon, de hiába hollóhátas dolog az ész, azt hiszem nekem valami más jutott. Nem lenne gond a csókkal… dehogyis, viszont az érzelmekkel annál inkább.  Soha. Soha az életben nem volt még nő, akit valós érzelemmel csókoltam volna meg, minden egyes szex mögött, érdekek és élvezetek rejlettek, de érzelmek sosem foglaltak helyet. Egyszerűen nem engedtem, mert tudtam, hogy mik a szabályok, tudtam, hogy nem engedhetem. Nem szabad. És most mégis ezt kéri tőlem.
   Béby, ha szemembe nézel, látod már, mire gondoltam, látod már a páni félelmet, mely mindent elsodor? Nem? Akkor jó, mert nincs is ott. Viszont eljött az ideje, hogy színt valljak. Most kiteregetem előtted rejtett lapjaim, lássuk, mit szólsz!
- Tudod, nem ez lenne az első. – vonok vállat ismét. –Hiszen gyilkoltam már. Na, de ez mellékes, így ugyebár meg nem lenne olyan jó buli. – vágok gúnyos arcot, majd egy csapásra vidámabb kifejezést öltenek arcizmaim. – Viszont neked talán jobban el kéne gondolkoznod a gyilkosságon, hiszen ha így haladsz, nem sok időd lesz hátra. – bököm vidáman hasba, s elfordulván tőle az előbbi konténernek vetődök. Igeeeen, elég csúnyán kihátráltam abból a csókból, na meg a gyilkosságból is, s talán még nem kellene rögvest elmondanom neki, hiszen nem tudom, hogy állnak a srácok, de már mindenképp időszerűnek érzem. Na de az érzéseimből már megjöttem párszor. Na, igen.
- Nem érted, mi? – hadonászok kezeimmel idióta módon, csak mert ez jobb kedvre derít, ő meg talán úgy vélheti, hasonlóan bolond vagyok, mint ő. Én élvezem. – Tudod, amíg mi itt cseverészünk – teszem hozzá, éééélvezem- te halálos veszélyben vagy. – a maró gúnyt, már harapni lehetne. – Ez az egész csak arra volt jó, hogy rád találjunk, s elkaphassunk. Téged is, és engem is, a Főnix Rendjének tagjai tartottak megfigyelésük alatt. – szemeim fordulnak egyet üregükben, a mosolyom mellett úgy gondolom, ez tök jól mutathat. – Ám mikor elaludtál, betörtek hozzád. – lassan, ördögien lassan lépek hozzá, célom, hogy minél inkább az idegeire menjek. Azt akarom, hogy forrjon, hogy dühöngjön.
   Engedd szabadjára a benned rejlő gonoszt, szivi. Igen, blöfföltem, a fene se akar melléd szegődni, s házimanó munkát végezni, meg úgy táncolni, ahogy fütyülsz. Mégis mit képzeltél? Mégis, mekkora baromnak néztél te engem? Vagy talán hittél üres szavaimnak? Netán megbíztál bennem? Oh…
- Valószínűleg éppen pálcát nyomnak mellkasodhoz, nyugodtan verdeső szíved nyilván most éli meg utolsó perceit. – közel hajolok hozzá, fülébe suttogok, hangom még engem is elrémisztene. – Na? Még mindig nekem kéne öngyilkosnak lennem? Vagy inkább te menekülsz? – kérdezem, s közben jobb kezem mutatóujjával végigsimítok finom combján. – Én a helyedben futnék az életemért. – kezeim megragadják lábait, s erősen derekam köré húzom őket. – Gondoltam szólok. – suttogom, majd ajkaim lassan rátalálnak ajkaira, hogy megkaphassa a csókot, melyre vágyott. Persze csak ha engedi.
   Hogy mi milyen beteg játékot űzünk.

Őrült vagyok.
Szükségem van rád.

Zene

Elakad a szavam. A gonoszul fortyanó mondat szétmarja a torkomat. A hús lassan hámlik le a csontról, a benntartott gyűlölettől. Addig mérgezem magam, míg végül meg nem halunk. Mind a ketten. Attól, mert az idegeimmel játszol, még nem nyerheted meg a háborút.
Nocsak, máris átléptünk volna csatából a háborúba? Ennyire gyorsan történne a váltás? Vagy csak én nem vettem észre, hogy mi volt az a pillanat, amikor a véres küzdelem kezdetét vette? Hogy mikor vált ez az egész borzasztó álom véres valósággá? Nem. Nem vettem észre, élvezd hát ki. Élvezd, élvezd!
Őrült mosollyal lóbálom a lábaimat, miközben karomat keresztbe fonom véres melltartóm előtt. Szóval öltél már. És mondd milyen volt? Milyen volt érezni a haldokló kétségbeesését? Milyen volt látni, ahogy a lelke elillan és nem marad más ott, mint egy élettelen hústömeg? Képes voltál a tükörbe nézni kedvesem? Képes vagy állni a saját pillantásodat? Szóval ez a te nagy titkod szerelmem. Szerelmem? Mi ez az egész? Dehogy…csak egy beteg játék, beteg gondolatokkal és szavakkal. Elhihető hazugságokkal, mérgezett, élveteg csókokkal.
Összehúzom szemeimet és meredten bámulok rá. Ez lenne a végső összecsapás. Halál? Végső halál? Hát ennyit érdemelnék? Ennyi volna az összes rád pazarolt időmnek a mentsvára? A végső halál? Hihetetlen.
Megrémülhetnék, ám nem teszem. Talán el se jut a tudatomig, amit mond. Nem tud keresztülvágni ez a kicsiny szócska a tébolyodott feketeségen. Halál. Mit nekem a halál? Elmúlik, szépen, csendesen. Halál.
- Édesem…Mondd csak. Hiszel abban, hogy ha meghalok, akkor örökké élhetek? Hiszel abban, hogy ha megöltök, akkor ebben a világban, ebben a kárhozott, borzasztó világban a lelkem ugyanúgy élni fog?
Érted már mire megy ki ez az egész? Érted, hogy nekem ez a perc, amikor kéjesen széttépsz, megéri a halált? Nem látod bennem a megalázott, rettegő nőt. Nem láthatod. Nem. Nem veheted észre, hiszen már talán nem is létezik. Nem létezik a fiatal nő, akit erőszakkal akart valaki magáévá tenni…nincs a szememben ott a rettegés, a kínlódás. Saját magam végeztem ezzel a nővel. Mondd, ha ezeket tudnád, minden más volna? Szinte már el is felejtettem.
Halál. Elveszik. Nincs tovább. Hát legyen méltóképp vége. Vagy ne. Érkezzen csendben, patkányként érkezve. Meg se érezzem, ahogy az utolsó szívdobbanásom sikolya megrezegteti ennek a virtuális birodalomnak a határait. Talán így könnyebb, jobb, egyszerűbb.
Résnyire szűkül a pupillám, ahogy hűvös ujjai combomra kúsznak. Először le akarom rázni őket, olyanok, mint a bilincsek, amik egyre mélyebbre rántanak. A kérdés, hogy lehet-e ennél mélyebbre kerülni? Lehúzhat magával?
Nem…
Ekkor ajkaink összeforrnak. Keményen szorítom rá számat az övére, nyelvem utat tör magának. Gondolataim sebesen kavarognak az elmémben. Halál. Halál. Halál. Nem akarok meghalni, még nem állok rá készen.
A nő, akiről azt hittem, hogy már meghalt, hogy megöltem, halkan felnyüszít bennem, akár egy kivert kutya az esőben. Reszket.
Reszketek. Mint egy tudathasadásos beteg. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Mintha a másik énem került volna most feljebb. A gonosz pedig eltűnik. Vagy csak visszakerül oda, ahova való. Szívem legeldugottabb zugába. 
Nincsenek hősök, nincsenek angyalok, nincsenek Istenek. Te sem vagy isten Raphael. Épp olyannyira félsz, mint most én. Csak nem mutatod. Hazudsz nekem ugye? Mondd, hogy hazudsz! Hazudj nekem utoljára!
Egy könnycsepp gördül le a vérrel festett porcelán arcomon. Ujjaim a tarkójára futnak, fejét erősen húzom magamhoz, mellkasát átölelem, átadom magam egy pillanatig az érzésnek. Szeretnék úgy meghalni, hogy a karjában maradok. Őrült volnék? Igen. Őrült vagyok. Teljesen.
- Nem akarok meghalni. Még nem.
Súgom két csók között. Hiába a könny, hiába a rettegő lány bennem, a fekete lepel nyugtatja lelkemet. Meghalok. Igen. Nem? Nem. Igen. Nem. Igen.
- Védj meg…vigyél magaddal, ne hagyd, hogy megöljenek!
Skrizofénia talán? Nem hiszem. Egyszerűen vannak gyengébb pillanataim, amikre nincsen magyarázat.
- Jó éjt Raphael! Álmodj gyönyörűeket. Vigyázd az én álmomat is.
Halkan elmormolok egy imát. Vagy éppen a varázsszót, ami kimenekít ebből a lehetetlen helyzetből? Karom kezd elernyedni, fejem a vállára csuklik. Még visszatarthatsz. Ragadd meg a lelkem, ha maradásra bírnál, különben eltűnik, mint aki sosem létezett.

[Hát persze. Miért, ne?]

________________________________________________________________

Drágám… csak nem dőltél be az Istenek olcsó színjátékának?
Oh… hogy ez okozta halálod?
Bocsi.

   Erre a csókra vágyott, s most úgy viselkedik, mint egy mohó óvodás, az utolsó darab sütiknél. Elég szánalmas látványt nyújt, már-már megsajnálom, ám a tény, hogy ki is ő valójában, nem enged a sajnálat ködös függönyébe burkolózni. Mondd, baby, direkt sajnáltatod magad? Mégis mit kéne tennem, hogy megmentselek? A sorsod eldőlt. Őrült vagy. A halál számodra mentsvár lesz, megszabadulsz saját szörnyeidtől, talán végre boldog lehetsz. Fogadd el. Tekints rá ezzel a szemmel. És szállj le végre rólam!
   Finoman, lágyan tolom el, holott belülről érzem, sokkal szívesebben lökném meg. Hogy fájjon neki. Fogalmam sincs mi van lényében, ami akár csöppnyi dühöt is képes belém fecskendezni, hogy aztán eddigi jókedvemmel keveredve előrántsa rosszabbik énem, de tény, hogy a közelében kissé nyugtalan vagyok. Tudom, hogy direkt csinálod, ahogyan réges rég az ördög is direkt csalogatta a bűnbeesésbe Évát, aztán rajta keresztül Ádámot. Nem engedhetek csábításodnak. Egyszerűen nem tehetem. Még ha akarnám, akkor sem lennék képes…
   Ujjaim még mindig combjain nyugosznak, arcom viszont már eltávolodott övétől. Vajon miért nem vagyok képes egyszerűen egy karót döfni szívébe, vajon miért nem tudom megtenni, miért nem űzöm el én, ebből az álomból? Véget vethetnék neki, egészen könnyen, mégsem teszem. Mégis megvárom, míg mások cselekednek helyettem. Tulajdonképpen megölöm Monique-ot, de mégsem én végzem a munka piszkos részét.  Tudom, szivi, hogy te ezt nem találod undorítónak, vagy megvetendőnek. De én igen.
   A fenébe! Nekem is most kezd megjönni a lelkiismeretem! Hagyjuk már ezt a baromságot; kit izgat, hogy miért, s min tépelődök?! A munka az munka, s mint olyan el kell végezni. Hát hajrá!
- Hát persze. Miért, ne? – felelem, ám igazából nem tudom, mit higgyek. Szerintem nem marad itt belőle semmi. Ha tudná, amit én tudok, ha tisztában lenne vele, hogy…  - Azt viszont nagyon remélem, hogy soha többet nem találkozunk. Még ebben a világban sem. – sziszegem, s hűvös ujjaim lassan leválnak combjairól, ám nem lépek hátrébb. Még nem. Azt akarom, hogy féljen, hogy tisztában legyen vele, ha még egyszer ilyet tesz, saját magam végzek vele. Akkor már nem futamodok meg a gyilkosság szagától. Akkor nem fogom hagyni, hogy mások cselekedjenek. – Ha pedig mégis… legközelebb én magam végzek veled. – hátam mögött, a kísértetiesen hasonló, már-már tükörképként működő konténernél két alak bontakozik ki a sötétségből, világosan látszik, hogy az egyik én vagyok, a másik pedig ő. Egy vékony kis tőrt tartok kezemben, és szívei közé mélyesztem. Még látszik, hogy a vér mily lassan, finom csíkokban folyik le mellein, ahogyan az alakok fokozatosan halványulni kezdenek, mígnem elnyeli őket a vak sötétség.  Mondd, most már hiszel nekem? Már elhiszed, hogy képes lennék hidegvérrel végezni veled. – A következő ilyen alkalommal, amit láttál, valósággá is válhat. – susogó hangom hallatán fokozódik a sötétség a sikátorban, már alig látni a hátsó konténert.
   Arcára tekintek, látni akarom az eluralkodó, páni félelmet, a borzasztó felismerést, hogy mégis én vagyok az erősebb, bármit is remélt, vagy hitt eddig. Tudni akarom, mit érez, mit gondol. Tudnom kell, hogy aztán átfurakodva rajta, megbonthassam szilárdnak tűnő falát.
   Egy könnycsepp gördül le arcán, és magához húz, mint egy kislány, kinek védelemre van szüksége. Most először látom a gyenge nőt, akinek segítségre van szüksége, nem pedig a gyilkolni vágyó, őrült némbert. Most először esik meg szívem rajta. Most először sajnálom meg. Most először érzem azt, hogy talán még szeretni is tudnám. És ez eléggé megrendíti mindeddig tökéletesen működő világom.
   Fogalmam sincs, mit tegyek. Hiszen már csak perceink vannak hátra. Várjunk csak… most meg akarom menteni? már miért akarnám? Hiszen nem szeret, meg akar ölni, végezni akar velem? Mégis miért segítenék neki? Miért lennék ily irgalmas? Megérdemli?
   Nem. Nem. De mégis.
   Mi lenne, ha… áh. Elrontanék mindent. Lehet, hogy most ártalmatlannak tűnik, de ha megtudná. Nem félek tőle, sem a haragjától, egyszerűen csak azt akarom, hogy maradjon ilyen, amilyen most. Egy gyenge nő. Egy nő, akit nem lennék képes bántani. Így sokkal, de sokkal könnyebb lesz a vég. Hidd el szivi… egészen könnyű lesz… még neked is.
   Ujjaim dereka köré fonódnak, hagyom, had öleljen át. Elvégre ezek lesznek az utolsó pillanataink együtt. Talán soha többet nem látjuk egymást. Oh, hogy el ne sírjam magam…! Jobban enne kedvem egy örömtánchoz. Viszont ha már itt vagyunk, adjuk meg a módját a dolgoknak. A szín gyorsan változik, a koszos sikátor helyét gyönyörű, nagy, tiszta bálterem veszi át, mindenhol arany színekben pompázó díszek, falak, az egész helyről süt az elegancia. Egy elegáns, sötét frakkot viselek, kilógó, fehér mandzsettával, és vörös kendővel, míg Monique egy fekete estélyit visel, mely tökéletesen kiemeli karcsú alakját, a ruha vége combja közepéig ér, s a vendégsereg sosem látott szebb teremtést. Körülöttünk az emberek lassú, lágy zenére lépkednek. Angol keringő. Mi pedig csak állunk a tánctér közepén, s egymást öleljük.
- Nincs más választásod. – súgom fülébe, majd viszonzom a csókot. Mily hányatott sorsom van! – Ezen már sem te, sem pedig én nem tudunk változtatni. Csak élvezd még ezt a pár percet. Hiszen úgyis vége mindennek. – halkan beszélek, s hangom immár teljes komolysággal zuhan kettőnk csöndjére.
   Izmaim megfeszülnek, ahogy teste szép lassan összerogy karjaim között, ahogyan kilép az álomból, nem próbálom itt tartani, s mihelyt lelke távozik, a test szertefoszlik, mintha nem is létezett volna, mintha valóban csak álomkép lett volna. De hiszen az is volt.
- Vége mindennek. – suttogom, aztán a komoly kifejezést arcomon, vidám mosoly veszi át. A beteg játék véget ért, s egy darabig úgy vélem nem kell tartanom semmitől. Monique bosszúja pedig még várhat. Úgy gondolom, előtte fel kell még készülnie, hiszen ma este eléggé kikapott. De így járnak, kik gyengének vélnek. Kik nem becsülik fel valódi képességeim, akik nem hisznek bennem. Mondd, Monique, mégis mire alapoztál? A külső csupán egy álarc, s te aztán tudod, az álarc, bármily szép is, könnyen rejthet ördögi belsőt. Ma én nyertem.
   Kezeim reflexszerűen csúsznak zsebeimbe, és lábaim az italoktól rogyadozó asztal felé vezetnek, arcomon kellemes, győztes mosoly. Pár nő rám mosolyog, s felém indul, ám egy legyintéssel szertefoszlatom mind. Ma este már nincs kedvem a társasághoz.
   Természetesen blöff volt az egész. Kicsim… mégis miért hittél nekem? Talán meggyőző játékom csábított mocskos tévhitekbe? Vagy úgy gondoltad, egy hozzám hasonló Isten nem képes hazudni? Hát persze, hogy nem figyelt téged senki! Persze, hogy a házad teljesen olyan, ahogy hagytad, nincs ott senki, akiről ne tudtál volna. Saját tudatlanságod, s hiszékenységed győzött feletted, baby. Akár elfogadod, akár nem.
   Lassan fel kéne ébredni…

Köszönöm a játékot! *-*