56-os szoba

Benedict Destain pennájából



Tipikus kollégiumi szoba, egyszerű fehér falakkal, ütött-kopott, saját névre szóló szekrényekkel. Mind a három lakónak jut egy-egy íróasztal és ágy. A helyiség végében egy kandalló helyezkedik el, ez nem a közlekedést szolgálja, sokkal inkább egy díszítő elem, amit télen begyújthatnak maguknak a tanulók.

1999. november
A szoba közepén ébredtem, éreztem, ahogy a nyálam végig folyik az arcomon, ezért egyetlen mozdulattal töröltem végig a bőrömön. Jóformán még magamhoz sem tért, homályos fényfoltokat pillantottam meg magam előtt. Tudtam, hogy csillagok és csillagképek sokasága az. Éppen csak megtörték a sötétítő függöny fogságában rekedt feketeséget… lassan derengett, mi is történt előző éjszaka. Egy kutatást végeztem az asztronómia professzorom órájára, amihez kénytelen voltam azt az apró kis szerkezetet használni, amit anyám küldött Egyiptomból. A szoba falára vetítette a csillagok és csillagképek apró mását, én pedig elterülve a padlón figyeltem meg őket, hátha valamiféle segítséget nyújtanak majd az agyamban éppen dolgozni nem akaró fogaskerekek számára. Nem így történt. Elaludtam a padlón és Mark még csak fel sem ébresztette, hogy ideje volna órára mennem vagy legalább a Menzára lecammognom egy tál müzliért. A gyomrom hangosan korgott, a fejem pedig lüktetett a koffein- és levegőhiány okozta fájdalomtól.

Egyetlen mozdulattal nyúltam oldalra, hogy rácsapjak az egyiptomi kütyüre. Az pedig nagyot reccsenve befejezte a kivetítést. Valami olyasmit morogtam magam elé, hogy „még egy elszúrt nap… a doxy vigye el!” és nagy nehezen ülő pózba tornáztam magamat. A szokásos kiégettséget éreztem, ami a tanév kezdete óta gyötört. Különös melankólia volt ez, amivel az ember nem sokat tudott kezdeni. Egyszer-kétszer megtörtént az elhatározás, hogy már pedig nem foglalkozom vele, végig tanulom az átkozott félévet és minden jobb lesz. Egy ideig próbáltam az evésre is odafigyelni, hogy rendesen igyak… de csak pillanatnyi megoldást jelentett az egész. Hamarosan újra rám tört ez a furcsa kór. Olyan helyeken aludtam és olyan pózókban aludtam el, hogy másnap reggel fájdalom gyötört. Kedvtelenül majszoltam az ételt, mintha az ízeket sem érezném… nem értettem mi ez. Talán csak egy kis őszi depresszió, talán valami más, csak azt tudtam, semmi komoly és én gondoltam túl az egészet.

Nagy nehezen talpra rángattam magam, az ágyamba kapaszkodva. Beletúrtam nyújtózkodás közben szőkésbarna hajamba, hátha akkor nem állnak majd olyan idiótán a tincsek, mint általában. Még egy ásítás is kiszakadt belőlem, ahogy hirtelen mozdulattal megfordultam és a függönyhöz léptem. Közben persze megláttam az éjjeliszekrényen a képet; azt a hülye képet Miriről, ahogy engem ölelget. Már annyiszor ki akartam dobni, de akkor megpillantottam a mosolyát, a csillogó szemeket és nem tudtam egyszerűen letenni és félresodorni a közös emlékek kellemes melegségét. Úgy szerettem volna még egyszer megfogni a kezét, finom puszit lehelni az arcára, hagyva hogy az aranyszínű tincsek cirógassák az arcomat. Hosszú éveket voltunk együtt, nem csoda, hogy ennyire hiányzott. Ezzel tisztában voltam.

Becsuktam a szemeimet. Kellett egy rövid pillanat, hogy elűzzem az orromba szökő illatának emlékét. Tudtam, hogy sosem fogom megérteni, miért hagyott el olyan hirtelen. Megértettem volna, ha beleszeretett másba vagy egyszerűen csak rám unt. Magyarázatot viszont sosem adott, csak olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy megváltoztak a dolgai. Ezek mégsem voltak valódi magyarázatok. Talán megviselte a menekülés, az a sok gond, amin együtt mentünk át, mégsem mondta ki. Én örök szerelmet fogadtam neki és abban a helyzetben komolyan is gondoltam. Persze azóta bennem is sok minden megváltozott. Csalódtam. Csak az emlékek tartottak közel hozzá még mindig.

Elhúztam a függönyt. Betört a sápadt fény kintről. Nem sütött már jó ideje a nap, vastag felhők borították az eget. Szinte elvakított az a furcsa, kicsit fehér kicsit szürke fény. Ezzel egy időben pedig már nyílt is mögöttem az ajtó. Természetesen csak is Mark térhetett vissza, hiszen a szobánkban a harmadik ágyat nem használta senki.

– Neked nem órán kéne lenned? – Kérdeztem és a szememet dörzsölve fordultam meg.

[▲]

▲

Benedict Destain

Másodszor is lenyomta a kollégiumi porta csengőjét, immáron kissé bosszúsabban, mint elsőre. Bár mindeközben bőségesen el is gondolkozott rajta, hogy na most sétál innen ki. Jobb lesz neki mégis otthon, a családi házban, ahonnan azt hitte még igaziból pár nappal ezelőtt is, hogy végre kiszabadulhat. Nem így lett. A háború durvább nyomot hagyott rajta, igaziból rajtuk, a Jadával való kapcsolatán semmint azt valaha is gondolta volna. Igen, magán igaziból érezte… De a lányon nem. És így egy jó darabig reménykedett még benne, hogy konfliktusaikat a gyógyító idő majd megoldja helyettük. De nem így lett. Közös döntés volt hát az eljegyzés felbontása, bár mintegy kaput még mindketten nyitva hagytak egy apró mondattöredéket. „Talán majd idővel újra…”. Persze nem hitt benne. Valószínűleg Jada sem hit benne. De akkor ott abban a pillanatban kellett nekik valamiféle kis kapaszkodó, egy apró kis talán, hogy mindaz, amik ők évekig voltak, nem múlik el egészen, s végül majdhogynem nyomtalanul. Persze ebben sem hitt. Az élet mindig is keményebb volt ennél. A talánok, ha-k és reményteli vágyakozások fikarcnyit sem értek ebben a tetves világban.

Szóval erőteljesen harmadszor is rátenyerelt, immáron eléggé dühösen arra a csengőre.
- Jól van… Jövök már… - Mondja az idős boszorkány, aki furcsamód még vénebb, mint a Roxfort tanári kara együttvéve… És igen ez elég sok pozitív gondolatot szül az akadémia tanári karával kapcsolatban. De mindegy. Bölcs csak egy nagyon vén ember lehet, úgy fest ez a portás nénikre is igaz. – De nagyon sietős. – Nyöszörgi, miközben az ajtó mögül kisétálva feláll valami emelvény félére, hogy legalább arról elérve a pultot Ephramra nézhessen.
- Nem sietős. – Von vállat az egykori mardekáros. És dühös kifejezéséből igenis lerí, hogy de, nagyon is sietős volna már. Főleg mivel körülbelül negyed órája várja, hogy a nénike befejezze az ebédjét. Amit épp most süt... Legalábbis az egész épületben terjengő bűz pontosan erre enged következtetni.
- Maga új itt. Még nem láttam errefelé. – Állapítja meg nagy bölcsen a boszorkány, mikor végre a fiúra fókuszál, persze ez is eltartott pár percig… - Miben segíthetek?
- Csak adja ide az 56-os kulcsot és onnantól semmiben. – Morogja az újonnan lett kollégista és erőteljesen a jelzett kulcs felé mutat, hogy az neki jár.
Nyilvánvalóan az is eltart pár percig, mire a kopottas kulcs a kezébe jut. És mégis, mikor megkapja, csak nézi egy ideig és hangosan felsóhajt.

Igen. Alig két hete még egy felújítandó, romos kastély kulcsát tartotta épp ugyanígy. Aztán tegnap a szülőházának kapukulcsát forgatta hosszú percekig ujjai között. Haza kellett volna mennie. De nem tudott. Számtalan dolgon keresztül ment az elmúlt években. Sőt, szinte gyerekkorától kezdve, ahogy minduntalan próbált megfelelni egy zsarnok akaratának. Mindig tudta, mit kell tennie és mindig tudta, mit kell mondania. Tökéletesen eljátszotta a szerepét, hisz világosak voltak az elvárások. A legjobbnak lenni mindig mindenben. És most? Ott lett volna a tökéletesnek tűnő házasság képe, amit létrehozhatott volna, mert igenis kényszeríthették volna magukat Jadával erre, de nem akarták. Életükben először a szüleik akarata nélkül döntöttek. És úgy érzi, kudarcot vallott valamiben. Pedig már nem él az apja. Már nincs, aki szóról-szóra számon kérhetné. Már csak az édesanyja van, aki talán csak átölelné, még az is lehet, hogy annyit mondana csak; „Megértelek, majd lesz más”. És megannyi kemény év után, most éppen ez a szeretet és megértés az, amivel egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Szóval… csak fogta magát és inkább elmenekült.

Újabb hangos sóhaj hagyja el ajkait majd. S dönt. Éppúgy, ahogy végül tegnap is döntött. Erőssé nevelték és erősnek is tartja magát. Lehet, hogy egy személy most eltűnt az életéből, az a valaki, akinek kicsit néha engedte, hogy levegyen pár súlyt a válláról. De ettől még az eredeti célja világos és elérhető; Az akadémián is legjobbnak lenni. Ezért is lesz neki jó a kollégium. Itt nincsenek kérdések, nincsenek családtagok, nincs újonnan felismert családi szeretet, csak sok-sok diák.

Megindul hát az 56-os szoba felé. Aztán minden kopogás, kérés, vagy kérdés nélkül egyszerűen lenyomta a kilincset és belépett.
- Nem. Nem órán kéne lennem. – Válaszolja a neki szegezett kérdésre, majd teljes természetességgel besétál és lerakja táskáját arra az asztalra, ami szemmel láthatóan nem rendelkezik tulajdonossal. Ekkor nézi csak meg jobban újdonsült szobatársát. Egy Destain… Bár pont rajta sem látszódnak az igazán jellegzetes Destain vonások, de ettől függetlenül a családi jegyzékben és a kastély impozáns családfájában ugyanúgy szerepel. – Szóval veled kerültem egy szobába. Gondolom viccesnek találták, akik a beosztást csinálták… - Mondja olyan egyszerűen mintha már ezer éve közvetlen közelről ismernék egymást és túl lennének már bőséggel az udvarias bemutatkozási formákon. – Ha jól látom ez az asztal és ágy szabad. Szóval engedelmeddel vagy nélküle, de kipakolok.

[– Nem. Nem órán kéne lennem. –]

1999. november
Egy pillanatig még aprcsó csillagok táncoltak a szemem előtt a dörzsölés nyomán. Kellett néhány perc, amíg megszabadulhattam tőlük és az előttem álló alak körvonalai, majd az arca, a haja is kirajzolódott előttem. Azt már biztosan tudhattam, hogy nem Mark áll előttem. Ő magasabb volt, vállasabb, szőkébb, amolyan lányok kedvence. Ez az újabb srác viszont meglepően ismerős volt… nem tudtam volna megmondani, hol láttam. Talán volt már közös óránk, talán még a Roxfortban futottam bele. Név azonban csak nem jött, hiába forogtak az agytekervények, eltervelve minden gondolatomat Miriről. A szőke tincsek halvány emléke néha-néha végig siklott az elmémen, de jobban érdekelt mit keres ott az a valaki.

Egy kicsit szerencsétlenkedve túrtam bele a hajamba. Talán a szokásos kis toporgásom is hozzátársult, nem tudtam volna pontosan megmondani. Csak ácsorogtam a magam szerencsétlen módján és újra meg újra végig mértem őt. Elég zömök volt a testalkata, de kellemesen izmos. Cseppet sem hasonlított senkire, akit ismertem… mégis hamarosan rájöttem, mi is olyan ismerős rajta. Az a különös csillogás a barna szemébe. Nyeltem egyet és megráztam a fejemet, hogy ne bámulja már annyira, de erre megint elkezdtem csillagokat látni. Reméltem, hogy csak a koffeinhiány játszik velem ilyen alattomosan és nem valami betegség.

– Nem. Nem órán kéne lennem. – Érkezett meg a válasz is hamarosan.

A hangja. Az is különös hatással volt rám, mintha valami emlékkép is próbált volna bevillanni egy régi épületről vagy annak egy részletéről. Azonban könnyedén sodorta félre az elmém ezt is, mikor a tekintetem tovább vándorolt. Valahol az ismeretlen válla felett állt meg, a könyves polcra szegezve. A Hobbit gerincét pillantottam meg, a szép vörös betűt, amivel fel volt írva a cím és az apró sárkányt az alsó felén. Szerettem azt a könyvet, ezer meg ezer idézet volt a fejemben belőle, amiket időnként elhadartam… pontosan az ilyen kényelmetlen helyzetekben. Csakhogy nem tudtam megszólalni hirtelen.

– Nem neked, hanem Marknak... - motyogtam.

– Szóval veled kerültem egy szobába. Gondolom viccesnek találták, akik a beosztást csinálták…

Megköszörültem a torkomat. Valójában fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Nem értettem azt sem, hogy miért találták viccesnek. A zsebemhez nyúltam, pontosan a jobbhoz, ahová a szemüvegemet szoktam rejteni. Szerencsére ezúttal is megéreztem a fémkeretet odabent és óvatosan ki is húztam. Az orromra biggyesztettem, remélve, hogy így majd még jobban látom a jövevényt. Markáns vonásai még élesebben rajzolódtak ki. Továbbra is ismerős volt, de csak nem tudtam honnan. A Roxfortban nem nagyon figyeltem meg a társaimat. Mirandával voltam mindenhol, az ő barátnőivel lógtam a legtöbbet. Fiú barátaim nem is nagyon akadtak.

– Ha jól látom ez az asztal és ágy szabad. Szóval engedelmeddel vagy nélküle, de kipakolok.

– „Szóval velem” – mondtam. Halkan beszéltem, lényegében csak megismételtem a mondandóját, mintha így könnyebb lenne felfogni. Olyan volt ez, mintha a tananyagot ismételgetném hangosan vagy éppen az egyik kutatásom eredményét. Hányszor, de hányszor próbáltam már így felfogni a dolgokat. – Téged képzellek?

Ez az utolsó kérdés is olyan hangos volt, talán meg sem hallotta. Már is azt nézte, hogy hova pakolhat ki. Még mindig nem mozdultam onnan, ahol addig álltam… csak aztán, mintha mégis beindultak volna azok az átkozott fogas kerekek, tennem kellett valamit. Odaléptem az ágya elé, hogy ne tudjon elhelyezkedni.

– Te ki a fene vagy? – Értelenkedve csendült fel a hangom. Kicsit határozottabb voltam, mint amikor konferencián adok elő és amikor a professzoraim büszkéne tapsolnak. Csakhogy nem jött éljenzés vagy boldogság. – Nem mondták, hogy lesz még egy szobatásunk.

[▲]

▲

Benedict Destain

- Nem. Nem képzelsz. – Jelenti ki némiképp barátságtalanul, mert igaziból már ennyit sem tervezett bájcsevegni újdonsült szobatársaival. Az élni és élni hagyni elven működött nagyrészt már a Roxfortban is. Furcsállta is amikor Jada az életébe került. Mert bár a griffendéles lány sem volt épp túlzottan barátkozós, a húga, Dakota nagyon is az volt. És vele együtt hirtelenjében emberek kerültek a magányos életébe. Olyanok, akiket nem akart az első szavával kiutálni a világból, vagy egy tetszetős kis átokkal kitessékelni a szobából. Nem, nem neked találták ki a kollégiumokat Ephram Destain. De ezzel lényegében ő maga is tisztában volt már abban a pillanatban, hogy kitalálta a költözést.
Most viszont szíve szerint sarkon is fordulna és menne is. Itt lényegében semmi sem olyan, mint amit ő szeret. Két szobatárs. Kettő is. Rendben, ha már bemutatkozott nekik, akkor nem kell sokat beszélgetnie. Legalábbis ebben nagyon reménykedett. Ő nem tervezett hatalmas társasági életet élni bulikkal meg miegyébbel. Amíg ez a fura figura szétszedi az agyát valami anyaggal, addig ő majd nyugiban tanul. És ha széthányja a szobát, majd azért jó fej lesz és kikaparja belőle. Elvégre a rokona, vagy mije. Még ha egy falon lévő fura, mágikus, évről-évre változó képen kívül, ami ezt bizonyítja, nem sok dolog köti őket össze. Lehet pontosan innen van ez a néminemű belső haragja. Talán könnyebb lett volna mindent átvészelni, amit át kellett apja révén, ha lett volna még valaki, csak egyetlen egy valaki akivel megoszthatja a rosszakat. Nem is azt akarja, hogy még valaki ugyanazt a kényszert élje át… nem erről van szó. Csak jó lett volna, ha van valaki, akinek elmesélheti, aki megérti őt. De nem volt. Csak a húgai, akiket mentett mindenféle kényszertől vagy fájdalomtól. S így minden az ő vállára került. Szétszakadt, boldogtalan család ez. És egyelőre nem sok reményt lát rá, hogy valaha is boldogabbak lesznek. Talán Margának van rá esélye, és éppen ezért is vállalt helyette mindent…

Benedict nem számított épp egy testes, vagy elriasztó alaknak, ezért csak egyszerűen lépett arrébb kettőt, hogy kikerülve őt, lehajolhasson az ágyhoz és elkezdhesse szépen hajtogatott ruhaneműit kipakolni. Közben persze egy vállrándítással jelezte, hogy van ez így. Mármint az is, hogy nem szóltak nekik a szobatársról, meg az is, hogy csak ilyen egyszerűen kikerüli. Szóval úgy minden egyben. Bár már megfigyelte magán, hogy elég sok beszélgetést is lezár ezzel a mozdulattal. Akkor valami olyasmit szokott jelenteni, hogy ez a továbbiakban nem érdekel. Gondolkozott rajta, két ing előhúzása közt a táskájából, hogy ezt most is annyiban hagyja, de akkor Marga csacsogó hangja jelent meg a fejében. És valami olyasféle is, hogy barátságosabbnak kéne lennie. Van benne valami…

- Az unokatestvéred vagyok. – Húzza ki magát kicsit, immáron újdonsült szobatársa kék szemeibe nézve. Csak azokban véli felfedezni a Destain vonást. Ő mintha még távolabb esett volna attól a bizonyos fától, mint ő meg a húga. Talán erre rátett az is, hogy neki nem kellett a kastélyban felnőnie. Lehet az teszi olyan mogorvává az embert. Rajta inkább valami bohókásság látszódik. – Ephram Destain. – Jelenti ki olyan határozottsággal vegyült természetességgel, mint azt a nevet alap volna ehhez a külsőhöz társítani. Na, majd egyszer talán így lesz, bár igen, ahhoz meg kéne tanulnia barátkozni és például kapcsolatokat kiépíteni. Az eléggé hasznos lenne. – És lehet, hogy nektek nem szóltak róla. De nekem bizony ez a szoba szerepel a papíromon. Szóval, útban vagy. – Morogja kissé, miközben újra visszahajol a csomagjához, hogy folytassa a pakolást. Csinálhatná az íróasztalánál is, de ha már megpróbálta megmutatni ki az erősebb, akkor nem hagyja annyiban a dolgot. – Szóval. Most lesz időnk megismerkedni. Kedves kuzin. – Állapítja meg, miközben felemeli a pálcáját, hogy az ingeit szépen a szekrénybe küldje vele. – Bizonyosan nagyon jó lesz.

1999. november
Nem értettem miért nem szólt már… a tekintetem ismét a Hobbit és a Gyűrűk ura kötetek felé vándorolt. Tegnap éppen az egyiket húztam ki a polcról, hogy felolvassak egy idézetet Marknak a reményről. Valahogy így hangzott: „A hajnal mégis az emberek örök reménye.” Azt hiszem csak azért mondtam, hogy ne legyen olyan szomorú… napok óta lógatta az orrát és még ha meg is őrizte az általános szétszórtságát, láttam, micsoda nagy baj is van. Ahogy ott ült az ágyon és előre hajtott a fejét, arcát tenyereibe temette. Pontosan úgy festett, mint tavaly, amikor megbukott az egyik komoly aurorvizsgán. Nem szólt semmit és én sem mondtam egyetlen bíztató szót sem, csak elültem mellé és vártam, hogy megnyugodjon.

Talán az érzelmi hullámvasút fogta vissza a nyelvét. Éppen emiatt felejthette el, hogy egy mogorva kölyök érkezik, aki mindenféle magyarázat nélkül pakolja le a holmiját a szomszéd ágyra és íróasztalra. Szerettem volna, miért beszél úgy, mintha egy középkori verseskönyvből rángatták volna elő. Csakhogy még mindig nehezen jöttek a szavak. Sosem tudtam az ilyen helyzeteket kezelni… mármint amiben emberek voltak. Az égbolt kémlelése közben csak én voltam és a hatalmas sötétség. Ott pedig éppen csak egy-egy fényfolt kacsintott vissza.

– Az unokatestvéred vagyok.
Megváltozott a testtartása. Kiegyenesedett, a vállai még szélesebbnek tűntek. Erősnek, izmosnak, férfiasnak látszott hozzám képest. Megköszörültem a torkomat, ahogy arra gondoltam, biztosan ez is valami nagydarab hülye, akit az aurorképzésbe vettek fel… csakhogy mindez nem volt ennyire egyszerű. Ugyanis végre eljutott a tudatomig, amit mondott. „Unokatestvér.” Voltak egy páran ez tény, de egyikük arcát sem tudtam volna felidézni… valójában fogalmam sincs hányan vannak, mi a nevük. Halovány gyerekkori emlékképek voltak csupán, mielőtt apám őrületében elszakított engem a családtól.

– Ephram Destain.
Erősen koncentráltam. Még a homlokomat is ráncoltam egy pillanatra, de nem tudtam ezt a nevet sem felidézni. Azt mondják, hogy az ember gyakran elnyomja magában az őt kínzó szörnyűségeket, akkor nem maradnak meg az emlékek arról a korszakról. Tizenegy éves koromig csak halvány árnyak, egy-egy kép volt a fejemben. A Roxfort húzott ki az otthoni helyzetből és annyiszor kívántam, hogy bár a szünetekben is bent maradhattam volna a megszokott ágyamban.
– Ephram? Nem… nem ismerős… – Motyogtam kicsit gyenge hangon.

– És lehet, hogy nektek nem szóltak róla. De nekem bizony ez a szoba szerepel a papíromon. Szóval, útban vagy. – Magyarázott tovább és már folytatta is a csomagolást. Éppen csak egy lépést tettem oldalra, ám ez is elég volt ahhoz, hogy pakolhasson. Figyeltem minden mozdulatát, hátha abból rá ismerek. – Szóval. Most lesz időnk megismerkedni. Kedves kuzin. Bizonyosan nagyon jó lesz.

–Kuzin? – kérdeztem vissza. – Te hány éves vagy, hetven? – Érdeklődtem. A hangom egy kicsit magasabbá vált a megszokotthoz képest, pont mint gyerekkoromban. Egy ideig hisztériával védekeztem apám állandó dühével szemben.

A szekrény felé repkedő ruhadarabokat bámultam. Furcsa volt, milyen kimért és milyen precíz. Mintha ő lenne a kemény föld, én meg a puha ég, aminek semmi sem tud határt szabni. Egy cseppet sem hasonlítottunk egymásra, leszámítva a vezetéknevünket.
– Biztos, hogy nem csak névrokonok vagyunk? Sok unokatestvérem volt, de egyre sem emlékszem… – Magyaráztam kissé rekedten. – És te még csak nem is hasonlítasz rám. Tök merev vagy meg fura…

[▲]

▲

Benedict Destain

Ahjjj. Morgott magában egy sort, mert persze most sem sikerült az a fene nagy kedvesség. Továbbra is egy morgós, beképzelt öregapónak tűnik, mint az esetek nagyon-nagyon magas százalékában. Persze ráfoghatná gorombaságát a háború borzalmaira, de sajna ő már előtte is bőven ilyen volt. Hiába szidta fiatalabbik nővérét a rossz természetéért valahogy mintha mindketten ugyanabban a csapdában vergődve nőttek volna fel. Hogy végül jellemük végeredménye is hasonlóan kellemes legyen.

De ez van. És talán ezért is néz ilyen kelletlen unszimpátiával az előtte állóra. Egy Destain, akinek nem kellett a sötét, ódon és komor kastély nyomása alatt felnőni. Miközben egy zsarnoki apa és egy őrült nagynéni minden egyes nap megnehezítette olykor még a levegővételt is. Igen. Egy másik Destain fiú, egy nagy ígéretű jövő, akire ugyanannyi felelősséget lehetett volna pakolni, mint ő rá… Akkor talán nem ő lett volna az egyetlen úgynevezett reménység. Hisz mint tudott a Destainek között bármilyen kiemelkedő is legyen egy lány, az nem viheti sokra. Végül egy lehetősége van csak. Jó férjet találni és gyermeket szülni, épp mint valami múlt századi angol írónő történetében.

Bár… már nem él az öreg Destain… sem a húga. A nagybácsi pedig elvesztette jogát a család uralmán azzal, hogy ott hagyta a kastélyt. Hivatalosan Ephram a család feje. Amivel viszont még nem volt hajlandó szembenézni.

- Ja. Néha annyinak érzem magam… - Mondja, immáron kevesebb morgással a hangjában, ami azt eredményezi, hogy totálisan közönyössé válik. Közben egy pálcaintéssel bezárja a ruhás szekrény ajtaját, hogy a másik táskájának szentelje figyelmét, amiben az ilyen-olyan könyveit, kisebb tárgyait hozta el. Nem mintha sok személyes holmival futott volna neki az úgymond új életének. Inkább csak hasznos dolgok apróságok vannak nála. Pennák, pergamenek és különböző tinták foglalják el kimért helyüket az íróasztalán, miközben próbálja kissé figyelmen kívül hagyni saját rossz hangulatát és rokonának furcsába hajló jellemét.
Ismét csak megrántja a vállát, miközben a táskája aljából kirepül egy furcsa kinézetű álomfogó és néhány teafüves üvegcse is, hogy aztán helyet foglaljanak az addig üres polcokon. – Én sem emlékeznék rád, ha nem foglalná el a dicsőségfalunkat egy ormótlan, túldíszített családfa, ami szerencsére évről évre, hegyről hegre változik a rajta szereplő emberrel. – Magarázza, miközben ellebegteti táskáit is az útból. Lényegében kész van, így, ha épp nem zargatnák simán csak leheveredne az ágyába valamelyik könyvével és élvezné a magányt. Csak, hát a magányt ritkán osztogatják kollégiumi szobák képében, amire persze Marga is kegyesen felhívta a figyelmet, miközben a kezébe nyomta saját készítésű álomfogóját. – Amúgy nem vagyok furább, mint te az én szememmel nézve. – Próbál megint csak valamiféle normális hangnemet megütni, sőt úgy összességében normálisságra törekedni, mert tény, ami tény, hogy nincs túl sok barátja. – De igen. Biztos, hogy rokonok vagyunk. – Bólint szobatársa felé. – Az ember általában nem választhatja meg a családtagjait. De annak nagyon is örülj, hogy nem egy fedél alatt nőttünk fel. Mert Destainként fiúnak lenni, nagyobb szívás, mint lenézett lánynak. Bár… ki tudja… Nem ismerlek igaziból, simán lehet, hogy tapasztaltad… Csak azt tudom, hogy apám nem volt elragadtatva a ténytől, hogy nem a kastélyban éltek. De… Lehet ez egyéni probléma…

1999. november
Értetlenül bámultam, ahogy elkezdi kipakolni a ruháit. Nem hittem el, hogy tényleg itt fog maradni és a remeknek nem éppen nevezhető kisugárzásával rontja majd a levegőt. Már el is képzeltem, milyen lesz esténként a morgását hallgatva készülni egy másnapi előadásra vagy éppen csak „élvezni” egy pohár kellemes, meleg kávét. Markkal nem volt gond, ő rendszerint edzésekre járt vagy csendesen hortyogott az egyik sarokban… esetleg elment csajozni. Csakhogy ez az Ephram egy cseppet sem látszott csajozósnak.

A táskájából előkerülő dolgokat bámultam. Először valami álomfogó félét, aminek aligha volt bármi köze a srácból áradó borzalmas kisugárzáshoz. Aztán valami üvegcse is előkerült, hogy aztán a polcon kapjon helyet.
– Én sem emlékeznék rád, ha nem foglalná el a dicsőségfalunkat egy ormótlan, túldíszített családfa, ami szerencsére évről évre, hegyről hegre változik a rajta szereplő emberrel.
Hümmögtem egyet, mintha legalábbis felfognám, amit mondott. Csakhogy én semmire sem emlékeztem a gyerekkorom helyszínéről. Talán egy-egy különös emlékkép élt bennem a többi korombeli rokonról… de a nevükre nem igazán emlékeztem, nemhogy felismerjem őket csak úgy. Apám egyébként nem is nagyon engedte, hogy a múltról beszéljünk. Ezért, ha kérdésem is akadt, csak a nadrágszíj került elő… jobb napján egyszerűen letorkollt.

A sok bizonytalanság miatt csúszhatott ki a kérdés, miszerint tényleg rokonok vagyunk-e. A szigorú neveltetés ellenére bennem maradt egy jó adag szétszórtság és nem lettem merve, vaskalapos, mint az apám. Ezért is vágytam el otthonról. A veréseket meg lehetett szokni, de a bezártságot aligha. Kutatni akartam, olvasni, egy biztonságos zugban, ami otthon aligha volt meg.
Szinte észre sem vettem, hogy Ephram kicsit másképp kezdett el beszélni. Annyira belemerültem a gondolataimba, az emlékeim kutatásába, hogy az ő hangja csupán másodlagosnak tűnt. Szerettem volna az ezernyi gyerekkori, homályos képből azt kiválasztani, amin ő szerepelt… de hidegnek tűnt, másnak, mint én. Nem csak belülről, hanem kívülről is. Az én kék szemeim, világosbarna hajam távol állt az ő sötét színeitől… és a testalkatunk is iszonyatosan más volt.  

– De igen. Biztos, hogy rokonok vagyunk. – Bólintott, miközben a tekintetünk találkozott. – Az ember általában nem választhatja meg a családtagjait. De annak nagyon is örülj, hogy nem egy fedél alatt nőttünk fel. Mert Destainként fiúnak lenni, nagyobb szívás, mint lenézett lánynak. Bár… ki tudja… Nem ismerlek igaziból, simán lehet, hogy tapasztaltad… Csak azt tudom, hogy apám nem volt elragadtatva a ténytől, hogy nem a kastélyban éltek. De… Lehet ez egyéni probléma…
Örüljek? Minek örüljek, hogy az apám a saját királyságában terrorizált, míg nem menekülni támadt kedvem? Destain fiúnak nem csak a kastélyban volt szívás lenni, hanem bárhol a világon. Lehunytam a szememet, hogy elűzzem lelki szemeim elől a rengeteg fájdalmas emlékképet, melyek apám miatt születhettek meg.
Az ágyamhoz hátráltam. Lehuppantam rá és belemarkoltam a takarómba. Erősen koncentráltam, hogy ne kelljen annak a megtört kölyöknek lennem, akit csak az akadémiai évek alatt sikerült egészen elnyomnom magamban.
– Destainnek lenni szívás. – Mondtam halkan, közben előre hajoltam és a láfejemet bámultam. Nem akartam persze nagy érzelgősségemben kibökni, hogy a hátamat egy halom sebhely borítja, csak mert az a férfi, akinek az életemet köszönhetem, lényegében engem tekintett boxzsáknak.

– Tényleg itt fogsz mostantól lakni? – kérdeztem, habár választ nem vártam. Tudtam nagyon jól, hogyha már elkezdett kipakolni, akkor ez nem csak egy hülye vicc. – Ugye nem az apám küldött, hogy megfigyelj?

[▲]

▲

Benedict Destain

Igen, valahogy, ahogy a másik szemébe nézett megszűnt minden ellenségeskedése. Hirtelen maga sem tudta volna megmondani miért, pedig talán… talán egy villanásig ugyanazt a fájdalmat látta az ő szemében is, amit a sajátjában, vagy nővéreinek szemében szokott felfedezni. Nem egy jó élet ez egy gyereknek, ez a család. Egészen másképp kéne felnőni, jobb emberré nevelődni. Kedvessé, boldoggá és boldogságot adóvá. De az ő családjában mintha mindez lehetetlen lenne. Vagyis nem… nem lehetetlen, de másnak az önfeláldozása kell hozzá, hogy sikerüljön. Ötből egy, sőt, talán hatból egy. Marga. Ő jó ember, ő különleges, kedves és boldog. De ehhez neki kellett mindig mindent elviselnie a lány helyett, sőt magára vállalnia minden aprócseprő bűnét. Igen, a gyermeki fantázia és szertelenség megannyi meg nyilvánulását. Mindez egy normális családban megszokott. Sőt, nemcsak, hogy elfogadott, de egyenesen elvárt megannyi gyermektől. Destaineknél a csönd volt az elvárt. Amit Marga megannyiszor nem tudott teljesíteni. Nem baj… Fújja ki a levegőt, miközben hallja a másik keserű szavait.

- Tehát tényleg hatból egy. – Mosolyodik el most először, de most is ott van benne egy jó adag keserűség. – Úgy értem hat Destainből egy az, akinek eddig boldog élet adatott meg. – Magyarázza, de persze tudja, hogy ebből az unokatestvére ugyanúgy pont semmit sem érthet. – Van egy húgom, Marga. Ő csinálta ezt. – Mutat a nem túl szép álomfogóra, amit pontosan azért is szeret annyira, mert megnyilvánul benne minden szabadság és szertelenség, ami ő belőle hiányzik. -  Kedvelnéd. Harsány, nagy hangú, kreatív és pimasz. Nagyon pimasz. – Mosolyodik el ezúttal nagyon is őszintén, miközben az álomfogón simít végig. – Az ő élete nem volt szívás. – Jelenti aztán ki, majd újra szobatársa felé fordul. – Nem, nem az apád küldött, hogy kémkedjek. Ha ismerném, se tenném meg neki, de így, hogy nem ismerem, még nehezen is menne… - Von vállat, majd egy laza mozdulattal lehuppan az ágyra és onnan kukucskál fel Benedictre. – Szóval… - Könyököl aztán végül párnájára és jelzi szobatársának, hogy mi lenne, ah leülne, vagy lehuppanna mellé, vagy bármi. – Kezdjük elölről ezt a bemutatkozósdit. Tudom jól, hogy a modoromon van mit csiszolni. Az elmúlt évek, vagyis hát életem összes éve, rányomta némileg a bélyegét. – Sóhajt egyet, majd visszadől az ágyára és a fölé akasztott álomfogót kezdi el piszkálgatni hanyatt fekvésből.

Furcsa, de most, ebben a pillanatban döbbent rá először arra, hogy némiképp szabad lett. Pont úgy, mint a húga, akire mindig is olyan gondosan vigyázott, hogy akármilyenné válhasson. Immáron, messze a családi háztól, messze Jadától, messze a Roxforttól, ő is akármivé válhat. Bár ettől függetlenül jelenleg úgy érzi ugyanúgy mágus jogot akar tanulni, de ha netalán fordulna egyet a világ, már nem félen attól se, ha a talárszabászat vonzaná.
- Veled sem bánt jól az apád. Igaz? – Néz aztán újra komoly szemekkel a társára, mikor eszébe jut, hogy ő lényegében az apja miatt akarta mindazt,a mi azóta is a célja. Bár immáron talán az ő egyéniségének és akaratának a célja, nem pedig a családi nyomásé. – Destainnek lenni szívás. Volt. De igaziból, talán pont mi vagyunk azok, akik ezen változtathatnak.

1999. november
Ahogy a kérdések kicsúsztak az ajkaimon, tekintetem megint a jövevényre vándorolt. Koncentrálva mértem végig a ruháját, az arcának szigorú vonásait és azt a különös csillogást a szemében. Valójában egy cseppet sem hasonlítottunk egymásra. Az én hajam világos volt, akárcsak világosan ragyogó szemeim. Ő ennek a szöges ellentéte volt. Ráadásul testalkatra sem volt igazán nyúlánk és sovány, mint én. Sokkal több izom borította.
El sem tudtam képzelni, hogy esetleg rokonok lehetünk… mégsem lehettem biztos a megérzéseimben. Elsősorban azért nem, mert fogalmam sem volt, milyen egy Destain. Az apámat mindig is ősz hajjal láttam és nem akaródzott sokszor a szemébe sem néznem. Talán azért, mert attól tartottam, hogy majd attól is megvadul s felbőszült bikaként ront majd nekem. A rokonaimra sem emlékeztem. Csak az engem körülvevő nevetésre, na meg a kastélyra.

Az ágy szélén kuporogtam, mint valami kisgyerek, akit letaglóztak az új érzések. Fogalma sem volt hogyan kéne viszonyulnom egy rokonomhoz. Nem volt testvérem, sem olyan közeli barátom, akit annak érezhetek. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Csak hallgattam a szavait, ahogy arról beszélt, hogy csupán egyetlen boldog Destain van ezen az átkozott földkerekségen. Nem tudtam, miért mosolygott… nem értettem, neki mi tetszik ebben. Rám ugyanis nem ilyen hatással volt.
El kellett szakítanom róla a tekintetem, hogy ne lássam a mosolyát. Még abba is beleborzongtam. Egyre jobban vártam, hogy eltűnhessek innen és megint a csillagvizsgálóban találjam magamat, az eget kémlelve… magányosan. Talán a régi emlékek és a sok fájdalom miatt nem akartam igazán sehova és senkihez tartozni. Mindig azokat a lehetőségeket kerestem, ahogy egyedül lehetnék.

Tekintetem az álomfogóra vándorolt, amit egy bizonyos Marga készített. Ephram húga, az én unokatestvérem. Egy ideig csak bámultam, de éreztem, ahogy szép lassan egyre jobban bezárkózom, mintha nem akarnám hallani a szavaimat. Azért költöztem a kollégiumba, hogy elmeneküljek a Destainség minden fájdalma ellen… erre pont az egyik gyanús családtagom sétált be a szobámba. Felfoghatatlan véletlen volt, ha csak nem direkt rendezte ezt így valaki.
Nem véletlenül tartottam az apámtól. Tudtam, hogy érzi, kicsúszom a kezei közül… hogy többé nem leszek a játékszere, amit úgy rángat ide-oda, ahogyan csak akar. Már nem húzhatott rám csak úgy a bőrövvel – bár valószínűleg annyira rettegnék tőle, hogy ellenállni sem tudnék neki.
– Ő mindenre képes, csak azért, hogy a kezében legyen az irányítás… – suttogtam bele a szoba csendjébe a válaszomat.
Egy ideig az ölemben pihenő kezemet bámultam. A hosszú ujjakat, a hófehér bőrt. Ezek annyira különböztek Ephramtól. Olyan nehéz volt elhinnem még mindig, hogy az unokatestvérem… épp csak kezdtem megbarátkozni a gondolattal.
– Nekem sem kellett volna neked esnem. – Válaszoltam, de azt egyelőre nem akartam bevallani, hogy milyen rettegést váltott ki belőlem a neve.

Az újabb kérdésre megint lehajtottam a fejemet. Éreztem, ahogy a keserű íz ismét eluralkodik bennem, megmérgezve egész testemet. Nem akartam az apámról beszélni, de ott volt azaz „is.” Hirtelen azt éreztem, hogy talán ő megért, hogy talán neki, életemben először beszélhetek arról, miféle sebek borítják a hátamat.
– Egész gyerekkoromban vert… még felnőttként is… – Olyan halkan beszéltem, hogy még a néma szobába is éppen csak kivehette, amit mondok.  – Szívás valóban Destainnek lenni…

Nyeltem egyet és felnéztem megint rá. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Végül is igaza volt, mi változtattunk. Mi távol kerültünk a szüleinktől, mi tudjuk, hogy rossz volt, amit tettek velünk… de még megfordulhat velünk az egész világ.
– Nem olyan biztos. Még a mi eszünk is elmehet. – Megrántottam a vállamat. – Néha érzem, hogy ugyanazon őrület szélén állok, amin az apám. – Tettem hozzá. Ez volt a végszó, nem akartam többé erről a témáról beszélni, nem akartam még csak az „apa” szót sem hallani. Azért jöttem el otthonról, hogy megszabaduljak tőle, hogy végre a saját életemet élhessem.
Felkeltem közben az ágy széléről és Ephram elé sétáltam. Felé nyújtottam a kezemet: – Üdv a szobánkban!

[▲]

▲

Benedict Destain

Megnyugodott. Talán. Valami furcsa egyszerűséget érzett, ahogy végignézett a szoba plafonján. Nem volt ott semmiféle cikornya, sötét árny, rémes kastélydíszítő elem. Csak a csupasz fehérség vonta be és ez tetszett neki.  És valahogy ez az egész történés elkezdett a kedvére lenni. Sosem volt alkalma Destainnek beszélgetni, mármint őszintén a családról és a családi kapcsolatokról beszélgetni. Ott volt a két húga. Mindkettő lényegében kedves teremtés, de míg Margának sokszor fel sem tűntek a gondok, bajok, így végigszertelenkedte az életét, addig Lucretia olyan visszahúzódó volt, hogy az idejét sem tudja, mikor hallotta őt beszélni. Na jó, nyilván hallotta, de meglehetősen szófukar lány volt már a kezdetektől fogva. Ezen pedig apjának rossz természete sem segített, hiába volt az anyjuk lényegében kedves. A baj a nő fakó jelentéktelenségével volt, amit még inkább elnyomott az ormótlan épület.

De íme, ő most végre kiszabadult onnan, és ha vissza is tér, más életet hoz magával a falak közé. Jobbat, boldogabbat. Még ha ehhez előbb rengeteget kell is tanulnia. Nem akar olyanná válni, mint amilyen az előttük lévő generáció volt. Ez egy jó család lehetne. Erős és összetartó. De ahhoz szeretet is kell. Ő benne pedig az bőséggel van. Évekig nem hitte el, de aztán jött a húga, majd jött Jada és vele együtt jó pár iskolai barát. Fontossá vált neki megannyi ember, akikért küzdeni, harcolni is képes volt, kockára téve saját biztonságát. Nem, ő nem olyan mint az apja volt, aki két feleséget is kisemmizett, akinek a húga őrülete fontosabb volt, mint a saját gyerekeinek biztonsága, aki mindent zsarnoki akaratával akart megoldani, mert nem szeretett vagy tisztelt senkit és semmit. Most, most elvileg Ephramé minden. Már abban az esetben, ha kész kiállni a családja elé és kijelenteni azt, hogy ez márpedig így van és kész.

Hangosan felsóhajt, majd ülő helyzetbe tornázza magát, hogy ismét unokatestvérére nézzen. – Nem bánthat már. – Jelenti ki olyan határozottsággal, mintha efelől semmi kétsége sem lenne és valahol így is van. – Átéltünk egy háborút Benedict. Nem tudom, hogy te hol voltál és mit csináltál, de én halálfalók markából szedtem ki a barátaimat az iskolai ostrom alatt. Nem hagyom, hogy bántson. Nem bánthat. – Nyomatékosítja mindezt egy majdhogynem gyermekire sikerült fejbólintással, aztán újra sóhajt egyet. – Engem apám nem bántott. Tettleg. - Magyarázza és szinte neki is furcsa mennyi sajnálat van a hangjában a másik fiú iránt. Holott sokáig azt gondolta neki, neki volt mindennél nehezebb felnőnie abban az ormótlan, nehéz közegben. De nem. Őt az apja kényszerítette a jó teljesítményre. Üvöltözött vele, ha valami nem volt a kedvére és csak egy hümmögéssel ismerte el, ha valami igen. Borzalmas módon ki tudott kelni önmagából, s Ephram átérezte gyermeki önmagának fájdalmát, amikor az apja az arcába üvöltötte nem tetszését. De. Az apja sosem bántotta. Ellenben a kedves nagynénivel, akit nemcsak gyermekek, de emberek közelébe sem szabadott volna engedni. Erre több bizonyító levelet is talált a Mungó medimágusaitól. A nagynéni előszeretettel használta a pálcáját bárkin és mindenkin, az apró sebzéseken át a nagyobbakig. Végül Ephram egyik nővére ölte meg, pont őt védve, mikor köztudott volt, hogy a fiatal nő, gyűlöli öccsét.

Íme, kedves családi szeretet Destainéknél. Mindig is tudta, hogy nem akar ilyen keserű lenni, bár évekig hasonlóan élt. De most. Most ebben a pillanatban határozta el, hogy segíteni fog. Boldogtalan nővéreinek éppúgy, mint unokatestvérének és húgainak.
- Ha ez a név ilyen rossz érzéseket kelt benned, akkor nem csoda, hogy nekem estél. Én sem voltam kedvesebb… - Motyogja, majd ismét kezébe veszi az álomfogót és enyhén mosolygós arccal nézegeti. – Mi mások leszünk. – Jelenti ki ezt is határozott, már-már ígérő bizonyossággal. – Nem ők vagyunk. Nem az ő életüket éljük… Apám meghalt, ahogy a nagynéném is. A te apád pedig nem szólhat bele az ügyeinkbe. Minden ami mostantól Destain, annak lényegében én vagyok az ura. És én itt és most, megígérem neked, hogy a mi eszünk nem fog elmenni. És sokkal, de sokkal boldogabb családot teremtünk. – Néz immáron bizalommal, furcsa baráti kedvességgel új szobatársára, majd megszorítja a fel nyújtott kezet. – Örülök, hogy megismertelek.

Köszönöm a játékot!