Az utolsó harapás a kelletténél talán jóval gyorsabban fejtette ki nálam a hatását. Eszembe se jut a valódi ok – az, hogy a többi méregtől olyannyira meggyengült a testem és az elmém, hogy képtelen volt tovább folytatni a küzdelmet. Éles helyzetben, ha nincs olyan szerencsém, hogy megtaláljam a zsupszkulcsot, meghaltam volna. A teljesítményem nem volt elégséges.
De ez vagyok én.
Én vagyok a nagy betűs Csalódás, mert ezen kívül csak fájdalmat vagyok képes hozni másoknak – még olyanoknak is, akikkel életemben nem beszéltem, és nincs hozzájuk több közöm azt leszámítva, hogy a Tusa miatt a tanévet egy évfolyamban töltjük. Újabb bizonyítéka tökéletlenségemnek, örökölt romlásomnak, és annak, hogyan sorvaszt el őseim bűne.
- Örülök, hogy nem lett semmi bajod. És sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe. Ezt pedig remélem, elfogadod. - nem így, nem ilyen körülmények között kellett volna újra beszélnünk. Nem tudom, miért vállalta a dolgot. Fordított helyzetben én biztosan nem vállaltam volna. Kereshettek volna másik túszt a helyemben. Pedig összességében élveztem a próbát; egészen úgy éreztem, hogy dacára az árulásomnak, amit Vale ellen elkövettem, elememben voltam, amíg a kamrába nem értünk. Kerülöm most is a tekintetét, bár még nem tudhatja, hogy pontosan mit is követtem el ellene. Gardner és Chernov majd biztosan felvilágosítja, ha a zsűri nem is. A tolmácskövet, ami eredetileg Valehez tartozott, kihalászom a zsebemből és átadom neki. Nem lesz rá szükségem többé, de neki még jól jöhet, ha varázslényekkel szeretne foglalkozni.
Abba viszont rettenetes belegondolni, hogy a varázslat csak addig védte, amíg ki nem emeltem abból a védőkörből.
- Annie, én… - megakad bennem egy kissé a levegő. Talán nem ez a legjobb hely arra, hogy ezekről a dolgokról beszéljek, de nem lesz más alkalmam erre. Megérdemli, hogy tudja, mi a helyzet. Elhúzom a függönyt, ami az ágyat takarja, hisz a többi bajnok még odakint a túszaikkal, illetve bálpartnereikkel együtt. Senki se úszta meg, de megint csak, legfeljebb Connort láttam hasonlóan leamortizálva.
Nonverbálisan ideiglenesen lenémíttatom a teret magunk körül, hogy ne tudjanak lehallgatni, és eltátogom neki, hogy figyelnek. Az lett, amit Sienna mondott az év elején. Mindent figyelnek. Mit csinálok, kivel töltöm az időt, mit mondok, mikor és hol… Vége van azoknak az időknek, amikor hatalmas egyéniség lehettem. Nincs többé önkifejezés. Ilyen áron nem.
- A barátnőd miattam került a gyengélkedőre. Miattam történik minden, én vagyok a felelős, egyedül én és a nagy pofám. - nincs más magyarázata annak, hogy Tavish a gyengélkedőn kötött ki. Addig hergeltem némely diáktársunkat, míg ez nem csattant valakin, akinek semmi köze az egészhez.
- Nem érdekel, ha rajtam vezetik ezt le. De többet senki nem fog miattam veszélybe kerülni. Teszem, amit mondanak, és… - nincs időm befejezni a gondolatot, ugyanis a javasasszony szakít meg minket azzal, hogy elhúzza a függönyt. Ideje felsorakozni a zsűri elé, hogy elmondják azt, amit már tudunk.
Nem voltam ébren, amikor a többiek is kiszabadultak a Kamrából, és nem is igazán fogtam fel azt sem, hogy mi történik velem. Connornak már említettem a bálon – végérvényesen teljesen mindegy, mit csinálok, mennyire vagyok ténylegesen jó vagy sem, én sosem nyerhetek, mert én mindig politikai döntés leszek. Ha az a pontozás az első próbán máshogy alakul…
Készen állok a kritikára, és egy szolid biccentéssel köszönöm meg a szavakat. Csak a következő nap leszek képes arra, hogy felfogjam, tényleg a legjobbhoz sorolták a nevem.
