A gyerekek érkezése eszembe juttatja az elhatározásomat, hogy most nem rólam szól ez anap, és támaszként kell jelen lennem. Osztozom a fájdalmukban, de Alfred… Ő egy percig sem éreztette velem a véleményét a távozásommal kapcsolatban. A többiekkel más a helyzet, és van egy kósza gondolat, talán a farkastól, hogy egyszerűen el kéne menekülnöm. Mennyi baj már így is… De kitartok. Visszaszerzem önálló egyensúlyom, talán Chris csókjától, talán valami belső elhatározás erejétől, Arra még rátesz egy lapáttal a másik kérése. El is sietek, és minden lépés gyógyító, mert ilyenkor talán ez a legnehezebb, de a legjobb dolog is - találni és megoldani valami tennivalót.
Mondjuk arról Christopher nem biztos hogy tud, hogy én ezeket már korábban idekészítettem, a nappalival szomszédos helyiségbe. Rendbe is tettem kicsit akkor, de ahogy kézbe veszem, most is újból kisimítom az anyagot. Elrendezgetem a gallért, beállítom a csokornyakkendő fekete, selymes hullámait. És közben úgy teszek, mint aki a farkasnak köszönhető éles füleivel nem hallja, ami a szomszéd szobában elhangzik.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de...  De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Felveszem a zakóját, és végtelenül óvatos mozdulatokkal, de magamhoz ölelem. Majdnem mintha őt magát, a mozdulat ezt pótolja. Érzem ugyanakkor a bőrömön a hideget, ami a szomszéd szobából árad, és itt is elér engem, mert én vagyok a célpontja.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Elnéző mosoly fut az arcomra, pedig a fejemet kéne fognom. Hát ilyen veszedelmes vagyok én rá, hogy miattam a józan eszeátadja a helyét a szentimentalitásnak? Na igen, mert a tinédzserekpontosan így működnek, egy mélyenszántó hegyibeszéd és egy logikus kérés majd megszelidíti őket…
Érzem szinte a hátamon, hogy Cartwright szavai láthatatlan céltáblát idézneka hátamra a gyerekei számára. De elbírom a terhét, és egyébként is, tudom, hogy Mira sérelme abból ered, hogy többet várt tőlem, és jobbra számított… Bebizonyítom neki majd később, hogy nem is gondolta rosszul, csak épp más a véleményünk néha arról a jobbról. De Dave… Ő keményebb dió, így csendben figyelek, vajon ad-e,és milyen hangot ad a véleményének.
Valószínűleg a legrosszabb pillantban döntúgy atoll, hogy kicsusszan a zakó zsebéből, és hangosat koppan a padlón, majd továbbgurul,zavaró, gördülő zajt  keltve. Lehet, csak én hallom ilyen hangosnak, ők talán nem, de úgy érzem, eljött a pillanat, hogy visszatérjek a szobába. Mira éppen Cartwright karjaiban van - magam sem tudom, hogy őment oda, vagy csak hagyja a dolgot, de a jöttömre dacosan visszaiszkol az eredeti helyére, és növénykompozíciója mögé bújik félig, onnan leskel. Nem hoz zavarba, sem Dave, aki felé egy nyugodt, szomorkás biccentéssel pillantok. Aztán odalépek az apjukhoz.
- Tessék - emelem oda a zakót Christophernek, hogy ügyesen bele tudjon csusszanni. Nem múlasztom el elsimítani a vállán a keletkező kis hullámokat, és érezheti talán azt is, hogy idáig magamhoz vontam a ruhadarabot - ha őt most nem is fogom. Gyakorlott mozdulattal segítem a helyére a mandzsettákat, és a csokornyakkendőt is. Gyerekkoromban volt alkalmam ezt sokat gyakorolni, mikor apám valami rangos-puccos összejövetelre készült. Még egy utolsó simítás - de ez az egy kevésbé a praktikum, mint inkább a jelentőség okán történik, és a másik felkarjára esik - aztán apró bólintással nyugtázom az egészet.
- Nagyon csinos vagy - pillantok Mirára. Sose láttam még ilyen igazi, nőies ruhában, sem csinos szandálban. Nincs is mit megigazítani rajta, a szeme alatti sötétség,és a benne fénylő könnyfoltok pedig nem olyan dolog, amit most bármi is elkendőzhetne. De nem is annak van itt az ideje.
- Mehetünk, ha azt mondod - nézek most Dave-re. Azért éppen rá, mert most nála van a szervezés érdeme. Majd egy alkalmas pillanatban talán meg is mondom neki, hogy nagyon becsülöm, amiért az apja helyett átvette ezt a terhet, de most úgysem volna kíváncsi a véleményemre, így aztán csak ezzel jelzem, hogy elismerem, ma ő az, aki a menetrendért felel.