KIRK NICHOLAS CIERITT
Alapok
jelszó || "Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig."
teljes név || Kirk Nicholas Cieritt
becenév || Kirk
nem || férfi
születési hely, idő || 1966. június 24.
kor || 32
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam ||
szak ||
munkahely || jelenleg nincs, kérvény alul található
A múltKorai volt még az idő. A nap sugarai épphogy be-bevilágítottak a kitárt ablakokon. Behozták magukkal a friss levegőt, amit a harmatos fűszálak teremtettek magukból. Semmi más nem világított a szobába, csupán a lassan felkelő nap fénye. Pirkadat volt, és egy alak igazgatta nyakkendőjét a tükör előtt.
Én…
Szemeimet lehunytam egy pillanatra, mikor megéreztem a hátamon végigfutó, hűvös hideget, mely apránként beárasztotta az egész szobát. Kezeim felcsúsztak a nyakkendő csomójához, és egyre szorosabbra húzták. Legszívesebben megfojtanám magam.
Elmondom miért…
Szent Iván éjjelén születtem. Pont akkor – hmm – úgy mondanám, mikor a föld teljes sötétségben van. Mikor még bízol a mában, de már reménykedsz egy holnapban. A szüleim – Nicolas Randon és Adrienne L’Moun – aznap éjjel maszkabálban voltak. Bár nem emlékszünk rá, mégis elsőre megismerjük azt, aki a világra hozott minket. Én sosem láttam elsőre anyám arcát, és utána sem.
Soha többé.
Nem volt ereje, hogy levegye a maszkot az arcáról. Az utolsó lehelete abba fáradt, hogy a karjai közé szorítson. Pedig gyönyörű nő volt. Nem láttam soha, de tudom. Csak bele kellett néznem apám tébolyult szemébe. Ezután az este után, gyakorlatilag emberi roncs lett. Eltűntetett minden egyes képet, ami Róla készült. Minden ruhát, minden tárgyat, minden fésűt, az összes hajszállal együtt. Bedobálta őket egy ládába, és a padláson rejtegette.
Emlékszem, mikor először megütött.
Mikor benyitottam, és feltártam az egyik ládát. 4 voltam, de olyan gyűlölettel, még sosem nézett rám senki. Soha senkitől nem fájt úgy a verés, mint tőle. Még a mai napig érzem az öklét. A tenyerét. Az arcomon, a hátamon, a karomon. A sokat várt gyermeke, egyszerre rémálommá vált. Ezek után lakatra zárta az ajtót. Sosem nevezett fiaként. Talán még a nevemet is úgy adta, hogy felcsapta a szótárt. Vagy anyám akarata volt. Fogalmam sincs. Sosem beszélt Róla. Viszont rengeteget bámult ki az ablakon. Azon az emeleti ablakon, amelyik a szobájukból nyílt. És amelyiken 6 éves koromban kivetette magát.
Rokonok?
Apám mind elzavarta.Talán ők voltak, akik legjobban örültek a halálának. Elhamvasztották, és bevágták egy urnába. Végül is, ennyi telik az emberektől.
Ezek után intézetbe kerültem. Bezártak. Ahogyan anyámat a sírfalak közé, ahogyan apámat egy urnába, úgy engem a Szent Brútuszba. Falak, rácsok, drótkerítés közé. Emlékszel arra a srácra, akire mindig mutogattak? Akivel soha, senki sem beszélt? Aki ott gubbasztott a sarokban? Igen, az voltam én. Te pedig az, aki engem dobált, engem rugdosott, és rám mutogatott. Milyen kicsi a világ!
Vagy csak én voltam túl kicsi a nagy világban…Ám hamarosan nagyobbnak érezhettem magam. Nagyobbnak kellett volna éreznem magam. Erősebbnek, többnek. Legalább azért, mert volt egy rokonom. Előbukkant a semmiből, és elvitt magával. Eleinte szó sem esett a piros pecsétes levélről. Csupán később. A nyár utolsó hónapjában. Az előtt volt más is, ami igazán felkeltette a figyelmemet. Bár lehet, hogy másoknak megszokott volt, hogy vannak egyes emberek, akik kés helyett pálcát hordanak magukkal önvédelmi fegyverként, baglyokkal leveleznek email helyett, és Londonnak egy olyan részén laknak, amit én még sohasem láttam. De térjünk vissza az idegenkedő fickóra, aki elhozott a Brútuszból.
Fransisco L’Moun, anyám testvére volt. Elmondta, hogy azért nem tartotta anyámmal a kapcsolatot, mert anyám kvibli volt, és ez az ő családjukban, hatalmas szégyent jelent. Ráadásul ahelyett, hogy anyám, elfogadva tűrte volna ezt a sorsot a családja mellett megbújva, inkább hozzáment egy muglihoz, aki később elmebeteg lett, és megásta magának a saját sírját. Figyeltem azt az embert. Minden egyes mozdulatát, minden egyes mimikáját. A lángoló szemeit, a kimért beszédét.
Ő lett a második apám.Leginkább egy 18. századi nemeshez hasonlított az én szememben. Olyanra, aki mindig a kalózok ellen harcol a mugli mesekönyvekben.
Mugli.
Észre sem veszi az ember, mikor új szavakat használ, nem de?
Mondhatnám azt, hogy ez a szó, a maga néhány betűjével gyökerestül felforgatta az életemet, és én is olyanná váltam, mint a 18. századi nemesek a meséimben. Valószínű, hogy van valami összekötő a két világ között, hiszen itt is a vér különbözteti meg az egyik embert a másiktól. Rám adták anyám nevét, és így kerültem be a Roxfort falai közé is.Lassan kezdtem egy herceghez hasonlítani, és senki sem tudta, hogy a vérem nem is olyan tiszta, mint amilyennek az szánva volt.
Megváltoztatták a stílusomat, a járásomat, a beszédemet, a mimikáimat! Minden egyes kis lépést ezen túl más emberek szerveztek az életemben, miközben én egy varázsló iskola diákjaként tanultam. Hihetetlen volt.
Néha még a mai napig nem hiszem el.
Sokszor éreztem azt esténként az ágyamban, hogy az egész egy álom. Hogy kell lennie valami kis kapunak ebben a csodálatos életben. Volt is.
Míg vidáman éltem életemet az iskolán belül, míg egyre szaporábban forogtam a lányok után, míg egyre kimértebben tettem különbséget, otthon, valami teljesen megváltozott. 16. életévem nyarán kezdődtek. Egyre többször járt egy különös idegen a házunkba. Egyre többször beszélgettek velem. Velem, rólam és a lányokról. És akkor jött Ő. Életem megrontója, az alma a Tudásfájáról, az szapora dobogás, a tíz centi a föld felett. Első látásra beleestem egy angyalba, aki engem, egyszerű halandót, sosem szeretett. Tudom, éreztem. Pedig én akartam őt. Mellette voltam. Mosolyogtam rá, elhalmoztam mindennel. Álompár voltunk, a két család szeme fénye, de mégis mindenki suttogott a hátunk mögött. Vége lett az év végi hajrának, elsodort minket az eljegyzés, és az esküvő. Angyal volt, hófehérben. Angyali ördögként mosolygott a fátyol alatt, de a szemei… Sosem csillogtak úgy, ahogyan én szerettem volna.
Aztán jött a kiskapu. Amikor egyetlen pillanat alatt elfogynak alólad a puha felhők. Ahogyan felnőttem ebben a családban, semmi sem tűnt fel. Játszottam a naiv herceg szerepét, amit rám írtak. És csak 18 évesen értettem meg, mit jelent igazán a vérem. Mikor közölték velem, hogy minek szánnak, hogy halálfalóként kell leélnem életem további részét, és ezt az elején senki sem közölte. Hirtelen felnyíltak szemeim. Hogy hová kerültem. Abban a pillanatban, mindennél jobban vágytam volna a Brútusz falai közé. Ez volt az a pont, mikor az életem visszaforgatta magát a kezdetekhez, és azok alá. Hihetetlenül dühös voltam. Mindenre, és mindenkire. Elfelejtettem szeretni, elfelejtettem érezni, elfelejtettem, hogy ki vagyok, és már csak az lebegett előttem, hogy ki lettem. Erőszakossá váltam, egy vadállattá, akit sosem láttak azelőtt.
S egy éjjel megkoronázta sorsomat az erőszak.
Az én angyalom gyermeket várt. Még egy tündéri gyermeket, akit hiába akartam, sosem tudtam úgy szeretni ahogy akartam. Nem engedtem magamnak. Saját magam rabja lettem. Aznap este drága Viktóriám vöröslő ajkai megnyíltak. Életében először beszélt velem olyan hangon.. És utoljára.
Csak meglöktem a lépcsőn.
Csak megszorítottam a karját…
Csak utána akartam nyúlni…
Meghalt. Én öltem meg..
NEM!! Baleset volt!!
Nem..nem.nem.nem.nem.Emlékszem a pillanatra, mikor saját tenyereimbe bámultam. Mikor a tenyerek lassan megemelkedtek, és elborították arcomat.
Eltűntem. Semmit sem hagytam magam után. A saját gyávaságom kísért végig az utamon. Csecsemőként bőgtem végig minden egyes éjszakát. Eldobtam magamtól a nevemet, a pénzemet. Azt ami valójában nem is volt az enyém. Nem akartam más lenni, csak az a félvérű srác a Brútuszból., de az elkövetkező háború hamar elszívta a lábam alól a talajt. Semmit sem tarthattam meg abból, ami a vagyonomat illeti. Munkát kellett keressek, és erre legalkalmasabbnak a Roxfortot találtam. Talán visszahozzák a diákéveket. Vagy talán a vesztembe rohanok. Nem vagyok hős. Itt mindenki arra vágyik. Harcolni akarnak. Én nem harcolok, se jó, se rossz oldalon, csupán magammal,de keresnek.
Keresik…
Senki sem tudja mi lett Nicolas L’Mounnal, csak én.
Mindennap látom, mikor belenézek a tükörbe…
Legszívesebben megfojtanám magam, de nem merem. Jellem
Az utóbbi 3 év teljesen felette őt. A magány szép lassacskán körberágcsálta, nincs senkije, akibe támaszkodhatna, vagy kapaszkodhatott volna. Az alkohol és a bájitalok apránként elvitték az életét, a felesége halála után örömlányokkal kezdte keresni magának a boldogságoz, mondhatnánk úgy is, hogy van egy olyan elmélete, rémálomra rémálom a gyógyír. Lelkileg egy emberi roncs, ám ugyanakkor, sokban szemétládának bizonyul. Elhagyták az érzései, beleszorult az önsajnálatba, képtelen bárki problémáját is meghallgatni anélkül, hogy a sajátját ne helyezze előtérbe. Nem bízik az emberekben, nem érdekli az emberek érzései, ő csak van és teszi a dolgát. Tudja, hogy ez így nagyon nem helyes, de mégis gyáva tenni ellene bármit is. Nem jópofizós, kerüli a hangos társaságokat, bár elbeszélgetni ellehet vele egy bizonyos pontig. Néha sírna bánatában, néha pedig senkit sem kívánna még a háta közepére sem. Gőgös, sokszor fárasztó lehet, ahogyan hozzááll a dolgokhoz.
Apróságok
mindig ||
# friss könyvek illata
# magány
# düh
# maszkok
# szerelem
soha ||
# bezártság
# menekülés
# düh
# származás
# szerelem
dementorok || hűvös, fagyos érzés kapja el, mintha csak egy hűtőszekrénybe zárták volna be, ledermeg, ajka belilul, fogai vacogni kezdenek.
mumus || Legtöbbet visszatérő rémálma, hogy maskarába öltözött maszkos emberek üldözik. A mumus minden bizonnyal egy milyen alakot venne fel.
Edevis tükre || a régi önmagát látja benne
titkok ||
# bár nehéz elfogadnia, mégis az ő hibájából halt meg a felesége, és gyermekük
# Iskolás éveit végig abban a "hazugságban" élte, hogy aranyvérű családból származik, sokan még ma is így tudják
# Utóbbi időben Pszichológushoz járt
rossz szokás ||
# sokszor dörzsöli az állát gondolkodás közben
# semmibe bambulás
# hirtelen harag
A család
apa || Nicolas Randon , halott , mugli
anya || Adrienne L' Moun , halott , arany (kvibli)
testvérek || nincs
családi állapot || Victoria, halott
állatok || fekete bagoly
Családtörténet ||
Anyám aranyvérnek születet, ám a sors nem adta meg neki, hogy ezt ki is használja. Kvibli lett, és végső elkeseredettségében hozzáment egy muglihoz. Később anyám rokonsága vett magához, és beadták a mesét, hogy valóságos tiszta vérű fiúcska született a családban. Feleségem halála után eltűntem, és nevet változtatattam, hogy most "normális" félvérként éli életét.
Külsőségek
magasság || 185 cm
tömeg || 65 kg
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || régebben úgy festett, mint egy herceg a meséből. Sima arcbőr, göndör szőke fürtök. Ám eltűnése után ennek véget vetett, levágta a haját, és szakállat növesztett így most már egészen átlagos figura lett belőle. Korához viszonyítva idősebbnek néz ki.
kinézet || Nem túl magas, nem túl izmos, nem túl tökéletes. Arcának szép formái csupán csak akkor látszanának, ha nem takarná el az enyhe borosta, és a körszakáll, amit az utóbbi időben növesztett. Haja rövid, ám mégis kunkorodik kissé a vége. Szemei csillogóak, ajkai teltek. Járásán meglátszik a család munkája, ám mégis próbál visszazökkenni, és kicsit enyhébben játszani a vonásokkal.
egészségi állapot || semmi probléma
A tudás
varázslói ismeretek || Diák éveit a roxfortban töltötte, igen kíválló eredménnyel. Legfőkképpen a gyógynövénytanhoz ért, terveibe volt véve az egyetem is, ám a sors nem így szánta neki. Ismer néhány sötét varázslatot, ám nem alkalmazza őket. Patrónusa egy kutya.
felvett tantárgyak ||
mugli képzettségek || gitár , zongora
pálca típusa || 13 hüvelyk, tiszafa, egyszarvú szőr maggal
különlegesség ||
Szerepjáték-példa
Hát amennyi az előtöriben van, de ha az nem elég akkor felfedem valómat 
Egyéb
Hát megpályáznék egy tanári állást a roxfortban, ha lehetséges 
Roxfort RPG
Szerző