A határidő:
2023. június 6. 23:59

A mardosó szégyen pezsgőtablettaként bugyogott fel torkomon, ahogy kitapintottam a láncra fűzött, átlyukasztott érmét. Így volt ez mindig is, amióta csak a nyakamban hordtam, emlékeként annak a rettenetes napnak. Pedig nem lett volna szükségem rá, hogy külön emlékeztessem magam. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az öcsém. Milliószor végigjátszottam már az agyamban, hogy mi lett volna ha én megyek le a pincébe. Vajon én elvétettem volna azt a lépcsőfokot?
A kínzó, fullasztó érzésből Miss Greenberry térített magamhoz. Felszisszenése ugyan nem volt hangos, én mégis összerezzentem tőle, majd úgy kaptam le a kezem a mellkasomon nyugvó pénzérméről, mintha csak parázshoz nyúltam volna. Kíváncsian pillantottam a nőre, aki mély lélegzetet véve, láthatóan igyekezett visszanyerni a teste felett a kontrollt, önkénytelen mozdulata után.
– Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul – mentegetőzött.
Zavartan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a különös jelenet mögött meghúzódó magyarázatot, de még egy pár másodpercig képtelen voltam levenni róla vizslató szemeimet. Tudtam jól, hogy semmi közöm a hölgy magánéletéhez, ám mégis azon kaptam magam, hogy akaratlanul ugyan, de testének azon mutatott területét kezdem el vizsgálni, ahol az említett sebesülést véltem megbújni, mintha csak röntgenszemeimmel képes lettem volna átlátni a ruháin és szemügyre venni a heget. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy a kutató pillantásaim meglehetően félreérthetően hathatnak, és elfordítottam tekintetemet Miss Greenberry dekoltázsáról.
Vajon ő emlékszik-e rám a Roxfortból?
A kezelések megkezdése óta már nem először tettem fel magamnak a kérdést, és furcsa mód mindig olyankor terelődtek efelé a gondolataim, amikor azon kaptam magam, hogy épp túllépni kényszerülök az orvos-páciens között meghúzódó határvonalat. Ahogy rádöbbentem erre a tényre, a gondolataim hirtelen továbbáramlottak a miért kérdés irányába. Vajon ennyire szégyelleném azt, hogy ki is voltam? Hogy milyen ember voltam tinédzserkoromban? Persze nem kellett mélyre ásnom magamban ahhoz, hogy erre felelni tudjak. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok túl büszke magamra. Arra a sok átvert és kihasznált lányra, a kihágásokra, a nyarakra, amiket a bár feletti lakásban töltöttem. Vajon Miss Greenberry emlékezetében is így maradtam meg? Kicsit reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és e felismeréstől még az a fene nagy egóm sem tiltakozott.
– Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról.
Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok a rendelőben. Szórakozottan beletúrtam a kócos fürtjeimbe, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.
– Mit meséljek róla? Ő volt a kisöcsém… – a mozdulat abba maradt, de a kezemet a tarkómon felejtettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha roppant érdekes dolgot pillantottam volna meg a padlón, csak hogy ne kelljen az orvosra néznem.
– Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket…
Leeresztettem a kezemet, hogy aztán a ballal együtt keresztbe fonjam a mellkasom előtt. Vettem egy mély levegőt, majd a nő kérésének eleget téve behunytam a szemeimet.
– Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani?
– Mindig vigyáztam rá, de azért… de azért nálunk is megvoltak azok a testvérek között jellemző ugratások, veszekedések. De semmi extra. Ha kívülről néztek volna minket, senki meg nem mondta volna, hogy nem édestestvérek vagyunk. Még hasonlítottunk is egy kicsit egymásra. Legalább is úgy éreztem.
Milyen furcsa, hogy az ostoba majomagyam mennyire próbál megvédeni engem a fájdalomtól.
Az évek során gyakran éreztem úgy, mintha szánt szándékkal torzítanám az öcsémről őrzött emlékképet magamban. Mintha próbálnám elfelejteni őt, legsúlyosabb traumám okát. Egyre kevésbé tudtam már felidézni az arcát.
– Tudja… A legszörnyűbb az, hogy már alig emlékeztem rá, hogy nézett ki. Ha próbáltam felidézni őt, már csak elmosódva volt meg előttem.
– Amikor még Afrikában dolgoztam, az egyik kriptában összetalálkoztam egy mumussal. A halott öcsém alakját vette fel, mint korábban mindig. De… Homályos volt az egész. Mintha a mumus se tudta volna, hogy pontosan hogy is nézett ki Alan. Persze én ettől még tudtam, hogy mit kellene látnom. És a legfurább, hogy ugyanolyan hatásos volt a dolog… Talán még hatásosabb is, nem tudom.
– Aztán mikor kibékültünk anyámmal, és visszatértem a házba, ahol utoljára kölyökként jártam, meglepődve néztem a falon lévő képeket. Teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő szőke volt, az isten bassza meg…
Mérgelődve kinyitottam a szememet. Egy pillanatig némán figyeltük egymást, majd ismét elöntött a szégyen.
– Bocsánat.
Újból lehunytam a szemem, és mély, hosszú lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam. Mikor Miss Greenberry is úgy ítélte meg, hogy sikerrel jártam, folytatta a kezelést és újabb kérdéssorral bombázott meg.
– Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. A pánikot, ahogy a groteszk pózba csavarodott, törékeny kis testet nézem a lépcső aljában, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy mit tesznek velem. Nem a halott öcsémet sajnáltam, hanem akkor is csak magam miatt aggódtam, hogy én milyen büntetést fogok kapni. Érti? Mégis milyen önző, szar alak tesz ilyet?
– Úgy éreztem, hogy megfulladok. Hogy menten elhányom magam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok az utcán. Hogy égnek az izmaim, de hajtom magam tovább, minél messzebb onnan.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

Ha valaki elbizonytalanodva dilemmázni kezd akkor már nyert ügyem van. Az évek és a rutin dolgozik, és bár ügyes pókerjátékosként elrejtem a tényt, hogy már megfogtam magamban belül azért somolyog a lelkem. Vele együtt örül Sophie is, a siker közös minden esetben de azért persze továbbra is vannak fenntartásai. Ahogy mindig.
Hagyom a vizslatást, ahogy a gondolkodási időt is megadom. Állom a másik tekintetét is, mert ez egy türelemjáték. Nem mondom hogy a legügyesebb vagyok benne, lenne hova fejlődnöm de ha felismerem szükségességét tudok azzá válni. Türelmessé. És most, talán a professzor, talán a kincs de meglehet a pénz ígérete csábít. Még egy whiskey is lecsorog a torkán, mintha az segítene eldönteni a késpenge mely oldalát válassza, melyen egyensúlyozik képzeletben. Hát igen, ez csak üzlet. Csak üzlet. És ha ez az ára Volkova szabadságánal Waltonnál, kész vagyok érte bármit megadni.
Sophie halk sóhajjal nyugszik bele és már nem firtatja a miérteket. Ezen a ponton már túl vagyunk.
– Ki maga?
A kérdés váratlanul ér, oly annyira hogy mire válaszolhatnék Redway folytatja a pult túlfeléről, megemelve a kezét.
– Mi a kincs? Mekkora a kockázat?
Merlinre esküszöm nem neki szól a röhögésem, de akaratlanul is kirobban belőlem. Szemeim körül apró ráncok jelennek meg, oldalam fájni kezd. Mikor volt ilyen utoljára? Nem emlékszem rá. Üdítően hat, hogy a másik nem ismer fel. Ad egyfajta… varázst. Abból az egyszerű sajátos fajtából nem a mágikusból. Még mindig nevetésbe áthajlóan válaszolok.
- Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
Összeszedem magam és felé nyújtom a kezem. Hangom újra normális, de a kedélyesség megmarad benne.
- Chrisropher Cartwright.
Biccentek is hozzá. Közben azon tűnődöm mennyire lekötik a rejtvények és csakis azok ha a hetekkel ezelőtti címlapfotók így elkerülték a figyelmét.
- A kockázat mindig nagy, minden ritkaságnak számító tárgynál. De ezt nem gondolom, hogy részleteznem kellene.
Vigyorgok a pohár felett rá, aztán úgy döntök nem melegítem tovább én sem azt a lángnyelvet, és lehajtom. Jó erős, égetni kezdi a torkom és a tüdőm.
- A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre. Meglehet hallott már róla, de ha nem hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
A kabátom belső tértágított zsebéből előveszem a dossziét, benne Anna gyöngybetűs írásaival, a római könyvtárban talált folyóvidéki trollokat ábrázoló könyv ide vonatkozó lapjaival, a fennmaradt rajzok a tőrről és a rúnákról. A pulra teszem és a férfi felé tolom.
- Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast. Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim. A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Vonok vállat mintha mindegy lenne. Valahol sajnálom hogy Annával mi ezt kihagyjuk, de Zharkov kiiktatásáig nem kockáztatunk, ebben maradtuk.
- És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem.
 Most már csak azon áll vagy bukik a dolog, mennyire kalandkedvelő. Franc esne Elliotba hogy nyugdíjba ment. Kihúzhatott volna még pár évet mielőtt bájitalkotyvasztósdik játszik. Na mindegy.

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

- Hasonlít.
Ebben az egy szóban minden van. Olyan mély érzelmek, amelyeket meglehet csakis én akarok beleképzelni és épp ezért meg is teszem. Anna csak egy pillanatig fürkészi a képet, én ezalatt Őt, aztán ahogy azok a mindent látó kék szemek bennem akarnak olvasni gyorsan kapom el róla a pillantásom. Mint egy gyerek, akit rajta kapnak. Az igazság azonban az, hogy nem akarok újabb vitába bonyolódni. Olyanba amit nem irányítok. Meglehet a helyzet kényessége miatt, pár perc múlva mégis kibukik belőlem az a téma, amely az utóbbi napjaink keserű zamatát adta.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Ezen most kissé megütközöm, ami vonásaimra is kiül. Nem vártam részéről mélyre szántó önismerei órát se beismerő vallomást, de még csak felelősségvállalás sem. Most mégis olyan váratlanul kapom meg hogy szóhoz se tudok egy percig jutni. Talán ezért is babrálok el tovább azzal a nyamvadt levéllel mielőtt átadnám.
Nem könnyű, se olvasni, se felfogni, se elfogadni, de nézni sem. Látni, ahogy az ujjak között a papír széle nagy amplitúdót ír le, mert elfogja a zokogás pár rá vonatkozó sor után… Ahogy a szívére szorítja. Irigy leszek a papírral, mert én akarok a helyébe lenni. Bármennyire is haragszom rá az elmúlt napok nehézségei után, automatikusan lépek mellé kartávolságon belülről még közelebb és vonom magamhoz, meglehet ő maga dől felém. Kívülről nézve szinte egyszerre hat a kettő. Az illata inkább nekem jó, nekem kell és önző módon kiélvezem, hogy az elmúlt időszak első és egyetlen őszinte mosolyát csalja ki belőlem. Le se tagadom, hogy akarom a közelségét. Nem vagyok jó vigasztaló, hadilábon álltam mindig is a könnyekkel. Olyan fegyver ez, ami megrémít és máskor menekülésre késztet, de itt nem nagyon van se terem se lehetőségem erre. Inkább csak… túlvészelem, úgy, hogy próbálok tudomást sem venni róluk és csak … hát… lenni. Azt mondják néha ez is elég. Remélem most is kurvára igaz lesz.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük…
Váratlan szorítja el a torkomat az a gombóc, ami azt hittem már végre eltűnt és nem kísért többet. Annának mégis sikerül előidéznie. Azzal a halk együttérzéssel, azzal ahogy félretesz minden nézeteltérést, minden hibát, minden féltékenység és így biztosít engem, hogy ma mellettem áll. És ez épp elég erőt ad, hogy még jobban imádjam őt, és még jobban utáljam magam, amiért nem ment odébb csak öt kurva centire a golyó. És hogy ránézzek meleg hálával a szememben. Levegőt szaggatottan veszek és egy apró bólintás keretében leigazolom állítását. Nem tudok még egy kósza igen-t se kipréselni magamból. Csak ölelem, ujjaim a hajába túrnak és csókot adok a homlokára, amelynek pillanatában először Mira majd nem sokra rá Dave is feltűnik. Egyikük sápadtfehér, karikás kisírt szemű, másikuk rezzenéstelen álarcú és így várnak ránk.
Kihúzom magam, miközben szelíden letörlöm hüvelykujjammal Anna arcáról a könnyek vonalát majd halkan a fülébe suttogom, hogy legyen olyan kedves és hozza ide nekem a zakóm, a csokornyakkendőm meg a mandzsettáim. Túlzottan jól érződik, mennyire zavarja a jelenléte a gyerekeket. Vonakodva hagyom hogy kibontakozzon kezeim közül, siettében távozó alakját nézem egyetlen kósza vágyakozó pillanatig, aztán fordulok a többiekhez. A pusmogásukat figyelmen kívül hagyom, még úgy is, hogy nem kerüli el a figyelmem Dave flegma vállvonogatása.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de...  De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Kis szünetet tartva egy pillanatra gondolkodom csak el. Mirára pillantok áthatóan, mert tudom, ő befogadóbb, de makacsabb. David pökhendi, duzzogva dühöng, de támogat mindenben.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Fura ez a szó, már önmagában is, végtére is biológiailag totálisan idegen emberek vagyunk, de valahogy ők, így együtt, mostmár csak hárman, azok akikért tűzbe mennék. Vagy hagynám hogy eltaláljon egy zöld gyilkos átok is akár. És ha mindez nem lenne elég beszédes kinyújtom Mirabella felé a kezem hogy ha engedi magamhoz húzzam és ő is kipityereghesse magát, mint előtte Volkova is. Meglep hogy szinte már utolérte őt, pláne ebben a fekete magassarkúban. Mikor nőtt fel ennyire gyorsan?
Mikor maradtam le ennyire? Valami hasonlót mormogok mint Anna nekem pár perccel ezelőtt, hogy nem lesz semmi baj, kicsiFőnix, meg hogy majd megoldjuk. Valahogy megoldjuk. Érte megoldjuk.