The end

[The End]

     The End      

Helyszín: Franciaország, Marseille
Időpont: 1998. április 20.
Szereplők: Brandon E. Gray
                               Yvette Delacour (NJK)
Téma: A Sötét Jegy eltávolítása - végső próbálkozás

[1.Marseille – 1998. április 20.]

1.

Marseille – 1998. április 20.

-    Azt mondtam menj! Ezzel teszel jót, hidd el.    – nem néztem rá, mert tudtam, hogyha ránézek, elgyengülök. Ha szemeibe nézek, elszáll az őrült gondolat, már lesz mi megállítson öngyilkos vállalkozásomban.
Dühös voltam, tajtékzottam, nem kellett sok ahhoz, hogy az őrület hangos zaja lepje el agyamat. Nem volt meleg, kint nyirkos idő volt, az ablakon pedig a megszokott erős bűz zúdult be. Mindegy is volt, hogy az ablak tárva volt-e, a régi falak már beitták magukba a szagot. Az ablakpárkányt támasztottam érdes kezeimmel, és mélyet szippantottam a büdös halszagból. Sóhajtottam, és hátraszóltam Yvettehez, mert tudtam, hogy még nem ment ki a szobából.
-    Je t’aime…   - a francia szavaknál behunytam szemeimet, és ismét nagy levegőt vettem, ami könyörtelenül facsarta orromat. -     Rien ne se passera.     – nem is tudom, miért beszéltem hozzá franciául… Csak hogy szülőnyelvén hallhassa megnyugtatásomat? Vagy csak a megszokás teszi.
Válasz nélkül maradt a fel nem tett kérdés, csak a rozoga ajtó halk csukódását hallottam.
Felnyitottam szemeimet, és a mocskos öblöt néztem. A part oldalánál a hajók között temérdek szemét hullámzott az olajos vízfelszínen. A jobb rakparton egy jókora rakományt pakoltak a szárazföldre, az alattam húzódó piacról kellemetlen szag áradt fel. Egyenesen az orromba, és onnan a tüdőmbe. Talán ezért volt légszomjam? Ezért nem kaptam levegőt, s éreztem úgy, hogy egyre kisebb a tüdőm? Összeszorult a mellkasom, vadul lihegtem, szemeim véresek voltak. Betegeskedtem.
Lehet lázam is volt, már több napja szédelegtem, lehet influenza... De nem mehettem a kórházba, még viszonylag friss volt a varrat.
Hátrébbléptem az ablakszárnyaktól, és vadul bevágtam őket, mire hangos szitkozódás hallatszott lentről. Behúztam a poros függönyöket, így egyből homály lett a szobában. A rozoga tölgyfaasztalhoz léptem, ledobtam magam a székbe, és ráborultam a falapra. Akárcsak egy rongybaba, amit odavágtak…
Erősen szorítottam állkapcsomat, a fájdalom egyre rosszabbodott. A főzetek alig használtak, a kín pedig percről percre nőtt. Azt hittem sikerülni fog… hogy ez végre „egyszerű” lesz. Hogy végre valami sikerül…
Felordítottam. De számomra néma volt, csak onnan tudtam, hogy kiáltottam, hogy dörömbölés hallatszott az ajtó felől.
-     BRANDON?!
-     PAIX!    - kiáltottam vissza a falapnak, és kitört belőlem a zokogás.
Reszkettem a fájdalomtól, felemésztett, mintha a két hetes incidens semmit nem javított volna a helyzeten. Nem is segített… Azóta vagyok „influenzás”… Nem voltam biztos benne, hogy vajon méreg folyik-e az ereimben? Hiszen lassan ölt, épített le belülről. Feszített belülről a kín, kezem lüktetett. Ökölbe szorítottam kezemet, körmeim mélyen belevájtak húsomba, ami még nagyobb fájdalmat okozott. A feszítéstől bőröm repedezni kezdett a hegek mentén. Egy-két helyen felszakadt a frissen szerzett hatalmas seb. Erőszakosan szorítottam testem oldalához, mintha az segítene… mintha az elmulasztaná azt a kínt, amit érzek mindenhol. Még a levegőben is az volt. A kín… Hozzá akartam nyúlni a sebhez, de attól féltem, hogyha hozzáérek, szétnyílik alkarom, és a hús fog farkasszemet nézni az oldalammal.
Felordítottam, és ökleimmel rávágtam egyet az asztalra, mire az üvegpohár nagy csörömpöléssel a földön landolt. Az asztalra borulva folytak könnyeim, és remegtem, mint akit a hideg ráz. Messziről hallottam Yvette kiáltását, de nem válaszoltam neki, ő pedig úgysem jön be. Mert nem szabad látnia, azt, amire most készülök… Elég, ha csak az én lelkem csonkul meg, nem kell még az övét is beáldoznom Istennek.  Nem… ezt nem szabad látnia… ahogy… ahogy a hullámat sem.

[2.Marseille – 1998. április 20.]

 

2.

Marseille – 1998. április 20.

Az ajtó melletti kakukkos óra hangosan kattog, mintha csak utolsó perceimet számolná, s közben kacagna fájdalmamon, kínjaimon, minden bűnömön. Kiköszörülök minden csorbát, mielőtt meghalnék. Mielőtt kimúlnék, mint egy állat. Pedig nem szabad… Megígértem… Igen, megígértem Yvette-nek, hogy nem hagyom felülkerekedni. Be kell tartanom az ígéretemet, nem halhatok meg, nem szeghetek meg még egy ígéretet.

Már egy órája terülök el az asztalon, s próbálok úgy tenni, mintha nem éreznék semmit. Mintha a billog hege nem égetne ugyanúgy, mint mielőtt kivágtam helyéről… Brandon Gray, micsoda ostoba fajankó vagy! Te eszetlen kisgyerek! Brandon Gray, aki azt hitte, hogy röpke földi fájdalommal megmentheti saját és szerelme életét. Brandon Gray, aki biztos volt abban, hogy egy késsuhintással minden bűnét eltörölheti. Brandon Gray, te utolsó szerencsétlen szörnyeteg…
Arcomon már nem könny, hanem verejtékcsepp patakzott. Szenvedtem. Lázas vagyok? Vagy csak a méreg teszi? Abban sem vagyok biztos, hogyha most megteszem azt, amiért itt vagyok, túlélem. Kanyargós ereimben a vér helyett már lehet sav vagy méreg folyik.
Egész testem beleremeg az ismétlődő, de mégis soha meg nem szűnni látszó kínba. Arcomat felfordítom, kipirosodott, borostás orcámat az asztalnak nyomom, és oldalast bámulom az előttem elterülő tárgyakat. Egy kés. Az a kés, ami két hete fekszik ugyanitt, amivel önnön kínoztam meg magamat, mint valami büdös, rohadt mazochista… Így kapom vissza a sok szenvedést, amit okoztam, így torlok meg mindent. Szemet szemért elven.
A pohár már leesett. Pedig torkom kiszáradt, jó lenne egy kis víz… a Marseille-i vas ízű, koszos vízért mit nem adnék…
Lássuk csak… egy fonott, viszonylag vékony, de annál erősebb kötél, amit a kikötőből loptam két napja. A pálcám, mint egy állat, aki gazdája ellen fordult… Aztán van még itt egy csontfűrész.
Újabb nyilallás.
Újabb ordítás.
Újabb női sikoly kintről.

[3.Marseille – 1998. április 20.]

 

3.

Marseille – 1998. április 20.

Megfeszülve nyomom arcomat az asztalnak. Nyálam és izzadságom egybefolyik, hangosan szipogok és köhécselek. Fájdalmasan szorítom össze minden kicsiny izmomat, hogy elnyomjam a karomon izzó kínt. Hangosan nyögök. Ordítok… Könnyeim beborítják vöröslő arcomat. Egy vad mozdulattal előrevágom jobb karomat, és rávágok a késre.
Nem vág meg.
Megragadom markolatát, és magam felé fordítom egy pillanatra.
Ordítok.
Belevágom az asztalba, és erőtlenül leborulok a székről.
Fejem koppan a fa padlón. Éles fájdalom nyilall tarkómba, de csak egy pillanatra vonja el figyelmemet. Felnyomom magam jobb kezemmel, és felülök.
Körbenézek.
Nem látok. Fátyolos és homályos a szoba. Büdös.
Bal kezem lóg oldalamon, pedig szívesen kitépném helyéről… Jobb markom eltűnik zsebemben, elővesz valamit, és elsüllyeszti a torkomban.
Lenyelem.
Az érdes pirula végigkarcolja nyelőcsövemet. Nem használ… Bármennyit veszek be, akárhányszor lövöm be magam, a fekete mágián semmilyen narkotikum nem segít… Csak egy dolog segíthet.
Körbenézek.
Halkan lihegek. Talán egy kicsit alábbhagy a fájdalom. Épp hogy csak annyira, hogy fel tudjak térdelni. Gyengén az asztal mellé térdepelek, de nem tudok felállni. Felnyúlok az asztalra, de kezem nem talál semmit.
Visszahanyatlok.
Jobb markom eltűnik zsebemben, elővesz valamit, és elsüllyeszti a torkomban.
Lenyelem.
Az érdes pirula végigkarcolja nyelőcsövemet. Nem használ… Bármennyit veszek be, akárhányszor lövöm be magam, a fekete mágián semmilyen narkotikum nem segít… Csak egy dolog segíthet.
Körbenézek.
Megragadom az asztallapot, és magamra borítom az asztalt.
Tompán, és halkan zúdul mellém minden.
Pálcám elgurul. Nincs szükség rá.
Nem hallok már… Nem hallom, hogy ordítanék. Vajon tényleg nem ordítok? Vagy már nem hallom? A fájdalom itt van, és érzem, hogy mozog a szám. Szavakat formál, de nem tudom miket. Talán ki sem mondom a szavakat.
Jobb markom eltűnik zsebemben, elővesz valamit, és elsüllyeszti a torkomban.
Lenyelem.
Az érdes pirula végigkarcolja nyelőcsövemet. Nem használ… Bármennyit veszek be, akárhányszor lövöm be magam, a fekete mágián semmilyen narkotikum nem segít… Csak egy dolog segíthet.
Ülök.
Bal kezem lóg, félig a földet érinti. Másik most nem zsebemhez nyúl, hanem a földön heverő kötélhez. Előrenyúlok érte, kicsit messze van. Nyújtózkodok, de nem akarok eldőlni, mert ha ledőlök, nem biztos, hogy vissza tudok ülni. Nyújtózkodom, és elérem a kötél végét.
Magamhoz húzom.
Kezemmel megtekerem.
Megkötöm.
A bal kéz felett.  A seb felett.
Megfeszítem fogaimmal.
Ránézek a fűrészre.
Kitör belőlem a bőgés, a fájdalom ismét fellángol.
Ordítok.

[Figyelem! A hozzászólás trágár szavakat tartalmaz!]

Figyelem! A hozzászólás trágár szavakat tartalmaz!

4.

Marseille – 1998. április 20.

Alig érzékelem az időt… Azt sem tudom, hogy mennyi ideje ülök a földön, bámulva az előttem elterülő fűrészt. A méreg, mintha alább hagyott volna. Még mindig éget belülről a sav, ami folyik az ereimben, de olyan érzés kerít hatalmába, mintha már réges-rég ezzel a fájdalommal együtt élnék, és már megszoktam volna. A testem érzékeli a fájdalmat, talán már haldoklom is, de az agyam védekező mechanizmusának hála, már teljesen eltompultam. Lehet, hogy a drogok is közbejátszottak. Mindegy. Igazából teljesen kurvára mindegy.
Yvette minden egyes alkalommal bekopog, amikor elhallgatok. Fél, hogy elájulok, fél, hogy meghalok. Fél a holttestem látványától. Mindig egy ordítással vagy nyögéssel felelek. Szavakat már nem vagyok képes kiejteni – mintha kivágták volna a nyelvemet.
Az idő. Pörögnek a másodpercek, telnek a percek, és hosszúra elnyúlnak az órák. A testi fájdalmamat hamarosan átveszi az agyi. Szörnyen lüktetni kezd a fejem, mitnha valamire figyelmeztetni akarna. Tudom is, hogy mire, így az elszíneződött, félig vérző, heges kezemre nézek. Ahogy ránézek, agyam felébred, és egyből zsibbadni, sőt szörnyen fájni kezd a kezem. Az agyam végre érzékeli, hogy elszorítom véráramaimat. Egyre furcsább színe lesz lógó kezemnek, meg akarom mozdítani az ujjaimat egy percre, de nem sikerül. Csak megremegnek. Várhatok addig, míg el nem rohad a kezem, de addig az idegek nem fognak elhalni. Bármeddig bőgök a fapadlón, bármennyiszer ordítok még ki a szerelmemre, bármennyi perc eltelhet még, a rám váró fájdalom, nem fog csökkenni.

Megfordul a fejemben a halál gondolata, nem is egyszer. Minden egyes gyötrelmes percben megfordul a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne most a kést, vagy a fűrész, vagy az üvegszilánkot a szájpadlásomba döfni. De nem tehetem. Az életemben túl sokszor voltam gyáva. Túl sokszor. Megígértem Yvette-nek, hogy életben maradok, hogy nem hagyom egyedül, megígértem… Nem szeghetek több ígéretet. Ezért nem halhatok meg. Ezért nem választhatom a könnyebb utat.

Nem tudom eldönteni, hogy a fájdalomtól reszketek, vagy a szörnyű gondolattól, hogy milyen kín vár rám. Kétségbeesek, a rettegés veszi át felettem az uralmat, mert el sem tudom képzelni, mi vár rám. Hitegethetném magamat, de nem vagyok képes rá. Amikor két hete kivágtam a jegyet a karomból, azt hittem belehalok. A fájdalomba, a vérzésbe vagy az elfertőződésben. Már tudom, hogy az semmi ehhez képest.
Zsebembe nyúlok, de már nem találok több gyógyszert. Főzetek feleslegesek, így csak a pálcám maradt. Elgurult pálcámra nézek, ami elérhetetlen távolságban hevert elhagyatottan a földön. Tudtam, hogyha el is érem, nincs annyi lelki erőm, hogy bénító varázslatot alkalmazzak, vagy bármilyen más fájdalomcsillapítót. Itt nem hagyatkozhatok a mágiára.

Kezem zsibbad, s hamar lüktetni is kezd, jelzi, hogy vért kíván. Mint az éles fogú cápa, vért, akar, ami eltelíti, és életben tartja. A pulzáló vér fájdalmasan veri ereim falait, mintha csak fel akarna robbanni. Szabad kezemmel ráfogok a kötél végére, és egy erőteljes húzással még jobban elszorítom a vér útját, szinte érzem, ahogy elzáródik minden, ami életben tartja a kezemet. De akkor miért fáj még mindig?!
Fáj, kínoz, éget, lüktet, zsibbad! A könnyeim megállás nélkül záporoznak, egész testemben remegek, és nem sok híja, hogy el is ájulok. Vadul lihegek, próbálok szívemet és tüdőmet helyén tartani, mert ha most feladom, akkor az életemet is feladom. És ha ennyit szenvedtem, akkor már legyen értelme a kurva életemnek! Legyen!
Dühödten a csontfűrészért nyúlok, és erősen megmarkolom a nyelét, mintha készen állnék rá. Fátyolos szemmel nézem a penge éles, recés fogait. Idegbeteg módjára reszketek, nyögök, és nyelem könnyeimet. Olyan erősem markolom a nyelet, hogy görcsbe rándul tenyerem, s ha akarnám se tudnám elereszteni. A kötél alá, a bőrömhöz emelem, és vadul zihálok. A fűrész centis kilengéssel remeg puha bőröm felett, a remegés kezemet sem kíméli, így képtelen lennék egyenes vágást ejteni.
A kétségbeesés úrrá lesz rajtam. Lassan, vagy egy gyors rántás? Szép vágás, vagy gyors vágás? Kaszabolás, vagy szelés? Hangosan bőgni kezdek, ordibálni, mint valami őrült, kintről dörömbölés hallatszik. A belilult, vérző kezem hirtelen fellángol, mintha a méreg felfrissült volna, és száguldozni kezd az ereimben. Szétjárja testemet a kín és a reszketés, vadul ordibálok, és felemelem a fűrészt.
- A KURVA ANYÁD! – ordítom rekedten, és belemélyesztem a fűrészt a kezembe.

[5.Marseille – 1998. április 20.]

5.

Marseille – 1998. április 20.

Elszédülök.
A vörös vér ömleni kezd a karomból, a fájdalmat érzékelem, tudom, hogy ott van, de mégsem érzem. Hirtelen elnémul a világ, görcsös arcizmaim ellazulnak, és üveges szemmel nézem a húsomba ragadt fűrészt. Ujjaim ellazulnak, és elengedik a nyelet. A jobb kezem elernyedve hullik az ölembe. Némán, süketen bámulom a bugyogó vért, ami a fűrész mentén távozik testemből.
Hányingert kapok. Szédülök, és majdnem elájulok.
A sokk nem tart soká, pár másodpercig, míg valaki be nem ront az ajtón, ami felébreszt kábulatomból.

Fejemet Yvette arca felé szegezem, és mint akinél elmúlt az érzéstelenítő hatása, mint akit felébresztettek Csipkerózsika álmából torkom szakadtából ordítani kezdek. Hirtelen minden fájdalom csöppnyinek bizonyul emellett, minden érzéstelenítő semmivé foszlik, minden érzésemet átveszi a fájdalom. Az ájulás kerülget, de ülve tartom magam.
Yvette hisztérikus sokkot kap, össze-vissza kiáltozik, és próbál valamihez nyúlni, de nem tud.
- Takarodj innen! – kiabálok rá gyötrelmesen. – Takarodj! – Yvette nem mozdul, csak a karomat nézni, amire még nem néztem vissza. – MENJ MÁR! – ordítom rekedten, mire összerezzen és bőgve kifut a szobából, rám csapva az ajtót.

Tekintetem a sebre pattan, s agyam a sokkból felocsúdva kattogni kezd. Egy éles rántással vágtam bele a karomba, így csak a csontig ért el a fűrész, de abba már nem hatolt bele. Remegő kézzel megmarkolom a fűrész nyelét, de már amikor a fűrészhez érek, az pár milliméternyit megmozdul, és szörnyű kínokat okoz nekem. Fogaimat összeszorítom, állkapcsom majdnem kitörik az erős nyomástól. Szívem majdnem felrobban, tüdőm alig bírja a vad levegővételeket.
Lelki erőt veszek magamon, és egy erős húzást ejtek a fűrésszel. Nem érzem, hogy elvágná a csontot, hanem csak fájdalmat. Vér önti el a kezemet, ujjimat beteríti a vörös folyadék, és csúszni kezdenek. Erőszakosan rámarkolok a nyélre, újabb és újabb fájdalmak hasítanak végig rajtam, ezért kezem is egyre bizonytalanabb.

Nem fog menni… Pedig menni kell! Ha ennyit szenvedtem, nem lehet így vége! Megtorlom minden hibámat, minden vétkemet, de nem halállal! Ezt túl kell élnem. Túl-kell-él-nem. Nincs más út, nem lehet más választás! Nem állhatok le, nem halhatok meg, csinálnom kell!

Kezem elernyed, nem bírom a folyamatos fájdalmat. Ismét erőtlenül ölembe hullik, s a vér elszínezi ruhámat. A hús kellően szétnyílt ahhoz, hogy a fűrész is kiessen a sebből, így egy koppanással a koszos földre esik.
Megkönnyebbülést érzek, pedig még mindig ordítani tudnék a gyötrődéstől. De már nem jön ki hang a számon. Torkom kiszáradt, kapar, és tüdőm is csak levegőért kiáltozik. Hangos nyögéseim és szuszogásom járja be a szoba légterét. Nekidőlök az elborult asztal falapjának, és hangosan hörgök, mint valami elnyűtt állat. Fejemet nekivetem a fának, és tekintetem a pálcámra szegeződik. Egy bolond ötlet átsuhan az agyamon, de elhessegetem a gondolatot. Nincs erőm gondolkozni, minden energiámat elszívja a kínlódás. Meg-kell-csi-nál-nom!
Yvette bőgését hallom kintről, ami még erősebbé tesz.
Megragadom a fűrészt, és könnyben úszó szemekkel erősen megmarkolom a nyelét, a mély vágásra nézek, és behelyezem a fűrészt, amíg csak megy. Ahogy sérült idegeimet és húsomat súrolja, erősen összeszorítom fogaimat, és úgy teszek, mintha kezem elkötözése segített volna a fájdalmamon. Most is meghúzhatnám még jobban, de már nem segítene. Egy kiút van.
Kivételesen nem a fájdalomtól, hanem a harci erőtől, de ordításba kezdek, amit abba sem hagyok.
Idegbetegként rángatni kezdem a fűrészt a karomban, s őrültként ordítok rá. Az adrenalin szétárad a testemben, és harcot kezd vívni a kínokkal. Nem fogom fel a látványt, ami elém tárul, csak rángatom a fűrészt.

Zongoraszó hallatszik. D-dúr.
- Brandon. – vékony hangocska szólít. Magam mögé nézek, és hirtelen egy réten találom magamat. A fűrész eltűnt a kezemből, a bal kezem jegy nélküli és sértetlen, de ugyanolyan csurom vér vagyok.
Egy margarétás réten térdelek, és egy öt év körüli kislány néz rám elkerekedett szemekkel.
- Emma…? – szorul el a torkom.
- Brandy. – szólít gyerekkori becenevemen.
Ismét ki akarom ejteni a nevét, de nem tudom. A Nap erősen süt a szemembe, de látom, hogy ő az. Fel akarok állni, de nem mozdulnak a lábaim. Emma tesz pár lépést felém, én meg akarom érinteni, de ahhoz túl messze van.
- Brandy, miért vagy véres? – kis ujjával a felsőmre mutat. Egy pillanatra lenézek rá.

Még mindig ordítok, és fűrészelem a kezemet. Csonkítom magam, kínzom önmagam, mint valami szadista. Ó, hát ilyen kínokat okoztam én!
Hiába a szorítás, folyamatosan vérzik a karom, és egyre homályosabb minden. A karom alatt, a földön hatalmas vértócsa terült szét.

C-dúr.
Visszanézek a fiatal Emmára, és aggódó szemmel, szinte könyörögve nézek rá.
- Nem, ez nem vér, csak…csak…
- Haldokolsz. – szólal meg határozottan a gyermeki hang.
Furcsállva nézem őt, s próbálom megérteni furcsa, felnőttes mimikáját.
- Miattad kellett meghalnom. Azaz átok a tiéd volt.
Vadul verni kezd a szívem, s légzésem is felgyorsul. A kis Emma felnőttként beszél hozzám, mintha ez valami rossz látomás lenne. Egy kísértet Emma… azt mondja, hogy az én átkom ölte meg. De ezt nem tudhatja… Ez az én képzeletem, és én nem tudom, hogy kié volt az átok… Az nem lehet, hogy az enyém… Nem…
- Megölted a szüleidet. Megöltél egy fiatal fiút, Nicolas Baxtont, aki csak rossz helyen volt rossz időben. Megkínoztad Sabrina Joanna Wildert, egy ártatlan tizenhét éves kislányt. Meggyaláztad Melore Laineyt, egy naiv, védtelen diákot. Megkínoztad Amy Joyt és Zoey Cleve-et. Tizenegy nőt bántalmaztál, harmincnégy embert kínoztál meg, ebből négyet halálosan. Öt embert öltél meg szándékosan, tiszta fejjel. És végül saját húgoddal is végeztél.
Elborzadok a nevek és számok hallatán, torkom elszorul.
- Most te következel, Brandon. Haldokolsz. Még pár perc és elvérzel, a megérdemelt sorsodra jutsz.
Emma arcán legurul egy csepp. Egy vércsepp, ami a szeméből szökött ki. Majd még egy. És még egy. Hirtelen ömleni kezd a vér a szeméből, az orrából, füléből és szájából, beterítve vérrel az egész testét.
- Emma! - kiáltok rá.

A fűrész koppan a padlón, s mellé tompa puffanással landol bal alkarom. Ordításom lassan abbamarad, míg végül el nem némulok.
Remegésem alábbhagy, könnyeim megállnak, torkom elnémul. Számon veszem a kevéske levegőt, ami nekem még jut.
- Brandon… - hallom a női hangot, de már nem tudom beazonosítani, hogy kiét.
A vér még mindig folyik a csonkból, s dagasztja az alatta elterülő vértengert. A tengerben visszatükröződő arcot nézem, majd testem elerjed, s eszméletlenül a vértócsába dőlök.

~