CASSIOPEIA ERIS CHESTERFIELD
When I see you cry, it makes me smile
Alapok
jelszó || Indokolatlan óra
így ejtsd a nevemet || Kessziopeia Cseszterfild
nem || nő
születési hely, idő || Seaford (Kelet-Sussex, Egyesült Királyság); 1981.10.29.
horoszkóp || Skorpió
kor || 16
vér || arany
évfolyam || Ötödév
A múltElsőéves koromban a társaim többsége mindennél jobban várta a téli szünetet. Már előre számolták a napokat, mikor térhetnek vissza újra a szülői házba, hogy ismét láthassák a családjukat, akikkel a tanév kezdete óta nem volt esélyük találkozni. Én is köztük lehettem volna, hiszen engem is szerető rokonok vártak haza, és az addigi legbőségesebb ajándéktermés ígérete kecsegtetett. Mégis féltem belépni az ízléses díszekkel ékesített mahagóni kapun, amibe a Chesterfield címert vésték. Az ünnepi hangulaton túl ugyanis várt még rám valami. Olyasmi, amiről tudtam, pár pillanat alatt porrá rombolhatja az egész addigi világot, amiben hittem. Ez pedig az igazság volt.
Bármennyire is rettegtem átlépni a küszöbön, meg kellett tennem. Odabent csodálatos látvány fogadott. A hall, mint mindig most is gyönyörűen fel volt díszítve. A helyiség fényárban úszott a sok lebegő mécsestől, melyeknek lángja a folyamatosan változó színű gömbdíszeket még szebbé varázsolta. Finom fenyőillat töltötte meg a levegőt, a hangulat fokozásáról pedig az alkalomhoz illő muzsikát szolgáltató hegedűk játéka gondoskodott. Édesanyám abban az évben is kitett magáért. Igaz ő maga csak elképzeli az adott elrendezést, a kivitelezésről a házimanónk, Gorry gondoskodik. Az eredmény pedig folyton párját ritkító. Azt hiszem egyedül a Roxfort ünnepi díszbe öltöztetett nagyterme vehetné fel vele a versenyt.
Miután megszabadultam a téli időjárás ellen védő rétegeimtől, megtudtam, hogy Édesanyám a könyvtárban vár. Ez azt jelentette, hogy a pillanat egyre közeledik, és már nem volt esélyem megszökni előle. Nem is lett volna ajánlatos. Valójában mindezt én akartam. Én küldtem több felháborodott hangvételű baglyot haza, amiben követeltem az igazságot, de mindegyikre ugyanaz a válasz érkezett: „Majd személyesen Kislányom”. Ez pedig csak még kíváncsibbá tett. Nagyon furcsa volt ez az ellentmondás. Meg szerettem volna ismerni a valóságot, mégis rettegtem tőle.
Eljött hát az idő. Nagyon hosszú útnak tűnt, amíg a hallból a még ünnepélyesebb bálterembe, onnan a lépcsőn fel az első emeletre értem, majd a folyosó végén közvetlenül Vértisztító Constance monumentális festménye mellett lévő könyvtár bejáratáig jutottam. Szerencsére halott rokonom portréja soha nem volt túl közlékeny. Állandóan egy papírokkal teli íróasztal felett görnyedt és kör alakú okuláréján keresztül tanulmányozta a család történetét. Ezúttal se tett másképp. Csupán egy pillanatra nézett rám, majd egy sóhaj kíséretében folytatta a munkát.
Egy kis tétovázás után kinyitottam az ajtót, ami jellegzetes recsegő hangjával adta a világ tudtára érkezésemet. Édesanyám ott ült az olvasótermünk közepén a kedvenc fotelében. Előtte az asztalon egy porcelán teáskészlet sorakozott, a kezében pedig egy fotóalbum volt. Nem messze tőle pedig egy nagy zöld lepellel eltakart tárgy állt. Szívesen megkérdeztem volna, mi is az, de abban a pillanatban sokkal fontosabb dolgok jártak a fejemben. A gondolatok és a kérdések csak úgy zakatoltak az agyamban.
- Örülök, hogy itt vagy Drágám. Már nagyon vártalak. Hogy utaztál? – Pillantott fel, mikor közelebb léptem. Ez teljesen rá vall. Úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Néha teljesen az őrületbe tudott kergetni ezzel a kimért, mindig tökéletes stílusával és az arcán lévő mosollyal, ami olyan volt akár egy maszk. Nem lehetett tudni, mikor mit érez vagy gondol.
- Anya kérlek! Áruld már el! Megígérted – Csattantam fel hirtelen. Ez nem éppen a legillendőbb megszólítás volt a részemről és valószínű dorgáló szavakkal lettem volna büntetve e miatt egy átlagos szituációban. Ezt viszont a legnagyobb jóindulattal sem lehetett annak nevezni. Abban a pillanatban éreztem, hogy a szívem elkezd a torkomban dobogni, és az egész testemet átjárja egy enyhe, de annál kellemetlenebb remegés. Próbáltam elfojtani, de nem sikerült uralkodnom felette. Ez annyira nem vall rám. Életemben során nem sokszor fordult velem elő, hogy tökéletesen védtelen áldozatnak éreztem magam. Még szerencse, hogy nem akadt egy tükör, amiben megpillanthattam volna milyen szánalmas látványt is nyújthattam.
Intett, hogy foglaljak helyet. Én pedig rögtön eleget is tettem a kérésnek. Leültem közvetlenül vele szemben. Elővette a pálcáját, majd pár egyszerű, légies mozdulat után az egyik teáscsésze felém úszott, majd követte a kanna, a tejadagoló és a cukortartó a hozzá tartozó kanállal. Pár pillanat múlva, pedig már kész is volt a tea. Pontosan úgy, ahogy szeretem. Igen, nálunk minden fontos beszélgetéshez elengedhetetlen a teaszertartás.
- Szerettem volna, ha Édesapád is itt van, mikor ezt megbeszéljük, de vissza kellett mennie Londonba, így csak este ér haza – Kezdte el csevegő hangnemben, majd lapozott egyet az albumban és a pálcájával kivett belőle egy képet, amit aztán eljuttatott hozzám.
Még mindig remegő kézzel elvettem a fotót és nézegetni kezdtem. Édesanyám volt a képen pár évvel fiatalabb kiadásban. A karjában egy csecsemőt ringatott és egy számomra addig ismeretlen férfi pedig odahajolt, csókot nyomott anyám arcára, majd mindketten vidáman rám mosolyogtak. Olyan idilli látványt nyújtottak.
- Gondolom, most azt szeretnéd tudni, ki az a férfi mellettem, igaz? – Tette fel a nyilvánvaló kérdést, amire csak egy bólintás volt a felelet részemről, de már előre sejtettem a választ. Összeszorítottam az ajkaimat, a szabad kezemmel a szoknyámat markoltam és próbáltam elfojtani a felismeréstől előtörni akaró sírást.
– Az ő neve Claudius Chesterfield. Az első férjem és a te vér szerinti édesapád – Itt egy kis hatásszünetet tartott, amíg beleivott saját teájába. Ritka alkalmak egyike volt, mikor a torkomon akadt a szó. Egyszerűen nem voltam képes reagálni rá, csak vártam, mi jöhet még.
- A születésed napja az egyik legboldogabb esemény volt a család történetében. Akkoriban más világot éltünk. A varázslóháború közepén tartottunk, de mindannyian meg voltunk győződve róla, hogy a família a győztes oldalon áll, és amit mi képviselünk az a világunk jövőjét jelenti. Reménykedve vártuk egy jobb kor hajnalát, mikor a hozzánk hasonlók megkapják a nekik járó elismerést és mi irányíthatjuk a szánalmas muglik világát, ahogy annak mindig is lennie kellett volna. Pár nappal azonban az érkezésed után minden megváltozott. A történetet te is ismered…
- Harry Potter legyőzte Tudjukkit – Vágtam közbe. Végre volt egy olyan rész, amihez hozzá tudtam szólni. A hangom halk , és ha nem lett volna teljes csend valószínűleg meg se lehetett volna hallani a hatalmas teremben. Nem is csoda, hiszen még azt a tényt emésztettem, hogy a képen lévő férfi az igazi apám.
Édesanyámon látszott, hogy mennyire nem ért egyet az előbbi állításommal, és legszívesebben kijavított volna, de inkább nem tette. Az összes varázslógyermekhez hasonlóan nekem is elmesélték a sötét varázsló és a hozzá kötődő korszak esetét. Azzal a különbséggel, hogy a szüleim óvatosan mindig utaltak rá, hogy nem minden úgy történt, ahogy az a történelemkönyvbe bekerült.
- A Nagyúr eltűnése után minden megváltozott – Az arca elkomorult és az ablak felé tekintett úgy folytatta – Hihetetlen milyen fordulatokat hoz az élet. Egyik nap a közösség megbecsült tagja vagy, akit tisztelnek és félnek az emberek, a következőn pedig egy közönséges bűnözőként néznek rád. Velünk is ez történt. Köztudott volt, melyik oldalon állunk, ezért Wizengamot elé állítottak. Rengeteg törvénybe ütköző cselekedet elkövetésével vádoltak minket – Akkor még fel se tűnt, hogy direkt nem használja a „bűn” szót -, amiért felelnünk kellett. A helyzet finoman szólva kilátástalannak tűnt. A törvény és az igazság elkötelezett szolgái képesek lettek volna szemrebbenés nélkül Azkabanba zárni egy újszülött édesanyját csak, hogy példát statuáljanak – Kihallottam a megvetést a hangjából. Furcsának találtam, hogy ezt mondja, mikor az előbb említett testület tagjait a család barátainak ismertem.
- Szerencsére Claudius beavatkozott. Minden vádpontot magára vállalt, és mellette azt vallotta, hogy ő kényszerített engem mindenre, amit elkövettem. Ezt a vallomást később én, a nagyszüleid, Ceres nénikéd és Caelius is megerősítették. Ennyi tanú mellett, a bíróság felmentett minden vádpont alól és szabad lehettem. Claudius, azonban életfogytig tartó büntetést kapott, amit még most is az Azkabanban tölt – Sóhajtott egy nagyot, majd visszafordult hozzám valószínűleg azért, hogy lássa a reakciómat. Meg se bírtam szólalni, csak a kezemben tartott fotóra meredtem, és a férfi arcát vizsgáltam. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy a férfi a rokonom és persze mindazzal, amit az imént hallottam.
- A botrány után nem sokkal Caelius, akit most édesapádként ismersz, Claudius öccse feleségül vett. Úgy döntöttünk, ketten megadjuk neked a szép gyerekkort, amit érdemelsz. Ennek érdekében, viszont soha nem beszéltünk neked Claudiusról és arról mi is történt pontosan az érkezésed évében. Az ismerőseink szerencsére diszkrétnek bizonyultak, és nem emlegették fel a múltat – Utólag rájöttem, hogy nyilvánvalóan nem szívjóságból, hanem inkább félelemből cselekedtek ekképp - A házból eltűntettünk minden nyomot, ami azt bizonyította, hogy Claudius valaha is létezett. Mint ezt a festményt, ami eddig a pincében pihent – Azzal a pálcával a hatalmas letakart tárgy felé mutatott, mire a lepel lehullott róla. Egy díszes keretbe zárt portré volt, amin a vér szerinti édesapám állt dísztalárban.
- Ezek szerint Apa valójában a nagybátyám? – Szipogtam miközben már a könnyeim potyogtak. Erre természetesen igen volt a válasz. Visszagondolva nem látom sok értelmét a kérdésnek. Talán abban reménykedtem, hogy kiderül, valamit rosszul értettem.
Ami ez után következett, nem volt szép. Egy elég hangos jelenetet sikerült rendeznem. A szüleim pedig az elkövetkező pár napban sűrűn bocsánatot kértek és elismételték, hogy csak az én érdekemben tették mindazt, amit tettek.
Most azonban térjünk vissza az életem történetéhez, ami a szüleimnek hála tényleg normálisan alakult. Seaford szélén éltünk a Chesterfield birtokon, ami már több száz éve a família tulajdonát képzei. Soha semmiben nem szenvedtünk hiányt, ami a családi vagyonnak és Apának (Caeliusnak) volt köszönhető. Nem tudtam megszokni, hogy másképp szólítsam. Nekem ő maradt az igazi Édesapám a titok leleplezése után is.
Mindig is köztudottan pacifista és pártatlan volt, ezért a háború után sikerrel elkezdhette kiépíteni a minisztériumi karrierjét, amihez szép jövedelem párosult. Anyának már nem volt ilyen szerencséje. Még mindig sokan tartottak tőle, és ott lebegett a feje felett a halálfaló múltja, ezért sehol nem alkalmazták szívesen. Ha azt nézzük valamilyen szintet érthető is, hiszen mint később kiderült az egyik ellene felhozott vádpont az volt, hogy belső információkat szivárogtatott ki Tudjukkinek.
Így legalább minden idejét a nevelésemre fordíthatta. Szerencsésnek érzem magam, amiért nem egy kétes eredetű nevelőnő gondjaira bíztak.
Állítólag nagyon aranyos kisbaba voltam. Azt mesélték, hogy hamarabb tanultam meg beszélni, mint járni és a varázserőm is nagyon korán jelentkezett. Körülbelül két éves lehettem, mikor sírás közben akaratomon kívül kitörtem az ablakot.
Én voltam a család szeme fénye, ezért a ház minden lakója elkényeztetett. Állítólag, amint kinyitottam a számat, máris jött valaki, hogy foglalkozzon velem. Felváltva lesték a kívánságaimat. Mondjuk lehetséges, hogy csak a berendezés épségét féltették. Később a rokonaim körében rám ragadt a Hercegnő becenév.
A háború emléke egyáltalán nem tett minket kirekesztetté. Mióta az eszemet tudom, Édesanyám hatalmas bálokat szervezett, amire minden alkalommal egyre több vendég érkezett. Mint kiderült, ezek az események eleinte a visszailleszkedést célozták és a vendégsereg nagy részének megjelenése Édesapám csodálatos retorikai készségének volt köszönhető. Sok munkájába telt, de szépen lassan sikerült elhitetnie a világgal, hogy a Chesterfield név mellett a szótárban nem a „véreskezű aranyvérű család” áll.
Már kislányként is nagyon szerettem gyönyörű ruhákba bújni és már akkor arra neveltek, hogy a cél mindig a legszebbnek lenni a teremben. Ez nem volt nehéz feladat, mivel a legtöbben már a cuki arcocskám láttán elájultak, a többi már csak kiegészítő volt.
Amennyire én emlékszem, jó gyerek voltam. Mindig illendően viselkedtem, amitől a szüleim barátai és ismerősei le voltak nyűgözve. Ha annyi galleonom lenne, ahányszor azt mondták milyen jól nevelt és kifinomult vagyok fiatal koromhoz képest, akkor már akár egy villát is vehetnék. Ez a tökéletes modor, pedig Édesanyám érdeme. Még az írás és olvasás elsajátítása előtt megtanított rá, hogyan kell viselkednie egy úri hölgynek. Én pedig jó alapanyagnak bizonyultam, hiszen pont olyan akartam lenni, mint Anya. Állandóan elegáns, tökéletes, aki ha belép egy terembe, vonzza az egybegyűltek tekintetét. Ő volt a példaképem.
A szüleimmel való kapcsolatomat mindenféle túlzás nélkül teljesen kiegyensúlyozottnak nevezném. Ténylegesen olyanok voltunk, mint egy mintacsalád. A legtöbb időt természetesen Anyával töltöttem, mivel Apa sokat dolgozott, de a szabadidejét mindig rám szánta. Hétvégenként sokat utaztunk, jártuk az országot, ezáltal rengeteg élményben volt részem. Nyaranta néha a brit szigeteken túlra is eljutottunk.
Édesapám nagy kviddics rajongó volt, ezért velem is meg akarta szerettetni a játékot. Mikor kicsit idősebb lettem, magával vitt a meccsekre. Nem volt az a hangos, kiabálós fajta, de az ilyen alkalmakkor teli torokból szurkolt. Sokat mesélt azokról az évekből, mikor még a Roxfortban a Hollóhát csapatát erősítette, és azt mondogatta, hogy egyszer még én is bekerülök valamelyik ház válogatottjába. Ennek okán már tíz éves koromban meg akart tanítani repülni, de Meredith nagyi addig veszekedett vele,amellett érvelve, hogy túl fiatal vagyok, hogy végül letett erről a tervéről.
A velünk együtt élő apai nagyszüleimmel is jó viszonyt ápoltam, bár néha már kicsit sok volt Meredith nagyi fiatalkori történeteiből, amiket sose tudott kétszer ugyanúgy elmesélni. Valamit mindig megváltoztatott. Ilyenkor Castor nagyapa természetesen kijavította és előadta a saját verzióját, amiből egy jó hosszú párbeszéd kerekedett. Példának okáért, ha az esküvőjükről nosztalgiáztak az délután kettőtől eltarthatott fél hatig. Mindenesetre ezek a mesedélutánok hasznomra váltak a későbbiek során. Megtanultam hosszú ideig mozdulatlanul egyhelyben ülni és figyelni. Így manapság, mikor Bűbájtanon már mindenki alig tudja nyitva tartani a szemét az unalomtól én még akkor is képes vagyok koncentrálni.
Egy ideig Ceres néni, Apa nővére is velünk élt Seafordon. Az ő férje szintén halálfaló volt, azonban rá is egy börtöncella és dementor társaság várt. Egészen addig boldogított minket, amíg nem talált magának egy új férjet. Utána már csak nagyobb ünnepeken láttuk.
Gyakori vendégei voltunk a Man szigeteken található Bloomwood kúriának, ahol az anyai ági családom élt. Az ottani nagymamámra már nem emlékszem, négy éves voltam, mikor meghalt. Kerran nagyapát, viszont nagyon szerettem, mivel minden látogatás alkalmával valamilyen ajándékot kaptam tőle. Igaz, valószínűleg csak a fiatal Anyát látta bennem, mert állandóan Euboniának szólított. Egy idő után már egyre kevesebbszer javítottam ki.
Rajta kívül ott élt még Aedan bácsikám, Anya bátyja. Az ő lánya volt Cornelia, aki olyan volt számomra, mintha a nővérem lenne. Vele nagyon jól megértettük egymást az egy éves korkülönbség ellenére is. Akkoriban benne bíztam meg a leginkább, ő töltötte be a legjobb barátnő szerepét.
A baráti körömet akkoriban még Anya állította össze azoknak a varázslócsaládoknak a sarjaiból, akik szüleivel jó kapcsolatot akart kialakítani. Így belegondolva, kicsit öncélúnak tűnhet ez a módszer, de legalább nem voltam egyedül. Ráadásul megtanultam azt a fontos leckét, hogy a barátok kiválasztásánál nem a szimpátia a legfontosabb szempont, hanem hogy a kapcsolat milyen előnyökkel járhat. Sok olyan lánnyal kellett kényszerből jóban lennem, akikkel amúgy alaphelyzetben szóba se álltam volna. A bölcs gondolkodók ilyenkor azt mondják, a megoldás az, hogy elfogadjuk a másikat a hibáival együtt és minden rendben lesz. Nekem ez a módszer nem volt szimpatikus, ezért helyette próbáltam őket megváltoztatni. A baráti körömben már akkor is én töltöttem be az irányító szerepet. Én mondtam meg mikor, mit, hol és mivel játszunk. Ezen kívül a közízlést is én diktáltam. Például már akkor se szerettem a karamellát, ezért a közelemben más se ehetett olyat és elvártam, hogy ők is utálják. Ez a rendszer pedig rendkívül hatásosnak bizonyult. Cornelia alkalomadtán szóvá tette, hogy talán néha túlságosan is megpróbálom irányítani a többieket, de én soha nem érzetem így. Igen, ő volt az egyetlen, aki felszólalt, ha valami nem tetszett neki. Csak ő mert ellentmondani nekem. Emiatt sok sértődés és veszekedés alakult ki köztünk, de mindig meg tudtuk oldani, a nap végére pedig ismét puszipajtások lettünk. Apu szerint ő volt az élő lelkiismeretem.
A korkülönbség miatt, azonban sajnos egy idő után el kellett válnunk egymástól. Egy egész hétig hisztiztem, mikor megkapta a roxforti levelét. Nem akartam, hogy hónapokra elmenjen, és ne legyen ott, mikor szükségem van rá. Mindenestre bármennyire elleneztem a dolgot, neki szeptemberben el kellett utaznia Skóciába.
Az után baglyokkal tartottuk a kapcsolatot. Az akkori leveleim olyan részletesek voltak, hogy összegyűjtve akár egy naplót is lehetne belőle csinálni. Mindent leírtam, ami velem történt még a legapróbb dolgokat is. Nem szerettem azt az időszakot. Eleinte alig vártam, hogy én is a Roxfortba mehessek és gyakrabban találkozzunk. Persze abba nem gondoltam bele, hogy nekem is távol kell majd lennem az otthonomtól. Ez a korszak egészen addig tartott, amíg Cornelia el nem kezdett írni a kővé dermesztett diákokról és a Titkok kamrájáról. Ugyanis akkor kijelentettem, hogy én be nem teszem a lábamat egy ilyen életveszélyes helyre, és azt is javasoltam, hogy szöktessük meg onnan szeretett unokatestvéremet.
A szüleim és a nagyszüleim persze próbáltak megnyugtatni, hogy a Roxfort teljesen biztonságos és a magunk fajtáknak egyébként sem kell félnie ellentétben a sárvérűekkel. Ennek ellenére egész téli szünetben azon voltam, hogy meggyőzzem Corneliát, ne menjen vissza arra a szörnyű helyre. Nyilvánvalóan nem jártam sikerrel.
Szerencsére a második félév eltelt, az unokatestvérem életben maradt, elmúlt a veszély és mellesleg még a kővé dermesztetteket is sikerült meggyógyítani. Ez utóbbit még mindig felesleges intézkedésnek vélem, hisz mugli születésűekről van szó.
Ezektől a hírektől sikerült valamelyest megnyugodnom. Annyira, hogy mikor nyáron megkaptam az értesítőt, nem rendeztem akkora jelenetet. Csak megmutattam a levelet a szüleimnek és sírva bezárkóztam a szobámba. Egyáltalán nem akartam a varázslóképzőbe járni. Titkon abban reménykedtem egész tavasszal, hogy engem majd kihagynak, és nem kell elkezdenem a tanévet. Egyszerűen szerettem az addigi életemet, és nem akartam elmenni Seafordból. Többször könyörögtem, hogy otthon maradhassak az iskola helyett, de a válasz természetesen mindig „nem” volt. Azt mondták, nem tehetem tönkre a család hírnevét, hiszen minden Chesterfield Roxfortos volt. Cornelia is próbálta az ottani élet pozitív oldalát hangsúlyozni, hogy jobban érezzem magam. Augusztus elején, mikor kiderült, hogy Sirius Black kiszabadult az Azkabanból még inkább elvette a kedvemet, és ez az esemény már elég nyomós érv volt részemről, hogy miért nem akarok Roxfortos lenni. A szüleim azzal nyugtattak, hogy a hatóságok már keresik a szökött bűnözőt és pár nap alatt meg is találják majd. Mikor már hetek elteltével se került elő, meggyőztek, hogy egy frissen szabadult bűnözőnek a célja a rejtőzködés és nagyon kevés esély van rá, hogy a varázslóképző közelébe menjen.
Egy idő után feladtam a harcot, és beletörődtem, hogy el kell hagynom a szülői házat. Beletörődtem, de ettől még nem örültem neki. Az Abszol útra is teljesen durcásan mentem. Körülöttem minden velem egykorú gyerek ragyogó arccal, izgatottan futkosott, szóval eléggé kitűntem a tömegből. Az egész család elkísért a bevásárlásra és mindennel próbáltak a kedvemben járni, de azt a mosolyt, amit annyira vártak tőlem, azért se kapták meg. Helyettem az árusok virultak, amiért a szüleim pénztárcájukat nem kímélve anyagi eszközökkel próbáltak boldogabbá tenni. Kivéve egy helyen.
Az üstöknél rendeztem egy kisebb jelenetet, ugyanis nekem az arany tetszett a legjobban, és azt akartam magammal vinni az iskolába. A papíron, azonban más anyag volt feltűntetve. Mai napig nem értem, miért nem lehetett azt megvenni, mikor amennyire én tudom, a bájital minőségét egyáltalán nem befolyásolja milyen fémből készült az edény, amiben el lett készítve. Mindenestre Apa nem engedett nekem bármennyire könyörögtem. Azzal érvelt, hogy pontosan be kell tartani, ami a papírra le van írva.
A pálcaválasztást hagytuk a nap végére. Megjegyzem, az tartott a legtovább. Ollivander úrnak ugyanis nosztalgiázni támadt kedve. Részletesen elmesélte, milyen volt mikor a szüleim vettek nála először pálcát, ami lehet, hogy számukra nagyon szórakoztató volt, de engem borzasztóan untatott. Végül eljutottunk odáig, hogy hozott nekem egy bal kezes pálcát. Szerencsére nem kellett sokat válogatni, mert amit először a kezembe adott, engem választott.
Attól a tudattól, hogy nekem is van saját varázspálcám, egy fokkal jobban éreztem magam. Egészen addig, amíg Apa ki nem vette a kezemből, mondván a törvény szerint a Roxforton kívül nem varázsolhatok. Néha már igazán zavarónak találtam, hogy ilyen görcsösen ragaszkodik minden szabályhoz.
Egyáltalán nem vártam a nyár végét, sőt reméltem, hogy valami csoda folytán lelassul az idő, de sajnos ez nem történt meg. Mi több a napok példátlan gyorsasággal repültek. Eljött a rettegett szeptember. A nap elején úgy búcsúztam el a szülői háztól, mintha soha többé nem térnék vissza. El se akartam hinni, hogy nem a saját kényelmes ágyamban fogok ébredni reggelente. Elég sokat segített, mikor az állomásra érve megláttam Corneliát, aki rögtön a szárnyai alá vett. Persze találkoztam még pár másik barátnőmmel is, de az ő jelenléte sokkal többet jelentett. A peronon elbúcsúztam a szüleimtől, és igyekeztem nem sírni. Ez nem volt könnyű feladat, de sikerült száraz szemmel végigcsinálnom.
Szerencsére az elsők között sikerült felszállnunk a vonatra, így lefoglalhattunk egy üres kabint, amiben kényelmesen elfértünk Corneliánál és két másik barátnőmmel. Már az utazás megkezdése előtt rengeteg problémát vettem észre. Az üléseket nem találtam elég kényelmesnek, az ablaküveg foltos volt arról nem is beszélve, hogy egyesek folyamatosan nyitogatták az ajtót és kérdezgették, leülhetnek-e. Természetesen mindegyiket elhajtottam. Én már úgy is alig fértem el, hogy négyen voltunk bent.
Az út további része egész kellemesen telt. Cornelia elmesélte, melyik tanárról mit kell tudni és hogy miket fogunk majd tanulni. Izgalmasan hangzott, hogy végre én magam is varázsolhatok majd. Ezt a részét a dolognak nagyon vártam. Már majdnem elkezdtem élvezni a tudatot, hogy Roxfortos leszek, mikor a vonat látszólag minden ok nélkül megállt a semmi közepén. Ismét hangot adtam a felháborodásomnak vonatozás minőségével kapcsolatban. Senki nem értette, mi történik. Csak annyit érzékeltünk, hogy valaki felszállt a vonatra. Egyik barátnőnek sikerült elhallgattatnia, aki remegő hangon azt suttogta, biztosan Sirius Black az. Én is teljesen valószínűnek véltem a lehetőséget, így próbáltam meg se mukkanni, csak vártam és közben ezerszer megkérdeztem magamtól, miért nem maradtam a komfortos szobámban. A levegő lassan kihűlt, és hirtelen egy dementor tűnt fel a kabinunk ajtaja előtt. A félelemtől bénultan ültem és próbáltam olyan picire összehúzódni, amennyire csak lehetséges. Szörnyű élmény volt. Addig se volt túlzottan jó hangulatom, de a dementor még inkább rontott a helyzeten. Nagyon rossz érzés volt a közelében lenni. Soha nem éreztem hasonlót azelőtt. Szerencsére ez a látogatás nem tartott sokáig és a sötét lények hamar elhagyták a vonatunkat. A megérkezésig természetesen csak róluk tudtam beszélni. Azzal fenyegetőztem, hogy még egy ilyen incidens és hazamegyek.
Épségben megérkeztünk az állomásra, ahonnan egyenesen a kastélyba vezetett az utunk. Bevallom, elsőre engem is lenyűgözött az épület.
– Én is ilyet akarok a szobámba! - Ez volt az első reakcióm a nagyterem mennyezetét látva. Miközben azt figyeltem, majdnem sikerült is orra buknom a saját lábamban.
Elérkezett a házbeosztási ceremónia. Mindenki sutyorgott és azon tanakodott, vajon hova kerül. Nekem meg csak az járt a fejemben, milyen undorító, hogy a többiek koszos haja után nekem is fel kell vennem a beszélő fejfedőt. Persze belül engem is érdekelt, hova osztanak, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ez határozza meg a következő hét évemet, de különösebben nem vágytam egyik házba se. Így mikor a Teszlek Süveg kimondta a nevet, nem mozdult meg bennem különösebben semmi.
Természetesen egyik barátnőm se került velem egy helyre és még az unokatestvérem se lett a háztársam, így az a feladat várt rám, hogy új kapcsolatrendszert építsek ki. Ezt még a vacsora alatt el is kezdtem. A bemutatkozás részemről valahogy úgy nézett ki, hogy elmondtam a nevemet, megkérdeztem a másik nevét és hogy kik a szülei. Az lett volna a legkézenfekvőbb, ha azt kérdezem, milyen vérűek, de Apáék szerint az illetlenség és nem akartam szégyent hozni rájuk. Akiket a származásuk alapján nem tartottam méltónak, azokkal rögtön rövidre is zártam a társalgást és máshoz fordultam. Aznap este kiderült az is, hogy a birtokot dementorok fogják őrizni. Ez a tudat némiképp megnyugtatott, így legalább nem kellett attól tartanom, hogy a hírhedt bűnöző álmomban kimondja rám a gyilkos átkot.
Ez után következett a klubhelyiség felfedezése. Érdekesnek találtam a jelszavas rendszert, és hogy rajtunk kívül senki nem jöhet be hozzánk. A helyiség belső részét is pozitívan értékeltem, bár egy kicsit nagyobbra számítottam. Utána pedig megmutatták a hálószobákat. Ezen a ponton enyhén szólva megdöbbentem. Milyen zavarodott elméjű varázsló találta ki, hogy több ember aludjon egy helyen? Ezt teljességgel elfogadhatatlannak véltem, ezért rögtön szóltam is a prefektusnak és illendően, de mégis határozottan közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó másokkal osztozni. Kértem tőle egy privát szobát, Fekete tóra néző kilátással és természetesen saját fürdőszobával. A reakció a jó hosszúra sikerült kacaj után egy „nem” volt. Ezzel persze nem elégedtem meg és követeltem, hogy a felsőbb éves vigyen a ház vezetőjéhez. A professzor, azonban szintén nem adott más választ, és miután az illendő stílusról hirtelen hisztire váltottam, még le is vont tőlem pár pontot a hangnemem miatt. Mondanom se kell, hogy visszaérve nem hogy külön szoba, de túl sok szimpátia se fogadott, amiért első nap büntetést szereztem a közösségnek.
Még aznap este fogalmaztam egy felháborodott baglyot a szüleimnek, amiben leírtam a panaszaimat és könyörögtem, hogy vegyenek ki a kínzókamrából. Ezen kívül felróttam nekik, amiért nem említették, micsoda embertelen körülményeket kell majd kibírnom. Akkoriban meg mertem volna esküdni, hogy még az Azkaban is jobb hely lehet ennél az iskolánál.
A szörnyűségek, pedig nem értek véget. Reggel korán kellett kelnem, ami már alapjába véve nehéz feladat volt, főleg miután a fél éjszakát forgolódással töltöttem az ágyon. Előtte soha nem voltam különösebben időhöz kötve. Mindent akkor csináltam, mikor kedvem tartotta. Ez a rendszer, viszont hogy pontosan oda kellett érni az óra elejére, nagyon nem tetszett. Nem is beszélve arról, hogy mennyit kellett sétálni, amíg egyik helyről a másikba jutottam és mindezt könyvekkel a kezemben.
Röviden, nem indult fényesen az életem. A házban senki nem akart velem szóba állni és mindenki gúnyolódott az első esti kiborulásomon. Mi több, még többször el is játszották a jelenetet. Az eseménynek természetesen híre ment az egész évfolyamon, így mindenki azzal cukkolt, hogy megkaptam-e már a saját szobát a gyönyörű kilátással. Még azok is nevettek rajtam, akik a Roxfort előtt a barátaim voltak, sőt még rá is tettek egy lapáttal ugyanis meséltek arról, hogyan viselkedtem velük az évek alatt. Rám ragasztották a „Díva” becenevet, amit egyébként azóta is használnak. Azt is mondták, hogy a Süveg tévedett és nem is vagyok méltó a házunk hírnevéhez. Egyedül éreztem magam, és teljesen magamba fordultam. Egy idő után arra is rájöttem, hogy fölösleges baglyokat küldeni a szüleimnek, mert úgyse kapok más választ azon kívül, hogy „minden rendben lesz”. Bár ez még mindig kellemesebb volt, mint mikor a csalódottságukat fejezték ki a kirohanásom miatt és óvatosan közölték, hogy ilyet többé ne csináljak.
Az utolsó mentsváram Cornelia volt, aki próbált belém lelket önteni és az egyetlen, aki egyáltalán hajlandó volt akkoriban szóba állni velem. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha ő nincs velem. Azzal vígasztalt, hogy ne figyeljek azokra, akik engem támadnak, mert előbb-utóbb, ha találnak mást, akin nevethetnek, elfelejtenek. Ez tényleg reálisnak tűnt, de úgy döntöttem, nem várok a véletlenre.
Egy terv fogant meg briliáns elmémben. Volt egy háztársam, Violet, aki naplót vezetett. Gyakran láttam, hogy a klubhelyiségben elvonultam irkál, és senkinek nem mutatja meg a tartalmát. Egyik délután, mikor éppen a barátaival volt az udvaron, belopóztam a hálójába és elkezdtem kutatni a tárgy után. Szinte minden holmiját át kellett gyorsan túrnom mire a párnája belsejében megtaláltam a kis könyvecskét. Az után feltűnés nélkül távoztam.
Elkezdtem olvasni az irományt és rengeteg kínos információt találtam benne. Nem beszélve a helyesírásról és az olvashatatlan „h” betűjéről. Az első, akivel mindezt megosztottam, természetesen Cornelia volt, aki teljesen felháborodott a viselkedésemen. Többször szólt már, ha szerinte valami helytelen dolgot cselekedtem, de még soha nem láttam olyan dühösnek, mint amikor a naplóról beszéltem neki. Azt mondta, ha olyan gerinctelen leszek, hogy kiadom Violet féltve őrzött titkait, akkor nem áll velem szóba soha többé.
Ez a mondat elgondolkodtatott. Akkor éreztem ténylegesen, mintha a szájából a lelkiismeretem szólított volna meg. Tisztában voltam vele, hogy milyen szörnyű tett más magánéletében turkálni és ellenkező esetben nekem is nagyon rosszul esne az ilyesmi. Azonban választanom kellett. Én pedig úgy döntöttem, az én jövőm fontosabb, mint bárki érzései.
Még aznap este odamentem a klubhelyiségben tanyázó legnagyobb csoporthoz és elmondtam nekik, amiket megtudtam a lányról, illetve bizonyítékként megmutattam a naplót. Az volt az első olyan este a Roxfortban, amikor tényleg jól éreztem magam. Végre nem én voltam a téma, hanem valaki másnak a kínos titkain nevettünk. Egy kis hang ott motoszkált a fejemben, hogy az, amit csinálok, nem helyes, de az önfeledt nevetésem elnyomta.
Másnap már az egész évfolyam Violet naplójából idézett, és mindenki tudta, hogy én szereztem meg tőle. Óriási népszerűségre tettem szert rövid időn belül. Összesen két ember volt, aki nem állt velem szóba: Violet és Cornelia. Utóbbinak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Azt gondoltam, ha majd kiduzzogja magát, újra barátok leszünk, mint régen. Addig pedig élveztem az új életet.
Hihetetlen mire képes egy ilyen szaftos pletyka. Ez által sikerült beilleszkednem, és új barátokat találni. Október közepére, pedig már ismét sikerült átvennem a társaság középpontja szerepet az újonnan kiépített baráti körömben. Ténylegesen kezdtem otthon érezni magam a Roxfortban. Az örömöm, azonban nem lehetett teljes, az unokatestvérem haragja miatt. Egyik szünetben felkerestem, hogy rendezhessük a kapcsolatunkat. Nos, békülés nem lett a dologból, sőt mivel mindketten kitartottunk a saját igazunk mellett egy nagy veszekedés kerekedett belőle. Miután kifogytam az érvekből, dühömben gonosz megjegyzésekkel illettem. Egy ideig tűrte, majd az egyik sértésemen kiakadt és bosszúból olyasmit kotyogott ki, amit ő maga is megbánt később. Azt mondta, az apámra ütöttem, aki egy azkabani elítélt halálfaló. Erre én természetesen hitetlenkedve azt válaszoltam, hogy tudnék róla, ha Apa börtönben lenne. Ekkor közölte, hogy a valódi apám nem is az, akinek hiszem. A végén pedig sietve távozott. Én még hosszú órákon át azon gondolkoztam, amit mondott. Az egyik felem azzal győzködött, hogy az unokatestvérem csak dühében nem tudott mit mondani, ezért ezzel a hazugsággal állt elő. A másik azonban azt az érvet hozta fel, hogy Cornelia eddig sose állított valótlant. Persze, hogy az elsőnek akartam hinni és azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy kitaláció. A tetteimet, azonban a másik hang hajtotta, aminek következtében pennát ragadtam és leírtam az egész mesét, amit a lány állított. Mikor a bagoly elrepült az üzenettel, kicsit megbántam a dolgot és ostobának éreztem magam, amiért hittem egy ilyen képtelennek tűnő történetben. A válasz, azonban meglepett. „Otthon megbeszéljük”.
Ebből leszűrtem, hogy mégis lehet igazság abban, amit Cornelia állít. Újabb leveleket küldtem, de mindig csak azt kaptam válaszul, hogy személyesen kell ezt az ügyet megtárgyalni. Egyre jobban kezdtem aggódni és nem tudtam kiverni a fejemből a kétséget egy percre se.
Közben november végén Sirius Black valahogy bejutott az épületbe és megpróbált betörni a Kövér Dáma megrongálásával a Griffendél klubhelyiségébe. Ezen a ponton, már nem bíztam többé a dementorok hatékonyságában. Esténként alig mertem elaludni és még fényes nappal, tömegben is azt figyeltem, nem-e les rám valahonnan. Borzasztó volt az a bizonytalanság. Szívesen közöltem volna a családommal, hogy ismét tévedtek, de az unokatestvérem vallomása mellett ez az életveszélyes helyzet eltörpült.
Eljött a téli szünet, amikor a már említett módon fény derült a nagy családi titokra, amit nagyon szépen sikerült előlem elhallgatniuk.
Mindenkire haragudtam. A szüleimre, a nagyiékra, a nagybátyámra és azokra, akik tudtak a dologról, de nem közölték velem. Szinte az egész szünetet a szobámba zárkózva töltöttem és a kommunikáció az otthoniakkal veszekedésben merült ki. Már számoltam a napokat, mikor mehetek vissza az iskolába. Őszintén szólva, az a tény se zavart, hogy az épület egyáltalán nem biztonságos.
A második vonat utam a Roxfortba már teljesen más volt, mint az első. Semmi ölelés, semmi szeretetteli gesztus. Minden érzelmet mellőzve, köszönés nélkül szálltam fel a járműre és vissza se néztem.
A második félévben már egy baglyot se küldtem haza. Ők azonban állandóan üzentek. Mindegyik ugyanarra a sorsra jutott: olvasás nélkül megsemmisítettem.
Egész félévben Sirius Black volt a téma. Ha ő került szóba mindig arra gondoltam, hogy vajon az én vér szerinti apám, Claudius is meg tudna-e szökni, és ha igen vajon felkeresne? A dementorokat látva pedig az jutott eszembe, hogy ők őrizték Claudiust is. Sokszor képzeltem el, vajon annyi év elteltével hogy nézhet ki. Fájt belegondolni abba, hogy valószínűleg csak a temetése napján fogom viszont látni. Mindenestre ezekről a gondolataimról senkinek nem beszéltem. Más hamarosan mégis megtette helyettem. Violet is tudomást szerzett a valódi apám kilétéről. Állítólag a télen a szüleinek panaszkodott rólam, mire ők elmesélték ugyanazt a történetet, mint Édesanyám nekem. Nyilvánvalóan más színezettel. Valójában akkor döbbentem rá, hogy az idősebb varázslógeneráció nagy része tudhat a történetről. Valószínűleg azért nem beszélt senki róla, mert az én családomon kívül többeknek voltak halálfaló felmenői, akik közül a szerencsésebbek ki tudták magyarázni magukat és szabadon élnek, mint Anya vagy a Malfoy család, míg a másik részük halott vagy a jól ismert, nem is olyan tökéletesen védett börtönben raboskodik. A sok történet mellett, pedig az én esetem csak egy a sok közül. A másik lehetséges oknak pedig a félelmet tartottam a szüleim esetleges bosszújától.
A lány zsarolni akart engem a titokkal. Azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmondja és tönkreteszi az életemet, ha nem teszem, amit mondd. A szavai, viszont már nem tudtak megijeszteni. Ráhagytam az ügyet, mire ő minden útjába kerülőnek kinyilatkoztatta, honnan származok. Eszembe se volt tagadni a vádakat, sőt a részletekkel még én magam egészítettem ki a történetet. Nyilván nem volt ez olyan egyszerű, mint amilyennek ennyi év után leírom. Sokat szenvedtem a megvető pillantások és a hátam mögötti sutyorgások miatt, de mindezt nem mutattam. Ezúttal nem hagytam, hogy bárki csak úgy megalázzon és legyőzzön. Azt hallottam a leghatásosabb bosszú egy rosszakaró számára, ha az áldozatát a próbálkozásai ellenére boldognak látja. Én pedig meggyőzően elhitettem a világgal, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Hatásosnak is bizonyult. Őszintén szólva, az első pár hetet leszámítva nem sikerült elérnie a kívánt eredményt. A baráti köröm és azok akik gyűlöltek, nem változtak meg.
Folytathattam a már jól bevált életvitelemet. A lányokkal szinte mindenkit kibeszéltünk a háta mögött, ami kicsit legalább elterelte a figyelmemet az otthoni drámázásról. A végén pedig erre a vizsgák is rásegítettek. A sok tanulás mellett nem volt sok időm máson gondolkozni. Közben Siriust újra elkapták és újra megszökött, szóval felettébb eseménydús évet zártam.
Semmi kedvem nem volt hazamenni, még úgy sem, hogy tudtam, hetekig újra a saját ágyamban hajthatom álomra a fejemet. Londonba érve, nem voltam barátságosabb, mint mikor januárban elmentem. Tovább játszottam a sértődöttet, amitől a szüleim láthatóan szenvedtek. Nekem pedig pont az volt a célom, hogy büntessem őket, amiért ilyen helyzetbe hoztak.
Egy héttel az érkezésem után Castor nagyapa bejött a szobámba, hogy elbeszélgessen velem. Megelégelte azt, ahogy Anyáékkal bánok és elmesélte a történetet a saját szemszögéből. Felnyitotta a szememet, és rávilágított, milyen sokat is köszönhetek Apának, amiért úgy döntött, nem hagy magára minket Anyával. Elkezdtem ténylegesen más színben látni a dolgokat, és eljutottam odáig, hogy megbocsássak. Természetesen ezt nekik nem kötöttem az orrukra és nem mentem le rögtön a beszélgetés után, hogy átöleljem őket. Ez egy pár napos folyamat volt, ami alatt hagytam hogy engesztelésképpen ajándékokkal halmozzanak el. Még az arany üstöt is megakptam azzal a feltétellel, hogy csak gyakorlási célzattal használom a Bájitaltan órákon kívül. Ettől azonban Apa nem lett engedékenyebb és még mindig nem varázsolhattam otthon. A kis szépséghibától eltekintve minden jól alakult és szépen lassan kezdtem felengedni. Végül pedig újra igazi boldog család lettünk. Kivéve Corneliát. Vele, ahogy a tanév további részében, a nyáron se voltam hajlandó beszélni. Ráadásul a szüleim se látták szívesen. Aedan bácsikámmal is megszakítottuk a kapcsolatot, ugyanis feltételezhető, hogy ő beszélt a lányának arról a titokról, amit senkinek nem lett volna szabad elmondania. Az anyai ágról csak Kerran nagyapa jött át látogatóba, mi azonban nem mentünk többé hozzájuk.
Cornelia már nem volt jelen az életemben, ezért kellett keresnem magamnak egy új bizalmast, aki átveheti a helyét. A Roxfortban szerzett barátnőimből, ezért kiválasztottam egy szerencsést, akit gyakran hívtam át magunkhoz nyáron. A neve Lucienda volt, de én csak Lucy –nek hívtam. Nem hasonlított Corneliára, sokkal könnyebben manipulálható, saját személyiséggel nem rendelkező lány volt egyszóval a tökéletes legjobb barátnő, aki helyeselt bármit csináltam. Vele sokkal könnyebb feladatnak bizonyult kijönni, mint Miss. Lelkiismerettel, aki folyton azt éreztette, hogy rossz vagyok.
Őt is meghívtam, hogy jöjjön velünk a Kviddics Világkupára, ami már egy régen betervezett családi program volt. Tetszett neki az ötlet, mindent meg is beszéltünk, és már előre felkészültünk, hogy nyálcsorgatva fogjuk nézni a bolgárok helyes fogóját, Viktor Krumot. Az utolsó pillanatban, azonban Apa lemondta. Először azt hittem csak viccel. Mindig is élt-halt a kviddicsért és meg mertem volna esküdni, hogy még a halálos ágyáról is végignézte volna az izgalmasnak ígérkező meccset. Nem értettem az okát, hiszen nem volt aznapra munkája, és semmi más kifogást nem említett, amiért távol kellett volna maradnia. Mikor azt mondtam, majd elmegyek Lucy szüleivel, akkor pedig egyenesen megtiltotta, hogy a Világkupa közelébe menjek. Sose láttam még olyan furcsának és gondterheltnek, mint akkor. Anya viszont sugárzott. Mindig is nagyon jól nézett ki, de akkor minden nap ragyogtak a szemei, mint egy kisgyereknek, aki álmai játékát várja karácsony előtt. Nem tudtam mire vélni egyikük viselkedését sem, de engedelmeskedtem és otthon maradtam.
A mérkőzés napja után, mikor meg akartam nézni a Prófétában, hogy alakult az összecsapás – na jó, csak egy képet akartam látni Viktorról – meglepődve láttam a fotón szereplő sötét jegyet és a zavargás hírét. Rögtön összeállt a kép. Apa pontosan tudta, mi fog történni, ezért nem mentünk az eseményre. Megrémített az a tudat, hogy a szüleimnek közük van a történtekhez. Nem akartam tudni az egészről, ezért inkább homokba dugtam a fejem és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Nem kérdezősködtem és nem is akartam megtudni mi miért történt csak el akartam felejteni. Őszintén szólva, nem bírtam volna elviselni még egy hasonló kaliberű vallomást.
Nehéz volt újra megválni a nagy és kényelmes szobámtól, de már nem is rémített meg a tudat, hogy vissza kell mennem a Roxfortba. Sőt jól esett visszatérni a kastélyba. Az érzés pedig fokozódott, mikor Dumbledore professzor bejelentette, hogy a Trimágus tusa alkalmából a Beauxbattons és a Durmstrang egyes diákjai is velünk fognak lakni alig egy hónap múlva. Persze felmerült a kérdés, hogy ha nekik van hely, én miért is nem kaphattam külön szobát?
A vendégek személye megosztotta a véleményemet. Először is a francia libák már az első másodperctől unszimpatikusak voltak. Már mikor beléptek, akkor hosszú szidalmakba foglaltam a nevüket. A másik delegáció, azonban már sokkal rokonszenvesebb volt. Amikor pedig Viktort megláttam a tömegben, olyan erősen megszorítottam a két mellettem ülő karjait, hogy elmondásuk szerint azt hitték a következő pillanatban képes lennék tőből leszakítani. Izgatott voltam. Nem, ez a szó nem írja le teljes mértékben azt az állapotot, amit akkor éreztem. Egész este le se vettem a szememet Viktorról. Ez nem volt feltűnő, mert a lányok többsége szintén így tett.
Kicsit idegesítő lehettem akkoriban. Mindig próbáltam az összes beszélgetésben Viktorra terelni a témát és minduntalan a tökéletességét emlegettem. Sokan azt mondták, szerelmes vagyok. Ezt a vádat, azonban töretlenül tagadtam és teszem még most is. Amit én éreztem iránta, az annál jóval több volt. Tudtam, hogy mi ketten lelki társak vagyunk, és egymásnak szánt a sors. A korkülönbség meg ilyen esetekben kit érdekel?
Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Még a nevemet is be akartam dobni a Serlegbe. Gondoltam, majd mindkettőnket kiválasztanak, egymás ellen kell küzdenünk, de az életveszélyben, majd Viktor rájön, mennyire szeret, és romantikus módon megmenti az életemet. Így utólag belegondolva elég sok buktatója lett volna a tervnek, ami már akkor kútba esett, mikor a korhatárvonal megállított.
A bajnokok kihirdetésénél olyan idegesen ültem a teremben, mintha ez én sorsomról döntenének. Igazából azon izgultam, hogy ne egy csinos lánnyal kerüljön össze. Sajnos azonban a Serleg Fleurt is kiválasztotta, aki bármennyire is fáj beismerni, nem a legrondább bányarém. Cedric Diggory nevénél megkönnyebbültem. Biztos voltam benne, hogy tőlünk Warrington kerül ki győztesen, akit elég veszélyes ellenfélnek tartottam a bolgár versenyző számára. A Diggory fiút már kevésbé. Az a tény, hogy Harry Potter is bajnok lett, teljességgel felháborított. Fogalmam se volt, hogy intézte el magának a dolgot, de nagyon féltékeny voltam rá, amiért nem nekem jutott előbb eszembe. Az persze megnyugvással töltött el, hogy mindössze egy lány került be.
Onnantól kezdve nem maradt más hátra, mint reménykedni abban, hogy Viktor túléli a rá váró feladatokat. Az első próba során, mikor egy aranytojást kellett megszereznie a sárkánytól, nagyon aggódtam érte. Mondanom se kell, hogy a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel bíztattam. Ez azonban nem mindenki tetszését nyerte el. A lelátóról lefele menet ugyanis McGalagony professzor elkapott.
- Miss. Chesterfield, tájékoztatnám, hogy a versenyben iskolánkat Mr. Potter és Mr. Diggory képviselik. A jövőben legyen szíves ennek fényében szurkolni – Igen, erre tisztán emlékszem. Utána én természetesen szabadkoztam, hogy csak a nemzetközi kapcsolatok erősítése miatt bíztattam Viktort. Ez után persze arról érdeklődött, hogy akkor Fleur sárkányának miért kiabáltam azt, hogy „Fald már fel!”.
Beköszöntött a december és elérkezett a karácsonyi bál ideje. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem mentem haza Seafordba az ünnepek idején. Eszemben se volt elhagyni a Roxfortot és elszalasztani a páratlan lehetőséget. Nem vártam, hogy a bolgár fiú elhívjon, hiszen azt se tudta, hogy létezek. Egyáltalán nem ez volt a cél. Számomra a bálok hazai pályát jelentenek, ezért biztos voltam benne, hogy ha meglát a festői ruhakölteményemben táncolni, nem tud majd ellenállni és felkér. A ruha, amit a szüleimtől kaptam karácsonyi ajándék gyanánt, tényleg meseszép volt. A legszebb, amit addig viseltem. A lányok hosszú órákon keresztül segítettek, hogy minden tökéletes legyen rajtam. Az eredmény pedig egyszerűen lenyűgöző lett. Teljesen biztos voltam benne, hogy nincs olyan lény a világon, aki ettől első látásra ne szeretne belém. Sajnos azonban mégis akadt. Mégpedig pont az, akinek a csodálatos külsőmet szántam. Viktor azzal a sárvérű lánnyal, Hermione Grangerrel érkezett, aki aznap este kevésbé volt középszerű, mint általában. Tudtam, hogy sok időt töltenek együtt, de hogy együtt jelenjenek meg az már több volt a soknál! Még a mai napig biztos vagyok benne, hogy az a kis könyvmoly valamilyen erős szerelmi bájitallal vagy talán az imperius átokkal kényszerítette őt. Természetesen végig a közelében táncoltam a partneremmel, akit azért választottam a sok jelentkező közül, hogy féltékennyé tudjam tenni Viktort. Ez a terv, viszont nem jött be és biztos vagyok benne, hogy a Granger lány ördögi praktikái tehetnek róla.
A bál után még inkább elhatalmasodott rajtam a féltékenység, és ez már mindenkire kiterjedt, aki bambán, csillogó szemmel meredt a fiúra, mikor megjelent valahol. A dolog addig fajult, hogy egyszer odamentem az egyik évfolyamtársamhoz és gúnyos hangnemben mindenki szeme láttára közöltem vele mennyire ostoba, hogy azt hiszi Viktor valaha is ránézne. Racionális érveket hoztam fel az állításom bizonyítására, mint a szalmakazalra hasonlító haja, az alacsony termete, a súlyfeleslege, a sárkánypikkelyre hasonlító bőre és a fiús keze. Hihetetlenül jól esett elmondani róla a véleményemet. Addig csak feltűnés nélkül nevettünk ezeken a dolgokon Lucy –vel és többiekkel, de mindezt a szemébe mondani még felemelőbb volt. Főleg az a pillanat, mikor láttam az arcán, elismeri, hogy igazam van és vesztett. A többiek szemében ez nyilvános megalázás. Véleményem szerint pedig csupán közöltem vele a tényeket. Úgyis arra panaszkodik mindenki, hogy manapság kevés az őszinte ember, aki köntörfalazás nélkül elmondja az igazat. Ott voltam én, aki megteszi helyettük.
Hasonlóan cselekedtem a többi lánnyal, akik korban közel álltak hozzám. Leszögezem, hogy nem támadni akartam őket csak felnyitni a szemüket, hogy nem elég jók Viktorhoz. Annyira belejöttem a dologba, hogy egy idő után már azokkal is közöltem, mit gondolok róluk, akiknek semmi köze nem volt a bolgár fiúhoz. Igazán megkaphattam volna az Igazmondó Cassiopeia becenevet is. Helyette azonban egyre trágárabb jelzőket kaptam, amiket nem mondanék ki.
A hetek teltek és elérkezett a második próba ideje, aminek helyszíne a Fekete-tó volt. A lányok akkor szinte testőrökként álltak körbe és figyelték minden mozdulatomat. Utólag elárulták, hogy mindezt azért tették, nehogy kedvem támadjon beleugrani a vízbe azt várva, hogy Viktor majd hősiesen megment. Ez az őrült ötlet nekem eszembe se jutott. Bár így utólag belegondolva, kihagyott lehetőségnek tartom.
A korábbi intelmek miatt csak magamban szurkoltam a fiúnak. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne bíztassam fennhangon. Néha azért bekiabáltam egy „Hajrá Cedric!” –et, hogy mindenki boldog legyen. A francia lány ellen már nem kampányoltam, mivel láttam, hogy Viktor fejét nem csavarta el a verseny alatt.
A nem túl őszinte, de annál hangosabb bíztatásom Cedricnek, elérte a célját, hiszen holtverseny alakult ki közte és a Potter fiú között. Bűntudatom lett, mert biztos voltam benne, hogy ez a drukkolás juttatta előrébb a hugrabugost. Teljesen nyilvánvaló. Az első alkalommal Viktort bíztattam és holtversenyben első lett, másodszorra Diggoryt és ugyanaz történt. Az elméletem arra nem terjedt ki, Harry hogy került mindig az élmezőnybe. Nyilván csalt.
Rájöttem, hogy már nincs sok időm, és pár hónapon belül Viktor elhagyja az országot, ezért a tettek mezejére léptem. Addig is próbáltam felkelteni a figyelmét és nonverbálisan jelezni felé az érdeklődésemet. Például úgy, hogy ha elmentem mellette rá se néztem, hanem sértődötten elfordítottam a fejemet és úgy tettem, mintha nem törődnék vele. Valamiért nem vette az adást. Pedig ez a jel olyan egyértelmű, mit nem lehet ezen érteni?
Úgy kezdődött, hogy odavittem neki egy képet dedikálás céljából. Másodszor szintén vittem egy fotót mondván az előzőt elveszettem valahol. Harmadjára kértem egy aláírást az Édesapámnak. Negyedszerre kértem még egyet, mert rosszul írta a Caelius nevet. Mondjuk, ténylegesen lehagyta az „a” betűt. Ez után mindkét nagyapámnak, nagyinak és Anyának is dedikáltattam egyet-egyet. Lucy ekkor szólt, hogy egy kicsit már kezdek átlátszó lenni.
Újításként a folyosón néha „véletlenül” neki mentem, aztán a közelében a könyveimet kezdtem leejteni, hogy segítsen nekem felvenni. A tárgyak földre dobálását akkor hagytam abba, mikor egyszer egy iskolatársam akarta felvenni a jegyzeteimet, mire én leordítottam, hogy vegye le a mocskos kezét a dolgaimról. A legkínosabb mégis az volt, mikor megkérdeztem tőle az időt, mire ő felvilágosított, hogy éppen egy hatalmas óra alatt állunk.
Ezek a kis trükkök nem eredményeztek egy mondatnál hosszabb beszélgetést, de már azt a pár szót is öröm volt tőle hallani, amit nekem címzett.
A harmadik és egyben utolsó próba alkalmával már meg se próbáltam senkit bíztatni, de a végén a nagy aggódástól már nem bírtam türtőztetni magamat. A körülöttem ülők Diggory és Potter nevét skandálták, de én a saját kedvencemet pártoltam. Még egy fogadást is kötöttem, hogy ő lesz a Trimágus bajnok, pedig nem vagyok ezeknek a szerencsejátékoknak a híve. Az összeget sajnos elbuktam, de nagyobb öröm volt számomra, hogy a fiú élve kijutott a labirintusból.
Cedric halála engem is megrázott. Tudtam, hogy a feladatok veszélyesek, de azt nem hittem volna, hogy valaki tényleg belehal. (Megjegyzem, a tragikus eset oka is bizonyítja az elméletemet, hiszen ezúttal nem drukkoltam neki). Biztos voltam benne, hogy Harry elvesztette a józan eszét, mikor azt mondogatta, hogy Tudjukki ölte meg a fiút. A legtöbb diákhoz hasonlóan én is csak ócska pletykának tartottam az egészet. Még arról is meg voltam győződve, hogy Dumbledore professzor téved ez ügyben. Nem feltételeztem hazugságot, csak hogy túl hiszékeny.
Az év legnehezebb pillanata az volt, mikor a vendégek elbúcsúztak. Mindenen és mindenkin keresztülgázoltam, hogy utoljára beszélhessek Viktorral.
- Jó utat! – Ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni, mire ő valami köszönömszerű választ adott. Az a jelenet még mindig a legboldogabb emlékeim közé tartozik.
Hazaérve az volt az első dolgom, hogy kérleltem a szüleimet, utazzunk a nyáron Bulgáriába. Apa azonban nem úgy festett, mint aki nyaralni szeretne. Sápadt volt, a homlokán egyre több ránc jelent meg és szinte soha nem mosolyogott. Anya ezzel szemben reménnyel teli és pozitív értelemben izgatott volt. Már amikor otthon lehetett találni. Abban az időben sok időt töltött házon kívül, és konkrétan soha nem mondta el, hova megy.
A nagyszüleim is sokat aggodalmaskodtak. Velem persze senki nem közölt semmit, de kezdtem sejteni, mi állhat a háttérben. A Próféta és a közvélemény is azt az elvet képviselte, hogy Tudjukki visszatérése csak kitaláció. Én azonban egyre inkább kezdtem elhinni, hogy amit Harry állított, igaz. Ez a tudat pedig megrémített. Anya már párszor hangoztatta, mióta megtudtam az igazat, hogy nem minden úgy történt minden annak idején, ahogy azt mindenki gondolja, amit bizonyos fokig el is hiszek, de azt ne várja senki, hogy örömtáncot járjak a legveszélyesebb sötét varázsló visszatérésétől. Nem, mintha ezt a tényt otthon megerősítették volna. Szükségtelen volt. Csak rá kellett nézni Anyára. Ennek ellenére a nyilvánosság előtt továbbra is azt a nézetet osztottam, hogy mindez ostoba kitaláció.
Az a nyár hamar elszaladt. Én természetesen végig Viktorról álmodoztam és párszor meg is kérdeztem, nincs-e valamiféle csereprogram, aminek keretében oda járhatnék, ahova ő. Erre ugyanaz volt a válasz, mint a roxforti privát szobára. Egy idő után, mikor újra és újra átpörgettem a fejemben az elmúlt év eseményeit, rájöttem, hogy amit csináltam talán egy kicsit túlzás volt. Megijesztett a tény, hogy a jelenléte ennyire kifordított magamból. Megfogadtam, hogy még egyszer nem leszek ennyire bolond senki miatt.
Harmadikosként, azonban nem állt fent a veszély, hogy újra lökött tyúkként viselkedjek. Az iskola újra olyan volt, mint elsőben. Igaz, nagyon üresnek éreztem a vendégek nélkül. Még egy bizonyos fokig a franciák is hiányoztak, akiknek mindig cikiztem az akcentusukat.
Egy új Sötét Varázslatok kivédése tanárt is kaptunk, mint minden másik évben. Az elsőről kiderült, hogy vérfarkas, a másodikról hogy nem is az akinek állítja magát, a harmadik pedig egy ízlésficamos nő. Már korábban is hallottam Dolores Umbridge nevét, mikor Édesapám a munkahelyéről mesélt. Ő érdekes személyiségként írta le, de mint általában ebben az esetben is sokat szépített. A stílusa teljesen idegőrlő volt. A tanítási módszere pedig élvezhetetlenné tette az óráit. Ennek ellenére a többi professzorhoz hasonlóan vele is próbáltam kedves és tisztelettudó lenni, aminek meg is lett az eredménye: nem kaptam büntetést.
Még az első félévben egy nagy kihívás várt rám. Édesapám enyhe célzásokat tett rá, hogy már ideje lenne elkezdenem komolyan foglalkoznom a kviddiccsel. Év elején ezért jelentkeztem a házunk csapatába. A válogató napján önbizalommal és lelkesedéssel telve sétáltam a helyszínre. A barátnőim is elkísértek és egy komplett szurkolótáborként funkcionáltak. A jelentkezők nagy része egyáltalán nem hasonlított rám. Én kecses és nőies voltam, amivel eléggé kitűntem a tipikus sportoló alkatú társaim közül.
Biztos voltam benne, hogy mindenhol tökéletesen megállnám a helyemet, de végül őrzőnek jelentkeztem. Gondoltam, az jár a legkiesebb fáradtsággal. A Nimbusz 2001 –esemmel fel is repültem a gólkarikákhoz, hogy kivédjem a próbalövéseket. Előtte viszont akartam egy kis bíztatást hallani a rajongótáboromtól, ezért feléjük fordultam és vadul elkezdtem nekik integetni. A következő pillanatban fejen talált egy kvaff és az egyensúlyomat elvesztve leestem a seprűről.
A gyengélkedőn ébredtem fel és nem volt olyan porcikám, ami nem fájt. Elég nagyot sikerült zuhannom. Akkor és ott megfogadtam, hogy én még egyszer nem vagyok hajlandó kviddicspálya közelébe menni. Legalábbis játékosként. Természetesen a baleset nem az én hibám volt. Igazán jelezhettek volna érthetőbben is annál, mint „megy az első”.
Szerencsére minden csontomat beforrasztották, a fájdalom elmúlt és ismét olyan voltam, mint új koromban. A rossz akaróim persze nem hagyták annyiban a dolgot és néhányan gúnyolódtak az eseten, de nem törődtem vele. Amilyen megjegyzéseket utána tőlem kaptak, azok mellett eltörpült az ő kis jelentéktelen viccelődésük. Még örültem is, ha valaki felemlegette a témát. Legalább emlékeztetni tudtam őket, hogy ők mi mindenben tehetségtelenek.
A születésnapomra a szüleim egy naplót küldtek, ami varázslattal volt védve és csak a megfelelő jelszóval lehetett megnézni a tartalmát. Igen, anno Violet is jobban járt volna, ha mágiával ellátott füzetet használ. Lusta voltam ahhoz, hogy minden nap feljegyezzem azt a sok dolgot, ami velem történt, így másra kezdtem használni. Ez lett a hivatalos pletykaleltár. A sok szaftos információt nehéz volt mind észben tartani mindenkiről, ezért mindent, amit megtudunk azonnal beleírtunk ebbe. A jelszót csak a barátnőimnek árultam el és nekik is csak abból a célból, hogy ha tudomást szereznek valamiről, késlekedés nélkül papírra tudják vetni. Beosztottuk, hogy kinél mikor és mennyi ideig legyen. Még a mai napig használom.
Abban az évben Lucy kezdett egyre idegesítőbb lenni. Tetszett neki egy két évvel idősebb fiú, akit Justinnak hívtak. Egész nap csak róla tudott beszélni és néha rám is elfelejtett figyelni, ha meglátta valahol. Többször szóltam neki, hogy felejtse el azt a középszerű idiótát, mert úgyse veszi soha észre. Ez után kicsit lenyugodott és kevésbé feltűnően úszott a rózsaszín ködben. Nekem ennyi éppen elég is volt. Így legalább ki lehetett bírni vele a téli szünetig.
Decemberben ismét hazautaztam. Otthon azonban nem a szokásos fogadtatás várt. Valami hiányzott. Helyesebben fogalmazva valakik. Mikor a nagyszüleimet kerestem a szobájukban, a helyiséget teljesen kiürítve találtam. Minden használati tárgyuk eltűnt. Rögtön kérdőre vontam Gorryt, aki akkor a legközelebb volt hozzám, mire azt felelte, hogy nagyiék egyik nap fogták magukat és kiköltöztek a birtokról. Az előzményeket is sikerült belőle kiszednem. Kiderült, hogy amíg nem voltam otthon szinte állandóan veszekedtek Édesanyámmal és Apával, aki az ő érdekeit védte. Hogy pontosan mi volt a viták tárgya, nem derült ki.
A hírt a szüleim is megerősítették és Édesapám megnyugtatott, hogy Castor nagyapa unokatestvérének a házába költöztek, akik a tengerentúlon élnek. Okként annyit mondtak, hogy úgy érezték, egy kis levegőváltozásra van szükségük. Pontosan tudtam, hogy ez szemen szedett hazugság, de nem tettem szóvá. Mint oly’ sokszor, akkor is féltem az igazságtól.
Az ünnepek csendesen teltek nélkülük. Mindketten nagyon hiányoztak.
A családi dráma viszont kivételesen nem ért véget otthon. Alig telt el pár hét miután vége lett a téli szünetnek, és a reggelinél odajött hozzám az a személy, akivel már két éve nem váltottam egy szót sem: Cornelia. Akkor se volt túlságosan beszédes kedvében, csak ledobta elém a Reggeli Próféta aznapi számát, egy aggódó pillantást vetett rám, majd elsétált.
Teljesen ledermedtem a főcímet olvasva. A vezető hír az Azkabanból való kitörés volt. A szökött rabok listáján, pedig találtam egy nevet, aminek olvasása közben a többiek szerint hirtelen falfehér lett az arcom. Claudius Chesterfield.
Rögtön faképnél hagytam mindenkit, majd a klubhelyiségbe mentem papírt és pennát keresve. Még soha nem írtam olyan rondán, mint akkor, nem is voltam büszke magamra. Mindenféle hivatalos levélformát mellőzve leírtam, amit pár perccel azelőtt olvastam utána pedig kérdésekkel töltöttem meg az üres papírt. „Tudsz róla valamit? Szerinted meg fog keresni? Mit tegyek most?” és ehhez hasonló kérdő mondatokat fogalmaztam meg. A válasz érkezéséig pedig egyszerűen nem tudtam megnyugodni.
Édesanyám olyan nyugodt sorokkal reagált, mint mindig. Azt felelte, nem tud semmit a férfiról, vele még nem lépett kapcsolatba. Az aurorokkal ellentétben, akik átkutatták az egész birtokot érte. Próbált megnyugtatni, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj és elismételte, mennyire biztonságos az iskolánk. Nos, az utóbbival vitatkozhattam volna, de nem tettem. Azt mondogattam magamnak, hogy Claudiust talán már nem is érdeklem ennyi év után. Abban se lehettem biztos, hogy egyáltalán meg akar ismerni. Én féltem tőle, nem akartam, hogy egyik reggel arra ébredjek, az ágyam mellett áll. Nem mertem többé egyedül közlekedni. Mindig kellett, hogy legyen velem valaki, hogy biztonságban érezzem magamat. Ez nem volt nehéz, mert általában szerettem zsúfolt helyeken tölteni az időmet sok ember között. A barátnőim azzal viccelődtek, hogy Claudius úgyse merne a Roxfort közelébe menni, amíg a főinspektorunk az épületben van.
A második félévben Umbridge kitett magáért. Olyan sok rendeletet sikerült rövid időn belül beiktatnia, hogy az már tényleg nagy teljesítménynek számított. Némelyiket ostobaságnak, míg másokat hasznosnak találtam. Az utóbbiból volt kevesebb. Mindenestre nem ellenkeztem és nem adtam hangot az ellenszenvemnek se, ha valami nem tetszett. Lucy belépett a főinspektori különítménybe és engem is hívott, mondván ezzel jó pontot szerezhetünk az egyre növekvő hatalmú boszorkánynál, de nemet mondtam. A tanulás már úgy is rengeteg időmet elvette, szerettem volna megtartani a szabad óráimat. Persze hasznosnak bizonyult, hogy a legjobb barátnőm a szervezet tagja volt, ugyanis ha valakinek ártani akartam és megláttam, hogy szabályt szeg, rögtön jelentettem Lucy –nek, aki Umbridgenek továbbította az információt. Ami hiányzik ebben a nőben azok a büntetetései voltak. Felemelő élményt jelentett számomra az általam feladott személyek meggyötört arcát látni egy jó kis büntetőmunka és rendhagyó írásgyakorlat után.
Trelewney elbocsátása ténylegesen azt mutatta, ez a nő bármit megtehet. Én nem ismertem a professzort, de sokak szerint annyit értett a jósláshoz, mint én a házimunkához. Én soha nem jártam jóslástanra, nem foglalkoztatott ez a fakultatív tárgy. A tanárnő távozása ezért nem ejtett a lelkemen mély sebeket. Arra, hogy a lelki világomat felforgassa, akadt más személy.
Ki hitte volna, hogy egyszer nem lesz igazam és Lucy –nek mégis sikerül összejönnie szíve választottjával? Justin is a különítmény tagja volt és ez hozta össze őket. Mondjuk ironikus, hogy annak a nőnek a jóvoltából kerültek közelebbi kapcsolatba, aki ellenzi a fizikai kontaktust a két nem képviselői között. Megjegyzem, az előbb említett rendelettel teljes mértékben egyet is értettem. Akkor még inkább, mikor végig kellett néznem hogyan nyalják-falják egymást, mikor rajtam kívül senki nem látta őket. Az optikai kínzás mellett verbálisan is kikészítettek. Olyan csöpögős vallomásokat Édesanyám szerelmes regényeiben se olvastam. Nekem pedig ezt kellett elviselni. Egész álló nap a gerlepárral kellett múlatni az időmet. A többi barátnőm aranyosnak tartotta őket, és irigykedtek, hogy nekik még nincs barátjuk. Komolyan nem értem, mi a jó abban, ha az ember nem lát a saját szemétől ebben a felfokozott érzelmi állapotban. Elismerem, Viktor idején én is csináltam őrültségeket, de legalább nem lettem vigyorgó agyhalott inferus.
Legszívesebben a szerelmes enyelgéseik vádjával feladtam volna őket Umbridge –nél, de belegondoltam, hogy az én szavam nem lenne mérvadó két különítményessel szemben.
Év vége felé felgyorsultak az események. A különítményesek leleplezték Harry Potterék titkos alvilági klubját, Dumbledore eltűnt és helyette Umbridge lett az igazgató. Mondjuk ezt már aggasztónak találtam. Komolyan mondom arra vártam, mikor cseréli le a talárt olyan rózsaszín öltözetre, mint amit ő is viselt. Szerencsénkre nem töltötte be sokáig a posztot, év végén le is váltották és visszaállt a régi rend. Közben arra is fény derült, hogy Tudjukki tényleg visszatért. Így már nem volt kérdés, hogy a családunk életének változásainak hátterében ő áll.
Roxfort RPG
Szerző