Saulus Armstrong

SAULUS ARMSTRONG

„Aztán kilépek majd a fehér angyalcájgból
És felhúzom a szőrös patás másik jelmezt
De ne félj ez is én vagyok az őrangyalod
Ne tegyél hirtelen mozdulatot
Tudod kezemben felhúzott
Kalasnyikov ragyog” - Kispál

Alapok

jelszó || A százszorszép mindentől megóv.
teljes név || Saulus Armstrong [ Szaulusz Ámsztrong ]
becenév || Saul
nem || férfi
születési hely, idő || Skócia, Nyugat-Dunbartonshire, 1958. júl. 17.
kor || 39 év
vér || félvér
iskola ||
- 1969-76: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
- 1977-83: Griffendél Godrik Aurorképző Akadémia
évfolyam || -
szak || -
munkahely || Mágiaaügyi Minisztérium, Aurorparancsnokság
- 1978-81: gyakornok
- 1981-82: auror
- 1983-90; 1993-97: aurorkapitány

A múlt

   Az emberek sosem azt kapják, amit megérdemelnek.
   A világ tele van kegyetlen ellentmondásokkal.
   Még a seggén volt a tojáshéj, mikor elkezdte felszedegetni ezeket az összegubancolódott szálakat, de a paradoxonok sose oldódtak meg. Sőt. Egyre több és több lett belőlük. És mire felnőtt, az egész világot beszőtte az a rohadt igazságtalansággóc.
   És soha nem volt rá megoldás.
   Meg kellett őrülni bele.

1958-1969: A seprűmágnás fia

   Sosem értette, hogyan szeretheti az ő higgadt, okos apja az anyját.
   Később, sokkal később értette csak meg, hogy minden másban oly racionális apja sosem adta fel igazán, hogy megszelídítheti a költséges vásárlásokkal (amik nagyon is fájtak az apja skót vérének) és a végtelen nyugalmával, amivel tűrte a boszorkány minden szeszélyét és kirohanását. Próbálta leplezni a gyerekei elől házassága sötét magáügyeit, de időnként mégis végigvágott a házon az anyja hárpiavijjogása; zengett az egész ház, hogy megriadtak a pazar festményeken az önfeledten passzolgató kviddicsjátékosok. A feszültség náluk mindig tapintható volt. Mellonia olyankor a seprűjét ápolta, mint egy kényes házikedvencet, és nem vett tudomást a világról.
   Mindig is irigyelte a nővérétől, hogy ennyire keresztül tud nézni valami szorongatóan borzalmason, ő hosszú évekig tanulta az érzéketlenséget, míg elvadult tökéletes kis fenevaddá, és kiölt magából minden szükségtelen rezzenést. Az anyja vadította el. „Anyátoknak gyöngék az idegei, legyetek jók, gyerekek, ne okozzatok neki szomorúságot” – mondta az apjuk mindig. Gyenge idegzet? Ó, nem, az anyja nem volt beteg, azt könnyebb elviselni ép ésszel, mint hogy szánt szándékkal romlott és kegyetlen.
   Saulusnak sosem voltak illúziói a szerelemről vagy a testiségről. A házasság kénköves pokol volt a szemében. Nem szorult rá a pletykákra ahhoz, hogy tudja, mennyire velejéig romlott minden, amiben ő fogant, az anyja a dühtől egész testében reszketve, de beteges élvezettel tálalt ki mindent. Hogy a szülei rákényszerítették, hogy hozzámenjen a seprűmágnáshoz, a galleonokért, csak, hogy a köpönyegforgató, aranyvérű szülei ne jussanak koldusbotra. Hogy az apjuk megint le akart feküdni vele előző éjjel, azért ordított olyan kegyetlenül, mit is képzel, eltűri ugyan, mert hozzáköti a kikényszerített eskü, de még egyszer nem engedi magára, megkapta, amit akart, szült neki egy gyermeket, és Mellonia majdnem tökéletes, épp csak a vére piszkos, de az az apja családjának bűne. Hogy fiú is legyen, csak azért szült újra, újra tönkrement az alakja, és mennyire undorító dolog a terhesség, azt Saulus el sem tudja képzelni, de itt az eredménye, ez a kölyök, ő, ez legalább szakasztott apja, büszke lehet rá az a mugliimádó féreg.
   Az anyja teljes szívéből gyűlölte az apját.
   És őt is. Talán minden férfit gyűlölt. Talán csak azokat nem, akikkel néhány lopott éjt töltött távol a házuktól. Még csak nem is titkolta; ilyenkor az apja ivott, és bezárkózott, sötét magányt kívánt a dolgozószobájában. Látszatházasság volt az övék, az Armstrong név piedesztálján nem fért meg se válás, se megcsalás. Se a boldogtalanság. Az anyja pedig legalább idegenek előtt játszotta a szerepét, ő volt a szépséges, kiteljesült anya és a sikeres férfi múzsája. Ez a közönségnek játszott gyengédség talán még elviselhetetlenebb volt, mint a szeretetlenség. Saulus hamar meggyűlölte a családi összejöveteleket is.
   Talán épp az anyja tanította meg igazán gyűlölni. Akkoriban gyűlölt mindent. Gyűlölni felemelőbb érzés volt, mint félni, szánni vagy megértőnek lenni, és alighogy rájött erre, tíz körömmel kapaszkodott a gyűlöletbe; gyűlölte a szüleit, a nővérét, azt a tökéletes etalont, a felvágós, furcsa nevét, Saulus, a pénzt, az apja csodásan tejelő seprűgyárát; lázas, újszülött gyűlöletéből kijutott az egész világnak. Előbb-utóbb az apja is áldozatul esett ennek az érzésnek. Eleinte csodálta. Emlékszik rá, hogy kiskorában olyan akart lenni, mint ő. Az apja fontos ember volt, mindig elfoglalt a válallat ügyeivel, de nyugodt és józan; lehetett vele beszélni, meghallgatta az érveit, és elmagyarázta, ha csak kurtán is, miért nem teljesülhet a kívánsága, miért kell sietnie, miért kell az anyjával és a nővérével hármasban elkölteniük a családi ebédet, miért nem tarthat velük mégsem…
   Sokszor gondolt arra utólag, hogy az apjának könnyű volt jó embernek lennie abban a kevés időben, amit velük töltött. Azok a percek is leginkább a kviddics jegyében teltek. Akkoriban talán még Saulus is szerette a kviddicset; a Kviddics Világkupa idején összeverekedett Booték fiával, aki nem a brit nemzeti válogatottnak drukkolt. Amíg kicsi volt, a kviddicsmeccsek is tele is voltak izgalommal és az apja cirok- és nyersfa illatával. Ma is valami kesernyés vágyakozás fogja el, ha a seprűk illatát érzi.
   Saulus sose volt olyan ügyes a seprűn, mint Mellonia vagy a többi gyerek a családban. Eleinte tartott a magasságtól, az első néhány pottyanás után pedig egyenesen rettegett tőle; a megfelelési kényszer és a félelem még sutábbá tette. Amikor pedig az apja kicsit is erőltette, önkéntelen mágiája egyszerűen kettétörte a seprűt. Még csak hangos szót se szóltak rá akkor, de minden rosszra kiélezett, gyermeki érzékei megsejtették, hogy egyedül a kviddics tehette volna valakivé az apja szemében, és ezt veszítette el. Ekkor gyűlölte meg a seprűket és a családját is mindenestül. A család gyűlölete elmúlt, feszengő kívülállósággá szelídült, mikor kamaszkora múltával benőtt a feje lágya, de a kviddics gyűlölete - soha. Ő lett a tériszonyos, fintorgó, fekete bárány.
   A családi alkalmakban egyedül az volt elviselhető, ha ott volt az unokatestvére is. Nowell furcsa fiú volt. Egy évvel volt idősebb nála, de ez semmiben nem tükröződött a köztük lévő viszonyon, játékaikon meg még annyira sem. Játékaikban rendre Saulus lett a rossz. Hamar rájött, hogy rossznak lenni felszabadító. Gátlás nélkül bármit megtenni, senkinek sem engedelmeskedni még játékból is borzongatóan jó volt. Gyerekkori játékaiban mindig a gonosz győzött. Akár az életben.
   Nowellel a mugli elemin is osztoztak, mert Saulus nagynénje épp úgy ragaszkodott a mugliimádó Armstrong-tradícióhoz, mint az apja. Saulus utálta az egészet mindenestül. Ekkoriban nagyon egyet tudott érteni azokkal a mágusokkal, akik eltörölték volna a muglikat a föld színéről. Matek, bahh, pusztuljon mind! A legkínosabb az egészben a családjuk volt, az, hogy ők voltak a gazdag fiúk, akik megkapták mindenből a legjobbat, a legdrágábbat, mielőtt egyáltalán tudták volna, mire való az a mugli vacak. Furcsán öltözködtek, és furcsa tízórait hoztak magukkal, furcsa dolgokról beszéltek, furcsák voltak, esélyük sem volt a mugli gyerekeknél. És minthogy a beilleszkedés egyiküknek se ment túl fényesen (Nowellt mindig meg akarták verni, Saulus pedig mindig megvert valakit), elég jó barátok lettek. Más barátja nem is volt.
   Legpocsékabb év volt az utolsó a Roxfort előtt, mikor Nowellt már felvették. Nővérétől sok beszámolót hallott már, és hatéves kora óta az volt az egyedüli vágya, hogy ő is roxfortos diák lehessen. Abban sose kételkedett, hogy egy napon ő is megkapja levelet, hiszen számtalan mágikus galibát okozott már dühében, egy ízben fröcsögő vulkánná forralta az asztalon a levest, amikor az anyja megalázta mások előtt, és ott volt az az ominózus seprűügy is. Mégis, számtalanszor lejátszotta magában, mi van, ha őt kihagyják?
   Azt az utolsó, türelmetlen évet rengeteg olvasással töltötte. Falta a háborús, mágiatörténeti könyveket, a koboldcsaták, varázslóháborúk izgatták vérszomjas gyermekképzeletét. Még a mugli háborúk történelmébe is beleásta magát unalmában. A testnevelés órákat is elkezdte élvezni; a mugli sportokban könnyű volt kiválónak lenni, benne pedig bőven volt feszültség. Szigorú, fiatal tanára átlátta ezt, és a javára fordította; addig hajtotta, hogy ha nem szégyellt volna varázslógyerekként muglikkal versenyezni, versenysportoló is lehetett volna. A mugliirtást pedig csak addig találta vonzó opciónak, míg fel nem nőtt a gondolathoz, hogy egy rossz tanár még nem érdemel kivégzést, és a muglik között épp úgy akadnak méltók a tiszteletére, mint eltaposnivaló férgek a varázslók közt.

1969-74: Rebellis rontáskirályfi

   Elmondhatatlanul elvágyott otthonról.
   Az a tizenegyedik év hosszabb volt, mint az addigi tíz együtt véve. Mikor végre megkapta a levelet, úgy érezte magát, mint aki halálosan elfásult a gyermekéletnyi várakozásba, mire teljesült a kívánsága.
   Úgy tartják, a mágus sosem felejti el azt a pillanatot, mikor először foghatott varázspálcát a kezébe. Emlékszik arra a napra. Az apja sietett, mint mindig, sürgette a pálcakészítőt, hogy tovább, tovább, másikat… Talán az ezredik, vagy a milliomodik pálca volt az; annyira soknak tűnt, hogy félig már bele is törődött, nem készítettek olyan pálcát, ami őt kiválasztaná, nem méltó rá, hiszen oly sokszor mondott ilyet az anyja. Végül előkerült az utolsó poros doboz a bolt egyik zugából. A pálcakészítő szavai az emlékezetébe vésődtek.
   „Tizenhárom hüvelyk hosszú tölgyfa főnixtoll maggal; eléggé rugalmas. A tölgy hosszú életű, védelmező fa, aki alatta keres oltalmat a viharban, biztonságban tudhatja magát. Az igazak és bölcsek fája a tölgy, Mr. Armstrong; egy tögyfa pálcával bármire képes lehet a varázsló. Bátor kézbe való. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen pálca választotta ki Önt. ”
   Főnixtoll és tölgy; ez volt az első pálcája. Huszonegy évig kísérte minden sikerében és kudarcában.
   Nehezen telt az a nyár. Szeptember elsején az apjának nem volt ideje kivinni a King’s Crossra, és ezt külön sajnálta, mert így az anyjával kellett mennie. Az utazóládáját maga cipelte, és anyja arrogáns tündöklése mellett rá ügyet sem vetett senki. De nem ezért maradt emlékezetes ez a nap. Amikor átléptek a kilenc és háromnegyedik vágányt rejtő falon, egy lányba ütközött. Nem tartotta nagy számnak a lányokat, elvégre volt nővére, látott alsóneműt, alulöltözött női testet, tudta, milyenek a lányok, utálta is őket rendesen. Nem is kért elnézést, csak nézte barátságtalanul, dühösen, hogy mit képzel ez a lány, mért áll az útjába – de jól megnézte, miközben a másik odébb sétált a baglyával és a ládájával a szüleihez. Csak akkor kapta le róla a pillantását, mikor az anyja kajánul a fülébe sziszegett: „Cornfooték lánya. Ne is álmodj róla! Aranyvérűek, egy ilyen, mint te, szóba se jöhet... Inkább a sárvérűekkel barátkozz, apád hanyatt fog esni a boldogságtól, ha hazahozol valami piszkos vérűt. Még jobb lenne, ha egy muglit…”
   Akkor találkozott először Cassiopeia Cornfoottal.
   Náluk legalább nem volt nagy istenhozzád, egyszerűen elköszönt az anyjától, felszállt a vonatra, még jóval indulás előtt, és nem is nézett le a peronra. Nowellék fülkéjében, a másodikos hollóhátasok nagyzolását hallgatva töltötte az utazást. Erre vágyott egész addigi életében, de akkor valamiért úgy érezte, vissza kell fognia magában az izgalmat; merev arccal nézte a kastély fényeit a csónakban, míg körülötte sikoltoztak a gólyák a gyönyörűségtől.
   Nem került a Hollóhátba, mint az apja és Nowell. A Hugrabugba sem, mint a nagyapja, a nagyanyja és a nagynénje. Griffendéles lett. Minden szkepticizmusa ellenére úgy ült le a vörösbe borult asztalhoz, hogy ezentúl minden más lesz. Ez volt a nagy választóvonal. Többé nem kell Mellonia rohadt mintáinak megfelelnie, az apjának, a családjának, vagy másnak.
   Hát, ebben csalódnia kellett. A Roxfort végeláthatatlan elvárásokkal, követelésekkel és előítéletekkel várta. A tanárai a nővérét vagy az apját látták benne, a diákok többsége a seprűmágnás elkényeztetett fiát, akinek minden tankönyve vadonatúj volt, a talárján márkajel, és otthon versenyseprű várta. A griffendéles kviddicscsapat kapitánya elvárta volna, hogy kicsikarja az apja támogatását, de erre akkor se lett volna hajlandó, ha történetesen érdekli a sport. A repüléstan tanárnő tökéletes teljesítményt várt tőle; a házvezetője, aki az apját is ismerte, nemes egyszerűséggel azt, hogy ő legyen a tökéletes fiú, jó tanuló, rendes, tisztességes, a csapat lelke, és persze, szenvedélyes kviddicsjátékos, mint minden rohadt Armstrong a Roxfort történelme során.
   Ezért hát vad volt, kezelhetetlen, leszarta a tanulást, hiába vágyott rá eddig, ellébecolta a repüléstant, és mégcsak el se ment a háza mérkőzéseire, hiába. Helyette a könyvtárban kuksolt, és azt olvasta csak, ami érdekelte; csendes zugokban, áhítatosan gyakorolt minden rontást és átkot, amiről csak tudomást szerzett. Komolyabban egyedül csak a sötét varázslatok kivédése érdekelte, de azt sem szerette túlságosan, mert miközben szerinte sürgetően meg kellett volna tanulniuk két vállra fektetni a sötétmágusokat, hülye kis kákalagokkal meg bicegócokkal vacakoltak. Mágiatörténetből diáktársai megrökönyödésére már a kezdetektől majdnem végig egészen kiválóan teljesített: sok mindenről olvasott már korábban, a háborús történelemtől pedig még Binns lélekölő előadásai sem tudták elvenni a kedvét.
   Barátai, ha akadtak is ekkoriban, kevés volt a számuk… A saját háztársaival viszonylag rosszul jött ki, leginkább Nowell hollóhátas társaságához csapódott. Ide tartozott Cassiopeia Cornfoot is, akit kezdetben, mint minden aranyvérűt, utált, aztán lassan barátsággá értek kezdeti tüzes vitáik, elmélyült beszélgetéseik, közös óráik a könyvtárban, mikor nem is szóltak egymáshoz, csak olvastak fej-fej mellett. Cassiopeia széleskörű tájékozottsága sarkallta arra, hogy érdeklődni kezdjen más tudományok iránt is. Nem volt valami híres tanuló, csak azt tanulta, ami érdekelte.
   Szenvedélyesen kutatta és tanulta a varázslópárbaj, a harc, a kínzás és a gyilkosság művészetét. Utólag talán egy kicsit szégyenkezett emiatt, de gyakran szabályosan kiprovokálta az összetűzést másokkal, csak hogy párbajozhasson. (Ha másra nem volt jó a mugli iskola, arra megtanította, hogy a mugli küzdősport lehet épp olyan hatékony, sőt bizonyos esetekben akár hatékonyabb, mint a varázslópárbaj. Valamiért ez mindig jobban megbotránkoztatta tanárait, mint a változatos rontások és átkok, amelyekkel szorgalmasan gazdagította a repertoárját.) Számos véresen komoly ellenséget szerzett ekkoriban, és sok olyan diáktársát haragította magára, akiket talán nem kellett volna. Az 1970-es években már veszélyes idők jártak, de ők fiatalok voltak, vadak, vakmerők, és akkor még, ott a Roxfort falai közt minden fenyegetés öreges sápítozásnak tűnt.
   Lényegében az egész fiatalsága azzal telt el, hogy nem akart az lenni, akinek mások látták vagy akarták. Roxfortos diákkora alatt egyetlen egyszer tett valamit megfelelni akarásból: mikor Cassiopeiával a családjaikról beszélgettek, és a lány azt mondta neki, gyáva, amiért csak a saját komplexusa miatt gyűlöl valami olyan nagyszerű dolgot, mint a kviddics. Gyáva. Akkor kirohant a pályára, kitépte a seprűt valakinek a kezéből, és összeszoruló gyomrára, szédülésére való tekintet nélkül felrepült nagyon, nagyon, nagyon magasra, és megcsinálta azt a kibaszott Vronszkij-műbukást. Hetekig lábadozott a gyengélkedőn, hónapokig röhögtek rajta, és tudta, ezután soha többé nem fog félni a magastól. És soha többé senki sem veheti rá arra, hogy bizonyítsa a bátorságát. Nem azért, mert az ő bőre bánja. Azért, mert nincs mit bizonyítania.

1974-1976: Fighter

   Annak ellenére, hogy pontosan tudta, mi érdekli, sokáig fogalma sem volt, mit akar kezdeni az életével. Minden, a jövőre vonatkozó kérdésre annyit vágott rá undok hangon, kapásból, hogy nem, NEM lesz kviddicsjátékos, és nem érdekli a seprűbiznisz, egy knútot se akar a családi vállalkozásból. Aztán mikor az első pályaválasztási konzultáción a házvezetője, akinek az irodájában épp eleget járt az eltelt évek során, fásultan csak annyit mondott neki: „szóval, Armstrong, haladjunk, ha auror akar lenni, akkor bele kell húznia.” Akkor hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Az aurorság valami túl komolynak tűnt a szemében, sose gondolkodott rajta. Pedig ez volt az, amire mindvégig vágyott.
   Persze, még a házvezetője közbenjárásával sem volt egyszerű, két tárgyból javítóvizsgákra szorult, hogy részt vehessen a RAVASZ-szintű kurzusokon, és rohadtul nehéz volt behoznia a lemaradást, amit csak a saját slendriánságának köszönhetett. De az utolsó két évben keményen dolgozott, és sokat köszönhetett Cassiopeia támogatásának, akivel a Vronszkij-eset után egy darabig nem beszéltek, de mikor szüksége volt rá, kérés és szó nélkül leült mellé, és ismételt vele. Mindenki más segítségét talán szégyellte volna, de vele annyira közel álltak egymáshoz, hogy az nem igényelt szavakat. Nem ömlesztették egymásra az élettörténetetüket, de ismerték a másik minden rezzenését.
   Nem nagyon vette észre, hogy az a kötelék, ami köztük van, túlmutat a barátságon, bajtársiasságon. Ő sose foglalkozott a lányokkal úgy igazán. Félreértés ne essék, a fiúkkal sem; Nowellről akkortájt derült ki, hogy a másik csapatban játszik (és ezt sikerült olyan diszkréten intéznie, hogy csak az egész Roxfort tudott róla; Saulusnak akkor be kellett törnie jó néhány orrot Nowell becsülete érdekében). Vérbőbb napjain megakadt a pillantása egy-egy lengébb öltözetű lányon, de alighanem az otthon tapasztalt férfi-nő kapcsolati modell hatására nem lovallta bele magát különösebben a témába. A szexuális feszültségre épp olyan jó gyógyír volt az edzés és a bajkeverés, mint bármi másra. Jóformán vak lett az érzésekre.
   Így aztán, mikor egy könyvtárazásuk alkalmával a szűkszavú, megfontolt Cassiopeia minden átmenet nélkül felpattant, és üvöltözni kezdett vele a katalógusról meg a rosszul visszavitt könyvekről meg arról, hogy a mágiatörténet jegyzete szart sem ér… nem értette a dolgot. Azért mindketten büntetőmunkát kaptak rendbontásért, Cassiopeiának talán ez volt az első és egyetlen, neki a számolatlanul sokmilliomodik. Valami undok bestiák ólját kellett kitakarítaniuk, némán füstölögve dolgoztak egymás mellett, bűzlöttek és trágyalében meg sárban tapicskoltak; ott estek egymásnak. Jobban mondva, a lány leteperte, ő meg nem tiltakozott elég hatékonyan, és onnantól kezdve ment minden a maga útján.
   Aznap idézte meg élete első patrónusát. Macskabagoly alakját öltötte, akárcsak később Cassiopeia animágusként.
   A környezetük számára nem változott semmi. Egyikük sem volt olyan, hogy kirakatba tegye a magánéletét. Talán csak a pillantásukban változott meg valami, az egymás iránti gesztusaik színezetében. Saulusnak épp olyan természetes volt, hogy ez így lesz mindig, mint a londoni köd. Mikor megtudta, hogy Cassiopeiát eljegyezték a szülei egy hozzá illő, aranyvérű ficsúrral, kirántották alóla a talajt. Szó nélkül szakított vele, és kerülte, mint a pestist. Miért nem tagadta meg a családja döntését? Egyszerűnek és magától értetődő lépésnek látta a vére ellen fordulást, hiszen ebben élt évek óta. Legalábbis úgy hitte. De közben mindvégig mögötte volt a rokonok támogatása.

1976-1985: Kőkemény kadét

   Az utolsó évben épp olyan hevesen kívánta, hogy távozáshasson, mint korábban azt, hogy felvegyék. Az aurorképzőhöz végül nem lettek meg az eredményei, két tárgyból is elmaradt eggyel az elvárt szinttől. Az apja intézte el neki, hogy mégis felvegyék, anélkül, hogy kérte volna; ismét a család egyengette az útját. Gyűlölte őket érte. De eldobni, amire vágyott, bárhogy is kapta meg? Nem, arra nem volt képes. Beiratkozott.
   Nem volt könnyű dolga. Sokszor mondják, hogy az embernek a főiskolai évei a legszebbek. Neki az akadémia évei sötét évek voltak. Magányos, keserves évek, tele megfelelni akarással, miközben dúlt a háború; rokonok, barátok haltak meg körülötte nap mint nap. Nem egy tanára viseltetett iránta ellenszenvvel és előítéletekkel, de a tudat, hogy csak az apja pénze nyomta be a helyére, makaccsá és küzdővé tette. Meg kellett mutatnia nekik, hogy igenis megérdemli a helyét. Akkor nyújtott életében először igazán kiemelkedő teljesítményt. Évfolyamelső volt, és másodévesként már gyakornokként dolgozhatott az aurorparancsnokságon, szükségük is volt mindenkire, mert ekkor már dúlt a háború. A kemény munka segített felejteni.
   Az első bevetésén, amin gyakornokként vett részt, majdnem ott hagyta a fogát. A mentora mással volt halálosan elfoglalva, nem maradt, aki védje az ő kezdő seggét, és az egyetlen szerencséje, hogy a halálfaló, először csíkokra akarta szaggatni ahelyett, hogy a másvilágra küldte volna. Végül kihúzták a bajból, de komolyan megrendült az önbizalmában. A bőrén tapasztalta meg, mennyire szart sem ér az ő évfolyamelsői tudása a valóságban.
   Ezután jószerivel hajszolta az alkalmat, hogy terepen tanulhasson, elsőkézből, tapasztalt auroroktól. Ekkor figyelt fel rá Rémszem Mordon, akinek megtetszett az elvetemültsége, bár öngyilkos forrófejűségét keményen kritizálta. Az a szerencse érte, hogy a legjobbak legjobbjától tanulhatott, mielőtt az nyugdíjba vonult volna. Az öreg tanításai nélkül alighanem rövid életű auror lett volna, de így lehetősége nyílt elitté válni.
   Az akadémia alatt kevés magánéletet élt, nemigen voltak barátai. Szórakozni csak Nowell hurcolta el magával időnként. Ilyen alkalmakkor sokat és olcsó alkoholt ittak, mugli drogokkal és tudatmódosító főzetekkel játszottak, névtelen numerákat, arctalan muglikat szedtek fel, aztán másnap azt sem tudták, hol vannak. Remélték, hogy megérik egyáltalán, hogy a rákövetkező nap is másnaposak lehessenek.

1980-1990: Az egyetlen

   Cassiopeiával huszonkét évesen találkozott újra, egy esős délutánon, mikor mindketten bőrig áztak az utcán, és ott ordítoztak egymással, felhánytorgatva mindent a másiknak. Akkor tudta meg, hogy a lány végül nem ment hozzá a kiszemelt aranyatfingó jampechez. Azon bőrig ázottan, farmerben és utcai talárban esküdtek meg. Meggondolatlanság volt, nem vallott rájuk, és csúnyán megbánhatták volna. De Saulus patrónusát évtizedekig az a didergő esküvés, az az esőízű, fázós, belemosolygós csók táplálta a szorult helyzetekben, a vad kézszorítás, és az a mondat… a tudat, hogy Cass az övé. Az ő felesége. Mindhalálig.
   Tíz év… tíz év jóban és rosszban, boldogságban, betegségben. Hány évük volt igazán boldog? Hat? Három? Vagy csak az az egyetlen egy, amíg szabadon, múlt és jövő nélkül éltek? Amikor a holnap még nem ígért semmit, és elég volt a ma teljessége…
   A közös életük nem volt egyszerű. Még hátra volt az egyetemből néhány év; Cass medimágusnak tanult. A szülei eleinte megállás nélkül zaklatták őket, követelve, hogy bontsák fel a frigyet: Cassiopeia veszélybe sodorta magát azzal, hogy nem aranyvérűt választott. Aztán a háború végetért, és Cornfooték beletörődtek, sőt csaknem versengtek Saulus apjával, hogy ki támogatja bőkezűbben a fiatalokat. Saulus azonban elzárkózott az apja támogatásától. Amikor az apja házat vásárolt nekik a bérelt lakás helyett, annyira feldühödött, hogy évekig nem beszéltek. Cass megértette, mennyire fontos neki, a gazdag fiúnak, hogy végre a maga lábán álljon, és bontatlan borítékban küldte vissza Cornfooték támogatását. Cassnél csodásabb nő nem járt ezen a földön.
   Minden kövét együtt akarták felrakni annak a háznak, ami majd az otthonuk lesz. A skóciai telket is csak nagynénje közbenjárásával fogadták el. Néhány hónap múlva már bent laktak, egyetlen szobában, padlóra vetett matracon. Máguscsaládból valók mindketten, pontosan tudták, mekkora ereje van a varázslók házában lakozó mágiának. Öt évbe telt teljesen befejezni, de tökéletes lett minden szeglete. Cassiopeia kutatni akart az egyetem után, így hát bájitallabort is építettek, üvegházat, aztán, mikor huszonévesen, végzősként már gyereket terveztek, akkor külön kis birodalmat teremtettek a trónörökösnek, tele titkos zugokkal, mesével, varázslattal. Sokat ugratták egymást, hogy a gyerek biztosan vérmániás lesz, és kviddicsrajongó, ki se lehet majd tépni a kezéből a nagyapja játékseprűit…
   Mikor öthónaposan Cass elvetélt, az olyan volt, mintha végérvényesen elvágtak volna valamit. Persze, ott volt a gyógyítók ígérete, hogy még annyi gyerekük lehet, amennyit csak akarnak, és különben is, lefoglalta őket más, a diploma, az első munkahely; a gyerekszobát elzárták, mintha sose lett volna, és nem beszéltek róla. Mindketten kiváló minősítéssel végeztek, Saulust eredményeinek megfelelően aurorkapitánnyá léptette elő a parancsnokság, ahol egész tanulóideje alatt már dolgozott, Cass pedig ösztöndíjat kapott a mágia határaival kapcsolatos kutatásaira.
   Akkoriban a lány olyan volt, mint valami lázas beteg, aludni sem akart, minden percét a laborban töltötte, így csöppent bele Saulus. Cserébe, hogy felesége pihenjen végre, elvégzett néhány apró-cseprő feladatot, néhány hónap után pedig már minden szabadidejében Cass keze alá dolgozott, mint asszisztense. A boszorkány fanatikus tudásvágya, mint annyiszor, most is teljesen magával ragadta. Boldogok voltak, ugyanabban a tűzben égtek, semmi más nem számított, a hálószobába csak néhány órácskát hunyni jártak, a közös gyermeket látszólag elfeledték. Az a kutatás… Úgy érezték, fontosat, maradandót alkotnak, ők fogják megváltani a világot. Ezek az eredmények mindent megváltoztatnak majd.
   Egy alkalommal munka előtt még be kellett volna állítania néhány tesztet. Megígérte, de megfeledkezett róla. Cass játékos rivallót küldött neki a minisztériumba, elpanaszolva, hogy most tönkretette aznapi nap munkaütemét. Utólag sokszor végiggondolta, hogyha megcsinálta volna azokat a nyomorult bájitalokat, a baleset nem történt volna meg. A labor felrobbant. Cassiopeia túlélte ugyan, de a mágikus robbanás próbára tette a gyógyítókat. Soha többé nem állhatott lábra, és ami talán ennél is szörnyűbb: elveszítette a varázserejét.
   Tökéletes életük pokollá változott. Hiába szerette változatlanul, hiába adta volna fel a karrierjét, hogy ápolhassa, Cass keserűsége megmérgezte a kapcsolatukat. Lehetett bármilyen jó hozzá, Cass gyűlölt maga körül mindent. A lábadozás hónapjai alatt nagyon megváltozott. A kutatás félbemaradt. Szomorú, kegyetlen időszak volt ez. Saulusnak a munka nem csupán vigasz volt, hanem lélegzet, boldogtalan agressziójának szabad célpontja. Minden keserűségét és tehetetlen dühét a gonosz üldözésébe temette. Elhivatott, keménykezű és praktikusan kegyetlen auror volt, de elindult afelé, hogy vérszomjas megszállott legyen.

1990-93: Tébolyult árnyék

   A sok közös, keserű év után talán az utolsó volt a legkevésbé nyomorúságos. Úgy tűnt, felesége újra élvezni kezdi az életet, sokat játszott a kutyával, amit az évfordulójukra kapott. Esténként hosszú sétákra indultak együtt. Saulus ezekben a hónapokban nagyon hitt a csodában.
   Aztán egy este bevetés után…
   A lángoló ház – az a kép kitörölhetetlen. A ház jelképezett mindent, ami fontos volt számára. Be akart rohanni, de visszatartották, kollégák, barátok, fogalma sincs, ki. Tehetetlenül nézte, ahogy ég. A felesége gyújtotta magára. Nem akarta elhinni. Nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot, hónapokig nyomozott, a szakértők sem mondtak mást, mégis… hiszen Cassben alig maradt valamennyi mágia… varázstalan tűz pedig nem lett volna képes megölni a boszorkányt, ahogy a házat sem pusztította el egészen. Cass végzett magával. Szánt szándékkal hagyta el őt.
   Ezt nem lehetett elviselni ép ésszel. Mellonia elintézte neki a temetést, tárgyalt Cornfootékkal, akik az arcába fröcsögték, hogy az ő hibája, ő ölte meg. A temetés… mintha ködben botladozott volna a sírig. Aznap éjjel komolyan fontolgatta, hogy véget vet az életének. Néhány nap múlva, sötét újhold idején feltörte a Cornfoot-kriptát, és ellopta Cass hamvait. Nem tudta elviselni, hogy az ő sírboltjukban nyugodjon. Nem tartozik hozzájuk, Cass az övé, az ő átka, és az ő átokverte házuk romjai alatt fog nyugodni… Nem tudott többé ránézni arra a házra, de nem volt képes eladni sem. A hamu és az üszkös falak alatt ott volt egy élet, a kutatások, amik megváltoztathatták volna a világot, egy gyermek, az ő gyermekük… Egy érzés, ami soha többé nem lesz képes felmelegíteni a szívét. Lezárta a telket, magas, vaskos falakat húzott köré tiszta mágiából, és hagyta, hogy a hollóké legyen, de még azok is elkerülték. Benőtte a gyom, az üvegházból szökött korcsok. Ide ásta le az hamvvedret.
   Mintha tejüveg fedte volna az egész világot.
   Nowell megpróbálta kirángatni a rettentő apátiából, elvitte az ostoba kviddicsklubjának ostoba meccseire, ólálkára vadászni. De csak akkor tért magához, mikor végre újra dolgozhatott.
   Az adrenalin, a vérgőz, mások kínja átmosta az ereit, és kitisztította az elméjét. Ezerszeresen megbosszulta minden keservét bárkin, aki csak a közelébe került. Sorozatos túlkapások, hivatali erőszak, szükségtelenül még terepen meggyilkolt gyanúsítottak jelezték az útját mindenfelé. Statisztikáit néhány hónap alatt megduplázta. Visszament a házhoz, és fehér rózsabokrot ültetett a földhányásra, hogy később megtalálja. Neki is itt kell nyugodnia egy napon. De nem most. Addig még számtalan rohadékot pokolra kell küldenie.
   A tölgypálca nem sokkal Cass halála után ment tönkre egy bevetésben. Furcsán könnyedén hasadt szét a betalált átok nyomán. Mintha nem is a mágia törte volna darabokra, hanem a pálca döntött úgy, hogy nem szolgálja őt tovább, minthogy elhagyta őt a bölcsesség, és egyre inkább apró, torz darabokra hasadt a szemében az igazság is. Nem lehetett megmenteni.
   „Juharfa, csaknem tizennégy hüvelyk, sárkány-szívizomhúr maggal, kimondottan merev. Erős pálca.” A pálcakészítő pillantásán látszott, hogy még ha hisz is abban, hogy a pálcák közt nem léteznek eredendően jók vagy gonoszak, a választása ezzel megpecsételte a juharpálca sorsát.
   Gyászára való tekintettel és kiváló minősítései miatt sokáig elnézték neki a szabálysértéseket. A parancsnokság szabadságra akarta küldeni, pedig nem volt szüksége pihenésre, a munka volt egyedüli gyógyír minden sebére. Nem volt mit féltenie, nem volt elég kilátástalan helyzet, elég veszedelmes ellenfél számára. Titkon talán kereste és hívta a halált, de az nem jött el érte. Sorban hullottak azok, akiknek a nyomába vetette magát. Egy hónapos kényszerszabadságra küldték, ő pedig eltűnt, és három évig elő sem került.
   A Balkánra indult. Azok, akik úgy tartották, a Sötét Nagyúr szelleme még bóklászik ezen a világon, Albániát suttogták. Magának sem vallotta be igazán, tényleg a Nagyúrt kereste? Azok után, amennyi vért és pusztulást látott ő fiatalon, nehéz volt elhinni, hogy porrá tört világunkat egy szaros kölyök mentette meg. De Albániában csak suttogás volt, sötét árnyak, és folytonos polgárháború. Kutatott, de nem jutott semmire. A baljós előjelek, amelyek másoknak megmutatták magukat, őt elkerülték. Aztán mégis itt ragadt, belekeveredett az ottani feketemágusok gerillaharcaiba. Nem az ideológia vezette önkéntesként a rendfenntartók oldalára, csupán a vérszomj. Lehet, hogy semmivel se volt jobb azoknál, akiket üldözött. De akkor a legkevésbé sem érdekelte. Nem volt fekete és fehér, minden tompa volt, szürke, csak a vér színe volt vörös.
   Könnyű lett volna közel engedni magához olyanokat, akikkel hosszú hónapokon át megállás nélkül együtt élt, evett, aludt, ölt – mégsem ment. Nem volt köze a világhoz; éjjel ölt, nappal a feleségéről álmodott nyitott, üveges szemmel. Élőhalott életet élt. Volt ott egy boszorkány, egy helyi kuruzslóasszony, akit talán épp ez a keserű sötétség vonzott benne. A nyers elutasítás ellenére törődött vele, bájitalaival elhalványította a sebhelyeket, és megosztotta vele a fekhelyét. Sokat ivott akkoriban. A csók keserű volt, és a kuruzsló teste épp csak a bőrére száradt vérmocskot törölte le, végig Cassiopeia nevét dúdolta minden dobbanás. Olyan mindegy volt, hogy lefekszik-e mással, vagy sem. Az csak hús. Az ő hitvese… abból sosem lesz még egy.
   A kuruzslónőtől kapta az átokűző rózsafüzért is, bár akkor egyszerűen csak bedobta a ládájába. Nem, az emberek egyszerűen semmit nem tudtak jelenteni a számára.

1993-: Vérszomjas megszállott

   1993-ban tért vissza a szigetekre, egy gyökerestül megváltozott emberként.
   Nem érdekelte semmi, csak a munka. Az önbíráskodás elrettentő példája lett ő: túlkapások miatt többszöri fegyelmi tárgyalásra utasították, de mindig sikerült megúsznia. Féltek tőle, az aurorparancsnok talán csak azért nem szabadult meg tőle, mert ahhoz túl jó volt: a kamikaze munkastílusára szükség volt, a sötét erők mozgolódtak. Viszonylag kevés embert juttatott az Azkabanba, mivel a legtöbben, akikre vadászott, nem érték meg a börtönt. Nem lett túl népszerű a sötét családok körében. Az aranyvérű pedig neki már félig sötét volt.
   Az egyik halálfaló fattyát végül sikerült puszta balesetből halálra kínoznia kihallgatás közben, mert úgy vélte, fontos információt rejteget a gyerek, és élet múlhat rajta. A főnökének sikerült eltusolnia az ügyet, de belevésődött a kép, az élettelen, halálra sebzett gyerek, ahogy lecsuklik a földre… és az anyja rikácsolása, az átok, amit őrá mondott ki, amiért megölte a kölykét… aznap pokolian leitta magát, utoljára életében. Aztán túllépett ezen is, letisztult, konklúzióvá érett benne az igazság: Gonosz. Velejéig rossz, és a pokolra fog kerülni. De erre szüksége van a világnak. Abból a gyerekből ugyanolyan szörnyeteg lett volna, mint az apja. Ebbe a meggyőződésbe temette el a bűntudatot és a józan ítélőképességet.
   A fojtogató érzés, ami a halálfalószuka pálca nélkül kimondott átka után maradt, nem múlt el. Talán nem is volt más, csak a lelkiismerete, de kegyetlenül kínozta, sötét árnyak üldözték, paranoiája elhatalmasodott rajta. Ekkor került elő valahogy, szinte véletlenül a balkáni kuruzslónő olvasója. És azóta le se szedte a csuklójáról.
   1994-ben visszatért a Nagyúr, bár akkor sokan tagadták. Saulus nem tartozott közéjük. A Főnix Rendjének megalakulása iránt eleinte érdeklődött, de Dumbledore nem bízott meg benne, ő maga pedig túl lassúnak és puhának találta ténykedésüket.
   Nowellel eltávolodtak egymástól, unokatestvére visszatért Skóciába, és boldogan élt, akárcsak mintaéletet élő nővére, Mellonia. Mellonia családját elviselni sem tudta, olyan szörnyen irigyelte tőle a házasságát és a gyermekeiket. Azon a néhány családi összejövetelen, amin még megjelent, borzalmasan lerészegedett, és botrányt csinált. Aztán ennek véget kellett vetni. A háború megkezdésével már csak a küzdelemnek élt, bő egy éve nem is nagyon látta a rokonait. Pedig féltenie illene őket: Nowell egy mugliszármazékkal él együtt, Mellonia sem adta sokkal feljebb.
   Kis sógorával, Cass fiatal öccsével azonban szoros kapcsolatot ápol, és bár jó ideje nem találkoztak, rendszeresen ír neki, és a fiú mindenben számíthat rá. A család természetesen tiltja tőle, és ő sem látja egészen jónak, hogy beleavatkozzon az életébe, de kétségtelenül törődik a fiúval. A rossz nyelvek már azt is megkockáztatják, hogy túlságosan… amiről, persze, szó sincs. A gyerek későn jött ivadék, alig idősebb, mint a Cass-szel közös gyermekük lenne, és annyira hasonlít a nővérére… Ezt látja benne, ilyen prózai oka van a gyengédségnek.
   1997-ben, Mirol miniszterré iktatása napján, ahogy az várható volt, szép hivatalos keretek közt felmondtak neki; eredeti terveik szerint természetesen le is tartóztatták volna, és alighanem kifordítják a bőréből, de ő másképp gondolta, s minthogy látta ezt előre, sikerült meglépnie.
   Néhány hónapig céltalanul kóborolt, halálfalókra vadászva. Aztán hosszú megfigyelés után betört egy volt kollégája, Alan Brodowski félintelligens, de hű halálfaló-szimpatizáns auror lakására. Miután Imperius átokkal kombinált háziőrizet alá helyezte a férfit, ellopta a személyazonosságát, és százfűlé-főzet álcája alatt végre folytathatta ténykedését az új minisztériumban. Így telnek a napjai, immáron három hónapja.
   Az ilyen játékokat, persze, nem lehet sokáig húzni…

   Jellem

   A szükséges rossz.
   A munkájának él, és kétségtelenül jó benne, de ez főleg azért van, mert kitölti minden gondolatát az üldözés, elkapás, kivégzés. A hivatástudata pumpálja a vérét, és mint az elvakult fanatikusok, nem ismer félelmet, vakmerően és eszelősen él. Viszonylag kevés embert juttatott az Azkabanba, mivel az ő prédáinak többsége nem érte meg a börtönt.
   Önsorsrontó, rögeszmés, agresszív világboldogító. Nagyon radikális elveket vall, mélyen megveti az aranyvérmizériát, szívből gyűlöli Voldemortot és kutyáit. A fekete mágia inkvizíciós üldözése során azonban maga is gyakran nyúlt mocskos eszközökhöz, így a határ jócskán elmosódott. Nincs lelkiismerete, nem aggasztja, hogy esetleg ártatlanokat kínoz meg, ha ő bennük a sötét erők csíráit látja. A halálfalók gyermekei pedig számára pici halálfalókezdemények.
   Az önítélkezés a specialitása, hivatali túlkapások miatt többször megrótták. Halálfalók vagy gyanúsítottak családjával szemben nem ismeri az emberi jogokat, gyerekeket, feleségeket kínzott és zaklatott kihallgatás címszava alatt. Ezeket az eseteket a profizmusa és nagyon jó hivatali minősítései miatt megúszta ugyan, de nem is szerzett vele magának közönségdíjat.
   Egyenes, szókimondó természet, akár egy tőrdöfés, nem igazán erőssége a színjátszás, alakoskodás, és egyszer alighanem pont ez lesz a veszte. De a manipulációhoz nagyon is ért.
   Némiképp szexista, de akár úgy is mondhatnánk, hogy egy ideje falramászik a nőktől. Önmegtartóztató magatartása abszolút belülről fakad. Igazság szerint egy rövid, főiskolás korabeli időszakot leszámítva sosem élt kicsapongó életet, de jelenlegi életstílusa kimondottan puritán, már-már nem is emberi. Azt is lehetne rá mondani, zsugori skót, de igazából csak nem ételben, italban és léha nőszemélyekben méri az élet értékét. Egyébiránt pedig, ha sokat iszik, kimondottan kifordul magából – ezért inkább nem teszi.
   Családját évek óta elhanyagolja, egyedül elhunyt hitvese fiatalkorú öccsével szemben mutat valamennyi törődést, de ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy próbálja kemény kézzel felkészíteni az életre, hogy meg tudja védeni magát. Nem igazán vannak kapcsolatai, kollegáit csak megfigyeléseiből ismeri (elég jól, egyébként), de nem barátkozott velük össze. Egyetlen gyerekkori barátjával is rég eltávolodtak már egymástól. A rokonokkal esetlegesen kötelesség szintjén tart kapcsolatot, évente néhányszor találkozik velük valami családi összejövetelen.
   Domináns jellem, nem ismer el más véleményt, akaratot a magáén kívül, csökönyös, szófukar, a szociális interakciói elég fejletlenek. Megszokta, hogy beosztásának hála egyedül dolgozik és egyedül él, magányos farkas, képtelen lenne bárkihez alkalmazkodni. Sose volt igazi csapatjátékos, minden társaságban ő volt a csendes őrült. Egyedül a túlélési alkalmasság, a párbajtechnika, a tapasztalat jelent a szemében tekintélyt, lenézi az elméleti tudósokat, kviddicssztárokat, akiket ki lehetne belezni gond nélkül egy sötét sikátorban.
   Paranoid, minden emberben a lehető legrosszabbat keresi és látja meg, az összeesküvés elméletek híve. Értékrendje észrevétlenül kiüresedett. Elviselhetetlenül cinikus. Már nem gyászol, minden fájdalmat elzárt és megsemmisített magában a saját érdekében. Többször került közel az öngyilkosság gondolatához, végül megfogadta, hogy az életét a Sötét Erők üldözésének szolgálatába állítja, és nem hajlandó meghalni, amíg valaki meg nem öli.
   Titkon élvezetet lel mások kínzásában, félelmében és kiszolgáltatottságában, de ez nem volt mindig így, és ma is teljes erővel hiszi, hogy szükséges minden, amit tesz, és nincs más választása.
   Babonás, máig érzi magán a rá kimondott átkot.
   Az élet dörzsöltté és kíméletlenné tette, és vakmerő, makacs, eltántoríthatatlan, mint a faltörő kos. Veszélyes ellenfél.

   Apróságok

mindig ||
- edzés
- adrenalin, veszély
- vér, kínzás, ölés
- skót öntudat
- gyömbéres gyík
- tea
- harc mindhalálig
- a munkája
- a kutyája
- a kissógora
soha ||
- halálfalók és fattyaik
- aranyvérűek
- „túl kell lépned rajta, ő is ezt akarná”
- tehetetlenség
- kviddicsmánia, arrrghh
- álomital, altató
- alkoholmámor
- Szent Mungo, gyógyítók
dementorok || A lángoló ház, később az üszkös romok. Felesége földi maradványai a Szent Mungo azonosító termében. Az a pillanat, mikor az ölében vitte ki a felrobbant bájitallaborból az ő ájult, roncsolt testét. A gyógyító szavai, aki közölte, hogy Cass egészsége soha nem lesz már a régi. Számtalan nyomorult perc az utolsó évekből, mikor veszekedtek, vagy amikor nem volt elég türelmes, nem volt elég szelíd… Cassiopeia néhány kegyetlenebb, vádló szava mindmáig visszacseng és irtózatos bűntudattal gyötri.
mumus || Betegágy, bájitaltól bűzlő üvegcsék, mentaszín taláros, joviális arcú medimágusok; önmaga nagybetegen, viaszssárga arccal, lesoványodva egy ispotálybeli ágyhoz láncolva, magatehetetlenül és kiszolgáltatva a lassú, méltatlan halálnak.
Edevis tükre || Halott Voldemort. Minél több halott halálfaló, lehetőleg írmagjuk is kiirtva. A boldogságra már nincs lehetősége, ezért beéri azzal is, hogy minél több poklot kíván a kárhozottak életébe. Néha azért feldereng a háttérben Cassiopeia hívogató, fényes arca, abból az időkből, mikor még boldog volt és egészséges, és az ő ragyogása elfedi a véres ábrándokat; olyankor úgy érzi, nem is akar semmit, csak utána menni, és vele lenni, ha csak reménység is van rá… Igen, néha határozottan meg akar halni.
százfűlé-főzet || Ózonillatú, viszkózus tejfehér, orvosságkeserű.
titkok ||
- hisz egy rá kimondott átokban
- feleségét mégsem temettette a Cornfoot-kriptába, mint azt a családja kívánta
- sosem mondta el senkinek, mivel töltötte azt a három kimaradt évet
- használta már mindhárom főbenjáró átkot, nem is egyszer
- voltaképpen nagyon is élvezi, amit csinál
rossz szokás ||
- előbb átkoz, mint kérdez
- családi összejöveteleken is mintát vesz a menüből, és méregindikátor főzettel kezeli evés előtt
- mindenkit szúrósan méreget, előbb világítja át őket a pillantásával, mint hogy köszönne
- laposüvegből iszogat, akárcsak Mordon
- láncdohányos
- pálcával a kezében, és roppantul felületesen alszik

   A család

apa || Taddeus Armstrong, félvér, 66
anya || Caecily d’Mage, aranyvérű, 68
testvérek || Mellonia, 48
családi állapot || özvegy (∞ Cassiopeia Cornfoot † 1990)
állatok || Perenne, az a kilencéves skót juhász, akit még Cassiopeiának vett egy évfordulójukra. Nem gondolta, hogy túléli a gazdája halálát, és sokszor próbálta áthárítani másra a gondozását, de a szeszélyes, érzékeny szuka ragaszkodott hozzá. Baglyot tartani annak idején nem engedte az apja, később már nem is vágyott rá, levélküldésre postabaglyokat szokott használni.

Családtörténet ||

   Az Armstrong család, bár már jó ideje nem aranyvérűek, nagy múltra visszatekintő, erős skót öntudatú és vérbeli kviddicsrajongó varázslócsalád. A család nyilvántartja a leszármazását, címerükön a seprűkészítők kedvelt fája látható. „Piszkos” vérük ellenére kimondottan népszerűnek és elismertnek számítanak varázslókörökben.
   Sok-sok tehetséges kviddicsjátékost is adtak a világnak, és kétszáz-egynéhány éves múltra tekint már vissza a nemzetközileg is jelentős Armstrong Seprűgyár, aminek a család irigylésre méltó vagyonát köszönheti. Halhatatlan műveik közé tartozik többek között az első, angol, biztonsági játékseprű elkészítése, valamint a több generáción át népszerű Északi Szél piacra dobása; a konkurrens Tűzvillám térhódítása ellenére egészen a háború kezdetéig szépen is ment az üzlet, ma sem szűkölködnek.
   Jellemző mottójuk: „Az igazi játékos a földön állva is játékos marad.”

   Híresnek számít Ibernius Armstrong egykori minisztériumi hivatalnok is, aki sokat tett azért, hogy megalakuljon a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatala. Az ő szellemiségének nyomán a családra jellemző, hogy élesen elutasítja a vér szerinti diszkrimináció minden formáját. Sok mugli származású varázsló házasodott be közéjük, ellenben, talán épp a belterjesség elkerülésének köszönhetően, muglik, kviblik nem akadnak a családfán, igazi máguscsalád.
   Sajátos családi hagyománynak számít, hogy a gyerekeket roxfortos koruk előtt mugli iskolába küldik. Ez a tapasztalat, a mugli technikák, tudományok és nézetek legalább érintőleges ismerete sok esetben hallatlan előnnyel járt azon máguscsaládok gyermekeivel szemben, akik csupán a világ egyik felét ismerhetik meg. Szintén tradicionális, szép szokás, hogy a gyerekek a tizenegyedik születésnapjukon megkapják az első seprűjüket (még ha ezt a roxfortos szabályok miatt az első évben otthon is kell tartaniuk). A Roxfortban a Hugrabug és a Hollóhát csapata többnyire az Armstrongok tevékenységének köszönhette, ha egyáltalán a Kviddics Kupa közelébe került. Generációk óta nem született olyan gyerek, akit ne izgatott volna ősei szenvedélye, és minden kviddicskedvelő házvezetőt titkon reménység tölt el, ha egy újabb Armstrong kerül a házába.

   Ezek után talán érthető, hogy noha ritka, hogy nyíltan politizáljanak, de ha szükségessé válik, akkor nem haboznak állást foglalni a Világos Oldalon. A legutolsó háborúban Saulus apja, Taddeus és nagyapja, Barberus Armstrong bőkezű anyagi támogatást nyújtott a családi seprűvállalat készleteiből; nagybátyja, Demetrion az életét áldozta a harcban. Barberust a háború után kínozták és ölték meg még szabadlábon maradt halálfalók; alighanem inkább galleonok, semmint ideológiai okok játszottak szerepet a halálában.
   Saulus apja, Taddeus Armstrong aranyvérűt vett feleségül, de máig hallani a pletykákat házassága körülményeiről. Menthetetlenül beleszeretett az elviselhetetlen, makrancos Caecilybe, a nem túl híres és leginkább elmebajig vérfertőzött d’Mage család utolsó leszármazottjába, és a boszorkányt akarata ellenére, egy versenyseprű áráért adta el az apja. Házasságuk sosem volt boldog, harmincöt év után váltak el, ami a férfit nagyon megviselte.
   Saulus nővére, Mellonia félvér férjével boldog házasságban él, három gyermekük született. A seprűvállalatot közösen irányítja a házaspár. Saulus nagynénje, Nerys a vállalat kutatási részlegében dolgozik, fia, Saulus unokatestvére és gyerekkori jó barátja, Nowell pedig jelenleg a Wigtowni Vándorok csapatának medimágusa, és élettársi kapcsolatban él egy mugli származású, svéd terelővel.

   Külsőségek

magasság || 191 cm
tömeg || 91 kg
szemszín || szürke
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || Természetesen, mint minden auror, aki életmódként űzi hivatását, brutálisan sebhelyes, arcon, nyakon, mindenhol, bár a legtöbb heget elhalványították törődő kezek bájitalai, de egyáltalán nem szégyelli, és soha nem kendőzi el őket bűbájjal. Hiányzik egy darab a füléből, és két lábujja (az egyiket még diákkorában metszette le egy kedves ismerőse, a másikat pedig már beavatott halálfalóként). Bal csuklójára tekerve egyszerű, csontból faragott rózsafüzért hord, amit soha nem vesz le. Még a Balkánon kapta ajándékba egy keleti mágiákban jártas kuruzslótól; állítólag távoltartja a démonokat, és megóv a kimondott átok beteljesülésétől.
kinézet || Magas, széles vállú, a fenyegető küllemhez megvan az alapja. Egykor jóképű férfi lehetett, de ma az arca egy jó tízessel többet mutat a koránál, arckifejezése komor és zárkózott, szája íve kemény és kegyetlen vonás az alapvetően jóvágású arcban. Az első benyomás akár pozitív is lehetne, tükörbe ugyan nem sűrűn néz, tollászkodni nem szokása, nem az a csupa pomádé és parfüm fickó, de naponta fürdik és tiszta talárt vesz, panasz tehát nem lehet rá. Általában hivatali talárt, muglik közt öltönyt hord, vagy épp azt, ami a céljainak leginkább megfelel, jól vizsgázott álcázás és lopakodástanból. Hiába a kemény évek, külsejével még mindig be tudná lopni magát a női szívekbe, ha lenne erre igénye, és visszavenne a stílusából. A pillantása viszont… a pillantása azonnal elárulja, hogy ez a férfi nem biztos, hogy még egészen ép eszénél van, és nagyon, nagyon veszélyes.
egészségi állapot || Amikor csak teheti, edzi a testét, különös tekintettel az állóképességére, de pszichésen egyértelműen nincs rendben, a felszín alatt máig fel nem dolgozott veszteségek, rögeszmék, paranoia gyötri. Alvászavaros, kocogtatja az inszomnia határát; álomfőzetekkel nem él, de nagymértékben függ többféle élénkítő bájitaltól, és a mugli kávét sem veti meg. Láncdohányos, alkoholt viszont egy ideje még ünnepnapokon sem iszik. Masszívan munkamániás.

   A tudás

varázslói ismeretek || Kiváló auror, embervadászatban, nyomkövetésben, párbajban és hasonlókban az egyik legjobb, lassan húsz éves tapasztalattal rendelkezik. De nem ez, hanem a halálmegvető vakmerősége és elvetemültsége teszi igazán kiemelkedővé. A legjobbak egyike, Mordon tanítványa, nem véletlenül gondolják őrültnek őt is. Erőssége egyértelműen a harc és a nyomozás, számtalan sötétmágust küldött a halálba, kevesebbet az Azkabanba. És, fogalmazzunk úgy, hivatalból kíváncsi természet, a legszendébb apácákból is kiszedné féltve őrzött titkaikat, nagy akaraterő nem akadály. Megvannak rá a jól bevált módszerei. Csak idő kell, alkalom, és... nyugodt körülmények.
A mágiatörténet az egyetlen elméleti tárgy, ami valaha érdekelte, hobbiszinten sokat foglalkozott a háborúk történelmével és a kivégzés, kínzás művészetének fejlődésével. Feleségével közös kutatásaik során sok minden ragadt rá bájitaltanból, gyógynövénytanból, átváltoztatástanból, ezen tudományok terén, ha egyoldalúan is, figyelemre méltó tudással bír. Bájitalait maga készíti, el tudja látni magát.
felvett tantárgyak || -
mugli képzettségek || Közelharci technikák, néhány mugli trükk, még fiatalabb korában csinált jogsit, de ma alighanem a kuplung-gáz se menne. Egykor remekül főzött, és sokat kertészkedtek is feleségével. A mugli történelemben is jártasnak mondható. Apropó, masszőrtanfolyam: ügyes masszőr, de azt nem tanfolyamon tanulta...
pálca típusa || Tizennégy hüvelyk, juharfa, sárkány-szívizomhúr; szokatlanul merev, kimondottan átkokhoz és rontásokhoz való.
különlegesség || -

   Szerepjáték-példa

(1997)

   Még szerencse, hogy ez az irattáros boszorka felfedezett valami kétes bájt Brodowski teljességgel bájtalan lényében, különben jelentősen megnehezítené a dolgát… bahh, nők…
   Brodowski megbízható, puha, anyámasszonykatonája-arca olyan, mint egy kulcs. Ha keresnék, észrevétlenül eltűnik az ember szeme elől, de nagyon is kinyitja a megfelelő ajtókat.
- Brodowski!
   Megtorpan, és a hóna alá szorítja a kikért kartont.
   Minden alkalommal, hogy megszólítják, még ha nem is az ő nevén, végig kellene futnia rajta, hogy ez alkalommal lebukhat. Sokáig húzta, de pengeélen táncol. Elkaphatják, megölhetik. De nem érez semmit. Nem rándul össze a gyomra, nem verítékezik a tarkója, még csak különösebb izgalmat sem érez. Egyszer eljön az a perc. De nem most. Feszes mosoly rándul a szájára a magas gallérú téliköpeny rejtekében, majd lassan, engedelmesen fordul a hang irányába.
   Albert Runcorn, hát persze. Annak a pojácának bőven van fecsérelnivaló ideje, mindenkinek a seggében van ebből a díszes, minisztériumi társaságból. Nyugodtan szegezi rá Brodowski hűséges kutyaszemeit. Türelmesen. Semmi baj, Albert. Nem sokáig parancsolgatsz se nekem, se szegény Brodowskinak; közeleg a te időd, öregfiú. Nem hallod a kolompot? Pusztuláshoz szól a nóta. Megérett a levágásra a te sötét szennyen hízott disznó fajtád. Hamarosan jön a gazda a puskájával… és te is összeszarod majd magad, ha beléd lőnek. Igen, egy szép napon Runcorn is sorra kerül... egy szép napon mindnek eljön az ideje.
- Uram – vakkant neki egy alázatosat Brodowski nyekergő hangján. – Miben lehetek a szolgálatára?
   Tisztelegjen? Eljátszik a gondolattal. Hiteles utánzatnak kéne lennie, ha nem akar újra bújkálni, és Brodowski legszívesebben térden állva imádta volna az ilyeneket, mint Runcorn. Letesz róla. Kész paródia lenne ezzel a karral. Ez az egyetlen hibája ennek a testnek, edzetlen, puhány, mint egy kövérkés ministránsfiú. Hogy mehet valaki ilyen testtel aurornak?
- Megvan a jelentése?
   Gondolhatta volna. Runcorn túl ostoba ahhoz, hogy gyanút fogjon.
- A jelentésem, uram?
   Nem túl jó színész, szerencsére Brodowski arca annyira jelentéktelen, hogy még csak különösebb arcjátéka sincs. Hétköznapi és kifejezéstelen. Csak a pillantása árulhatná el, hogy valaki egészen más béleli a báránybőrt.
- Az, amit már november óta nem nyújtott be. Tegnap volt a végső határideje, Brodowski.
- Múlt pénteken elküldtem a titkárnőjének, ahogy az összes többi esedékest.
- Nem tudok róla.
   Múlt pénteken véletlenül pont megőrült a klíma, és egy kisebb beltéri szélvihar támadt Runcorn irodájának szintjén. Szép munka volt. Neki meg nincs elég baja, hogy még efféle gyermekcsínyekkel is szórakozzon, mikor annyi hasznosabb dolga volna. De azért az a szelecske dicséretére válna bárkinek.
- Akkor volt az a helyi hurrikán, nemde? – vezeti tovább Runcornt a málnásba. – Talán elkeveredhetett.
   Runcorn arca megfeszül.
- Pocsék a teljesítménye mostanában. Régebben igyekvőbb volt.
- Igyekezni fogok, uram.
   Nehéz kiölnie a hangjából a gúnyt. Ez az alakoskodás sosem volt az erőssége, bezzeg a szemtől-szembe küzdelem… az lenne csak az igazi. Runcorn szúrós szemekkel méregeti egy darabig, olyan erősen fürkészve a hóna alá vágott aktákat, hogy már-már attól tart, felgyújtja őket a puszta pillantásával. Aztán csak rávicsorog.
- Jobb, ha vigyáz magára. Számtalan lelkes, tisztességes varázsló pályázik a helyére. Elmehet.
- Lekötelez, uram.
   Végre kettesben maradhat az aktákkal. Sandán körülnéz, mielőtt elővenné, és kortyolna egyet a laposüvegből. Kihajtja maga elé a hivatali nyilvántartás iratait arról a bizonyos személyről, majd komótosan végignézi őket. Rászánja az időt, de gyakorlott szemei néhány perc alatt úgyis leszűrik a lényeget, aztán csak egy címet firkant a kezébe akadó pergamenfecnire. Godric’s Hollow. Arrafelé is csupa kedves ismerős várja. Kár volna megváratni őket...

   Egyéb

avialany|| David Gandy

   Nem mondja ki a Sötét Nagyúr nevét, de nem is utal rá Tudjukkiként. Talán a számtalan kihallgatás során ragadt rá, hogy a halálfalók mintájára Sötét Nagyúrnak szólítsa. Vagy ki tudja, lehet, hogy mint oly sok más erős varázsló, ő is fél a névtől. Vagy csak egyszerűen nem tartja méltónak a szörnyeteget, hogy nevet viselhessen.
   Alibije, Alan Brodowski lopott arcát csak arra használja, hogy rendszeresen bejárhasson a parancsnokságra információt gyűjteni, és a minisztérium égisze alatt, aurormunka címén hallgathasson ki másokat. Laposüvegében tetemes mennyiségű százfűlé-főzetet hord magával, de nem használja az álcát a feltétlenül szükségesnél többször, ami, tekintve, hogy saját magát körözik, elég nagy merészségre vall. Ami Alant illeti, tökéletes választás volt: szánnivalóan, talán rokonszenvesen jelentéktelen alak külsőre-belsőre, nincsenek túlságosan közeli kapcsolatai, akik gyanút fognának esetleg megváltozott magatartása miatt, és elég jó helyre nyalta be magát a minisztériumban, sok hasznos információt ejtettek már el így előtte. Jelenleg a saját pincéjében tartózkodik kedves auror kollégája Imperiusának atyai útmutatása alatt.
   Patrónusa korábban macskabagoly volt, felesége halála óta vadkan. A dementorok az igazi gyengepontja, annyira megviselik a legszörnyűbb emlékei, hogy kimondottan nehezen idéz patrónust a közelükben. Többször előfordult, hogy csak egy hajszálon múlt az élete.
   A minisztériumi őrségváltás óta folyamatosan körözik. Persze, nyilvánvalóan nagy dobás lett volna őt átállítani a Sötét Oldalra, de igazából érthető módon, ezzel soha nem is próbálkozott senki. Ahhoz túl sok van a számláján.