Evan Temple

EVAN TEMPLE

   Alapok

jelszó || "Minden vágyam, hogy Sol-t és James-t, a Roxfort félisteneit szolgáljam!"
teljes név || Evan Temple
becenév || Evan
nem || férfi
születési hely, idő || Manchester, 1980. 09. 23.
kor || 17
vér || fél
évfolyam || 6.

   A múlt

Az én történetemben sem dráma, sem szenvedés, sem csalódások sorozata nincs. Nem voltam sohasem hős, sőt a felmenőim sem, nem születtem sem a leggazdagabbnak, sem nincstelennek, így az én történetem nem a szenvedésemről fog szólni sokkal inkább arról, hogyan is váltam azzá, ami ma vagyok.
Tizenhét éve láttam meg a napvilágot Manchesterben mugli apától és félvér anyától. Szép júliusi nap volt, anyám nem szenvedett, hamar e világ részévé váltam, ahogy ezzel kapcsolatban drága jó anyám szokta mondani „nagyon unatkozott ez a gyerek egymagában, sietett is kifelé”.
Szerető gondoskodó családba kerültem, ahol soha sem volt tabu téma a varázsvilág, a család egyik oldaláról sem, mégsem vonták meg tőlem a mugli dolgokat sem.
Életre való kis kölyök voltam, akit szinte nem lehetett megállítani, mindenre kíváncsi voltam, mindent ismerni akartam a világból ami körülvett, s annak idején olyan hatalmasnak tűnt, miközben csupán egy családi ház néhány szobájáról volt szó. Számomra az egész élet a táguló terek megismerését, az újdonság felfedezését jelentette, így a háztól az udvarig, a parkig, az óvodáig, majd az iskolapadig. Minden olyan csodálatos volt, hiszen minden a maga idején új volt, könnyedén tanultam, s ezt a tanáraim is hamar észrevették. Miután közölték a szüleimmel ők hamarosan arra az elhatározásra jutottak, hogy amit csak lehet, megmutatnak a másik világból is, nem elhagyva természetesen apám környezetét.
Eleinte zenét kezdtem tanulni, azon belül is gitározni. A zene volt az, amiben már egész kiskoromban megtaláltam a belső nyugalmamat, azokat a belső értékeimet, amiket egyszerű szavakkal, mozdulatokkal nem lehetett közölni. Így bátran állíthatom, hogy a zene meghatározó momentuma rövid élettörténetemnek.
A kis zenei kitérők mellett kezdtek el édesanyám családjához is hosszabb látogatásokra elengedni, melyeknek a következménye az lett, hogy az ott látott hallott dolgokat hasznosítva egy nap sikerült édesapám nyakkendőjét kékről pepitára változtatnom, amit természetesen nem értettem, ám a szüleim jól tudták mit is jelent ez, s meglepő módon rendkívül büszkék is voltak rám, nem pedig megfeddtek vagy néztek rivallóan a kis trükköm nyomán.
Minden esetre egy darabig nem is beszélgettünk ezen eseményről, míg egy napon levelem érkezett egy akkor még általam furcsának tartott nevű helyről a Roxfortról. Kezdetben nem értettem majd anyukám nem kis izgatottsággal és egy hatalmas mosollyal az arcán arra kért engem, hogy üljek le a nappaliban, s ő megígéri, hogy a beszélgetésünk végén mindent megértek majd.
A beszélgetés kezdetben meglepő volt, majd egyre érdekesebbé vált számomra, s legvégül az izgatottság járta át az egész lényemet, hatalmába kerített az újdonság varázsa, egy addig még csak a felszínen ismert világ bebarangolására. Erre is úgy tekintettem, hogy ismét tovább tágult az életterem amit megismerhetek, s mostantól kezdve magam alakíthatom a megszerezhető információk körét, magam szervezhetem meg a kis felfedező túráimat egy olyan világba, amely lehetőséget nyújt a individuumom tovább fejlesztésére, még közelebbről megismerésére.
Aznap este mondott valamit édesanyám, amit, amíg élek sosem felejtek el: „ A sorsod te alakítod, válj olyan emberré, akire büszke lehet egy nap a gyermeke.” Sokat segítettek ezek a szavak az iskolai évek alatt is, sokszor visszatereltek a helyes kitaposott ösvényre, amiről olykor-olykor letértem.
Az iskolába indulásom napjára tisztán emlékszem. Egy rozoga, ütött kopott kis kocsin toltam magam előtt a csomagjaimat, melyek súlya alatt a rozzant kis szekér olykor felsírt, majd megadva magát az erőlködésemnek szinte hangtalanul folytatta tovább az útját.
A 9 és 3/4. vágányhoz érve édesapám egy kissé megiramodott, majd számomra megdöbbentő módon eltűnt a falban, ezt követően édesanyám egy kissé meglökte a vállamat, hogy az ódon szekérrel együtt kövessem édesapámat, aminek én eleget téve megiramodtam, majd szinte még le sem hunytam a szememet s már nyithattam is ki egy új világ kapujában. A vonatra hamar felhordtuk a csomagjaimat, s ezt követően még megkaptam az intelmeket a szülőktől, melyekről maguk is tudták, hogy úgy sem fogom betartani, csakhogy azt sem, hogy milyen hamar megszegem némelyiket.
Az úton ugyanis bár egy darabig sikerült egyedül utaznom, néhány fennhordott orrú kölyök sétált be a kabinomba azt kérdezgetve, hogy ki vagyok, miféle vérből származom és miért rontom én, majdan az ő levegőjüket, az ő iskolájukban. A kérdések jó részét nem értettem, de azt tudtam, hogy ők most a szegény könyvmolyt keresik, akin leverhetik a bátyjaiktól kapott pofonokat, az édes apáknak akarnak bizonyítani.
Amikor arra került a sor, hogy megmutassuk, hogy ki mennyit ér, én nem gondolkoztam, csak felálltam és megütöttem az orrát annak, amelyiknek a legnagyobb hangja volt, gondoltam ez talán bebizonyítja a többinek is, hogy nem érdemes velem kezdeniük, sőt az úton talán mással sem.
A dolognak ez a vonzata is megvolt természetesen, valamint az is, hogy az út további részét a prefektusi kocsiban tölthettem, ahol vagy két órán keresztül korholtak engem, amikor csak rám néztek, hogy miért is nem tudom visszafogni magamat és hasonlók, miközben én csak az igazamat védtem.
Mindegy az hozzá, az elmúlt négy évemre ezek a kis stiklik bőven kihatottak, így ha nem is én lettem a verekedős srác, de a bajkeverő kategóriába be lettem sorolva.
A tanulmányi eredményeim miatt nem tudtak kikezdeni engem, hiszen mindig kitűnő tanuló voltam, ami a gyors és könnyed tanulásomnak köszönhető, a magatartásom viszont…
Eleven ifjú vagyok, akinek megvannak a maga dolgai, de amikor zenélek és énekelek, akkor mindig megtalálom a saját békémet, akkor a világon eltűnik a ború, s egy olyan érzés veszi át, melynek tükrében egy elrontott nap is csupán lehetőségek tárházaként mutatkozik, melyből tanulni lehet, optimista világ.
Soha sem felejtem azt a pillanatot, amikor azt éreztem, hogy most vagyok igazán része az iskolának. Az első évem harmadik napján történt, amikor megismerkedtem Dorothy Perkins-el. Egy bűbájtan órán ültünk, vagyis éppen akkor vonultunk be a terembe és mellettem még pont maradt egy üres szék. Az óra majdnem elkezdődött, amikor valaki rángatni kezdte a taláromat. Amikor megfordultam egy egészen kis lányt láttam nagyra nyitott csodálkozó szemekkel, s vékony kis hangján csak annyit kérdezett, hogy szabad e mellettem a szék. Amikor felocsúdtam a csodálkozásomból szinte rögtön elmosolyodtam és mutattam, hogy jöjjön csak nyugodtan.
Attól a pillanattól kezdve sokáig elválaszthatatlanok voltunk egymástól. Ő volt az én jobbik énem, a gyerekes csínyeim alkalmával, s amikor verekedtem vagy összeszólalkoztam valakivel ő leteremtett és helyre rakott, de talán ez így is volt rendjén.
Lehet, hogy egy kicsit szabadelvűen adom elő magamat, de legbelül tudom, hogy nem lennének meg a kis stiklijeim, nem próbálnék kilógni a sorból, akkor nem tudnám az általam felépített világot megismerni, tágítani a határaimat, nem lennénk önmagam.

   Jellem

Szorgalmas, az újdonságok megismerésére rendkívül nyitott. Saját igazához nagyon erősen ragaszkodik, s emiatt sokszor konfliktusba keveredik. Segíti társait, rendkívül empatikus, de megveti az igazságtalanságot és az alamusziságot. Tiszteletben tartja a családi értékeket, ezt leginkább édesanyjától hozta, ám nem szereti az igazságtalan vér alapján való megkülönböztetést, s ez a háború alatt is sokszor konfliktusokhoz vezethet.
Nehezen enged közel magához embereket, bár alapvetően empatikus és kommunikatív ember, de igazán közel csak kevesen kerülnek hozzá, akik viszont igen azokért bármit megtesz.
Szereti ha lányok veszik körül, hiszen kinek ne esne jól olykor a rajongás.

   Apróságok

mindig ||

- Gitár
- Újdonságok
- Lányok
- SVK
- Barátok, család

soha ||

- Megkülönböztetés
- Alamusziság
- Kegyetlenség
- Butaság
- Kétszínűség

dementorok ||
Mintha nem lenne többé boldogság.
mumus ||
A magánytól.
Edevis tükre ||
A gitárját pengeti, s közben körülveszik azok, akik nagyon közel állnak hozzá.
százfűlé-főzet ||
Barna, Juharszirup ízű
titkok ||
- Fél a magánytól.
- Titkon többet érez Dorothy iránt, de a kényes egyensúly miatt, amely meghatározza az életét nem mer nyitni felé.
- Nem találja még az útját.
rossz szokás ||
- Lobbanékony természet.
- Nehezen adja fel az igazát.

   A család

apa || Matthew Temple, 44 év, mugli
anya || Julia Watkins, 43 év, félvér
családi állapot || egyedülálló,
állatok || Carim, Holló

Családtörténet ||

Édesanyja családja Manchester környékéről származik, s már jó száz éve elhagyták az aranyvérűek sötét és általuk értelmetlennek titulált útját. Nem egy elszegényedett család, de a korábbi vagyont egészében nem tudták megtartani, így a középréteghez tartoznak, amely nekik a legmegfelelőbb helyzet.
Édesapja egy szintén manchesteri mugli család sarja, s közülük eddig az egyetlen varázsló. Szintén nem a szegények, de nem is a gazdagok sorából származó család, így még ezen a téren is teljes az összhang az édesanya családjával.
A családban senki sem mugli gyűlölő vagy Voldemort párti, vagy semlegesek vagy ellenségesen gondolkozók.

   Külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 85 kg
szemszín || kék
hajszín || Barna
kinézet || Az átlagosnál magasabb, barátságos arcú fiú. Általában egy fekete gitár is van nála s annak kíséretében járja az iskola különböző területeit. Mozgása kimért, mégis laza. Tekintete olyan, mintha mindig a messzi távolt pásztázná, s a kék íriszekben mindig ott ül a vágyakozás, hogy miután azt valószínűleg Evan maga sem tudja.

   A tudás

varázslói ismeretek ||
- SVK a kedvenc tantárgya, de otthon van még az átváltoztatás tan és a bájitaltan területén is. Nem igazán kedveli az LLG-t és a jóslástant. Jól sikerültek az RBF-ei a három kedvenc tárgyából a RAVASZ-ra is elegendő.
felvett tantárgyak ||
   roxfortosok: Rúnaismeret, Alkímia
mugli képzettségek || Gitározik, hegedül, énekel.
pálca típusa || 9 és ¾ hüvelyk, Tölgyfa, Főnixtoll maggal

   Szerepjáték-példa

~ Amikor látom a madarakat szállni, gyakran olyan szabad akarok lenni, mint ők, kiszakadni ebből a sokszor sekélyes és elvadult világból. Elgondolkozok azon, hogy milyen jó is lenne, hagyni, hogy a szél a hátára vegyen és elvigyen oda, ahova csak akar, olyan tájakat bejárni ahova ebben az életben nem biztos, hogy esélyem lenne eljutni.
Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nekem itt van dolgom, engem ide szánt a sors és akkor nem érzek mást csak hálát, hálát a szüleimnek, hálát mindenki másnak, aki megmutatja, hogy nem kell nekem ahhoz a madarakkal szállnom, hogy helyem legyen a világban, s hogy igazából bárki lehetek, ha elég erősen küzdök érte, s így bárhova eljuthatok. Csupán hinni kell benne.
Édesanyám mindig az mondta, hogy az leszek, aki csak akarok, ha engedem, hogy kitörjön belőlem és nem fojtom el a magamban rejlő potenciált. Sokat jelent az életemben, igazából minden ember, akit közel engedek magamhoz sokat jelent, hiszen mind az utam egy-egy fontos alkotó köve, amelyek nélkül nem tudnám végig járni ezt az ösvényt.
Azt hiszem, rendkívül szerencsés ember vagyok, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen teljes életet éljen, mint amilyet én. ~

A gitár az utolsó hangot leheli, majd lassan leeresztem a kezemet, s aztán csak a dallamok és a gondolatok nyomán nem marad más csak a távolba meredés, az út keresése, vagy talán csak egyfajta összegzés, számvetés magamban, amelyet egy apró csilingelő hang tör meg csupán, amely olyan számomra, mint az egyetlen csillagfény az éjszakában.

- Min gondolkozol Evan? –

Dorothy fejét lassan oldalra biccenti, majd hatalmasra tárja kék szemeit, melyek úgy kerítenek hatalmukba minden egyes ilyen pillanatban, mintha megbűvöltek volna. Szeretem őt, de nem a szó romantikus értelmében, ő az én jobbik felem, kiegészít engem, utat mutat a rengetegben, olyan, mint egy szellő, amely visszaterel a helyes útra. Olyan érdeklődéssel tud figyelni engem, s naivitásában is olyan dolgokat tud mondani, amik a legrosszabb pillanataimban is jó kedvre derítenek, s könnyeket csalnak a szemembe, a boldogság könnyeit.

- Igazából csupán azon, hogy mi célom lehet a világban. Miért érkeztem ide. Aztán, minden egyes pillanatban rájövök, hogy többek között például miattad, a szüleim miatt és minden egyes hozzám közel álló ember miatt. Nem ti lennétek szegényebbek a hiányomtól, hanem a világ például ezektől a beszélgetésektől. Szóval örülök, hogy itt vagyok. –

Dorothy lassan feláll, majd lassú kimért léptekkel mellém lép, s a kis kezeivel átfonja a vállamat, s ezt követően a fejét ráhajtja. Nem szól, s én sem érzem szükségét, ebben az ölelésben benne van minden kimondott szó, s minden, amit kimondani nem lehet.

avialany||
Logan Lerman