Kellesz nekem. Kellesz a túléléshez, az áldozatok nélküli mindennapokhoz, a magány elűzéséhez. Kellesz ahhoz, hogy a lelkemen a sok kis varrat ne szakadjon tovább.
Kellesz ahhoz, hogy az eszem egy része ép maradjon. Csak az a kis szeglet maradjon ép, csak az! Kérlek, az maradjon meg, így is az őrület határán állok! Kellesz nekem. Ha te nem vagy, magamra maradok. Örökre.  

A gondolatok őrjítő gyorsasággal özönlenek a fejébe. Keze megremeg, ahogy lenyeli a rózsaszín kis kapszulát. Teljesen magára maradt.

Sose fogod megérteni, hogy mit jelentesz nekem ugye? Sose fogod tudni, hogy az a csók amiről olyan mélyen hallgatunk, az életemet mentette meg? A lelkemet tépted szét vele és megpróbáltad kiűzni a gonoszt. Nem sikerült, ezt mind a ketten tudjuk, hiszen oly' mélyen belém ivódtak az árnyak, hogy nem lehet csak úgy elkergetni őket már. Megfertőzték az agyamat, a lelkemet, a testemet.
Számodra az elbúcsúzás volt.
Számomra az őrület csúcspontja.
Számodra a lelkiismeret tisztítótüze.
Számomra maga az égető tűz, amitől elkárhoztam.
Vigyázz rám kérlek! Ne hagyj magamra!

Vannak dolgok, amiket muszáj elrontanunk az életben ahhoz, hogy elégtételt vehessünk valamiért. Vannak olyan helyzetek, amikor magát a halált hívjuk, hogy megoldjunk valamit. Vannak pillanatok, amik sohasem lesznek elévült, meg nem történt események, mert örökre, elevenen, izzón parázslanak majd az elménkben. Igen. Vannak ilyen percek. Vannak sajgó szellemképek, amik mindig kísértenek. Kísértenek, de a legrosszabb az egészben, hogy valahol mélyen tudod, hogy ha rá gondolsz, a félelem mellett ott lapul az öröm azon szeglete amit sohasem vallanál be senkinek.

Higgy bennem.
Mikor már senki nincs mellettem. Mikor a világ egy aprócska porszem, amit a szél messzire repít, én pedig vele együtt repülök, nem tudni hol állok meg. Egy messzi vidéken, ahova nem ér el az emberi kegyetlenség, a csalódás, a félelem…semmi, ami az emberiség poklát idézheti. Nem. Ott nem volna más, mint a nyugalom. A csend, az úgy megérdemelt, ezerszer imádott csendes nyugalom.
Hol találhatom meg ezt a helyet? Mikor hallgatják meg imáimat? Mi történik akkor, ha már saját magam sem hiszek? Te hiszel bennem akkor is? Rég feladtad ugye? Higgy bennem!
Kérlek, higgy bennem, talán akkor nem veszek el, talán akkor nem kell harcolnom egy sose létezett világért.
Te se hiszel bennem. Senki se hisz bennem. Kudarc, kiláthatatlanság, álom. Álom egy bizonyos helyről. Akkor se hiszel bennem, mikor a szám sírásra görbül. Miért?
Miért nem hiszel bennem? …