Mi ketten, mi tudjuk, nem könnyű az élet...

//Bocsi a rusnya képért//

Minden egy átlagos napon történt, nem volt semmi különleges, csak egy büntető munka bűbájtan késéért. Röhej, csak 23percet késtem… De ki tud felkelni hétfő reggel 0.órára? Ráadásul a bűbájtan tanterem a keleti szárnyban van én meg a Mardekárban, a déli szárny pincéjében. 23 perc késésért az a nyamvadt Flitwick úgy pattogott, mintha elérné a 150centit. Pedig még elnézést is kértem a késésért, ami nem szokásom. Ahogy ott csesztetett már-már komolyan azon voltam, hogy valamelyik főbenjáró átkot alkalmazom rajta. Nevetséges, hogy a diák ennyire ki van szolgáltatva a tanároknak. Örüljön, hogy egyáltalán bementem. Ez pedig még nem volt minden. 15! 15pontot vont le a Mardekártól ráadásul még büntető munkára is ítélt. Már úgy kellett visszafognom magam, hogy ne rúgjam el a kis mitugrász törpét. Undorító, kis gnóm… FLITWICK TE RANDA!

A bűntető munkának már csak az ötlete is kehetlen volt. Kitakarítani a bűbájtan tantermet. Jesszus. Az a terem már vagy nem is tudom mióta nem volt kitakarítva. Egyáltalán ki volt takarítva valamikor? Kétlem. Amilyen vastagon áll ott a por és dzsuva… komolyan mondom, mióta felépítették a kastélyt, azt a termet senki sem takarította. De erre tulajdon képen már elsős koromba rájöttem, amikor beléptem ebbe a ronda terembe. A magas könyvkupacok, a leolvadt gyertyák, a szerteszét heverő pergamen lapok és a mindent ellepő pór. Most komolyan, nincs a Roxfortban egyetlen takarító nő se? Agybaj. És ez volt még a kisebbik probléma. Rám sózták még azt az átkozott banyát is… Barbara Kenneth. A parkban történt események óta szóba sem állunk, nagyon remélem, hogy eztán sem fogunk. Ostoba kis fruska.  

A teremben félhomály volt a korai alkonyat miatt, melynek fénye tisztán áradt be az ablakokon. Már vagy félórája tartott a bűntető munka és egyetlen egy szó sem hangzott el köztünk. Ez így volt jó számomra, amíg nem hallom a rikácsoló hangját. Na, jó ez nem teljesen volt igaz. Hallottam a hangját, mert mind a ketten varázslattal takarítottunk. Azért annyira még Ő sem együgyű, hogy szánalmas mugli módjára takarítson. Fél órája dolgoztunk már még is olyan volt, mintha semmit sem csinálnánk. A pór és a kosz mindenütt megült, fáradt szám már nem győzte ismételgetni a Tergeo bűbájt. Meglepő mekkora mocsok lehet egy tanteremben? És akkor. Szörnyű. Egy zsebkendőnyi fekete égésnyom az egyik ülőhelynél. A Tergeo nem bírta beszívni. Röhej… egyesek mivel nem szórakoznak bűbájtanon? Rászegeztem a pálcámat a furafoltra és csevegő hangszínen kimondtam az igét: - Ceelocelatum!-. A leplező bűbáj hatására, soha nem is volt és soha nem is lesz ott folt.

Mr. Dawis

Helyszín a bűbájtanterem. Vidáman takarítgattam a mocsokban úszó termet. Elképesztő, hogy milyen szörnyű kosz van idebent. Órán, még annyira nem feltűnő, mivel azzal foglalkozol épp, hogy el ne aludjál Flitwick dumáján, és vonjanak le további pontokat, mint előző órán. De így? Pff...Komolyan mondom már nem tudom miért tartják Fricset.

Gyűlöltem büntetőmunkára járni, de ezt nem bántam meg, mivel megérte az a cselekedet amivel ide száműztek.
Az egyik "véletlenül" félresikeredett bűbájom felgyújtotta Flitwick haját már másodszor. Negyedikben is megcsináltam ugyan ezt a mutatványt, azzal a különbséggel, hogy most hangosan ki is nevettem.
- BÜNTETŐMUNKA MISS KENNETH!- visította a tanár- MR. DAWIS-SZEL!
Uh, Caleb-bel. Pont vele?! Pazar-.- Be kell hogy valljam a legutóbbi találkozásunkkor nem épp a legmegfelelőbben döntöttem, amikor rázúdítottam egy átkot. Bevallom sajnáltam a dolgot, de azért annyira nem hogy bocsánatot kérjek. Tudod mikor? Inkább hozzámegyek Hóborchoz, mint hogy a bocsánatáért esedezzek...Igaz, egy hangyányit bánt a dolog.

De végül is vidáman mentem büntetőmunkára, még mindig magam elé képzelve a jelenetet, amikor Flitwick ordítozik lángvörös fejjel, meggyulladt hajával. Mikor felidéztem a kellemes emléket mindig a nevetés kerülgetett. De a jóízű nevetésnek most fizettem ki az árát, tisztítgathattam a padlót mindenféle bűbájjal, meg még temérdek tárgyat, polcot, könyvet, ablakot. Már az se zavart, hogy Caleb-bel kell együtt munkálkodnom.
Egy ideje tart a büntetőmunka, de még egy szó se esett köztünk. Akárhányszor ránéztem a bűntudat kerülgetett. De gyorsan elhessegettem a gondolatot. Ne feledd! Inkább Hóborc!

Mardos...
Kínoz...
Szét szed...

...a bűntudat. Áh!!! Holnap megyek megvenni a gyűrűt annak a nyamvadt szellemnek! -.-
- Caleb...- nem mosolyogtam- ...Krhm...Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt....őőő...krm..igen.
Te jó Merlin! Előbb kértem bocsánatot egy mardekárostól! Fenébe a jól neveltségemmel! Minek kell nekem ennyire bűnbánónak lennem?! Ahh...Kíváncsi vagyok hogy reagál...Most vagy pofán röhög. Vagy tesz egy megjegyzést. Nem tartom valószínűnek, hogy elfogadja. Vagy hát nem tudom... Most jöttem ár hogy nem is igazán ismerem Caleb-öt. Tudok róla dolgokat, de még sem ismerem.
Minden esetre kíváncsi voltam mit reagál a bocsánat kérésemre.

Őrület. Rémület. Döbbenet. Mit mondott ez a bányarém? Mi van? Ez most komoly? Azt mondta, amit hallottam? Jók a füleim? Az igazat megvallva, mintha a bal egy kicsit be lenne dugulva… Ez most tényleg hozzám beszélt? Azt mondta Caleb… Mondta, vagy csak gondolom, hogy mondta? Wááá ez félelmetes. Lehet, hogy megártott a sütőtöklé… Hány ujjamat mutatom? Három. Csaltam! Mert tudtam, hogy arra gondolok, hogy három ujjamat mutatom! Azt hiszem, tényleg nem vagyok komplett. Lassan olyan leszek, mint az az alattam járó Hollóhátas fruska. Az a „Lüke Lovegood”…

Ránéztem a Kenneth lányra Ő pedig engem nézett. Csak most néztem meg jobban hosszú barna haját, gesztenye szemeit melyekből tükröződött egyszerre a megbánás és a rémület furcsa, különös keveréke. Alakja kecses volt, habár egy kicsit lapos és sugárzott belőle valami. Valami, amit nem értettem, valami, ami egyszerre töltött el jóindulattal és hányingerrel. Furcsa lány az egyszer fix… de tisztel engem és én ezt szeretem. Mert a tisztelet az, amitől tudom, hogy létezem, a tisztelet miatt látom az embereket. És mi van azokkal, akik nem tisztelnek? Ostoba bárgyú férgek, el kell tiporni őket. Elevenen le kell nyúzni a bőrt a húsukról… Olyan sorsra kell őket juttatni, mint azokat a bárgyú muglikat, akik a szüleimnek nevezték magukat.

Hirtelen visszazökkentem a mocskos bűbájtanterembe. Rájöttem, hogy valamit válaszolni kéne a lánynak. De mit? Az ilyenekben nem vagyok jó. Hogy válaszoljak annak, akivel eleve más a jellemünk? Erre a legcsekélyebb bizonyítéka, hogy mind ketten másik házba járunk, és a házak rivalizálnak. A rivalizáció érthető is, mi a Mardekárban a „sötét varázsló” porontyok vagyunk, míg a Griffendélesek nagy része Auornak készül, vagyis ellenségnek. Érdekes, miket nem hoz az élet?

Még mindig nem tudtam mit válaszoljak a lánynak. Kezemben egy pillanatra megremegett az ezüst markolatú, fekete, mahagóni pálca. Megköszörültem a torkomat, előre felkészítve, hogy IGEN, válaszolni fogok. Szóra nyitottam a számat. Jesszusom, mi olyan nehéz ebben? Miért nem megy? Érzem, hogy testem minden egyes porcikája tiltakozik az ötlet ellen, de már késő volt. De miért nem birok megbocsátani valakinek? Már megpendültek hangszálaim és a számmal formáltam a szavakat. –Fe-fe-felejtsük el… - Csak ennyit tudtam ki préselni magamból. Lehet, hogy több is kéne? Nem megy, nem, nem, NEM.

Caleb

Óvatos arccal vártam, vajon mit válaszol. Fürkésztem. Érdekes arckifejezés ült az arcán. A megdöbbenést lehetett legkönnyebben észrevenni. Furcsálltam, hogy nem található az az undor és megvetés, amit eddig mindig megtaláltam.
Vajon elfogadja bocsánatkérésemet? Nem tudom eldönteni. Eddig biztos voltam benne, hogy hidegen hagyja, de ezek után, már megingott magabiztosságom.
- Fe-fe-felejtsük el…- ezt mondta. Tényleg ezt mondta?! Nem dörmögő hangon, nem megvetően... inkább zavartan.
Tényleg nem volt szép, amit csináltam vele, akármelyik házból is jött. Ő is csak ember, és attól függően, hogy külön házban lakunk, attól még lehet normális. Szeretném megismerni. Kíváncsi vagyok mi rejt ez az undok arc amit mutat. Természetesen nem a külsejére étettem ezt. Miközben egy lámpát takarítgattam, ami "enyhén" koszos volt végigmértem. Nem feltűnően, szerintem észre se vette.
Női szemmel elég jó pasi. Nem szemléltem még meg de így végignézve rajta elég izmos alkat, biztosan edz. A borostás arca aranyosan áll neki, szemei pedig gyönyörűek. Most nem túlzok tényleg szép zöld szemei vannak. Egybevéve jóképű egy mardekáros. Na jó, beszélgessünk, vagy ne?
- Suvicus- mormoltam a varázsigét egy ablakra, de nem sokat segített. Leültem egy viszonylag tiszta padra, ami a falnak volt tolva és hátradőltem.- Vége, feladom!
Elővettem a zsebemből a szőrpamacskám, és leültettem egy könyvkupacra. A zsebemből elővettem két doboz csokibékát. Az egyiket elhelyeztem magam mellé, a másikat kibontottam, és elmajszoltam.
Tudod ki fog itt takarítani öt órát? Ez a másfél óra is bőven elég volt. Most Caleb-öt néztem. Nem bámultam, nem volt zavaró tekintetem.
- Te nem ülsz le?- kérdeztem. Nem volt benne gúny, se bántás. Egy ártatlan kérdés volt...

Még mindig a meghökkenés és a döbbenet sugárzott arcomról, legalább is én úgy éreztem. Azt a tényt, hogy a „oroszlán” bocsánatot kért a „kígyótól” még mindig nehéz volt felfognom. Mondjuk ez így van rendjén, mármint inkább az oroszlány a kígyótól, mint fordítva. Nem?! De akkor is fura, olyan, olyan hihetetlen. És most az az átható gyűlölet, az a szenvedés, ami kígyó módjára tekeredik a szívemre és szorongatja, most nem támadott. Most nem. Nyugodt voltam, még a Flitwick iránti agresszióm is eltűnt, pedig már kigondoltam, hogyan is kellene kilógatnom valamelyik toronyból… Talán a drága látós hollóhátasai tornyából… hmm, elgondolkodtató. De már nem gondolkodok rajta! Most újra és újra az a bizonyos, fura, pár szavas jelenet hangjai játszódtak le a fejemben újra meg újra.

Most kifújtam magam egyrészt, hogy megnyugodjak másrészt, hogy feltérképezzem még a tennivalókat a retkes teremben. Már másfél órája takarítottunk, de még mindig olyan volt, mint egy szemétdomb. Már biztos voltam, benne, hogy a törpe valami bűbájt szórt a teremre, hogy ne tudjunk rendet tenni. És igazam is lett: az a nagy folt, amit letakartam megint ott volt, és ahogy körbe néztem minden folt, amit eltüntettünk még mindig ott volt. Aljas kis gnóm, hogy süllyedne el a szemétvárában. De akkor mit tudnék, csinálni? Visszafordító bűbáj? Vagy hatástalanító? Tuti azt akarja törőpapa, hogy „tanuljunk a büntetésből”. Esküszöm úgy hátsó felen billentem, hogy megáll a növésben… hupsz, valaki már megtette előttem. Nem ér.

Jól megszorongtattam a pálcámat a kezemben és mély gondolkodásba estem, hogy is lehetne feloldani a töpörödött törpördög bűbáját. Közben észrevettem, hogy a kolleginának nem tűnt fel a „turpisság” és a takarítást megunva lefejezett fogaival egy csoki békát. „Te nem ülsz le?” Hangzott el a kérdése. –De, egy pillanat- válaszoltam majd pálcám hegyét felfele tartottam. -Finite Incantatem!- hangzik el számból a varázsszó, ami sikeresnek bizonyult Flitwick viccének megtörésére. Minden egyes folt, rágógumi, sárgalacsin eltűnt és semmivé lett. A szétszórt pergamen darabok visszaszálltak a könyveikbe és a gyertyacsonkok visszaformálódtak egész gyertyákká, így feltakarítva a könyvekről a rá olvadt viaszukat. –Jó, nem lett makulátlan, de legalább a poént megtörtem…- Kommentáltam Barbinak, aki valószínűleg meglepődött azon, hogy a mocsok feltakarítja önmagát.

Beülte egy helyre Barbi fölé és kényelmesen hátradőltem. Vártam hátha szól valamit, nekem semmi nem akaródzott kijönni a számon. Csak vártam, vártam és, na, mit csináltam? Vártam.

Caleb?vagy már más?

A döbbenet nyomai még meglátszódtak a fiú arcán. Lazán eszegettem a csokibékámat, s néztem a dolgozó Caleb-öt. Nem akartam, hogy mindent Ő csináljon, de nekem ennyi elég volt, ha akar még dolgozni, hát kedves egészségére. Kérdésemre, meglepő módon "igen" választ kaptam. Mellém biztos nem ül le. Egy griffendéles lány mellé tudod mikor ül le egy mardekáros fiú? Jól gondolod, soha.

-Finite Incantatem!
Hallatszott mély, férfias hangja. Meglepődtem. Hogy mi van??? A szemét kis...áh! Itt robotolunk a semmiért! Ha még tényleg takarítottunk volna, azt mondom, oké, büszke vagyok magamra, miattam tiszta a terem, de így?!
Hogy, hogy jött rá Caleb nekem magas, én biztosan el lettem volna még egy ideig, amíg be nem toppan a törpetanár, s bejelenti, hogy semmit nem ért a munkánk.
Kikerekedett szemmel követtem Caleb-öt a szememmel. A mögöttem lévő padba helyezkedett el. Hátra fordultam, s megadó hanggal tudattam vele tervemet.
- Esküszöm legközelebb, nem csak a haját, hanem a talárját is felgyújtom, s hangosan kiröhögöm, mint még soha! Jahj- nyilvánultam meg. Elfáradtam a haszontalan munkában- Ha még lett volna értelme takarítani! De így...Röhej. Mondd, hogy jöttél rá?- néztem rá őszinte kíváncsisággal, s némi csodálattal a hangomban.
Olyan furcsa. Teljes őszinteséggel beszélünk, olyan könnyedén, legalább is részemről. Caleb-ön még látszik, hogy kicsit feszeng, de már lényegesebben jobban érzi magát látom. Már nem süt róla a gyűlölet-megvetés-utálat keveréke.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt kimondom, de Caleb nem rossz srác. Nem beszéltem vele sokat, de már a hangjából is látszik, hogy nem az a féreg kis mardis, akit mindenkit szeret  földbe tiporni. Most már végképp kíváncsi vagyok rá.
Míg válaszolt lenyeltem az utolsó csokoládédarabokat is. Caleb elé tettem a másik édességes dobozt, ami eddig mellettem pihent. Mosolyogva, jeleztem, hogy neki szántam. Valószínű, ezek után ugyan úgy nyálas griffisnek fog gondolni rám. Vagy nem? Nem tudom, mit gondolhat rólam egyáltalán. Mármint a bocsánatkérésem után. Mert, abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy már nem rühell annyira, mint a gesztus előtt. De ismereteim idáig terjednek, többet nem tudok.
Felé fordulva vártam vajon visszatér-e a szokásos az undor az arcára, vagy elfogadja az édességet.

Jól gondoltam. A lány eléggé meglepődött azon, ahogy megtörtem a házi manó hibrid bűbáját. Visszagondolva, előbb is feltűnhetett volna… hiszen minden szinte, amit rendbe raktunk, pár másodperc múlva visszaváltozott. Röhej. Egyszerűen nem találok jobb szót erre. Amint leültem, Barbi rögtön megfordult és felvázolta nekem briliáns tervét. Egy „kis kacajjal” nyugtáztam is az elméletét, aztán már is kérdezett. De kiszámíthatóak néha az emberek… és de nehéz is szavakba önteni ezt az egyszerű kis dolgot… -Öhm… őöő feltűnt, hogy ami foltot eltüntettem, ez, ez izé… tehát ott volt megint. Aztán csak úgy jött…-. Azaz Caleb, remek, ennél még egy házi manó is értelmesebben fogalmaz. De fura, itt beszélgetek egy grifis csajjal és közben egyáltalán nem érzek undort… fura.

És ekkor egy még meglepőbb dolog történt. A barna hajú griffendéles az asztalomra tett valamit. Valami kincset, valami olyat, aminek képtelenség ellenállni, valamit, ami kiskulcs a szívemhez. Jó ez a lány…nagyon jó. Elém tette a csoki békát és szemeim kidülettek, légzésem lassúbb lett, egy pillanatra megállt az idő. Nem volt se tanterem, se Barbi, se semmi, csak én voltam és a csoki béka. Mi ketten egymásért. Egyetlen szerelmem eme nagyvilágban, az édesség. Remegő kezem megindult a lilás csomagolás felé, tenyeremben már éreztem, ahogy a dobozban ott dobog a kis édesség elvarázsolt szíve. Még mielőtt kinyitottam, barna hajam rejtekéből felnéztem a lányra. –Köszönöm- mondtam szerelmet valló hangon. És a doboz kinyílt. A békának ideje sem volt ugrani, azonnal a számban kötött ki, egy testrészét kivéve. Mint egy óvodás, úgy nézhettem ki Barbi számára… ha egyáltalán egy aranyvérű tudja, hogy mi az az óvoda. Számból kilógott egy békaláb, és a még eleven béka pofazacskóimat rugdosta, szemeimmel meg bandzsán néztem a kilógó lábra, majd mint a spagettit szokás, beszívtam. Fogak koccanása, nyeléshang és a béka a bélben.

Fakó arcom elpirult. Csak most tudatosult bennem, hogy mit láthatott ebből az egészből a szegény lány. Ha eddig nem nézett idiótának, most már biztos annak néz. Jézusom, már megint jönnek ezek a hirtelen ötletek. Elővettem zöld szegélyes fekete talárom zsebéből egy kis pergamen darabot, és pálcámmal elkezdtem rá írni. Két rövidke szó volt, pontosabban egy ige, az, amivel megtörtem a bűbájt. Pálcámmal a kis pergament a már tiszta tanterem közepére lebegtettem, majd stabilizáltam. Tehát amíg valaki nem nyúl hozzá, egy helyben fog lebegni. Most pedig Barbihoz fordultam. –Megvárjuk itt, vagy sétálunk egyet? –Teszem fel játékos gyerek módjára a kérdést. –Mondd csak, voltál már a konyhán?

.::Caleb::.

Ez borzalom....szörnyűség...ijesztő... vagy normális?! Caleb most már nem ugyanaz a Caleb, akit először ismeretem meg, hallottam róla. Mintha az UFO-k elrabolták volna, kiszivattyúzták volna az agyát és visszahoztak volna valaki mást, aki hasonlít Caleb-re. Ezt így nem mondhattam neki, mert a végén még azt hiszi, engem raboltak el a földön kívüliek. Attól eltekintve, hogy nem ordítottam az arcába, hogy most mi a baja, meglepettségemet sehogy sem tudtam palástolni. Elég hülyén nézhetek ki földig leesett állal, hal szemekkel, főleg hogy én adtam az ajándékot, nem is kéne meglepődnöm, hogy elfogadta, de én nem erre számítottam! Lesek ki a fejemből, s nézem a lakmározó srácot előttem. Szörnyen idiótán mutathatunk, de hát nem lát senki minket. Egy szempillantás alatt kezdem rosszul érezni magam vele kettesben. Vonásaimat rendeztem és oldalra néztem, ahol megakadt a szemem egy poros lámpán. A szemét! Elmormoltam magamban egy ~Suvicus -t mire a lámpa tiszta lett. Jó dologgal foglalkozok a "beszélgetés" közepén... Hmm... Visszanézek Caleb-re, s elrohan a lelki szemeim előtt egy mondat: A férfi szívéhez vezető út a gyomrán keresztül fut. Milyen igaz, milyen igaz! Bár neki nem mondanám el a végén, még visszatérne a régiCaleb, így csak halványan mosolyogva néztem...
...mire azt hittem le leborulok a padról.
Caleb elpirult. Egy lány előtt. Egy griffendéles lány előtt! A feje tetejére fordult a világ a tudtom nélkül?! Gyors pillantást vetettem a mögöttünk ágaskodó, üres teremre, de az még a helyén állt. Visszafordultam a fiúhoz, aki már javában mást csinál. Rajzolgat? Ír? Figyelem a mozdulatait, s csak két rövidke szót firkant a pergamenlapra. A varázsige, amivel szabadulhattunk.Követem tekintetemmel a lebegő papírlapot, ami megáll a terem közepén. Elbambulok.

A mondatra felcsillan a szemem. Elmenni? Mi az hogy! Egész nap itt bent rohadtam. Felpattanok, de megtorpanok.  MI a garancia, hogy nem csak eljátssza a jófiút? Fürkésző szemmel végigmérem társam, de csak bólintok.
- Konyha? Mármint a manók konyhája?- elég idióta kérdés, mert a kastélyban csak egy konyha van, legalább is tudtommal- Nem...még nem...- odaakar vinni? Klassz! Már magasról leszarom a tanár, az ostoba tantermével és büntetőmunkájával együtt.
Megragadtam Caleb-öt úgy ahogy van az ingénél fogva, és nevetve kihúztam a folyosóra. Beleharaptam ajkaimba, gondolkozóba esek. Merre is van az a járat? A konyhába visz...Az első emeleten? Igen, az lesz az. Körbenéztem a folyosón majd elindultam a titkos járat irányába.
Nem tellett bele öt perc, míg oda értünk, de ott egy 180°-os fordulatot vettem és hozzászóltam.
- Ez a járat a konyhába vezet. Vigyázz a fejedre, van egy pár gödör, púp az út során- újabb fordulat, s halkan a portrénak súgtam a jelszót, mire az feltárult és a sötét lyukban eltűntem.