Egy elfeledett mágikus hullaégető és bájitalfőző barlang a Temze partján. A hely tele van sötét energiával és nyugtalan szellemekkel. Csak a legelszántabb fekete mágusok keresik fel, vagy azok, akik már mindent elvesztettek. A Minisztérium is kerüli.

[- Emlékszem, apánk azt mondta, ezt a helyet a Minisztérium is kerüli. Félik a szellemeket talán, vagy szándékosan hagynak teret azoknak, akiket üldöznek?]

Mahakala

Destination Dreadmoor 2006. szeptember 8. péntek

Trigger warning Halál bálványozása

Éltemben messze elkerültem ezt a helyet. Röppályám még sugarát se érintette, mikor még egyike voltam London meghatározhatatlan, névtelen árnyainak. Talán jobban féltem, mint a Szellemszállást magát – pedig annak a helynek se merészkedtem soha a közelébe. Könyörögtem hát neked is, hogy ne menjünk oda, márpedig ha valaki, akkor én kiváló vagyok abban, hogy szánakozást keltsek másokban, ha szeretném.

Nehéz, súlyos álmoktól kínzó éjszakában volt tehát részed, mialatt meghallgattad, miként tudok legalább hét féle módon, térden állva rimánkodni – csak hogy aztán nyolcadjára se sikerüljön. Konok vagy, Elegy Dreadmoor. Ha egyszer valamit a fejedbe veszel, akkor nem tudnak letéríteni az általad kiválasztott útról. Ezért akarsz ennyire megfelelni apádnak, és ezért a kényszeres tiltakozás a házasság ellen is, mert többet szeretnél családotok hírnevéhez adni, mint a tulajdon méhed.

Talán vakságodhoz is vezetne, és nem vennéd észre az intő jeleket nélkülem. Nem tudtalak eltántorítani a kárhozat ösvényéről, de egy valamire mégis jó volt, hogy az egész éjszaka folyamán rimánkodtam neked, hogy ne menj el oda. Látszólag gyanakvástól mentesen sétálsz a Hóhér Kapuja felé, nem több ez nektek, mint egy újabb felfedezni való hely közel a Halálhoz.

Pálcád mégis közel tartod magadhoz.

Még sem vagy olyan ostoba, mint amilyennek először gondoltalak. Megkockáztatom, hogy talán csak feleannyira.

- Emlékszem, apánk azt mondta, ezt a helyet a Minisztérium is kerüli. Félik a szellemeket talán, vagy szándékosan hagynak teret azoknak, akiket üldöznek? - a kérdésed talán jogos. Ha a brit Mágiaügyi Minisztérium annyira komolyan fáradozna azért, hogy felszámolja a feketemágiát, akkor nem szabadna léteznie ilyen helyeknek. Ám mint mindenhol, itt is létezik az a peremvidék, ahol legalább eltűrik azokat a dolgokat, amiket állításuk szerint nem támogatnak.

Persze te nem hiszel nekik. Annak idején az Azkabant felszámolták, Ekrizdis örökségét gyarmatosították, mint Indiát, és varázslóbörtönt csináltak belőle. A történetet mindketten jól ismeritek Destinyvel, elvégre a fejetekbe verték, hogy az ő közvetlen leszármazottjai vagytok – annak ellenére, hogy ezt semmilyen módon nem tudjátok alátámasztani a családi legendákat leszámítva.

- Te is érzed, ugye? Közel lehetünk. - megtorpansz a folyó partján, és rászorítasz fivéred hideg kezére. A normális embereket a hideg rázná, minél közelebb kerülnek a Halál földjéhez, téged azonban kissé izgalomba is hoz annak a gondolata, hogy olyan helyen lehettek, ami jobban hasonlít otthonotok csendjére. A krematórium most is működik, a szag összetéveszthetetlen bármi mással. Meglehetősen furcsának tartod a britektől, hogy ezt a temetkezési szokást választják. Nem gondolod, hogy a Sötét Nagyúr halálával van még itt olyan e földeken, aki érti, miként bírja mozgásra a holtakat, persze titeket leszámítva, egyúttal azonban a Mandragórán is tanítanak nekromágiát. Mit tanulhatnak ott, ha nem azt, miként lehet megakadályozni kegyeleti okokból, hogy egy holttestből inferust készítsenek? Nem hiszed, hogy van bármi, amit a bátyádnak újdonságként tudnak majd mutatni, bár ki tudja, azért lehet pár praktika a tarsolyukban.

- Apánk mindig nagy tisztelettel beszélt Mr. Mahakaláról. Szeretném azt gondolni, hogy kellemes lesz a viszontlátás, de reggel óta rossz előérzetem van, Des. Legyünk olyan óvatosak, mintha egy temetőn keresztül vinnénk egy égő gyertyát. - felnyúlsz a fejéhez, hogy egy testvéri csókot nyomhass orcájára. A szeretet és aggodalom eme kifejezése szent köztetek és sérthetetlen. Úgy érzed, még ha alaptalan is a gyanú, a legjobb, ha inkább nem tartod magadban, és ki mással osztanád azt meg, mint tulajdon testvéreddel?

Persze nagyon fiatal voltál még, amikor utoljára Dev Mahakalával találkoztál. Apátok jóbarátja – legalábbis apátok így hivatkozott rá levelében. Apátok azonban rengeteg ellenséget szedett össze hosszú élete során. Még nem tudjátok, hogy valóban egy kuriózumot szeretne nektek mutatni, vagy valami más lehet a meghívás oka.

[- Talán nem hisznek abban, hogy akiket üldöznek, azok bátrabbak, mint ők -]

- Talán nem hisznek abban, hogy akiket üldöznek, azok bátrabbak, mint ők -a fiú tűnődő, álmodozó hangon válaszol, a pálcája fényében fürkészve az idegen építményeket, az idegen köveket, amik azonban mély, átható mohaszaggal lehelnek magukból évszázadnyi halált, vért, könnyet és vizeletet, jelezve neki, hogy a történelem itt is haladt, nem csak Jordániában.

Ősi föld, ősibb ez, mint az Egyesült Államokban bármi, amit az elmúlt hónapokban tapasztalt és ettől könnyebbé válik a lélegzet a mellkasában, felpezsdül a csontjaiban a lelkesedés és fakó színű bajsza alatt őszintén el tud mosolyodni és nem csak azért, mert reggel majd leborotválja a viszkető kis szőrnövekvényt, hanem azért is, mert így talán mégsem volt teljesen haszontalan iskolaidőre adni a fejét, bár ő sem hiszi, hogy olyan tudásra tehet szert, amire szüksége van.

Társaságra viszont annál inkább szüksége van. Nem csak halott társaságra, de élőre is, és nem csak a húgára, ez néhány nap alatt világossá vált számára az Óvilágban, ami neki éppenséggel Újvilág, egyértelműen felcserélt pólusokkal állítva irányba a világát.

- Mert tudod, a gondolat, hogy valaki kevésbé fél nálad azt legyőzhetetlennek mutatja meg, így, ha ugyan igaz, a Minisztériumiak szeretné úgy érezni, hogy van valami közös bennük és az üldözöttjeikben, mert ha nincs, ugyan mi esélyük volna ellenük, hogy találhatnának fogást valamin, ami idegen? - a nyirkos párában filozofikus hangulata kerekedik, de a hangja csendes, nem is visszhangzik, mélyen beszél, mélyebben, mint szokott, ezért a víz csobogása elnyomja a hangját, nem pattan vissza lágy hullámairól, hanem elnyelik azok.

- Érzem. Mintha csontok lennének a vízbe, a történelem leejtett tetemei nyújtják felénk a kezüket, hogy figyelmeztessenek - összekulcsolt ujjaikat a szájához emeli, ahogy Elegy megszorítja, ő megcsókolja azokat, de még a környéket fürkészi, minden mozgásra kíváncsi, éhes tekintettel. - Semmi sem kelt bennem úgy gyanakvást, mint apánk tisztelete, húgom - sandít rá, mert a lány rossz előérzete ikertestvér szül benne, egy parazitát, ami már a gerincvelőjét rágja és hajlandó elfelejteni a reggeli jókedvét, könnyelműségét, játékát az angol kolbászkákkal és babokkal, amiket ügyetlenül vágva lelőtte a faliképek némelyikét és nevetett.

Most már nem nevet, mint a moha a vért, úgy szívja magába Elegy óvatosságát, odafordulva felé az arcát belesimítja a csókjába, a pálcafényt leengedve sötétbe burkolja kettőjük összenövő árnyékalakját, hogy ne szúrhasson szemet ahogy viszonozza azt a csókot, megnyugtatva és kedveskedve, a száját végighúzva a járomcsontján lezárva kék szemét az ajkaival, abból érezve pulzálni a nyugtalanságot.

- Így vagy úgy, de apánkhoz egy trófeával térünk vissza, tudással és tapasztalattal, Mahakala választása lesz, hogy ő adja vagy az ő teste képzi-e ezt. Tetszik ez a hely, kopogjunk be - és előre is lépked, bár a kezüket összekulcsolva hagyja, hogy zörgessen elég hangosan ahhoz, hogy az élők nyugalmát felzavarja, de a holtakat ne háborgassa.

- Eljöttünk Mr. Mahakala, Requiem Dreadmoor üdvözletét hoztuk!

[- Törékeny illúzió, mint a moralitás.]

Mahakala

Destination Dreadmoor 2006. szeptember 8. péntek

Trigger warning Halál bálványozása

Van valami különleges abban, ahogyan gondolkoztok. Amikor először kezdtem el ismerkedni agytekervényeitek működésével, még egyszerűen csak őrültnek hittelek titeket. Nem szégyen az, én is az voltam egy másik életben, melynek igencsak szomszédjában jártok most is, elválaszthatatlanul.

De most már úgy hiszem, a világ őrült meg körülöttetek. A világ pedig becsukja füleit, mert nem akarja hallani az igazságot, ami esetleg kényelmetlen számára. Bennetek nincs ilyen szégyenérzet, és igazán ezeket a szabályokat is haszontalannak tartjátok; csak Siofra nénéd kedvéért sajátítottál el valamennyit abból, hogyan kell társasági eseményeken viselkedni, és vélhetően megbuknál, ha a tőle tanultak közül bármit használnál a Dreadmoorok által nyújtott komfortzónán kívül. A Halált azonban nem lehet becsapni, pedig megannyian próbálták már. Nem érdekli azt, hogy mi az az igazság, amit nem voltál hajlandó meghallani. Leveszi azonban a szorongás terhét is, mert az nem ítélkezik feletted, így nincs miért szégyenkezni előtte.

Valahogy hasonlóként próbáltok meg ti is bánni az élőkkel. Ez pedig ritka dolog, igazán ritka egy olyan világban, ahol mindenki a róla felállított illúziókból táplálkozik.

- Törékeny illúzió, mint a moralitás. - feleled, mert Destination szavai alapján talán a Minisztérium valóban illúziókba hajszolja magát. Nektek arra vonatkozóan nincsenek, hogy tudjátok, a középszerű emberek félik az ilyen helyeket, de azok félnek mindentől, ahol a Halál lába ékes nyomot hagyott a földben. Ostobaság persze félni tőle, de attól még így van.

Nem illik, főleg, miután megosztottad fivéreddel jogos aggodalmaidat, te mégis elmosolyodsz az apátokra irányuló megjegyzésre, mielőtt visszahúznád a kezed. Szereted őt, szereted a humorát. Kézfejedet még égeti Des kézcsókjának a helye, miután leereszted, őt el nem engedve; még csak szeptember eleje van ugyan, de Angliában máris nyirkos, hideg az időjárás. Hiába utaztatok sokat a világban, de mégis csak azokban a szárazabb, melegebb klímákban érzed jól magad, amik jobban hasonlítanak otthonotokra. Legalább ma nem esett, de már érzed az eső előtti illatot a levegőben, ami elegyedik a Temzéből és a Hóhér Kapujaként elhíresült krematóriumból felszabaduló… dolgokkal.

- Arra számítottam, védővarázslatok rejtik majd a helyet, de semmi… csak a mugliriasztó bűbájokat érzékelem. - ahogy visszatérsz a célhoz, arcod újra elkomorul. Pálcáddal végighasítasz a titeket körülölelő mágia függönyén, és Des kezét fogva másik kezeddel is beleharapsz a levegőbe, hátha kiérzel majd valami mást. A helyet azonban nem védik titkos jelszavak, nem követel tőletek se vért, se bármi mást a bebocsátásotokért. Érzel azonban mást – olyan mágiákat, amiket még Requiem sem tanított meg számotokra. Azok a helyek, amiket valóban átszőtt a fekete mágia, valósággal vibrálnak tőle. Olyan ez azonban, mint az árnyékra fényt vetni. Azonnal eltűnik, ha ránézel.

Requiem Dreadmoor szerencsére megtanított téged a helyes módon nézni.

Pálcád zsebedbe süllyeszted kopogásotok előtt. Engeded, hogy Destiny beszéljen. Férfiak világa ez, ezt Siofra nénikétek megtanította. Apátoknak édesmindegy, hogy milyen neműnek születtetek, a társadalom azonban jobban szereti, ha a nők csupán védelmező, támogató szerepben vannak, és a férfiak veszik át az irányítást. Dev Mahakala pedig férfinak született, nincs okod azt feltételezni, hogy nem ezen logika alapján fog közelíteni hozzátok.

Dev Mahakala négyéves korodban látott téged utoljára. Nem tud rólad semmit.

Csak rövid időt kell várakoznotok, mielőtt az ajtó elrozsdásodott retesze ki nem nyílna. Hidegszürke szemek mérnek fel titeket, mielőtt a retesz vissza nem csapódna. Matatás és fémkulcsok ütközését halljátok, mielőtt az ajtó kinyílna. A férfi túl fehér, túl sápadt hozzá, hogy ő lehessen az, akit kerestek, de túl élő a hely egyik szellemének. Háta kissé meggörnyedt, a gerincferdülés egyértelmű jeleit nem nehéz észrevennetek. Halk, de mély hangján szól nektek, hogy kövessétek.

Az inas csoszogós léptei aztán az épület belseje felé vezetnek titeket. Nem tűnik olyan nagynak, azonban téves következtetés lenne azonnal ilyen egyszerűen kicsinek titulálni a helyet. Találkoztatok már térmágiával, de még a közönséges varázslósátrak is nagyobbak belül, mint kívül. A távolból kétségbeesett zokogást hallotok, azonban ha megpróbálnátok több figyelmet szentelni neki, az inas maga figyelmeztet rá, hogy a szellem szándékai talán nem olyan tiszták, és ne foglalkozzatok vele. Érzitek még bájitalpárlatok illatát, ám ehhez hasonlót a ti bájitalmestereitek sem főzettek veletek.

A gyéren megvilágított folyosók végül az egyik kamrába vezetnek titeket. A középen lévő asztalon egy fehér lepellel letakart corpus pihen. A férfi nektek még háttal áll, amikor beléptek. A hatvanas éveit taposhatja, aminek ellenére téglavörös, dús hajjal rendelkezik, ami csak kiemeli meleg, sötétbarna bőrszínét.

- Áh, sikerült idetalálnotok, nagyszerű! - széles mosolya láthatóvá válik, ahogyan megfordul felétek. Feltűnő az egy szem aranyfoga a többi, tökéletes fogazata mellett. Először feléd nyújtja kezeit. Akkor sem engeded el Destinyét, amikor mindkét kezével körbeöleli a kézfejed. Ezután nyújt kezet fivérednek is.

- Dev Mahakala, szolgálatotokra. - felváltva néz szét köztetek, mint aki nem tudja megállapítani, melyikőtökön maradjon meg végül a szeme. Rád esik a választása, de erről csak a szemeid miatti, egyedi megjelenésed tehet. Meg talán az is, hogy férfiból van mégis csak, és kellemesebb neki rajtad legeltetnie a szemeit.

- Ilyen kicsik voltatok, amikor utoljára találkoztunk, el se hiszitek! Remélem, nem okozott gondot idetalálni. Köszönöm, Buckley, elmehetsz! - elinti az inast, hogy aztán az asztalhoz vezethessen titeket.

[- Szépen mondod, minden társadalom egy illúzió afelett a valóság felett, hogy végső soron nem vagyunk barbárok -]

- Szépen mondod, minden társadalom egy illúzió afelett a valóság felett, hogy végső soron nem vagyunk barbárok - de ők azok, minden egyes lépéssel, amit megtesznek a halálnak szentelt földi folyosón, a folyó menti rámpán egyre távolabb és távolabb kerülnek a saját halandóságát megtagadó embernéptől, mert nem és nem riadnak vissza a hátukon végigfutó hidegtől és az orrukba tolakodó elmúlás szagának aromái elől.

- És ennyi bőségesen elég, ahogy látom, a hidegvérű emberek sem szívlelik jobban a holtak közelségét, mint a forróvérű mediterrán népség, egyszerűen nem merészkednek ide, bőségesen elegendő. Látod? Még csak szemét sincs a földön - emeli magasabbra a pálcáját, hogy a fénye alatt körülpillantva jusson a világosságból a lábuk alá is, a sötét, elhagyatott sarkokba, amit megkíméltek azoktól a műanyag hulladékoktól, amik London más részeit már elborították, csak az ősi moha generációs telepei tenyésznek szomjasan.- Ha a holtak több tiszteletet követelnének az élőktől és minden területet visszahódítanának maguknak, ahol valaha lelte már halálát valaki az egész világ szebb, tisztább, csendesebb lenne - kicsit megtorpan, hogy ne legyen útban egyetlen szellemnek sem, aki Elegy fellendített kezéért nyúlna a sötétben, hagyja, hogy a húga érzékeljen túl azon, amit az ő élénk tekintete be tud fogadni, nem szégyellve azt, hogy a lány érzékszerveire pont úgy támaszkodik, mint a sajátjaira.

Requiem másfajta dioptriára csiszolta őket, de aki igazán távolra tekint, az sokféle lencsével dolgozik.

Az állát megemelve büszkén áll a vizslató tekintet előtt, vonásainak ernyedt nemtörődömségében hozva az apja közönyösségét a figyelő szemeknek, az ujjai izgatottan dobognak Elegy tenyerén, ő jól tudhatja, mennyi ideje és gyakorlása van abban, hogy ne mosolyogjon túl sokat, fintorogjon vidáman, saját természete szerint élvezve arcizmainak elevenségét, ami tulajdonság a legjobban megkülönbözteti őket a holtaktól, hiszen míg az emberbábok mozgási szervrendszere munkára bírható, az arcuk szinte soha nem, túlságosan vékonyak azok a fonalak, amiket el kellene helyezni, de erre a férfire előttük… ó igen, ráférne egy alapos újrakonstruálás. Előreszimatolva közelebb hajol a kísérőjük hátához, de csak miután alaposan becsukták az ajtót maguk mögött, és ha van, a reteszt is a helyére tolja, mert nem szereti a meglepetéseket. Feszes, felvillanyozott léptekkel jár, sokkal izgatottabb, mint az iskola világot folyosóin, minden szögletet igyekszik az eszébe vésni, ugyanakkor nem elveszni a részletekbe, mert okkal érkeztek, nem csak úgy felfedezni ezt a helyet maguknak.

Nem gyerekek többé, hogy ezt tegyék.

- Jó, de miért sír oly keservesen? - szakad fel belőle a kérdés a szellemről, tiltakozásul az információszegénység elfogadására kényszerítő szavak hallatán, de aztán magára vonja a figyelmét a test és aztán a vörös férfi, megrázkódik a gondolattól, hogy belőle tán sose lesz kísértet, hiszen a vörösöknek köztudottan nincsen lelkük.

- Jó kísérőt adtál, el sem tudtunk volna tévedni - Elegyt meleg ujjai bátorítják, a kopottkék szemek nem eresztik az idegent, próbálva emlékeket előkaparni róla emlékeinek takaros sírkertjéből, miközben megszorítja a kezét, de nem ragaszkodik túl sokáig a túl eleven kéz fogásához, aminek melegét barna színe tovább erősíti.
- Destination vagyok, örülök, hogy végre megismerhetlek, apám elismerően szólt rólad és ez a hely… gyönyörű - keresi a megfelelő és kevéssé túláradó jelzőt. Meghagyja Elegynek a bemutatkozás lehetőségét és kissé előrelép amennyire a keze engedi, hogy előbb vizsgálja meg a testet, minthogy amúgy is odavezetnék, kíváncsisága csikorgó csörlőkön húzza.- Szégyen, de nem emlékszem rád, hogyan szólíthatlak? - mert a férfi tegezi, ő sem tesz másként, talán amúgy sem tenne.- Hol találkoztál velünk, amikor akkorák voltunk? - óvatosság azért maradt benne, mert a mutatott méretből tisztán ki tudja kalkulálni a korát az adott időszakban és mert jól ismeri az apja feljegyzéseiből az útjukat, nem lesz titok az sem, ha téved.
Reméli, nem téved.
Egy lepel arra vár, hogy megemeljék.