[Rokuro Ishida]

dark clouds

Rokuro Ishida
2006. július 10.
Provence, Franciaország

[- Az igazat megvallva hiába vagyok itt, elég magányosnak érzem magam.]

black clouds

2006. július 10. hétfő

Rokuro Ishida

TW depresszió, alkohol

- Az igazat megvallva hiába vagyok itt, elég magányosnak érzem magam. - fejezem be a gondolatot a palantírnak abban a vélt biztonságban, hogy épp nincs körülöttem senki, nem hallhatják vallomásom. Nem fenyeget igazán az a veszély, hogy nagyon a nyomomban akarnának járni; csak egy kívülálló vagyok, egy visszatérő üstökös, amit igen ritkán akarnak az égen látni. Ishida esküvője megérdemli azonban az ünneplést, ahogyan ő is a magasztalást. Örülök a boldogságának, és kívülről nézve tényleg meglehetősen… önfeledtnek tűnik Miguel húgával. A koalíciónak legalább az egyik fele éljen úgy, ahogyan szeretne.

Azért Miguel idehordhatta volna azt az ocsmány képét.

Önfeledten… de igazán részegen se láttam még Ishidát ezelőtt. Talán a saját esküvője elég nagy dolog ahhoz, hogy felöntsön a garatra, mégis kénytelen vagyok felállni a székemről, hogy eléjárulva megakadályozzam, hogy beboruljon az egyik levendulabokorba.

- Ember, csak óvatosan a… - megtámasztom, és megakadályozom a pofára esés szégyenétől drága koalíciónk jelenleg igen vörös képű tagját. Hallottam, hogy az ázsiaiak furán részegednek, de eddig csak Tetsuyát láttam úgy igazán inni, és ő valami kivétel lehet, ami erősíti a szabályt. Szóval nem engedjük a senseit, hogy Provence földjét csókolja meg a már nem is igazán menyasszonya, hanem egyenesen a felesége helyett, és azt sem, hogy megbotoljon abban a méretes díszkavicsban, ami a lába előtt van.

Miközben megtámasztom a testét, pálcás kezemmel a palantír felé intek, hogy fejezze be a felvételt. Talán ezt Malachinak nem kellene látnia. Igyekeztem így is azokra az időkre szorítani a felvételek készítését az esküvő alatt, amikor egyedül voltam, legfeljebb véletlen kerülhettek be mások is a képbe.

- Relokációt eszközlünk akkor. Ülj le a… jól van, nem bánom, ott is jó lesz. - a kerti kisasztal felé terelem, hogy leültessem, nyilván hülyeség lenne, ha ide-oda kóvályogna. Nagyon nagyok azok a levendulamezők, és nem szeretnék utó-legénybúcsúként kóválygó Roku-keresőt játszani. Épp sikerült arra a székre ülnie, aminek a támlájára terítettem azt a meglehetősen japán stílusú, közepesen hivalkodó, ezüst mintás köpenyt, amit erre az alkalomra vettem fel. Persze itt Dél-Franciaországban még este is meleg van, és valahogy más az európai meleg, mint nálunk, Ghostpine-on az északi meleg. Nálunk csak jégsapkák helyett szúnyogok vannak, bár abból olyan sok, hogy olykor elgondolkozom rajta, megkérem Rokurot, hogy nemesítse a házunk melletti fúriafüzet szúnyogcsapkodásra. Mindegy, milyen bűbájt vagy távoltartó szert használunk, évről évre megújult haderővel térnek vissza hozzánk. Ki nem állhatom őket. Bár legalább itt szúnyogok nincsenek.

- Ishida. Mivel legénybúcsúd nem volt, kénytelen vagy most inni velem. Tessék, itt is van, valami ánizsos szar. - kitöltöm magunknak az egy-egy felespohár pastist, legalábbis ez van ráírva. Nem hiszek abban, hogy szegény Rokuro eleget ivott és talán inkább vigyázni kéne rá, hogy kijózanodjon. Elég józan vagyok kettőnk helyett, és vigyázok rá úgy, hogy közben ne kelljen bűntudatot éreznie azért, mert ez egyszer elengedi magát. Tegye csak, megérdemli, kijár neki! Ami az elmaradt legénybúcsút illeti, szerintem ha megkérném őket, Gardner és Chernov szívesen sztriptízelnének neki, de a lehetőség már elveszett, és szerintem Rokuronak nem jönnek be az olyan lányok, mint Chernov vagy Gardner. Az esküvői meghívóig azt se hittem, hogy egyáltalán érdeklik őt az ilyen dolgok, hát honnan kéne tudnom? Ennél érdekesebb témákról szoktunk beszélni.

Déjà j'ai connu le parfum de l'amour
Un million de roses n'embaumerait pas autant

Solace Barbon, július 10.

TW: alkohol,gyilkosság említése

Ezen könnyed ,gyümölcsös helyi rosébor, meg kell említsem, hogy kifejezetten alattomos farmakológiai ágense az estének. Korábban sosem értettem egészen, mire gondolnak a borászati szakértők és az önjelölt oenológiai sznobok, amikor egy italról azt állítják, hogy „itatja magát”. Most azonban, úgy vélem, sikerült nem csupán konceptuálisan megragadnom a kifejezés jelentését, hanem empirikus úton is verifikálnom azt. Az egész mindössze egyetlen korttyal kezdődött. Alapvetően nem preferálom az alkoholfogyasztást, noha megfelelő társadalmi kontextusban, az illem vagy valamely konvencionális elvárás imperatívuszára természetesen képes vagyok tolerálni a jelenlétét, sőt szükség esetén fogyasztani is. Ebből az egyetlen kortyból azonban meglepően rövid idő alatt egy teljes pohár lett, majd – az időbeli és mennyiségi percepcióm valamiféle sajnálatos diszfunkciója következtében – egyszer csak nyomtalanul eltűnt egy egész üveg.
Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy ezt az egészet én magam abszolváltam volna. Jelenlegi episztemológiai álláspontom szerint sokkal valószínűbb, hogy több személy kooperatív módon járult hozzá a készlet eliminációjához. Egyedül biztosan nem lehettem! Semmilyen körülmények között nem fogyasztanék el egymagam egy teljes palack italt. Ez egyszerűen nem lenne sem fiziológiailag, sem intellektuálisan adekvát döntés, márpedig én nagyon szeretek adekvát lenni.

Egyébiránt minden okom megvan az ünneplésre, hisz ritkán házasodik az ember kétszer, ily közeli időpontban egymáshoz, főként oly módon, hogy ugyanazt veszi el mindkét alkalommal. Azt, akit méltán mondhat élete első és egyetlen szerelmének, ehhez pedig még differenciáldiagnosztikai vizsgálatokra sincs szükségem. Micsoda furcsa szentimentalitás töri át a logikus gondolkodásom talaját, hogy kicsírázhasson ezen a szép estén épp itt, Provance-ban, ahol a levendula édes illata csak úgy diffundál és szerencsére az Eiffel-torony sem töri meg a látkép egységét. Eiffel egyébként továbbra is indignációt vált ki belőlem. Nem pusztán a torony, hanem az egész konstrukció gondolata. Az a horribilis fémszerkezet még akkor is képes irritálni, amikor nincs a közvetlen topográfiai környezetemben. Ennek ellenére kifejezetten örvendetesnek találom, hogy ezúttal nincs jelen, méghozzá olyannyira, hogy a körülöttem lévő vegetáció szemlélése közben észre sem veszem: sikeresen nekigyalogoltam egy kifejezetten termetes levendulabokornak, amelynek lombozatában kis híján teljes egészében abalienálódtam a külvilágtól. Ha valahol már el kell ájuljak, magam is egy levendulabokrot választanék, ennek a darabnak is mennyei az illata, épp úgy, mint a kedves feleségemnek.

Ennél a gondolatnál valami hirtelen nem engedi, hogy rendkívül szánandó módon orra essek ebben a jólszabott öltönyben, aztán pedig meghallom kedves bajtársam, Solace Barbon csengő hangját, vagy legalábbis úgy vélem, hogy őt hallom. A látásom ugyanis ekkorra már bizonyos fokú binokuláris redundanciát produkál,Barbont egyszerre két példányban érzékelem, noha az emlékezetem szerint kizárólag egyetlen Barbonnak küldtem meghívót az esküvőmre.
-Nahát, kérlek alássan, te voltál oly kedves magadat hozni kísérőnek? Vagy rendelkezésedre áll egy eddig sikeresen kamuflált monozigóta ikertestvér? Őt ugyanis még nem volt alkalmam megismerni. Ez módfelett érdekes, hogy hívnak…ifjú Barbon?-érdeklődöm a duplán megjelent cimborától kellő komolysággal. Őszintén belegondolva a kérdésembe, most egészen nagy ostobaságnak tűnik, hogy Barbonnak van egy ikertestvére, akiről még sosem hallottam és nem is láttam. Ennyi éven át nem rejtegethette előlem!
-Ne is törődj velem, olybá tűnik, valamilyen okból kifolyólag kettős képet produkál a vizuális percepcióm, mellesleg említettem már neked, hogy mennyire szeretem a feleségemet? Hát te meg mit csinálsz azzal?-próbálok a palantír felé biccenteni, amelyből szintén kettőt vélek detektálni. Szerencsére immár rendelkezem annyi metakognitív kapacitással, hogy felismerjem, a probléma valószínűleg nem a tárgy multiplikációjában, hanem az én szenzoros interpretációmban keresendő. Hiszen miért is hozott volna magával éppen két palantírt? Tán a másik Barbonnak van? Micsoda érdekes felvetések, bizonyára hamarosan válaszokat is kapok rájuk.
-Micsoda irtózatos kő!-meredek a lábam elé olyan intenzív meglepetéssel, hogy a törzsem involuntárisan előrebillen. Ha Barbon nem stabilizálna, minden bizonnyal az említett objektummal létesítenék igen közeli, bár teljességgel indokolatlan fizikai kontaktust- Oh minő borzalom, vajh ez ide gyűrűdött, avagy vetődött?-érdeklődöm meg a fiútól, aki  nyilvánvalóan lényegesen kevesebb mennyiséget fogyasztott abból a kiváló, gyümölcsös italból, amely jelenleg meglehetősen intenzíven manipulálja a szenzoriumomat.

A relokáció gondolatára egyetértően bólintok, majd lehelyezem magamat az egyik asztal mellé, amelyet még nagyjából megfelelő koordinációval képes vagyok megközelíteni. Miután sikeresen ülő pozícióba kerülök, néhány másodpercig a szemem a szék háttámlájára fókuszál, mintha annak vizuális stabilitásából kívánnék tájékozódni. Ezután úgy simogatom meg Barbon kolléga kabátját, mintha csak valamiféle puha perzsamacska volna, és elismerően bólogatok, miszerint kiváló az anyaga. Ülő helyzetben szerencsére a vizuális percepcióm fokozatosan visszatér valamiféle tolerálható kongruenciába, így már minden objektumból hozzávetőleg annyit érzékelek, amennyi ténylegesen jelen van. Elégedetten sóhajtok fel, majd hátradőlök.
-Legény és búcsú, ugyan miért is fontos az?-érdeklődöm, ahogy megragadom a kis poharat-szerencsére sikerült odanyúlnom, ahol a pohár ténylegesen elhelyezkedett- és hozzákoccintom az övéhez- Igyunk arra, hogy apámnak nem sikerült meggyilkolnia az előző esküvőmön, itt pedig nem volt impertinenciája megjelenni és újabb jelenetet rendezni, már csak azért sem, mert kezeskedtem nem meghívni, vagy ez egy rémesen hosszú tószt, kedves Barbon?-pislogok rá, miközben megforgatom a folyadékot a pohárban, mintha annak organoleptikus tulajdonságait kívánnám elemezni, majd minden további deliberáció nélkül lehúzom.
-Én…-emelem rá kissé nehezen a tekintetem-nagyon-nagyon szeretem a feleségemet. Olyannyira, hogy ezt az intenzitást már semmiféle retorikai hiperbolával nem lehet adekvát módon fokozni., de te…te is szereted a feleséged?-ekkor döbbenek rá, belémhasító kognitív disszonancia végett, hogy micsoda pusztító ostobaságok hagyják el a számat, valamint, hogy egyáltalán nem ezt szerettem volna mondani- Nem, neked nincs is feleséged, neked egészséged van, de akkor áruld el nekem, szeretsz te valakit?
Eddig az információ számomra teljesen irreleváns volt. Nem érdekelt, rendelkezik-e valamilyen romantikus nexus­sal, és ha igen, ki az az individuum, akivel ezt a kapcsolatot fenntartja. Most azonban minden különösebb előzmény nélkül emergens igény támad bennem arra, hogy megtudjam. Attól tartok, részeg vagyok.

[- Nem, még nem említetted… És csak dokumentálok, de ne izgasd magad miatta. Mondd, milyen érzés kimondani, hogy a feleséged?]

black clouds

2006. július 10. hétfő

Rokuro Ishida

TW depresszió, alkohol, gyilkossági kísérlet említése, rosszindulat

Egy szemrándulásnyi időbe telik, mire megértem, hogy nem kísérőm hiányát tette szóvá – miért is tenne ilyet? - , csupán az alkohol űz gúnyt nem pusztán koordinációs készségeivel és balanszával, hanem a látásával is. Határozottan… új élmény Ishidát ilyen állapotban látni, pár hónapja még az ő kemény keze alatt dolgoztam a saját testtartásomon, hogy javítsak képességeimen, most viszont én mentem meg attól, hogy közelebbről is megnézze azt a levendulabokrot mondjuk az arcával. Nem, akármennyire is gondolkozom, nem jut eszembe olyan alkalom, amikor ehhez hasonló állapotban láttam volna. Még a növényeivel is igyekezett megtartani egyfajta kontrollt önmaga felett. Azt hiszem, még Halloweenkor se láttam becsípve.

Ideális esetben az ember talán csak egyszer házasodik, úgyhogy bőségesen kiérdemli, hogy ma este elengedje magát. Majd én, és a kedves felesége, meg mindazok, akikkel ma találkozik, vigyázunk rá úgy, hogy ne kelljen holnap a szégyen érzetével ébrednie.

- Nem, még nem említetted… És csak dokumentálok, de ne izgasd magad miatta. Mondd, milyen érzés kimondani, hogy a feleséged? - nem terveztem bővebben elmagyarázni, hogy mire is kell nekem ez a palantír, és miért beszélek hozzá akkor, amikor úgy hiszem, egyedül vagyok. Terelem inkább a szót valamire, amiről láthatóan szívesebben beszélne, még ha a helyzet meglehetősen szokatlan is. Feltűnt, hogy sok időt töltenek együtt, de tényleg nem hittem el, hogy járnak. Elsőéves koromtól kezdve könnyedén megtaláltam a hangot Rokuval, de nem rémlik, hogy valaha is csajokkal láttam volna. Amikor megjelent a bálon két kísérővel, az is kifejezetten baráti gesztusnak tűnt, nem többnek.

- Iszonyatos, valóban… Többé már nem jelent veszélyt senkire. - ahogy sikerült leültetnem a tervezett helyett arra a székre, amire a köpenyem aggattam, a biztonság kedvéért arrébb rúgom a követ, be a levendulabokorba, de el az úttól. Az elkerült baj a legjobb baj, Rokuro elkerülésében azonban most nem annyira bízok. Legjobb talán minimalizálni az esetleges károkat, mielőtt a felesége még engem hibáztatna, ha mondjuk tényleg megcsókolná a földet helyette.

- A legénybúcsú is egy hagyomány. Mint meghajolni a kendo edzések elején és végén, vagy mint az alma materünk házválasztási szertartása, Ishida. Lezársz egy életszakaszt, hogy elkezdj egy újat, a változást pedig a számodra fontos emberekkel ünnepled meg. - kitöltöm magunknak a pastist, mialatt kiállok eme tradíció mellett, aminek szerintem helye van a társadalomban. Nem hiszek abban, hogy feltétlenül, ész nélküli vedeléssel lehet ezt csak megünnepelni, tudom, hogy az nem mindenkinek való, de nem hiszem azt sem, hogy ez az egyetlen módja az ünneplésnek. Ettől függetlenül persze mi most inni fogunk, amíg Ishida azt nem mondja, elég. Leitatni már úgy se tudom, így is bemart elég rendesen, nem kellettem én hozzá.

- Hogy parancsolsz? - emelem a szemöldököm a poharammal együtt, ahogyan az apjának gyilkossági kísérletét említi. Delacour a pszichózisa alatt leszedte a fülemet, de a medimágusok ügyesen helyrehozták, szóval nem a hallásommal lehet a gond. Abban is biztos vagyok, hogy jól értettem Ishida minden szavát. Nem értem, miért mondják, hogy nehezen értik, pedig igazán választékosan szokta kifejezni magát.

Egészen… aranyos még ez a fura tévedése is. Jól áll neki a fesztelenség, valahogy jó hallani azt is, ahogyan szuperlatívuszokban dicséri a feleségét. Talán többet kéne innia, bár talán ez a hajó most már elúszott.

Röpke pillanatig azért mégis megakad a lélegzetem, amikor megkérdez.

- Igen. Szeretek valakit, pedig vele tilos szeretnünk egymást. - talán vagyok vele olyan bizalmi helyzetben, hogy az őszinteségi rohamára őszinteséggel feleljek. Minekután angolul társalgunk, nem pedig magyarul (még ha a térképet jobban is ismerem Gardnernél, nem is tudnám elhelyezni rajta az országukat, valahol a balkánon lehetnek), és szerencsére még nem japánul beszél velem, talán feltűnhet Ishida ő illumináltságának, hogy a vele szónál annak hímnemű változatát használtam. Nem, továbbra se gondolok magamra úgy, mintha a férfiakhoz vonzódnék, mert előtte sosem. De vele mégis más.

- Akkor koccintsunk az egészségünkre! Merlin áldja a medimágusok kezeit, különben most nem lennék itt. - csak beleröhögök abba, hogy gyakorlatilag az egész tanév alatt többször majdnem meghaltam, főleg a másik pszichózisban szenvedő delikvens jóvoltából, mert lerobbantani a fejem olcsóbb, mint terápiára járni (remélem, most már telik nekik medipszichológusra). Poharaink egy rövid koccanás erejéig összetalálkoznak, aztán a mentolos-ánizsos nedű is találkozik a gyomrunkkal, csak hogy utána az asztalra téve az üres poharat már töltsem is a következő adagot.

- Szeretném azt gondolni, hogy csak túlzol arról, amit apádról mondtál. Már ami a meggyilkolási kísérletet illeti. Azt szó nélkül elhiszem, hogy jelenetet rendezett. Mi történt? - teljesen elmebeteg az összes apánk-korú aranyvérű, ebben egyre biztosabb vagyok, minél mélyebbre sikerül jutnom a dolgokban. Nevetségesnek érzem, hogy egy éve még közéjük akartam tartozni. Mégis úgy hiszem, kellettek ezek a tapasztalatok, hogy megértsem, nem az én világom. Nem is hiszem, hogy van világ, ahová odaillek. Solace Barbon mindig kívülálló lesz, akkor is, ha két e-vel írja a nevét.

- Igyunk. A csodálatos feleségedre, akit nagyon szeretsz, Ishida! - már emelem is a poharam a következő körre. Azért csak nem minden nap lehet vele ezt csinálni, és főleg nem most, hogy Miguel húga bekötötte a fejét.

Déjà j'ai connu le parfum de l'amour
Un million de roses n'embaumerait pas autant

Solace Barbon, július 10.

TW: alkohol,gyilkosság említése

Ó a jó francia bor! Mondanám, hogy ez az egyetlen dolog, amit értékelni tudok Franciaországban, de egyfelől ott van a levendula, másfelől pedig a sajt – amelynek adekvát emésztéséhez ugyan szükségem van egy gyógyfőzetre, de hajlandó vagyok ezt a kisebb gasztrointesztinális kalamitást elviselni, mert ezek az étkek valóban felségesek –, és természetszerűleg mindezek fölött áll, végtelen tökéletességét tekintve, a feleségem.
Aki remélhetőleg nem hallja, hogy éppen most érdeklődtem meg a koalíciónk látványosan józanabb tagjától, mikor tanult meg osztódással szaporodni.  és úgy hiszem, ez borzalmasan meg is lepi.
Szerencsére illumináltságom ellenére is hamar képes vagyok felmérni, hogy hősies bajtársam egyáltalán nem hasonlít amőbára, papucsállatkára pedig még annyira sem. Az analógia tehát tudományos szempontból kifogásolható, ezért rövid úton korrigálom magamat, és exkuzálom is a megjegyzést.

A palantírról érdeklődöm ugyan, de mire rákérdezek a funkciójára, annak jelentősége valahol félúton elveszik a gondolataim között. Solace tehát boldog lehet: valóban nem izgatom magam miatta. Ha nem fogyasztottam volna el ilyen mennyiségű alkoholt, minden bizonnyal nagyobb episztémikus érdeklődést tanúsítanék az iránt, hogy pontosan mit igyekszik olyan szorgalmasan dokumentálni, de jelen pillanatban úgy vélem, ennek megismerése nem tartozik a kritikus fontosságú kérdések közé.
-Sosem tapasztalt eudaimónia számomra kimondani ezen szót, hát még rátekintenem arra a bájos hölgyre, akit jelöl-mosolyodom el elégedetten, hiszen valóban kijelenthetem, hogy mindennek ellenére, ami ebben az évben, vagy az ezt megelőzőben történt, boldognak érzem magam, talán életemben először. Sejtem, hogy Barbont meglephette az esküvő híre, nem különben pedig a meghívó, mely Provance-ba szólt, ennek ellenére azért vagyok vele már hosszú évek óta konstans módon ilyen viszonyba, mert eszébe sem jutott olyan ostobaságokat kérdezni, hogy mindez Daphnéval mikor vagy hogyan kezdődött köztünk. Bizonyára ő is tudja, hogy képtelen lennék egzakt módon meghatározni, így nem lenne más választásom, mint azt mondani, hogy talán még akkor, mikor e csodás hölgy beletalpalt a virágágyásomba, én pedig először japánul, majd angolul kezdtem modortalannál modortalanabb szavakkal illetni, melyek hatására ő nem elmenekült, vagy felpofozott, hanem segítő kezet nyújtott a kertimunkában, ahogyan azt azóta is teszi.

Solace egy igazán hasznos szövetséges, többek között azért is, mert kérés nélkül távolítja el még a szemem elől is azt a drabális követ, melyben majdnem sikeresen el is botlok. Tulajdonképpen arra eszmélek, hogy ülök. Hogy ez miként történt, arról nem tudnék hiteles nyilatkozatot tenni. Egy pillanattal korábban még álltam, most pedig már ülök, ami arra enged következtetni, hogy időközben valamilyen lokomotorikus esemény következett be. Ennek rekonstrukciója azonban jelenlegi kognitív állapotomban meghaladja a rendelkezésre álló empíria határait. Mindenesetre immár kevesebb Solace Barbont látok magam mellett, történetesen éppen annyit, amennyit optimális mennyiségűnek mondhatnék.
-Bizonyára ez is egy a remek nyugati hagyományok közül-nézek rá és valamiért a levendulamezőre egyaránt, ami egészen furcsa nagytotált ad ki. Mondhatnánk azt is, hogy ketté állnak a szemeim, de szerencsémre úgy gondolom, erről azért még nincs szó. Legalábbis remélem. A vizuális tengelyek ilyen divergenciája ugyanis meglehetősen zavaró lenne. - mint példának okáért a golf, vagy éppen a nudista strandok látogatása, de bátorkodom kijelenteni, hogy már ebben a kettőben sem leltem örömemet, így a legénybúcsút inkább kihagynám. Minden fontos ember itt van, hogy egy új életszakaszunkat ünnepelje, kivéve a sógoromat, aki ezzel nyilvánvalóan vérig sértett-magyarázom az ital felett- de erről szót se többet, már csak azért se, mert...rémesen szeretem a feleségemet.
Fuentes nem érdemli meg, hogy időt fecséreljek a tényre, hogy nem tisztelte meg a saját húgát azzal, hogy megjelenjen. Azt természetesen tudom, hogy nekem talán csak orromat lenne kedve újfent megtisztelni, de erre a nászajándékra akkor sem tartottam volna igényt, ha elfogadta volna a meghívásunkat, amit mindenki más meg is tett.

A kérdésére csak legyintek, véleményem szerint hallotta, amit mondtam, ha pedig mégsem, akkor bizonyára negatívan befolyásolta a hallását a Tusán való részvétele, amin ezesetben okvetlen segíteni kell, bár most nem vagyok abban az állapotban, hogy megtegyem, ám, ha még holnap sem hall kielégítően…
Én ellenben remekül hallom, hogy miféle névmást használ arra az illetőre, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál, hazudnék, ha nem lennének gondolataim - Vianne és Varvara sokatmondó nézéseinek, ám valamennyire a saját megfigyelésemnek is hála- a kilétét illetően is, de nem szeretném életének ezen részét túl mélyen fejtegetni. Számomra éppen elég, hogy ő is képes megélni a szerelmet olyan módon, ahogy ez számára kívánatos, bár a tilos kifejezés hallatán felszalad a szemöldököm.
-Ha tanultam valamit az életről, Solace, akkor most tovább kell adnom neked, hogy nincs a világon igazán olyan, ami tilos. Éld úgy az életed, ahogyan szeretnéd, ellenkező esetben meg fogod bánni. Amely istenhez nincs közöd, az nem büntet, ahogy felénk mondják.
Bízok benne, hogy érti, mit is szeretnék valójában mondani. Tudhatja, hogy az én helyzetem sem volt egyszerű, a konvenciókat illetően, hiszen én a menyasszonyomat hagytam hátra-mely esemény, úgy gondolom egyikünk számára sem lehetett túlzottan deprimáló- és helyette valaki olyat vettem el, aki a családom szerint sem vérségét, sem származását illetően nem volna való hozzám. Solace helyzete eltérő, de valamiképp ő is az ellen kell küzdjön, amit társadalmunk adottnak és normálisnak gondol.

-Merlin és Ōnamuchi-no-Mikoto-emelem az övé felé a poharam, megadva a kamiknak is, azt, ami az övéjük. Az alkohol kellemes melegséggel folyik át a torkomon, és mintha Barbon arra gondolna, amire én is, máris újabb pohárral tölt. Nagylelkű ember, vagy rendkívül felelőtlen.A kettő között jelen pillanatban nem érzékelek kellően markáns differenciát.      
Mélyet sóhajtok, mikor az apámat és az első esküvőn történteket említi. Megértem a kíváncsiságát, ha pedig valakinek úgy gondolom, hogy elmesélhetem a történteket, az mindenképpen ő.
-Mikor túloztam utoljára? Esetében a jelenet egy kegyes megoldás lett volna-pillantok rá, mielőtt tekintetem a messzeségre függeszteném. Nehéz átgondolnom, hogy pontosan mit és hogyan kellene mondanom, főleg így, hogy nem vagyok ura a gondolataimnak, de a mozdulataimnak sem igazán.
-Az esküvő japán szokás szerint zajlott a Kuya vízeséshez tartozó szentélyben. Apám képes volt végigülni az eseményt egészen addig, míg házastársaknak nem nyilvánítottak minket, mikor is karddal támadt rám, felrúgva a Bushido normarendszerét és hitvány módon megzavarva a szentély békéjét.-már attól is ökölbe szorul a kezem, hogy rágondolok, arra, hogy milyen közel került a pengém Takeru Ishida torkához, és mennyire megérdemelte volna, hogy a vére fesse vörösre a katanámat. Sokat elmond kettőnk kapcsolatáról, hogy mindketten felfegyverkezve érkeztünk a vízeséshez- Ha nem egy kegyhelyen lettünk volna, megölhettem volna. Képes lettem volna rá, hogy megtegyem, de egy templomban nem gyilkolhatsz, és nem is párbajozhatsz. Védekeznem kellett és menekülnöm, ahelyett, hogy levágtam volna a tiszteletlen fejét arról a becstelen nyakáról-szűröm a fogaimon keresztül, de a feleségem említése még ezen a haragon is képes említeni.
-Ishida-d’Aboville, kérlek. Ha még nem lenne elég hosszú és bonyolult nevem. 乾杯!-koccintom az övéhez a poharam és lehúzom a tartalmát, máris az újabbra várva.Egy rövid pillanatig azt is elfelejtem, hogy tulajdonképpen miről diskuráltunk.
-Áruld el, mik a terveid a nyárra és az utána következő időkre?-pillantok rá őszinte kíváncsisággal a tekintetemben.