golden wind backroom
england, london
—◦◦◦—



"Run, rabbit, run, rabid
Gift granted, you've gone rancid
Run, rabbit, run, rabid
Walls padded, drinking acid"

[- Bizonyára nem javít sokat a megítélésemen jelen pillanatban, de Önnek szurkoltam, Mrs. Dev... Ms. Delacour.]

Deities of Warfare

Dolores Devereaux - 2006. nyara

A kocka el van vetve.

 Beleiszom a pezsgőbe, miközben körülnézek a majdnem üres helyiségben. Mindig az volt a legfőbb alapelvem, hogy a türelmes ember a legsikeresebb, kockázat nélkül ezer galleon többet ér, mint kockázattal ötezer, a türelmetlenség pedig általában olyan figyelmet eredményez, mely a végső bukáshoz vezet. Ha valaki rossz helyre nyúl, ha többet markol az asztalról annál, mint amit a Minisztérium még elszámol kerekítési hibaként, elbukik. Rengetegen kerültek az Azkabanba, mert lehetetlenné tették az aurorok számára, hogy átnézzenek rajtuk. Pedig emlékszem azokra a napokra: nagyon szerettem átnézni bármin, különösen, ha nekem is jutott a zsákmányból.

 Néhány héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy kockáztatni fogok, és most, tervem eddig sikeres megvalósítása után is azt mondja egy részem, hogy vissza kellene fordulnom. De már nem lehet visszafordulni, amire az asztalra dőlt lány moccanása emlékeztet. Ezt a játszmát végig kell játszanom. Egy gyengéd pálcaintéssel felállítom a poharat; a folyadékot már majdnem teljesen beszívta az abrosz.

 Természetesen nem ötezer galleonért szegtem meg a saját szabályainkat. Most is mosolyognom kell azon a csillagászati értéken, amihez nemsokára a lány férje, a kiváló Cryus Devereaux hozzájuttat azzal, hogy megszerzi nekem azokat a relikviákat. Ő a legjobb, és biztosan vissza akarja kapni fiatal és gyönyörű feleségét, akiről a Trimágus Tusán aratott győzelme, és a másik francia bajnokkal váltott csókja után mindenki a Földön álmodozik. Még azok az aranyvérűek is, akik nyíltan undorítónak találják, hogy negyedrészt véla. Én természetesen nem tartozom közéjük.

 Elrabolni a Varázsvilág leghíresebb lányát még egymillió galleonért is hihetetlen kockázat. Bárki azonnal meg tudja róla mondani, hogy kicsoda, még tűzben égett, rövidebbre vágott hajával is. Bizonyára rengetegen keresik majd, már azok alatt a hetek alatt is, ameddig a férje megszerzi számomra a relikviáimat, és még ha végül be is látja, hogy ha szeretné, hogy ő és a jó Cryus Devereaux élve kerüljenek ki ebből, együtt kell működnie velem. Ha már a kezemben van a pénz, sem lehetek soha biztos benne, hogy nem üt vissza.

 De az énem nagyobb része, aki egyszerre Scaremoore és egyszerre Ares Carrow, tudja, hogy soha nem volt más választásom. Milyen ember az, aki ellenáll egy akkora lehetőségnek? Milyen ember az, aki lemondana ennyi pénzről a veszélyért, aki beéri négy és ötjegyű számokkal egy papíron, miközben egy muglik által épített, átalakított lakásban ül? Az a pénz lehetővé teszi számomra, hogy újraépítsem a Carrowkat, a valódi Carrowkat, akiknek a jövőjét Alecto és Amycus eljátszotta a Roxfort folyosóin. Nem fogom hagyni, hogy száz év múlva láncra vert, fekete mágiával kínzott gyerekek jussanak mindenkinek eszébe a családunkról, még ha ez is a részünk. A pénz talán nem olyan elegáns, mint egy igaz élettel helyrerakni ezeket a sebeket, de ha az embernek elég pénze van, könnyen megvásárolhat egy igaz életet bármikor.

 Nos, a listán van. Nem túl magasan, de a listán van.

 - Bizonyára nem javít sokat a megítélésemen jelen pillanatban, de Önnek szurkoltam, Mrs. Dev... Ms. Delacour.- tudom, hogy nem hallhat még. Nem ivott sokat, de az italába kevert bájital így is tökéletes hatást fejthetett ki rajta. Soványnak tűnik, talán a versenyen elszenvedett traumák miatt, mert kétlem, hogy valaki, aki olyan hírnévvel rendelkezik, mint Cryus Devereaux, ne tudná etetni a feleségét, leendő gyermekei anyját.

 Persze, ha igaz, amit mondanak. „Nincs számára lehetetlen.”

 Nem találtam ki még persze, hogy mit tegyek a lánnyal, ha a férfi kudarcot vall. Az a többlet motiváció, amit biztosítottam neki, biztosan képessé teszi rá, hogy megtegye a lehetetlent, ha már a felesége megtette, ha már minden szenvedés ellenére nem csak megnyerte a Trimágus Tusát, hanem két másikat is elvitt magával a Kupáig. Mi motiválhatná őt, ha nem ez? Nem hiszek a felesleges fenyegetésekben, a véres dobozokban, a kimondott fenyegetésekben. Cryus Devereaux nem patkány, akinek nincs fantáziája, és akinek pontosan meg kell mutatni, hogy mi a kudarc ára.

 Elfoglalom a helyemet az asztalnál, az eredeti helyemet, ahol ültem, amikor a házaspár megitta a koccintáskor az altatót, és tovább nézem a lányt, aki most teljesen magatehetetlen. Milyen érzés lesz majd számára, hogy egyik pillanatban a világ tetején volt, a következőben pedig az Egyesült Királyság legveszélyesebb emberének foglya, és a szabadulása nem rajta múlik? Nos, bizonyára segít a szállodai szoba, amit már mágikusan előkészítettem a fogvatartása idejére. Civilizált emberek vagyunk, nem állatok.

 Amúgy is, ennyi kijár valakinek, aki ilyen fiatalon világbajnok, majd a Tusa bajnoka lett. Elmosolyodom, miközben veszek még a kaviárból. Ostobaság lenne csak Mrs. Devereauxt látnom valakiben, akiben még álmában is érzem, hogy szikrázik a mágia.

[Elnézést, de nem érzem.. jól magam...]

I smashed my glass on the bar
Guess I got carried away, oh well

Köszönöm szépen ezt a kurva remek lehetőségett — gondolta, ahogy Cryusba karolt, és csak azért nem viselt magassarkút, mert mindennek van egy határa. A veszekedésnek, a földhöz vágott kristálypohár éleinek — a már megint pasztellkék szoknyájának, alatta a sérülések nyomainak.

A Tusának vége, Madame Devereauxnak pedig tele a táncrendje — pedig Madame Devereaux megbaszhatná saját magát, teszi hozzá, míg a túldíszített asztalhoz ülnek, fojtogató a légkör, mint az angol nyár. Vagy az ital — amit pezsgőnek neveznek. Legalábbis a vendéglátójuk.

Az egy külön sértés.

Nyolc napon túl gyógyuló — személyes, középsúlyos. A Beauxbatons férfi bajnoka, aki ekként még szívesebben gondolt magára, nem igazán látta a jeleket — előbb mindent csak vörösben látott, utána az átadta helyét a hamuszürke unalomnak.

Üzlet, varázstárgyak, presztízs — és miért vagyok én itt? Monsieur Devereaux bemutatja a feleségét — mintha rászorulna, mintha nem lett volna azelőtt is, mintha nem használná most is azt. A Tusa nem mérvadó — Madame Devereaux nem nyert világbajnokságot, saját vágyai, álmai nincsenek.

Szempillái ívén messzire kívánkozik a sápadt álomkórosság — mintha minden levegőt elszívna előle ez a beszélgetés, kér még egy pohárral. Úgy talán elviselhető — aludj, kislány, aludj, és hagyd, hogy a felnőttek mindent szépen elintézzenek...

De valami nem volt egészen rendben.

Már akkor sem, amikor arról a.. miről is volt szó? Tekintete előtt a világ, mint víz alá bukott táj, hullámzik keretei közt — elfehéredő ujjpercein múlik az idő, és mégsem érti egészen, hol vannak éppen. Cryus egy reménybeli üzlettársánál, de — és itt kellene jönnie egy de-nek.

— Elnézést, de nem érzem.. jól magam... — mormolja, hangosan megszólalni aligha tudna. Ilyen könnyedén fejébe szállt volna az ital? Hiszen nem is volt erős — nem jobban, mint egy játékos pofon, ha szeme sarkán rosszul pillantana..

Milyen udvariatlan volna most elkérnie magát — Madame Devereaux, bárhogy utálta is, bizonyára nem tesz ilyesmit, fejében nem kergetik egymást kétséggel pukkanó buborékok. Összeszorítja a térdeit az asztal alatt — gerincén zongorázik lágyan a bizonytalansággal vegyes félelem.

Biztosan múló rosszullét — más nem lehet, másnak aligha volna értelme. De egy ideje már.. már Cryus hangját sem hallja, mintha csak egy jelenetben ragadtak volna — a közönség hazament, a lámpákat lekapcsolták, ők pedig itt maradtak.

Mély levegőt vesz — a tekintete, a torkán akad el.

— Cry..Cr..? — buggyan fel a torkából, szemhéja még küzd valamivel. Orrát és száját befogja az asztal aromájának szúrós aromája — az alkohol, a hús, a gyertya lángja. És mind ami bor, pezsegve forr.. túl messzi tengeren...

Utolsó pillantása a vendéglátóra esik — mintha hirtelen megnőne, arca sötétje minden lehetséges terét betöltené a helyiségnek. Talán.. talán megmérgezte őket? Ostoba kis kurva — ott a pálcád, csak ki kell tapintanod, a rózsafa.. a rózsafa ugrik át a sövényen, és —

Ezzel a gondolattal borul az asztalra, kis híján a tányérjába — szerencsére ezt Madame Devereaux gerince nem bírta már el, a belőle kanyarodó kérdőjel végén arca az abrosz fehérjébe olvad. Rövidre vágott fürjei legyező — légzése egy leszaladó nyaklánc messzire guruló szemei.

Úgy tűnik, a futás egy időre abbamarad.

Az áldásos csendben nem eszmél akkor sem, mikor Cryust elvonszolják — nem hallja a béna csontjai felett megkötött kényszeralkut, nem tudja, mennyire becsülték. Nem hallja azt sem, mikor az ajtó csapódik — vagy a sima modorú lépteket, amelyek hozzá vezetnek.

A rózsafa árván simul a combjához a szoknya alatt — arcára még az altató sem lopott kegyelemből valami életteli párát, álmában is úgy fekszik ott, mint aki készül az újabb csapásra. Ha nem gyilkos növényekre, nem a saját tükörképére, átkokra — akkor majd egy férfi ösztönére, kapzsiságára, vágyaira.

Ki tudja, hány perccel később — alkuk, egyezségek, megbánások után..

..lassan fordult meg szembogara a saját tengelye körül.

— ...mi a... fasz..történt? — kérdezi fátyolos hangján, a magánhangzók üvegcsikorogva keresik egymást. Még nem tud, nem is mer mozdulni — ajkain még édes a pezsgő, talán ezért volt olyan ostoba íze. Az angol alkohol önmagában is méreg — vendéglátója úgy tűnik, nem osztja ezt a véleményét.

Talán osztja azt, amikor hirtelen, törött mozdulatai között roppanva megragadja a pálcáját a szoknyája alatt — és a férfi válaszára nem várva lő felé ösztönösen valamilyen átkot. Ki számolja, ki nézi? A lendület hatására arca egy selymes súrlódással hagyja el az asztal lapját, az abroszt —

Élénk fájdalom hasít a jobbjába, mikor a földre hengeredik — tagjai most is mintha lebegnének, nyaka, háta merev. Nem tudja, talált-e — bizonyára nem, amilyen kegyeltje a szerencsének.

De ezt lesz lehetősége megszokni — ha eddig nem sikerült volna.

+ tag @Scaremoore
+ notes az angol alkohol önmagában is méreg lett volna.

[- Altatót ivott, Ms. Delacour. Most bizonyára védtelennek érzi magát. De Ön és a férje is jól lesznek…]

Deities of Warfare

Dolores Devereaux - 2006. nyara

18+ - szexuális utalások

 Hosszan, némán nézem a lányt, ahogy lassan kezd magához térni. Hallgatom a lélegzetét, nézem a haja mozgását, a fények játékát a bőrén, és azon kapom magam, hogy elképzelem, milyen érzés lehet megragadni a haját, hasonlít-e a hangja azokra a sikolyokra, melyeket a Trimágus Tusán az egész világ hallhatott. Százezrek, milliók képzelhették el legalább egyszer a hangját, ahogy megvonaglik, ahogy átjárja őt újra a tűz és a jég ostora. Kár lenne szégyenkeznem miatta, hogy én is ember vagyok, én is vágyom rá, hogy adja nekem a sikolyait, nyögje a nevemet, miközben Devereaux az életét kockáztatja az elméért, amely már rám vágyik, a testért, amit én baszhatok meg. Az egész világ előtt.

 Nehéz elképzelni, hogy miért házasodtak össze. Devereaux nem aranyvérű, a lányt pedig származása miatt biztosan nem kényszeríthették dinasztikus házasságra fiatalkorúként. A ma este előtt biztos voltam benne, hogy szerelmes a férjébe, de talán nem érte ugrott kígyók közé a fájdalomba, hanem a győzelemért, vagy magáért a fájdalomért. Nem láttam közöttük olyan gyűlöletet, amit mi éreztünk egymás iránt az Amycus által levetett szajhával, de valahogy nehezemre esett elhinnem, hogy bármilyen vágy, bármilyen szenvedély ég közöttük. Valószínű a győzelem nyomait viseli még a testén, nem a férje vágyát, aki megszabadult a távolléttől, aki egy év után visszakapta a lányt, az övé lehet, akire az egész világ vágyik. Talán féltékeny rá, annak ellenére, hogy ő is kiváló a saját területén - egyes kiválóságok abból fakadnak, hogy senki nem hallott még az adott személyről. És ki ne vágyna arra, hogy mindenki a helyén akarjon lenni? Hogy benne legyen valakiben, akiért az egész díszes amerikai társaság, lost causerek légiója vérárulóvá lenne?

 Talán megsértődött a másik lány csókján. Nos, hálás lehet nekem, ha így van, mert ráébredhet, mi az, amit nem értékelt, és végül Amor és Eros leszek emlékeikben a háború istene helyett. Egyszerre szórakoztató és dühítő, hogy egyeseknek a sors mindent megadott, míg nekem mindenért harcolnom kellett. De megtanultam értékelni a prédám ízét ennek a sors elleni háborúnak köszönhetően.

 Talán elvehettem volna a pálcáját, amíg alszik. Találhattam volna így okot rá, hogy végigsimítsak rajta. Talán kereshettem volna másik környezetet, talán lehetnénk most a szállodai szobában. De azt akarom, hogy együtt működjön, hogy felfogja, az ő jól felfogott érdeke is, hogy ne tegyen mást, csak vár a férjére. A jelenlegi állapotában amúgy sem látok veszélyt benne, bármilyen lenyűgöző. Egyszer talán jobb lesz, mint én.

 Mosolyra késztet a most először élőben hallott káromkodás. Mrs. Devereaux alszik még, a Beauxbatons férfi bajnokára nézek, akihez szerintem nem illik ez a ruha. Ha az én feleségem lenne, hagynám, hogy a vihar színét viselje, a villámot, lángot és jeget.

 - Altatót ivott, Ms. Delacour. Most bizonyára védtelennek érzi magát. De Ön és a férje is jól lesznek…- elkerekedik a szemem, ahogy oldalra ugrom, nem is próbálok a drága kabát belső zsebében lapuló pálcáért kapni. Az átok túl hirtelen, túl gyors, és a lány állapota ellenére pontos. Nem számítottam erre.

 De felgyorsult szívverésem ellenére elmosolyodom, miközben előhúzom a saját pálcám. Milyen kiváló! Annyira fiatal… mégis kiváló. Csak akkor múlik el a mosolyom, amikor észreveszem, hogy kabátom fagyott ujja összetört, a finom és drága textil pedig darabokban lepereg. Ösztönös haraggal ragadom meg a székem, tépem ki az útból, és indulok a lány felé. Hogy mer eltalálni, tönkretenni valamit, ami az enyém?

 - Jól lesznek. Ha elkerüli ezeket az ostobaságokat.- szabad kezem pálcás baljára szorítom, durván, erősen, ellenállást nem tűrően, és egy gyors mozdulattal elveszem tőle a pálcáját. Látom, hogy gyönyörű, nem olyan, mint a legtöbb itt, a haragom ellenére sem dobom el, csak arrébb gurítom, túl messze tőle. Megragadom a felkarját, és a hátára fordítom, hogy lássam az arcát, ő pedig az enyémet. Hagyhatnám arccal lefelé feküdni, büntetésként, amiért tönkretette a kabátomat, de úriember vagyok, és látni akarom az arcát.

 - Nem érdekem bántani Önt. Csak akarom valamit a férjétől, és Ön a biztosíték rá, hogy megszerzi.- nem mondok többet. Zavart, most biztos nem értékelné a nehézségeket, melyeket legyűrtem, hogy fogsága méltó legyen státuszához. Most, védtelenül megnyugszik talán. Most, hogy nem haragszom, látok valami példátlanul elismerésre méltót abban, hogy harcolni próbált.

 Érzem az illatát. Közelről a vélák bűbája, a vágy, hogy minden tervemet, minden racionalitást dobjak félre ezért a prédáért, ezért a megismételhetetlen boszorkányért, felforralja a véremet. Én lehetnék, akit mindenki irigyel. Persze, nem vagyok fiú többé, akit a szenvedélyei uralnak, bármilyen erősek is.

[...a kurva anyád!]

I smashed my glass on the bar
Guess I got carried away, oh well

Ha olykor elkísérte nyugalmasabb perceit a lassan lanyhuló önfelismerésre való törekvés — hihette is, nem is, hogy nem gyűlöl igazán senkit sorsáért, magát a sorsot sem. Valakinek több jut, valakinek kevesebb — te pedig egy ostoba kis kurva vagy, akinek semmi nem elég jó.

De Carrow arcát most már közelről, a félhomályban, az abrosz rejtekén látni — eloszlatta az összes nyugodt, bölcs benyomását. Persze, hogy gyűlölte — ahogy mások levegőt vesznek, úgy gyűlölte, olyan egyszerű természetességgel.

A rózsafa messze gurul — sosem hagyta el ilyen messzire a kezét. Ahogy lehajol hozzá — vajon ezt keresi, kutatja a szemében? Vagy a könyörgés első szikráit, mielőtt megkéri, hogy hagyja abba — hogy fél, félti férjét, félti önmagát?

A harag gyorsabb lábakon jár a gyűlöletnél — előbb kikaparja a szemét, vele pusztul, de ki gondol most Cryusra, ki gondol most az ésszerűségre. Karja, válla most is alig mozdul — a kásás lélegzet végén kijegecesedik a lendület, mégsem tudja megütni. Nem elég éber hozzá.

— ...a kurva anyád! — tör elő belőle az őszinte véleménye, ahogy nyakát próbálja emelni, és az, mint törött madár szárnya, vergődik csak a szőnyegen alattuk. Mindenét össze kell szednie..

Erőszakos ritmusra mozdul a torka — a káromkodás párja, egy éles, hideg köpés a férfi szeme felé. Nem hiszi, hogy sikerülne — de egy nyálas arc kisebb veszteség, mint kollaborálni ebben a pokoljárásban.

Hangosan morran, szabadulni próbál a bájital szoros béklyójából a bőre alatt — csikorognak valahol az izmaiban a tehetetlenség és a gyűlölet, felelgetnek egymásnak, el még sem enged a mágia. Térde súrolja a férfi combjait, ágyékát — ha most megrúghatná..

De erre nem adódik lehetőség, pálca nélkül nem ura önmagának.

— ...rohadt.. kurva... — szűri fogai között, ahogy reménytelenül szabadulni igyekszik. Szoknyája, a pasztellszín meggyűrődik a szőnyeg sötétjében — talán Carrow is élvezettel veszi, hogy káromkodni hallja, mint a kommentátorok, mint mindenki, aki csak az égszín talárt akarta látni.

Bármi is Carrow terve, értelme nem sok lehet — nem létezhet olyan ostoba varázstárgy, amiért ilyen messzire ment volna. És Cryusért? Ha eleget fizet neki, az öccsét is átengedi nekik — de így is megtehette éppen, morális gátja ennek aligha lehet.

Bármi is az a terv, ha zálogra van szüksége — de ennek nem most van itt az ideje. Lavina kezdődik így, mint ahogy most a férfira néz — Maman kedvét lelné benne, ebben az arcban, a sötét sarkaiban, ahol bizonyára az őrület is asztalhoz ülhet, ha egy másik asztal alatt fekszenek éppen.

Egyetlen Carrow sem normális.

+ tag @Scaremoore
+ notes az angol alkohol önmagában is méreg lett volna.

[- Ez teljesen felesleges… nem tud menni innen sehová. A terveim szerint ez a kényszeridőszak kényelmesen fog telni az Ön számára. Persze, a fogva tartása körülményei nagyban múlnak azon, hogy mennyire teszi ezt nehézzé.]

Deities of Warfare

Dolores Devereaux - 2006. nyara

18+ - szexuális utalások

  Egy átlagos nő, és főleg egy átlagos lány másképp reagálna. Nem raboltam talán embert, de aurorként volt szerencsém a tipikus hisztérikus áldozathoz, szemtanúhoz, aki még jóval azután is összefüggéstelenül, értelmét teljesen feladva beszélt egy bűntényről, hogy az megtörtént. Persze, nincs semmi átlagos a negyedvélában, akit foglyul ejtettem: legyőzte gazdag családok zseniális párbajozónak kikiáltott fiait, akiknek oktatásából én is megélhetnék ha szeretném elvesztegetni az életem, egyetlen közvetlen varázslat nélkül megszelídített egy viharmadarat, egyedül legyőzött egy két bajnoknak szánt folyosót, és végigjutott egy tornyon két középszerű lánnyal a hátán. Mindezt úgy, hogy bátyám mozgalmának megnyomorodott, de még mindig csonkán vergődő darabjai teljes erővel próbálták lenyomni őt.

 A lány aurája még hevesebben hat rám, amikor káromkodik. Gondolhatnám, hogy egyedi vagyok az aranyvérűek között ezzel a preferenciával, de igazság szerint kétlem, hogy létezik varázsló, aki ne ezt akarná egy jó családból származó, kötelességét teljesítő szoborral szemben, aki egy jó étterem törzsvendége előtt az ajtót kinyitó pincér lelkesedésével tárja szét a lábait. Ezeket a lányokat nem a fiúknak, hanem a fiú szüleinek formázzák, akik elég alázatosak hozzá, hogy egy anyós féltékenységén felülemelkedjen a vélt felsőbbrendűsége miatt érzett gőg. Egy anyós soha nem bocsátaná meg, hogy az új lánya számára nem nyomorultak azok az alkalmak a férjével, ahogy neki és minden előkelő nőnek. És ha a pálcája sem csak dísznek van, elzárva egy mahagóni dobozban… a fiaik persze mind egy viharra vágynak, amit betörhetnek.

 Én sem vagyok kivétel. Ahogy részben sikeresen megpróbál leköpni, nem nehéz elképzelni, hogy szívesen szorítanám a földre csuklóit, hallgatnám a káromkodást a nevemmel és nyögésekkel vegyülni, miközben az enyém lesz. Önkéntelenül is eszembe jut az első alkalom, amikor egy másik francia részvélába hatoltam be, visszavonhatatlanul fellázadva a társadalom ellen, mely rám kényszerítette az Amycus által hátrahagyott selejtet. Ebben az esetben persze a lány házas.

 Szükségem van pár másodpercre, ahogy ügyetlenül beékeli a combját, ahogy ellenállni próbál. Ebben a pillanatban kevéssé érdekel minden, amiért elhoztam, a tenyereim alatt mozduló izmok, inak, sípolva futó vér, a nekem feszülő láb többet érnek, mint a céljaim. Lolita Delacourért egyszerre versengene Vénusz és Mars, minden földi cél feleslegesnek érződik, egyenesen istenkáromlónak, eretneknek. Hány galleont hagytam volna gurulni érte, hogy esküt törtem volna meg érte, hogy az én viharom legyen.

 De nem vagyok már fiú. Én Dolores Devereauxt raboltam el, egy nevet ejtettem foglyul, egy másik férfi jövőjét és olthatatlan vágyát. Talán Zeusz, a hattyú sem szállt volna alá az égből, amikor az Olümposzra emelt halhatatlan birodalmat. Nekem sem szabad elterelődnöm.

 - Ez teljesen felesleges… nem tud menni innen sehová. A terveim szerint ez a kényszeridőszak kényelmesen fog telni az Ön számára. Persze, a fogva tartása körülményei nagyban múlnak azon, hogy mennyire teszi ezt nehézzé.- nem engedem el, továbbra is a földön tartom. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt gondoljam, boldog attól, hogy egy kellemes szállodai szobában lesz rab. A főnixek és a viharmadarak gyűlölnek bármilyen kalitkát. Ugyanakkor annyira nem vagyok oda a B tervért, amelyre talán rákényszerülök. Ha abban a pincében kell tartanom, mindenképpen teszek róla, hogy meglegyen az alapvető kényelme, amit megérdemel. Amúgy is, sok rosszat lehet mondani rólam, de nem vagyok Malfoy.

 Lassan engedem el a karját, mintha félnem kéne tőle, hogy puszta kézzel átkoz meg. A térde érintése nem fenyegető. Csak egy gyors pillantást vetek a lábaira, mielőtt megigazítom a szoknyáját, és egy széket közelebb húzva leülök mellé, fölé.

 - Szeretném, ha ez az egész olyan kevés kellemetlenséggel járna az Ön számára, amennyire csak lehetséges. Ha nem ellenáll, egy kényelmes szobában várhatja vissza a férjét, engem pedig talán nem is lát többé.- szomorú gondolat lenne, még ha így is lenne a legjobb. Ez egy üzlet, egy győzelem, ő most csak egy kulcs… persze, kevés dologban vagyok annyira biztos, mint hogy ellenáll. Hogy nem akarja, hogy megkössem.

 És ha nem ellenállna, talán nem akarnám ennyire. Mi érdekes van a biztosban, hétköznapiban, egy olyan lányban, aki elfogadja, hogy mások, férfiak tettei döntsenek a sorsa felől. Tudom, hogy büszke, és ettől gyönyörű. Ettől vágyom annyira rá, hogy az enyém legyen, minden érdekem ellenére.

[Utolsó rohadék, porban mászó kurva kis halálfaló...]

I smashed my glass on the bar
Guess I got carried away, oh well

Azt is javasolhatta volna, hogy karoljon belé, sétáljanak együtt az új cellájába — senki sem szereti azokat a nőket, akik túl sok problémát okoznak, túl mérgesnek látszanak, túl hangosan vitatkoznak. .

Vagy épp azt, hogy gondoljon Cryusra — vagy a becsületére, Madame Devereaux nem vergődhet úgy egy rossz ízléssel megválasztott szőnyegen, mint a legolcsóbb kurvák szoktak.

Összeszedi minden gyűlöletét, égen a csillag — egyetlen pontba sűrűsödve, szíve minden frissen sebzett rekeszéből kívánva, hogy ugyan, baszódjon már meg a kedves Mr. Carrow, de ha már megteszi, csendben tegye. Mindketten tudják, hogy tehetetlen a teste vele szemben — erről megfelelően gondoskodott.

Csak egy másodpercre, csak arra megadja magát — hogy mi történne, ha egyszer nem küzdene tovább, felrémlik előtte az aréna, mindhárom. Vale szavai, hogy kiállt mellette, mikor ő nem tudott tovább menni — aztán Siennáé, ahogy azt mondja, együtt mennek a végéig.

Fülében cseng minden szó — és Lolita Delacour sosem maradt csendes, szelíd, mikor becsülete, irgalma azt kívánta volna. Főleg akkor nem, ha bölcsebb lett volna: erejének maradékával feljebb nyomja a térdét, reményeiben mélyen lüktető, elviselhetetlen fájdalmat okozva a másiknak.

— Utolsó rohadék, porban mászó kurva kis halálfaló... — az iménti köpésből az ő arcára is jutott, ez csillan meg a félhomály pillantásában, mint feltartott középső ujj.

Ha menni kell, ha viszik is, rögtön a pokolba, a sírba — kit érdekel Cryus, mégis ki a faszt érdekelnek alkuk halálfalókkal. Carrow az, ami, senki nem rabol embereket vendégszeretete jeléül — nem fogja szentesíteni elveit, jelenlétét, létezését egyetlen jó szóval sem..

Ha a bájital engedné, nem volna kegyelmes — kiharapná a szemeit helyükről, a szájába köpné. Minden józanságát feláldozza a haragnak, ahogy vergődik, ahogy szabadulni próbál sikertelenül — de ha bölcsebb is volna megnyugodni, elfogadni az ajánlatot...

Ezt egészen kurva biztosan nem fogja megtenni.

— Nem vették vissza a gyerekgyilkos barátai, hát szerez magának új áldozatokat?! Vegye torokra a saját pálcáját keresztben, kurva selyemfiú... — már annyira sem hisz a varázstárgyban, mint a férfi erkölcseinek létezésében.

A monológ sem érdekli, ami most jönni fog — hogy nem ért semmit, mert a halálfalók nem is olyan szörnyű emberek, épp csak mások. Máshogy mások. Különböző módon erkölcsösek — Lolita Delacour pedig látott eleget, hallott eleget, ha lehetőséget kap, kiharapja a tisztelt Mr. Carrow torkát.

Nem fújhat máshonnan a szél, mint a régi jó vérminőségi elvek felől — ha létezik is bárhol más ok, a férfi bizonyára azért őket nézte ki magának, mert maga alá tekintett. Egyetlen hozzá hasonló sem kerülhette el, hogy kiszolgálójává váljon a Carrowhoz hasonlók terveinek..

És egyetlen Carrowhoz hasonló sem kerülhette el, hogy maradék erejével megpróbálja a heréit katapultálni a hasüregébe — mintegy a szituáció hangulatáért. És a leendő Carrow-generációk megelőzésére.

+ tag @Scaremoore
+ notes az angol alkohol önmagában is méreg lett volna.