[- Örülök, hogy itt vagy!]

小さな子猫でも柚子が好きです

Revan - 2005.09.23. - péntek estefelé

Intek egyet a pálcámmal, ennek hatására a pléd gyűrődése kisimul. Kicsit tartok tőle, hogy a macskák kicsit túl sok volt, de megbízom az ösztöneimben: tudom, hogy kedveli az állatokat, és tudom, hogy bármit is mond majd róla, aranyosnak fogja találni a dekorációt. Ahogyan remélhetőleg a szendvicseket is szeretni fogja, melyekhez már nyár vége óta minden hozzávalót félretettem; amiatt nem aggódom túlzottan, hogy engem kedvelni fog. Ki ne kedvelné Enver Nebelwaldot?

 Amikor megkérdeztem Revant, hogy akar-e piknikezni a Csónakházban, nem mondtam neki, hogy ez egy randevú, és egyelőre szeretném a sötétben tartani: nem készültem gyertyákkal, ajándékokkal, és semmi egyébbel, amely elárulhatná a szándékaimat. Nem olyan felszínes, mint az átlagosabb lányok az évfolyamon, akiket kevés dolog érdekel jobban, mint hogy találjanak egy vonzó partnert maguk mellé, aki azután kielégíti a felszínesebb igényeiket. Revan más; ha nem lenne, kétlem, hogy egyáltalán időt szánnék erre. Különösen a hozzáadott veszéllyel.

 Orin egészen biztos, hogy bedobna a vízbe, vagy valami rosszabbat tenne, ha itt találna, ha pedig ismerné a szándékaimat... nem is arról van talán szó, hogy féltékeny nála tehetségesebb húgára, akit Herr Morgenstern is örökösének tekint, inkább valamiféle sérelemnek érezné ezt a becsületén. Nem állítom, hogy örülök neki, hogy úgy tekint rám, ahogy, mert el kell ismerni, hogy vannak hasznos képességei (a báb, amit róla mintáztam, bármilyen lenyűgöző is, valahogy nem jeleníti meg azt a tökéletes rettegést, amit Orin hordoz). Nem igazán bánkódom ugyanakkor, mert tudom, hogy ha mellette maradok, soha nem nyerhetném el, amit keresek; emellett nem igazán hiányzik, hogy hajnalban kell kelnem, mindenféle felesleges edzésre van szükség. Revan érdeklődésében sokkal szívesebben részt veszek: bár a varázslények nagyobb része kissé haszontalan számomra, azt el kell ismernem, hogy élvezem a jelenlétüket, megnyugtatnak.

 Kicsit idegesen dörzsölöm a kezeimet, miközben kinézek a vízre. Nem akarom azt sem, hogy idetaláljon bárki a másik két iskolából, akik miatt Fawcett professzor annyira levihette a szintet az óránkon. Nincsenek komoly kétségeim felőle, hogy behúzott farokkal fognak hazakullogni, és már az első próbán halálra vált arccal fogják nézni, ahogy Orin lemészárol mindent az útjában; két legyet egy csapásra, mert biztos, hogy ez lefoglalja őt, és kevesebb problémám lesz vele.

 Megigazítom a nyakkendőmet, ahogy megérkezik.

 - Örülök, hogy itt vagy!- mosolygok, és kicsit összedörzsölöm a kezeimet, ahogy érzem a késztetést, hogy megfogjam a haját, megöleljem. Egyelőre ellenállok neki, pedig kíváncsi lennék, hogy ugyanolyan érzés-e, mint a róla készült báb esetében. Az biztos, hogy maga a báb sem csinált azóta semmi ilyesmit, bármennyire kicsinosítottam, élethűvé tettem, pedig tudom, hogy az a kulcsa mindennek: az első lépés, hogy életet teremtsek.

 - Csináltam néhány szendvicset, meg egy üdítőt.- a piknik kosár mellett már ott áll a két szívószálas pohár, melyekbe beletöltöttem a gyümölcslevelet, amely főleg yuzuból készült. Ez a felkészülés, és általános magabiztosságom, a tudat, hogy jobb vagyok mindenkinél, elnyomja az enyhe idegességet, hogy nem vagyok benne biztos, hogy miről cseveghetnénk pontosan. Semmiképpen nem akarom ezt üressé tenni, mint azt a rengeteg többi beszélgetést azokkal az emberekkel, akikkel beszélgettem az elmúlt hónapokban, években, és közben alig néhányat találtam, akik megérték az időmet.

 Összekulcsolom az ujjaimat, azután inkább leülök az egyik párnára, és hagyom, hogy megnézze a plédet. Talán hoznom kellett volna egy igazi macskát, de tudom, hogy az talán sok lenne, és amúgy sem hiszem, hogy ne szúrná ki, ha egy állat akarata ellenére van itt. Néha az sem lepne meg, ha beszélni tudna velük, olyan jól érti őket.

  - Hogy vannak azok a kneazleek? Gondoltam rá, hogy meglátogatom őket, de nem hiszem, hogy örülnének nekem nélküled, és nem is biztos, hogy odatalálnék.- a találkozásom a vadorzókkal nem jó emlék, bár nem sérültem meg olyan súlyosan, mint a lány, és végül abszolút hasznos volt, mert bizonyíthattam, hogy fontos nekem, és jót akarok neki. Az biztos, hogy tényleg így van: sok ember számára tervezem megteremteni a halhatatlanságot, de csak ő az, akinek az esetében egészen biztos vagyok benne, hogy meg kell történnie.

[self]

• 海 の 豊  饒 •
2005 • szeptember • 23

imma

                         carry
                                               my
                                                                          self

Ez egy nagyon rossz ötlet. Olyan rossz, hogy még Orin is átkopogna hozzá - de hát épp ez volt a rossz benne, Orin, és Orin hangjában a megbúvó indulat alatt az igazság. Hogy Enver Nebelwald azért mégis ahhoz tartozott, amit maguk mögött akartak hagyni, bármilyen szépen tudott mosolyogni is, sőt, hogy ez volt igazából az egyik legnagyobb baj eleve...

...és hogy a friss vérre emlékeztette az illata, pedig a drága parfüm megült a fogai között, ahogy a nyelve átfutott rajtuk. Nem akart erre gondolni, arra sem, hogy a fiú mire emlékszik belőlük - a harang hangjából, az imaterem mirtuszos pernyéjére. Orinnak igaza volt, mert Orinnak a szörnyű, borzalmas dolgokban mindig csalhatatlanul igaza volt valami keresetlen szörnyűséggel - talán mer Orin is borzalmas és szörnyűséges tudott lenni haragjában. A kertben álltak, háttal neki Orin - nem, nem bántott. Úgy nem, ahogy gondolod. Akkor megöltem volna.

És Revan hitt neki, mert Orin bárkit meg tudott volna ölni - így most, ahogy a félelemtől bolyhos, közeledő éjszaka alatt rója a lépcsőket a Csónakházig, a félelem és kétség fon útravalóul köpenyt érzékeinek. Akkor megöltem volna - és Revan hitt neki, ahogy mások a mesékben szoktak, és abban, hogy a meséknek mindig boldog befejezésük van. Orin nem ölte meg Nebelwaldot - de azt sem árulta el, hogy miért nem.

Orin hallgatása valahogy rosszabb volt, mintha kiabált volna. A sok és és és között zsebre vágta a lerágott körmű kis kezeit - hogy miért gondolok mindig Orinra akkor is, amikor a legjobban akarok tőle különbözni, Kanagavánál a nagy hullám. Talán nincs értelme, sok dolognak nincs: és ezzel ér oda.

- Miért örülsz neki? Te hívtál meg. - néz a fiúra megfejthetetlen vízfelszínen játszó utolsó napsugarak élénkségével. Revan növényevő volt - ösztönösen félt a hús közelségétől. Hát még annak áhításáról..

Ott volt az a gesztus, azért jöttem tulajdonképpen - gondolja csak magának, ahogy először letérdel, mielőtt le is ülne a pokrócra. Ahogy az ujjait összedörzsöli, mint egy mosómedve. Fejét félrefordítja, mélyen beszívja a friss kenyér puha belének, a gyümölcsök levének illatát - és a fiúét, ott az a karotid, magányos és árva.

Élesen a combjába csíp, nem is titkolja. Morgenstern utódai előtt a formalitásnak nincs normalitása - a normalitásnak nincs formalitása. Az ízek a nyelvére tapadnak: gyümölcs, vér, vér, gyümölcs. Mi is pontosan a különbség? A döntés. Mindig a döntés.

- ...jól vannak, megnéztem őket. Sokat nőttek a nyáron, szerencsére itt, a kastély közelében nem veszi őket észre senki igazán. Aggódtam, hogy.. - nem kell befejeznie. Végül Enver is ott volt - a varjúval, ketten szóltak Lutece professzornak. A varjút egy ideje nem is látta már..

Óvatosan elvesz egy szendvicset, majszolni kezdi. Arcára a lemenő nap, mint házfalra, vörösen csorgó fájdalmat festett - valahol finoman ringatóztak a vörös pókliliomok. A szeme szélén néz csak Nebelwaldra: még nem tudja, hogyan, miként nevezze. Az új dolgok ijesztőek, ha nem is borzalmasak - de a fiú többet tud, mint mások szoktak, ez az érzés pedig csiklandozta a kulcscsontját.

- ...igazából szeretnél tőlem valamit, ugye? - a tóhoz fordul, a víz évgyűrűi ragadják meg a tekintetét. Visszavált németre, az tűnik illőnek: az angol egyiküknek sem anyanyelve, egyiküknek sem terítenek bele. Nyel egyet - megpróbál nem gondolni a fiú karotidjára.

Szeretné, ha a rossz ötletek mind egy történet eleje volnának. És ha Orinnak nem lenne mindig bosszantóan igaza a borzalmas dolgokban.

[- Nem tudtam, hogy eljössz-e.]

小さな子猫でも柚子が好きです

Revan - 2005.09.23. - péntek estefelé

16+

 Mindig elkapom az ellentéteket Revan és Orin között, ahányszor látom őket. Orin magas, erős, fenyegető, mint egy templomként a horizontra tornyosuló, eső illatú vihar, melyet lehetetlen kézbe venni. Nem akarja, hogy kézbe vedd, mintha élő zivatar lenne, akinek kevés dolga és érdeklődése van a Földön. Revan más; Revan hóesés egy forró nyári napon, mely túl gyengének és aprónak tűnik, készen rá, hogy elolvadjon, de aki megtanult vakon látni, érzi, hogy meghaladja a lángoló napsütés erejét, mely csak addig létezhet, amíg a hófelhő engedi neki. Ő az ölelés olyan helyeken, ahol nem létezhetne. Talán ezért vonzódnak hozzá a varázslények, az állatok: érzik benne a varázslatot, mely magasabb szintű a hagyományos mágiánál. Az átlagos embereknek nincs szemük, csak értéktelen nők gyengén fedett melleit látják, nem a halhatatlanságért nyúlnak.

 Mindketten ezerszer többet érnek a selejtnél, amely elvonja a középszerű elméket. 鬼、神. De bármilyen lenyűgöző Orin, Revan több nála. Éreztem a vadállatok bizalmában felé, éreztem a levegővételében, éreztem a félkész báb ölelésében. A megmentő, akit Herr Morgenstern megálmodott.

 - Nem tudtam, hogy eljössz-e.- máskor álszerénység lenne, amit mondok, de Revan nem olyan, mint egy átlagos ember, nem olyan, mint egy unalmas ember, ember. Revant nem kötik meg a társadalmi szabályok, nem tesz semmit, mert mások várják, ahogy a nyáron hulló hó sem törődik azzal, hogy mások szerint el kellene olvadnia.

 Elkapom az apró mozdulatot, ahogy az ujjai közé csípi a bőrt a combján. Nem vagyok benne biztos, hogy miért okoz magának fájdalmat, ideges-e a jelenlétemben, vagy egyszerűen berögződés számára. Ki fogom deríteni; persze, nem csak ezért felejtem a combján a szemem. Hazugság lenne azt állítanom, hogy csak Herr Morgenstern örökségéért akarom őt, mint relikviát, legitimitást, mágiát és halhatatlanságot. A hó mellett akarom a fizikait, a meleget is.

 Végigbizsereg a gerincem mentén a gondolat, hogy az éteri szépség, a transzcendenciához vezető kulcs minden értelemben a kezemben van, végigtapintom a testét, a benne pulzáló halandó meleget, hogy a combja izmai mozdulhatnának attól, hogy én csípem a bőrét az ujjaim közé. Azt akarom, hogy minden értelemben az enyém legyen, nem is értem be soha semmilyen, nála kevesebbet érő lány közeledtével. Én akarok az első, az egyetlen lenni, aki birtokolja őt, nem érem be senki kevesebbel, senki méltatlanabbal, senkivel, aki rákényszerít a bábjátékra, aminek a végén lehúzzák a függönyt. Még ha nem is segít a vágyaim kordában tartásában, hogy Orin volt az utolsó nő, akinek megszereztem a testét, nem akarok egy mulandó ölelést egy bábtól, mely csak evésre, reprodukcióra, társadalmi helyzetre, élvezetre gondol, mielőtt a föld magába nyeli, és egy kopott név lesz egy kőtömbön. Ezek a lelkek szerencsére nem keresik Revant sem, mert nem ígér nekik gyors ölelést, könnyű csókokat, jelentéktelen orgazmust.

 Talán Herr Morgenstern is azt akarná, hogy legyünk egymáséi, mert egyikünk sem átlagos, egyikünkben sincs semmi jelentéktelen.

 - Szívesen eljönnék megnézni őket újra. Gondoltam rá egyedül is, de biztosan tartanának tőlem.- nem említem meg, hogy mennyire haszontalan voltam a harcban az orvvadászokkal szemben. Talán csak egy drachma voltam az élet és halál mérlegén, melyen tízezrek cseréltek gazdát, amikor lehettem volna több is, mégis, én billentettem meg a mérleget, miattam élhetett, még ha éppen csak kicsit billentettem felé a mérleg nyelvét. Azóta is gondolkodom rajta, hogy mihez kezdhetnék, mert akkor, ott, az erdőben üres frázisnak tűnt, hogy a pénz annyi pálcát vesz, akkor, amikor csak akarjuk, a hatalom nem átkokban rejlik. De nem remekeltem soha Sötét Varázslatok Kivédéséből, többek között Fawcett szánalmas teljesítménye miatt professzorként, de egyébként sem... van valami közönséges, undorító abban, ahogy két átkoktól és vértől csatakos varázsló a mágia legprimitívebb formáival próbálnak ártani egymásnak. Hiába próbáltam tanulni, az ösztöneim valahogy nem működnek, nem hozok elég gyorsan döntéseket, még ha tudom is, hogy mit kellene tennem, a kezem egy másodperccel mindig lassabb. Hiába vagyok Kiváló minden más tárgyból, hiába tudok négyszer annyi varázslatot, mint a Travers félék, ha gyorsabbak, erősebbek, és mint ökrök, arra születtek, hogy viseljék a korbácsot. És mégis... nem futottam el, amikor nem tudtam, hogy meghalok-e ott, kéz a kézben a lánnyal, akivel együtt felfedezhettük volna, meghódíthattuk volna a mindenséget.

 Talán nem is lehet a Halál megismerése nélkül eljutna a halhatatlanságba, eggyé lenni azokból a felsőbbrendű lényekből, akikké a közösségünk tagjai válni kívántak.

 Elveszek egyet a szendvicsekből. Eltölt valamiféle boldogsággal, ahogy látom, hogy eszik. Másmilyennel, mint a gondolat, hogy az enyém lehet a bizalma. Másmilyennel, mint a vágy, hogy enyém legyen a teste. Másmilyennel, mint a gondolat, hogy felfedezzük annak az ölelésnek a titkát, az Élet értelmét, a tovább jutást. Van valami, ami arra emlékeztet, amikor a szendvicset eszi, amikor a kneazleket etette, amikor rásütött a Nap az arcára, közvetlenül azt megelőzően, hogy felfedeztük a vadorzók nyomait. Hasonlít ahhoz, amikor Soffit vagy Zafirát boldognak látom, amikor látom, hogy Heliodora rajzol, sőt, arra is hasonlít, amikor nézem, ahogy Orin újra a parton van a kardjával, egy toronyból, ahonnan nem láthat. De ez valahogy erősebb mindegyiknél.

 Németül válaszolok, kényelmesen formálom a szavakat, az operák ünnepélyes orkánjára gondolok, mely végigvágtat az előadótermen, nem azokra a zajok által tört, sötétben elsuttogott szavakra, amelyek magasról, másfél méterrel a fejem felett jöttek, és az érzés kísérte, hogy minden reménytelen. Revan németje segít benne, hogy az ünnepélyességet, a legrégebben egybefüggően túlélő európai kultúrát lássam, ne a sötétet.

 - Igen... szerettem volna időt tölteni veled. Szeretek veled lenni... nem kell eljátszanom semmit.- kissé aggódom a szavak miatt, pedig nem hazugságok. Nem vagyok zavarban, nem félek, hogy esetleg felfedez bármit idejekorán, még ha tudom is, hogy veszélyben vagyok mellette. Orin bármit mondhatott neki, esetleg itt lehet most, nekem pedig esélyem sem lenne észrevennem, ha nem akarná. Nem akarok semmit mondani, nem mondhatom el azt sem, hogy mennyire biztosan tudom, hogy akarom őt, mint embert, istent, boszorkányt.

 A tóra nézek, a fekete víz mozgására. Most végtelennek tűnik, ahogy remeg a felszín, azt az illúziót keltve, hogy örökké ilyen lesz, de ezek a pillanatok elszállnak, majd megfakulnak az emlékek. Most azt érzem, hogy ha örökké tarthatna, akár örökké enném a szendvicset Revan társaságában, amíg fény van a Galaxisban, levegő a Földön, de ezek a gondolatok csak arra jók, hogy félelmet és fájdalmat okozzanak azoknak, akiket elrabolnak. Nekem a jövőre kell tekintenem, egy életre, ahol évszázadokig, évezredekig gyűjthetjük ezeket a pillanatokat együtt, úgy, ott, akkor, amikor akarjuk.

 - Szeretnék visszamenni az erdőbe veled, amikor elkísérhetlek.- rengeteg operát néztem végig, rengeteg verset, szonettet és regényt olvastam, de úgy érzem, hogy az egyszerű szavak, melyek mintha kissé visszamaradott értelmű férfitól jönnének, jobban elmondják a lényeget neki. Tudom, hogy az erdő, az állatok számára a boldogság, ő is végtelenül unhatja a színjátékot a Roxfort falai között, amely pletykákra, árulásokra, hamis barátságokra és pillanatnyi szenvedélyre épül, mindössze rövid hírnévért és hévvel összegyűlt lepedőért. A boldogság egyszerre van sokkal messzebb, és sokkal közelebb.

[self]

• 海 の 豊  饒 •
2005 • szeptember • 23

imma

                       carry
                                               my
                                                                          self

Még ő sem volt benne biztos, hogy eljön, vagy hogy tényleg eljött-e. Nem egészen, nem teljesen, mert az rossz ötlet lett volna, és ismerte Nebelwaldot akkor is, ha nem hallgat Orinra. A neve azt jelentette, amit, és szerette az olyan hasonlatokat, amelyeknek volt valami kis éle akkor is, ha teljesen simának tűntek, mint az arca. A szép dolgok veszélyesek, különösen a szép dolgok azok, és bárhogy próbálta elképzelni, hogy a fiú haja rendezetlen, vagy mondjuk a mosolya csálé, ez sehogy nem sikerült. Ezért is voltak a szép dolgok kegyetlenek, soha nem engedték, hogy másnak tűnjenek.

- Igen, biztosan éreznék a szagod. Nagyon jó a szaglásuk, nem szeretik a parfümöket.. - még csak nem is sértésnek szánja, és Enver is elég hosszú ideje ismeri, hogy tudja ezt. Az illat is szag volt, bárhogy nevezik, egy kneazle számára pedig minden emberi dolog idegen volt. Beleborzongott, mennyire megértette most ezt a gondolatot, és inkább nem nézett a víz felszíne felé. Nem volt jó tudni, hogy mi lehet alatta.

A kis szendvicsben most is van sajt - anno sem értette, miért ragaszkodik Herr Nebelwald, az idősebb, annyira a sajtok művészetéhez. A csikorgós pecorino és a sápadt halloumi többet jelentett a pénznél, amelyet értük adhattak, és talán boldogok a sajtkészítők, de a fogai alatt roppanó lyukacsosság épp úgy nem árulta el keletkezése okait, akár az izomszövetek nem adják fel azt. Talán ha egészen közelről nézi, és nem csak a nyelvével..

Majdnem el is ejti, térdeit szorosan összesúrolja, elképzeli, hogy tektonikus lemezek: egymásnak feszül a fogd be és a de tudod, hogy gondoltál rá. Az utánuk támadó tsunami eltakarja az egészet, és nem kell beszélnie róla, sőt, még csak a fiúra sem kell néznie pár percig, amíg ütemesen rágnak, ütemesen nyelnek, dolgozik a torok, dolgozik a mély. Minden szép dolog undorító lesz, ha elég közelről nézzük.

- De most is játszol valamit. Nem tudom, hogy mit, de valamit. - néz fel, szeme tükre megfodrozódik a beledobott pillantástól. Enver akar valamit, Enver azért mondja ezeket - visszacseng Orin minden intelme, bár ő nem így értette őket. Szerinte a férfiak általában undorítók, és a kevés kivétel csak azt bizonyítja, hogy a tény mennyire ügyesen megáll a saját lábán. Revan nem volt egészen biztos ebben, de abban igen, hogy Enver nem piknikezni hívta ide.

Hirtelen úgy érezte, hogy a gondolatai egy kosárnyi kneazle kiscica, mindenféle igyekeztek szaladni: tudta, amit tudott, de abban is kételkedett, hogy bármi rossz dolog épp most, épp itt, a Csónakházban történne piknik közben. A rossz dolgok már a gyomorban jelezték, mikor érkeztek, és bár megült benne a sajt mellett a gyanú, annak nem tudott volna tényleg nevet adni, sem németet, sem japánt.

Ez is különös volt Nebelwaldban, akiről Orin sokáig állította, hogy bár úgy néz ki, biztosan nem lehet a testvérük, ezt pedig egyszer valamelyik tesztjük be is bizonyította. Akkoriban még mindegy volt, Morgernsternnek lenni nem volt kiváltság csak a szótagokért, és Envernek nem volt képessége. Mégis kiválasztották, és tessék, máris itt vagyunk, annál, amit nem akart ennyire a nyelvén érezni, elég volt a szaga is.

- De nem tudsz párbajozni, eltévedsz a bűbájjal is, és bársonykord nadrágban jöttél legutóbb is. - állapítja meg, az utolsót szánva a legkomolyabb érvnek. A fiú mondott valamit az anyagokról, de ezt nem igazán jegyezte meg, mert már akkor is elterelésnek tűnt. Egészen más volt, mint Sienna néha összefüggéstelen, de azért követhető gondolatai - Enver gondolatainak mintha lettek volna saját gondolatai is.

Talán az apukáitól örökölte - emlékezett még arra a történetre, a kötésre a szemén, hogy mindent megfogott, mint a mosómedvék általában. Lehet, hogy ezért vannak most is a tó mellett, mert Envernek a víz valami biztonságot nyújtott - ő pedig azon igyekezett, hogy minden, ami kegare volt, ott is maradjon, ahol most van.

- Elmondhatod, bármi is az. Legfeljebb eltüntetlek a tóban. - mondja kis mosollyal a szája szegletében, harap egy kedveset a szendvics testéből. Persze Nebelwald nem félt, ő biztosan nem, futni mindig jól tudott, szép lábai voltak hozzá, talán mert először Orinnal, aztán Orin elől kellett futnia.