ginger uncensored;
to: lutece professzor
+13

Tulajdonképpen hetek óta tervezgette már, olyan izgalommal, ahogyan mások ajándékokat csomagolnak karácsonyra – de míg az ünnepet megelőző, kötelező ügyetlenkedést a selyempapírral a háta közepére sem kívánta, addig ezen a délutánon némi elégtétellel eszmélt rá, hogy a régi egyenruhája még mindig remekül áll. Szinte hihetetlen, hogy hét éve nem viselte – tekinthetné ezt a mait különleges alkalomnak. A bőre emlékszik ezeknek az ikonikus daraboknak az érintésére, de nem attól fut végig a felkarján kellemes borzongás, hogy ezt a blúzt újra begombolhatja. A szoknyája éppen csak egy hajszálnyival lesz rövidebb – na jó, legyen valamivel több, az ember lánya ezzel a bűbájjal amúgy sem lőhet igazán mellé. Vajon ez a blúz régen is ilyen átlátszó volt? Nehéz felidézni. Az biztos, hogy diákként sosem viselt volna ilyen kényelmetlen cipőt, harisnyakötője pedig nem is volt, arra az esetre sem, ha ex catedra helyet foglal a professzor asztalán. Bár akkoriban nem is igazán csinált ilyesmit – Ginny Weasley tornacipős vagánysága úgy bújtatta Ginevrát éveken át, hogy csak időről-időre bukkanhasson elő, akkor viszont ez a kérlelhetetlen nőiesség fegyverré vált a kezében. Vet még magára egy hosszú, elégedett pillantást a tükörben, mielőtt elvégezné a sminkje utolsó simításait – engedi, hogy Ginevra vonásai, kontúrja és alapozója mögül ezúttal Ginny vigyorogjon rá. Van az a svung, ami nem vész el, csak átalakul.

Nem rossz. Őszintén reméli, hogy Lutece professzor osztja majd a véleményét, ha már annyira mást gondolnak bizonyos dolgokról – mint a könyvekbe mélyedés pislogás vagy köhintés nélkül elviselhető ideje, a teázás társaságilag elfogadott (vagy elfogadhatatlan) tempója, vagy az évente úgyis mindig megérkező Weasley-pulcsi becsben tartása. Egy része vágyik arra, hogy most kikérhesse Minnie véleményét, de be kell látnia, ez talán nem lenne olyan jó ötlet - még akkor sem, ha talán elismerően füttyentene, mert ezt a trükköt, fekete hangjegyek a fehér papíron, éppen tőle tanulta meg. Most csak elképzeli, mit mondana, hogyan röhögnének együtt a helyzet simogató abszurditásán, hogyan jegyeznék meg, hogy hát persze, Weasley-ről mindig sejteni lehetett az ilyesmit, Balmoralról nem is beszélve. Aztán innának. És fel is hajt egy kis lángnyelvet, Minnie helyett is, hogy ne kelljen csak úgy, készületlenül odamennie. Oké, azért talán izgul egy kicsit.

Ismeri már az utat, a kandalló szédítő áramlását, egy pillanatra be is kell hunynia a szemét, mielőtt kilépne a csendbe - az első gondolata az, hogy túl nagy a csend, Lutece professzor bizonyára valami teljesen átlagos dolgot csinál, mondjuk a nagyteremben, mondjuk vacsorázik a kollégáival meg a diákjaival? Ez jóval kevésbé erkölcstelen, mint amire - reményei szerint - percek (semmiképp sem órák!) múlva ráveszi.
A második gondolata pedig, hogy nincs az a védőbűbáj, ami ellen védekezni tudna, pláne ebben a cipőben. Vagy ebben a szoknyában, ha már itt tartunk.
- Baszki! - Hogy ezt milyen hangosan mondhatta, sejtelme sincs, de a kötelek már jönnek is, emlékeztetve őt arra, hogy a férfi, akinek a teáját issza, akinek az ingeit viselni szereti, és akinek a macskája néha megkarmolja a csuklóját, nos, hogy ez a férfi a varázsereje puszta materializálódásával milyen kurva feszes és kényelmetlen csomókat tud kötni. Még jelen sem kell lennie hozzá. Ha nem fájna ennyire, ahogy a mondott kötelek a húsába vájnak, és nem átozná magát, amiért nem vett kabátot, mert az most legalább valamennyire megvédené a nyilvánvaló megaláztatástól, ahogy itt fekszik, a padlón, és nincs jobb ötlete, mint várni... hát igen. Reméli, hogy Lutece professzor legalább más vacsoravendéget nem vár.
- Baszkibaszkibaszki - próbálja elérni a pálcáját, amit okosan betűzött a szoknyája derekába. De mozdulni sem tud, mert amint megteszi, a kötelek - Leon mágiájának eme vendégmarasztaló kivetülései - máris még szorosabban fogják közre. Ezen egyszer biztos jót röhögnek majd, de talán nem ma este.

Your laugh in my pockets,
your hands in my hair,
every same-thing night

stacked like coins

        Felettébb különös, mondhatnám, felfoghatatlan - ezt évek tapasztalata mondatná velem, ha valaki kérdésével illetné e máskor vélhetően alaptalan gondolatmenetét, felettébb különös a Griffendél házvezetőjének lenni. Bizonyára általában is az, az évek meg a rutin, ahogy mondják, utóbb könnyűnek mutatja, esetleg sorsszerűnek, ez utóbbival, irónia, jóslástan a neved, mindig hadilábon álltam. Még most, hogy valóban évek tapasztalata áll rendelkezésemre, is nehéz olykor elhinnem, hogy így történt.
        McGalagony utódának lenni akkor is teljesíthetetlen, de szép kihívás volna, ha a professzor nem volna a felettesem - vagy nem javított volna ki, mikor azt hittem, a professzorasszony megnevezést preferálja. Korai nehézségeink mára elhárultak, de kevéssé tudtam magamtól elűzni azt a félelmet, hogy nem épp ilyen folytatást kívánt volna az oroszlánok házának, ha nincs az időnek szűkében. Kétségeimet az idézte elő ismét, hogy míg az irodám felé tartok, már azt fontolgatom, mit is mondjak Ms. Scrimgeournek, aki nemsokára bizonyára megérkezik, útmutatást remél a Tusával kapcsolatban.
        
        Óhatatlanul az unokahúgom levelére kalandoznak gondolataim, mielőtt belépnék - bár ezek hangvétele is enyhült, akár az időjárás egy különösen viharos szezont követően, a rosszat az ember igazán könnyebben megjegyzi mindig. Hiába beszéltem meg jogos kétségeit utóbb többekkel, közöttük Ms. Weasleyvel - aki kikérhetné magának, hogy magamban még hajlamos vagyok így nevezni mindazok után.. Tehát, mielőtt elkalandozva utat engednék bűntudatomnak a távozásra..
        Azelőtt számot kell vetnem unos-untalan a rám rótt és vállalt felelősséggel. Ms. Scrimgeour előtt akkor is nyitva állna az ajtóm, ha a mindennapok ügyes-bajos témáiban szeretne beszélgetni velem, de így, hogy a Trimágus Tusa árnyéka is rávetül utolsó tanéve napjaira.. Minden válaszom súlyosnak tetszik, sorsfordítónak olykor.

        Még át kell olvasnom legutóbbi jegyzeteimet - az előző Tusákról, tapasztalatokról, Ms. Scrimgeour összefoglalóját arról, miként haladt a patrónussal, amelyet megidézni hamarosan remélt.. És újra kell töltenem a bárszekrényt, annak tartalma vészes fogyatkozásnak indult a legutóbbi éjszaka alkalmával, melyet olvasással és annak reményével töltöttem, hogy utolérhetem magam a levélírásban.. A képességem sem árulhatta volna jobban el, ennek mily kevés esélye volt mindig, és most is.
        Míg a kilincset elfordítom, haloványan feldereng előttem, hogy Ms. Weasley - a fejemben óhatatlanul, ezekben az erkölcsös percekben különösen Ms. Weasley rég járt nálam, ennek bizonyára sűrűsödő, az ünnepeket megelőző edzési időszaka lehet az oka, el ne felejtsem megkérdezni, hogy szolgál az egészsége, nincs-e véletlenül egy délutánja valahol a családi karácsonyozás és korának megfelelően szórakozással töltött heteiben így, decemberben..

        Nevezzük intuíciónak, habár annak mindig híján voltam: a kilincs forrónak tűnik egy rövid szívdobbanásra, és nyomában az az ismerős, hideglelős motoszkálás jár a koponyám mélyén. Valami történt, valami megváltozott, ehhez pedig aligha lehet köze az irodámban elhelyezett, még kipróbálatlan védőbűbájoknak, amelyeknek emlékeim szerint hasonló hatást kell kiváltaniuk. Bár nem voltam szkeptikus a sikerességüket illetően, abban eleve kételkedtem, hogy bárki épp ide kívánna betörni a Roxfortban, miután két szertár és egy tiltott, és elkobzott tárgyakat tartalmazó helyiség között helyezkedett el..
        De az igazgatónő világosan jelezte ebbéli szándékát, így hát a magam szerény eszközeivel elláttam az irodát is azzal, amivel megfelelőnek láttam. A háború évei óta nem került sor ilyesmire, a kivitelezés bizonyára hagyott kívánnivalót maga után, de azt már végképp a paranoia első jelének véltem volna, ha megkérem valamely barátomat, hogy áldozza rá ajándékok csomagolására tartogatott perceit, hogy betörjön hozzám, esetleg lovasítsa meg azt a doboz kávébabot valamelyik fiókomból..

        Ezért is lehet, hogy mikor benyitok, és ott találom a köteleim által menekülésre képtelen Ms. Weasleyt, az első reakcióm a döbbenet. Még az ajtót is elfelejtem egy pillanatra becsukni magam mögött, elmém megadja magát a pillanat több, mint valószerűtlen hevének: először annak, hogy talán nevezhetnénk túlkapásnak ezt a mennyiséget, vagy épp, erősséget. Másodszor annak, hogy valóban nem érheti el a pálcáját, hiszen a kötelek épp megfelelően tartják - ami minden más alkalommal azt bizonyítaná, hogy a védelmi kísérletem jól sikerült, itt azonban.. Nos, valami más bizonyít velem kapcsolatban.
        Harmadszor, legvégül pedig meg kell állapítanom, hogy roxforti egyenruhát visel. A szoknyája talán.. egy leheletnyit felette is van annak, amit megengedhetnék, mint volt házvezetője..
      
        - Ms. Weas.. elnézést, Ginevra.. Ez valóban egy.. váratlan meglepetés. Elnézést a lekötelező fogadtatásért.. De nem számítottam rá, hogy meglep majd, így akaratlanul is, de én leptem meg önt. - még én is hallom a hangomban egymással vetélkedő derűt a szégyennel vívott küzdelmében, aztán azt, ahogy előbbi elveszti utóbbi javára.. Feleszmélve végre van annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan becsukjam az ajtót, előhúzzam a pálcám, mellékesen pedig megbánjam, amiért nem tudok eltekinteni a magázódástól még azután sem, hogy.. Nos, a viszonyunk, annak minden pejoratív jelzője nélkül, ennél szorosabbnak tekinthető.
       Hirtelen zavaromban először az ellenbűbáj sem jut eszembe, figyelmem pedig még annyira sem kíván együttműködni velem, mint az emlékeim. Az egyenruhához tartozó blúz mindig ennyire átlátszó volt? Koncentrálj, Leon, ez igazán méltatlan..
  

ginger uncensored;
to: lutece professzor
+18

A nyíló ajtó hangja sem hoz igazi megkönnyebbülést számára – csupán reméli, hogy nem egy lelkes diáklány érkezik éppen, hogy megmutassa a házidolgozatát, mert ebben az esetben az illető jóval többet kap, mint amire számított. Vizuális ingerek tekintetében mindenképp. Azért egy sóhaj kiszakad belőle, mikor Lutece professzor hangját hallja, bár azon még a kötelek szorításában is röhögnie kell, hogy az az árulkodóan elharapott Ms. Weasley még a keresztnevét is megelőzi néhai házvezetője szótárában. Minden bizonnyal röhögne is, ha nem fájna annyira, nos, nagyjából mindene a vendégmarasztaló béklyók szorításában.
– Az… nem kifejezés. – Próbál nevetni, mert ezen a ponton már igazán csak nevetni lehet. Amikor elképzelte ezt az estét egészen más meglepetéseket irányozott elő, egészen más sorrendben. Nem mintha a kikötözés ellenére lett volna, sőt, de azért arra nem számított, hogy majd a nagy műgonddal zsugorított egyenruha vagy éppen a belső szervei miatt fog aggódni, alig pár perccel az érkezése után. A méltóságát talán hagyjuk is, az nincs, nem is volt, jéghegynek ütközött, elsüllyedt és megették a harcsák. Egyébként sincs az egész országban senki, aki szóra érdemesnek tartaná Ms. Weasley méltóságát – különösen, mióta arra vetemedett, hogy nagy örömmel és gyakran keresi fel egykori házvezetőjét, mindenféle ürüggyel, mindenféle időpontokban.

– Professzor, megtenné....? – Ha ezek a kötelek nem volnának ilyen kurva szorosak, akkor még élvezné is. Ez a játék sosem volt ellenére, ráadásul eleve ő volt a kezdeményező, csak hát a fejében valami ártatlan szöveg járt sorozatos hiányzásokról, meg büntetőmunkáról, ami már egy ideje esedékes, és hogy ehhez milyen módon kellene a blúzán azokat a kegyelemért sikoltó gombokat száműznie az útból... most semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy nyilván nincs az országban még egy olyan szigorúan őrzött helyiség, mint a Griffendél házvezetőjének lakosztálya. Még szerencse, hogy meg sem próbált ellopni semmit - megborzong, nem pusztán a gondolattól, hogy ebben az esetben mostanra biztosan hiányozna pár ujja is.

- Azt akarja, hogy... khm... könyörögjek? - Arra gondolni sem szeretne, hogy Lutece professzor ad absurdum elfelejtette a meglepetés hatására a saját védőbűbájait hatásítalanító igézetet, de azért tesz egy újabb, teljesen hatástalan kísérletet arra, hogy kihúzza a pálcáját a szoknyája derekából - amivel csak azt éri el, hogy feljebb csúsztatja a szoknyát, a pálca pedig ugyanúgy nyomódik a gerincéhez, mint amikor odadugta, abszolút elengedve a füle mellett azokat a korszakos intelmeket, hogy ilyen helyre aztán ne, mert még a végén lepuffantja a saját seggét. Ó, pedig csak az hiányozna. Már csak abban reménykedik, hogy nem érkezik perceken belül valaki, esetleg McGalagony maga, hogy megbeszéljen Lutece professzorral valami súlyos és halaszthatatlan kérdést - Ms. Weasley önmagát ebben az állapotban már éppen elég súlyosnak és halaszthatatlannak érzi.