[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Gemma Jenkins és a Roxfort. Első hét. Szabadság. Látszólagos nyugalom. Annyit álmodoztam arról, hogy én is idejárhassak, mint Ash, hogy megszámolni nem tudnám. Nem is akarnám. Most mégis úgy érzem, kissé egyedül vagyok, ami… Egyszerre nem baj, mert inkább egyedül lennék, mintsem Maurice terrorizáló házában, de közben meg… Annyira utáltam egyedül lenni! Olyankor nagyon gyorsan megtalálnak azok a gondolatok, amiket igyekszem messzire száműzni magamtól: anyukám szomorú mosolya, ahogy úgy érzem, a hajamat simogatja és valami dalt dúdol, apukám csintalan tekintete, amit néha magamon vagy Ashen is elkapok, az a furcsa, de nagyon erős fájdalom, ami néha összeroppantja az egész mellkasomat. Olyankor nagyon nehezen kapok levegőt és igyekszem nem szem előtt lenni, mert így is hátrányos helyzetben szenvedek ugyebár mugli születésűként, nem kellett még az is, hogy esetleg bőgőmasinának vagy gyengének vagy nyápicnak higgyenek, esetleg meg is verjenek, mint odahaza, az elég ott... Bár meg tudom védeni magamat, visszaütök, ha arról van szó, azért kicsi voltam a koromhoz képest is és az utóbbi fél évben drasztikusak lefogytam a sok éhezés miatt. Éljen Maurice és a gyámsága!

Félre ne érts, a legtöbben egyébként le sem szarják, honnan jövök, de érzem azt a nagy hiányosságot, amit mások az elmúlt tizenegy évükben magukba szívtak. Na, nekem nem jutott ez és minden az újdonság erejével hat. Persze a túlpörgős énem imádja ezt, de közben nagyon bénának érzem magam, hogy ennyire semmit nem tudok. Félek, hogy ki fognak közösíteni vagy kinevetnek és hogy egy fikarcnyit sem lesz jobb itt a sorom, mint otthon. Otthon… Már rég nem volt otthonom. Mióta anyukám eltűnt, apukám meg a kórházban feküdt kómában, nem volt otthonunk, bár Jack nagyon próbálkozott, akkor is csak egy tizenötéves tinédzser volt. Nem az ő feladata lett volna és abszolút szétestünk. Azt a légkört, amelyet Maurice teremtett, meg senkinek sem kívánom. Még most is előfordul, hogy ha Orin vagy Roxanne későn érkezik a szobába, akkor remegve, zakataló szívvel kelek fel, mert azt hiszem, valaki meg akar támadni vagy bántani akar…

Annak örülök, hogy Asherrel egy iskolában vagyunk újra, ez sokat segít, még ha nem is egy házba osztottak be vele. Fogalmam sincs, mit keresek a Mardekárban, de gondolom, majd kiderül. Mindenesetre naaaagyon teperek azért, hogy beilleszkedhessek és megtalálhassam az új otthonomat. Szeretnék tiszta lappal indulni, szeretném, ha elfogadnának, szeretném, ha magam mögött hagyhatnám azt a borzalmat, ami odahaza várt… De közben nem akarom elengedni a családomat sem persze, csak… Nehéz. Gyűlöltem Mauricet és azt is, amit tett, tesz velünk és menekülnék, csak éppen nincsen hova, mert egy pennynk sincs. Vagy knútunk, ha már itt vagyok. Úgyhogy ezerrel próbálok barátokat szerezni, hogy ne maradjak egyedül és ne jöjjön rám a sírógörcs kettő percenként, mikor eszembe jutnak a szüleim, a helyzetünk, a testvéreim, akiket odahaza hagytunk, szóval az egész fos. Szerencsére a vonaton máris találtam egy lányt, Anne-Rose Tuffint, aki végülis a bátyám házába került, így a mókavonat nem sihuhuzik egyelőre tovább, márminthogy vele sem osztozok egy hálókörleten, de Roxy is nagyon jófejnek tűnik így elsőre, akármit is mondanak róla a háta mögött. Én aztán pont nem fogok ítélkezni a saját hátteremmel. Sajnos, ezen kívül nincs nagyon szerencsém, bár meg is értem, fordított helyzetben valószínűleg én sem közelítenék egy mugli születésű, tudatlan és ostoba tekintetű pancserhez, aki olyan szakadt ruhákat hord, hogy csoda, hogy nem vágják ki, hogy egy csövesbánat… Jaj, annyira remélem, hogy nem maradok egyedül, azt nem viselném el!

Persze vannak szokásaim, amiket nem tudok levedleni: állandóan elalszom és késésben vagyok, szóval nem csoda, hogy a mostani átváltoztatástan órára is úgy rohanok, hogy a reggelit is ki kell hagynom. Kár volt belemerülnöm abba, hogyan tudnék egy kis plusz pénzt szerezni itt… Körülbelül másfél percem van arra, hogy a három percre lévő terembe elérjek… Oda sem figyelek rendesen, csak vágtatok, mint egy félőrült, arra sem emlékszem, sikerült-e rendesen felvennem az egyenruhám minden részét vagy sem, de mindegy.  Minden erőmet bevetem, hogy odaérjek, mennyire ciki lenne már az első héten elkésni!

   

                   

          Finding friends with the same mental disorder: priceless        

   

A gázoló mazsolának

Errefelé minden lépcsőt külön arra találtak ki, hogy az embert rosszkor vigye rossz helyre! Eleve miért kell ekkora kastély? Értem, hogy sokan vagyunk csak, nem érdekel, itt meg nem, hogy elférni lehet, hanem úgy el is tudnék tévedni, hogy csak jövőre találná meg a csontvázamat valamelyik mellékfolyosón az az emberevő pedofilfejű Frics, akitől amúgy is leráz a hideg. Na mindegy, a baj az már megvan, nem tudom, hol vagyok.
Nagyot fújva nézek körül, hátha a szemem elé kerül valami, ami egy kicsit segít felrakni a történetet a térképre, mert mondjuk már láttam, de nem.  Nyilván ez is egy ugyanolyan mocsok folyosó, mint az összes többi, miért nem lehet erre ráírni, hogy mit tudom én „Mágiatöri terem jobbra” vagy „Erre semmi sincs, ne kódorogj”, utóbbi annyira nem rántana ki a szarból, de legalább a tudtomra volna hozva, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell.
-Bahh-foglalom össze a szomorú helyzetemet, és választok egy teljesen random irányt, amibe öles léptekkel meg is indulok, már amennyire egy tizenkét éves kis kölökgólyának lehetnek ölesek a kis léptei. 

Az jut eszembe, hogy már elkéstem, azt nem tudom, hogy mennyire, de már biztos megy, és mindenki ott unja magát halomra. Mennyire érdekelné a szellemet, ha csak úgy beslisszannék? El fogja mondani McGalagonynak, hogy már megint nem voltam ott időben, akkor meg már nem lenne jobb egyáltalán be sem menni?
Apám egyszer mondott valami olyat, hogy ha a dicséret már nem jön össze, a lebaszásért minek rohanni, amire anya azt mondta, hogy ez nagyon csúnya és meg ne merjem jegyezni. Egyértelmű, hogy emlékszem rá, mert hát fater az nagy arc..  Mit veszítenék vele, ha csak úgy kihagynám ezt az órát?  Azt se értem, mit vakerálnak rajta! Majd azt mondom, úgy eltévedtem, hogy egy órán át bolyongtam a nem tudom hol. Ehhez a kifogáshoz egyébként tényleg jó volna tudni, hogy éppen hol szerencsétlenkedem, vagy…hihetőbb, ha azt sem tudom?
 Lehet másodévben már kegyetlen ciki ilyen baromságokat csinálni. Ahj, kéne valami jó indok, ha már…, mondjuk, ha csak kések, az is jobban működne, ha lenne indokom, mégsem mondhatom, hogy kisiklott a vonat, hát az kit érdekel?
Bemenjek? Ne menjek? Mit csináljak?
Olyan hosszú az az óra, komolyan hosszabb, mint bármelyik másik, pedig McGalagony azt mondta, hogy minden óra ugyanannyi ideig tart, de szerintem tökre hazudik, mert hát az lehetetlen, hogy a Mágiatörténet meg a Repüléstan az így hosszban egy kategória. A Repüléstan az csak úgy elmúlik, mint a fejfájás, Mágiatörin meg már a tanár múlt el nagyon régen, nem is értem miért tartják. Biztos azért, mert a halottnak nem jár se fizu, se szabi. Majd megírom apának levélben, biztos neki is ez lesz a véleménye, ha éppen otthon lesz, és nem anya ír vissza valami olyat, hogy próbáljak meg úgy csinálni, mintha nevelnének is, nem csak szeretnének.

Jó, most ezzel nem is kell foglalkozni, mert befordulok egy folyosón, ami már nagyon ismerősnek tűnik, egészen annyira, hogy felvillan a fejemben a felismerést jelző képzeletbeli kislámpa. Ez lesz az! Ki kell találni valami mentséget, aztán mehetünk is, vagy jobb lenne csak úgy lélekszakadva beesni, mintha már hosszú percek óta itt rohangálnék keresve a megfelelő ajtót? Igen, az egész hihetőnek tűnik, bár nem tudom, Binns beveszi-e. Simán lehet, hogy évszázados tapasztalata van az ilyen baromságokkal kapcsolatban, egyszer meg is kérdeztem az egyik prefektust, hogy mikor született az ürge, el is mondta, csak én azonnal elfelejtettem, mert nem annyira mennem a számok. Örülök, ha azt tudom, hogy én hány éves vagyok és mikor születtem, ami apám szerint annak a csalhatatlan jele, hogy nem vagyok kobold, és nem leszek bankár, ami szerintem nagyon igaz tőle. Azért egy kicsit nagyobb is, meg szebb is vagyok, mint egy kobold. Azok vajon hova a búbánatba járnak iskolába? Vagy nekik nem kell? Mert az igazságtalanság lenne velem szemben, akinek meg muszáj végigülnie a Mágiatörténetet és koboldokról tanulni. Az a minimum, hogy akkor ők is meghallgatják a mi halál álmosító történelmünket, nem?

Ezekkel a gondolatokkal vágok neki a kis soványdisznóvágtámnak, mikor valaki konkrétan szélárnyékból kivágódik és úgy összecsattanunk, hogy én pofával frontálisan nekiszédülök a falnak, a karambol okozója, meg elnyal a padlón.
-Mi van veled mazsola, vak vagy és gyengénlátó?-förmedek rá még a falról, ahogy lefordulok róla a vérző orromat törölgetve, mert azzal kínáltam meg a falat, meg ezekszerint a véremmel.
-Mert engem az sem érdekel, ha tök hülye, csak ne nyargalásszál mint egy…hát…idióta hülya.

[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, rasszizmus, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Nagy erőkkel kapkodom kurta lábaimat, de valószínűleg nem sikerült bekötnöm a cipőmet, mert állandóan csapkodja a lábszáramat a cipőfűző és rettenetesen zavar… Ahogy az is, hogy itten szoknyában kell parádéznom, pedig köztudottan nem voltam egy nagy szoknyahordó. Se semmilyen hordó. Legalább azért nem csesztettek, hogy kövér disznó vadállat volnék, azt meghagyom másnak, köszönöm szépen! De kényelmetlenül éreztem magam a szoknyában, mindig is gatyákat hordtam, bár régen anyukám próbálkozott ám, deeee rettenetesen feszengtem mindig és állandóan húzogattam, mint most is ugye. Szóval nem.

Persze amikor ilyen késésben vagyok, akkor nem meglepő, hogy az ingem gyűrötten meredezik ki hátul a seggemnél, mintha egy kiskacsa lennék, a nyakkendőm meg csoda, hogy a nyakamban marad. Mármint ilyen lazán, mert továbbra sem tudom rendesen megkötni, mert ehhez is balfasz vagyok. Meg nem érdekel, ráadásul faszságnak gondolom a hordását. Na, mindegy. Kár, hogy megint rohangálok, mint a mérgezett egér, pedig kurva jó helyek vannak a kastélyban, Ash mutogatott már párat, szóval lesz hol bratyiznunk egyébként, ha magunk akarunk majd lenni. Mindenesetre most rohadtul nem érek rá ilyenekre, mert hogy fejben próbálok egy értelmes gondolatot összerakni arról, mégis hol a retkes picsában vagyok. Heh, itt nem volt Jack, szabadon káromkodhattam ám! Már nagylány vagyok úgyis. Mondjuk, tuti beszólna, hogy annyira azért nem vagyok nagylány, hogy egyedül tájékozódjak. Mert hogy nem tudok, vágod...

El is fintorodom erre, ahogy befordulok egy sarkon. Mondjuk, arra nem számítok, hogy frontálisan ütközöm azonnal, elvégre a sarkoknak az lenne a funkciója, hogy utána jöjjön egy folyosó vagy valami izé, nem? Na, hát itt rohadtul nincs, bár ezen sem kéne meglepődnöm egy ilyen iskolában, ugyeee? Azon igen, hogy kőre számítok, de annál azért jóval puhább valamibe ütközöm. Ettől függetlenül is olyan vagyok, mint egy száraz kóró: kicsi, jelentéktelen és ronda, szóval kurva jól el lehet taposni, pontosan ez történik most is. Lepattanok a tagról, aki még meg is tapos egy kicsit, majd akkorát zanyálok, hogy a fejem rendesen visszapattan a padló kövezetéről. Mintha hallanék pár szisszenést és úúú hangot, hogy biztos fájhatott, de egyelőre az a csoda, hogy az összes fogam megmaradt, bár rettenetesen fáj a fejem, az orrom, szédülök és majdnem be is hányok, most áldom az eget, hogy kihagytam a reggelit, mert nincs mit visszaadnom hálából a padlónak. Érzem, hogy valami meleg ömlik végig az arcomon és nem kell sokat találgatnom, elégszer történt már az elmúlt fél évben, hogy tudjam, hogy eltört az orrom. Asszem, a szám is felszakadt, de ami ennél is jobban zavar, az az, hogy innen is érzem, hogy túlságosan jól szellőzik az alfelem: rohadtul felcsúszott a szoknyám és rettenetesen béna látványt nyújthatok a rózsaszín, elnyűtt bugyikámmal, amin valamilyen érdekes megfontolásból Belle ÉS Jázmin hercegnő került, bár már ők is alig voltak felismerhetőek, mert annyira lekopott a minta. Egy szóval: rettenetesen béna látványt nyújtottam ottan a földön vergődve, de kell egy fél perc, mire a fejfájás és a szédülés annyira csillapszik, hogy fel tudok pattanni, hogy elrendezzem amúgy is rendezetlen ruhámat. A többi nyomorék meg csak áll szájtátva, mint valami értelmi fogyatékos. Ahelyett, hogy segítettek volna, na, mindegy. Ezekbe is annyi értelem szorult, mint az előttem állóba BÁRMILYEN stílus.

- Apád fasza a mazsola! – közlöm vele rendkívül nőiesen és érzem, hogy átveszi a védekező énem az irányítást, így mielőtt végig gondolhatnám, hogy annyira nem okos dolog, hogy egy fejjel nagyobb és szélesebb ember elé beállok, mintha rettenetesen elrettentő lennék, egész egyszerűen arcon csulázom a véres nyálammal. Vagy inkább a nyálas véremmel ezen a ponton, amennyire ömlik a vér az orromból és számból. Ééééés itt nem állunk meg ugye, ha Gemma Jenkins bepipul, nem könnyű leütni, az elmúlt félév tett az elfojtott agresszióról és dühkezelési problémákról ugyebár. - Mi van, téged már a saját országodból is inkább ide száműztek, akkora nyomorék vagy? Nem csodálom, közlekedni sem tudsz! Vagy csak nem tudod eléggé kinyitni a szemedet, húzott szeműkém! – forgatom a sajátomat. - Hülya, hülya, értelmi fogyatékos is vagy a nyomorékság mellett vagy mi?! Ki a faszom mondja a hülye helyett, hogy hülya, baszd meg?! – kérdezem tőle, gonoszan rá is nevetek és nyilván készenlétbe helyezem a térdemet a hasa-ágyéka tájára, ha viccelni szeretne esetleg a beszólások miatt. Persze tizenegyéves fejjel az ember nem tudja még, hogy azért viselkedik egy ekkora tapló faszkalap módjára, hogy kompenzáljon az előbbi kellemetlen bugyimutogatós eset miatt és hogy ráprojektálja a frusztrációját valakire, aki meg sem érdemli… Nagyon.

   

                   

          Finding friends with the same mental disorder: priceless        

   

A gázoló mazsolának

TW: káromkodás, vér stb.

Szerintem a Roxfort egyébként nem arra van kitalálva, hogy iskolának használják, mondjon bárki bármit. Tudom, hogy van valami végtelen hosszú, halálraírt történelmi izé arról, hogy annak lett építve, meg a fene tudja, de most gondoljunk már bele! Tizenkét éves vagyok, már tavaly is idejártam, még nyáron se vertem be a fejem, hogy aztán kiessen belőle minden és szétguruljon a betonon, mint a köpkövek szoktak, most mégis mintha dupla nulláról mennék helyismeretből. Milyen király, hogy nincs helyismeret órám! Ja nem, várjunk csak. Nem király!
Kikérem magamnak, hogy nincs helyismeret óránk, mert itt minden év elején végig kellene menni csoportosan és újra elmondani, hogy mi hova esik, mert én jelenleg nem is nagyon tudom, hogy hova estem, pedig szeretném már abbahagyni az a gólyafos típusú kavargást, mert halálra unom. Ezt is magamat is, és még mindig jobban szórakozom, mintha Binns monoton mormolását kellene hallgatnom, miközben jobbra-balra lebeg. Mert azt volt időm megfigyelni, hogy néha egy kicsit elmozdul a helyéről, aminek amúgy tök semmi értelme nincs, meg annak se, hogy az ember egy iskolában töltse a televert örökkévalóságot.
Mármint én szeretek itt lenni, nem rossz, csak kicsit hüvi van, de azért az örökkévalóság, az egy örökkévalóság. Hosszú, nem tudod, mikor kezdődik, nem tudod, mikor van vége, mert nincs vége. Hát milyen az, amilyennek nincs vége? Hót uncsi, biztos Binns is unja magát és inkább feloldódna valahol, most áldozat a sósavban, csak kicsit fájdalommentesebben. Azt azért nem kívánnám neki, hogy szenvedjen, még ha én nagyon szenvedek is minden egyes óráján, lássa, kivel dolga, oldódjon fel fájdalommentesen.

Most inkább én is feloldódnék, pedig már pont megtaláltam a megfelelő irányzékot, amikor úgy elcsapnak, mint orkán a kertiszéket. Nincs időm megnézni, hogy mi történik, csak igyekszem kézzel-lábbal kikveredni a helyzetből, mielőtt alaposan nekinyalnék a falnak, nem is tudom, miért gondolom, hogy megúszhatom a teljes testes ismerkedést. Csak, amikor már megvan a baj, látom, hogy ez se több, se kevesebb, mint egy szerencsétlen kislány, aki történetesen akkora, mint egy bicegóc ülve, nem is értem hogyan tudott belém jönni ilyen sebességgel. Ez most nekem futott, vagy mi a görcs? Ülő helyzetbe kaparom magam a padlón, mert úgy szédülök, mint a kurvaélet, ami nem tudom hogy szédül, de apa mindenre ezt szokta mondani, anya meg azt, hogy szájon vág, ha mondom, de anya most nincs itt, szóval szájon sem fog vágni senki, ha szerencsém van. Elég volt nekem ez a falaspuszi, mert úgy fáj az orrom, hogy menten visítva fakadok, ha egyedül lennék, biztos besírnék, de most nem lehet, mert támadóm van. Fel is emelem a fejem, miközben az orromból patakzik a vér és lüktet az egész képem-gondolom eltört, ha eltört nem kell ma menni órára, nem?-, hogy megnézzem mivel állok szemben, de csak egy segget látok. Szerencsmentes rózsaszín bugyis segget, aminek hatására először döbbenten nézek, aztán vihogni kezdek, de félúton rájövök, hogy az nagyon fáj, szóval inkább nem folytatom. Már nyitom a számat, hogy megkérdezzem a mazsolkát megvan-e minden foga, mire olyat rám rivall, hogy majd kiesik a szemem a helyéről. Ő jön nekem, aztán neki áll feljebb? Meg is próbálok a maradék méltóságommal együtt állásba kapaszkodni a véremmel kissé kikent falon.
-Te mindig ekkora-nyitom a számat, hogy kérdezzek, de ez konkrétan orrba-szájba köp a véres nyálával és nyálas vérével, basszus nem így lehet elkapni az AIDS-et? Vagy az a wc ülőkén van és azt nem szabad nyaldosni? Ki a fasz nyaldosná csak úgy a wc ülőkét, na mindja, szóval vissza a kis macskapöcsére.-…pondró vagy? Fúj!
Nagy mozdulatokkal igyekszem leszedni a fejemről a nyálat, ami pedig a számba megy, azt a földre akarnám köpni, de valahogy a bukaszuszogó cipőjét éri, nekem pedig nincs kedvem tőle bocsánatot kérni miatta, mert még tetézi, amit elkezdett, amitől alaposan megtorzul az egyébként sem olyan kellemes ábrázatom. Hát mit gondol ki ez itt? Nekem veti magát, aztán meg úgy ugat, mint valami ideggörcsös csivava, hát tudja már, hogy mekkora a kabát rá!
-Juj baszki, ázsiai vagyok, de megsértettél vele! Eddig még senki sem szólt, nagyon kemény vagy a rózsaszín bugyogódba, Miss UK, neked meg otthon maradt a szemüveged Degecen?

Érzem én úgy belül a lelkembe, hogy nem kellene így rácsattanni egy olyan kis hónaljcirkálóra, aki alig elsőéves, mert más lehet, nem a miénk, én pedig nem láttam még törpe harmadévest. Amúgy sem olyan jó a szövege, hát ki a frász szól be az ázsiainak, mert ázsiai. Ez olyan, mintha én azért röhögnék körbe valakit, mert fehér, bár most annyira se körbe nincs kedvem röhögni, se karikában.
-Okinawai tájszólás, zsebgecikém, amúgy meg próbáljál te artikulálni, mikor a falat tapatókorongozod szájjal, bár, ahogy nézlek…-ezt be se fejezem, egyrészt mert már a fejem is fáj, másrészt azért, mert nem is lenne mivel. Szép dolog amúgy, hogy körülöttünk mindenki megy a dolgára, mintha üldöznék, mi meg itt vérezgethetünk kétpofára.
-Tökön rúgsz, megbúbollak-figyelmeztetem a tettekre és a következményeikre, mert azért vannak határok. Mondjuk épp elég szarul nézünk ki anélkül is, hogy összeverekednénk, nekem meg is van tiltva, hogy agyoncsesszek lányokat, elméletileg másokat is, de én főleg a lányokkal kapcsolatos részt fogadom meg.
-Nesze, baszdmeg zsebkendő-nyúlok az egyik zsebembe, hogy felé nyújtsam az említett tárgyat, nehogy azt lehessem rá mondani, hogy egy tapló vízidisznó vagyok-gondolom az sincs nálad, nyakkendőd is milyen!
Ha már a taplónál tartottam, a mondat utolsó részét akár magamba is tarthattam volna, de szerintem én ezt az egy beszólást tökre megérdemlem, még azt sem mondtam neki, hogy eléggé rontja a fejszerkezetét a vérestaknyosnyál, meg amúgy is elég gusztustalan lenne, hát még rajta, szóval legyen csak nyugodtan hálás, amiért jól vagyok nevelve.

[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, rasszizmus, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Érzem, hogy az orrom lüktetése mellett a vérem is zubog, az egész testem pulzál a haragtól, a megaláztatottságtól és a vészreakciótól. Engem aztán nem fognak első nap megszégyeníteni, a rohadt életbe! Nem azért jöttem, hogy ugyanaz folytatódjon, mint otthon és vágom, hogy girhes is vagyok, kicsi is vagyok, üthető is a fejem, de azért a lófasznak is van vége. Oké, lehet, kicsit hirtelen haragú vagyok és hajlamos vagyok előbb cselekedni, mint gondolkodni, de haló, az elmúlt félévben az ilyen helyzetekben csak az segített, ha előbb támadtam, mint hogy hagytam volna, hogy támadjanak és az esetek nyolcvan százalékában így is megszoptam. Na, mindegy.

Rettenetesen megalázottnak érzem magam a bugyim miatt és mikor meghallom a nevetését, akkor csak erősödik bennem, hogy tényleg pofán kell csulni az egyedet, máshogy nem lehet ezekbe értelmet verni. Fasz. Aztán be is szól a kis cula, hát, az én vérem még jobban forrni kezd erre, egy pillanatra mintha egy vészjelző beindulna, hogy talán első nap rögtön nem kéne kikezdeni egy felsőbb évessel, de hát nem Gemma Jenkins lennék, ha nem érteném félre ezt is, és nem lennék még jobban befeszülve ettől is.

- Kinek magyarázol pondróságról, te méretes fasz?! – torkollom le, ahogy ott feszülök előtte. – Ki a retek röhögött ki, ahogy pofára estem?! Illetlen pöcs! – sziszegem neki villámló szemekkel. Közben próbálok nem bekönnyezni a fájdalomtól, ami egyre erősebben lüktet az egész fejemben, az orrom nem tudom, a helyén van-e vagy azért fáj ennyire, mert leesett már. Jack egyszer mesélte, hogy ha nem vigyázok és elkapok valami lepra nevű izét, akkor leesnek a dolgaim. Fülem, orrom, ujjaim, és a többi… Vajon az ázsiaiak terjesztik ezt? AJAJ! Gyorsan meg is tapogatom finoman az orromat, amíg ő a nyálamat vakarja magáról, de szerencsére a helyén van még. És realizálom, hogy mennyire is vérzik, lepillantok a csálé ingemre, ami már most úszik a vérben, nagyon szép látvány, de azért na. Oda is teszem az ingujjamat az orromhoz, de rekordsebességgel ázik át, szóval elengedem. Ehh, meg is szédülök egy pillanatra, meg asszem, a fájdalom miatt tényleg be is könnyezek, de ekkor meglátom és hallom, hogy leköpi a cipőmet, szóval gyorsan letolom neki a rendkívül színvonalas beszólásomat ázsiai gyökereivel kapcsolatban. Persze nem sikerül a kellő hatást elérni, szóval én is elfintorodom. Azt hittem, ez jobban fog hatni… Viszont a bugyim újbóli említése, a fájdalom és a tudat, hogy kicsit sem hatottam meg, elég ahhoz, hogy egy pillanatra lefagyjak.

- Akkor a kurva anyádat! – mondom túlságosan durcás hangon és összefont karral elfordulok előle. Rohadjon meg, így szégyenbe hozni első nap. Érzem, hogy mindjárt elbőgöm magam, de nem szabad, nem szabad, akkor sosem mosom le magamról ezt a szégyent és mindenki rajtam fog nevetni, aztán meg szívatni, arra nincs szükségem, köszönöm. – ROHADTUL LESZAROM, MILYEN TÁJSZÓLÁS!!! – fordulok vissza és üvöltöm le tiszta erőből, mert nem maradt másom, csak a hangom. - Az meg csak téged ír le, ha megütsz, faszoskám! – durcizom összehúzott szemmel, és nagyon kicsi választ el attól, hogy tényleg tökön rúgjam, de amúgy nem is akarom tökön rúgni, meg nem is akarom, hogy megbúboljon. És egyébként is, rohadt vicces szavakat használ és ha nem a nem létező önérzetemben tapicskolna nullhuszonnégy, akkor tök jót is nevetnék rajta, de így csak extrán fáj.

– Nem kell a szaros zsepkendőd, még a végén leprás leszek… - motyogom, ahogy elfordulok megint, hogy összeszedjem a cuccomat, amit sikeresen szét is sikerült hánynom eltaknyolásommal együtt. Fasza. Aztán megint beszól és itt szakadt el. Visszafordulok és megint közel lépek, majd vörös képpel kezdek üvöltözni vele. – MÉG VALAMIRE SZERETNÉL BESZÓLNI?! MILYEN A NYEKKENDŐM, HM? EGYEDI, TE GYÁSZKERESZT! – üvöltöm neki teljes sértettségemben, közben megint bekönnyezem, de talán már nem vérzik annyira az orrom, cserébe egyre jobban fáj. Ha egyedül lennék, már könnyezve nyöszörögnék és nagyon örülnék, ha valamelyik tesóm megölelgetne, mert most már nagyon elegem van ebből az egészből és nem is akarom folytatni, mert már csak bőgni szeretnék egy jót, de muszáj, mert azt tanultam az elmúlt félévben, hogy egy Jenkins nem adja fel, különben csak rosszabb lesz, de már nagyon szeretném feladni, haló. Oké, nyert ez a méretes tag, nem érdekel, csak hagyjon békén szenvedni… De azért inkább beszól.

- Hagyj békén… - motyogom még neki elég szánalmasan, ahogy próbálom összeszedni a cuccaim, de persze mindent összevérzek és egyre kevésbé látok a könnyeim miatt, de szerencsére most nincs itt senki már rajta kívül, neki meg a hátát mutatom, szóval lenyelem a gombócot a torkomban és inkább hagyom, hogy egy pár csepp kibuggyanjon a szememből, hogy ne fulladjak meg, aztán úgy teszek, mintha csak a vért törölném le és inkább megpróbálok elindulni, de persze minek mennék így az első órára… Fasza, Jenkins, aki kihagyja rögtön az első órát, gratulálok te szutyok… Szóval inkább elindulok a Gyengélkedő felé, de persze pár lépés után megtorpanok, mert kurvára fogalmam sincs, merre van a szaros Gyengélkedő, úgyhogy tanácstalanul forgolódom jobbra-balra egy ideig, aztán egy rettenetesen nagyot sóhajtva visszafordulok kínosan. - Te tudod, hol az a csicskagyász Gyengélkedő? – kérdezem morogva tőle, de rá sem nézek, a véres cipőmet fixírozom közben és nagyon rosszul érzem magam, de nincs itt senki más és gyanítom, hogy nem is lesz, mert már mindenki órán van. Szóval még lejjebb süllyedek, de ő az utolsó esélyem, meg akkor is muszáj odamennem a nénihez, különben elvérzek, leszakad az orrom a fájdalomtól, elájulok vagy rosszabb: leprás leszek.

   

                   

          Finding friends with the same mental disorder: priceless        

   

A gázoló mazsolának

TW: káromkodás, vér stb.

Az előttem látható egyed, egy rendkívül agresszív, valószínűleg veszett, harapós emse pocegér. Gyakorlatilag rám se nézett, de már a nyakamba volt a hülyeségével, és mire eljutottunk a köpködéshez, igazándiból kicsit meguntam ezt a piszkálódást, és már tényleg azon gondolkodom, hogy most komolyan én vagyok a világ rossza, amiért nekimentem? Ugyanannyira mentem csak neki -fizika vagy mi a fika-, amennyire ő tudott nekem jönni és, mivel egyikünk se örül nagyon a dolognak, gondolom, azért véletlen volt mindkettőnk részéről.
Akkor meg miért kell azonnal ilyen patkány módon viselkedni?  Ezt gondolom, de aztán valahogy végül mégis inkább pondrót mondok, ami szerintem amúgy kicsit még kevésbé sértő is, mert a patkány betegségeket terjeszt, a pondró meg…csak így annyira nem szimpatikus, meg nincs sok lába. Annyira nincs sok, hogy egy sincs neki. Ennek a szerencsétlen mazsolának ugyan van lába, de ahogy nézem, nagyon sokat nem segít neki, mert épp engem akarna rugdosni.

-Neked, hát te állsz itt!-rázom a fejem hitetlenkedve, annyira benne vagyok a helyzetben, hogy az sem tűnik fel, hogy ez valószínűleg nem egy olyan kérdés, amit meg kellene válaszolnom neki, de már késő, mert máris képes engem számonkérni amiatt, hogy röhögtem valamin, ami vicces volt. Hát ez mekkora hülyeség már!
-Te is röhörésztél volna, ha látod, hogy felkenődök a falra! Már ha van humorod. Szar dolog, ha nincs, nehezebb nélküle. Amúgy az megvan, hogy ha te köpsz képen, talán nem neked kéne nyígni?
Életemben nem történt velem ilyen. Jó, tizenkét év nem annyira sok, valószínűleg nagyon sok minden nem történt velem, például nem esett a fejemre kishíján tégla, vagy nem ettem polipot, mert gusztustalan. Lehet, hogy egyik sem fog velem megtörténni soha, de akkor már ezt a köpködős baromságot is ki lehetett volna hagyni, mert azt viszont tökre nem tartom viccesnek. Pedig nekem van humorom.
Abban meg van valami nagyon ironikus, hogy ő az illetlen, amiért azt mondja rám, hogy illetlen pöcs vagyok.
-Hát te sem vagy egy imari váza, csak szólok!-jegyzem meg és felhúzom a vérző orrom, tessék, most már nekem áll feljebb. Egészen meg lettem sértve!

Ezzel együtt azért megsajnálom, mert nagyon vérzik a feje, esélyesen az enyém is, mert elég vérszaga van az életnek és fáj is, mikor fintorgok, de azért eszembe jut, hogy biztos neki is elég ergya a helyzete és már kezdene is bennem felbugyogni a jóindulat, amikor…most tényleg az esett ki a száján, amit hallottam?
-Hagyjad ebből anyámat kifele! Anyám hozzád se szólt! Ilyen rohadt egy viselkedést, ami neked van!
Ez azért övön alul volt, én nem szidtam az anyukáját, sőt semmilyen családtagját, pedig mondhattam volna, hogy biztos rokonok, de nem mondtam. Ennyit az illetlenségről! Hát honnan jött ez, hogy ekkora jobbágy?
Aztán még visszafordul és rám is ordít, hogy jobb legyen a hangulat. Hitetlenkedve rázom a fejem, hát hogy lehet valaki ekkora tál istenfasza! Ezt is apám szokta mondani, mikor valaki nagyon megnyomja az agyát, és én most azt érzem, hogy az enyém is jól meg lett nyomva.
-Üssön meg a guta!-vonogatom a vállamat sértetten. Azt se tudja, mi az a megbúbolás, hát abba még senki nem halt bele! Ilyen hülyén, jobb lenne, ha inkább nem nyitogatná a száját, mert a végén még valaki tényleg megkeni vele a falat alaposan.
Egyébként már csak azért sem vagyok illetlen pöcs, mert még ezután is marad bennem egy kis sajnálat, mert látom, hogy kenyeszöli a vérét, mint egy igazi rendes hülye, és inkább adok neki egy zsebkendőt, hogy kicsit segítsek a nyomorán.
-Lepra? Az az, amikor leszakad az orrod? Voldemort leprás volt?-kérdezek vissza egy percre még a saját mérgemet is elfelejtve, aztán visszahúzom a kezem. Akkor csöpögtesse ki vérrel az egész rohadt folyosót, mit érdekel engem?

Csak, hogy legyen egy kis változatosság a programban, megint akkorát ordít, hogy kishíján tőből leszakad a fejem, látszódhat az arcomon, hogy erőst kezdem unni a dolgot, mert megforgatom a szemem.
-Igen, például arra, hogy ordít a szádba szorult féreg, de hogy így…állandóan-azt meg már nem is mondom, hogy igazán becsülje meg magát, mert voltam olyan szimpatikus és nem tettem hozzá, hogy az ilyen kis ugató dögökre szájkosarat kellene rakni, nehogy összeharapdálja a normálisabbját. A nyekkendőről meg ne is beszéljünk, mert azon sajnos majdnem felnevetek.
De nem szabad, mert nem érdemli meg. Azt mondta, hogy a kurva anyámat, ami nagy szemétség, mert én nagyon szeretem az anyukámat, aki nem kurva, hanem cukrász. Mármint azt hiszem, hogy az. De kurva nem, az biztos.
Segítenék neki a cuccaival, de ha azt akarja, hogy hagyjon békén, hát legyen meg neki az öröme, inkább tartom felfele a fejem és törölgetem az orromról a vért. Ebből már fixen nem lesz Mágiatöri, még késve sem, de legalább van egy jó indokom lógni! Ez a mérges mókus például.
Menjen is a picsába!
Mikor mégse megy, megint megsajnálom. Nyomorult idióta kreténkislány még azt se tudja, hogy hol a Gyengélkedő, amiről mondjuk, nekem is csak halvány fogalmaim vannak, de azért még az is több, mint, ami neki jutott.
-Gyááá…-sóhajtok egyet a magam módján, mert már elég szerencsétlen ahhoz a helyzet, hogy ne hagyhassam csak úgy itt, mint szurcsók a felrobbant farokcsonkját- nagyjából.
A hangulaton jó volna változtatni, mert így nem lesz túl élvezetes battyogni még jó sokat, szóval megerőltetem magam és nyújtok felé egy másik zsebkendőt, amit még össze se véreztem, hogy lássa, kivel van dolga.
-Amúgy…Chikara Tetsuya vagyok, és szerintem ne nagyon mondd másoknak, hogy a kurva anyjukat, mert egyszer valaki tényleg nagyon orrba fog toszni-osztom meg vele életem legjobb tanácsát, míg a fejemmel jobbra intek, vagyis szerintem arra kellene menni.

[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, rasszizmus, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Most komolyan így kellett elkezdeni ezt az évet? Pedig én kajak nem kívántam mást, mint hogy abból a szarfészekből valami értelmes helyre kerüljek, ahol aztán lesz majd valami velem. Esetleg felfele ível elég piciny és szánalmas életem. Ehelyett ilyen vicces tuskó arcokkal vagyok már megképelve. Komolyan mondom, ha nem ismerném magamat, még azt hinném, hogy azért kaptam a pofámba bele ezt a mamlaszt, hogy hamar észrevegyük egymást, nehogy elszalasszuk életünk lehetőségét. Milyen kár, hogy akkora faszparaszt, mint én…

- Nem mondod?! – vágom rá csípőből az ironikus mondatot. – Ja, vágom… Rajtad biztos nevetnék, olyan nyomi vagy… - forgatom a szememet kicsit durcizva. – Miért ne nyíghatnék? Nekem jöttél, valahogy meg kellett védenem magamat, aztán még idősebb „férfi” létedre még van pofád kiröhögni a bugyim miatt… Nagyon érett, mondhatom! – vágok vissza. Mondjuk, egy másik helyzetben tényleg rohadt vicces lenne, ha kívülről látnám, ahogy hentergek a földön a rózsaszín hercegnős bugyimban. Na, mindegy, ezt nyilván nem kötöm az orrára azért, így is túl nagy az arca, pláne hogy így feldagadt az orra. Aztán elkövetem azt a nagyon kezdő hibát, hogy buta fejet vágok és tizenegyéves ártatlanságomban azért kicsúszik a számon.

- Mi a szar az az imari váza? – szalad ki a számon gondatlanul, fejbe is verném magamat, ha nem fájna veszettül amúgy is a pofázmányom. Hogy lehet egy ilyen hibát véteni?! Komolyan… De azért meglep a heves reakciója arra, hogy lekurvaanyáztam. Nézzenek oda, még a végén lehet, van valami nevelése a kiscsávónak. Azért biztosan kiül az arcomra a meglepődés erre. – Sajnálom, ez jutott… - rántom meg a vállam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy nekem mennyire hiányzik az anyukám és hogy mennyire, de mennyire kívánom, hogy itt legyen velem most. Ő biztosan megsimogatná az arcomat most, mondana valami kedveset, aztán letörölgetné a vért és varázsütésre elállna ez a fájdalom és vér is. Apa meg biztosan valami viccel próbálkozna, ami vagy tényleg nagyon megnevettetne vagy nagyon kínosan állnánk csendben, hogy utána nevessünk, mindig ez van. Néha nem hiszem el, hogy a szüleim nem tudtak varázsolni, annyira szuperül megoldottak mindent. Aztán mindig eszembe jut, hogy akkor biztosan nem hagyták volna, hogy a kocsi így félremenjen és meghaljanak vagy rosszabb… Szóval inkább megpróbálok nem bőgni, ahogy kizárom anyukám arcát, de azért megremegek, ahogy elfordulok tőle és a gombócot is lenyelem a torkomban, abban már nagyon jó vagyok. – Inkább a guta, mint ez a szar most itt… - morgom tök dedós módon, ahogy kenem el a véremet. Közben azért valahol mélyen bennem is megmozdul, hogy biztos ő is rohadt szarul érzi magát, biztos neki is nagyon fáj az orra és egyébként már nem is vagyok annyira mérges talán. Kicsit olyan, mint amikor megüt a guta, hogy a bátyád egy utolsó szemétláda volt veled és meg tudnád fojtani egy kanál vízben, aztán egyik pillanatról a másikra, zsupsz! Nincs is harag, csak szarul érzed magad, hogy a pokolra kívántad, meg hogy a kukáskocsi vigye el, mert a szeméttelepre való a gyerek. Na, valami hasonló megy most végig rajtam és már csak sírni szeretnék valami sarokban.

- Ja, asszem… Vagyis a bátyám azt mondta, hogy… - kezdem, de ahogy leesik, mint mondott Voldemortról, röfögve kitör belőlem a nevetés és egy jó pár másodpercig abba sem tudom hagyni. – AÚ, AÚ, AÚ, HEHE, AÚ! – kapok az arcomhoz, mert ettől meg még jobban fájok mindenhol, de annyira kurva vicces volt! – Hát, amennyit láttam belőle képeken, simán… Igazából csak azért harcolgatott, mert féltékeny volt mindenkire az orra miatt és pusztulnia kellett a férgesének… Azoknak a Halálzabálóknak vagy mi a nevük… Nekük sem volt orruk? – kérdezek rá, ahogy elterelődik a figyelmem, majd eszembe jut, hogy hoppá, én elvileg mérges vagyok vagy mi, szóval gyorsan el is hallgatok gyorsan, de már végképp nem tudom tartani a sértett felet, csak fáradt vagyok és fájok. Kibaszottul fájok, de azért ahogy beszól, megint kiabálnom kell, mert az jobb, mintha összezuhannék, mint a hétfő reggeli lelkesedésem…  

Úgyhogy inkább pakolok, nyelem vissza a könnyeimet, meg az önbecsülésemet, ami valahova a nagytag mellé kenődhetett fel a falra, mert sehol nem találom… Ahogy a kurva Gyengélkedőt sem utána, szóval vissza kell fordulnom és már várom, hogy kinevessen, leszidjon, megüssön vagy elküldjön a faszba, de legnagyobb meglepetésemre egyik sem történik hirtelen, mert csak felsóhajt, aztán irányba állít. Sőt, még egy zsepkendőt is ad, amit most el is fogadok, mert sajnos, azért a könnyek talán még látszódnak, azt meg nem akarom és szipogni sem akarok, mert az meg fáj.

- Kösz… - motyogom megsemmisülten, ahogy elindulunk, én meg törölgetem a pofázmányomat, ami persze tök felesleges, de hátha a könnyeim eltűnnek. Hallgatom, majd egy ideig csak csendben megyek, végül én is felsóhajtok. Igazából tökre uncsi ez a sértődés, meg amúgy tök vicces a tag, szóval ja. – Gemma Jenkins vagyok… És tudom, pont az a lényege, hogy fájjon annak, akinek mondom… - motyogom tovább, majd megemberelem magamat. – De bocs, hogy agresszív kismalac voltam… Nem volt szép… Ez igaz… Csak azt hittem, hogy direkt voltál ott vagy hogy rögtön nekem jössz majd és… Előbb pofáztam és járt a kezem… Megszokás… Asszem… - krákogok egyet, majd felpillantok rá. – De ha gondolod és… Még lesz időnk a kövi óránk előtt, akkor… Szóval egyedül szarabb, nem? Persze csak ha nem kapsz agyérgörcsöt tőlem… Eskü nem köplek le többet! Szóval elüthetjük az időt, Tetsu, igaz? Ha van kedved…

   

                   

          Finding friends with the same mental disorder: priceless        

   

A gázoló mazsolának

TW: káromkodás, vér stb.

Azért nagyon durvus, hogy merre halad a világ! Ha ilyen bumfordi állatokat vesznek fel ide elsősnek, mi jön még ezután? Hát én sem vagyok semmi egy jobb napomon, de azért ez már nálam is kiveri a biztosítékot. Nem elég, hogy úgy jön, mint egy megkergült hipogriff és konkrétan elcseszerint, de hát még itt serényen nyitogatja is nekem a száját, márpedig, ami azon kijön azt nehéz lenne rózsaillatnak nevezni.
Ezzel nem arra célzok, hogy büdös a szája, annyira szerencsére nem volt közeli a találkozás, hogy azt is meg tudjam mondani, meg nyilván jelenleg tele van az orrom vérrel és főleg azt érzem, meg szipákolom gusztusosan visszafele, mint egy jól nevelt japán. Mert ezek Japánban állítólag nem fújnak orrot, és anya mindig engem lecsesz, hogy ne merjek nyilvánosan ilyen undok, modortalan dolgot csinálni, mint hogy beletülkölök egy arra kialakított zsebkendőbe, hanem gusztusosan szörcsögjek, mint valami szénanáthás kuvik. A bagolynak egyáltalán van taknya, mikor még orra sincs? Csőre van, de a csőrbe mi van? Semmi? Nincs bagolytakony? Meg bagolynyál? Mert bagolyköpet az van, azt már megtanultam, mikor elcsúsztam egy ilyen frissen visszakummantott nyálkás szaron, hát olyan gusztustalan a világon nincs! Akkor se jobb, ha már megszárad. Vajon ez a nyomorult is most esett el először életében, hogy ennyire megment tőle? Mert akkor menjen fel a baglyokhoz, vágódjon hasra a köpetükbe, aztán lehet azoknak is a tollas anyját szidni ezerrel, hátha azt a vitát legalább megnyeri.
Hú! Ez jó! Erre gondolok, miközben szipákolok egy nagyot. Ezt mondani kéne, nem is most, már elve ezt kellett volna mondani, az esést meg a baglyot. Én meg rohadtul nem mondtam, mert itt törölgetem az a rusnya képemet a talárom ujjába, aztán maszatolom, amerre csak bírom.

-Könyörgöm, hát a fene se akart belebámulni a rózsaszín seggedbe! De most mit csináltam volna, bőgtem volna el magam, hogy traumatizált egy elsőéves?-szívom fel magam taknyostul, pedig lehet, hogy már mindkettőnknek célszerű lenne leállni, mert nagyjából ugyanannyira nézhetünk ki mocsokszarul, rózsaszín tundrabugyi ide vagy éppen oda.
-Amúgy meg üdvözöllek a nagyvilágban, vannak dolgok, amiken csak röhögni érdemes, te meg itt pattogsz, mint kukorica a tűzön.
Nem kell, engem sem félteni, van ott még szöveg, ahonnan ez jött, végül is apám is nevelt-még ha nem is láttam nagyon sokat, de a dumáit eltanultam tőle, anyám legnagyobb szomorúságára-, és az én apám nem kis ember, majdnem száznyolcvan centi magas. Ezt a kis mazsolát nem is látná, le kellene neki hajolnia, mert a sárkányokhoz van szokva, nem az ilyen kis eltévedt pocegerekhez, akik még azt sem tudják, hogy mi az az imari váza.
Amiről amúgy én sem tudok annyira sokat, de asszem egyszer anya mutatott egyet valami drága helyen, és úgy tűnt, nagyon odavan tőle, pedig hát az is csak egy váza. Nem főz rizst és nem ránt katsu dont, szóval eléggé nem való semmire, csak ott áll. Ha van benne virág, akkor virággal áll, erre meg szerintem egy fasz is képes. Apám legalábbis valami ilyet szokott mondani, amikor anya drága szarokra csorgatja a nyálát, amiket mi nem tudunk megvenni, csak úgy porfogónak a lakásba. Pedig, ha legalább a port így összefogdosná, akkor lenne valami értelme.
-Az egy drága, díszes japán köcsög. Na az nem vagy, látod, mert most épp csak egy sima köcsög vagy. Annak is elég kicsi. Kis köcsög-ezen már el is vigyorodom, bár felszisszenek, mert közben, mintha le akarna rohadni az orrom a fejemről, mint Voldemortnak, de aztán, mikor anyámmal jön megint elgurul a kvaff és kikelek magamból. Azért ez kurva nagy bunkóság! Én sem jövök a családjával, pedig lehetnek azok akármilyenek, amiért ilyen tapló kölykük van.
-Hát azt mindjárt sejtettem, hogy a tájékozódási képesség helyett is akkor álltál oda, mikor az ormótlan pofát osztották-fújtatom, aminek hála kis vérpöttyökkel borítom be az ingem. Mondanám, hogy a nyakkendőmet is, de mivel az piros, szerencsére azon annyira azért nem látszik. Ja, tényleg…azért ilyen kis görény, mert mardekáros. Hát már értek mindent! Most mondjuk nekem inkább totálkárosnak tűnik, de ez már csak részletkérdés. Ezt végül is elmondhatnám neki, de amennyi humor ennek jutott, biztosan még ezen se röhögne, magamat meg belül is tudom szórakoztatni, nem kell mindent feleslegesen kimondanom, csak úgy a dolgok felét.
Arra, hogy még makog valamit, csak megvonom a vállam, és marhára örülök, hogy az legalább nem fáj, mert ez már komoly előrelépés. Aztán egy percre elfelejtem az egészet és kíváncsian nézek rá a fánkméretűre dagadt orrom mögül, hogy mit mondott a bátyja, mikor végre valami leesik. Talán még is van egy egészen picike humorérzéke, olyan picike, mint ő maga, de az orros fejtegetésen nekem is nevetnem kell.
-Hát de…varázsló volt a csóka, hát a francért nem bűvölt fel magának egy orrot, vagy kérte el valamelyik kollégájáét, és akkor lett volna neki mit beleverni mások dolgába. Juj, és ha az orrát nem verhette bele, akkor vajon…?-fintorgok már a gondolatra is, hogy vajon annak kígyóképű mandrónak csak orra nem volt vagy valami mása se, mert akkor azt hiszem, értem a világnyomort, de közben mégsem. A halálfalók említésére kicsit mérgesebben hunyorgok rá, de mivel még azt se tudja hogy kell mondani…ez francot se tudhat azokról az emberekről és azokról az időkről. Őt nem rángatta be az anyja a szekrénybe és fogta be a száját, nehogy véletlenül meghalálfalják az egész családját egy csendes vasárnap estén, és az apjának sincs egy ocsortány sebhely a képén. Végül is ő nem tudhatja.
-Halálfalók és de, volt-bólogatok nem gondolva az egész sztorira a faterommal, mert nem fontos most, és mert nincs kedvem előtte megborulni- némelyiknek olyan orra volt, hogy a fagyiárus az egész árukészletét sírva mérte volna bele és még akkor is maradt volna egy kis hely.

Hülyeségeket mondani könnyebb, mint szarul érezni magam a faterom miatt, vagy azért, mert olyan kezd lenni az orrom, mint a lila tajtékpipa, csak vérrel súlyosbítva. Ebbe belegondolva már tényleg megsajnálom szerencsétlen kis lófaszkát, mert hát a nevét még sem tudom. Vagyis most már de…Jenkins.
-Azt én értem, csak akkor ne döbbenj meg, ha leoltanak, mint az állat-vonogatom a vállam, mert már nem is haragszom. Csak úgy mondta, néha az ember, azt hiszem mond dolgokat, csak azért, mert nagyon pipás.
-Gondoltad, hogy olyan hülye vagyok, hogy a folyosó sarkán várom az arra járókat, hogy frontálisan elcsapassam magam velük?-kérdezem nevetve és az orromot fogdosva, mert hát marhára fáj!
-De csak akkor, ha tényleg nem köpsz le. Az én órám már amúgy is megy, egy ideig csak eltart az öreg vajákos Biri nénének, míg orrot csinál abból a ganéjból, ami a pofánkon van-bólogatok és magamban azt gondolom, hogy nem is olyan rémes a kiscsaj, ha igyekszik egy kicsit.
Mázlimra a Gyengélkedőhöz el bírok találni, így is szóval megkopogtatom az ajtót és míg várjuk, hogy kinyissák Gemmához fordulok.
-Vágjál olyan fejet, mint akin az egész világháború rajta van,jó?-kacsintok rá és már elő is veszem a nyomorult ábrázatomat, a javasasszony pedig el is hűl, ahogy a párosunkra néz.
-Merlinre, gyerekek! Hát ti meg mit csináltatok magatokkal? Na befelé, serényen!-terelget minket két egymás mellett lévő ágy felé. Én még annyival megspékelem a műsort, hogy fájdalmasan huhogok is egyet, ahogy leülök.
-Jaaaaj…meghalok! Már halok!-jelentem ki szörnyen szenvedve.

[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, vér, agresszió, kiskorú bántalmazása, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

- Ez az egy szerencséd… - morgom, de már kicsit sem hihető, hogy mekkora nagylány vagyok… Attól még tényleg szerencséje van, hogy nem akart nekem jönni, mert az egy dolog, hogy már én is egészen megfingatom őt valamennyire, de ha Ash meghallotta volna, hogy kajak a rózsaszín seggemet akarta volna nézegetni tizenkét éves létére, akkor lehet, elbeszélgetett volna vele a klubhelyiségükben… Éa azért Ash mindenképpen erősebb és meggyőzőbb tudott lenni, pláne ilyen helyzetekben, szóval nem ártott volna felkötnie a gatyáját a bátyámmal szemben.

Mint kukorica a tűzön… Ez megint vicces, meg is rándul a szám, ahogy mosolyra húzódna, de próbálom nem engedni, de akkor is rohadt vicces. Azt persze nem kezdem elmagyarázni neki, hogy egyébként tökre így látom én is, de ezek a nyomorék felnőttek meg mindig olyan komolyak vagy agresszívak, hogy a kis viccelődéseimmel legjobb esetben is egy pofont kapok, legrosszabb esetben megvernek vagy Jack mondta, hogy szerinte ha nem vigyázok, akkor meg is ölhetnek, mert őket tökre nem érdekli, hogy tizenegy vagyok és lány. Ez tök fura, mert otthon-otthon, már amikor még anyáékkal éltünk, akkor nem kellett ilyenekre figyelni, ott ki voltunk dobva a ház elé vagy a játszóra, aztán estig ottan elvoltunk. Aztán itt most Mauricenál meg Jack és Ash is rendesen aggódnak miattunk, mert hogy még kicsik vagyunk. Hát, a kicsi maximum az előttem állónak a fasza! Nem én… Legalábbis szeretem ezt gondolni, de aztán amikor tényleg jön Maurice hogy akkor most már abbahagyhatnám a szavak kihányását a számon és akkor csendesbe rak, akkor azért nem mindig bánom, hogy Jack vagy Ash megvédenek, mert néha már tényleg nagyon-nagyon fájnak a bordáim és utána napokig fáj levegőt is venni… De legalább tényleg kevesebbet beszélek.

- Akkor már ketten vagyunk, faszoskám – morgom rá reflexből. – Te nagy köcsög – vágok vissza nagyon szellemesen. – Minden bizonnyal – rántogatom a vállamat, mert nem tagadom, hogy egy puttó fasz vagyok. De tényleg nehezen lehetne túlélni otthon, ha nem ilyen lennék. Aztán ahogy nagyot néz a Voldemortos fejtegetésemre, én is nagyon nézek rá, majd megint vigyorra húzódik a szám. – Lehet, az sem volt neki, azért hadonászott olyan nagyon a pálcájával? Meg azért szerzett rohadt menő pálcát is, nem? Kompenzálni akart a nem létező orra és fasza miatt! – bólogatok nagyokat, majd abba is hagyom, mert hogy így a lüktetés annyira nem fasza most. De a fájdalom nem múlik, mert megint megnevettet a fagyiárus sztorival. – Azért most elképzeltem, ahogy így felfordítják az orrát és belerakják a fagyit… - képzelgek, persze nem tűnik fel, hogy esetleg tapló voltam és beletapostam valami olyanba, amibe nem kellett volna…

- Ledöbbenni éppen nem döbbentem le… - rántogatom a vállamat én is. Azért hozzá voltam szokva, majd kissé mérgesen tárom szét a karomat. – Mittudomén, ember, ez a második napom itt, azt se tudom, merre vagyok arccal, a saját klubhelyiségemet sem találnám meg szerintem most így… - vallom be kissé intenzíven. – Mellesleg elég jó indok arra, ha az ember nem akar bemenni valami órára, nem? – pillantok felé, majd bár soha a büdös életbe be nem vallanám, de azért erősen dobogó szívvel várom, hogy elküld-e a faszba vagy sem, de meglepő módon nem teszi. Heh, talán megsajnált vagy nem tudom… - Hm? – nézek rá, majd leesik, mit akar, egy pillanatra rávigyorgok, majd ahogy hallom közeledni a nénit, előveszem a kiskutya szemeimet, sőt még könnyeket is varázsolok magamra.

- Nagyon sajnáljuk… - hüppögök, ahogy nekem is grimaszba rándul az arcom, legalább azt nem kell tettetni. - Annyira siettünk, hogy… Hogy összeütköztünk – remeg meg a szám csodálatos technikával. Csak szememmel követem a nénit, ahogy azért egy pillanatra kajak beszédülök, hogy végre leültünk. Közben a néni jött már vissza a dolgokkal. Először hozzám lép oda, szóval előveszem a rémült, elveszett énemet. – Nagyon fog fájni? – kapaszkodom meg a karjában, a szemében meg látom megcsillanni azt az anyai ösztönnek vagy védelmező izének nevezett valamit, ami néha Jacken is működik. Nem, Mauricet kicsit sem hatott meg soha. De ő sem érdekel engem, szóval ja. Megsimogatja a fejemet, én meg elengedem a karját, aztán hagyom, hogy ellásson, majd hátradőlök a párnán, ahogy a mégsem annyira köcsögarcú Tetsuyához lép, én meg vigyorogva kacsintok rá és remélem, értékeli a csodálatos elődadásomat, sőt, még egy mondatot is hozzáfűzök.

- Fú, azért még nagyon pulzál és nagyon fáj – csordul ki megint két könnycsepp, ahogy a hangom is megremeg. – Ezen az órán még itt maradhatunk, amíg nem leszünk jobban? Légyszi? – nézek rá kiskutya szemekkel, a néni meg nagyot sóhajt és kissé szigorúbb lesz.
- Úgysem lenne értelme megzavarni az órátokat már, úgyhogy igen. És legyen szíves, nem légyszi… - csóválja a fejét, ahogy Tetsuhoz lép, én meg elégedetten fekszem vissza ismét, ahogy megvárom, hogy ellátódjon legújabb… Barátom? Nem lennék ellene egyébként… Óvatosan pislogok hát rá, hogy vajon mit gondol mindenről is. Alig várom, hogy elmeséljem neki, miket hoztam ide és hogy megtudjam, neki milyen cuccai vannak!