Trimágus Tusa - A Harmadik Próba

A Harmadik Próba helyszíne a Roxfort birtokának egyik legsötétebb vidéke, a Tiltott Rengeteg mélyén álló, magányos torony. A közönség ezúttal az erdő szélén felállított, félköríves lelátókon foglal helyet, ahonnan hatalmas, lebegő mágikus kivetítők közvetítik a torony belsejében zajló eseményeket. A vetítőmezők szintről szintre követik a bajnokokat: a tértágított üvegház fojtogató zöldjét, a mozgó lépcsők lehetetlen geometriáját, a planetárium keringő égitestjeit és mindazt, ami a torony felsőbb, sötétebb termeiben vár rájuk.

A lelátókat erős védőbűbájok, zajszűrő körök és erdőhatár-jelölő varázskörök veszik körül, hogy a Tiltott Rengeteg lakói ne keveredjenek a nézők közé és a nézők se próbáljanak túlságosan közel kerülni a próbához. A szervezők külön figyelmeztették a közönséget, hogy tilos fényjelzésekkel, hangos bűbájokkal, repülő transzparensekkel vagy bármilyen mágikus eszközzel befolyásolni a bajnokokat. A torony mágiája érzékeny, és bizonyos szinteken a közvetítés torzulhat, késhet vagy átmenetileg megszakadhat.

Az iskolák elkülönített szektorokban ülnek; Roxfort, Beauxbatons és Ilvermorny zászlói a fák fölött lebegnek, bűbájjal megvilágítva az alkonyodó erdő szélét. A felső karéjban büfék, emléktárgy-árusok és elsősegély-stand működik, ahol forró italok, döntős relikviák és a bajnokok sorrendjét mutató „Toronyóra” kitűzők kaphatók. A legfelső szinten a VIP-páholy, a zsűri emelvénye és a kommentátori fülke kapott helyet, külön védőburkokkal ellátva.

A lelátókról maga a torony is jól látható: sötét kőből épült, keskeny és magas, ablakaiban időnként különös fények villannak fel. A tetején, bár szabad szemmel alig kivehető, ott vár a Trimágus Kupa. A Harmadik Próba idején a szurkolás maradjon hangos, de fair mert ezen az estén már nem csupán pontokról van szó. Valaki innen győztesként távozik.

[Chikara Tetsuya]

 

She may contain the urge to run away

But hold her down

With soggy clothes and breezeblocks

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. május 24., délután öt után

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szégyenítés

Remegek az idegességtől és a csalódottságtól, ahogy kilépek a sátorból. Elképesztő bűntudatom is van és hiányérzetem. Máshogy kellett volna, nem szabadott volna így. Mi van, ha elfelejtettem valamit? Mi van, ha nem sikerült úgy átadni, ahogy szerettem volna? Mi van, ha már nem lesz úgy alkalmam erre…?

Tudom, hogy nem így kellett volna és direkt készítettem magamat, hogy békés legyek és Connor legyen az előtérben, mégis… Ahogy az apja először megszólalt, az a hangsúly, ahogy rólam beszélt… Azonnal felbaszta az agyamat és hiába akartam békés lenni, csak kitört belőlem a védekezési ösztön. Aztán már mindegy volt, mert ő is rákapott az egészre és kettő perc múlva már benne is voltunk a veszekedésben, holott egy dolgunk lett volna: támogatni Connort. Ennyi. Semmi más. És minden mást sikerült, csak azt nem. Fantasztikus…

Ahogy megérkezem Tetsu mellé, érzem, hogy csak úgy vibrálok a feszültségtől és nagyjából három tizedmásodperc kell ahhoz, hogy ezt a másik agysejtünket hordozó személy is megérezze és kérdőn rám ne pillantson. Örülök, hogy nem hangosan teszi, akkor valszeg csak lesöpörném az egészet, de így csak visszanézek rá és egy hatalmas sóhajjal inkább fojtott hangon elmondom az egészet…

Nagyon izgultam és féltettem is Connort. Már előre gyomorgörcsöm volt, most sem vihetett magával semmit, hiába készítettem volna neki mindent is. Csak ő és a pálcája… És most nem volt lehetőségem végig aludni az egészet ám. Az is elég vészjósló volt, hogy most külön lehetősége volt a családnak is meglátogatni a bajnokokat. Hogy mi?! Nem arról volt szó, hogy ez egy viszonylag biztonságos játék? Akkor miért éreztem úgy, hogy ez egy kibaszott búcsú volt, mert nem kevés esély volt rá, hogy nem úgy látom viszont a barátomat, ahogy szerettem volna? Fúúú…

Amúgy is izgultam, de ennek tudatában még jobban és aztán persze tudatosult bennem az is, hogy após pajtás is tiszteletét fogja tenni a mai nap. Nos, egyébként fingom nem volt, hogy mit fog hozzám szólni, mert el tudtam képzelni, hogy okés a helyzettel, elvégre ő is egy mugli származású nőt vett feleségül, de azt is láttam, hogy nagyon ellenezni fogja a dolgot, mert átlát rajtam és tudni fogja, mennyire lentről indulok. Nos, utóbbi nyert. Sajnos. Ahogy beléptünk Connorral a sátorba, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk a férfiéval és láttam, hogyan sötétült el. Pedig még a kezét is elengedtem a fiának, haló! Kicsit sem voltunk gázak vagy felvállalhatatlanok. Sőt, voltam olyan merész és én léptem először oda mindezek ellenére, majd miután Connor lekommunikálta a kötelező részt, én szólaltam meg hamarabb.

- Jó napot, Mr. O’Hara! Örülök, hogy megismerhetem, Gemma Jenkins vagyok! – nyújtottam kezet a férfinek. De ő csak bámult egy pillanatig rá, majd a fiához fordult, hogy neki azt mondták, hogy csak családtagok jöhettek most ide. Elég mogorván sikerült ezt, és már értettem, Connor kitől örökölte ezt az énjét. Nekem meg persze azonnal felment az egekbe az agyvizem. Abszolút éreztem a mondatából az „Ez meg mit keres itt?” részt, akármennyire sem mondta ki hangosan, ebben a fia is profi volt. - Nem rosszból, uram, de azt hiszem, az elmúlt félévben igen sok támogatást nyújtottam Connornak, talán van egy kis jogom itt lenni, ha már a párja vagyok vagy mi… - vágtam csípőre a kezemet, ahogy megemeltem a szemöldökömet is. Connor tudta jól, hogy ez még csak előszél, és ha nem állítja le, akkor jön a villámcsapás is és annyira ismerte az apját, hogy tudja, ő nem fogja elhárítani azt. Erre persze csak visszavágott enyhén gúnyosan, hogy ugye nem gondoltam, hogy fél év munkáját akartam összehasonlítani az ő elmúlt tizenhét évével. Nagyon próbáltam visszafogni magamat.

- Nem, természetesen nem. De attól még ne tegyünk úgy, mintha semmi közöm nem lenne a fiához és semmit nem tettem volna… - jegyeztem meg enyhén csípősen. Majdnem kiszaladt a számon, hogy többek között az eddigi feszültségüket is nekem sikerült kicsit oldanom, de hát ugye erről nem beszéltünk… Itt látszódott, hogy megunta szerény társaságomat, mert nemes egyszerűséggel kioffolt azzal, hogy nagyon hálás (nem, nem volt az...) és hogy ha megbocsátottam (nem, nem bocsátottam meg), szeretett volna egy pár tanácsot adni a fiának, természetesen kettesben. Nem is a mondatától szakadt el bennem valami, hanem attól, hogy azzal a lendülettel karolta át Connort. És nem, nem azért, mert kirekesztve éreztem magamat, hanem mert éreztem, hogy ezzel az átkarolással visszatértünk a kalickához, amelyből annyira szabadulni akart volna. És most is láttam rajta, hogy akármennyire is szeretett volna, tehetetlennek érezte magát, bár próbálta oltani a tüzet.

- Ugye, tisztában van, Mr. O’Hara, hogy amit éppen csinál, az meglehetősen kártékony? – emeltem meg egy kicsit a hangomat, ahogy komolyabbra váltottam. Meglepődve és azonnal védekezően nézett rám, de nem hagytam szóhoz jutni. – Értem én, hogy óvni és támogatni szeretné Connort, de ez… Ez a folyamatos kontroll és ezek szabályok nem segítenek. Értse meg, felnőtt és egy önálló ember! Nem mondhatja meg neki örökké, mit kell tennie! Túl sok az elvárás, a kényszer, nincs lehetősége kiteljesedni! - mondtam, pedig tudtam, hogy még ez előtt kellett volna abbahagynom Connor érdekében is. De már nem volt visszaút, habozás nélkül vágott vissza védekezően, hogy de hát Ő az apja, Ő tudja, mi a jó neki. És hogy mit jövök én ahhoz, hogy megmondjam, mi a jó neki?! Elvégre fogalmam sem lehetett, milyen ember is Connor vagy mit szeretne, hiszen Ő volt felelős érte, Ő tudta, mire volt szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen. RÁ tudott támaszkodni az elmúlt években is, amíg felnőtt, ő csak segít neki abban, hogy továbbra is egyenesben maradjon. És egyébként valahol értettem is persze, de ennek nem így kellett volna lennie.

- Hagyja a saját útján haladni, különben megfojtja és összetöri! Hát, nem érti, hogy ezzel többet árt, mint segít?! Higgye el, önállóan is ugyanolyan jó és értékes ember és kviddics játékos lesz, mint ahogy azt Ön akarja. Lehet, nem ott és úgy, ahogy elképzelte, de EZ NEM AZ ÖN ÉLETE, HANEM CONNORÉ! Ne kényszerítse rá a saját be nem teljesült álmait a fiára! – mondtam meglehetősen vehemensen, csak úgy emelkedett-süllyedt a mellkasom, a szemeim szikrákat szórtak, de érzékeltem, hogy az utolsó mondatommal mély pontra tapintottam. Még jobban elsötétült a pillantása és közelebb lépett, majd vészjósló hangon szólalt meg, hogy fogalmam sem volt, mibe akartam beleütni az orromat. Hogy csak egy képet láttam kívülről, talán egy apró betekintést kaphattam egy tinédzserfiú szemszögéből, de azt nem tudtam, mennyi munka, energia, gondoskodás, tervezés, szeretet és egyéb volt ebben az elmúlt sok évben. És hogy mélységesen sajnálta, ha ezt én összekevertem a rátelepedéssel. Persze a végén ott volt a kötelező csalódott fejcsóválás.

- Én ezt értem, Mr. O’Hara! – kezdtem én is egy fokkal nyugodtabban, bár kétségbeesetten. – És ez teljesen természetes, hogy a legjobbat akarja a fiának. Csak azt nem látja, hogy ezt olyan szinten túlzásba viszi, hogy ez már káros és éppen hogy hátráltatja már ezzel Connort, nem segíti, érti? – próbálkoztam, de megint nem értem célt. Csak visszavágott, hogy jelen állapotban ÉN voltam a hátráltató tényező ebben az egész egyenletben. Mert hogy ő tudta, milyen háttérrel érkeztem és milyen veszélyforrást is jelentettem Connor jövőjére. És persze tök jogos volt. Mélyen tudtam, hogy igaza volt, elvégre én is így gondoltam. Ettől függetlenül rettenetesen megbántott ezzel a mondatával, és éreztem, hogy a gyomrom a padlóig süllyedt. És ilyenkor mit tesz egy Jenkins? Védekezik vagy visszatámad, de nem hátrál meg ugyebár. Pláne ha a családunkról volt szó. - Már elnézést, Mr. O’Hara, de pontosan mit is tud rólam vagy a hátteremről vagy bármiről velem kapcsolatban?! – vágtam vissza. – Fogalma sincs, honnan jöttem, de arról végképp csak körvonalai lehetnek, hogy mennyit változtam vagy próbáltam tenni Connorért! Hogy én vagy ő mennyi áldozatot vagy változást hoztunk egymás életébe! – léptem közelebb, már majdnem egymás mellkasának feszültünk, ami megint csak vicces volt, mert Callum is jóval magasabb volt nálam. Nem mintha ez valaha zavart volna… Erre csak legyintett, hogy úgy beszéltem, mintha lett volna jelentősége ennek, és szívből örültem, hogy erre azért Connor is méltatlankodott egy sort, hogy azért itt egy komolyabb dologról volt szó, mint egy pár hónapos kavarásról, és engem is egyre jobban húzott fel, majd’ felrobbantam, annyira remegtem már az idegességtől.

- MÁR HOGYNE LENNE JELENTŐSÉGE?! – emeltem fel még jobban a hangomat, elvégre életemben először tudtam úgy kötődni valakihez kapcsolatban, mint Connorhoz és tőlem igenis rendkívül nagy dolognak számított és utáltam, ha semmibe vették bármelyikőnk munkáját ezzel kapcsolatban. Ő is morcosan nézett rám, majd kiabálva vakkantott vissza, hogy mégis milyen jelentőségről hablatyoltam, mire tényleg elveszítettem a józan ítélőképességemet és hiába próbált Connor hátrébb húzni, kitéptem magam a szorításából. - HÁT, NEM LÁTJA, MENNYIRE SZERETEM CONNORT ÉS HOGY BÁRMIT MEGTENNÉK ÉRTE?! – csúszott ki a számon életem első szerelmi vallomása és ez annyira hirtelen ért mindenkit, hogy mind a hárman lefagytunk egy pillanatra, majd megdörzsöltem az arcomat. – Na, fasza, nem így gondoltam kimondani a szeretleket elsőre, deeee mindegy… - legyintettem, mintha nem esett volna kurva szarul, hogy hiába készültem erre is, ezt is elbasztam, plusz nem bírtam Connorra nézni sem emiatt. Sóhajtottam egy hatalmasat, s úgy éreztem, megsemmisültem, hogy Callum teljes mértékben elutasított, hogy esélyem sem volt soha. És nem is lesz ezek után.

– Nézze, Mr. O’Hara. Nem volt szép tőlem így a szemébe vágni ezeket, még ha nagyrészt egyet is értek azzal, amit mondtam… - kezdtem nyugodt hangon, ahogy újra közelebb léptem hozzá az első sokkok után. – Annyit szeretnék mondani, hogy egy oldalon játszunk. Mindannyiunknak egy érdeke van: hogy Connor boldog és kiegyensúlyozott legyen. Máshogy látjuk kicsit ezt, de nem most van itt az alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük, mert jelenleg a próbára kell figyelnie és… Rettenetesen sajnálom, Connor, hogy így elszúrtam… - fordultam oda bűntudattal teli tekintettel. – Tegyük ezt el, és helyezzük őt most az első helyre, mert kell neki a támogatásunk, jó? – nyújtottam Callumnak a jobb kezemet bűnbánóan.

- Szóval kurvára elbasztam, Tetsu, az egészet… A lehetséges após kapcsolatot, Connor koncentrációját, az esélyeit, a saját kedvem, Callumét, Connorét… Egy dolgom lett volna: hogy ott legyek neki, hogy támogassam egy ilyen rohadt fontos eseményen és mit csináltam? Lebasztam az apját, ő is engem és a lehető legrosszabb helyzetet hoztuk ki… Mi van, ha miattam lesz baja, mert nem tudtam tartani azt a lepcses pofámat és nem tud rendesen koncentrálni? Nem is így akartam szerelmet vallani, a kurva életbe… A francba is, szörnyű vagyok! – panaszkodom a legjobb barátomnak, ahogy már éppen túltettem magamat azon, hogy a barátom majdnem lezuhant egy kurva magas falról, majd a dobókockán átjutottak és most valami csillagos izén kellett volna túljutni… Nehéz nézni, az biztos, és még semmi komoly nem is volt, félek előre, ennek megfelelően a körmeim csonkjait igyekszem nagy erőkkel tovább fejteni a fogaimmal. Most még az sem segít, hogy egyébként az egész veszekedés után volt kettő nyugodt percem a barátommal, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom az egész előbbit, hogy nem így kellett volna, hogy amúgy támogatom és hogy szuper lesz és hogy legyen itt bármi, én így is büszke vagyok rá és hogy az a legfontosabb, hogy épségben kijusson ebből az Azkabanra emlékeztető épületből, amitől amúgy is a hideg ráz... És se az nem oldja a bűntudatomat, hogy ezután szépen, kedvesen megfogtam a kis pofiját és édeskettesben is a szemébe mondtam, hogy igen, szeretem, igen, komolyan gondolom, hogy szerelmes vagyok belé, se a búcsúcsókunk, melyben mintha ott lett volna egy kis keserédes fájdalom és rengeteg féltés is. Egy szóval hát kivoltam az élettől és az előttem elterülő felvételek sem segítenek megnyugodni, hiába nyújtom át sunyiban Tetsunak a dugi piámat: nagyon taccsra vágott ez a bemutatkozás.

[The end of the Race]

The end of the Race

"What we have done for ourselves alone dies with us;
what we have done for others and the world remains and is immortal."

2006. május 27.

külső | hangulat

Nyugtalanul fészkelődöm a helyemen, ahogy a nézők moraja betölti a Tiltott Rengeteg szélén felállított lelátókat. Idegesen gyűrögetem a szoknyámat miközben a tekintetem ide-oda ugrál. Hol a tömeget vizslatom, hol a kivetítőket, amíg meg nem hallom a mai nap kommentátorait, akik megnyitják a mai nap kihívását.
Az utolsó próba. A Trimágus Tusa vége. A tanév vége. Egy boldog időszak vége. A távolban, a Rengeteg sűrűjében magasodó, baljóslatú sötét torony őrzi ezernyi dolognak a végét. Vajon ezúttal is meghal valaki, mint legutóbb? Vagy a sors kegyes lesz és mindannyian túlélik az előttük álló veszélyeket?
Nem sokat adnék Miguel megnyugtató jelenlétéért. Hogy az ő kezébe kapaszkodhassak, miközben a bajnokokért izgulok, vagy a karjaiban találhassak menedéket, ha már nem tudom nézni a messze, mégis előttem történő eseményeket. Hogy az orromba kúszó fűszeres illata megnyugtassa túlpörgő agyamat és biztosítson róla, hogy még van egy kis időnk.
A kommentátorok ismertették a mai kihívás menetét és a bajnokok máris egymás után lépnek be a toronyba, hogy szembenézzenek annak borzalmaival. A borzalmak talán némileg enyhe kifejezés, ugyanis a kivetítőkön látszó első szint még egy olyan magamfajta természetbolondnak is túl sok. Lélegzetvisszafojtva, feszült tekintettel követem a történéseket és várom, hogy mi lesz az utolsó kihívás végkimenetele..

The Third Trial

„Irony is wasted on the stupid.” - Oscar Wilde

   Olvastam szakértői véleményeket, mely szerint azt követően, hogy egy évtizeddel ezelőtt Voldemort szolgája nyilvánvalóan belenyúlt a Tűz Serlegének működésébe, mert második bajnokot, bőven tizenhét alatt állított, az értékes és pótolhatatlan varázstárgy többé nem volt képes rá, hogy értékelhetően működjön. Talán éppen ezért a Roxfortnak ostobaság volt ragaszkodnia hozzá, különösen hat bajnok kiválasztása mellett, de a hagyomány értelmében persze, a Serlegnek kellett választania.

 Fanyar mosolyom ugyanakkor nem titkolja, mit gondolok, amikor a bajnokok fele kevés híján szörnyet hal az első akadály miatt, amikor a Roxfort bajnoka lerántja a másik kettőt. Soha eszembe sem jutott volna felmászni, a test kihívása nem természetes egy igazi varázsló számára, mert a mágia a testünk része, az akaratunk része, az elménk és a lelkünk része. Szomorú, hogy rengeteg állat sokkal jobb teljesítményt nyújtana a legjobbak legjobbjainál ezen a megmérettetésen.

 Ezek a bajnokok kétségtelenül rossz választások, mind, egyet kivéve.

 Keveset tudok a Roxfortba járó fiúkról, de nagyon kétlem, hogy ez lenne a legjobb. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy van nála pálca. A lányoknál tudom, hogy van egy lenyűgöző, de nem ez az, az egyetlen érdekes tulajdonsága egy kudarcot vallott Mágiaügyi Miniszter neve. A Saint-Vinant lány látványosan a leggyengébb láncszem, egyetlen aranyvérűként. A legjobban persze az amerikai bajnokok személye késztet rá, hogy ismételten Madrigal felé nézzek.

 A Tűz Serlege összezavarodhat az okklumentorok hatására, csak ezt tudom magyarázatként elképzelni, hogy nem az én Elizabethem versenyez ma, aki a megtestesült vihar, a megtestesült Amerika, amelyet már a születése előtt megálmodtam, de soha nem tudtam, hogy egyszer velem lehet. Talán ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem a lányomnál lényegesen kevesebbet érő, de azért továbbra is átlag feletti Yaxley lány versenyez ma, de azt akkor sem értem, hogy annyi tehetséges boszorkány, neves családokból hogyan maradt alul ezzel a magnixszal szemben. Meg kell hagyni, nem annyira gyenge, mint amilyennek elsőre hittem, de sok lány apját ismerem, egyikük sem nevelne olyan gyenge lányt, amelyik alulmarad vele szemben.

 Ami a fiút illeti, csak a szemem forgatom, ahogy egy átok letépi a talárját. Leginkább szürke keselyűre emlékeztet, amely nem értem, hogyan szárnyalhatott túl egy sárkányt, egy olyan dinasztia fiát, mely versenyez az enyémmel is. Mindig egyjegyű százalék döntötte el, melyik irányba fordulna a mérleg, ha a saját családom befolyását vetettem össze a Morrisokkal Texasban, és úgy gondolom, hogy őt soha nem tudták volna lemeztelenítve, megátkozva áttaszítani egy ajtón.

 Egy lenyűgöző bajnokot persze már az elejétől látok; a negyedvéla varázsereje olyannak tűnik, mint egy elfojtott láng, mely időről időre felrobban, az ereje pedig tényleg figyelemre méltó erőt és hatalmat kölcsönöz neki. Nem tűnik úgy, hogy elérte a valódi potenciálját, de lélegzi a mágiát, ahogyan én is, ahogyan Elizabeth is, számára az oszlop csak egy biztonsági kapaszkodó volt, ő megérteni próbálta a gravitációs termet, nem erővel vagy a szabályok kijátszásával átjutni rajta, mert ő láthatóan érti, hogy hogyan működik a mágia. Ha fogadnék (és talán rá kellene szoknom, az angolok imádnak fogadni mindenre), rá tennék legalább ezer galleont. Különösen azután, hogy iskolatársa kiesik a versenyből.

 Persze, leginkább a kimenetel érdekel, és nem azért, mert tudni akarom, hogy melyik bajnok a legjobb, hanem meg akarom ismerni az ellenségemet: hogyan gondolkozik Yaxley? Belenyúlt a versenybe, hogy garantáljon egy győztest? Forgatókönyvet írt minden eshetőségre, mely holnap bejárja az ötven állam varázslóotthonait bagolyszárnyon, televízióban zengő szavakon? Melyik lenne most a bölcsebb, és ha tényleg csalt, kinek próbál segíteni? Mert ez innentől bárhogyan alakul, az aranyvérűek kudarcára fog emlékeztetni. Kivéve, ha történik valami nagyobb dolog.

 Újra Madrigal felé nézek, azután Elizabethre. Neki biztosan vannak meglátásai ezzel kapcsolatban, bár egyik bajnok sem mozog olyan magas körökben, hogy ismerje őket. Kétlem azt is, hogy szurkolna akármelyiküknek, mert összességében kevéssé számít, hogy mi lesz a végeredmény. A jó propaganda a vereségből is győzelmet csinál, a rossz a győzelemből vereséget.

[Vale]

Wild West Vale

Dátum2006. május 27..

NévIlvermorny, Vale szurkolótábora

TWgeneral szőkeség

Vale! Vale! Lead the way!

Win the final task today!

Az ezredes még nem rohant el a bemutatóm után, ami igazán problémás lenne egy magnixnak egy olyan erdőben, amit Cenzúrált Rengetegnek neveznek. Ezt egyelőre sikernek könyvelem el. De végülis ugyanannak a számunkra kedves személynek szurkolunk, ez pedig felülemelkedik az összes különbözőségünkön.

A szerelésem, amiben érkeztem, egészen visszafogott volt egészen a big revealig. Aztán a bemutatóm közepén, amikor Valenek szurkoltam az Ilvermorny jobbik táborában, előkerültek a csillagok és a csíkok, és még az Ilvermorny címerét is sikerült a ruhámra önteni. Arra gondoltam, ha már Vale a Wild Westet hozta el Kansasből, az a minimum, hogy én egész Amerikát magamra öltöm. Büszkén viseltem millió dolláros mosolyom és a pompomokkal díszített előadásom közben, és ha nem is látja, hiszem, hogy érzi, hogy mennyire nagyon szeretjük őt.

Ilvermorny, raise your voice!

Wild West Vale’s the champion’s choice!

- Úgyhogy ezért lenne fontos, hogy Vale nyerjen. - foglalom össze az ezredesnek, hogy mi mindenről is maradt le a lánya kapcsán. Nem gondolta volna, hogy Vale tulajdonképpen egy ellenállás szimbóluma, mi? Madri apu persze már elmondta neki a legfontosabbakat, Daddy Bates nem lehet teljesen vakon. De szeretném, hogy úgy lássa Valet, ahogyan mi is Varvarával, és mindazokkal, akik szurkolunk neki. Szeretném, ha tudná, hogy mekkora hatása van azokra, akiket a MACUSA és a salemiek el akarnak nyomni.

- Tudom, hogy nem kérte, de mégis az lett. - anélkül válaszolok az ezredes gondolatára, hogy egyáltalán belegondolnék. Nem tűnt fel, hogy az ezredes nem szóban tette a megjegyzést. Érzem magamon az ezredes rosszalló pillantását összeszűkült szemeivel, de én csak ugyanazzal a lendülettel mosolygok tovább.

Persze én is kockázatot vállaltam a nyílt kiállásommal Vale mellett, minekután hamarosan már a MACUSA-ban dolgozom majd akaratom ellenére is. De mindenki tudja, hogy elsős korunk óta barátnők vagyunk. Barbonnak, akit Varvuscsiborushka valamiért Judas Priestnek nevez mostanában (pedig szerintem nem hasonlít a pápára), természetesen eszemben sincs szurkolni, főleg a múltkori után. Az Ezredesnek se felejtettem el beszámolni arról, hogy mit csinált a fiú az előző próbán. Pedig már majdnem elhittem, hogy ember, miután Valenek még segített is előtte.

- Erre én nem is gondoltam. - vallom be, amikor az ezredes megjegyzi, hogy egyetért azzal, hogy Vale nem foglalkozik sokat ajtókkal, ahol ha jól értem, szeretett személyeket hall. Az én hangomhoz persze nem kell ajtó, azt hallgathatja amúgy is.

Kíváncsi vagyok azért, hogy ránk hogy hatna ez a terem Varvarával. Össze is nézek vele, egy ilyen dologra egyáltalán nem vagyunk felkészülve. Szerintem elárulná magát nálam, ha nem hallanám valóban a belső hangjukat, Varvusbarbus viszont nem tudom, hogy élné meg a helyzetet. Biztosan kibeszélem majd vele, ha addig nem felejtem el (el fogom). De nem akarom felhozni a témát a magnixok főezredesének, tudom, hogy érzékeny témát feszegetnénk, és rá is ijesztenék alaposan, ha megtudná, hogy pontosan tudom, mit gondol rólunk.

- Tudom, hogy még nem biztos, hogy a mi Vale of Bate-ünk nyer, bár miért ne ő nyerne. De azért készítettünk tűzijátékot az ő arcával. - hátramutatok a srácokra, akik kezelik azt. Majd elsütik, ha kihirdették Valet győztesnek és megkapja a tízmillió dragotot Morriséktól. Teljesen fölösleges B tervet készíteni. Hajrá, Vaaaaale!!!!

[- Azok ott ketten nagyon feszültetűnek tűnölnek.]

it'll get worse

Lucinda, Orville, Elsie & Nate

2006. május 27. szombat

TW: káros ideológiák, tiniterhesség

Tökéletes figyelemelterelésnek tűnik a Tusa ezen a problémákkal teli, májusi hétvégén.

Nem ilyen gondok kellene, hogy nyomasszák őket. A RAVASZ vizsgákon kellene aggódniuk, azon fogadniuk, hogy Gardner vajon átmegy-e RAVASZból, és ha nem, akkor milyen szívességeket tett érte Fawcett professzornak. A hazaút fáradalmaira kéne készülniük, és arra, hogy átengedik-e az összes szuvenírt a határon. Arra, hogy Ajaxnek vajon sikerült-e jól megtanítania, hogyan tudja jobban megcsinálni a haját egyedül, segítség nélkül is. Meg persze azon, hogy vajon az Ilvermorny hazaviheti-e a győzelem dicsőségét – és ha nem, azt kinek a hibájából.

Ennek ellenére most itt ülnek, nagyjából egy kupacban, miután végignézték Gardner buzgó szurkolását. Elsie gyermeket vár, és attól a Noxtól, akinek a vére olyan átkot hordoz magával, amit egy ismert loája se tudna elvenni tőle. Ráadásul nem Lucinda apja volt az egyetlen, aki megjelent az eseményen. Gardner már keresi is harmadik apját Vale apja személyében, de az idősebb Maddock is megjelent, szinte karöltve az ő anyjával, hogy közöljék a büntetését a tavalyi miatt.

Maddockot azonban nem látja. Nem kifejezetten probléma, gondolni se tud rá, még ha tudja is, hogy megérdemli, hogy vele büntessék.

Megsimogatja barátnője hátát, miközben a kivetítőt nézi. Nem tudja maradéktalanul kiélvezni az eseményt; nem gondolja, hogy a Noctua könnyedén beletörődne abba, ha nem az ő bajnokuk győzne, nekik pedig nem szent egy vadász elfajzott sarjadékának az élete. Különösebben ő se érez felé empátiát; az egyetlen oka annak, hogy neki szurkol, hogy ez a kötelessége.

- Azok ott ketten nagyon feszültetűnek tűnölnek. - mutat rá Scrimgeour és Delacour párosára. Az utóbbit nem hallotta még káromkodni. Az előbbit vélhetően igen, de ilyen idegesnek és indulatosnak még soha. A Tusa mintha nem csak a legjobbat, de a legrosszabbat is kihozná belőlük. Olyan dolog lehet ez, hogy van, aki csak nyomás hatására tud teljesíteni. Az mindenesetre egyértelmű, hogy nagyon győzni akarnak, és ezért semmi se szent.

- Bizonyos értelmében igazat adok neki. Ha csak győzni fontos, akkor nem érnek rá moralizálni. - jegyzem meg a társaságunk tagjainak – főleg Lucindának, Elsienek, Nathanielnek és Orvillenek. Van, hogy csak cselekedni kell ész nélkül, de aztán viselni is kell a tettek következményét.

Ő már viseli sajátját, és soha napján nem szabadulhat tőle.

Laposan pillant át a szektor másik felére, Vale apjára, aki épp magyaráz valamit az udvarhölgyeinek. Ők is beengednek magnixokat egyes szertartásokra, de az még sem olyan, mint egy ezeréves iskolába meghívni egyet. A kettős mérce jegyében mélyen elnyomja a gondolatát annak, hogy saját házuk alapítója is bűbetlen volt.

- Vale elemében. - bár úgy gondolja, egyedül nem jutott volna el idáig, csak az új barátnői révén nem hullott ki az égitestesnél. Azt azonban el kell ismernie, hogy képes azt a szintű fegyelmet hozni, amit a bajnokság megkövetel tőle.

Nagyjából szótlanul folytatja a Tusa figyelését. O’Hara mintha lemaradna a többiektől – nyilvánvalóan ő se jutott volna el idáig a többiek segítsége nélkül. Calypso ezúttal a nyaka helyett a buszban várja őt, és a Tusa végső eredményét.

   

                   

          I understand why you bite and I respect you for it        

   

Gemma Jenkins, 2006.05.27.

TW: káromkodás, szexuális utalások, öngyilkosság említése

Az az egy végtelen szerencsém van a Tusával kapcsolatban, hogy még véletlenül sem én vagyok a bajnok. Tudom, hogy ez most kibaszott röhejesen hangzik azután, hogy hónapokig düllesztettem a mellem, forgattam a könyveket, aztán meg kétségbe, magam alá és búskomorságba estem, utána meg igyekeztem megöngyilkolni magam, de Buddha lássa lelkem, én mostanra akkor is unnám az egészet, ha bajnok lennék.
Azért kiültem volna amúgy is, végül is ez már a vége-és remélhetőleg nem úgy, hogy bárki meg akarna halni, bár anno is az utolsó körben jött a tré, de azóta Voldemort kicsekkolt, az jenkik meg csak nem annyira parák, hogy kibelezzenek valakit egy nemzetközi versenyen- és bár sem Sienna, sem pedig Connor nem szorul rá a személyes támogatásomra feltétlenül, azért itt vagyok, ha bárki keresne. Az volt a tervem, hogy Vivet fogom macerálni végig, örömére annak, hogy végül is együtt vagyunk és tök legálisan lehet ilyeneket csinálni, ameddig rám nem szól, hogy álljak lefele, de már az egész előtt látom, hogy Gemma ki van, mint a gumióvszer a süncsaládnál. Mint legjobb barát, sőt remélhetőleg jó legjobb barát, ezt már az elején észlelem, szóval lelkes integetéssel jelzem, hogy kurvára nem vágom, mi a nyűg, de várom dumálni, ha szeretne, és szerintem jót tenne neki a dolog.

Ezzel nyilván magamra vontam az asszony és a kedvenc kishúgom minden haragját, mert annyira nem állhatják Gemmát, megjegyzem, még mindig kurvára nem értem, hogy MIÉRT! Próbáltam én már erről dumálni velük, de mindig előbb jutottunk el a sértődéshez, mint a megoldáshoz, szóval egy idő után letettem a dologról, amiről Gemma se tudott okosabbat mondani. Ilyen mázlim van nekem, a csajom amúgy is helyből tud utálni mindenkit, de a legjobb barinőmet egyenesen nekifutásból rühelli élete minden percében. Még jó, hogy engem nem utál egyik sem tartósan!
Tervem szerint elmegyek és egy kicsit kuncsorgok Vivienéknek, akik azonnal megsértődnek, hiába próbálnám magyarázni a helyzetet. Nem nagyon hatja meg őket, hogy Gemmának épp valami nyomora van, én meg segíteni szeretnék neki, Vivien egyenesen úgy néz rám, mintha most fejtettem volna ki neki, hogy elhagyom, szóval igyekszem még egyszer rávilágítani a szitura, ami egyikünket sem érdekli, rajtam kívül, aztán sűrű bocsánatkérések közepette elvonulok, hogy ne égessenek szarrá a haragos tekintetükkel.
Bah, nehezek ezek az emberi kapcsolatok, de majd megoldom valahogy, maximum napokon keresztül puncsolok, mire elfelejti ezt a kis epizódot, végül is szeret, annyira hosszan csak nem haragudhat. Néhány napom át keményen kapom -és nem azt, amit szeretnék, maradjunk ennyiben- aztán majdcsak megbékél, ha már kivezekeltem magam.
Kurva nehéz mindig mindenkinek ott lenni, ha kellek, de megpróbálom hozni a kötelezőt, de most elsősorban barátnak kell lennem Gemma mellett, mert, ha nem pofázza ki ezt a szart senkivel, annak következményei lehetnek.

Megérkezik, és már a léptei hangjából érzem, hogy komoly a nyomor, hát még, mikor rá is nézek. Nem szólok egy kurva szót sem, pontosan tudja, hogy mit kérdeznék magától is, így csak nézek rá, míg bele nem kezd.
Na onnantól végképp csak félszemmel sasolom, hogy mi történik, bár elég traumatikusnak látszik az is, erre se értem miért van szükség Szarrá traumatizálnak itt egy valag végzőst, aztán az egyik kap egy adag zsetont, de pszichiátriai kezelést egyik sem nyer, pedig ezután a buli után kurvára kéne nekik. Ezen a ponton már tényleg nem csak magamat győzködöm, mikor azt mondom, hogy őszintén örvendek, hogy maradhattam inkább magamnak és az érzelmeimnek, mint hogy itt gyilkolják ki a maradék mentális egészségem is belőlem.
Egy kicsit sajnálom az összeset, a franciát, amelyik mellől mindig kiugrik a társa, Connort és Siennát, még az amerikai fazont is, amelyik szerintem nettó szélsőjobbos, de ez kurvára nem az én dolgom.
Az én dolgom Gemma, és az emelkedő szemöldököm, amivel ezt a jópofának nem nevezhető kis történetet hallgatom. Az igazán kemény az, hogy értem mit miért csinált, mert valószínűleg én is hasonlóan reagáltam volna a helyzetében, aztán ugyanígy rágna az ideg, hogy most basztam el mindent, mert nem látnám kívülről.
Sóhajtok egy nagyot és beleiszom a felém tartott alkoholba, aztán zöld és piros mochikat veszek elő, amiket a mardekáros-griffendéles bajnokok miatt csináltam, meg nyilván csak úgy majszolni. Adtam egyet Heráéknak is, lehet valaki fejére borítják éppen.
-Egyél mochit-teszem a lány vállára a kezem, miközben igyekszem valami használhatót összekapargatni, abból, amit gondolok a helyzetéről.
-Akkor dióhéjban az apósod egy pöcs, ezt kijelenthetjük-gesztikulálom a lapát kezeimmel, hogy case fucking closed, ezt írásba is adom. Hogy lehet valaki egy ilyen dölyfös pávián, baszdmeg! Nem, hogy örülne, hogy a fiának van egy ilyen jóravaló gáréja, akit tényleg érdekel, hogy mi a gyász van vele-gyász reméljük nem lesz, az nem lenne túl jó- nem pedig feleslegesen hupákolna, de hát nem lehet mit csinálni, ha ilyen!
-Nem tudom, hogy segít-e, de elmondom, én mit gondolok. Fater O’Hara fel van fúvódva a versenyre, meg a fiára meg minden szarra, mint egy rusnyafejű takonyhal-azon, hogy ilyen hal nincs, nyugodtan tovább lehet lépni- nem látja a faszától az erdőt, és ezt most nem a jó értelemben mondom. De ha vége lesz ennek az egésznek és felrántja az agyérgörcs-redőnyt, akkor neki is értenie kell, hogy az, ahogyan viselkedtél nem csak neki szólt személyesen, mint orbitális pöcsnek, hanem Connornak és a ténynek, hogy milyen rohadt fontos neked és, hogy mennyire a legjobbat akarod neki. A legjobbat és annál is jobbat, tudsz követni? Ha pedig ez nem így van, az már úgy hangzik, mint, ami nem a te problémád, hanem személyesen az ő lelkifurkája.

Nem lehet könnyű dolga, eleven kínja van, és még én is jövök neki ezekkel a nyomorult elméleteimmel azzal kapcsolatban, hogy ki és mit hogyan ért, közben meg lehet, hogy sehol semmi, és Connor faterjának a fejében egésznap szopódik önmaga körül a vákuum, bár csak láttam a fazont, szóval ebben tényleg nem lehetek biztos.
Átkarolom Gemmát és megszorongatom a vállát, utálom, mikor valaki így megborítja. Nem érdemli meg, hogy ilyen hányás módon érezze magát.
-Na a szerelemvallásban nagy vagyok, szóval figyu-kezdek bele az újabb bölcsességembe- az nem úgy működik, hogy majd akkor mondod, amikor akarod, így…előre eltervezve. Lófaszt! Azt csak kioblákolod, mikor jön és baszottul nem illik oda, ahol elhangzik. Csak gondolj bele, hogy én mit csináltam Viviennel!-például gecire kiborítottam ezzel- Ez a próba amúgy halál kemény pszichológiai kínzás-teszem át a szemüvegem a fejem tetejéről az orromra, Dr. Tetsuya rendel, csak még nem azt nem tudjuk, hogy mit- szerintem a szerelmed, amit iránta érzel és tud is róla, inkább valami olyan, amibe kapaszkodni tud, olyan, mint egy fogódzó, ami a felszínen tartja a fejed, ha beömlik a világ összes szara. Most minden elég szutyoknak tűnik, de a végére ki fogja adni, tapasztalataim szerint-fejezem be fejtágítást és csak némán simogatom a vállát. Remélem, valamit el tud tenni abból, amit összehordtam, mert én tényleg ebben hiszek. Az én fogódzóm Vivien volt és, amikor kritikussá vált a helyzet vissza tudott rántani és abban reménykedem, hogy egyelőre én is őt. Na igen, gyönyörű dolog a szerelem, csak ez a mocskos baszás ne akarná mindig elrontani, mondta, volt az édesapám, aki szintén nagy paraszt.

[Chikara Tetsuya]

 

She may contain the urge to run away

But hold her down

With soggy clothes and breezeblocks

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. május 24., délután öt után

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szégyenítés, alkohol, drog említése

Azt azért meg kell hagynom, hogy maga a Próba sem fenékig tejfel – tehát hogy így konkrétan nagyjából kétszer nézem végig, hogy a drága évfolyamtársaink fejenként háromszor tervezik felnyársalni magukat, lezuhanni a magasból, egymásra átkokat küldeni… Mármint egyébként tökre értem Siennát is, Barbon valóban nagyjából egyik pillanatról a másikra lett baszki faszkalap, de hogy így konkrétan már nem is köszönt, ami azért elég gyanús volt tőle, szóval kicsit furcsállom az egészet, de mindegy, de hogy azért rátámadni Barbonra ilyen nyíltan… Kicsit erősnek érzem, de hát nem én vagyok ott, a stressz, az egész erőltetett menet biztos belőlem is mást hozna ki. Vagy mi. Mindenesetre azért ez a csillagos lebegés azért jó páruknak hazai terep a kviddics miatt, így Siennát, Barbont és Connort biztosan nem féltem ettől. A többieknek meg ott van valaki más, aki segítsen és ez a szint kevésbé tűnik veszélyesnek, mint az eddigiek, úgyhogy kicsit nyugodtabb is vagyok. Mindenesetre jó gondolatterelő, amíg elmesélem a nyomoromat, hogy aztán ne rágjam már a nem létező körmömet és a saját lelkiismeretemet is emiatt. Aztán mivel Tetsu hozott kaját, ezért a körömrágást felváltja a mochi rágása.

- Finyomm… - motyogom teli szájjal, majd rángatom a vállamat. – Az, tényleg egy pöcs… - értek egyet vele, bár azért Connor előtt ilyet soha nem mondanék az apjáról és amúgy az tényleg látszódik az öregen, hogy legalább a fiának jót akar, csak éppen kurva szar eszközökkel. Aztán felnevetek a takonyhal szón. Imádom Tetsu random szavait, persze éppen falat közben voltam, szóval fulladhatok meg, de remélem, azért a kishaver barátian meglapogatja kurva erősen a hátamat, hogy legalább én ne fulladjak már meg. Kell vagy egy perc, meg jó pár korty kerítésszaggató, hogy összekapjam magamat és csak remélem, hogy betudja a bekönnyezést a fuldoklásnak és nem látja rajtam, hogy éppen az is végigfut a fejemen, hogy kurva jók a szavai és mi a büdös faszt fogok kezdeni szeptemberben a random szavai és Tetsu nélkül is. Mert hogy nagyjából most fogom elbőgni magamat megint, ahogy eszembe jut, hogy szeptembertől jön a torkos borz...

- Nézd, nem azzal van a baj, hogy esetleg ne látná ezt. Az a kibebaszott nagy probléma, hogy ő azt gondolja, ÉN vagyok a hátráltató tényező Connornak. Hogy én húzom vissza és miattam nem tud kiteljesedni. Nem hülye az öreg, van benne igazság, de ebbe bele sem megyek, mert már most szívod fel magad, hogy kiossz, hogy mennyire hülye vagyok, de tudom, amit tudok! – mondom neki határozottan. – És igenis az én bajom is, ha ennyire ellenzi az egészet, mert én igenis szeretem Connort, asszem, ő is engem és se az ő életébe, se az apjáéba, se az enyémbe nem hiányzik az, hogy aktívan tüntessen ez ellen, neadjisten eltiltson minket egymástól… Vágod! Tudom, hogy felnőttek vagyunk, de kurva fárasztó azért úgy létezni, hogy aktívan savazzák azt, akivel együtt terveznél lenni, elég mérgező mindkettejüknek. Aztán van ennél nagyobb baja mindenkinek is, szóval ja. Meg hát, nem akarok az a személy lenni, aki miatt elmérgesedik az amúgy is néha elmérgesedő kapcsolatuk... Én tudom, milyen szülőt elveszíteni, ő is, nem akarom, hogy a másikkal is ez legyen, na! – magyarázom, miért annyira extrán elbaszott ez az egész. Mondjuk, én vágom, szülőként én sem egy alkoholista, drogos, jövőjét nem látó, elég szar helyzetekben lévő, rettenetes és meglehetősen illegális ügyekben lévő párnak örülnék a gyerekemnek. Bruh…

Hangosan felszisszenek, ahogy látom, hogy az egyik üstökös elkapja Connor hátát. Annak örülök, hogy a lányok így egymásra találtak, legalább ők együtt mozognak, de annak nem, hogy a fiúk ilyen magányos farkasok. Értem én, hogy a mindennapokban is szívesebben dolgoznak egyedül, de baszki, itt igazán nem árt a segítség – legalább egy ideig. Vagy szintig, jelen helyzetben. Remélem, azért Connor és a többiek is jól vannak, pláne ha már Barbon megajándékoz bennünket a csodás felsőtestének látványával és a védelmének egy részének feláldozásával. Persze a barátomét szívesebben nézném, de az azt jelentené, hogy más is nézné, ami… Ami persze rohadtul nem zavarna, hát olyan kurva jó teste van! Szerintem őt sokkal jobban frusztrálná, szóval akkor emiatt nem baj, ha marad rajta a ruha. De azért kicsit zavar, hogy innen nem látom rendesen, mekkora a sérülése és most akkor emiatt is izgulhatok. Ahogy Tetsu átkarol, nagyot sóhajtok és a vállának döntöm a fejemet.

- Kurvára remélem, hogy a Vitrol geci itt poloskázik éppen, aztán holnap lehozzák, hogy a próba közben csalom a barátomat… - forgatom a szememet savanyúan, de azért odabújok egy pár pillanatra, én is megszorongatom a vállát, ahogy hallgatom. – Ja, vágom, amúgy annak is terveztem. Mármint fogónak, mentőmellénynek, faszom tudja, minek. Csak vágod, az a szar, amilyen környezetben sikerült ezt előadni, bár hozzáteszem, amikor ketten voltunk két percig, akkor azért szépen, romantikusan is sikerült a szájába okádnom a szerelmi vallomásomat szép szóval, aztán szép csókkal, öleléssel, szóval legalább ennyi… - mondom, miközben arra gondolok, mikor a dobókockás emeleten Connor elmosolyodott. Vajon ő is a feje tetejére állt szobára gondolt akkor és a kibékülésünkre? Mert én igen… - Te, figyelj már Tetsu… - fordulok felé. – Ha már ilyen bölcs vagy, mint az a bagoly a Micimackóból, akkor mondd már meg nekem, hogy ha ennek vége, mégis mi a sorompó életű sivatagi rókát kellene csinálnom? Menjek most békülni a bácsival? Menjek akkor, ha Connor kiszabadult? Hagyjam most? Várjak rá? Valszeg nem fog jönni… Mi lenne a jó taktika? Meg ha odamegyek, mit mondjak? – nézek tanácstalanul rá, mert a fejemben már annyi különféle opció megfordult, hogy fasz se tudja, melyik lenne a legjobb, szóval remélem, hogy Tetsu okos és Tomival mos, hogy megmondja, melyik a legoptimálisabb, mert ezekben IS elég jó.

And the rest is rust and stardust

To: kiscsoport

Date: 2006.05.27.

TW: tinédzserterhesség, evészavar említése

Úgy tűnt, mintha éppen azt igyekeztem volna jobban látni, hogy éppen mi is történik Barbonnal, Bate-tel, vagy bármelyik másik bajnoknak titulált szerencsétlennel, de valójában csak révedezem, szürcsölgetve a kis koktélomat.
A keverék többféle bájitalból állt-kiváltképp olyanokból, amik csökkentik a rosszullétet, illetve vasat pótolnak- illetve némi vörösáfonyaléből, hogy az ízétől se másszak szinte azonnal a plafonra a mérhetetlen undortól. Finom, természetesen nem volt, de ezen a ponton bárminek rettenetesen tudtam örülni, ami nem kavarta fel azonnal a gyomrom.

Nehéz volt ez az év, holott mindjárt elérkezünk a végéhez, és még annál is nehezebb lesz hazatérni és apám színe elé állni reménykedve abban, hogy még egy ideig képes leszek titkolózni előtte. Mennyi titok és már, hogy viszolygok mindegyiktől, van, amit azonban mégsem lehet megemlíteni soha, a betegségem örökre velem marad. Velem és az életem szerelméről, aki azt gondolja, hogy kissé hóbortos vagyok, vékonyka és anémiás, semmi több, de hát ennyi kell egy jósnak, nem igaz? Ugyan ki gondolná, hogy megbízható vagyok mindenféle sztárallűr nélkül? Mindeközben én azon aggódom, amit a helyi javasasszony mondott: ha valóban vigyázok magamra és mindent meg is teszek a kis sejtcsomóért, -példának okéárt normális ételeket igyekszem fogyasztani- akkor sem biztos, hogy képes leszek világrahozni. Ezt ebben a formában nyilvánvalóan nem kívánom reklámozni senkinek, de biztos vagyok benne, hogy a barátnőim tudják, Solange végképp, az ő kultúrája és mágiája tapasztaltabb a hasonló ügyeket illetően, mint az enyém. Én, a magam részéről mindent megteszek, például megiszom ezt a vörös löttyöt, ami cseppet sem kívánatos, annyira legalábbis biztosan nem, mint a vőlegényem, vagy a vére. Itt pedig mégsem lehet csak úgy rámászni, így csak egy rövid vágyakozó pillantást vetek felé, jelezve, hogy alig várom már ennek a tortúrának a végetértét.

Solange érintése hoz vissza a jelenbe, a szemem is csak akkor fókuszál a két említettre, mikor felhívja rájuk a figyelmem. Megfigyelem a kialakult helyzetet, nyilvánvaló, hogy egy igazán megdöbbentő szimulációt kaphattak, ami a traumáikkal és a fájdalmaikkal játszik, kemény mentális megpróbáltatást mutattak a kártyáim is néhány nappal ezelőtt, mikor igyekeztem valami kézzelfoghatót felmutatni a verseny utolsó fordulója kapcsán.
-A nagydarab angol össze fog omlani-pillantok O’Hara felé miközben megosztom a megérzésem. Nem kifejezetten sajnálom, mert nincs miért, de talán magam is hasonlóan viselkednék a helyzetében, még ha azzal nem is tennék büszkévé senkit. Nem jár nekik az empátiám, főként azért nem, mert maguk vállalkoztak erre a megmérettetésre, bár úgy gondolom, erre a próbára talán senkit sem készítettek fel megfelelően.
-Solange, az álmaim furcsák mostanság veled kapcsolatban-pillantottam inkább rá, ahogy letettem a poharam, úgy éreztem meg szükséges említenem a kissé nehezen értelmezhető jelenetet, amit láttam.
-Mint mindig, most is tévedhetnek-teszem hozzá, bár a jóslataim ritkán bizonyulnak helytelennek, a fókuszom azonban nem mindig megfelelő- de először fehérben láttalak, egy férfi oldalán, épp csak egy villanásra, ami talán epizodikus jellegre utal. A férfi is fehér volt, utána pedig…-mosolyodom el szórakozottan, végtére is mindkét párosítás szokatlan volt esetében, pedig a férfi arcát nem láttam, csupán azt, hogy a barátnőmet még véletlenül sem tette boldoggá a helyzet-nos, mintha határozottan Chernov kezét fogtad volna. Láttam a tetoválásait is, nyári napfényt, mintha vakációznátok. Nekem aztán tényleg semmi bajom az egésszel, én is…vonzónak találok bizonyos nőket-hajolok hozzá közelebb, hogy ezt a vallomást lehetőleg csak ő hallja. Bár én nem Chernovot, ha választanom kellene inkább Gardnert.- de ha esetleg, véletlenül összejönnél Chernovval, azért azt kérlek, tudasd velem, jobb a gyermeknek is, ha nyugodt a lelkem.
A jövő útjai nem kifürkészhetetlenek, de talán nehezebben átláthatóak, mint egy óriáspók hálójának szövedéke, de az is egy dolog, hogy a terhesség talán nincs a legjobb hatással a képességemre. Méghogy Chernovval!

   

                   

          I understand why you bite and I respect you for it        

   

Gemma Jenkins, 2006.05.27.

TW: káromkodás, szexuális utalások, öngyilkosság említése

Ez az egész lelátózás már marhára nem arról szól, amiről eleinte. Nekem meg pláne, mert már az első alkalommal is csak azért voltam itt, mert Vivék kirángattak, meg azért...azért becsületből is, nem is beszélve arról, hogy nem sikerült megöngyilkolnom magam. Végül is csak bő hét éve ismerem ezeket a szerencsétleneket, akik most itt forognak a szarfergetegbe, mint a mezőről elhappolt tehenek. Vajon mi a gyászért van minden forgószél közepén tehén a hülye mugli filmekben? Mert értem, hogy dramatikus, ahogy ott óbégat, de azért nem gondolom, hogy olyan gyakran felkapná őket a szél és csak vinné-vinné. Hamarosan felkap engem is és egészen Koreáig röpít. Ettől a gondolattól eléggé lelombozódom, aztán meg hirtelen az jut eszembe, hogy jó volna, ha itt és most senki se pusztulna el, bőven elég nekik az élethosszig tartó mentális lófasz, amit lehetőségük van itt összeszopkodni.
Asszem örülnék, ha Sienna nyerne, aztán még annak is, ha O'Hara. A többi lehet bármilyen kedvesarcú, szimpatikus ember -kivéve mondjuk Barbont, aki inkább nem annyira gyógyszerész- igazából nem nagyon érdekelnek.

Gemma viszont érdekel, mert jó volna, ha olyan boldog lenne, amilyen csak lehet. Már most egy kis szomorúság van bennem, ahogy majszolja a mochit, mert ki tudja, mikor meg hogyan fogunk eztán találkozni. Amikor itt dél van, Koreában...hát nem t'om mi. De dél biztos nem, azért jótállok. Lehet, hogy éjfél. Nyilván lehet levelezni mindenkivel, akivel csak szeretném, csak kiszopódik a bagoly a sztratoszférából, mire megrepüli a távolságot.
Na gecc, mintha a bagolyból sajnálnám a naftát, de valójában az a para, hogy híresen retek szar vagyok levelezésben, ennek Gemms az elsőszámú tanúja, hát neki is meddig nem írtam vissza, mikor lekapta a lábam az a méretes sárkány!
Talán más lesz. Majd nem halmozom a leveleket a végtelenségig, meg teszem rá a kávésbögrét véletlen, hanem...naponta válaszolok egyre. Ha egyáltalán még küld nekem bárki pikkelyes sárkányfaszt is szeptemberben.

-Nyilva, én csináltam-szerénykedek a mochimra, az egyetértésre meg csak bólogatok. Legalább a barim már túl van a maga pöcsén...anyád, ez de szarul hangzik! Az én beavászkodásom Vivien nevelőszüleinek a színe elé még várat magára, és hát amennyire várom, annyira kívánom is a francba. Mielőtt még megdögölne nekem -pedig nem is bajnok, csak bajos-meglapogatom a kis hátát testvériesen.
-Naaa...elég!-mosolygok rá kedvesen, ha már a pofámon csak ez bírt kijönni. Érzelemnyilvánításban is szar vagyok, nem csak a levelezésben, hogy ezen segítsek, kicsit meg is simogatom, miután doboltam egy jó a gerincén.
Jól ismer, már látja is, hogy miért préselem elégedetlenül össze az ajkaim, mi másért, hogy közöljem vele, hogy a kurvák faszát hátráltat ő bárkot, de így lenyelem a fejtágítást némi piával együtt.
-Persze, hogy szeret, hát úgy néz rád, mint a kézmeleg kvaffra, oda van, meg vissza!Figyelj, értem én, hogy mi a kínod, de mielőtt totálisan kétségbeesel, menjen le ez az egész nyomorpornó. Amúgy meg, szerintem a kanod is vágja, hogy az apja néha egy született szarfej, max a mértéken lepődhetett meg. Ha megint szembekerültök, próbálj meg venni egy mély levegőt, mondd azt magadnak, ha kell felnőttebb leszel nála, és ne hagyd felkúrni magad-osztom az észt dögivel, mintha legalább lenne. Remélem, marad egy kis Buddha bennem Haggertyéknek is, bár egyelőre Gemmának lenne szüksége arra, hogy valamivel jobban megragadja a zen életérzést, kicsit jobban, mint az apósa tökeit.

Hagyom, hogy nézze a történéseket, én pedig Vivien és a hugi felé pillantok, akik mintha tüntetően rám sem néznének, és csak arra gondolok, hogy meglesz, baszdmeg mindennek  a rohadt böjtje, rám nézve meg duplán. És akkor még ott vannak azok a rühes vizsgák, úgy kellenek, mint zselés körömcsoda a faszom hegyére gyöngyházfénnyel futtatva!! Végül is...ott még megvághatnak mindkettőnket.
Közben egy megnyugtatónak szánt mozdulattal átkarolom szerencsementest, és rápillantok a bajnokokra, akik jobb híján éppen járják a mélynyomor és szenvedés tüzes bachatáját. Miért is jelentkeztem én anno erre a szarra? Ja, persze, hogy olyan jól megismerjen mindenki is, ahogy most lófaszt se tud rólam senki. Mintha nem lenne halálosan mindegy az egész, ha jobban belegondolok.
Vitrol említésére megforgatom a szemem, na, ha még valakinek nekifutásból és helyből is kurva anyját, akkor az ő! És itt most kérem vissza a képzeletbeli forgószelemet, mert abban aztán nyugodtan lehet ő tehén. Az ilyen ember, komolyan mondom, minek van? És hogy nem esik le mindenkinek, hogy mást se csinál, mint kényszeresen bullshittel más emberek szurcsókszaros életéről?! Mert valójában -volt időm rájönni- semmi sem olyan rohadt érdekes, mint amilyennek beállítják, többek között a Tusa se, meg a szélsőjobbos jenkigecik se. Vagy nem a szélsőjobbos lenne erre a jó kifejezés? Ah, igazából rohadtul nem vágom a politikát, a világpolitikát meg még annyira se, fogalmam nincs semmiről.
Vajon Vivien tudatában van ennek? Hogy egy olyan faszival fog lakni hónapokon át, aki azt se tudja, hogy hanyadikára esik az elseje és hogy kell zoknit mosni? Már nem elsején, hanem általában, ha csak elsején nem tudnám, az még nem is lenne lyan vérgáz. Fullosan kétségbeejtő, de most még nagyon messzinek tűnik ez a para, a Vitrolos meg nagyon közelinek. Majd lecseng ez az egész is, lemegy a Tusa és a nyertesen kívül mindenki fél deka fáradt rizs marad csak a közélet sushijában, aztán a nyertes is megy a levesbe. Gondolom, ilyen ez a televert újságírás, amihez, ha eddig nem derült volna ki ezekből a baszott intelligens kitekintésekből, szintén nem értek, pedig légbőlkapott faszságokat én is tudnék pénzért leírogatni.
-Na az még, baszkikám, jól esne!-nevetem el magam kínomban, mert akkor Vivien fixen a lap egyik számával verne agyon, ellenére annak, hogy szerintem már sokszor kiderülhetett számára, hogy még egy vadiúj seprűre sem cserélném le, pedig nagyon szeretnék egy csúcskategóriás darabot. Az asszonyt viszont még annál is jobban szeretem, még ha ezt így nem is nagyon kéne neki mondani. O’Hara biztos jobbakat mond ennél, még ha nem is egy világi szószátyár a fazon. Nekem az ilyen takonyhalak meg gecipelikánok mindig jobban mentek, mint a romcsivaker, pedig esküszöm, próbálok kicsit jobb lenni benne, ha már életemben egyszer van egy kapcsolatom.-Így sem tudom, hogy hány napig kell  térden meg nyálon csússzak, hogy a Nő megbocsásson, Hera meg végképp. Ha Vitrol csak megemlíti bármelyikünket, én esküszöm, hogy a seggébe dugom a pennáját, és a száján húzom ki, aztán meg felcserélem az inputot az outputtal, mintha valami szájbatekert cirkuszi attrakció lenne.
Micsoda költői kép ez így, kár, hogy csak fikció, mert az mocsok még azt is megírná, valószínűleg úgy, hogy még véletlenül se szerepeljen helyesen a nevem. Borzalmas egy picsa, de…hogy a szájába MIT CSINÁLNI? Őszinte értetlen rémülettel meredek Gemmára, aztán leesik, hogy mi van, és nekikezdek röhögni.
-Jaj, te vertikálisan visszamaradott-csapkodom a saját térdem kínomban, mert alig bírom abbahagyni a helyzethez képest túl jó ízű nevetést- én meg azt hittem, tényleg belehánytál a szájába. Hát nem bírom idegileg!

Aztán már nem nagyon lajholok, mert komoly kérdés következik, amire nem túl könnyű használható választ szelidíteni abból a sok mindenből, amit hirtelen mondani tudnék.
-Hmm…, ahogy a művelt japán mondja:Nem hordhatsz egyszerre két pár papucsot-elgondolkodva pislogok rá, nem is ezt akartam mondani, hát ez hülyeség!- Na de mivel nincs papucsunk, se neked, se nekem, se a PöcsHara bácsinak, ezért azt is mondják, hogy:Holnap már más szelek fújnak. Várd ki a végét, addigra kicsit lehiggad, könnyebb lesz vele értelmesen beszélgetni, végül is ki ne örülne, ha gyereke kijön egy ilyen helyi jellegű Survivorből. És azt hiszem, te is kicsit oldottabb hangulatban leszel, de készülj fel arra, hogy nem feltétlenül lesz habostorta a szitu. Szerintem egyelőre maradsz a seggeden, ha rám hallgatsz és már előre veszed a nagy levegőket.
Nem kell rám hallgatnia, de nyilván díjaznám, ha azt tenné, ellenére annak, hogy…eleve miért gondolja, hogy bármi pozitívat hozzá tudnék tenni ehhez az egész családi iszonyhoz? Remélem, hogy jó tanácsot adtam, de ha nem is, legalább valami olyat sikerült neki mondanom, amit hasznosíthat a későbbiekben.
-Te figyelj már, mi a nádvágó lófasztüdő van a fasziddal?-emelem a tekintetem-megdöbbentő módon aggódva- O’Harára, aki nem tűnik úgy, mintha éppen élete legkellemesebb pillanatait töltené.-Fel ne adja nekem, a kurva életbe!

[Chikara Tetsuya]

 

She may contain the urge to run away

But hold her down

With soggy clothes and breezeblocks

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. május 24., délután öt után

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

- Akkor meg pláne finom… - mondom mosolyogva neki, mielőtt megfulladnék, de hát mindig lehet számítani a kishaverra, szóval jól megütöget – talán túlságosan is, mert konkrétan majdnem kiköpöm a tüdőmet is a falattal együtt. Na, mindegy. Azért egy biccentést kap, hogy lenyeli a kiosztásomat, azt hiszem, ezt meg is beszéltük akkor kettő idegbeteg nézéssel. Csak a szoki. Felrötyögök, ahogy azt mondja, hogy úgy szeret, mint a kézmeleg kvaffot. – Remélem, azért egy nap előrébb kerülök a labdák sorában – motyogom szórakozottan, majd hallgatom. – Igeeen, azt kéne. Hat nagy levegő, nem felbaszódni rajta, nyugodt, tárgyilagos hangnemben beszélgetni. Menni fog talán. Egészen addig, amíg belém nem köt. Na, jó, tudod, mit? Most már fel vagyok készülve arra, hogy belém köt, szóval már azon sem fogom nagyon felhúzni magamat! – mondom határozottan neki. – De ha titeket, mint a családomat elővesz, akkor tarkón harapom, csak szólok! – figyelmeztetem barátian. Mintha neki számítana igazán, hogy én hogyan viselkedem apóspajtással. Okééé, tudom, hogy számít, de na! Olyan sokáig csendben van, hogy felnézek rá, mert mintha kicsit befeszült volna a kis drága.

- Min gondolkodol? Remélem, nem feszülsz éppen valamitől a jövőt illetően… - csóválom a fejemet, azért Vitrol említése sokakból hoz ki sokféle reakciót. Nem csodálom, az a nő maga az ördög! Beszarás, mekkora követő tábora van. Aztán úgy megforgatom a szememet arra, hogy a lányoknál neki kell térden csúsznia, hogy konkrétan kiesik a helyéről. Na, jó, csak majdnem. – Az amúgy geci egészséges, gratulálok… - morgom halkan és most én feszülök be egy kicsit. Mi a büdös fasz… Mi a kurva életért kéne megbocsátania? – Összevesztetek vagy mi? – kérdezem megadva a lehetőséget arra, hogy esetleg csak túlreagáltam, de aztán megint vicces, ahogy elképzelem, hogy végezné ki azt a faszkalap Vitrolt, szóval felhorkantva nevetek. Aztán csak visszafojtom a nevetést, ahogy a térdét csapkodja. – Te kis nyomorék, dehogy hánytam bele a szájába, Merlin szőrös tökeire! – hüledezem, de kurva vicces, ahogy elképzelem, hogy nem csak elbaszom a kedvét az apjáéval együtt, de utána még bele is hányok a szájába barátian. Ez az, Connor, hajrá, menjél! Biztos jobban fogsz teljesíteni! De rosszul hangzik, te jó ég…

Viszont az, hogy utána mi lesz, az tényleg fontos, mert el vagyok veszve, mint tetű a kopasz fejen. Aztán kicsit bután nézek rá, mert esküszöm ez a papucsos megszólalása nem jön át elsőre, pedig nagyon próbálkozom, aztán nagyot bólintok, ahogy folytatja, igaza van, kicsit várni kell. Veszem a levegőket, pláne úgy, hogy látom, hogy a csillagos teremből Connor jut át először. Elmosolyodom szeretetteljesen, ahogy látom, hogy ő maga is meglepődik ezen, komolyan, néha annyi önbizalom szorult ebbe a fiúba, mint félénk csigába a hatpályás autópálya közepén. Ezek az ajtók egyébként kifejezetten szépek, de azért ahogy meghallom, hogy itten bizonyos személyes hangjai lesznek, azért elfintorodom. Annak örülök, hogy mi nem fogjuk hallani, szóval maximum összesen hat ember tud majd ezekről. Fasza. Bár ahogy haladnak tovább, nem tudom eldönteni, hogy az a rosszabb, hogy nem halljuk vagy az lenne, ha hallanánk, de így is elég frusztráló egyébként, hogy csak reakciókat látunk, de azt nem, mi történik pontosan. Azért meglehetősen elpirulok, ahogy a zöld ajtónál elmosolyodik és csókot is nyom rá, majd azt mondja, az igazi kint várja. Nos… Persze, nem biztos, hogy engem hallott, de akkor is rettenetesen zavarba jöttem ettől, le is hajtom kicsit a fejemet, ahogy elmosolyodom. Ez egészen addig tart, amíg Tetsu meg nem szólal ismét. Felkapom a fejemet és aggódva nézem, ahogy egy újabb ajtónál megáll. A kommentátorok is értették… Olyan szinten rángatja meg a görcs a hasamat, hogy oda kell kapjak és nem a szar pia miatt, másik kezemmel Tetsu kezét ragadom meg. Pontosan tudom, milyen érzés az, hogy sóvárogsz a szeretteid után, nézed a képeit, emlékek szakadnak fel, talán halványulnak is el – mert be kellett vallanom magamnak már egy pár éve, de egyre nehezebben ment anyukám felidézése már. És ha ő most a hangját hallja…

- De, nyugodtan adja csak fel… - suttogom olyan elszorult torokkal, hogy csoda, hogy hang kijött rajta. Látom, hogy leült, látom, hogy életében először nem törtet feljebb. Hanem talán a valódi értéket választja. Olyan szinten tapos bennem a képe, hogy nem is tudom hova tenni. Tenni akarok valamit, meg akarom vigasztalni, de talán nincs ott a helyem, ha kihozzák. Már a feje tetejére állt szobában is éreztem, ahogy rám nézett, hogy az ő fájdalma az én fájdalmam is, de ez… Ez sokkal erősebb lett, mint pár hónapja volt. Szerettem volna átvenni tőle, segíteni, támogatni, megnyugtatni, bármit, ami kihozza ebből az állapotból. Kis híján én is elsírom magamat, de inkább csak összekapom magamat. Látom még, hogy az igazgatónő odalép hozzá, de aztán eltűnik a kép. Vajon mikor hozzák ki? Oda kéne mennem? Hiszen most beszéltük meg, hogy várjak inkább. Biztos az apja akar odamenni hozzá, pláne ezután a jelenet után. Nincs helyem ott. Nincs helyem mellette…

- Meg a nagy büdös lófaszt nincs! – morgok magamban, ahogy felegyenesedem. Már hogyne lenne létjogosultságom a barátomat támogatni egy ilyen fos után?! Hát, eddig is támogattam, mióta együtt vagyunk, nehogy már most gondoljam azt, hogy nem fogom, mikor a legnagyobb szüksége volna rám, a kurva életbe! – Tetsuya, elképesztően köszönöm és kérlek, ne haragudj, de mennem kell! Azt hiszem, rengeteget segítettél, hogy azon nyomban rögtön meginduljak hozzá. Tudom, hogy azt mondtad, hogy várjak, de nem erre a helyzetre értetted. Megyek és támogatom, ahogy ő is tenné, jó? – mosolygok fel rá, de kajak bekönnyeztem, mi a fos… - Aztán ha Callum megjelenik, akkor esküszöm egy büdös szó nélkül fogok hátralépni, jó? – ígérem meg neki, majd nyomok egy puszit az arcára, megpaskolom a kezét. – Nagyon hálás vagyok érted, Chikara Tetsuya! – suttogom még neki, majd a kezébe nyomom a piát, ellépek mellőle, és csak remélem, hogy nem haragszik meg, hogy itt hagyom. De talán megérti. Összefolynak a képek és az arcok, ahogy a sátor felé futok. Mintha hallanék egy figyelmeztető hangot, hogy nem szabadna kifejezetten bemennem, de egy legyintéssel, megfelelő pillantással és töretlen sebességgel be is robbanok a sátorba, ahol Inés után Connor is megjelent. Csak ekkor lassítok le és közelítem meg finoman. Látom, hogy teljesen az előbbiek hatása alatt van még, szóval csak óvatosan megölelem egy pillanatra, ahogy megsimogatom a tarkóját.

- Olyan nagyon büszke vagyok rád… - suttogom neki és értem itt az egész éves kínzására, a mostani döntésére, mindenre. És úgy örülök, hogy egyben van. – Rettenetesen sajnálom az előbbit, de itt vagyok, ha szükséged van rám… - teszem még hozzá, majd lehelek egy finom csókot a homlokára, az sem érdekel, hogy közben sürögnek-forognak körülöttünk, ahogy ellátják a sebeit például. Hátrahúzódom, melléülök és megfogom a kezét, azt simogatom megnyugtatóan, amíg pár perccel később meg nem jelenik az apja is. Akkor – ahogy ígértem Tetsunak is -, azonnal elengedem Connor kezét, csendben felállok és teret hagyok nekik. Egy pillantást váltunk csak Callummal. Egyetlen egyet. Aztán kisétálok a sátor elé és leguggolok. Rettenetesen közel állok ahhoz, hogy elbőgjem magamat. Nem gondoltam volna, hogy Connor apjának a reakciója jobban meg fog hatni szinte, mint a barátomé. Nem, ez nincs is így… A kettő együtt tette meg a hatását. És ahogy ott guggolok a sátor előtt, halványan kiszűrődnek a szavak, kezembe temetem az arcomat és életemben először fogalmazódik meg bennem az, hogy talán egy szülőt nehezebb elveszíteni, mint kettőt…

Köszönöm a játékot!

[Dátum:]

Fata viam invenient

Dátum: 2006. május 24., délután öt óraNév: A Kör

TW Enyhe manipuláció. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Ironikus, nem? Az utolsó próba, mely talán számunkra is egy lezárást jelent majd valamilyen szinten, legalábbis ezt az évet befejezzük, s vele együtt a tanulmányainkat is. Talán egyszerűbb volna csak a vizsgák miatt feszengeni, de ha teljesen őszinte akartam lenni, abszolút nem érte volna el az ingerküszöbömet a történet, így örültem, hogy volt egyéb izgalom az életünkben, mely folytonos munkára biztatott minket. Ahogy apám felé sétáltam, miután Orvillelel köszöntöttük Orlant, eszembe jutott, hogy most először találkozom vele, mióta elnök lett. Nem mondhattam azonban, hogy ez felhőtlen örömre adna okot, mert az utóbbi időben nem úgy tűnt, hogy abba az irányba tervezne haladni, amivel én magam is egyetértettem, ez pedig aggodalommal töltött el.

- Apám! – köszöntöttem, majd a formaiság kedvéért közelebb hajoltam és adtam neki egy csókot az arcára, melyet viszonzott. Gyűlöltem, ha hozzám ért, mindig kirázott a hideg és tudtam, hogy ezzel tisztában van, de mindketten csak mosolyogtunk. – Még nem is gratuláltam személyesen! – modoroskodtam mosolyogva.

- Lucinda! – köszöntött vissza, majd felajánlotta a karját, hogy úgy sétáljunk és biccentgettünk a többieknek. Néha bemutatott egy-egy embernek, elcsevegtünk vele egy keveset, miközben fél szememmel Barbont követtem. El kellett ismernem, elégedett voltam a teljesítményével. Pontosan azokat a döntéseket hozta meg, amelyeket én is ajánlottam volna neki, így biztos voltam abban is, hogy a nagykutyák is elégedettek lesznek egyelőre. – Meg kell hagynom, Lucinda, jó munkát végeztél itt – dicsért meg apám, ahogy helyet foglaltunk egy rövid időre. Éreztem rajta, hogy azért valamennyire kellemetlen volt számára ezt elismerni.

- Tudom – válaszoltam röviden neki. Tisztában voltam az eredményeimmel, felesleges lett volna szerénykedni ezzel kapcsolatban. – Muszáj volt a kezembe is venni az esetet, mert különben széthullott volna. Azt hittem, hagyhatom a felsőbb körre, de úgy látszik, hiba volt. Ha nem cselekszem időben, valószínűleg elég nagy károkat okoztak volna figyelmetlenségük és hanyagságuk spiráljai – mondtam ki kendőzetlenül.

- Tény, hogy történtek hibák. De a hibákért a retorziók ki lettek osztva és mindenki tanult belőle – válaszolta titokzatosan. – Ahogy látom, a bajnokot is kezelésbe vetted. Jót tett neki – méregette Barbont, mire csak bólintottam ismét.

- Tanulékony és fogékony és hajlandó is komolyan venni az egészet. Jó vele együtt dolgozni, mert van látható jele a fejlődését illetően, illetve hatékony és lényegretörő. Mihelyt a megfelelő útra állítottam, magától ment minden. Azt hiszem, a lehető legjobb személy lett a bajnok, ha már mi nem lettünk azok – mondtam Cassiusnak, mire csak a fejét ingatta és szigorú tekintettel méregette Barbont, míg meg nem közelített bennünket pár nagyon fontosnak tűnő férfi. Cassius egy pillantással jelzett, mire csak visszapillantottam rá, hogy még valóban itt tartunk azóta is? Ám aztán már fel is álltam. – Nos, ha bokros teendőid miatt nem találkoznánk már, biztonságos haza utat kívánok és add át üdvözletem a családnak!
- Mindenképpen. Illetve a legjobb eredményeket a vizsgáidon!
- Ez csak természetes… - válaszoltam még, mielőtt egy biccentéssel távoztam volna, hogy csatlakozzam a barátaimhoz az utolsó két szintre. Közben Orville is visszaért a saját családi köréből, ami valljuk be, sokkal barátságosabb és melegebb, de hát kinek mi jutott. Csendben figyeltem a végjátékot és azt hiszem, ezen a ponton már nem számít igazán, mi történik: én elégedett vagyok Solace Barbon teljesítményével és nem rajta múlik, hogy mi lesz a vége. A fejlődése látványos és ez a valódi lényeg. Ha mégsem nyer, akkor pedig együtt fogjuk kitalálni, hogyan oldjuk meg, hogy a fejesek ne pattogjanak annyit, ahogy a barátaimnak is segítünk, ha szükségük van rá. Mondhatni egy csapatként, még ha nem is mondjuk ezt ki, de talán ennyit változott az elmúlt félévben az egésznek az íve Barbonnal. Talán. Talán nem. Majd kiderül, mit hoz ez a Tusa és a jövő még…

a győzelem utáni percekben,
2006. 05. 24.

A sátorban, ahol várnia kellett, nem volt más, csak a bőre alá kúszó idegesség - és a tudat, hogy innen egyikük sem sétálhat ki érintetlenül. Nem, többé nem, és erről igazából nem volt előzetes tudása, mikor bedobta a Serlegbe a nevét azon az őszi napon, Lolitába karolva, akit akkor tüntetőleg, dacosan, juszt is Doloresnek nevezett. Neki aztán ne mondja meg senki, egyébként is, milyen ostobaság így szólítani valakit, miért is tenné...

A sátorban, ahol várnia kellett, harapni lehetett a csendet. Tapintani. Nem voltak nehezen ellátható sebei, nem voltak olyan sérülései, amelyek indokolták volna a hosszas gyógyítói megfigyelést. Talán könnyebb lett volna, ha nem kell egyedül lennie, de úgyis kibírhatatlanul viselkedett volna - sosem tudott nyugton maradni, ha az élet sodrása kispadra ültette, hogy csak várakozzon, míg vissza nem tér az, akiért aggódik. Vagy így, vagy úgy. Érdekes, hogy eddig a napig ezt nem is igazán fogalmazta meg magának - illetve, de, valamennyire biztosan. Ha nem is mondta ki. De valahol az első próbára készülve, a közös utak öntörvényű összefonódásánál, ahol az álarcok lekerültek, hát... be kellett volna látnia, nem igaz? Hiszen Amy is látta, a picsába. Ha pedig Amy, aki tökéletes izolációban képes élni a saját érzelmeitől, őbenne így olvasott, akkor talán tényleg nem baj, ha nem siet abba a házasságba. Egyikük sem siet.

A sátorban, ahol várnia kell, a tenyerébe vájja a körmeit, miközben figyeli a közvetítést. A sérüléseket, az árat, amit mindenkinek meg kell fizetnie - újra és újra, és ösztönösen megsajnálja őket, mert egyikük sem erre vállalkozott. Utólag nem hat meg ez senkit, de ahogy látja a könnycsíkozta arcokat, ahogy meghallja a saját hangját, a gyomra ökölbe szorul, a szíve pedig úgy ver, mintha ő maga is ott állna, sorra nyitva az ajtókat, keresve az egyetlent, ami kiutat jelenthet ebből a megelevenedett rémálomból. Látja, hogy a roxfortos fiú sem halad tovább egy ponton túl, és megérti őt is, mert nem mindenkiben van olyan zsigeri akarat, mint Lolitában. Milyen könnyű így gondolni rá - nevetséges, pedig csak pár hónap telt el. És mégis.

A sátorban, ahol várnia kell, felzokog az örömtől, mikor a három lány egyszerre fogja meg a kupát. Hihetetlen. De a legjobb mesék már csak ilyenek. Percek telnek el, mire rádöbben, hogy még mindig ott áll, a győztesek képére meredve, és sír - biztosra veszi, hogy nincs ezzel egyedül, bár nem látja, mi történik a lelátón. Ha a Tusa szervezői az iskolák együttműködését akarták prezentálni, keresve sem találhattak volna alkalmasabb jelölteket. Sienna, Vale és Lolita - valóban történelmet írtak ma este. Alig bírja kivárni, hogy kimehessen hozzájuk. Ez a boldog izgalom még azt a kósza gondolatot is elhessenti, hogy a saját bukása felett egyszer majd tort kell ülnie, és comme il faut kell nyilatkoznia róla. Arról, amit nem tett meg. Amire nem volt képes.

De nem itt, nem most, nem ma este.

Látja Edgart, látja Céleste-t, és tudja, hogy őrá várnak. Talán lesz bennük annyi emberség, hogy nem hozakonak elő az elkerülhetetlennel már ezekben az érzékeny órákban. Futólag megöleli őket, de képtelen bármit mondani, a tekintete őt keresi. Az örömét. A hitetlenkedésbe vegyülő fájdalmat, mert látta a sérüléseit, látta a kínt, ami a testébe mart. Látta elesni, látta felkelni, és látta továbbmenni, erőnek erejével, azzal a ragyogással, amit mindig is becsült benne. Néhol irigykedve. Máskor meg őszinte ámulattal.

Az elsők között tolakszik oda hozzájuk, amikor a győztesek kihírdetése után szabad utat engednek az ünneplő tömegnek. Bárcsak kigondolta volna, hogy mit mondjon - de semmi, semmi nem jut eszébe. Érzi, hogy Lolita még ebben a megtöretettségben is jóval erősebb nála - döbbent, hitetlenkedő tekintete, az ujjai az arcán, az ajkai, amelyek megdöbbentően forróak. Talán az adrenalin tehet róla. A hajsza. A kimerültség. Ebben a pillanatban, amikor a Beauxbatons női bajnoka megcsókolja a Beauxbatons férfi bajnokát, összesűrűsödik valami nehezen megfogalmazható. Talán a csend, egy vihar után, és egy másik előtt.