[Mindenki megvan?]

Sass!

A korábbiak után, és ahogy a folyosó vége sötétbe veszik, igazán nem kéne meglepjen már, ahogy egyedül találom magam. A tarolóátkom végén mintha hallottam volna valami üveges csörömpölést, és tartottam a lépést a csajokkal, amennyire a sarkukra lépés nélkül lehetett. Mégis, ahogy kiérek a következő terembe, se őket nem látom sehol, se bármilyen szilánkokat - bár annyi egyértelművé válik, azok honnan származhatnának. Tükörlabirintus, mert persze, mert ehhez a cirkuszhoz csak nem lehet kihagyni a klasszikusokat. Remélem legalább odakint várnak majd minket végtelen kenyérrel. Szponzorál minket az Olive Garden is?
De egyelőre, ismét, mert nehogy már ne akarjanak szétültetni teremről teremre - eskü nem is leveleztünk a pad alatt! - megint egyedül kezdek, társaságnak csak a tükörképemmel ...aki nagyon üthetően vigyorog rám. Én is ilyennek szoktam látszani?
-Mindig el fogod veszíteni őket...
Sóhajtok egyet - persze, hogy szájal is. Nem én lennék..? Jury's out, de lehet egy reality check tényleg nem válna káromra, ha ezt nem is akarom bevallani. Bár valószínűleg érdemesebb egy hagyományosabb tükörbe néznem érte.
Felmérem a teret, vajon mekkora lehet, és meddig terjedhet benne a hangom - bízok benne, hogy ugyanazon a labirintuson osztozunk, ha szétszórva is, nem mindenki saját zsebdimenziót kapott. Közben a tükörképemhez közelebb sétálok, és csak hogy éreztessem, hogy a szavait figyelmen kívül hagyom, megigazítom benne a talárom flegmaságát - a sminkemet itt csak elkenni tudnám, de elég visszafogott volt egyébként is, hogy nem sírtam szét szörnyűségesen.
-Ne aggódj, pont úgy nézel ki, mint az a züllés, ami ellen jobb helyen óva intenek.
-Szivem, pont ez volt a lényeg.
Hátat fordítok neki - persze hogy ott fog várni valahol szemben is - és felemelt fejjel, a torkomnak szegezem a pálcám.
-Sonorus. Mindenki megvan?- Egy pillanatra csak figyelek - érkezik-e válasz vagy más reakció, merre látok támpontokat a tájékozódáshoz, milyen magasnak és vastagnak tűnnek a tükörfalak, el tudom-e érni a tetejüket átmászni és elbírnák-e a próbálkozást. Mindenesetre innen csak befelé vezet az út bármerre, úgyhogy elindulok.
-Olyan hasznos dolog ez a mágia, annyi módon át lehetne sétálni ezeken a falakon, mint ha útban sem lennének. A kis barátnődnek biztos lenne rá ötlete ...ha eszedbe jutott volna egyáltalán megkérdezni.
Ha csak kijutni kéne, egyszerűen az egyik kezemet a falon tartom, és végigkövetem -...Mert persze, magadtól nem tudnál ilyesmit.- és valahol végigér a fal, elvezet a kijáratig. De igen, ezzel minden zsákutcát is körbe kéne járni, ami a kiútról ágazik le, tehát erre a módszerre nincs időnk.
-Apropó, igazán cuki lehetett ahogy táncoltatok. Kár hogy soha nem vállalna föl. Ahhoz nem vagy elég jó parti.
-Nem az én tükörképem vagy? Mások érzései nem tartoznak rád.
Próbálok a tájékozódásra figyelni, merről hallok, netán látok valamit a többiektől, ami irányt ad. A pálcám hegyét a nyakamhoz illesztem ismét.
-Ha tudjátok követni a hangom irányát, jelezzetek vissza, és próbáljuk megtalálni egymást?- A végét nyitva hagyom, valószínűleg van jobb ötlet, mint fennhangon közvetíteni magunkat, -Duh!- de még mindig a first contact-al kell kezdenünk. Ha van valami diszkrétebb módszer a továbbiakra, én mindenre nyitott vagyok.
-Biztos tudna valamit a tájékozódásra is. Meg se próbált tanítani egyet, mert nem hitte, hogy megmaradna  fejedben, vagy csak tényleg te nem figyeltél oda.
Megtorpanok, aztán bájos mosollyal somfordálok közelebb az aktuális tükörképemhez ...aztán hirtelen mozdulattal próbálom a balommal pofánkönyökölni - tükörképtől nem meglepően persze másolja a mozdulatot, de a gesztus számít - Ugyan nem acélból van, de az egy tizenhatodos alulemezből is elég erős kell legyen a couter, hogy a könyökömért ne aggódjak, bár egy repedésnél többre a tükrön se számítok.
-Mit mondtam!?
Aztán indulok tovább, keresve a megfelelő fordulókat, és a remélhető segítő jeleket a többieket megtalálni. Ha Heliodora vélt érzéseiről letakarodik végre, igazából a tükörképemmel is a legidegesítőbb, hogy amikor szájal, lehet valamit nem hallanék meg miatta. Újat nem mintha tudna mondani.
-Ők is elboldogulnak nélküled.
-Oké, valld be, hogy ez még tőled is olcsó húzás volt.
-Nem olyan olcsó mint te.- És még pimaszul somolyog is hozzá.
-Cuki. Nekem legalább van életem.
-Milyen tartalmas, produktív élet.
-És? Ha néha csak jól érzem magam? Én legalább tudok olyat, az én létezésem nem merül ki kizárólag mások lehúzásában. Veled mizu, terád van szüksége a többieknek?
Mi az, babám, erre tán nincs mit mondanod?
Talán jobb is - mintha hallanék valamit nem túl messziről. Mozgás? Beszédhang, talán egy másik tükörkép "bátorító" szavai? Néhány falon túlról jöhet még, nem a legtisztább, hogy biztosra be tudjam azonosítani. Óvatosabbra veszem a lépteimet, és bár egyelőre a padló felé szegezve, a pálca is ott van mozdulatra a kezemben.
Még a tükörképem is suttogóra veszi, ahogy befordulok egy sarkon, ami remélhetőleg a neszek irányába visz tovább.
-Óóó, a reductodat ismerem már. Bízok benned, ezúttal gyönyörűen sikerülni fog ...amint egy barátod az, akit eltalálnál vele. Ez a legbiztosabb varázslatos képességed, csak rontani a dolgokon.
Valamennyi igaza épp lehet, ahogy elfelejtek figyelni a diszkrétebb hangerőre.
-Babám, tudod miért nem érsz fasse? Nem tudsz olyat mondani, amit ne kaptam volna meg önmagamtól már ezerszer! A rutin meg az évek, bízd rá a profira, kicsilány.
Hagyom, hogy megismerkedjen az egzisztenciális krízisével, ahogy fordulok egy újabb sarkot. Az a hibája még, hogy kívülről hallva rég megtanultam elengedni az ilyen szavakat. Sticks and stones, ahogy mondják. Belülről pedig sokkal mélyebbről jönnek az én hangomon a vádak, mint amihez valami nemrég összebűvölt tükörkép remélhetne felérni. Régi barátaim, talán a Serleg lángjaiba is velük dacolni dobtam be a nevemet, és azóta biztosan, velük dacolni kelek fel és megyek tovább, ameddig van még erőm. Annyi ponton feladhttam volna mindegyik próbán - de itt vagyok még, nem? Minden apró hibámat elkísérik, el fogják ezen a termen túl is, babám, hozzájuk képest semmi vagy.
Ezúttal biztosabb vagyok a lépések hangjában - bárkié is, az enyémben biztosabb lehet, valószínűleg az előbbi szavaimat hallotta is. Egy sarok még.
Ismét készenlétben tartott pálcával fordulok, de amint felismerem akár Lolitát, akár Siennát, egyből felemelem mindkét kezem -Csak én vagyok.

- real Vale: skyblue
- tükör!Vale: lightblue

- A többiek biztosabb elérése Sonorus által felerősített hanggal, a navigálás segítése így
- Hangok és egyéb jelzések figyelemmel követése a többiek helyzetéről
- Sienna és Lolita megkeresése a labirintusban, hogy újra csoportosuljanak

[- Pedig csak te tehetsz róla.]

third task

third task

Fifth floor

TW

Vérmegjelenítés, testképzavar, depresszió, káros ideológiák, öngyűlölet,

Ösztönösen húzom be a nyakam és emelem magam elé a pálcám az átkok érkezésekor. Kétlem, hogy megláttak volna – a kiábrándító bűbáj biztosan működött még, amikor beléptem az ajtón, rám se nézhettek volna, amíg a hatása alatt vagyok. Nem vagyok képes arra, hogy időben reagáljak a történésekre; felfogom, hogy a palantír darabokra hullott, és azt is, hogy valami, talán üveg törik előttem. Nincs már időm védekező bűbájra, így csak a karom kapom lehunyt szemeim elé, hogy eltakarjam őket. Az apró szilánkok felhasítják bőröm, arcomból, karomból és felsőtestemből is apró sebeket nyitnak, de a szemeim épsége az elsődleges.

Hallom magam mögött a lépteket; vélhetően meglátnak ők is, mielőtt a terem mágiája elragadná őket valahová. A világ nem forog viszont a talpam alatt, ezúttal talán nem a gravitáció, vagy annak hiánya lesz a legnagyobb ellenségünk.

Mutatóujjammal letörlöm a kiserkenő vért az ajkamról. Ismerem már az ízét, az emléke pedig elég arra, hogy görcsbe álljon a gyomrom emlékeztetőül arra, hogy talán mégis rosszabb vagyok, mint amilyennek gondolnak. Az emlék akkor is rémként kísért, ha történetesen Malachi megbocsájtott nekem, és tiszta lapot adtunk egymásnak. Nincs időm viszont az önsajnálatra – a Kupát nem érdekli, hogy mit tettem, nem érdekli, hogy mit bántam meg, és végképp nem érdekli az sem, hogy túlélem-e az odáig vezető utat.

Látom a középre emelkedő pavilont. Valamilyen tükrökkel kirakott útvesztőben lehetek. Elővigyázatosságból a betört tükörhöz lépek, hogy a keretének egy darabjából vagy a szilánkokból védőszemüveget varázsolhassak magamnak. Nincs eszközöm jelenleg, amivel páncélozó bűbájt csinálhatok, mint a második próbán, és nem tartom jó megoldásnak, hogy folyamatosan készenlétben legyek egy protegora. Az előbbi incidens bizonyította, hogy nem lehet mindenre felkészülni. Nem törődöm most azzal, hogy mennyire fog jól kinézni, nem ez a prioritás.

Mire egy működő palantír megtalál a gongszót követően, sikeres varázslat esetén egy egyszerű, de célnak megfelelő védőszemüveg szolgál fizikai pajzsként az újabb szilánkoktól. Talán a sérüléseimet is el kéne látnom – még ha csak felszínesek is, de nem kellemes, ahogyan a bőrömbe mélyedt tükörszilánkok egy része még mindig bennem van. A Tusa azonban eddig fizikailag és mentálisan se terhelt még meg annyira, hogy egy darabig még ne bírjam ki. Van az az érzésem, hogy mennem kell tovább, még ha talán csak az adrenalin mondatja ezt velem.

A kiválasztott folyosóra való lépés előtt egy apró, tüzes vonalat próbálok húzni pálcámmal pirocus bűbájjal. Innen nézve végtelen hosszúnak tűnik a labirintus – és végtelen sokaságom is tükröződik vissza. Nincs időm céltalanul bolyongani; egyszerűen minden elágazásnál felrajzolok a választott irányba egy apró jelet. Ha zsákutcába kerülök, áthúzom majd a jelet, így az apró X-ek sorozata fogja jelölni, hogy melyik folyosóra ne menjek. A fal mellett haladva csak egy oldalsó kijáratot találnék meg előbb vagy utóbb, nem pedig a középen lévő platformot. Tudom, hogy a jeleimet megtalálhatja a többi bajnok is – belekontárkodhatnak, vagy követhetik is a jeleket. Nincs azonban hatásom arra, hogy ők hogyan választanak, és miként keresztezik majd egymást útjaink.

Hallom Vale felerősített hangját – ezek szerint épp nincsenek együtt. Nyilvánvaló, hogy a kiáltása nem nekem szól. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb beléjük botoljak, a kiábrándító bűbáj azonban nyilván okkal hullott le rólam. Egyelőre annyit tehetek, hogy nem abba az irányba megyek, ahonnan a kiáltást hallom.

Nehéz nem áldoznom a paranoiámnak, amikor mozgást vélek felfedezni. Ha a mai próba eddig még nem, de a tanév és a Tusával járó dolgok megviseltek. Lucindának nem kevés munkája volt abban, hogy legalább nagyjából felismerjem saját problémámat. Biztosan kinevetem magam tavaly, ha azt állítom, az egykori szenátor lánya fog segíteni ráeszmélni a dolgokra és valahogy összekapni magam a mélyről, de nincs szükségem parancsra, hogy kimondjam, félreismertem és félreértettem Lucindát. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltam.

Lopva pillantok rá az egyik tükörképemre. Egyáltalán nem foglalkoztam még azzal, hogy a lépcsőházas szint óta tulajdonképpen félmeztelen vagyok. Éppenséggel nem volt fontos. Nem gondolom, hogy okom van panaszra. Kifejezetten büszke vagyok a testemre, a sárkánysteak diéta és a rendszeres mozgás megtette látható hatását. Egyre többet ízlelgetem viszont a testképzavar kifejezését, miként egyre jobban kezdenek el zavarni arcomnak nem annyira előnyös vonásai. Nem szeretem az orrom formáját, a szemeim alakját, és azokat a mély, sötét karikákat, amiket utoljára Chernov sminkje tudott csak eltüntetni Halloweenkor, amikor még szóba állhattam vele. Olyan érzésem van, mintha ezek a tükörképeim szándékosan a legrosszabb vonásaimat erősítenék fel, ez pedig valahogy… zavarba ejtő. Talán csak azért, mert a palantír is közvetíti. Meztelen vagyok a világ előtt, és ha valamit, akkor ezt a részét gyűlölöm a legjobban a Tusának. Biztosan soha többé nem fogok csokibékát se venni – gyűlölöm azt a képet magamról, és gyűlölöm azt is, akinek az a ragyogó ötlete volt, hogy olyan gyakran pattanjon ki az én arcom a kártyákból.

Azonban annak tudatosítása, hogy vélhetően egyszerűen csak nem vagyok rendben önmagammal, elegendő teret ad arra, hogy kicsit magasabbról vizsgáljam saját helyzetemet nem csak a kinézetem, hanem minden más terén is. Hónapok teltek el azóta a beszélgetés óta, és hónapok óta törekszem arra, hogy a lehető legtöbbet foglalkozzak saját magammal. Nem oldódtak meg a problémáim, és abban is biztos vagyok, hogy talán évek munkája során leszek csak képes arra, hogy megbéküljek önmagammal. Azonban ez a sok, intenzív foglalkozás is elég volt arra, hogy máris érezzem Lucinda segítségének hatását. Morris talán kiváló abban, hogy felvértezzen átkokkal, Miguel az okklumenciával, Rokuro pedig azzal a taktikai szemlélettel, ami eddig is hasznomra vált, furcsa módon mégis az adta számomra a legtöbb pluszt, amit Yaxleytól kaptam.

Nélküle már rég kiestem volna, ahogyan átadom magam a pániknak a kötelek miatt.

Nem foglalkozom tovább azzal, hogy néznek ki a tükörképeim. Jelenleg úgy sincs erre hatásom. Mások külseje miatt pedig csak a legostobább és legfelszínesebb emberek ítélkeznek.

- Pedig csak te tehetsz róla. - saját hangom hallom vissza, a saját arcom néz vissza rám, talán épp azzal a védőszemüveggel, amit készítettem. Tükörképeim végtelenszer ismétlődnek, ajkukon pedig olyan mosoly terjed, ami a valóságban jelenleg nem látható rajtam. Elkövetem viszont azt a hibát, hogy pálcám hamarabb mozdul, mint ahogyan végig tudnám gondolni a helyzetet. Pálcás kezem előrelendül, hogy egy egyszerű tarolóátkot használjak rajta.. Biztos vagyok viszont abban, hogy amivel szemben állok, az nem ember, csak a Tusa egy újabb elmejátéka.

Egy tarolóátokkal telibe kapom önnön képmásom, a tükör azonban nem törik darabokra, nem követi azt szilánkok armadája, a védőszemüvegem pedig nem képes arra, hogy megvédjen átkom visszapattanásától. Az átok visszapattan a tükörről, egyenesen mellkason találva engem, ereje pedig nekilök a mögöttem álló objektumnak.

- Ne engem hibáztass. Csak visszaadtam, amit magadnak szántál. - ismételten kénytelen vagyok ránézni a tükörképemre, ahogyan megszólal.

- Eszem ágában sincs mást hibáztatni. - az indokoltnál talán gyorsabban vágom rá a választ. Pálcám ugyan még készenlétben van, tanultam az előbbiből. Hasztalan lenne még egyszer ártást vagy átkot küldeni rá, ha az csak visszapattan rám. Nem felejtettem el, hogy az ajtón át egy átok azért szét tudott törni egy tükröt előttem, tehát kell legyen módja a tükrök összetörésének. Csak nem biztos, hogy érdemes. Csak az újabb folyosót jelölöm meg, mielőtt befordulnék rajta.

- Tudom, mindig magadat hibáztatod. - követ engem a folyosóra a zsákutcába, pálcáját kedvtelve megforgatva jobbjában. Észrevétlen a határ a felelősségvállalás és az önmarcangolás között. Még ha ezt nem is értik meg, azáltal viszont, hogy elfogadtam Lucinda ajánlatát, valóban megtettem a lehető legtöbbet, ami az adott helyzetben lehetséges volt. Azért tettem, hogy ne bántsanak többé másokat miattam. Se Anniet, se Varvarát, se Tavisht…

- Irigylésre méltó az önzetlenséged. - gúnyos élét jól ismerem, nem szokatlan tőlem sem. A zsákutcából visszafordulva megjelölöm a jelemet egy áthúzással, hogy tudjam, arra felesleges többé mennem.

- Bármilyen görcsösen is kapaszkodsz, attól te még ugyanaz a szörnyeteg vagy, akinek mélyen belül gondolod magad, és amilyennek látnak. Igazad van, Solace Barebone… - megkerülhetetlenül követ tovább, épp úgy kapaszkodva a figyelmemért, mint én abba a hitbe, hogy mégis csak ember vagyok emberi hibákkal. Néhány hónapja egy szempillantás alatt megtörtek volna, ha így neveznek. De mióta Vitrol világgá kürtölte, a név elveszítette felettem a hatását.

- Nem csak a szíved romlott. A véred is az. - megfeszülnek ujjaim pálcámon. Érzem kirobbanni készülni a haragot, amiért az ő szavait használja, még akkor is, ha azokkal azon a januári éjszakán megsemmisített. Biztos veszített a bőröm a színéből, de mégis legyűröm a késztetést, hogy feleslegesen képmásomra rontsak. Az előbbiekből kiindulva csak önmagam sérülnék le vele.

- A vérem nem dönt helyettem. - hazug szavak valakitől, aki arra tette fel az elmúlt éveit, hogy minden áron megszabaduljon attól, amiről úgy gondolja, hogy fertőzi őt. Mindent megpróbáltam, ami eszembe jutott, megtettem mindent azért, hogy kimossam belőle azokat a bűnöket, amikkel az őseim fertőztek meg – csak hogy saját bűneimre cseréljem a Barebone-okét. A Serleg figyelmeztetett, már ha bármi értelmet találhattam abban, amit a Serleg Próbáján hallottam. Az önrombolás ezen formája a múlté, ám találtam rá más formákat, ahogyan a Barebone-ok bűneire is a sajátjaimat.

- Való igaz, Solace Barebone. Már nem a véred dönt helyetted. - a mosoly eltűnik arcáról, helyét pedig olyan szánakozás veszi át, amitől igazán kedvem lenne megütni. Értelmetlen volna viszont. Kezdem érezni azonban, hogy mire szeretne rávenni ez a szint, főleg az előző után.

- Döntenek helyetted azok, akiknek a kezébe adtad magad megszeghetetlenül. Mondd, Barebone, milyen érzés egy olyan ügyért harcolni, amiben nem hiszel? - lapos, gyűlölködő pillantást vetek a tükörmásra, mialatt egy új folyosót jelölök meg. A középen lévő platform egyre közelebb kerül hozzám.

Egyszerre tódul megannyi válasz a nyelvemre. Nem az ügyet szolgálom, hanem azokat, akiket ezáltal megvédhetek, még ha ezt csakis azok fogják megérteni, akik képesek magasabb szintről is szemlélni a dolgokat. Ezt sokáig nem értettem; gyűlöltem, hogy Amerika be akarta vinni a politikát az egészbe, gyűlöltem, hogy én vagyok a választásuk, mert Vale nem lehet az. És megint, a kishitűség mérgez tovább, ha arra gondolok, pusztán azért engem akarnak a magasba emelni, mert nem volt jobb. Mert egy sárvérűnél még egy vadász ivadéka is jobb.

Soha senkit nem fognak érdekelni az érdemeim miattuk, mindegy, hogyan teljesítek.

- És mindig csak a hibáidat látják majd. Csak a hibáidat. - a gondolatom kiegészíti a tükör, mintha egyenesen olvasna belőle. Tudom, hogy fel akar bosszantani, tudom, hogy azt akarja elérni, hogy megtörjek – ha pár hónappal korábban teszi, akkor bizonyára sikerül is neki. A bukásomat szeretné látni, mert az egész Tusa a kezdetektől erről szól. Mondandója kiegészítésére erőteljesen suhint egyet a jobbjában tartott pálcával. Az átok a fejem mellett suhan el, hogy összetörje a mögöttem lévő tükröt. Jobban rászorítok balommal pálcámra, hisz ez új, eddig a tükörképem ilyet nem csinált – eddig csupán visszapattant az a rontás, amit én szórtam rá.

- Nem közöltél ezzel semmi újat. - éveket töltöttem el önmagam gyűlöletével. Mi újat tudna mondani? Mi az, amit még nem tudok önmagamról?

- Nincs szükségem rád. Nélküled is önmagam legnagyobb szabotőre vagyok. - az ajtóknál se működött. Ennek a dolognak, ami tükörképem irányítja, nincs önálló tudata, csak mímeli azt, hogy feltartson a célomtól. Nem tudott közölni velem semmit, amit nem tudnék önmagamtól. Ismerem a hibáimat, és nélküle is naponta emlékeztetem magam önnön gyarlóságomra; vannak jobb napok, és vannak, amikor csak a látszat fenntartása motivál arra, hogy emberek közé merjem rontani a képem. Előbb-utóbb pedig azt a pár embert is el fogom marni magam mellől, akik hajlandóak voltak úgy kezelni, mint egy normális, átlagos embert.

- Nem azért vagyok itt, hogy újat mondjak neked, Barebone. Addig ismétlem majd, amit tudsz, amíg el nem felejted, hogy volt valaha olyan, hogy mást gondoltál magadról. Addig mondom, hogy csak sajnálnak, amíg egy ölelésben is undort érzel majd, és ott leszek benned akkor is, ha valaki azt mondja, szeret. Ó, ne félj, Solace Barebone, nem felejtelek el, és mielőtt még elhiszed, hogy tényleg szeretnek, a füledbe suttogom az összes hibádat! Iszonytató vagy, Barebone, a normális emberek csak viszolyognak tőled, ezt te is érzed! És akkor, amikor azt gondolod, egyedül vagy, én mégis ott leszek veled, Barebone, hogy halkan emlékeztesselek rá… - hangját suttogóra fogja, és amennyire képes, megpróbálja bezárni a távolságot köztünk a tükörben.

- …hogy csak jót teszel nekik azzal, ha megkíméled őket önmagadtól. OSRUPTUM! - karja hirtelen lendül a következő átokhoz, amit még Morristól tanultam nyáron. Félem az erejét, félem azt a következményt, amit okozhatok vele, emberen nem használtam soha. Csak azon a halloweeni éjszakán jutott eszembe, amikor egy ennél nagyobb félelem rábírt erre.

A mélyvörös fénycsóva egyenesen jobb karom felett, a vállamon talál el. Talán még a palantírok is képesek közvetíteni azt a jellegzetes, hidegrázó, roppanó hangot, ami kulcscsontom törését jelzi. Pálcás kezemmel azonnal odakapok az éles fájdalom helyére. Eltörpül mellette az a pár szilánk, amik néhány perce a bőrömbe fúródtak.

Szemem sarkából látom csak ismételten lendülni a kezét; komolyan elgondolkozom azon, hogy vajon képes lehet-e arra a főbenjáró átokra, amit Morristól tanultam meg. Egy ilyen entitásnak nem lehet viszont valódi tudata, igazi akarata, és még akkor is, ha minden varázslatot ismer, amit én is, nehezen tudom elképzelhetőnek tartani, hogy sikeresen elvégezhetné rajtam az imperiatust. Az nem szól másról, mint lenyomni az akaratod a másikon, de a tükörképem akkor sem egy önálló akaratú dolog, nincs valódi lénye, képtelen arra, hogy mentális erőfeszítést tegyen.

Éppen ezért teljesen felesleges feleselnem vele. Ráérek majd összetörni akkor, ha kijutottam innen lehetőleg élve.

Nincs időm felrajzolni a jelet a folyosóra, hogy időben el tudjak menekülni a következő ártás elől. Sértegetései végigkövetnek a folyosókon, be a zsákutcákba, és csak nézem, ahogyan a már egészen közelinek ígérkező pavilon hirtelen sokkal távolabbra kerül tőlem. Minél hamarabb vissza kell jutnom egy olyan folyosóra, amit megjelöltem. Vagy le kell rövidítenem az utat az egyértelművel. Az első átkom lepattant, de kell, hogy legyen megoldás rá. Az egyik zsákutcába érve célzok az üldözőmre; eleget gyakoroltam, jól tudom, nagyon is tudom, hogy milyen erőre lehetek képes, ha mindazt a haragot, mindazt a dühöt, amit tartogatok, szabadon engedem. Még meg is köszönhetném a tükörképnek; a maga módján talán még segít is abban, hogy a varázslatom elérje az erejét.

- Confringo! - nem foglalkozom a húsomba fúródó üvegszilánkokkal. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy sérülni fogok a próbán, a vér viszont nem ismeretlen már számomra. A szemeimet a védőszemüvegem védheti az üvegszilánkoktól, ha azt sikerült létrehozni. Csak jobb, nem pálcás kezem vállrésze tűnik furcsán eldeformálódottnak és gyanúsan lilának a kulcscsonttörés miatt. Talán nem elegáns a robbantó bűbáj, de mindenképpen gyors utat törhetek magamnak – remélhetőleg a többi bajnok elkerülésével.

Akciók:

- védőszemüveg készítése átváltoztatással (tükörszilánkok miatti elővigyázatosság)
- folyosók megjelölése Pirocus bűbájjal; ha először lép egy folyosóra, egy vonal, ha pedig kiderül, hogy zsákutca, akkor áthúzza a vonalat, és egy X jelöli, hogy az zsákutca
- confringo a lehető legtöbb tükör letarolására, hogy közelebb jusson középre

Sérülések: vélhetően rengeteg üvegszilánk és nem pálcás kéznél kulcscsonttörés garantált

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

A csend hirtelen találja meg — mint szemhéj alatt táncoló kín az éjszakában, melyet a józanság lámpafénye sem űzhet messzebb a következő pillanatnál. Minden lépést egyedül tesz — az első hármat, mielőtt végre térdei megadnák magukat a föld szólításának.

Pálcáját elejti — az nem gurul messzire, az nem menekül tőle úgy, mint a józanság. Élesen liheg, tüdején végigfut minden szúrás — a hangok, Inés elvesztése, hogy egyedül maradt, hogy nincs kiút, a próbából van, de ebből.. ebből soha, ebből nem lehet megmenekülni.

Senki nem menekülhet a saját fejéből.

—...egyedül vagyunk.. te meg.. én.. — hangján a beismerés, mint égen gördülő vihar, mielőtt eléri a várost: pusztítást ígér, felszámolja benne önmagát. Hiszen eddig is ezen az úton járt — hirtelen már nem tűnik olyan kívánatosnak menni tovább, a további fájdalom felé.

De ahogy Franciaország nem mondhatott nemet Franciaországnak Vichy alatt — úgy a Beauxbatons férfi bajnoka sem menekülhet meg az elől, amelyet magával hozott, amelyet azóta hordozott, hogy első lélegzetét az emberek között vette.

Végre itt vagyok.

A hang ismerős — ahogy rémálmaink azzá válnak, elkísérnek a reggelbe, elkísérnek a csendes pillanatokba, amelyekben azt képzeljük, felnőttünk, már nem érhet el semmi, aminek parancsolhatnánk. De a magunktól örökölt rettegés nem hagy el soha — és ott vár, mikor azt hittük, vége már.

Itt vagyok, te ostoba kis kurva — vagy azt hitted, hogy nincs véleményem?

Hogy majd nem kell gondolnod rá, amit az ajtók olyan kedvesek kimondtak helyetted?

Ügyetlenül feláll, sebes tenyere találkozik az üveggel — önmaga ragyogó, szélesen mosolygó arca figyelemmel kísérte, türelemmel dajkálta két szembogara, hogy próbál eltűnni a talárja mélyén, el a vélt igazság elől. Ne próbáld meg elterelni a hangsúlyt, ostoba kis kurva, most én beszélek hozzád.

Most én beszélek.

Futva indul meg, nem számít, merre, hová — az alak követi, ott van mindenben, minden lélegzetben, minden hirtelen lépésben, a vérben, szóban, a kimondatlanban — már ott van a pislogásban, szívdobbanásban, elmosódnak élei a valónak, véltnek — már mindenben ott vagyok, és ott leszek akkor is, amikor megállsz majd.

Nézd csak ezt a tükröt itt — ne is próbálj elfordulni, és ha behunyod a szemed, akkor is látni fogod. Épp itt, éppen.. itt — te és Skylar, amikor elképzelted, mert rákényszeríttetek körülmények, hogy csókolna meg abban az undorítóan túldíszített eljegyzési ruhádban. Mert az egyszerű lett volna — mert egyik fasz vagy másik fasz, neked nem számít.

Nem számít, mert egy ostoba kis kurva vagy mindezek alatt — nem számít a pálcád, nem számít, mit tanultál, mit gyakoroltál, nem számít, minek hiszed magad, mert ebből lettél, ezzé válsz majd, az vagy, az vagy, az vagy, aminek látod magad —

A Beauxbatons férfi bajnoka az egyik üvegfalnak dőlve, lassan vette le talárját — mozdulatai ívén megtört a kapkodás, csupa könyök, csupa elrontott vonal. Az mostanra koszos anyagot az arcához nyomta — de a zokogását az nem nyomta el, kétségbeesett, csukló, torz zokogását.

Úgy sírt, ahogy csak elhagyott gyerekek — vagy halálraítéltek tudnak.

Üres bölcső felett az anya, sírra boruló menyasszony — mártír a folyóba, zászló a mocsokba. Szívszorítóan, fuldokolva sírt bele a talárba, bele a címerbe, egész történelmébe — mert egyedül volt vele, egyedül saját magával.

Hagyd abba a sírást.. fejezd be. Mások esendőek ilyenkor — te pedig kurva ronda vagy. Minek szorongatod azt a talárt.. számít bármit? Az fog segíteni rajtad? Vagy te fogsz segíteni rajta? Nincs itt senki más — egyedül vagyunk, te meg én. Mi ketten.

Te egyedül.

A tükrök most másként verték vissza — Inés közeledett az élek között, szőke haja lebbent az égben, kékítőt azonban nem oldott, csak lehajolt hozzá, karjaiba húzta, mielőtt megcsókolta volna. Lolita arcát még mindig a talárba fúrta — de a szemhéja vásznán a kép ott égett a hangok hallatán is.

...mert még rá is úgy néztél, igaz? Még rá is, titokban és pofátlanul letagadva. És azt hiszed, hogy egy kis bőgés majd elmulasztja — pár hét múlva itt az esküvője, és te még vele is úgy bántál. A szemközti falon Cryus — ahogy tenyerét büszkén a hasára teszi, úgy, ahogy ennek lennie kellett volna.

Hagynod kellett volna, hogy egyszerűen csak felcsináljon — ez a dolgok rendje, nem igaz? Erre szerződtél — és megpróbálhatod átbaszni saját magad azzal, hogy te ezt nem akarod — de mégiscsak ott van benned a véla, az a véla, amelyik nem tud parancsolni a természetének.

Lehetne Cryusé.. de lehetne Skylaré is, nem? Vagy Sebastiené.. Oakley professzoré.. vagy azé a szerencsétlen olaszé, Carrowé, bármelyiküké — mert hiába bőgsz most, hiába akarod elhitetni, hogy nem akarod: valójában mindig is ez voltál, mindig is ezt akartad.

— Fogd be a szád. — préseli ki magából, az öklendezés erősebb úr a szavaknál, bárhogy dörzsöli vöröslő szemeit a talárjába. Az öklendezés nem kérdez semmit — a saját maga terhességének felnagyított tükörképei a férfiakkal, nőkkel, mindenkivel, akit bűntudata kísért..

Másodszor is letérdel, de ezúttal azért, hogy kiadja azt, ami amúgy sem volt ott a gyomrában — remegő térdekkel, szétfeszített tenyere végén égett valami elhatározás rá, hogy mindennek szabad utat adjon. Menjen.. menjen minden — a félelem, a fájdalom, a rettegés, a bizalom.

Rekedt torokkal dőlt az üvegnek, felnézett saját magára — már csak ő állt ott, a Beauxbatons férfi bajnoka, meztelenül, mosolyogva, izmai feszültén, lapos hassal. Haja lebegett a semmiben — tekintete az ígérte, amit a 20. század egy partraszállás után.

Ahol Párizs égett — mi magunk is elégünk, önként a máglyán, önként az emberségünk odavetvén.

Nincs semmi más — a saját fejünkből nem menekülhetünk.

Fejezd be ezt a szánalmas vergődést, Lolita — fejezd be és ne hozz szégyent rám, te ostoba kis kurva. Kellj fel és járj, menj már — nem hallod? Nem hallod, ahogy.. —

Együtt a végéig.

— ITT VAGYOK! — kiálltja, az arca elmosódott a könnyek alatt, ahogy felküzdi magát, nem gondolva rá, hogy visszaöltse a talárt. Remegő térdekkel indul tovább — követi a hangjukat, követi azt, ami nem a fejéből szól, nem tőle származott el.

Csak pár méter után látja magát újra — vízsugarat bűvöl, kiöblíti a száját, megdörzsöli a szemeit, azon vérvörös zászlaját lengeti valami sejtés, hogy messze vannak a végétől, ha egy dolognak a végére is értek az imént. Könnyebb volt, pedig a suttogás nem szűnt meg — én még most is itt vagyok veled, ostoba kis kurva.

És mindig itt leszek neked.

Mindig itt leszek veled.

— Beszélj tovább.. Vale.. Sienna.. itt vagyok.. jövök... jövök már! Nem hagylak titeket.. — pálcáját a terem teteje felé tartja, a fénysugár szinte elvakítja az eddigi félhomályban. Nem tudja, hogy látják-e — nem tudja, hogy segít-e, csak azt tudja, hogy feléjük kell mennie, valakik felé, akik nem a fejéből szólnak hozzá..

Elsiet a tükörkép mellett, amelyen Daphné épp valamivel vádolja — a lány fehér ruhája elkíséri a következő kanyarban, ahol sajátjává válik, magává, amint az oltárnál térdel Cryus előtt. Fut tovább — félig vakon, egyre erőre kapva, mert előre, csak előre, nincs semmi más mögötte.. nincs már itt semmi.

Fuss csak, kis kurva — suttogják a falak, a fele rohanó tükörkép. Fuss csak, és próbáld meg elfelejteni, hogy ott vagyok benned, viszel engem is magaddal — minden gondolatod az enyém, gyermekedet is nekem szülöd, mert ott vagyok mindenben. Fut a Beauxbatons férfi bajnoka, egyik kezében a címeres talárja —

Másikban a ragyogó pálcája — és az ajkán most először született meg valami mosolyszerű.

Mert eddig is ott voltál velem — eddig is jöttél velem, és mikor nem volt hova tovább, te ott voltál, hogy belém rúgj, hogy belém harapj, hogy emlékeztess, mennyire fáj. Amíg fáj — addig bármi történhetik.

Amíg van minek fájnia — addig életben vagyunk.

- Első akció:
Vízsugárral kiöblíteni a száját.
- Második akció:
Lumos maxima fényforrásként, hogy könnyebben megtalálják.
- Harmadik akció:
Vale és Sienna megtalálása a hangjuk követése alapján.

[- Lolita? Vale?]

Harmadik próba

2006.05.27.

 

A felismerés, hogy egyedül vagyok, durva pofonként ér; hiába fordulok meg többször, nem látok mást, csak saját meglepett arcomat tükrök tucatjain, ahogy felemelt pálcával keresem azt a valamit… talán átjutottunk a helyes ajtón, talán elkapott. De az biztos, hogy nem estem ki, legalábbis egyelőre. Ahogy hátranézek, a gömb láthatóan követ még, és kevés esélyt látok rá, hogy Vitrol és társai ne rohannának meg a kudarcom első pillanatait közelről megörökíteni. Persze az, hogy ez eddig nem történt meg, nem jelenti, hogy ezután sem fog, ha nem jövök rá gyorsan, hogy hol vagyok.

 - Lolita? Vale?- nem kapok választ a kérdésre. Egyedül vagyok – talán az ajtó egy másik terembe vezetett, talán büntetésből kerültem ide, mert elért az a valami. Össze kell szorítanom a számat, hogy elejét vegyem a pániknak, kiverem a fejemből azt a Halloweent. Ez a hely akkor is veszélyes, ha nem szabotálom magam. Különösen most, hogy egyedül maradtam.

 - Most ki fog versenyben tartani? Hm? Sehová nem fogsz jutni egyedül. Soha nem értél el semmit egyedül.- ahogy hirtelen körbefordulok, úgy érzem, hogy megfagy a bőröm. Hallottam ezt a hangot, a saját hangomat, de nem úgy, ahogy belülről hallom, hanem ahogy videókon hallom magam – most nincs meg ez a megszokott torzítás. Ez az én hangom: túl mély, túl ostoba… túl… furcsa. Bármi is ez, talán ugyanaz a teremtmény, talán másik, de az biztos, hogy stratégiát váltott. Megérintem a mellkasom, és felemelt pálcával keresem a hang forrását.

 - Most mégis mit csinálsz? Hiába keresel, a középszerű varázserőd teljesen haszontalan ellenem. De tudod, hogy ki vagyok.- ösztönösen hátraugrom, neki háttal egy tükörnek, ahogy az egyik tükörképem önállóan mozdul, elégedetten mosolyog, miközben felemeli a kezét, és integet nekem.  - Látnod kéne az arcodat most… áh, nem baj, majd visszanézed még sokszor. Életed végéig minden másnap, amikor azon gondolkodsz, hogy hol rontottad el, és hogy alakult volna az életed. El is fogod hinni, hogy tényleg nem sokon múlt.

 A tükörképem mosolyában egy pillanatra valóban látom a jövőt: a jövőt, ahol visszafordíthatatlanul elbasztam életem nagy lehetőségét, melyet elraboltam valaki mástól, csak hogy elpazaroljam. Ahogy elpazaroltam ezeket az éveket, és most már hiába akarok többet, nem maradt más a hét bő esztendőből, csak néhány száguldó hét. Utána jön az a valami, amitől tavaly nyáron féltem… és valami, amitől ősz óta. Most kellene tovább mennem… most tehetek egy jobb életért… egy apró fényért, amely lyuk lehet a naplementét elnyelő sötétségen. Lassan ellököm magam a tükörtől, és elindulok, de ahogy oldalra nézek, a mellettem álló tükörben is egy mosolygó, önálló életre kelt hasonmásom halad velem párhuzamosan.

 - Ha nem sietsz, és nem nyered meg ezt a hülye vetélkedőt, holnap a halálfalók kikiáltják Londonban a Sötét Birodalmat. Fuss, fuss, Sienna! Te vagy az utolsó esélye a demokráciának meg a liberalizmusnak!- elkezd nevetni, azon az idegesítő hülye hangján, és ahogy ráfogom a pálcámat, nevetés közben játékosan felteszi a kezeit. Érzem, ahogy elönt a harag, és mellette a szégyen, ahogy a nevető tükörképre nézek.

 - Megadom magam! Beismerem, én is a képzelt halálfalókkal vagyok, Ms. Scrimgeour, és meg is úsztam volna, ha maga nem…

 - A halálfalók nem képzeltek! Yaxleynak hívják az elnököt, ez ugyanannak a Yaxleynak a testv…

 - Hát persze… az egyik legjobb barátod meg egy régi itteni professzor fia. Őt is utálnád, ha nem találtad volna vonzónak, amikor betörte az exed orrát?

 - Kussolj! Ennek semmi köze Amyhez. Yaxley a testvére nyomában jár, ő…

 - Egy újabb átlagos, unalmas, korrupt faszfej politikus. Nem Voldemort második eljövetele. Ez az egész hülyeség nem több, mint megszállottság. Addig sem kell azzal foglalkoznod, hogy egy galambszaros padon töltöttél két éjszakát augusztusban, mindenki látja, hogy egy lúzer vagy, és lassan nem marad egyetlen barátod sem. Tuffinnak télre lett elege a képzelt halálfalóidból, de Revan, Amy és Skylar is elfelejtenek majd, amikor nem kell többet eltűrniük, hogy élősködj rajtuk. Florian lelép és elfelejt, Lolitát meg kirázza majd a hideg, ahányszor arra gondol, hogy milyen creepyn nézted őt. Kihagytam valakit? Tavaly mintha többen lettek volna…

 Érzem a forróságot az arcomon, azt a rengeteg haragot, ahogy a tükörképem rávilágít a félelmeimre. Mi van, ha igaza van? Ha nincs semmi mélyebb, csak Morris és a köre seggfejekből áll, Barbon pedig csak egy ezek közül a seggfejek közül, én pedig képzelt ellenséget üldözök. Mi van, ha vágytam erre, a lehetőségre, hogy hős legyek, és néhány egymástól független dologból alkottam egy gonosztevőt hozzá? Ha Anne-Rose nem naiv, hanem én vagyok őrült. Ha az a pavilon csak valami minimalista megoldás volt, például mert valaki ellopta a rá szánt pénzt, és ez volt ingyen? Talán annyira lépni akarok időben, hogy egy képzeletet üldözök. Lehet, hogy minden, amit ebben az évben tettem, egy hatalmas vicc…

 Nem. Léteznek. Lepontozták Lolitát és Valet. Megtámadták Zafirát. Anyám retteg tőlük. A húgom rettegni fog tőlük. Léteznek, csak az a kérdés, hogy Yaxley a nevük, vagy valami más.

  - De tegyük fel, hogy nem vagy paranoiás elmebeteg, és itt vannak a halálfalók… nincsenek nálad ezerszer alkalmasabb emberek a legyőzésükre? Az az auror például, aki rád szánta az idejét szánalomból. Vagy valaki, akin élősködtél, Amy, Lolita… ők tényleg lenyűgözően jók. Te mit tudsz felmutatni? Négy vesztes évet kviddicsezőként, harmincsokadik helyet a párbajversenyen, meg persze azt a helyet Barclay ábécéjében… jaj, ne legyél ilyen dühös, bárkivel megtörténhetett volna… mondjuk nem történt.- elfordítom a fejem. Szeretném összetörni a tükröket, de megállom, hogy megtegyem. Ahogy jön mellettem, biztos vagyok benne, hogy a többi tükröt is tudná használni,, nincs bezárva a keretébe.

 - Hiába csinálod ezt… tudom, hogy nem létezel.- megállok egy pillanatra, hogy körülnézzek, rátaláljak valahogy a többiekre, vagy legalább egy kiútra innen. Érzem, hogy kiráz a hideg a pillanatnyi csendtől, még ha a hasonmás nem is támadott mással szavakon kívül. Ez nem azt jelenti, hogy nem is fogja megtenni.

 - Apád sem, aztán hány éjszakát töltöttél miatta ébren csak idén? Ötvenet, hatvanat? És hány levelet írtál neki… nem tudom, minek, tudod, hogy mit gondolna rólad. Ő nem kért soha senkitől segítséget, te meg most is azt reméled, hogy Lolita, Vale vagy Connor beléd futnak és megmentenek saját magadtól. Talán így lesz, elég sok ember jóindulatát kihasználtad már. Figyeld meg, egész nyáron megy majd a „jaj Amy bántottak, rossz nekem, motiválj kérlek!” „Akarsz elmenni az állatkertbe megint, Revan, mint régen? Annyira magányos vagyok…” „Sky, akarsz elszívni egy cigit? Képzeld, megint elcsesztem mindent, mint három éve amikor ignoráltalak…” Tényleg, van olyan barátod, akivel nem feküdnél le, ha mondana pár mondatot arról, hogy különleges vagy? Vagy bárki? Egyébként nem vagy az…

 - FOGD BE A POFÁD!- ahogy meglendül a pálcám, szinte ösztönösen választom a varázslatot, mellyel megfosztom a tükörképet a hangjától. Nem érzem úgy, hogy bármit valaha ennyire el akartam pusztítani, mint az entitás hangját, még akkor is, ha ez én vagyok, az én részem, az én hangom, de még a szavaim sem idegenek. Egy pillanatra megremegek, ahogy a tükörkép elmosolyodik. Néhány másodpercig eltart, mire rájövök, hogy magam némítottam el valahogy.

 - Bravó! Talán hagynod kéne ezt, nem vagy túl jó benne… de lásd, tudok kedves is lenni, nagyon szép hamburgereket csináltál tavalyelőtt azon a nyári munkán. Talán ez az egész azért van, hogy rájöjj, hogy erre vagy jó. Hat perc az olajban, zsemle nyit, saláta, szószok, zsemle csuk, szép mosoly, és még ez napi háromszáz… ó, hallod? Valaki kiesett. Vagy meghalt. Ők hiába számítottak rád, nem ismernek olyan jól, mint én. De nem baj, a következő te leszel, nem igaz?

 Behunyom a szemem, ahogy újra nevetni kezd, és letörlöm a kicsorduló könnycseppet. Mi van, ha tényleg nem csak kiesett valaki? Legutóbb... mi van, ha Lolita vagy Vale vagy Connor... talán most is terveznek valamit. Vagy egyszerűen csak a próba, némelyik teszt nagyon veszélyes, nagyon megterhelő. Veszek egy mély levegőt, amely zavaróan hat, mert nem hallom a levegővételt. Megérintem a torkom a pálcámmal, és csendben koncentrálok, majd elvégzem a nonverbális ellenvarázslatot.

 - Hagyhattad volna még egy darabig. Amilyen irritáló hangod van... mindenki arra vágyik, hogy fogd be a pofád, csak két percre. Úgysincs semmi érdekes, amit mondani tudsz.

 - Neked sincs. Egyáltalán semmi. Elmegyek innen... folytatom...

 - Hát persze... ó, az amcsi csaj túlélte, hallod? Igen, látom, hogy hallod. Akkor szerinted Lolitát vagy Connort kapta el valaki? Mert nem Solace Barbont, abban biztos lehetsz.- nem válaszolok, csak sietős léptekkel, felemelt pálcával elindulok Vale hangjának irányába. Elgondolkodom rajta, hogy talán könnyebb lenne, ha átmenetileg megakadályoznám, hogy halljak, de szükségem lehet a hallásomra, ha valami még van itt. Valami, ami nem szavakkal támad meg. Mindenki túlélte... tudom, hogy mindenki túlélte.

 Tudom, hogy ez a hang csak a fejemben létezik... tudom, hogy sokszor kegyetlen voltam magamhoz, sokszor így láttam magam, sokszor nem vagyok más a saját szememben, csak selejt, amelytől mindenki meg akart szabadulni, aki teher és kudarc mindenki számára. De tudom, hogy bármennyi embert elveszítettem, a barátaim, az igazi barátaim örökre mellettem lesznek, bármit mondott a hang. Ők hisznek nekem, hisznek bennem... ők soha nem fognak magamra hagyni. És nem szánalomból, hanem mert tényleg szeretnek.

 Megállok, és összeszedem azokat a gondolatokat, amelyekkel patrónust idéznék, ha varázsolnék most. A barátaim... a családom... a Roxfort... a gondtalan végtelenség... az a rengeteg pillanat, amelyet magammal viszek, és amely érzem, hogy túl fog élni engem... érzem, hogy most tudnék varázsolni, de a teremtmény nem dementor, és nincs szükségem a varázsigére. A gondolatok így is távol tartják – nem pusztítják el, talán egész életemben éjszakákat töltök majd ébren a démonaim miatt, apám árnya miatt, de soha nem fogom hagyni, hogy teljesen elnyeljen.

 Veszek egy mély levegőt, azután futni kezdek, mintha csak egy újabb hosszú edzésen lennék Orinnal. A hang nem számít, a fejemben van, az sem számít, ha az egész rohadt világ hallott minden szót. Ez akkor is mind csak a fejemben van... nem fogok magára hagyni senkit, nem fogok kudarcot vallani, ahogy a fontos dolgokban soha nem tenném... hinnem kell az eddigi döntéseimben, hinnem kell magamban, ahogyan hittem a Mardekár elleni meccsen, a wampus ellen, amikor táncolni hívtam Floriant, amikor megkérdeztem Revant a vonaton, hogy lesz-e a barátom, minden alkalommal, amikor átugrottam a lépcsők között, amikor odamentem a korcsoportunk legjobb párbajozójához és megszólítottam, akivel nem lennénk barátok másképp... végül minden kétséget és félelmet legyőztem, így vagy úgy.

 - LOLITA? VALE?- nem erősítem fel a hangomat, csak követem azt, amerről az övéket hallom, egyelőre mágia nélkül, a pálcámat csak azért tartom felemelve, hogy készen álljak a harcra, ha bárki vagy bármi az utamba áll. Nem fogom hagyni, hogy bárki az utamba álljon... az utunkba álljon. Nem fogom őket hátrahagyni, és nem vagyok élősködő, bármit mondott az a nevető hang. Szükségük van rám, még ha nincs is.

Akció 1: - A tükör által visszalőtt némító átok feloldása
Akció 2: - Patrónus bűbáj mentális részére koncentrálás
Akció 3: - Lolita és Vale hangjának követése

Delacour elejti a pálcáját. Nem jó kezdés, hölgyeim és uraim, egyáltalán nem jó kezdés.

Ms. Delacour láthatóan még az előző szint hatása alatt áll. Egyedül van, fegyvertelen egy pillanatra, és a tükörképe máris beszélni kezd hozzá.

A közönség továbbra sem hallja, mit mondanak a tükrök, sőt, ezen a szinten magukat a bajnokokat sem. De Delacour arcából nem nehéz kitalálni, hogy nem kedves szavakat kap.

Feláll. És futni kezd. Most… megáll. A talárját az arcához nyomja.

Zokog. Merlinre, ezt nem jó nézni.

A tükör alaposan elkaphatta. A Beauxbatons bajnokát már az előző szint is megviselte. A mágikus próbákat eddig kiválóan vette, a második szinten át is vezette a társait, de most…

Öklendezik… letérdel… A Beauxbatons bajnoka hány.

Ez a szint már nem az ügyességről szól és nem is a varázserőről. A bajnokoknak saját magukkal és legbensőbb félelmeikkel kell megküzdeniük.

A pletykák szerint ennek a szintnek a logikai alapjait Albus Dumbledore jegyzeteiből rakták össze. Közben Barbon képét ismét látjuk! Megtalálta O’Hara palantírja, és ő is hallhatta a gongot. Már védőszemüveg van rajta, de a tükörszilánkok csúnyán összevágták.

Mr. Barbon azonnal pálcát ránt. Tarolóátkot küld a tükörre—

—ami visszapattan! Telibe kapja, és nekivágja a szemközti tükörfalnak!

Ha Ms. Delacour tűnik a legjobban lelkileg meggyötörtnek, Mr. Barbon viheti a trófeát a fizikai kategóriában.

Scrimgeour közben láthatóan meglepődik, hogy egyedül maradt. A tükörképe beszél hozzá, de ő továbbmegy. Egyelőre próbálja figyelmen kívül hagyni.

Ez bölcs döntés lenne, ha ilyen egyszerű volna. De a tükörkép követi. Nem kell előtte állnia ahhoz, hogy hasson rá.

Scrimgeour most pálcát szegez a tükörre. A szájáról látszik, hogy válaszol neki, és nem halkan. De a palantírok hang nélkül közvetítenek, így csak a gesztusokat látjuk.

A testtartása alapján egyre indulatosabb. Nem tudjuk, mit mond neki a tükör, de láthatóan pontosan oda talál, ahol fáj.

Most egy újabb varázslat… a tükörképre céloz, vagy legalábbis úgy tűnik. Aztán Scrimgeour megtorpan. Mintha valami nem úgy sikerült volna, ahogy akarta.

Nem tudhatjuk biztosan, mi történt. De az biztos, hogy egy pillanatra saját maga is megdöbben a hatáson.

Gyors váltás Bate-re… a tükörképe közben… hát, vigyorog.

Ms. Bate viszont más stratégiát választ. Megigazítja a sminkjét, a talárját, és hátat fordít neki.

Elegáns. Vagy legalább annak akar látszani.

Néha az is elég, ha úgy teszünk, mintha nem félnénk.

És most Sonorust használ! Ezt látni a pálcamozdulatból és abból, ahogy a torkához emeli a pálcáját. A hangja végigfuthat a labirintuson, még ha mi ebből nem is hallunk semmit.

Gyanítom, elsősorban nem Mr. Barbon hogyléte felől érdeklődik.

Barbon reagál is valamire. Legalábbis úgy tűnik, észleli a hang irányát. De feltehetőleg szándékosan nem arra indul.

Gondolom, tudatosan kerüli őket. A jelei alapján továbbra is egyedül akar eljutni középre.

Most viszont megáll. Nézi magát a tükörben. Elég hosszan. És a tükörképe mond neki valamit.

Azt nem halljuk, de Mr. Barbon arcán látszik, hogy találat volt.

Delacour közben láthatóan reagál Bate felerősített hívására. Elindul, vagy legalábbis próbálja összeszedni magát.

A labirintus szétszedte a szövetségüket. A hangjuk most kapaszkodó lehet egymás felé.

Delacour vízsugarat bűvöl, kiöblíti a száját.

Milyen figyelmes a többiekre való tekintettel.

Scrimgeour közben letörli a könnyeit. A tükör tovább beszél hozzá, de ő újra elindul. Úgy tűnik, Bate hangjának irányába.

A kapcsolat a többiekkel most erősebbnek tűnik, mint amit a tükör mond neki.

Bate ismét a torkához emeli a pálcát. Még mindig a Sonorus hatása alatt lehet, és mintha jeleket kérne. Vagy választ. Bármit, amiből megtalálhatják egymást.

Ez jó döntés, ha már a három lány szövetséget kötött. Egy ilyen labirintusban a hang iránya is térkép lehet.

Delacour fénysugarat küld a plafon felé. A labirintus fölött felvillan a fény. Vale biztosan láthatta, nincs messze tőle.

Talán a három bajnok újra egymásra találhat. Legalábbis részben.

Barbon közben jelöli az útját, de továbbra is beszél a tükörrel. Vagy a tükör beszél vele. Nehéz megmondani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.

Vigyázat—

Átok! A tükörképe átkot küld rá! A feje mellett suhan el, és összetöri mögötte a tükröt!

Ez új. Eddig a tükrök visszaverték a támadásokat. Most már a tükörképek maguk is támadnak.

És Barbon tükörképe újra emeli a pálcát. Ez… ez nagyon nem jó.

Az átok talál. Mr. Barbon vállánál. Hallották ezt?

A közönség felszisszen. Az a hang… az bizony egy kulcscsont volt.

És ami igazán aggasztó: ez egyértelműen feketemágia volt.

A saját tükörképe használta ellene. Ami azt jelenti, hogy a tükör szerint Barbon maga is képes lenne erre.

Vagy már képes is. Nem titok, hogy az Ilvermorny álláspontja más a fekete mágiáról, mint a Roxforté, de ezt meredek így látni.

Barbon menekülni kezd a saját képmása elől.

Merlinre… ez a szint egyre sötétebb lesz.

Bate közben kevésbé varázslatos, de annál közvetlenebb megoldással próbálkozik: könyökkel üti meg a tükröt.

Csak megrepeszti. De ez is jelzi, hogy a tükrök fizikailag is sérülhetnek. Csak nem könnyen, érzelem kell hozzájuk.

Bate továbbindul a hangok irányába. Ha jól látom, jó eséllyel Delacour felé tart.

A hangok, a fény, a kiáltások… ezek most mind térképpé válhatnak a bajnokok számára, de a pavilontól még mind távol vannak.

És közben Barbon taktikát vált. Pálcát emel, és tarolni kezd.

Robbantani, hogy pontosabbak legyünk. Teljesen eszelősen, de úgy látom, beválik.

A tükörfal szétrobban! Szilánkok repülnek minden irányba! Barbon is sérül, de— várjunk, a túloldalon Scrimgeour áll!

A szilánkok őt is elérik. A labirintus falai eddig elválasztották őket.

Eddig. Ez érdekes lesz. Ne feledjük, hogy Scrimgeour a második szinten jól megátkozta Barbont, legutóbb pedig Delacourral együtt szedték le a palantírját. Vajon az utóbbi viszonozza a kedvességet?

A terem másik felén pedig Ms. Delacour és Ms. Bate készül egymásba futni.

Cicaalom

• Ebben a körben mehet két reag: egy interakciós és egy akciós. Ahogy eddig is, a legfontosabb, hogy a kör végére mindenkinek legyen akcióreagja.
• Amennyiben párbajra kerülne sor, az oldal harci szabályzata lép érvénybe. Ez azt jelenti, hogy már az interakciós reagban is küldhettek egymásra ártásokat, feltételes módban leírva, hogy mit tenne az ártásotok. A találat sikerességéről azonban a partneretek dönt.
• Interakciós reagonként 1-1 ártást használhattok egymás ellen. Az akcióreagban megírt ártások sorsáról viszont már a mesélő dönt.
• A kör végére eljuthattok a pavilon közelébe, nagyjából egy kanyarra tőle, de magát a pavilont még ne érjétek el.

Következő mesélői reag: Júlis 28. este 22.00

legkésőbb este hétig írjatok kérlek

[- LOLITA! VALE!]

Harmadik próba

2006.05.27.

  - LOLITA! VALE!- tudom, hogy hallottam... és tudom, hogy el fogom érni őket, hogy végig fogjuk csinálni, együtt. Úgy érzem, hogy a varázspálca az ujjaim között a testem része, és úgy érzem, hogy a kétségeim mögöttem maradtak, lemaradva próbálnak beérni a tükrökben futva. Nem vagyok selejt... nem vagyok élősködő... szükségük van rám, fontos vagyok nekik... nem mentem tönkre, nem írta meg senki előre, hogy az életem egy hatalmas kudarc lesz. Én irányítok... én döntök.

 Ahogy megcsúszom, kissé neki a tükörnek vállal, egy pillanatra elkapom az idegen mosolyt a szemem sarkából, de visszanyerem az egyensúlyom, és a szavak alaktalan hangokká válnak torz tükörképemtől. Legyőztem minden éjjel, legyőztem mindig, minden nap, amikor tovább mentem, és ez az én erőmnek köszönhető. Boldog vagyok, hálás vagyok minden igazi barátért, akik talán most is velem lennének itt benn, ha tehetnék, de már segítettek legyőzni ezt, túljutni rajta. Most is sikerülni fog... meg fogom találni őket, tovább fogunk jutni... tovább fogunk jutni, együtt a tetejéig. Együtt a tetejéig.

 - Milyen magabiztosak lettünk... de csak egy pofon kell... te is tudod... csak egy buktató, hogy újra az enyém legyél...

 - NEM!- nem hallgatom a további szavait, mert nem ő dönt. Ez nem csak pillanatnyi felemelkedés a veremből, ki fogok jutni belőle, és nem fog megállítani benne sem apám, sem a kisebbségi komplexusaim, sem a félelmeim. Nem számít, hogy mennyi mindent kell szégyellnem, mert ma teszek érte, és holnap is, hogy többé ne legyen okom rá... én döntöm el, és eldöntöttem. Most tovább futok, most megváltoztatom az életemet...

 Szinte nem is hallom az ijedt sikolyomat, ahogy hátraugrok a mellettem kirobbanó tükörtől, ahogy az arcom felé repülő üvegszilánkra nézek, mielőtt a kezem eltakarja előlem, mielőtt több tucat társával nekem suhan. Érzem a vágásokat, az enyhe fájdalmat a hasamon, a combomon, az oldalamon, ahol a ruhám megvédett, fájdalmasabban a jobb kezemen, jobban a nyakamon, az államon, a szám felett csípő sebeket, ahol érzem már most azt az ijesztő meleget, amelyhez volt már szerencsém rengeteg alkalommal kviddics meccseken és edzéseken... a legjobban a bal kézfejem és alkarom fáj, azok a sebek már egy gyors pillantás után is mélynek tűnnek.

 Elfelejtem a fájdalmat, ahogy hátratántorodva a támadómra nézek, csak az a tomboló zúgás marad. Barbon... Azonnal visszatámadok.

 Nem látom a fiút, aki lehetett volna, ha igaz lett volna, aminek mutatta magát Halloweenkor, amikor megkínált az italával. Most csak a valóság áll előttem. A halálfalót látom, egyet azokból, akik elvették tőlem az apámat, akik annyi embert megnyomorítottak és megöltek. Az igazolást, hogy tényleg Connor esett ki... vagy... vagy Lolita. Itt van, hogy megvakítson vagy megöljön, itt van, hogy visszahozza a halálfalókat, mert nem tudott együtt élni azzal, hogy a helyes döntések nehezebbek a helyteleneknél, ő pedig a legkönnyebb utat választotta... hiába nem visel mást, csak szemüveget, nem látok az arcából semmit, mintha most is viselné a gazdái által neki adott álarcot és csuklyát.

 A kézmozdulatban benne van a félelem, hogy itt és most vége lesz mindennek, ha nem cselekszem. A hangos üvöltésben benne van az összes fájdalom, amit most okozott nekem, amit a társai okoztak nekem, amit okozni fognak még. Az átokban benne van az összes haragom, gyűlöletem a sötétség iránt, amely nem képes szétoszlani, a követői iránt, akik nem képesek beérni azzal, hogy megtarthatták a mocskos életük maradékát annak ellenére, hogy elrabolták annyi ember jövőjét, akiknek a neveit percekig tudnám szünet nélkül sorolni. Nem érdekel, hogy minek látnak most Amerikában, minek látnak most a roxfortosok, minek látnak most a családtagjaim, a barátaim. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék őket...

 Soha nem használtam a Bombarda erősebb formáját élőlényen, mert láttam, mit tett azzal a kiszáradt fatönkkel, azokkal a kövekkel, melyeken kipróbáltam. Túl sok törött csontot, nyílt sebet láttam hozzá sport baleseteken, hogy tudjam, mennyire törékenyek vagyunk... de most csak azt akarom, hogy tűnjön el, tűnjön el, tűnjön el azonnal, és soha többé ne térjen vissza sem ő, sem a gazdái, sem senki, aki elrabolja a barátaim és a családom boldogságát. Megfizetem érte, amit csak kell... ő is döntött, amikor megtámadott, amikor halálfalók talpnyalója lett, és én is döntöttem, amikor megfogadtam, hogy örökké harcolni fogok ellenük.

 Célba veszem a halálfaló fejét, és útjára bocsátom az átkot, minden felgyülemlett érzéssel, amelyet úgy érzem, hogy egy évszázada cipelek.

Akció: Bombarda Maxima (nonverbális) kasztolása - Solace Barbon fejére célozva

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Minden lépéssel gyorsabb — akár emlékek, ahogy az ajtót sem becsapva távoznak egy meg nem érdemelt mentális betegség legvégén, míg ég a lámpa, de már senki nincs otthon. Minden lépés sietősebb — mindegyik el, el, elvezet attól, ami követi a tükrök felületén, és most is mosolyog, most is jobban ismeri saját magánál.

Jobban ismerlek saját magadnál — mert az egyetlen dolog, aminek nem tudsz hazudni..

Az én vagyok.

Te vagyok.

A Beauxbatons férfi bajnoka befordul az egyik folyosó kunkorodó ívén — szemei előtt összemosódott a múlt és jelen, félelmei és vágyai. Rettegett attól, amit láthatott volna — és rettegett tőle, amiért nem nézett oda, amiért képzelete rosszabbá kente azt a hideg felületeken.

Talán épp azt látta volna viszont, amire gondolt — az izmok kétségbeesett munkája mögött az embert, aki nem állhat meg, mert utoléri önmagát. Senki nem kínozhatta volna ügyesebben annál, amit a fejében hallott — és mert én akkor is ott vagyok, mikor mások nem hallanak, mindketten tudjuk, hogy nem menekülhetsz előlem.

Vale hangja közelről szólt — azt követte, míg pálcáját az üvegplafon felé tartva rohant előre, csak addig meg-megállva, míg irányt változtat az elágazásokban. Tüdeje hűsén már nem a pánik — valamiféle remény nyugodott puhán, lustán, langyosan. Az nem hagyta, hogy minden lélegzet fájjon — helyette fájt minden más.

Az egyik kanyar után pillantja meg, akkor bukkan elő — először nem egészen biztos benne, de ösztönei gyorsabbak a gondolatnál. Még azzal a lendülettel nyakába veti magát — könnyektől barázdált arca gyermekeké, akik az éjjeli fényben megpillantják a betérő szülőt.

— Vale.. Vale.. — sóhajtja, érzi, ahogy a másik megmerevedik az érintés alatt. Talán ellenséget sejtett — nem lenne furább, ha az éj sötétje ott találna ránk. Pár pillanatig nem tud semmi mást kipréselni magából — mint lejtmenetben völgyig rohanás után.

Bőre hideg — ahogy elfordítja a fejét, arca Vale kulcscsontjának préselődik, onnan akar levegőhöz jutni egy szívdobbanásra. A másik ember közelsége a pokolban — mintha azt ígérnék neki, hogy van tovább, hogy nincs egyedül, hogy az, ami idáig űzte, mögötte marad.

Meg sem fordul a fejében, hogy talán ő lát délibábot — ösztönei, ha erőszakkal, élesre préselt ajkakkal hevertek is tudata kötelei alatt, mostanra megkövetelték a maguk szabadságát. Ami járt nekik, azt nyugalom, fegyelem többé nem nyomhatta el — amit megtagadott örökölt természetétől, az megtagadta, hogy tovább viselje normalitása láncait.

Mert sosem leszel boldog, amíg nem ismered el: igazam van.

— A tükörképek.. tiéd is.. egy faszfej? — kérdezi remegősen, már félig mosolyogva. Esendő, hogy valami őszinte helyette — és hogy Vale is hallja, mintha a fejébe pillanthatna. Nem szép, ami ott lakik — de már nem takarhatja el, ha akarja sem.

És sokáig akarta — egész létezésében összeszorított állkapoccsal, a kis kurvát, akinek látták, akivé rettegett válni. És aki most ott nézte őket a tükörképeként — akinek igaza volt, mert sosem volt boldog. Minél jobban kísérte a boldogtalanság, annál inkább igaza volt — a vélának, aki messziről szólt hozzá, a bőréből, véréből, lelkéből.

Tudod, hogy igazam van — még akkor is, ha közben épp bekúszol Vale bőre alá.

— Fogd be.. Te jól vagy, Vale? Keressük meg.. keressük meg Siennát..— óvatosan engedi el, most nem tart tőle, hogy a tükörképnek hatalma van — annak tenyere az ő száját tudja csak befogni. Vale okosabb ennél — és az övé is bizonyára hallatja majd hangját.

Figyelni kezd — a labirintus hangjaira, mert nem hallja egy ideje a másik lányt. Yaxley bajnoka is eltűnt — de az ő hiánya inkább csak annak volt bizonyossága, hogy annak dolgok, amelyeket jobb nem tudni, nem látni. Ezek voltak a legveszélyesebbek is — mint a fasizmus általában.

Távolról sodor valamit a kétség — arra sietnek tovább. A tükörkép vele fut, nem riad meg makacs tekintetétől — mondd csak, Lolita, ha igazam van, mert igazam van, az imént jöttél rá.. belegondoltál már abba, hogy a második próba óta..

Miért nem menstruálsz?

Vajon miért nem?

És Lolita Delacour jeges rémülete az üvegroppanás hangjához hasonló félelemmel jár közöttük — az árnyalak mosolyog, a távolban törik is az üveg. Ott lehet Sienna — nem hisz benne, hogy egyedül.

Öld meg a lányt, hogy élhessen a nő.

Nagypéntek nélkül nincs feltámadás.

Vér nélkül nincs születés — és nincs halál sem.

Futnak tovább — együtt a legvégéig, a legvégére, egymásért.

Ösztönös első mozdulatom célra emelni a pálcát, ahogy egy sarkon befordulva mozgást látok, és csak félig felfogva, felülírva még kell azt kiemelni kettőnk közül, ahogy Lolita rohan belém. Még egy lábbal hátralépve is meg kellhet támasztani magunkat, hogy le ne taroljon, ahogy belém kapaszkodik.
Ahogy realizáltam a helyzetet, vissza is ölelem.
-Cssss, itt vagyok. Itt vagyok.
Gyengéden karolom át ahogy a vállamba temeti az arcát, a hátát simítom nyugtatva, amég a légzése lelassul. Nem én engedem el, ameddig nem érzem őt bontakozni a karjaimból. Itt vagyok, ameddig csak szeretné.
-Aaw, hát mit szólna ehhez szíved jégkirálynője?
Valószínűleg valami olyasmit, hogy vagy most fogod be a pofád, vagy ő tépi le, és rakja vissza valahova, ahova természetes úton nemigen férne fel.
Szerencsédre, én tudlak csak ignorálni is.
-A tükörképek.. tiéd is.. egy faszfej?-
Csak biccentek egyet az irányába: pont mint amilyennek most is bemutatkozott.
-Bántott?
-Csak ahogy mindig.
Időről időre, csak a szemem mozgásából körültekintek. Mama Wampus két karja átölel, amég a másik kettőn karmait feni minden fenyegetés ellen. Pálca a kezemben, de nem mozdulok, amég nem kell - pluszminusz gyilkos pillantás Lolita tükörképe felé. Én engedem a bőröm alá, ha azt kéri, ha azzal tudok segíteni. Mert és amediig és ahogy tudok, segítek; és számíthatok ugyanerre ha egyszer nekem lenne szükségem rá - ez ilyen egyszerű. És ilyen egyszerű kéne legyen, ha nem derogálna az emberiségnek felnőni, de hát itt vagyunk.
Hátha valamennyit érünk most egy jó példával mi is...
-Semmi, amit ne élnék túl. Igen, menjünk. Te láttál tőle valamit, merre lehet?
Ahogy végül kibontakozik a karjaimból, meglapogatom még a vállát bátorítóan. Itt vagyunk, mostmár együtt, és hamarosan leszünk mind a hárman is. Együtt a végéig. Egy érzés valahonnan, fognám a kezét addig is, de ezt el kell hessegetnem: egész egyszerűen, futva csak akadályoznám azzal magunkat.
Egy pillanatig csak figyelünk, mit hallunk meg, ami segíthet irányt adni, mielőtt nekiindulunk a legvalószínűbbnek talált irányba. A fényjel ezúttal sajnos nem segít már, ahogy az Lolita válaszának bizonyult, még amikor kerestük egymást. De Siennát is meg fogjuk találni.
Mert meg kell. Mert erről szól minden - hogy összefogunk és összetartunk, a verseny ellenében, a szított konfliktusok ellenében, vagy ismét beleforgunk a történelem kerekébe, mint megannyiszor a világtörténelem során.
Én nem éltem meg, amit a többiek igen, amiről Lolita is beszámol, Siennát meg mégközvetlenebbül is érinti. Ha csak annyit tudnék a Yaxlistákról, amit saját magam láttam, is hagyományosan aggasztónak találnám - az alig leplezett megkülönböztetésemmel és szabotázsommal a Tusa során csak származás alapján, hogy csak egyet mondjak - de volt alkalmam és segítségem utánanézni a közelmúlt itteni történelmének. Csak az utóbbi évtizeddel is, elég beszédesen állnak össze a mintázatok.
És megint vagy ez van, vagy döntenünk kell úgy, hogy jobbak legyünk ezúttal.
Mi most tehetünk, ha kicsit is, de sokak előtt. Együtt, a végéig.
Megint hallunk valamit - nem olyan távolról, de nem is túl bizalomgerjesztően - és persze ahogy megtorpanunk figyelni rá, azt a pillanatot használja ki Lolita tükörképe egy igazán pofátlan és személyes támadásra. Nem tudom biztosra, miért veszem föl én is ennyire - Mama Wampus kifent karmai - talán a lány pillantása, amit elkapok az. Próbálom csak továbbsegíteni, hogy csak magunk mögött hagyjuk, de persze a tükörhang velünk tart és folytatja, amég éles folyosókanyarban szemből találkozunk vele.
-Nincs elég baja nélküled is már!?
Babám, ha olcsó idézetekkel dobálózunk,.. "Porból vagyunk, porrá leszünk"!
Mondhatják rólam, hogy egész jól őrzöm meg a hidegvéremet. Talán? De gyakran inkább, a forró véremet tudom elég jól fókuszálni, amikor tiszta a célpont és futja az adrenalin.
Egyszerű anyagokhoz kevesebb koncentráció is elég - az indulatom alatt egy tükörnyi homokréteg szóródik a túloldali padlót fedő szilánkok közé.

- real Vale: skyblue
- tükör!Vale: lightblue

- Távolabbi hangok figyelése a navigáláshoz
- Lolita nevében is felcsattanva egy tükör homokká változtatása
- Eljutás Siennáékhoz

[- Nem fogok harcolni veled, Sienna.]

third task

2006. 05. 26. szombat

Fifth floor

Barátként üdvözöl a fájdalom ismét, ahogy a tükörszilánkok szétrobbannak és újra lyukakat fúrnak bőrömbe. Talán ez volt az a szint, amikor először úgy döntöttem, hogy magam mellett tartom a végéig, mert Solace Barbonnak ezen a helyen nincsenek barátai, Solace Barbonnak csak fájdalma és terhe van – meg az a mérhetetlen büszkesége, ami miatt akkor is tovább akar menni, ha eleve vesztes a csata.

A Wampus címere talán most nem feszít rajtam, miután iskolám egyenruhája a második szint végén eltűnt rólam az átok miatt, azonban mégis csak jelent valamit a harcosok háza. Ezért folytatja Vale is, dacára annak, hogy a karhatalom mindent felhasznál azért, hogy nevetségessé tegyen; és ezért folytatod te is, Sienna, ugye?

Ezért emeled a pálcád újra és újra, hogy megakadályozd azt, aki szerinted a legnagyobb veszélyt jelenti a… nos, nem beszélsz velem nagyjából november óta, néma gyűlöletbe fojtottál mindent, úgyhogy csak arra hagyatkozhatok, amit tudok és látok belőled. Azt mindenképp tudom, hogy a Wampus háza tárt karokkal fogadna valakit, aki olyan, mint te. De azt is látom, miként gyengít meg téged mindaz, amivel önmagadat mérgezed.

Eszembe nem jut, hogy azt gondolod, azért sérültél, mert az életedre akartam törni. A legilimencia nem tartozik tehetségeim közé, és az okklumenciával is csak január óta kínlódom. Bizonyára felnevetnék az ostoba, paranoid gondolatodra, sőt, akár ki is kérhetném magamnak, hogy éppen azzal vádolsz, amit te magad művelsz.

Pálcás kezem lendületesen emelem magam elé, hogy egy nonverbális védővarázslattal megakadályozzam gyilkossági kísérleted. Az átkod felrobban az arcom elé emelt pajzsomon; még ha nem is sérültem, a robbanás hangja elegendő figyelmeztetés arra, hogy kész vagy bármilyen árat megfizetni.

- Nem fogok harcolni veled, Sienna. - felszabadító a rám zuhanó felismerés. Abban a pillanatban, amikor Sienna úgy döntött, félredob mindent csak azért, hogy nyílt merényletet kövessen el ellenem puszta gyűlöletből, feleslegessé tette számomra az esküm ezen részét. Fogalma sincs róla, hogy ezzel potenciálisan megmenthette az életemet, vagy megakadályozott abban, hogy tönkretegyem az övét. Bármilyen döntést is hoz meg, a felelősség kizárólag az övé. Lelkiismeretem nem fogja szennyezni a jövőjét, én pedig szabad vagyok, igazán szabad egy olyan döntés előtt, amit nem akartam meghozni. Meg se fordul a fejemben, hogy az imperiot bármilyen más célra használjam rajta, mint amiért azt Orville megtanította; soha nem tudnék még egyszer Malachi szemébe nézni azok után, hogy őt az apja kényszerítette főbenjáró átokkal arra, hogy ártani próbáljon nekem.

- A Tusa nem egy kontakt sport. Ha az lenne, most kviddicseznénk, quodpotoznánk vagy párbajbajnokságon lennénk. - pálcám továbbra is kezemben tartom, de pusztán védekezően tartom magam elé. Másik tenyerem is felmutatom, amennyire képes vagyok rá a jobb karom sérülése miatt. Fáj, persze, kurvára fáj, mégis igyekszem elnyomni azt, amennyire csak lehet. Szemem rándulása persze elárul. Nem ez az első sérülésem a Tusán, és Siennán – és a közeledő barátain – múlik, hogy az utolsó lesz-e. Számítok arra, hogy ők is megtámadnak, ha megérkeznek, de ha így is lesz, legalább nem engem bélyegez meg a világ.

- Novemberben azt mondtam neked, hogy nem vagyok jó ember, Sienna. Nem tartom magam annak, de nem vagyok az se, aminek gondolsz, bármi is az. - nem látok rá sok esélyt, hogy értő fülekre találok, de jogom van a saját hangomhoz és a saját narratívámhoz. Jogom van megvédeni magam, jogom van küzdeni a Serlegért, és jogom van tisztességgel veszíteni is, ha így alakul.

- Sajnálom, amit a családoddal tettek. El se tudom képzelni, milyen lehet. De komolyan. Nekem is van családom, én is szeretem őket. - számítok arra, hogy ezzel felbosszantom, de azután, hogy egészen nyíltan meg akart ölni, szerintem már mindegy.

- Ideje viszont belátnod, hogy csak eszköz vagyok neked, akire kivetítheted a haragod, mert én vagyok az egyetlen, akit szerinted elérsz. Csak vetítesz, Sienna, kizárólag arra használsz, hogy leverd rajtam a sérelmeidet. Nem vagyok az ellenséged, sose voltam az. - feltartott kezellek hátrálok, a tükörszilánkok ropognak a lábam alatt. Ha szükséges, meg fogom védeni magam – de nem kívánok egyetlen átkot se küldeni felé.

Akció: nonverbális protego maxima Sienna átkának kivédésére

[- Látom...]

Harmadik próba

2006.05.27.

  Szorosabban fogom a pálcát, és teszek egy gyors lépést oldalra, hogy legalább a legnagyobb üvegszilánk tengert elkerüljem, ha el kell ugranom. Csak a szám rándul meg, amikor átok helyett megszólít, gyorsan verő szívem, a harag zúgása megállít benne, hogy a gúny mosolyt formáljon. Pedig szórakoztató: másodpercekkel azután, hogy rám támadt, azt hiszi, hogy ez a hazugság működni fog.

 - Látom...- ahogy belenyilall újra a fájdalom a szabad kezembe, és feljebb emelem azt, hogy ránézzek, a tenyeremből kicsúszó hosszú tükörszilánk tiszta, vértelen részén látom a szemem tükröződni. Most is látom a nevetést benne, ahogy a földre zuhan, mielőtt az utána folyó vér eltakarja. Egy pillanatra elkap a szédülés; felemelem a pálcámat Barbon felé, miközben teszek hátra két lépést, és nekidőlök a mögöttem álló tükörfalnak.

 Pár másodpercig hallgatom csak a monológját teljes figyelemmel, mielőtt gyorsan kihasználom, hogy egyelőre halálra akar beszélni átkok helyett, és fellövök egy vörös fénycsóvát a levegőbe. Remélhetőleg a többiek jól vannak, őket még nem támadta meg, sem ő, sem az a valami, amit az előző szinten láttunk, és talán ide is követett minket.

 Végig készen állok rá, hogy a legkisebb jelére annak, hogy varázsolni készül, pajzsot emeljek magam elé.

 Nem tudom eldönteni, hogy megőrült, vagy ennyire ostobának néz; csak félig követem a szavaimat, miközben próbálom egyenletesen venni a levegőt, hogy lenyugtassam a szívverésemet. Az első átok nagyon könnyen jött, szinte ösztönösen küldtem vissza az összes haragomat, feszültségemet a fájdalomra válaszul, és sokszor elképzeltem már a pillanatot, amikor életemben először kell tényleg harcolnom egy varázslóval bírók, szabályok nélkül, de ahogy a pálcám végére tekintve felé nézek, tudatosul bennem, hogy hová vezethet ez.

 Nem próbálom meggyőzni magam róla, hogy nem félek. Tudom, hogy ez nem igaz. Fogalmam sincs, hogy Yaxley és társai mi mindent terveltek ki, és Barbon azt már biztosan összerakta, hogy nem fog győzni hármunk ellen. Talán nagyobb veszélyben vagyok, mint a wampus ellen, a kígyók ellen, bármelyik csapda ellen; egész életemben legyőztem a félelmeimet, újra és újra, bármilyen hatalmasak voltak. Hiába hallom halkan a hátamnak feszülő tükör kuncogását, hiszem, hogy készen állok. A Serlegnek igaza van: én dobtam be a nevem, és nem véletlenül vagyok itt.

 A haragtól grimaszba fordul az arcom, ahogy ránézek, ahogy hallgatom az üres frázisokat a családomról meg a megértésről, amelyek nyilvánvalóan semmit nem jelentenek neki. Nem is tudom, hogy mi zavar a legjobban: hogy azt gondolja, hogy ennyire ostoba vagyok, hogy próbál bűntudatot kelteni bennem, vagy hogy minden után irányítani próbál. Megérintem a tükröt a sérült kezemmel, és egy mély levegővétel után ellököm magam tőle, mielőtt a ruhámba markolok vele, hogy legalább a legmélyebb vágás vérzését megállítsam valamennyire. Veszek egy mély levegőt, miközben ránehezedek az üvegszilánkokra magam előtt, hogy minél jobban porrá zúzzam a tükör darabjait. Ez semmi…

 - Sok van még ebből az ostoba beszédből?- hányszor, hány éven át hallgattam, főleg magamtól, hogy valami baj van velem? Hogy a komplexusaim, a félelmeim, a hibáim határoznak meg, az ébren töltött éjszakák a Klubhelyiségben, a vágyaim rá, hogy megfeleljek annak az űrnek, amit apám halála hagyott utánam, annak a hamis képnek, amit sokan irigyeltek, szerettek vagy tiszteltek? Mindig vágytam a megértésre, az együttérzésre, a tiszteletre, a szeretetre, annyira, hogy szándékosan megvakítottam magam, hogy ne lássam az igazságot, amikor valakiről elhittem, hogy megadta nekem. De már látok, és tudom, hogy nem vagyok törött. Nem vagyok rászorulva hamis megbecsülésre. Többé nem.

 Felkészülök rá, hogy egy pajzsbűbájjal megvédjem magam, de folytatja a beszédet.

 Érzem, hogy elönt a harag. Erősebben, mint a félelem. Egy grimaszba fordult mosollyal felhorkanok, amikor végre befejezi, azután a harag visszafoglalja az arcom teljesen, mielőtt rázúdítom a haragom.

 - Kibaszott brilliáns… Mit gondolsz, mi a faszt fogok mondani?! Vagy tudod mit?! Ha annyira a barátom vagy, gyógyítsd meg ezt! Ha komolyan gondolod, akkor gyógyíts meg!- felemelem a sérült kezem, odanyújtom neki, tenyérrel fölfelé. A vágásból nyíló virágként buggyan elő a vér. Látom, hogy enyhén remeg a kezem, főleg az indulattól, miközben enyhén lejjebb engedem a pálcás kezem.

Akció 1: Fellőtt jelzőfény
Akció 2: Felkészülés pajzsbűbájra esetleges átkok elhárítására

[- Nem tudtam, hogy a túloldalon vagy.]

third task

2006. 05. 26. szombat

Fifth floor

November óta nem szólok hozzá.

Miért is tenném? Tudom és érzem, ha nem kívánatos személy vagyok valahol. Nem fogok oda menni, ahol nem látnak szívesen. Hónapokon át egyetlen rossz szó nélkül tűrtem az ellenem irányuló, néma gyűlöletet, és Yaxley-éktól függetlenül tettem azt, amit a legjobbnak tartottam: elkerültem, még edzeni is akkor mentem, amikor ő nem volt kint, nem kerestem a társaságát, és inkább olyanokkal töltöttem az időmet, akik képesek voltak arra, hogy úgy kezeljenek, mint egy másik embert. Annie ezek közé tartozik, én pedig végtelenül hálás vagyok, amiért képes volt arra, hogy kicsit jobban otthon érezzem magam itt.

Felelős vagyok abban, hogy Siennának megromlott a kapcsolata Annievel, ezt már látom egy ideje. Nem hiszem, hogy van olyan az évfolyamban, aki ne vette volna észre a közöttük beállt változást, mióta beszélek vele. Az én bűnöm ellene persze ennél nagyobb; nem kockáztathatom viszont, hogy Annie célpont legyen, meg kellett szakítanom vele is a kapcsolatot, hogy biztonságban legyen.

Megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, többé nem sérül miattam senki.

A sors fintora, hogy Sienna bőrét épp azok a tükörszilánkok hasították fel, amik miattam robbantak apró darabokra.

- Nem tudtam, hogy a túloldalon vagy. - felelem röviden és egyszerűen, ahogy megcsap a felismerés. Egyáltalán nem számoltam azzal, hogy a közelben lehet – igaz, csak Vale hangját hallottam, és az adott olyan támpontot, ami alapján elindulhattam egy olyan irányba, amiben számításaim szerint nagy eséllyel elkerüljük egymást.

Megtettem mindent azért, hogy ne kelljen használnom rajta a főbenjáró átkot, ahogyan azt parancsolták.

Fáradtan sóhajtok fel a közbeszólására. Tudtam, hogy nem akar majd végighallgatni, mégis azt éreztem helyesnek, ha akkor is a szavak útját választom, még ha eleve veszítettem is ebben a csatában. Látható, hogy pálcám továbbra is csak úgy tartom magam előtt, hogy felkészülhessek arra, ha meg kell védenem magam. Nem látok most benne mást, mint űzött vadat – egy hiúzt Ghostpine szigetén, ami megérezte rajtam azt a nehezen meghatározható valamit, amitől a bestiák és az állatok ösztönösen megrettennek. Sarokba szorítva fúj rám, fogait és karmait villantja, miközben az összes megfeszült izmából azt látom, menekülni akarna, amiért elkövettem azt a végzetes hibát, hogy véletlenül megtaláljam a fészkét.

Én pedig legalább annyira félem, amennyire ő engem, még ha ezt talán jobban rejtem.

Megremeg a szemhéjam váratlan kérésére. Néhány másodpercet veszítek azzal, amíg hezitálok; minden tettem után el kell döntenem, az eskü által nyakamra kötött póráz milyen messzire enged. Talán egy egyértelmű veszélyt elkerültem, nem kell megtennem a legrosszabbat, nem kell tovább fertőznöm a lelkem, ezúttal végérvényesen valamiből, amiből soha nem jövök vissza. Újra és újra memorizáltam az esküm összes sorát, hogy biztosan ne tévedhessek. Nem látom viszont, hogy Sienna sebeinek begyógyítása megölne engem. Megengedhetem magamnak, hogy ember legyek.

- Rendben. - rövid ideig figyelem csak az égre emelt fénycsóvát. A vörös a veszély színe; a barátait akarja figyelmeztetni, de tegyen így, legyen hát. Elvetem az ötletet, hogy sonorus bűbájjal szóljak nekik, hogy Sienna itt van biztonságban. Nem az én reszortom azt állítani, hogy biztonságban érzi-e magát.

Jobbom nyújtom neki, miután elé léptem. Az én karom jobban sérült; már akkor a karjaimmal kellett takarnom az arcom, hogy védjem magam, amikor beléptem a szintre. A közelségből jobban látszik a kulcscsontom környéki, erős duzzanat, amit a tükörképem átka okozott nekem. Azt teszem, amihez a legjobban értek: felszívom magam, hogy a lehető legkisebb remegéssel tudjam megtartani a karját, majd pálcás balommal sérülése felé vezetem a pálcám.

- Egy kicsit fájni fog, amíg eltávolítom a szilánkokat. Utána jobb lesz. - előre figyelmeztetem, mert jobb, ha tudja, mire számíthat. Még ha a legnagyobb darabokat ki is vette magának, megszámlálhatatlan mennyiség juthatott a bőrébe az enyémmel egyetemben. Ráadásul minél többet mozogsz velük, annál mélyebbre fúródnak, hogy végigkarcolják a húst is a bőr alatt.

Nonverbális oppugnoval veszem rá a legkisebb tükördarabokat is, hogy távozzanak lehetőleg nem csak belőle, hanem belőlem is. Ezt használtam a második próbán a kakasok ellen is. Nem rettent meg a vér. Az annál inkább, hogy potenciálisan ismét fájdalmat okozhatok, nincs azonban jobb módja, hogy megszabadítsam magunkat a tükrök darabjaitól. Ahogyan kifelé indulnak, újra felsértik ugyanazokat a sebeket, de ez az ára annak, hogy ne gyötörjenek minket tovább. A mocskos üvegszilánkok sikeres varázslat esetén a lábunk alatt ropognak tovább.

Végül nonverbálisan kötést idéznék rá. Rövid ideig találkozik csak tekintetünk, mielőtt a sérülésével foglalkoznék ismét. Miközben jobb kezemmel tartom a karját, a friss kötszert beszennyezheti a kézfejemről szivárgó vér. A magam sebeivel később foglalkozom, vagy foglalkoznak majd vele a gyógyítók, ha kijutottunk innen. Most fontosabb, hogy az övéit ellássam. Nem beszélek hozzá tovább, hagyom, hogy önállóan alkosson ítéletet, ahogyan eddig is.

Nem vagyunk barátok, Sienna, de nem vagyok az ellenséged sem.

Sose voltam az.

Akciók:
- oppugno (kiszedni a szilánkokat mindkettőnkből)
- Sienna sérülésének ellátása (ferula bűbájjal kötés)

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Kivül-belől leselkedő halál elől — menekülnek a biztos elől. A Beauxbatons férfi bajnokának ajkát egyre inkább megnyitja ami eddig csak utánuk kapott — hogy igazán nincs miért megállni, nincs miért visszanézni, de az sem magához, csak a pusztulásba szólítja őket.

Futnak már, Vale és ő — nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is- amerre Siennát sejtik a förgeteg hangjában. Ha van itt valami velük — valami, aminek neve nincs, öregebb az emberségnél, az ellene hozott törvények csak unokái lehetnek.

— Csak a hangját.. és hallottam, hogy tükrök törnek össze, de ő utána szólt, nem úgy tűnt, mintha.. lihegne, mintha ő okozta volna.. és sok tükör volt, taroló-átok..— ujjait a lányéiba fonva rohannak tova, észak felé, észak felé.. a hó és jég közé, ahová minden iránytű mutat Homér fénydús ege alatt.

Nem halott az, mi fekszik örökkön — gondolja, míg futnak, látva a vöröset égre szökni, arra kell menniük, más nem jelezhet nekik. Emlékszik a Serleg szavaira — amelyeket félig-meddig értett akkor is, de most biztos benne, a dolgok nem érnek véget soha, ez a dolgok természete.

Ami fáj, nem múlik el — később fáj..

Észak felé, észak felé fordul a vasszilánk..

— Ha nem ő volt, akkor valami megtámadhatta, azért nem keres minket. Nem Connor, nem hiszem, hogy ő eljött idáig. Talán az, ami a hangokat adta ki, amit Sienna látott korábban — nem teszi hozzá a tükörképe éteri tekintetének kereszttüzében, hogy mi lehet még a támadó. Eddig sem látták — a rossz dolgok valójában sosem kopognak. Az igazán rossz dolgok nem.

Gondolatai pillanatra torpannak, mégis mit áruljon el abból, amit sejtenek — amit elhitt Siennának, de amit sosem beszélt meg Valevel, erre korábban nem adta magát pillanat. Egy aljas kis kurva vagy, úgysem bírnád ki, nem igaz? Páros kínt enyhíthet alázat.

Azaz, enyhíthetne.

— Siennának igaza van abban, amit eddig hitt róluk. Ocsortány ostobának kellene lennünk, hogy ne vegyük észre a jeleit. Jeleiket. Én hiszek neki.— a vörös tovább vezeti őket a hangok irányába, nem tudja visszatartani Egyenlítői láng.

Tudják mindketten, mire gondolt most — ocsortány ostobaság tagadni, ocsortány ostobaság nem hinni egy Scrimgeournek éjfél előtt két perccel. Nem ezt mondta Madame Maxime — hogy aki egyszer távol akart maradni, utólag már nem érhet oda időben?

És hogy nekik most ott kell lenniük — hogy térdet hajtsanak múltjuk előtt.

— Mikor megölték az apját, aznap éjjel volt az unokanővérem esküvője, hozzáment Bill Weasleyhez. Az esküvőre a rendjük tagjai küldtek egy beszélő patrónust.. így tudtuk meg. Hogy megölték a minisztert és jönnek, elsősorban Harry Potterért, de azokért is, akik itt maradnak.— az egyik bedőlt folyosó romjait gyorsan, lendületesen löki előre maguktól, el, el, távolabb.

Bánja, hogy nem beszéltek korábban — bánja a vétkét, de most itt vannak, most menti, amit menteni lehet. Egyikük sem várja szelíden azt a végső éjt — amelyet egy korábbi generáció nem vett tudomásul, ők születtek helyrehozni most.  A törmelék morzsái sikoltva csapódnak a falnak, az ösvény tiszta előttük ismét.

— Maman nem titkolt előlem semmit, ahogy a tömegben rángatott egy más által készített zsupszkulcs felé. Azt mondta, hogy megölhetnek minket, az egész családunkat, mert korcsok vagyunk, Fleurre vigyáz majd az új családja, de mennünk kell most azonnal. — hadarja, ahogy győzi levegővel.

Hogy kitört a pánik — hogy nem volt már sehol Albion, amiről Fleurtől hallott, mert ez már másoké volt. Hogy egy teljes generáció gerince hajlott meg — mert ami eltörik, gyógyítható, de ami meghajlott, egyenes többé nem lett. Hogy megragadta néhány felnőtt férfi — valaki megfenyegette őket, Maman megragadta azt a borosüveget..

Hogy gyilkosok, hogy sem te, sem én nem vagyunk emberek — hogy itt vannak megint, és most nincs itt senki, hogy megmentsen minket tőlük.

Egyenlítői tengerek meleg hullámin át — Észak felé, észak felé követve csillagát.

Szíve torkában dobog — taroló-átok, a hangok közel járnak, odaérnek mindjárt. Nem érdekel, ha itt is lappang a bőröm alatt a romlás — ügyes kislány, öld meg a gyermeket, hogy élhessen a.. Összemosódnak vágyai, félelmei, a tükörkép hangja, Vale betöri, Vale eltünteti.

Bár azt is el lehetne, aki az egész után várja majd. Ezzel érnek oda — Siennához, a különös jelenethez. Ezt nem várja ki, ha teheti — pálcája gyorsan mozdul, az átok figyelmeztető, éles. Az utolsó perc éjfél előtt.

Észak felé, észak felé...

- Első akció:
Reducto egy folyosó törmeléktől való megtisztítására.
- Második akció:
Reducto az utolsó, őket elválasztó  folyosó törmeléktől való megtisztítására.
- Harmadik akció:
Figyelmezető lövés Sienna védelmében - direkt nem célozva senkire.

A tükörfal robbanása után Scrimgeour sikoltva kapja maga elé a kezét. A szilánkok így is elérik. Látjuk a vágásokat a karján, a nyakán, az állán… és a szája fölött is vérzik.

A bal kézfeje és az alkarja sérült a legcsúnyábban. Azok a sebek mélynek tűnnek. Mr. Barbon robbantása talán utat nyitott, de nagyon komoly ára volt.

És Scrimgeour nem vár magyarázatra! Pálcát emel, azonnal visszatámad!

Nonverbális átok. Erős. Nagyon erős.

Barbon pajzsot emel! A robbanás hangja még a palantíron keresztül is átüt! Az átok telibe kapja a Protegót, de a pajzs kitart!

Ez könnyen végzetes lehetett volna. Nem hiszem, hogy Ms. Scrimgeour most csak figyelmeztetni akart.

Valami nagyon nincs rendben a két bajnok között. És valljuk be, ezt eddig is sejtettük. A második szint óta nem éppen békés egymásra pillantásokat váltanak.

Most viszont már nem pillantásokról van szó. Mr. Barbon nem támad vissza. Védekezően tartja a pálcáját, és beszél hozzá. Elég hosszan.

Amit sajnos továbbra sem hallunk. De Scrimgeour testtartásából ítélve nem győzte meg.

Közben vörös fénycsóvát küld a magasba. Talán jelzés a többieknek, segítségkérés vagy figyelmeztetés?

Veszélyben érzi magát? Ahj de hiányzik a hang erről a szintről.

Úgy tűnik. Vagy legalábbis azt akarja, hogy a többiek tudják hogy itt történik valami.

Barbon tovább beszél. Scrimgeour közben végig készenlétben tartja a pálcáját. Nagyon úgy néz ki, hogy a legkisebb rossz mozdulatra újra átkot küldene.

Érthető, ha fél. De az is látszik, hogy Mr. Barbon sem nyugodt. Sérült, vérzik, és még mindig ott az a törött kulcscsont. Ennek ellenére nem emel támadólag pálcát.

Scrimgeournak láthatóan nem tetszik, amit mondhat. Most megmozdul… felemeli a sérült kezét.

Várjunk. Nem támad. Mintha… mintha azt kérné, hogy gyógyítsa meg?

Néhány másodperce még majdnem lerobbantotta Barbon fejét, most pedig segítséget kér tőle?

És Mr. Barbon odalép hozzá.

Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de most Barbon gyógyítja Scrimgeourt.

Nézd a padlót… a véres szilánkok szinte szőnyeget alkotnak alattuk.

Ez undorítóan látványos, Neville.

És elég fájdalmas lehet.

Barbon most bekötözi Scrimgeour kezét. Közben ő maga is bőven vérzik. Látni, ahogy néhány csepp a kötésre hullik.

Különös jelenet. Nem béke. Nem barátság. De talán valami egészen apró szünet a háborúban.

A terem másik felén közben Delacour és Bate tovább haladnak egymás felé. Delacour még mindig megrendült, de mozog. Bate pedig egyértelműen irányt tart.

És most meglátják egymást.

Delacour Bate nyakába veti magát! Nem túl sportkommentátori megfogalmazás, de azt hiszem, erre mondják, hogy emberi pillanat.

Igen. A labirintus egyenként próbálta szétszedni őket de még is elkezdték megtalálni egymást.

Továbbindulnak. Delacour tükörképe közben láthatóan tovább beszél hozzá. És nem finoman.

Ms. Delacour arca alapján a tükör nem hagyta abba. Csak most már nincs egyedül vele.

Bate átveszi az irányítást. És most… hát, ez szép volt. Porrá változtatja az egyik tükröt.

Átváltoztatás, ahogy megszoktuk. Úgy tűnik, nem minden erőszakos megoldás működik, de ha a varázslat mögött elég kontroll van, a tükrök törhetők.

Most észreveszik Scrimgeour vörös jelzését! Elindulnak abba az irányba.

Sietnek. Delacour közben tisztítja előttük az utat, eltakarítja a törmeléket. Láthatóan magyaráz valamit Bate-nek.

És ha a testbeszédből indulunk ki, nem valami könnyed csevegésről van szó.

Már közel járnak!

És beérnek! Ott vannak! Delacour és Bate megérkeznek, miközben Barbon éppen Scrimgeour sérüléseit látja el!

Ez kívülről nagyon félreérthető kép lehet. Vér, szilánkok, Barbon közvetlenül Scrimgeour mellett, és az előző robbanás nyomai mindenütt.

Delacour pálcát emel! Figyelmeztető átok! Nem célzott találat, de nagyon közel csapódik be Sienna és Barbon mellett!

Ééééééés a tükör visszaveri.

A Capitulatus visszapattan! Bate kezéből kirepül a pálca! Ott landol a két páros között a földön!

Na ezt vajon ki kapja fel?

És most… érzik ezt? A terem remegni kezd.

A bajnokok biztosan hallják a morajlást. Mi csak látjuk, de ez az egész labirintus mozog.

A falak elindulnak! Tükrök csúsznak félre, folyosók nyílnak meg… egyenes út alakul ki a pavilon felé!

Ott van a csapóajtó. A következő szint bejárata. Valószínűleg a terem, ami szétszedte őket, arra várt, hogy találkozzon a négyes.

De természetesen nem ilyen egyszerű. A folyosó másik végén… az ott egy hatalmas tükör?

Igen. És benne mind a négy bajnok képmása. Úgh, nem tűnnek kedvesnek.

A tükör elindul feléjük. Gyorsan. És a képmások pálcát emelnek.

Átkokat lőnek rájuk. Mind a négyük képmása egyszerre.

Látva a bajnokok eddigi teljesítményét, én nagyon nem lennék most a helyükben.

Scrimgeour Bombardái. Bate átváltoztatásai. Delacour jégbűbájai. Barbon fekete mágiája…

Ha ezek egyszerre zúdulnak rájuk, akkor nem csak a labirintus omlik össze.

Most már nem az a kérdés, hogy együtt tudnak-e maradni. Hanem hogy együtt tudnak-e futni, védekezni, és nem egymást hibáztatni közben.

Aki beér a csapóajtón, az újabb terembe jut. Illetve… nem is terembe. Inkább egy szűk folyosóra.

A belső falon négy mérleg áll, egymástól egyenlő távolságra. Mindegyik mérleg egyik serpenyőjében a Trimágus Kupa mása látható, magasságból ítélve mintha tollpihe lenne.

A másik serpenyőben pedig egy merengő, felirattal.

„Minden győzelemnek ára vagyon; s ezen ár nem erszényből, hanem lélekből méretik ki.
Tégyen pálcád halántékodhoz s majdan a tálba húzd gondolatod.”

Ez nekem alkunak hangzik.

A bajnokoknak fel kell áldozniuk valamit a mérlegen. Valamit önmagukból. És úgy tűnik, a merengők megmutatják a többieknek is, ki mit ajánl fel, persze csak képletesen.

Tehát ha valaki mondjuk… egy szerelmet, egy emléket, egy képességet, egy titkot adna oda, a többiek látni fognak egy cetlit a tálban hogy ”X Bajnok a szerelmét adta”.

Ez segít belőni a súlyokat.

A terem licitet csinál a győzelemből.

De Lee… ezeket tényleg elveszítik? Amit beletesznek? Elfelejtik? Megszűnik bennük?

Nem tudom, Neville.

Ezt most nem mondhatod csak így.

Tényleg nem tudom. És azt hiszem, most már ők sem tudhatják biztosan.

Akkor ez már nem próba.

De. Csak már nem azt kérdezi, mire vagy képes, hanem azt, hogy mi marad belőled, ha megkapod, amit akarsz.

Cicaalom

• Mindenki kapjon be legalább két ártást egy másik bajnok tükörképétől.
• Mindenki tegyen legalább három licitet: két kevésbé súlyosat és egy súlyosat.

• Ez nem konkrét szabály, csak azért írom le, hogy érezzétek a súlyokat: tegyük fel, hogy a Kupa másolata 30 egységnyi magasságban van.:
• Egy kellemes könyv, egy varázsige tudása vagy egy távoli ismerős emléke körülbelül 2 egység.
• Egy felesleges, például gyerekkori emlék, egy közelebbi ismerős emléke vagy egy boldog nap emléke körülbelül 5 egység.
• Egy teljes, de nem meghatározó év az életből, egy barát emléke, egy fontos tudás vagy egy apró titok körülbelül 10 egység.
• Egy meghatározó év, egy trauma és az ahhoz köthető személy, egy szerelem vagy egy súlyos titok körülbelül 20 egység.
• Ez továbbra sem szabályszerű számolás: a mesélő dönti el végül, hogy kinek mennyire „súlyos” a licitje.

• Azt leírhatjátok, hogy a Kupa másolata mozdul az apróbb liciteknél, de hogy a nagyobb felajánlásokra pontosan hogyan reagál, azt hagyjátok ki.
• A körben mindenkitől egy reagot kérek: legalább 300 szó a menekülésről, és legalább 400 szó a licittevésről.

Következő mesélői reag: Augusztus 4. este 22.00

legkésőbb este hétig írjatok kérlek.
a héten van egy kis szabadabb időm, ha korábban meg van a négy reag
én is tudok korábban írni

third task

2006. május 26. szombat

Sixth floor

TW

Vérmegjelenítés, pszichés problémák, zsarolás

Talán engedtem, hogy pórázt kössenek a nyakamra – valamelyest viszont mégis a saját kezembe veszem a kontrollt azzal, hogy én mondom meg, azt milyen hosszúra nyújtom. Mindig lesznek falak, amiket nem tudok majd megmászni, tekintetek, amiket nem tudok viszonozni, és pillanatok, amikor nem választhatom azt, amit magamtól választanék. A póráz addig enged, amíg tudom, hogy ki áll a másik végén.

Nem kellett hozzá Felix sem, hogy ma legyen a szerencsenapom.

Ha a másik két bajnok közül találkozom valakivel, akkor jól tudom, már nem engedhetném meg magamnak, hogy beszélni próbáljak velük. Elég egyetlen, rossz tekintet, és az esküből hurkolt póráz addig szorul a nyakam köré, amíg az utolsó korty levegőt is kipréseli belőlem. Megszeghetetlenül.

Számítok arra, hogy bármelyik pillanatban megtalálnak a barátnői. Ennek ellenére ösztönösen arra a helyre pillantok a lábam előtt, ahonnan Lolita átka pattan vissza egy tükördarabról. Szégyellem, de nem sikerült még rájönnöm arra, hogy miért sikerült a robbantásom, és a többi varázslatom miért nem. Biztosan rá fogok jönni, majd ha már nem Sienna karját kötözöm, és nem azt várom, hogy mi lesz a másik két bajnok következő lépése. Azt teszem csak, amit eddig – csak véletlenül találkozhat tekintetünk, és nem mondok nekik semmit. Szótlanul engedem el a Griffendél bajnokának karját, amikor azt látom, a kötés elfedte az összes sebet a karján. A ferula fájdalomcsillapító hatása át fogja lendíteni a nehezebb pillanatokon, és nem maradhatott már egyetlen tükörszilánk sem a bőrébe fúródva. Saját magamat sem ártana ellátnom, azonban most nem az én sérüléseim voltak az elsők még akkor sem, ha azok nyilvánvalóan súlyosabbak, mint az övéi. Soha nem talált még el az Orvilletől tanult átok ezelőtt, és abban se vagyok biztos, hogy az így kapott csonttörés mágiával könnyen gyógyítható.

Pálcás kezem leeresztve fordulok a morajlás felé. A labirintus elkezdett átrendeződni, és egyenes utat nyit tovább. Nem foglalkozom Vale elejtett pálcájával – hozzájuk közelebb van. Nem segíthetem őket, sőt, az esküm inkább az akadályozásukra kötelez. Sietős lépteim hamar futássá válnak, de mindez túl könnyűnek, túl… egyszerűnek tűnik, még a sérüléseim ellenére is. A csapóajtó láthatáron belül, ami a következő szintre visz, szemközti tükörképeink pedig utolsó akadályként jelennek meg előttünk. Pár perce csupán, hogy a saját átkom lőtte rám képmásom; ezúttal jobban fel vagyok készülve rá, a magam elé idézett protego felfogja azt, mielőtt eltalálná a bordám, vagy még rosszabb esetben mondjuk az arcomat, koponyámat.

Nem figyelek oda, hogy mit dobok le magamról, amikor Vale tükörmásának bűbája átváltoztatja a védőszemüvegem valamivé. Azért azt érzem, hogy megkarcolja az orrnyergem. Vér, megint csak vér, mert a Tusának nem volt belőle elég. Felcsapom a csapóajtót, hogy az utat szabaddá tegyem a következő szintre, de már csak szemem sarkából látom, ahogyan Sienna tükörképe megcélozza a fejem hasonlóan ahhoz, ahogyan az pár perce történt. A bombarda talán épp csak a bal fülem mellett robban, de az épp csak ezúttal éppen elég is. Látásomat fehér fény tölti ki, ahogyan átérek a csapóajtón, aztán egyszerűen olyan, mintha megszűnt volna minden zaj, minden hang. Nem egyszerűen lehalkult, hanem eltűnt a robbanással együtt, ami elvitte a fülcimpámat.

Éles, fájdalmas sípolásként tér csak vissza a hang, halántékomon pedig érzem, ahogyan a meleg vér elkezdi végigmarni arcom. Pálcás kezemmel érek hozzá arcomhoz a fülem alatt, miután nekidőlök egy falnak. Jól bírom a vér látványát, ám most mégis látványosan elsápadok, amikor a szemem elé emelem erősen remegő kezem. Szinte teljesen beborította a csillogó vér pálcám markolatával együtt.

Érzem, hogy ajkaim szétnyílnak, hogy egy hippokrax-szal mérsékeljem a károkat, és minél hamarabb ellássam a sérülést, de csak a bal fülemmel érzékelek bármiféle hangot. A sípolás nem szűnt meg, sőt, mintha az belülről, egyenesen a koponyámból érkezne. Amennyiben elsőként jutottam át a csapóajtóhoz, akkor is utolsóként vánszorgok oda a következő próbatételhez. Körbenézni is alig tudok; eltörpül mellette a sok vágás, és semmiségnek tűnik ehhez a fájdalomhoz képest a kulcscsonttörésem is. Ha Sienna bombardáját nem tudom kivédeni ott, a tükrök termében, ezek alapján már biztosan nem élnék.

A bűbáj összehúzhatja a sebet rajtam, még ha nem is gyógyítja meg tökéletesen, a varázslat jellegéből adódóan pedig némileg csillapíthatja a fájdalmat. A sípolás azonban nem tűnik el, és alig hallom ép fülemmel, ha Sienna, Vale vagy Lolita bármit is mondanak akár csak egymásnak.

Bizonytalan léptekkel botorkálok oda az egyik mérleghez. Nem a vérveszteség miatt szédülök, köze lehet helyette ahhoz, ami az imént történt. Legalább háromszor kell elolvasnom a feliratot, hogy vissza tudjak térni a jelenbe, és felfogjam, hogy mit is kér tőlem. Talán a többiek már az emlékeik között kutatnak; valószínűleg akkor se néznék az ő mérlegükre, ha nem lennék ennyire sérült, mert nem rám tartozik, ők mit tartanak elég fontosnak. Látom viszont a kupát, érzem és tudom, hogy a végén vagyok. Már csak egy kicsit kell kibírnom…

Minden győzelemnek ára van.

Két évig vittem a Wampus csapatát. Tavaly annak ellenére is mi nyertük a kupát, hogy az utolsó mérkőzésünkön a Thunderbird ellen nem sikerült túl ideálisan. Azóta se tudtam új seprűt szerezni, és a régi Ezüstnyilamat használom repülésre dacára annak, hogy a baleset után Malachi maga ajánlotta fel, hogy vesz nekem egy újat. Nem éreztem volna igazságosnak. A Tűzvillám saját ostobaságom áldozata volt, nem a győzelemé – a győzelemért beáldoztunk viszont minden mást. Erőt és bizalmat – néha barátságokat is, én pedig képes voltam úgy élni, hogy csak a következő edzés, csak a következő kupa számított, még ha soha nem is volt célom az, hogy kviddics karrierbe kezdjek.

Pálcám homlokomnak emelem. Egy egyszerű, súlytalan emlékre gondolok, ahogyan pár éve kimásztam a tetőre, hogy az északi fényeket nézhessem. Visszaidézem azokat az érzéseket, amiket az élmény okozott, pedig leszámítva a látványt nem volt egy eseménydús nap Ghostpine-on. Soha nem láttam élőben merengőt ezelőtt; egyszerűen csak tudni akarom, vajon működik-e. Az ezüstszál higanyként terül el az edényben; még éppen látom felvillanni rajta a kék és zöld fényeket, mielőtt az emlék elillanna. A súly másik oldala éppen csak megbillen.

A Kupa pedig csak tovább követel.

Többet, mint bármilyen bajnokság, nem volt elég neki a vérem, hiába azt ontom rendesen, mintha nem lenne holnap. Éppen csak annyira nézek fel, hogy lássam, a többi bajnok mit csinál, de nem nézek az előttük lévő tálba. Nem tartozik rám.

Újra halántékomhoz emelem a saját véremtől ragadó pálcám. Ezúttal az egyik titkomat adom neki, azzal a veszéllyel, hogy nem tudhatom, hogy fogok-e rá emlékezni. Néhány éve, hogy felfedeztem a kapcsolatom a Barebone-ok vérvonalával, és néhány éve, hogy elkezdtem azokat a kísérleteket, amik ezt tették velem – még ha nem is tudom nevén nevezni a dolgot. Úgy hiszem, a Serleg Próbáján maga a Tűz Serlege figyelmeztetett ezekre; mióta Skóciában vagyok, nem áldoztam ennek az elfoglaltságomnak, nem is lett volna rá lehetőségem, és minél több időt töltök Lucindával és Malachival, annál jobban értem azt, hogy mégis milyen mélyre voltam képes süllyedni azért, hogy elérjem, ami elérhetetlen. Szeretném megváltoztatni magam belülről épp úgy, mint kívülről. Szeretném lemosni magamról az őseim bűneit, ám nem találtam erre mást, csak még több bűnt, amit önmagam követek el még azon személy ellen is, aki a legkedvesebb nekem.

Azt hiszem, hogy valóban tudtam azt, hogy nem unikornisvért forgattam a fiolában a kezeim között. Mégis megpróbáltam elhinni és megpróbáltam felhasználni azt abban a hitben, hogy az majd megszünteti ezt a szorongást.

Fakó, alig olvasható jegyzetek, megszállott kísérletek és elkeseredett próbálkozások abból az időből, amikor még úgy hittem, ezt könnyebb úton gyógyíthatom magamban. Szégyenteljes titok, amire Lucindának szüksége volt ahhoz, hogy megfogjon – Malachinak pedig arra, hogy válaszokat kapjon rólam és magunkról. A mérleg határozottabban billen meg, de az tovább táplálkozna. Még mindig nem elég.

Egyértelműnek tűnik, mi az az áldozat, amivel a Próba elégedett lenne. Nem hiszem, hogy bárki megértené, mi az a dolog, ami köztünk kialakult, okkal nem vállalom fel a kapcsolatunkat. Malachi nem érdemli meg, hogy miattam elítéljék – és én se lennék képes elviselni, ha megszégyenítenének azért, mert olyat szeretek, akit nem kéne. De akkor mégis miért érzem ezt… helyesnek?

Minden meccsnél, minden mérkőzésnél többet áldoztunk azért, hogy ott legyünk egymás életében úgy, ahogyan most. Vér és könnyek nyitottak számunkra bizonytalan utakat, és a Tusával ellentétben olyan vér, ami igazán számít is, mert ott hiányzott a kontrollált környezet, és az a tudat, hogy valószínűleg nem fogják hagyni, hogy meghaljunk.

Tudom, hogy a Próba ezt akarja, mert ez a legnagyobb dolog, amit adhatnék a győzelemért. Miért hezitálok mégis, ahogyan újra a fejemhez érintem a pálcám? Ismét meg kell kapaszkodnom a falban, arcom pedig úgy fúrom saját karomba, hogy eltakarjam azt a palantírok elől.

Eltöltenek az emlékei – amikor alig két hete felköszöntöttem születésnapján, és ráadtam a mandzsetta gombokat, amiket készítettem neki, vagy amikor a lelátók alatt iszogattunk hármasban a Hollóhát mérkőzését nézve. A bőrének az illatára, a titkos jelzésekre, és arra, hogy milyen élőnek érzem magam akkor, amikor képes valódi örömmel mosolyogni. De ott vannak azok az emlékek is, amik cseppet sem ilyen felhősek. Amikor szer hatása alatt bántalmaztam a parton Barcelonában, vagy amikor szeptemberben a mosdókagyló felé emeltem a fejét, hogy példát statuáljak. Azok a hónapok, amikor egyszerűen levegőnek néztem, csak hogy ne kelljen szembenéznem saját szégyenemmel, és az, amikor imperio hatása alatt tényleg szembesített, de sokkal több dologgal, mint amit képes voltam elviselni.

Amikor megadtam neki az utolsó löketet ahhoz, hogy végezzen magával, majd pedig azt, amikor már térden csúsztam előtte, hogy feloldozásért rimánkodjak.

Nem, rajtunk kívül senki nem értené, hogy miért vagyunk mégis…

Kiegyenesedve – amennyire a fülem miatti, bizonytalan egyensúlyérzékem engedi - nézem az ezüst szálat, ami pálcámról lóg. Olyan egyszerű, olyan semmitmondó, nekem viszont mégis magát a világot jelenti a jókkal és a rosszakkal együtt. Néhány éve azt mondtam neki, hogy minden verseny. Nem hittem el, hogy van olyan dolog, amit nem lehet a győzelemért megadni, mert a győzelem a minden, nem számít, mi az ára.

Itt azonban meg kell húznom a határt.

Az emlékeket visszaveszem, nem vagyok hajlandó arra, hogy ezt odaadjam a Serlegért. Bármit, csak ezt nem. Vállalom helyette a szégyent – vállalom, hogy a Serleg maga a Próbán át lássa, milyen alkukba kerültem.

Ha Lucinda nézi, márpedig nézi, most bizonyára csalódást fogok okozni neki. Pillanatnyi érzelmeim döntenek helyettem, amikor inkább megadok a Serlegnek minden mást, mert ha választanom kell, hogy Lucindát vagy Malachit dobom be a mélybe, hiába tisztelem, Lucinda lesz az, aki süllyedni fog. A következő emlékcsokor az általam ismert igazság – a Serleg lehet tanúja azon emlékeimnek, miként zsaroltak meg, kínoztak meg, majd hajszoltak bele a megszeghetetlen eskübe. Csődöt mondtam, amikor elfogadtam az alkut, és hagytam, hogy az legyek, akinek láttatni akarnak. Hálás vagyok azoknak a dolgoknak, amiket általuk tanultam, Lucinda tanításai nélkül már a második szinten feladtam volna. De inkább ezt adom, mint azt, aki tényleg a legfontosabb személy az életemben. Tisztában vagyok vele, hogy elfelejthetem az eskümet, és ez kockázat, de még az is jobb, mint elveszíteni őt.

Még egyszer, utoljára a halántékomhoz emelem a pálcám. Az utolsó dolog, amit képes vagyok adni magamból, Morristól érkezett. Ez az az átok, amire igazán felkészítettek, ha használnom kell. Végül azonban nem Siennát kellett legyőznöm itt, nem is Lolitát, hanem önmagamat. Bárhogyan is végződjék a Tusa, nem a tetteim határoztak meg, hanem azok a dolgok, amiket nem tettem meg. A főbenjáró átkot negyedik, utolsó áldozatomként teszem fel a mérlegre.

Találatok:
- Vale átváltoztatása (védőszemüveg valami élessé)
- Sienna bombardája (súlyos fülsérülés)

Akciók:
- Protego a saját tükörképének átkára
- Fülsérülés ellátása
- Emlékek megadása

Áldozatok:
- északi fény nézése otthonról
- hajdani, megszállott önkísérletei
- a noctuával kapcsolatos dolgai (zsarolások, a kínzása, a megszeghetetlen eskü, a Lucindával való "képzések")
- főbenjáró átok ismerete (imperio)

[- Most mi a faszt csinálsz? Te a halálfalókkal barátkozol... akkor mi a kurva életért csinálod ezt?]

Harmadik próba

2006.05.27.

  Érzem, hogy egy pillanatra, csak enyhén kinyitom a szám. Mindkét karom megrezzen: a jobbomat fel akarom emelni, hogy valahogy eltüntessem, eltakarítsam, eltaszítsam magamtól, a balt pedig el akarom rántani, mielőtt hozzám érhetne. Egyiket sem teszem, de minden erőfeszítésemre szükségem van hozzá, hogy ne szakítsam ki magam az ujjai közül, mintha undorító ízeltlábúak százai másznának a bőrömön. Szinte örülök a fájdalomnak, mert elterel ettől az érzéstől. A fájdalmat ismerem.

 - Most mi a faszt csinálsz? Te a halálfalókkal barátkozol... akkor mi a kurva életért csinálod ezt?- megállom, hogy összezárjam az ujjaimat, annak ellenére, hogy kiráz a remegés. Még mindig azt érzem, hogy veszélyben vagyok, veszélyben vagyunk mind, de olyanná vált a veszély, mint Halloweenkor. Ismeretlenné. Embertelenné. Elárulta nekem, hogy Yaxley és Morris halálfalók, alig néhány hónappal ezelőtt, most mégis velük barátkozik. És mégis meggyógyít, pedig tudja, hogy mennyire gyűlölöm őket... ahogy belenézek a szemébe, elfog valami mély viszolygás; látnom kellene ott valamit, és szeretném is látni a gyűlöletét, a haragját, a kárörömét, ahogy felfedi, hogy megmérgezett, mert akkor legalább tudnám, hogy mire számítsak. Mert bármi is történik, egy dolog egészen biztos: Solace Barbon nem a barátom. Senki nem lehet az, aki a halálfalók oldalán áll. De nem látok ott semmit, amit felismerhetek.

 Nem nézek a sérült tenyeremre, amikor elenged. Nem foglalkozom a kisebb sérülésekkel sem, amelyek jobban égnek, mint korábban, sem az enyhe, hőemelkedésre emlékeztető érzéssel. Még mindig azt érzem, hogy lángol bennem a harag, és ez a tűz nem hagyja, hogy átverjen. Ez egy trükk... ez az egész valahogy egy trükk. Az egész egy hazugság; nem hiszem el, hogy nem szándékosan sebesített meg, ahogy azt sem, hogy most bármiféle kedvesség vagy jóság volt abban, ahogy meggyógyított. Hazudik, mióta ismerem.

 Ahogy az átok irányába nézek, és meglátom Lolitát, aki ezek szerint tényleg itt van még, elfog valami mély és megismételhetetlen megkönnyebbülés, mintha kötelet fedeztem volna fel egy kút mélyén. Most még szebbnek tűnik, mint általában. És itt van Vale is, akinek hallottam a hangját, aki talán tovább tudott volna menni... de nem tette... együtt, a végéig.

 Hátralépek, el Barbontól, ahogy meghallom a hangokat, amelyek egyértelműen a Tusa akadályaihoz tartoznak, nem a halálfaló csinálta... el is felejtem őt, amikor meglátom a négy alakot a tükrökben, felemelt pálcákkal. A terem változásából ítélve elkap a felismerés: vesztettünk. Talán mindannyian. Nem jutottunk ki...

 - PROTEGO MAXIMA!- eltávolodom kissé sántikálva Barbontól, és amikor kiszúrom a szemem sarkából, hogy Valenél nincs pálca, közé és a hasonmások közé helyezkedem. Minden becsapódó átok egy apró sikoly az elmémben, minden robbanás egy újabb karom, amely belém váj, azt mondva, hogy nem fog kitartani a varázslatom. De nem hagyom, hogy a félelmeim diktáljanak... nem érdekel... nem hagyom, hogy megkérdezzem magamtól, hogy mit gondolna rólam apám. Együtt... együtt a végéig.

 - MARADJUNK EGYÜTT! PRÓBÁLJUNK... ÁH...- a varázslat, ami eltalál, miközben beszélek, undorító és hideg. Nyirkos. Egy pillanatig azt hiszem, víz, majd ahogy lenézek a pajzsra záporozó átkok fényében, azt hiszem, hogy vér, aztán megérzem a szagot. Egy benzinkút szaga... ez valamilyen kőolaj? Vagy olaj. Beteríti a talárom... túl lassan jövök rá, hogy maga a kőolaj a talárom, amely lassan átalakul, olvad, beborít. Elfog a hányinger a szagtól, és amikor hozzáér a bőrömhöz, az egyik karcoláshoz, úgy csíp bele, mint egy darázs. Ahogy felkiáltok, a pajzsom megremeg, eltűnik, és hiába próbálom levenni a ruhát, csak olajjá váló textil marad a kezemben, fájdalmas csípés a tenyeremen.

 Mielőtt bármit tennék azon kívül, hogy néhány lépést hátratántorodok, meglátom a formálódó lángot, amely célba vesz. Tudom, hogy nem kell erősnek lennie, hogy megöljön. Érzem, hogy túl lassan reagálok... de egy világoskék talár eltakar, megvéd a lángoktól. Kaptam néhány másodpercet, amely még mindig fáj, de élek. Még élek... itt van velem... megvéd...

 A ruhámra fordítom a pálcámat.

 - EVAPORES!- ordítom a varázsigét, amelyet máskor oly könnyen végrehajtottam minden héten többször, tavaly óta nonverbálisan bájitaltan órákat követően. Az olajra koncentrálok, erősen, azt akarom, hogy apró nyoma se maradjon. Nem érdekel semmi, ahogy elfordulok, az sem érdekel, ha az összes ruhámat elveszítem cserébe, csak meg akarok szabadulni attól a zúgó érzésről, ahogy a szívem süvítő vérrel a fülemben üvölti, hogy bármelyik másodpercben éghetek. Ha nincs Lolita...

 Csak egy sikkantás hagyja el az ajkaimat, ahogy egy jéghideg érzés az oldalamnak csapódik, letép még egy darabot a pólómból, amit a talárom alatt viseltem. Egy pillanatra érzem az összes csontomat, a fagyot, azt hiszem, hogy a könnyeim is megfagynak, a fájdalom csak lassan ér el, de akkor úgy, mint egy szögekkel kivert gurkó. De összeszorítom a fogam... nem hagyom, hogy fölém kerüljön. Nem hagyom, hogy Lolita és Vale még több sérülést szedjenek össze miattam, mert gyenge voltam. Nem hagyom, hogy bármelyikük lemaradjon.

 Bűntudattal nézek Lolitára, akit láttam, hogy az én tükörképem vett célba, emellett elkap valami más... valami zúgó, valami összezavaró... hosszú másodpercekig nézem az arcát, amelyre máshogy vetül a fény is. Van valami több, valami nem ebből a világból való, valami mágikus mindenben, ami körül derengi.

 De nem érek rá gondolkodni rajta, hogy mit érzek. Futnunk kell... és mindhárman tudunk még futni. Együtt. Mind, együtt. Nem nézek hátra, már csak arra fókuszálok, hogy fussak, hogy felsegítsem őket, ha elesnek. Át kell jutnunk... át fogunk jutni... meg tudjuk csinálni, nem számít, hogy mit mond a testem vagy a démonaim.

 Átvágok az ajtón. Hiszek benne, hogy velem lesznek, és amikor látom, hogy velem vannak, az oldalamon égő fájdalom ellenére rájuk mosolygok, talán nevetnék is, ha nem kapkodnék levegő után. A könnyeimmel együtt is megölelem őket... lassan felérünk... ez lehet a vége... talán itt van a vége... és úgy érzem, hogy nélkülük nem jutottam volna tovább, elvesztem volna valahol, a növények, a bábok, a csillagok vagy a suttogó hangok között. De itt vagyunk... érzem, hogy lassan a végén...

 Végignézek Lolitán, aki most, sérülten, csapzottan is gyönyörű, mintha valamilyen meséből, mítoszból származna. Valen, akiről tegnap ilyenkor nem is sejtettem, hogy rá fogom bízni az életemet... egy pillanatra elszorul a torkom, ahogy a kezére nézek, amivel nem tudok semmit tenni. De nem számít, hogy mennyire sérülnek meg, mert ha kell, a hátamon viszem végig őket. Közelebb lépek az amerikai lányhoz.

 - Meggyógyítom az arcod, jó?- a vágásra koncentrálom a pálcámat. Törött csontokat soha nem próbálnék meg meggyógyítani a kezében, de a karcolásokkal, vágásokkal van tapasztalatom, ahogy a horzsolásokkal is. Tudom, hogy apróság, tudom, hogy a keze sokkal jobban fájhat, de azzal sajnos nem tudok semmit tenni. Ahogy a saját oldalammal sem: ahogy lenézek a bal oldalamra, ami kilátszik a póló foszlányai alól, látom, hogy a bőröm több helyen kék, zöld, haragos lila vagy fekete lett, a fájdalom pedig hullámokban, üvöltve tér vissza. Biztos, hogy jég találta el... még soha nem láttam olyan erős jégmágiát, ami ilyen rövid idő alatt ezt csinálta volna. Nem is tudok semmi mást tenni vele, mint kibírni a fájdalmat. Szerencsére a kviddics meccseken tanúsított ügyetlenségem rengeteg lehetőséget adott rá, hogy megszokjam a fájdalmat, ahogy Orin edzései is, amelyek néha az erőnlétem, a tűrőképességem határáig feszítettek. És most van valami fontosabb, amiért ki kell bírnom, valami fontosabb, mint én vagy a büszkeségem.

 Csak egy pillantást vesztegetek Barbonra, aki szintén a sebeit látja el. Hárman vagyunk, és ha bármivel próbálkozik, Lolita másodpercek alatt elintézné egyedül is, mégis, olyannak érzem a jelenlétét, mint egy furcsa alakú embernek az arcát, aki benéz az ablakon: az elmém érzékeli, hogy valami nincs rendben vele, nagyon nincs rendben vele, de túl sok zavaró jel van hozzá, hogy biztos legyek benne, hogy veszélyes. Pedig tudom, hogy az... és ahogy a sérült kezemre nézek, szinte várok rá, hogy feltűnjön valami, hogy kirobbanjon valami a bőröm alól, de a kötés alatt nem érzek más furcsát, csak a fájdalom halvány emlékeztetését. És ahogy Lolita emlékeztet rá, nincs időnk erre. A Próba megbüntetett, mert túl erősek voltak a sötét képek. Ha Orin lett volna a bajnok helyettem, ő biztosan nem... NEM! Nincs szükségem erre...

 A mérlegre, a feliratra nézek. A merengőre, miközben az oldalamhoz nyúlnék, de az utolsó pillanatban megállítom a kezem. Ha ez tényleg fagysérülés, az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy vakarni vagy piszkálni kezdjem. A pálcás kezemmel letörlöm az arcomról a könnyeket és az idegesítőbb vérfoltokat, és összeszorítom a fogam... ez semmi... ez csak egy jelzés a testemtől, hogy foglalkoznom kell egy hibával, egy problémával, mint egy számítógépnél... és fogok is. De előbb... előbb végig kell csinálnom ezt. Velük. Értük. A Roxfortért. Mindenkiért, aki hitt bennem. Mindenkiért, aki még mindig reméli, hogy egy napon a Varázsvilág összefoghat, mentes lehet a szörnyektől, amelyek sötét sarkokban megbújva akarnak feltámasztani halott ideológiákat. Megmarkolom a merengő szélét.

 Nem tudom, hogy mit kér... hogy mi lesz az ára... de tudom, hogy nem fogok kudarcot vallani.

 - Együtt maradunk. A végéig.- a másik két lányra mosolygok. Tudom, hogy nehéz lesz nekik, de itt leszek, ha segítséget szeretnének, itt vagyok, velük vagyok, együtt vagyunk. Bármennyire fáj majd.

 Ahogy elszorult torokkal az üres merengőre nézek, azonnal nyilvánvaló, hogy nem apró dolgokat akar. Nem fogja beérni kedves napok emlékével, például azzal, amikor láttam Revannal a kis mosómedvéket az állatkertben, vagy amikor zöld popcornnal mérgeztem meg Amyt és magamat. Nem érné be egy kellemes, együtt töltött délután emlékével Floriannel. Ezek olyanok, mint a vér, és mióta megtanultam a patrónus bűbájt, tudom, hogy egy emlék arról, amikor fogóként, még negyedévben először kaptam el a cikeszt a Hugrabug ellen, nem bír közel sem elég varázserővel. Mélyre kell szúrnom ezt a kést, és nem csak egy font húsra van szükségem. Veszek néhány mély levegőt. Végiggondolom, hogy mi az, ami elég fontosnak tűnik, fájna... de túlélném.

 Kissé félve érintem a pálcámat a halántékomhoz, mintha izzó késsel készülnék összeforrasztani egy sebet. Érzem a szorító érzést a mellkasomban, érzek egy újabb könnycseppet. De érzem, hogy élni tudok a gondolat, az emlékek, és főleg az érzések nélkül. A nevetés emléke nélkül, amikor nem félt többé a magasban. A végtelennek, halhatatlannak tűnő nyár levegője nélkül, amikor ketten nekivágtunk Londonnak. A közös kviddics edzések emléke nélkül. A gondolat nélkül, hogy van még valaki mellettem, még egy, akire igazán és őszintén, bármikor számíthatok. Anélkül az emlék nélkül a zuhanyzóban, amikor közelebb kerültünk egymáshoz, mint kellett volna. A felismerés, a bűntudat, a tehetetlenség nélkül, a fájdalom nélkül, a gondolat nélkül, hogy rossz ember vagyok, mert átadta nekem az összes döntést és felelősséget. A felelősség érzése nélkül, hogy vezetnem kell őt a sötétségben, el kell húznom a szörnyek közeléből, akik nem látnak benne mást, csak prédát. A remény nélkül, hogy valaha elmondja majd, hogy sajnálja, hogy látja, amit én láttam, hogy kezdjük újra, mert a barátságunk erősebb egy hibánál és egy szörny mézzel átitatott szavainál. Ez a jövő nem létezik, ahogy a múlt sem volt több illúziónál. Elszakadt az első terhelés hatására a kötelék közöttünk. Nem tudok többé hinni benne – feladom a hitet, hogy lehetett volna jobb, hogy valaha lett volna jobb, hogy tehettem volna bármit másként. A tálba segítek mindent, ami Anne-Rose volt számomra, és amivé vált. De a tál nem elégedett. Kevés. Túl kevés...

 Beszívom a levegőt, és behunyom a szemem. Úgy érzem, mintha meztelen lennék az egész világ előtt, a gondolat pedig rémisztő... de a mágia őszinteség és önismeret, fegyelem és akaraterő. Tudom, hogy el kell viselnem a fájdalmat, a szégyent, és újra a sebbe kell illesztenem a kanalat. Mélyebbre. Sokkal mélyebbre.

 Eszembe jut anyám, a szeretet, amivel elhozta a húgomat, amivel elkísért lent. A felismerés, amivel csak most nézek szembe: hogy igaza volt. Hogy sértett, buta gyerek voltam tavaly, amikor kényszeríteni akartam rá, hogy feladja a titkainkat, hogy apa és Jonathan tudjanak róla, hogy kik vagyunk. Azt hittem, hogy gyáva, hogy igazam van, hogy az igazság a legjobb járható út. Hogy ezek a döntések könnyűek. De semmi nem könnyű felnőttként. Semmi nem egyszerű és nem egyértelmű. Milyen könnyű volt akkor az utcára löknöm magam, amikor azt hittem, hogy fizetek megaláztatással és szenvedéssel a döntéseimért... De csak gyerekes büszkeség volt minden. A sértettségem, a haragom, a szenvedésem. A fejemhez érintem a pálcámat – erre amúgy sincs többé szükségem. Nem vagyok gyerek, a sértettség, harag és a gőg pedig gyerekeknek vannak. Az én dolgom, hogy szeressem, megértsem, vigyázzak rá, legyek türelmes. Elviseljem vele a következményeket, ha kell, én is viseljem apa és Jonathan haragját, és kiálljak anyáért, miközben megértem, hogy jogosan kérik számon a hazugságainkat. Mert egy család vagyunk. A merengő nagyobb súlynak vette, amit, felajánlottam, sokkal többnek, mint egy pár hónapos barátság maradványait, de a tálban az emlék közel sem tűnik olyan nehéznek, amennyire belülről éreztem.

 Vetek egy pillantást Barbonra, de amikor látom, hogy nem készül semmire ellenünk, átpillantok Lolitára és Valere. Tudom, hogy nekik sikerülni fog megtölteni ezt... sikerülni fog. Nekem is sikerülni fog... hiába érzem melegnek az arcom, hiába fázom. Nem nézem meg, hogy mit adtak. Azt akarom, hogy elmondják majd, maguktól.

 Becsukom a szemem, miközben újra a fejemhez érintem a varázspálcát, mintha egy hirtelen rántással akarnék letépni egy fájdalmas sebtapaszt. Ezúttal valami olyasmit adok fel, ami fontos, amitől nem akarok megválni: az érzést, amikor hallottam a nevem a Nagyteremben. Amikor rájöttem, amikor tudatosult bennem: én vagyok a Roxfort egyik bajnoka... hogy nem zuhanok többé egy éles kövekkel kirakott szakadékba a bukás felé, a családtalan bizonytalanságba, nem vagyok arra ítélve, hogy egy lelakott, dohos lakásban, a tévé előtt ülve, egyedül gondolkodjak rajta, hogy mennyire sokan szerettek, mennyire sokan hitték, hogy tökéletes vagyok, és mára mennyire keveset számít minden. Hogy van jövőm... hogy különleges vagyok, mégis érek valamit, nem fogok szánalmat látni egy napon mindenki arcán, akit szeretek. A boldogságot, hogy tartozom valahová... a boldogságot, amikor láttam, hogy vezetek az Első Próba után. Újra valaki lettem... úgy érzem, mintha zuhanásgátló varázslat lett volna ez rajtam, ami elkapott, mielőtt lezuhanhattam volna, a tudat, hogy mindig visszanyúlhatok ezért. Soha nem leszek többé felesleges vagy törött, egy kiégett és kihasználatlan lehetőség. Tudom, a Tűz Serlege látott bennem valamit, hogy jogom van itt lenni... és feladom most ezt a tudatot. Rémisztő, fájdalmas, fájdalmasabb mindennél, amit eddig elszenvedtem, szinte hallom a tükörképem nevetését... de nem vagyok egyedül. Nem fogok lezuhanni, ha pedig igen, lesz, aki megfog.

 Remegő kézzel ejtem a merengőbe az emléket, azonnal el is akarom kapni és vissza akarom kapni, de együtt élek a remegő ajkakkal és a hányingerrel. Nincs szükségem rá... több vagyok ennél... soha nem voltam felesleges, soha nem voltam törött. Szeretem Revant. Szeretem Amyt. Szeretem Skylart. Szeretem Lolitát. Szeretem Valet. Szeretem a családomat. Ők mind sokra tartanak, és soha nem hazudnának nekem. Ha szeretem őket, és ők látnak bennem valamit, megérdemlem, hogy magamat is szeressem... végigfuttatom az ujjaimat az arcomon, a nyakamon, mintha valaki máshoz tartoznának. Megérdemlem...

 Mélyen beszívom a levegőt. Talán nem is vagyok igazán meglepve, hogy ez sem volt elég. Ha ez a mérleg lát engem, ahogy a Tűz Serlege, tudja, hogy még rejtegetek előle valamit, és most, hogy közelebb kerültem a fedetlen belsőmhöz, rögtön tudom, hogy mit akarhat tőlem. Megérintem a szakadt pólón keresztül a mellkasomat, ott, ahol fájnak a kitépett emlékek. Ott, ahol tudom, hogy még jobban fájni fog...

 Megérintem a halántékomat, újra. A tűzbe vetett leveleket. Azokat az éjszakákat, amikor a csend, a sötét árnyékok alakot öltöttek. Az érzést, hogy figyelsz engem. Hogy ott vagy most, valahol fent, valahonnan lenézel rám. Az érzést, hogy tökéletes vagy, hogy büszkének kell lenned rám, hogy büszkévé kell tegyelek, hogy kudarcot vallok. Hogy mindig ott leszel velem, soha nem elégedetten, de nekem mégis harcolnom kell, folyamatosan tovább, folyamatosan, amíg tökéletes nem leszek, számodra nem tökéletesen megfelelő. Hogy az a lány legyek, aki tökéletes egyenruhában, kapitányi kitűzővel fogadta a legjobb tanítványodat az Óratorony udvarán. Határozott, céltudatos, hibátlan, bátor. Valaki, akit nem kell senkinek megismernie, aki ismert téged, elég ha hallja, hogy Scrimgeour a neve, mert olyan, mint te: erős, legyőzhetetlen, mint egy oroszlán.

 De te meghaltál, apa, Voldemort megölt, lassan kilenc évvel ezelőtt. Alig emlékszem már a közös Karácsonyokra, a meséidre, a hangodra, az ölelésedre, arra, ahogy a szavaid és az illatod összekeveredik a zöld tapétás konyháéval, ahol anya válaszol neked. Nem vagy már itt, és soha többé nem is leszel. Az alakod egy árnyék, a karjaid már nem tudnak megölelni többet, és az, amit alkottam belőled, soha nem mondaná azt, hogy büszke vagy rám. Hogy is mondhatná? Nem te vagy az. Nem tudom, hogy büszke lennél-e rám, hogy mit éreznél, ha látnál most, és nem is fogom soha tudni, mert nem létezel. Túl régóta viszlek magammal... talán azóta a nap óta, amikor rájöttem, hogy anya hazudik, hogy soha többé nem látom a zöld tapétás konyhában, ahogy olvasod a Reggeli Prófétát. Egy emlékvilágban létezel, torzan és alaktalanul, a vágy vagy rá, hogy létezz, hogy legyél velem. Soha nem leszel velem... soha többé...

 Csak akkor jövök rá, hogy már hosszú másodpercek óta nem vettem levegőt, amikor elengedem az ezüstöt foszlányt, nézem behullani a tálba. A vágyamat, hogy élj, és a bűntudatomat, hogy ha élnél, kevésnek gondolnál. Ki lennék e nélkül? Ki leszek most? Úrrá leszek a remegésemen, miközben a könnyfátylon keresztül a tálra nézek.

 Tudom, hogy nem térhetek vissza hozzád, újra és újra. Bármelyik úton indulok tovább, te nem jöhetsz velem többé.

Akciók:
Akció 1: Protego Maxima (verbális) - védekezés az átkok ellen
Akció 2: Evapores (verbális) - a ruhájából átalakuló kőolaj eltüntetése
Akció 3: Vulnera sanentur (nonverbális) - Vale arcán egy vágás begyógyítása

Elszenvedett varázslatok:
1. Kőolajjá változott talár és részlegesen kőolajjá változott póló (Vale)
2. Fagyasztóátok a bal oldalra (Lolita)

Merengő felajánlások:
1. Anne-Rose Tuffinnal kapcsolatos érzések, megbánások
2. Az édesanyjával folytatott veszekedés miatt érzett sértettség, harag, büszkeség
3. A Trimágus Tusa bajnoki címmel járó boldogság, megnyugvás, érzések, küldetéstudat
4. Az apja felé érzett gyász, teljesítési kényszer, a létezése illúziója