purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

TW: trágárságok by Miguel
Tulajdonképpen volt egy egészen jó tervem: első lépésként összeszedni minden létező bátorságomat és megkeresni Rokurot, hogy tudunk-e beszélni. Elnézést kérni a viselkedésemért, mert nem szoktam ilyen lenni, és nem is értettem, hogy miért voltam mégis, de megpróbáltam volna valahogy azért elmagyarázni. Aztán, második lépésként megkértem volna őt is, hogy tegyen így, hogy mondja el a saját oldalát, amit ezúttal mindenképpen végig fogok hallgatni. És végül… lehetőség szerint, ha ő is szeretné, akkor megjavítani valahogy a barátságunkat másfél hónap, pontosabban 49 nap után, mert… mert… hiányzik és fontos nekem. Nagyon. Túlságosan is. Még azok után is ami… történt. Nem tökéletes terv, de legalább… valami.
Ebben a tervben azonban nem szerepelt, hogy… közben rájövök, hogy szerelmes vagyok belé. Pontosabban Miguel jött rá, aztán rávezetett engem is, minden, Rokuro irányába érzett ellenérzése ellenére mégis segíteni szeretett volna nekem. Mindketten megdöbbentünk, bár egészen más okból. Számomra ez a felismerés utólag elég sok mindent megmagyaráz, például hogy miért voltam akkora idióta a bálon, és hát tulajdonképpen azóta is. Miguel mondjuk semennyire nem volt oda ezért az egészért, kezdve azzal, hogy “nem bántott még eleget az a növénybuzi?”, folytatva azzal, hogy “miért vagy annyira oda azért a kertész majomért?” és hozzátéve, hogy “a tag egy idióta paraszt”. Szóval ő nem örült, de én legalább végre értettem, hogy mi történik bennem, végre, végre voltak válaszaim, ha csak erre is és valahogy annyira… természetesnek és kellemesnek és jónak érződött. Vele ellentétben engem igazán boldoggá tett, hogy Rokuro az. Amíg nem jött egy pillanattal később a felismerés, hogy tulajdonképpen mennyire nem szabadna ezt éreznem, hiszen nem lehetek szerelmes valakibe, akinek menyasszonya van.
Egy ideje már, ettől a realizációtól függetlenül is, szerettem volna beszélni Rokuroval, de végül sosem volt elég bátorságom hozzá. Mi van, ha látni sem akar? Bár azok a rendkívül kedves kis ajándékok nem erre engedtek következtetni, amiket… először nem is értettem, hogy miért küldte őket, hiszen megmondtam neki, hogy hagyjon békén. El is telt körülbelül egy hét, amikor még szinte órákon is alig láttam, bár mindent meg is tettem, hogy ne kelljen. Gondoltam, biztosan nem is fogom később se. Nem számítottam rá, hogy ezek után bármit, főleg nem a kedvenc édességemet fogja küldeni valami üzenettel, hiszen… haragszom rá és neki is haragudnia kellene. Az elsőt ezért azonnal el is tettem a fiókomba. A másodikat, egy kicsit hosszabb ideig néztem, mielőtt az előző mellé raktam volna. Abba kellett volna hagynia a harmadik után, megunnia, elfelejtenie, továbblépnie és.. nem. Talán a  kilencediknél, vagy a tizediknél sírtam először, hogy mennyire rettenetesen hiányzik, és hogy nem csokoládét, teát és virágokat szeretnék, hanem csak őt, de képtelen voltam odamenni hozzá. De mindent megőriztem és mindent elraktam, újrajátszottam a fejemben az egész bált, az egész félévet, és nem tudtam kiigazodni Rokuron. És így beszélni sem mertem vele.
Mégis, mit mondanék neki? Hogyan magyarázzak meg valamit, amit én sem értettem? Illetve, már részben értettem, de… Mi van, ha már nem lehet ezt megjavítani? Mi van, ha valahogy csak még tovább rontok az egészen, a terv ellenére is, mi van ha túl későn megyek oda hozzá, ha már… nem érdekli, amit mondani szeretnék? Mi van, ha nem tudom a megfelelő dolgokat mondani? Mi van, ha ő sem tudja? Még ha nem is haragudtam rá, mert azt hiszem, már egy jó ideje nem, akkor is… megbántott. És nem értettem, hogy miért viselkedett úgy a bálon, mintha élvezné, hogy mennyire megvisel, amit a menyasszonyáról mondott. Mintha… nem jelentenék neki semmit, pedig ez elvileg… talán… nem lehettem biztos benne de reméltem, hogy nincs így, ami csak… még jobban összezavart.
És nem tudtam figyelmen kívül hagyni az a tényt sem, hogy még mindig menyasszonya van, akit el kell vennie, és hogy talán ez az egész kibékülés egy felesleges és rossz ötlet. Hogy egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha nem beszélnénk év végéig már, hiszen utána úgyis elmegy és elveszi azt a valakit, akit nem is akar és aki nem is érdekli. Még ha… esetleg… lehetséges is, hogy… Miguelnek igaza van és Rokuro valóban… viszonozza is az érzéseimet, amiben nem lehetek biztos, amire egyszerre vágyom és valahol félek is tőle… hiszen miért is akarna engem bárki, főleg ő, főleg ezek után… a többi probléma nem szűnik meg. Kezdve azzal, hogy mennyire önző és borzalmas ember vagyok, amiért egyáltalán bármilyen szinten felmerül bennem, hogy Rokuro és én… lehetnénk… talán… De szerettem volna, még csak meg sem riasztott ennek a gondolata, vele valahogy nem, ami furcsa volt, de ugyanakkor kellemes és megnyugtató, pedig sosem gondoltam volna, hogy én… bárkibe is szerelmes lehetnék. Bárcsak ennyire egyszerű lenne, és nem kellene bűntudatot éreznem azért, mert szerettem valakit, akit valaki másnak szántak, még ha Miguel szerint nem is tehettem róla. Sokat, túlságosan gondolkoztam rajta, hogy mi lenne a jó és helyes döntés, és még mindig nem voltam biztos benne. Rábeszéltem magam, hogy aztán újra és újra lebeszélhessem. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom elveszíteni, de… nem láttam, hogyan ne ez lenne a vége, mert nem hittem volna, hogy egyáltalán megteheti, hogy meg is tenné, hogy… ne vegye el azt a lányt.
Féltem, rengeteg mindentől, és ráadásul… sosem tűnt megfelelőnek az alkalom sem. Mikor hozzam fel ezt? Hogyan kezdjek bele? Pedig igazán hiányoztak a beszélgetéseink, vagy csak hallgatni a gondolatait, vagy ülni csendben és nem mondani semmit és közben mégis jobban érezni magam minden alkalommal. Még a kert is hiányzott, ami nélküle nem is volt ugyanolyan, pedig még azt is megpróbáltam. Nem tudtam túl sokáig távol maradni az üvegháztól, amit megpróbáltam azzal indokolni, hogy csak a növényeket készítem fel a tavaszra. Csak vetőmagot hozok, mert emlékszem, hogy mondta, mit akar ültetni. Csak kigazolom itt ezt a virágágyást, mert igazán kár lenne, ha megölné a virághagymákat még mielőtt kihajtanának. Csak lefoglalom magam valamivel, csak segítek magamnak megnyugodni, csak segítek neki, amíg a Gyengélkedőn van, miután pár nappal ezelőtt Orin Morgenstern… Rokuro mégis miért volt olyan meggondolatlan, hogy pont Orin Morgensternhez menjen oda? Miért? Muszáj volt elterelnem a gondolataimat az aggódásról, mielőtt én is valami ostobaságot csinálok, ezért mindent különösen szépre csináltam a kertben, mindenre külön figyelmet fordítottam, mert így legalább Rokuro nyugodtan tudott pihenni és felépülni. Én mondjuk csak azután tudtam fellélegezni teljesen, hogy kiengedték a Gyengélkedőről, hiába láttam a saját szememmel már előtte is, hogy nem halt meg. Nem tudom, mit szólt a kerthez, bár valószínűleg már rájöhetett, hogy én voltam, és korábban ugyanúgy én, mert ugyan, ki más lett volna, és Rokuro mégsem lépett semmit. De vajon miért nem?
Mindenesetre ezek után Varvarának nem kellett sokáig győzködnie, amikor elém állt, hogy menjek vele, mert Rokuro valami kivételesen, elmondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Ez nem lepett volna meg, bár azt némiképp furcsálltam, hogy mindezt pont Varvarával üzenné meg. Legjobb tudomásom szerint ennyire nem voltak jóban, de persze… bármi elképzelhető volt. Azt sejtettem, hogy Varvara kizárólag csak segíteni akart, ami természetesen rendkívül kedves volt tőle, bár abban már nem voltam biztos, hogy a segítségnek feltétlen magába kellene foglalnia azt is, hogy szó szerint összezár egy szobába Rokuroval, és ki sem tervez innen engedni minket, amíg… nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de talán azt szeretné, ha rámolnánk. Meg mintha mondott volna valamit valamilyen sípolásról is. Hátha Rokuronak elmagyarázta, hogy miről van szó, ha már nekem nem volt alkalmam megkérdezni, mert olyan gyorsan távozott, hogy csak döbbenten pislogni volt lehetőségem az ajtó előtt állva. Talán meg kellene ijesztenie, hogy be vagyok zárva valahova, de egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nálam van a pálcám és biztosan ismerek varázsigét, ami kijuttatna innen, ha nagyon akarnám, másrészt… egyből érzem, hogy megnyugszom, már csak attól is, hogy Rokuro itt van velem egy szobában. Nem lesz semmi baj. Már csak azt nem tudom, ő hogy érez ezzel az egésszel kapcsolatban. Vajon szeretne-e tényleg látni, vajon mennyire haragszik, vajon…
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt, mielőtt megfordulnék, hogy szó szerint szembenézzek ezzel az egésszel.
- Szia. Azt hiszem, Varvara az imént azt mondta hogy… rakjunk rendet, ha… jól értettem - némiképp furcsán nézek, mármint nem rá, hanem körbe az egész helyiségben, hiszen nem tűnik úgy, mintha itt bármi különösebb rendrakásra szorulna, esetleg kizárólag átvitt értelemben. Lassan közelebb megyek, és ránézek, másfél hónap és az összeveszésünk után végre rá tudok nézni, és minden kicsit jobb lesz, mintha tényleg ez lenne a helyes döntés, hogy most itt vagyok. És… furcsán érzem magam, de máshogy, jó értelemben, nem úgy, mint amikor rosszul vagyok és legszívesebben bárhol máshol lennék. Őt figyelem, és minden ugyanolyannak tűnik, és velem is minden ugyanolyan, de közben meg mégis minden más. És hirtelen nem tudom, mit csináljak, szóval csak felveszem a kesztyűket, az egyik párt felé nyújtom és remélem, hogy elfogadja.
- És említette, hogy… beszélni szeretnél velem? - kérdezem egy óvatos mosollyal. Felveszem az egyik kötényt is, mert addig is megnyugtatnak az ismerős dolgok, meg lefoglalják a kezeimet. Úgy tűnik, talán… mégiscsak ideges vagyok, mert nem tudom, hogyan viselkedjek vele most, hogy… haragszunk egymásra? Haragszunk egyáltalán? A kezemben lévő kesztyűt nézem és próbálok rájönni, meg összeszedni a gondolataim. Minden… minden rendben lesz.
- De mielőtt mondanál bármit, én… úgy vélem, tartozom egy bocsánatkéréssel - nézek fel rá, és megpróbálom elkapni a tekintetét, de most sokkal lágyabban nézek rá, mint ahogy tettem másfél hónapja. - Sajnálom, hogy… ahogy beszéltem veled a bálon. Nem kellett volna ennyire… közönséges szót használnom - emiatt még mindig szégyellem magam, és legszívesebben lesütném a tekintetem, de ha akkor azt a szemébe tudtam mondani, akkor ezt is a szemébe kell tudnom mondani. Biztosan kitalálta, hogy nagyjából mit mondhattam, akkor is, ha nem tud franciául. - És sajnálom azt is, hogy… hogy elviharzottam és nem… szóval anélkül, hogy végighallgattalak volna. De most végig foglak - szeretném is, bár talán ő is sejti, hogy nem lennék itt, ha nem így lenne. Keresem a szavakat, mert erről talán még nehezebb beszélnem, mint bármi másról, de volt rá 49 napom, 9 órám és… 32 percem, hogy átgondoljak dolgokat és rájöjjek, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom és, hogy nem lesz jobb, ha nem mondok semmit. Pláne mivel Miguelnek is az volt az egyik feltétele, hogy ne hagyjam magam. Tovább forgatom a kezemben a kesztyűket, mielőtt felvenném őket. Talán kezdjük a legelején.
- Rokuro, tudod, hogy miért… voltam annyira… mérges?

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Daphné d’Aboville kisasszony immár negyvenkilenc, szubjektíve végtelen hosszúságúnak percepcionált napon át részesített a silentium formájában manifesztálódó szankcióban, midőn Varvara Chernov – afféle kudagitsune-szerű intermediátorként – úgy határozott, hogy egy látszólag eseménytelen vasárnapon materializálódik előttem.

Chernov megjelenése számomra rendszerint egyfajta pszichés prodroma volt, ha efféle sokatmondó mimikával közeledett, abból nagy biztonsággal lehetett inferálni, hogy valamilyen -gyakorta kéretlen - intervenciót kíván végrehajtani. Empirikus tapasztalataim alapján ez az intervenció lehetett botanikai jellegű, vagy – rosszabb esetben – altruizmusnak álcázott, ám valójában kifejezetten intruzív „segítségnyújtás”. Ez utóbbi kategóriát különösen problematikusnak találtam, tekintve, hogy sem explicit, sem implicit módon nem indikáltam igényt efféle beavatkozásokra, míg azt nem találta mondani, hogy Daphné beszélni kíván velem. Ez a kijelentés több ponton is kognitív disszonanciát generált.

初めに: miért éppen most? Negyvenkilenc nap - közel két hónap - után mi indukálhat hirtelen kommunikációs késztetést? Chernov erre természetesen semmiféle koherens választ nem tudott szolgáltatni, csupán annyit ismételgetett, hogy „bizonyára fontos”. Ez nem magyarázat, hanem tautológia.
二度目も: amennyiben valóban ilyen jelentőségteljes a mondanivaló, miért nem a legkevésbé invazív és leginkább kontrollált kommunikációs csatornát választja, nevezetesen a levélírást? Számomra ez lett volna az adekvát modus operandi.Erre a kifogásra a katolicizmus fekete báránya azt állította, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy megírni, mire én azzal álltam elő, hogy még hadüzenetet is láttam pergamenen átadva, melyre ő annyit válaszolt, hogy ez így igaz, nagy modortalanságnak is találja. A terminust, amit használt, nem ismertem, de a kontextuális rekonstrukció révén sikerült dekódolnom.
回目, vagyis utoljára,miért éppen ő az intermediátor? Miért nem Élodie kisasszony, aki Daphné állandó társalkodója és, minden bizonnyal nagyobb fokú affektív bizalmat élvez? Chernov erre azt a magyarázatot adta, hogy Daphné attól tartott, alacsony belmagasságú lokációban tartózkodom, és óvni kívánta Élodie koponyáját a traumás behatásoktól, Chernov pedig köztudottan szűkös helyekre is befér. Ezutóbbit nem kívántam firtatni, mivel úgy gondoltam, hogy valami szapphói humor része lehet, amit én nem is kívánok megérteni, így jobb kifogás és ötlet híján vele tartottam.

Ami azonban az elmúlt negyvenkilenc napot illeti: be kell vallanom, egyfajta diffúz, nehezen lokalizálható pszichés diszkomfort jellemezte az állapotomat. Kezdetben nem tudtam adekvát diagnózist felállítani, később azonban realizáltam, hogy hiányoznak a Daphnéval folytatott interakciók – akár verbális, akár nonverbális formában. A közös kertészeti tevékenységek, a csendes kooperáció… mindezek egyfajta stabilizáló homeosztázist biztosítottak számomra.
A tavasz közeledtével számos agrár-botanikai projektet iniciálhattunk volna együtt – feltéve, hogy egy ismeretlen identitású, túlzottan lelkiismeretes kertész nem kezd el patologikus precizitással gondoskodni a nyilvános növényeimről.Többek között ezzel is próbáltam elterelni a saját figyelmemet a bálon történt sajnálatos esetről, bár akárhogy igyekeztem nem jutottam közelebb a titokzatos tájrendező kilétéhez, sem pedig a Daphnéval való kommunikációhoz. Úgy éreztem, hogy megrekedtem mindennel, ami némileg újtípusú kétségbeeséssel töltött el.
A probléma etiológiáját nem sikerült teljes bizonyossággal feltárnom. A menyasszony említése tűnt a legvalószínűbb triggernek, de ennek hatásmechanizmusát nem tudtam kielégítően modellezni. Daphné explicit módon deklarálta, hogy közöttünk baráti viszony áll fenn,ennek ellenére reakciói több ponton inkonzisztensek voltak egy ilyen relációval. De honnan is lenne referenciám? Egyetlen stabil interperszonális koalícióm Solace Barbon személyéhez kötődik.

Akárhányszor újrajátszottam a fejemben a történteket, miközben nyesegettem a növényeimet, arra jutottam, hogy a menyasszony ténye okozta a kettőnk közti rossz viszonyt, de ennek okait képtelen voltam megtalálni. Ha pedig valamit nem vagyok elég ügyes megjavítani, akkor talán jobb végleg összezúzni. Gondolkodtam azon, hogy ennél már csak akkor marhatom el jobban magam mellől, ha visszatérek Salamanca kisasszonyhoz és a benne talált vérrel és varosodó sebekkel teli megnyugváshoz, de úgy gondoltam, hogy ez, bár nekem talán segítene a feldolgozásban és az elfogadásban, Daphné felé viszont nem lenne több, mint felesleges kegyetlenség, amit sosem díjaztam. Mellesleg annak sem igazán örültem volna, ha Fuentes újfent nekem ugrik valami vélt vagy valós sérelem végett, ami a húgát érte, akihez, megjegyzem, egy ujjal sem nyúltam soha.  Talán ez így nem minden szavát illetően igaz, de soha nem értem hozzá illetlen vagy neki nem tetsző módon és bár a bálon talán szándékomban állt volna megcsókolni, nem tettem, mert…

Nos, azért, mert tönkretettem mindent, de ezt nyilván nem jegyezhetem meg Chernovnak, aki valószínűleg az alatt is éppen a bűntudatomat szívja a cigarettájával, amíg a kastély felé haladunk, hogy megtudhassam, miért hajlandó Daphé megtörni az indokolatlanul hosszú hallgatását. Eddig semmi sem segített, így maradtam a néma ajándékok küldésénél, házi készítésű teák, növények vagy illatos párlatok, amik segítik az elalvást, hozzájuk néhány szó, amit természetesen elváltoztatott kézírással vetettem papírra, nem mintha azt gondoltam volna, hogy ezzel az ostobasággal átverhetnék egy ilyen intelligens hölgyet. Az egyetlen pozitív indikátor az volt, hogy az ajándékok nem kerültek vissza hozzám.
Chernov remek mesterterve abban kulminált, hogy mindkettőnket valószínűleg ugyanazzal a némileg gyenge indokkal vezet be a Botanikus szobába, majd nemes egyszerűséggel ránk lakatolja az ajtót, amit bizonyára nem lehetetlen kinyitni, hiszen a pálcánkat nem tulajdonította el. Magam abszolút úgy gondolom, hogy ez méltóságon aluli velem, de leginkább Daphnéval szemben, így már nyúlnék is a pálcámért, hogy segítsek magunkon, de ebben meggátol a tény, hogy a lány megannyi nap után hozzám szól, még ha csak információt közöl is velem, mégpedig redundánsat, mert Chernovot én magam is remekül hallottam.
-Üdvözöllek-hajolok meg gyorsan, egyenes háttal- be kell vallanom, nem teljesen értem a helyzet teleológiáját.
Biztosítanom illene róla, hogy hamarosan kijuttatom innen és megoldom ezt az igazán furcsa helyzetet, amit Chernov kisasszony végtelen akadékoskodása idézett elő, de ekkor kesztyűt nyújt felém, mintha csak kertészkedni kívánna, én pedig gondolkodás nélkül veszem el tőle. Épp úgy, mint korábban.

Némán veszem magamhoz a kesztyűt, mert nem jönnek a szavak, fogalmam sincs, hogy mit illene most mondanom. Hogy sajnálom? Hogy bizonyára borzalmasan viselkedtem? Hogy csak mondja el, mit tettem, és igyekszem helyrehozni? Nem, ez mind végtelenül idegenül hangzana a számból, mintha nem is én lennék.
Kérdésére értetlenül ráncolom a szemöldököm, aztán megcsóválom a fejem. Tehát Varvara Chernov képes volt mindkettőnket ezzel a blőd, gyermekien egyszerű trükkel manipulálni.
-Milyen érdekfeszítő, nekem azt mondta, hogy te kívánsz velem szót váltani.Úgy tűnik, mindkettőnket meglehetősen primitív, ám hatékony manipulációnak vetett alá.
 Már látnék is neki megmetszendő vagy átültetendő növényt keresni a szememmel, de úgy tűnik, csupán locsolni és tápoldatozni szükségeltetik, mert a titokzatos kertész… Hogy pardon, bocsánatkérés? Erre a kérdésre felemelem a fejemet és zavart tekintetem találkozik az övével, amitől hirtelen kontrollálatlanul vörösödöm el.
-Nem, én nem fogadhatom el-hajtom meg hátam egy szükségtelenül hivatalos, rigid gesztussal-A reakciód adekvát volt a stimulusra. Inkább nekem kellene apologetikus pozícióba helyezkednem. Illetve, azt hiszem tápoldatba helyezhetnénk a bonsaiokat!-javaslom, hogy addig se legyen lehetőségem azon gondolkodni, hogy milyen elképesztően furcsa ez a helyzet, ám meglepő módon mégsem érint a jelenléte kényelmetlenül, arról pedig ne is beszéljünk, hogy most ugyan szándékában áll végighallgatni, de van nekem egyáltalán bármi a tarsolyomban, amit mondani tudnék saját magam védelmében?
-Azt hiszem… nem rendelkezem kielégítő magyarázattal. Ugyanakkor repetitív módon analizáltam a történteket. A legvalószínűbb kiváltó ok, a menyasszonyom.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt 49 napban, nevezetesen, hogy mit is jelent nekem Rokuro és hogy vajon tényleg barátok vagyunk-e. Barátok vagyunk-e, ha látszólag képes ennyire nem figyelni rám, barátok vagyunk-e, ha olyan dolgokat osztok meg vele, amit soha senki mással, barátok vagyunk-e, ha nem akarok vele beszélni, barátok vagyunk-e, ha tulajdonképpen semelyik másik barátommal nem érzem úgy magam, ahogy vele, amikor együtt vagyunk. Hogy mások is rám néznek, vagy rám mosolyognak, vagy örülnek, hogy látnak, de vele valahogy mégis más. Talán én is máshogy mosolygok rá, valahogy könnyebben, természetesebben, talán… szebben is.
De leginkább sehogyan sem kellene. Mindig, minden alkalommal ide futottak ki a gondolataim, már azelőtt is, hogy Miguel rávilágított volna az érzéseimre: hogy barátoknak sem kellene lennünk, kettesben pedig különösen nem. Hogy nem mentem volna el vele a bálra, hogy nem töltöttem volna vele egész félévben annyi időt, ha már az elejétől tudom, hogy menyasszonya van. Nem helyes és legfőképpen nem tisztességes dolog, egyikünkkel szemben sem. Én nem lehetek az, akinek hiányolnia kellene őt, nem nekem kellene gondolnom rá, és neki nem nekem kellene teát és virágokat küldenie, hanem annak a másik lánynak. Valaki másnak aki nem… én vagyok. Aki nem lehetek én.
Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy mi a szándéka az ajándékokkal, hogy mi okból küldi őket. Sajnálja? Hiányzom neki? Próbáltam meggyőzni magam, napokig, hetekig, hogy dühös vagyok rá. Hogy nem érdekel. Hogy semmi jelentőségük. Hogy tegye meg azt a szívességet mindkettőnknek, hogy felhagy ezzel, hiszen el van jegyezve. Összezavart, mert úgy éreztem, hogy ha nem jelentek neki semmit, akkor miért küldené ezeket mégis, és fájt, mert ha jelentek, akkor… miért viselkedett így? És én miért viselkedtem úgy? Talán helyre akarja hozni a… barátságunkat? Az volt ez még vajon? Helyre lehetett még hozni? Annyira szerettem volna, ha… ha lehetséges lenne. És közben rettenetesen éreztem magam, mert önző módon.. csak azt szerettem volna… ha… ha ő csak… de mégsem mertem odamenni hozzá.
Milyen ember vagyok így egyáltalán? Ha valóban rendes és tisztességes lány lennék, megírtam volna neki az első ajándék után, hogy hagyja abba, vagy visszaküldtem volna, de nem tudtam megtenni. Képtelen lettem volna megmondani neki, ahhoz… még ha az elején egészen sokáig haragudtam is miattuk, hogy mégis, hogy gondolja… de tulajdonképpen valahol már akkor is… utána pedig különösen… túlságosan boldoggá tettek. Nem kellett volna örülnöm az ajándékoknak, ahogyan éreznem sem kellett volna semmilyen különös, kellemes melegséget a mellkasomban minden alkalommal, amikor megkaptam őket, vagy rájuk néztem, vagy csak gondoltam, és… és mégis. Minden egyes kis dolog, még a jegyzetek is, amikről akkor is tudtam volna, hogy tőle van, ha még ennél is jobban elváltoztatja a kézírását. Senki más nem fogalmaz így, senki mást nem is akartam volna, hogy így fogalmazzon, vagy hogy bármit is küldjön nekem. Azokat visszafordítottam volna a bagollyal egy udvarias visszautasítással együtt, és talán azt is megírtam volna, hogy kizárólag olyan levelet szeretek kapni, ami mentes a helyesírási hibáktól, cserébe viszont tele van latin, vagy esetenként néha görög eredetű idegen szavakkal.
Igazság szerint azt hiszem, magamtól is jöttem volna, ha Varvara nem hoz ide, majd zárja ránk az ajtót, és lehetséges, hogy nem kellene itt lennem, hogy a morálisan és erkölcsileg és helyes dolog minden bizonnyal az lenne, ha nem kerestem volna meg Rokurot. Ha nem szeretnék vele… tulajdonképpen már a jelenléte is egészen boldoggá tesz. Talán el fogok rontani mindent, és mi van, ha csak feleslegesen nehezítem mindkettőnk helyzetét, mi van akkor, ha…  És mégis… sehol máshol nem lennék szívesebben. Talán csak… egy kicsit még közelebb hozzá.
- Szerintem Varvarát a... segítő szándék vezérelte - válaszolom, és egy egészen kicsit elpirulok, amikor elveszi a kesztyűt, pedig semmi mást nem tesz, mint amit korábban is tett, számtalanszor már, de ez most… különbözik azoktól az alkalmaktól. Vajon mikor kezdődött, mikor lett ennyire különleges számomra egyetlen gesztus? - És bár a módszerei esetlegesen… megkérdőjelezhetőek, abban igaza van, hogy valóban… szerettem volna beszélni veled. Nem volt szüksége különösebb manipulációra - vallom be, mintegy megnyugtatásul, és tovább vörösödik az arcom, ahogy egymásra nézünk. Valahogy… furcsamód kevésbé feszengek, hogy ezek szerint nem csak én vagyok zavarban. Már csak az a kérdés, hogy vajon ő… pontosan mitől? És vajon jó vagy… rossz értelemben? És hogyan tudnék segíteni rajta, hogy ne érezze magát ennyire… valahol talán… kényelmetlenül? Nem tudnám elviselni, ha annyira elrontottam volna a dolgokat kettőnk között, hogy…
Talán az ültetés segíteni fog. Az már legelőször is segített.
- Bizonyosan… azt hiszem, adekvát volt de nem… nem így. Ez… akkor sem kellett volna így beszélnem veled. Nem is jellemző ez rám, mint azt… tudod. Én csak… - nézek rá, mert ha valami miatt azóta is haragszom magamra, az a nem megfelelő szóhasználat, még ha úgy tűnik hogy ő nem is neheztel érte. De legalább már talán értem, hogy mi okozta a viselkedésem. Remélhetőleg hamarosan ő is fogja. - A bonsaiok, igen. Remek gondolat - zökkenek ki egy pillanatra, és elmosolyodom, ahogy megemlíti őket. Azokra már sajnos pont nem maradt időm, bár a tápoldatot megcsináltam hozzájuk, amíg ő a Gyengélkedőn volt. Valamit… muszáj voltam csinálni ahelyett, hogy… sírva a nyakába borulok, hogy a szívbajt hozta rám, és…és én… Nem. Nem, inkább lefoglaltam magam azzal, hogy tápoldatokat csináltam, mert amennyire ismerem, ennek… jobban örült volna. Vajon örülni fog? Talán szólnom kellene neki erről, miközben elindulok a bonsaiok asztala felé, de úgyis hamarosan észre fogja venni. Helyette inkább csak felhozom ezt a… már előre érzem, hogy rettentően nehéz lesz beszélnem erről, de… volt időm gondolkodni és… elkerülhetetlen. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet. Reméltem, hogy esetleg rájött magától, de… igen, egyszerűbb lesz, ha elmagyarázom, hiszen akkor nem kell találgatnia. Egyébként sem várhatom el senkitől, hogy anélkül tudja, mivel is volt problémám, hogy kifejteném, különösen mivel… meglehetősen… máshogy viselkedtem, amit sokáig én magam sem értettem.
- Nem. Mármint igen, az is, de… nem úgy, ahogy gondolod - kezdek bele, és átnyújtom neki az egyik tápoldatos fiolát. Még azt is ráírtam korábban, melyik bonsaihoz kell. Biztosan észrevette már, hogy… jártam a kertben, nem is egyszer, még ha én… nem is beszéltem vele. - Nem azért voltam mérges mert… mert menyasszonyod van. Talán… tulajdonképpen nem is amiatt mert… mert nem mondtad el. Bár elmondhattad volna - elnézek róla, és zavartan piszkálni kezdem a ruhaujjamat, ha már a gyűrűmet most nincs lehetőségem. Érzem, hogy kiszárad a szám, pedig elgyakoroltam már annyiszor, hogy mit kellene mondanom és mégis… még ha tisztában vagyok is azzal, hogy nem tőle félek… nehéz és fáj és… veszek még egy mély levegőt.- De legfőképp… úgy éreztem, hogy… nem csak az a lány hagy téged teljes mértékben hidegen, akivel… szóval aki… aki a… feleséged lesz - egészen halkan beszélek, ahogy keresem a szavakat, de most nem akarom elrejteni a szomorúsággal vegyes keserűséget a hangomból, hogy mennyire nem tesz boldoggá a tudat, hogy van ez a lány, akit… akit el kell vennie. Valaki, akit nem is ismerek, akit egyszerre sajnálok, ugyanakkor…  nem, bármennyire is borzalmas emberré tesz is ez engem, én… továbbra sem akarom, hogy Rokuro hozzámenjen. De valóban… tényleg az lennék? Miguel szerint nem, de… - Hanem én is.. Olyan volt, mintha… mintha semennyire… mintha én sem érdekelnélek, sem az, hogy mit érzek, és… Ez másnál nem is zavart volna, de… de te… - nyelek egyet, érzem a szorítást a torkomban, és elnézek, a virágokra, mintha erőt tudnék meríteni belőlük. Hiányzik a rajzlap, a festékek legutóbbról, mert valahogy úgy sokkal egyszerűbb volt beszélnem az érzéseimről, így csak óvatosan az egyik oldatos üvegcsét forgatom a kezemben, mintha csak abban lennének a szavak, amiket ki kellene mondanom. - … úgy tűnt, mintha még… kifejezetten jól is szórakoztál volna azon, hogy… annyira rosszul éreztem magam az egésszel kapcsolatban. Mert valóban… rettenetesen éreztem magam - lesütöm a szemem, próbálok mélyeket lélegezni, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de most már… be kell fejeznem. - Mintha nem… nem jelentenék neked… egyáltalán… semmit - hosszan, szaggatottan fújom ki a levegőt, ahogy végül szomorúan visszanézek rá. Újból érzem az a kellemetlen érzést a mellkasomban, de mintha valamelyest… enyhülne most mégis. Talán amiatt, mert beszélek róla, vagy azért, mert... itt van. Sokkal jobb, hogy ha itt van. - De tudom ugyanakkor, hogy nem… hogy nem vagy rossz ember, és alapvetően nem szórakoztat másokat direkt bántani. De… de akkor miért? Valamit minden bizonnyal… félreértettem? Mit és mi volt ez… az egész? - nézek rá, nem vádaskodva, vagy számonkérően, szimplán csak… kérdőn, és várok. Bármeddig, de… de szükségem van válaszokra, azt hiszem, és… fogalmam sincs, mit fog reagálni most erre. Ezt az egészet azóta sem sikerült hova tennem magamban, ezért jutottam arra, hogy biztosan van, amit nem tudok, ami hiányzik, mert a bálon látott viselkedése egyszerűen annyira… nem illett a képbe.

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Miután hosszasan és minden érdemi eredményt nélkülözve igyekeztem dekódolni, hogy ugyan miféle pszichés mechanizmus válthatta ki a szelíd, jólnevelt és patologikusan udvarias Daphné d’Aboville kisasszonyból a bálon tapasztalt reakciókat, végül arra a konklúzióra jutottam, hogy az egyetlen további vizsgálható változó jómagam maradtam.
Pontosabban fogalmazva: milyen pszichológiai  folyamat, kognitív torzítás vagy esetleg maladaptív kötődési minta következtében tulajdonítok ekkora jelentőséget annak, hogy Daphné mit gondol rólam?
Az év végeztével  várhatóan hazatér Franciaországba, vagy esetleg a bátyjával tart, aki az elmúlt hónapok során valamilyen nehezen interpretálható okból kifolyólag meglehetősen markáns ellenszenvet kezdett tanúsítani irányomban. Akárhogy is alakuljon, a közöttünk fennálló kapcsolat folytatása a jövőben legfeljebb episztoláris formában lesz kivitelezhető. A levelezések azonban ritkán bizonyulnak permanensnek.Még Albert Einstein és Shinohara Seiei korreszpondenciája sem maradt aktív néhány évnél tovább, noha alighanem jóval több közös témájuk akadt a magnixok nukleáris fegyverein és az azok által előidézett civilizációs károkon túl is. Mégis meddig levelezhetnénk? Mégis miről? Daphné egy idő után bizonyára nem örvendene túlzottan a kertészettel és bájitalokkal kapcsolatos hosszas magyarázataimnak, sem pedig a meglehetősen gyenge haikuimnak. Érdeklődése alighanem elsikkadna és néhány év elmúltával talán el is feledkezne arról, hogy valakivel meglehetősen erélyesen és franciául beszélt a hideg és kietlen Skóciában egy bál alkalmával, még akkor is, ha az a valaki igyekezett megtanítani meditálni, vagy éppen a pszichoanalízissel kísérletezett, mikor meglehetősen deprimáltnak érezte magát. Valójában ez volna kapcsolatunk legtermészetesebb terminációja.
Nem valamiféle kataklizmikus konfliktus, csupán fokozatos dezintegráció.
Entrópia társas formában.

Ezutóbbi folyamatot már negyvenkilenc hosszú napom lett volna elindítani, mégsem próbálkoztam vele, meg sem fordult a fejemben, hogy ténylegesen megtegyem, csupán a lehetőséget latolgattam. Végül is ez már a második, sőt, horribile dictu, harmadik alkalom, mikor sikerült megbántanom ezt a lányt, aki nem érdemli ezt senkitől, főleg nem egy olyan frátertől, mint én. Kezdődött minden egy ártatlan ballépéssel, én pedig máris éles verbalitással támadtam Párizsra és az Eiffel-toronyra.
Bár továbbra sem tartom különösebben esztétikus építménynek - különösen bizonyos japán építészeti alkotásokkal összevetve -, ez mégsem legitimálta a véleményem efféle artikulációját. Ezután ott volt az elhibázott tervem, amibe Maríát is sikerült a szükségesnél sokkalta jobban bevonnom, most pedig ez a rémes história a menyasszonyommal, akit egyáltalán meg sem kellett volna említenem. De vajon mi történt volna, ha nem teszem? Redundáns energiapazarlás ezen gondolkodni, hiszen már sosem fogom megtudni.
Azt azonban realizáltam, hogy a Daphnéval való rendszeres interakció hiányában a mindennapjaim szokatlanul üresnek és ingerhiányosnak tűnnek. Ez első pillantásra meglehetősen irracionálisnak látszik, tekintve, hogy a megismerkedésünk előtt is közel ugyanannyi időt töltöttem egyedül, illetve Barbon társaságában.
Daphné az elmúlt hónapok során fokozatosan asszimilálódott a mindennapi struktúráimba. Konstanssá vált. Nagyjából ugyanabba a kategóriába került, mint a reggeli kendoedzéseim vagy a növényeim állapotának rutinszerű monitorozása. A hozzám hasonló emberek kifejezetten nagy jelentőséget tulajdonítanak a kiszámítható mintázatoknak. A változáshoz való adaptáció ezzel szemben rendszerint lényegesen nagyobb mentális kapacitást igényel. Daphné eltávolodása is ilyen nehézségnek bizonyult,de, ha eléggé akarom, bizonyára sikerül. Itt pedig emergált a következő kérdés: Miért nem szeretném megszokni, hogy nem töltünk időt egymással?
Ez volt az a kérdés, amire nem sikerült megfelelő válaszokat találnom, leszámítva azt, hogy Daphné kellemes társaság számomra, mivel nem csak érti, amit mondok, hanem hosszas és érdekes beszélgetéseket is képes fenntartani velem, vagy éppen az ellentetje -erre, megjegyzem, rendkívül kevés ember képes- csupán csöndben jelen lenni a környezetemben.  Nem egészen értem a jelenség etiológiáját, de még a csöndje is komfortosnak tetszett számomra.

Most viszont nem állhatunk itt némán, kesztyűvel a kezünkben, hála Varvara Chernovnak, aki valamilyen számomra megfejthetetlen okból kifolyólag képtelen rezisztálni mások életének és problémáinak gravitációs vonzását, és természetesen ezúttal sem volt kedve a maga dolgával foglalkozni, teszem azt, a miénk helyett.
-Nos egyrészt ezt örömmel hallom-veszem át a kesztyűt, ami legalább átmenetileg mentesít a szemkontaktus fenntartásának kötelezettsége alól- másrészt pedig, ha nem szó szerint ezt mondtad Chernovnak, akkor a módszerei nem megkérdőjelezhetőek, hanem egyenesen etikátlanok, de ennyit az évfolyamtársaimról…-mosolyodom el zavaromban, mert egy egészen röpke másodpercre megfordult a fejemben, hogy hozzáteszem, az Ilvermornyban a diákok rendszerint kétféleképpen oldják meg az interperszonális konfliktusaikat. Vagy agresszív verbalitással, vagy az orrcsont mechanikai sérülésének előidézésével, ahogyan arra kedves bátyja is szolgáltatott már precedenst. Ez azonban még számomra is nyilvánvaló, hogy ez a megjegyzés nem segítené elő a szituáció deeszkalációját, így végül nem artikulálom.

-Én sokkalta bárdolatlanabb módon nyilvánultam meg irányodba-teszem hozzá, bár engem nem kifejezetten az zavart meg, ahogyan beszélt velem, sokkal inkább az, amikor már egyáltalán nem szólt hozzám. A kommunikáció hiánya ugyanis lényegesen nehezebben interpretálható adat, mint maga a konfliktus. Stresszregulációs célokra szerencsére rendelkezésre állnak a bonsaiok, amikhez neki is állnék tápoldatot csinálni, amennyiben nem találnék belőle hamarosan épp megfelelő mennyiséget az említett növények lakhelye mellett.
-Ez elképesztő!-forrongok magamban halkan, ahogy konstatálom, hogy valaki ismét megfosztott a kétkezi munka terápiás lehetőségétől. Ennek következtében kezdetben fel sem tűnik, milyen jelentős mentális erőfeszítésébe kerül Daphnénak a beszélgetés megkezdése.
-Szinte hihetetlen, de távollé…-ekkor nézek fel, és hallom meg, hogy már nekikezdett valaminek, így megrázom a fejem, jelezve, hogy mindez semmiség, folytassa csak a mondatát, hiszen az bizonyára sokkal fontosabb, mint az én zúgolódásom titkos kertész misztikumát illetően, amit még később is lesz lehetőségem megemlíteni neki. Edényeket készítek elő. Átveszem a fiolát. Vizet bűvölök, majd elkezdem feloldani benne a hatóanyagot, mielőtt az egyik növényt a lehető legkíméletesebb módon kiemelném a földből, mielőtt azonban a gyökérzethez nyúlnék, ismét rápillantok. A ruhájával való foglalatoskodás meglehetősen egyértelmű stresszindikátornak tűnik, tipikus önnyugtató mechanizmus. Vajon miért ideges éppen ő, amikor, ha jól értelmeztem, ő volt az, aki kerülte a velem való értekezést, nem pedig fordítva, bár talán kissé szerencsétlenül vette ki magát, hogy úgy határoztam, jobb időt hagyni a probléma autonóm feldolgozására. Nem mintha a menyasszonyom létét -amennyiben ez zavarja- kifejezetten egyszerűen meg tudná oldani! Erre sajnálatos módon még én sem vagyok képes, bár a szándékomban áll.

Nekikezdek a kiásásnak, ám mikor ahhoz a részhez ér, ahol azt említi, hogy nekem nem számítanak a benne lezajló emocionális folyamatok, szemöldökömet felvonva fordítom felé a fejem. Minél inkább belebonyolódik, annál értetlenebbül nézek rá, méghozzá pislogás nélkül, a levegőben tartva szerencsétlen bonsait. A probléma az, hogy az általa felvázolt narratíva nem kompatibilis a rendelkezésemre álló adatokkal. Direkt bántani? Őszintén szólva, nem is értem mire gondol, a menyasszonyom létén kívül semmi olyat nem mondtam vagy tettem-a Salamanca kisasszonyos incidens óta-, amivel megbánthattam volna. Azt sem teljesen értem, hogy amennyiben valóban barátok vagyunk, miért szükséges ilyen mélységben analizálni azt, hogy van-e menyasszonyom, nincs-e menyasszonyom, illetve hogy az érdeklődésem milyen irányba és milyen intenzitással manifesztálódik bármelyikük iránt. Számomra ez a logikai lánc jelenleg meglehetősen homályos, így hagyok magamnak némi időt a feldolgozásra, és a tápoldatos vízbe helyezem az első bonsait.
-Tizenöt perc-jelentem ki az ázásra fenntartott időintervallumot, amikor azonban már nincs több halogató tevékenység, amibe menekülhetnék, ismét felé fordulok és megpróbálom koherens struktúrába rendezni a gondolataimat.
-Morális kvalitásaimról nem áll módomban különösebben pozitív értékelést adni, ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a károkozás sem explicit, sem implicit célként nem szerepelt a viselkedésemet meghatározó motivációs rendszerben. Bizonyára már számtalanszor észrevetted, hogy az érzelmek intuitív dekódolása nem tartozik a kiemelkedő kompetenciáim közé. Ugyanakkor rendkívül érdekes kutatási területnek találom őket.-higgadtan igyekszem megnyilvánulni, de így is hallható, hogy kissé hadarok-Amit a bálon láthattál rajtam, nem volt több egyszerű intellektuális izgalomnál. Úgy éreztem, lehetőségem nyílik valamiféle új aspektust felfedezni veled kapcsolatban. Amennyiben ez bármilyen más érzelmi állapot benyomását keltette, úgy őszintén sajnálom a félreérthető viselkedésem.
 Rápillantok a karórámra, ezzel a kis monológgal legalább ötven másodpercet sikeresen felhasználtam a tizenötperces időkeretből, csak azt nem tudom, hogy ezután mit kellene mondanom, kiváltképp arra, hogy mit, vagy mit nem jelent nekem, mert erről én sem tudok megfelelően nyilatkozni. Végül is nem jelenthetem ki, hogy a vele töltött idő igazán kellemes számomra, és hasonló lelkesedéssel fordulok felé, mint amilyennel a tulajdon katanámhoz nyúlok.

-Engedtessék meg, hogy kérdezzek valamit-nézek rá újra, ahogy átgondolom a hallottakat és ezúttal új részleteket is kiemelek, nem csak azokat, amelyekben kifejezetten rólam van szó- miért érezted magad rettenetesen? Hangos volt a zene? Túl intenzívek voltak a fények? Esetleg a ruhád anyaga bizonyult szenzorosan kellemetlennek?
Természetszerűleg az is elképzelhető, hogy velem érezte rettenetesen magát ezen a szükségtelen társas eseményen, amit fel sem tudnék róni neki, de addig a bizonyos beszélgetésig, leszámítva persze azt a momentumot, ami akut pánikreakciót váltott ki belőle, úgy láttam, talán egészen jól szórakozik a bálon, éppen emiatt nem számítottam ilyesfajta végkifejletre.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Sokat gondolkoztam az elmúlt 49 napban, aminek egy részét itt töltöttem, hogy eltereljem a gondolataimat, legalábbis ezt mondtam magamnak - de valójában csak a hiányát szerettem volna enyhíteni, miközben mégsem mertem találkozni vele. Szóval ide jöttem, de mindig pont akkor, amikor tudtam, hogy el fogom kerülni - ezért érkeztem azután, amikor ő pont elment, és ezért távoztam azelőtt, hogy megérkezett volna, csak, hogy biztosan ne futhassunk össze… majd csalódott voltam minden egyes alkalommal, amikor valóban nem érkezett meg.
Nem is értettem sokáig, miért csinálom, hogy miért kerülöm az elkerülhetetlent, hogy miért nem megyek oda hozzá, és zárom ezt le, hiszen előbb-utóbb le kell, de nem akartam szembenézni azzal, hogy bármi is az, ami köztünk… van… volt… annak vége. Arra, hogy lehet, gondolni sem mertem. És mégsem küldtem vissza egyetlen egy ajándékot sem. És mégis visszajöttem, egy idő után már minden nap.
Egyszerűen túlságosan hiányzott.
Sokat kérdeztem magamtól, hogy vajon miért, miért… ennyire? Hiszen ismertem azt, milyen hiányolni valakit, túlságosan jól, talán jobban, mint bármi mást, nem… nem kellett volna újdonságnak lennie és mégis, ez… más volt. Mondanám, hogy a virágültetés hiányzott, vagy órákon keresztül beszélgetni a kedvenc festőmről vagy a japán császárokról, miközben ő olyan szavakat használ, ami a legtöbb korunkbeli nem is ismer. Hogy a teázások hiányoztak, vagy az, hogy valakire rá merem bízni a gondolataimat anélkül, hogy félnem kellene a reakciójától. Hogy nem néz rám furcsán, és még a csend is komfortos vele, és tulajdonképpen mindez egyszerre és közben egyik sem mert egyszerűen csak…
Ő hiányzott.

Azt hiszem, a szívverésem kihagy két ütemet… vagy talán többet is, a szám pedig anélkül húzódik mosolyra, hogy ezért különösebben bármit is tennék, amikor Roku azt mondja, hogy örül. Örül…! Nem is tudok hirtelen mit kezdeni ezzel az érzéssel, egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy mit szerettem volna mondani.
- Természetesen mondtam neki, hogy beszélni szeretnék veled - erősítem meg egy bólintással. - Ettől pedig rendkívül boldog volt - egészítem még ki, bár talán még elégedettebb lett volna, ha ezt hamarabb teszem meg, de ezzel nincs egyedül. Csak… csak reménykedhetek benne, hogy Rokuro nem… neheztel rám túlságosan, sem emiatt, sem pedig… - Ami pedig az… évfolyamtársaidat illeti, tudom, hogy Miguel… hát… meglehetősen agresszívan… nyilvánult meg miattam az irányodba - lesütöm a szemem, mert ugyan értem, hogy Miguel miért volt dühös, ettől még nem értek egyet azzal, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás. Hogy ennek tényleg így kellett lennie. - Sajnálom, hogy… hogy ez történt. Ugye… jól vagy? - felnézek rá újra. Láthatóan igen, és egyébként is eltelt már több, mint másfél hónap, nem beszélve arról, amit Orin Morgenstern… de mégis, tőle szeretném inkább hallani, valahogy csak az tudna igazán megnyugtatni. Vagy talán csak a hangját szeretném hallani.
De leginkább az nyugtat meg, amikor elveszi a kesztyűt.
Ahogy ő nekiáll a tápoldat keverésének, én pedig annak, hogy végre magyarázatot adjak a viselkedésemért, egy pillanatra mégis megakadok, mert mintha mondani akarna valamit. De aztán nem teszi, én pedig folytatom, és olyannyira arra fókuszálok, hogy végig tudjam mondani, hogy nem is veszem észre, mennyire nem tud mit kezdeni azzal, amit mondok. Hogy mennyire… meglepi. Pedig biztosan szolgáltattam volna részletesebb magyarázatot, ha észreveszem, mindenesetre bármit is szeretett volna mondani, feltétlenül vissza tervezek térni rá. Egyelőre viszont csak várok és elmerülök a közöttünk kialakuló ismerős és megnyugtató csendben. Most is megnyugtat, jobban, mint gondoltam, hogy fog, és… csak most realizálom igazán, hogy mennyire is hiányzott ez. Hogy mennyire hiányzott Rokuro. Szeretnék segíteni neki, és valahogy még tovább… enyhíteni a helyzetet is, így megtisztítom a cserepet egy bűbájjal, majd elkezdem előkészíteni a következő adag öntözővizet a következő bonsainak, ha már az előbb meglehetősen sokat forgattam a kezemben az ehhez a növényhez tartozó tápoldatos üvegcsét. Minden mást már megcsináltam, a szerszámok rendben vannak, a cserepek is, kevertem földet a palántáknak… a következő bonsait még finoman meg is metszettem, ahogy Rokuro mutatta korábban. Elméletileg mindennek rendben kellene lennie.
- Tizenöt perc. Szükséged van még valamire? - érdeklődöm meg, de ezen kívül továbbra is türelmesen várok, hogy mondjon valamit, mert tudom, hogy nem azért nem teszi, mert nem is szeretne. Amikor végül belekezd, feltűnik a hadarása, még úgy is, hogy enyhe - talán azért, mert annyira nem jellemző rá, hogy ideges legyen, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam ilyennek. És ahogy hallgatom, valahogy… addig a pontig, hiába sejtettem, vágytam rá és reménykedtem benne, hogy igaz legyen… amíg ő is meg nem erősíti, hogy nem akart direkt megbántani, nem is realizáltam, hogy mennyire… feszült voltam emiatt az elmúlt 49 napban. Hogy most olyan, mintha végre fel tudnék lélegezni rendesen. De amit ezután mond, még ennél is jobban meglep.
- Ennyire.. ennyire érdekesnek találtál? Engem? - pislogok rá elpirulva és reménykedve és… és alig merem elhinni. Nem csak azt, hogy nem akart megbántani, mert azt sejtettem, sőt, szerintem valahol akkor is biztos voltam benne, amikor mindenáron próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről - mert úgy könnyebb, ha haragszom rá, ha hibáztatom, bár hibáztattam eleget magamat is, talán többet, mint őt. De abban is alig merek reménykedni, hogy valóban, hogy tényleg… fontos lehetek neki? És ez… ez azt jelenti, hogy igazam volt, hogy nem ismertem félre teljesen, és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a megkönnyebbüléssel, meg a zavarommal egyszerre, pedig ezt szerettem volna… és most mégsem tűnik valóságosnak. Pedig valahogy jelenleg még a bűntudatomnál is erősebb. - Volt még más is amit.. érdekesnek találtál velem kapcsolatban? - kérdezem, és bár talán nem ez a legfontosabb kérdés most, de mégis, az agyam mintha nem akarna továbblépni ezen a megdöbbentő, de igen kellemes tényen.
- Persze. Bármennyit kérdezhetsz. Bármiről - nézek rá vissza egy megnyugtató mosollyal. Bármit el tudnék mondani neki, jelentéktelen dolgokról, jelentős dolgokról, mindenről és semmiről és sosem tudna zavarni, hogy túl sokat tud rólam. Van egy olyan sejtésem, hogy amit korábban próbáltam elmagyarázni az minden bizonnyal… sok lehetett, pláne több, mint másfél hónapnyi hallgatás után, így érthető ha vannak… kérdései. Nekem is lennének, mégis kissé váratlanul ér, amikor ugyan a bált hozza fel, de nem abban a kontextusban, ahogy számítanék rá. Hát… hát nem tudja? Nem is sejti, hogy én…?
- Oh… - meglepetten pislogok párat, majd finoman megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék mindegyik kérdésre sorban. - Nem. Habár a zene valóban kissé hangos volt és nem is az én stílusom, jobban örültem volna valamilyen klasszikusabb darabnak. A fények véleményem szerint illettek a bál témájához, azokkal nem volt gond, leszámítva amikor… amikor nem voltak - lesütöm a szemem egy pillanatra, bár neki hála abból a pánikból az ölelése az, ami megmaradt, minden más egészen… elhalványult. - Ami pedig a ruhát illeti… azért készíti majdnem minden ruhámat Élodie édesanyja, mert való igaz, hogy zavarnak bizonyos dolgok de… de nem. Összességében nem ezek miatt éreztem magam rettenetesen…. illetőleg összességében nem is éreztem magam egyáltalán rettenetesen, mert hiszen ott voltál. Én… - hirtelen elakadok, pedig tudom, hogy mit szeretnék mondani, és mégis, hogyan is kellene megfogalmaznom azt, hogy… Érzem, hogy újfent meglehetősen elvörösödöm, és zavaromban ismét a ruhámat kezdem piszkálni. A fülem mögé igazítok egy hajtincset, majd inkább csak veszek egy mély levegőt, és... - Szóval… én… féltékeny voltam.

[-Ó, te bódogságos búcsúszentelő, gyömülcsérlelő ifiasszony meg a Jézus a kereszten,jászó’ba, meg ahun csak lehet…]

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Szokatlan és szorongató helyzet most itt lenni, éppen Daphnéval. Első megközelítésben ezt az affektív diszkomfortot minden bizonnyal kizárólag annak tulajdonítanám, hogy Chernov – feltehetőleg ismét azt a rendkívül invazív, tudományos szempontból továbbra is erősen megkérdőjelezhető és gyakorlati hasznosságát tekintve sem túlságosan imponáló képességét alkalmazva – képes volt mindkettőnket ebbe a helyiségbe zárni, méghozzá oly mértékű felületességgel, hogy még a pálcáink konfiskálásáról sem gondoskodott, jóllehet ez bármely minimális stratégiai előrelátással rendelkező személy számára magától értetődő óvintézkedésnek minősülne. Második megközelítésben azonban kénytelen vagyok figyelembe venni egy másik, jóval kevésbé komfortos tényezőt is, nevezetesen azt, hogy negyvenkilenc nap elteltével ismét lehetőségem nyílik beszédbe elegyedni valakivel, aki ez idő alatt demonstratív következetességgel kerülte még a legártatlanabb kontaktuskísérleteimet is, miközben e viselkedés etiológiai hátterét mind a mai napig nem sikerült kielégítő pontossággal rekonstruálnom.

A rendelkezésemre álló adatok alapján a differenciáldiagnosztikai lehetőségek meglehetősen szűk spektrumon mozognak. Flagráns módon a kiváltó ok saját interperszonális működésemben keresendő; alighanem oly mértékben túladagoltam a szociális szorongás kompenzálására alkalmazott szert, hogy annak farmakológiai hatása már nem pusztán a gátlásaim mérséklésére korlátozódott, hanem kóros mértékű emocionális exponálódást is indukált, aminek következtében olyan gondolatokat is verbalizáltam, amelyeknek normális körülmények között legfeljebb a tudatom legmélyebb rétegeiben lett volna szabad maradniuk. Más ésszerű magyarázat jelenleg nem áll rendelkezésemre.
Szörnyen éreztem magam, amikor Daphné ékes francia szavakkal elküldött a fenébe, ennek ellenére azonban kénytelen vagyok konstatálni- még ha nem is könnyen-hogy az incidens olyan mentális folyamatokat indított el bennem, amelyek létrejöttét sem szükségesnek, sem különösebben racionálisnak nem tartom. Sokkal mélyebben érintett, mint amekkora jelentőséget eredetileg tulajdonítani szerettem volna neki, ami önmagában is meglehetősen irritáló felismerés.
Ez utóbbi feltehetőleg nem módosult számottevően, hiszen a María Salamanca kisasszonnyal kapcsolatos incidens végül oda vezetett, hogy expliciten verbalizálnunk kellett: barátok vagyunk, jelentse ez a fogalom kettőnk értelmezési keretében bármit is. Ebből kiindulva egyre valószínűbbnek tartom, hogy Élodie kisasszony bevonása a báli meghívásba nem spontán döntés volt, hanem tudatos preventív intézkedés, amelynek elsődleges célja a félreérthető társas szituációk eliminálása lehetett. Az invitáció eredendően minden bizonnyal kizárólag Daphnénak szólt, Élodie jelenléte pedig afféle szociális pufferként szolgálhatott, hogy sem neki, sem a környezetünknek ne kelljen bennünket kettesben szemlélnie egy olyan eseményen, amelyet az emberek hajlamosak romantikus konnotációkkal felruházni. Nem mintha Élodie társasága bármiféle ellenérzést váltott volna ki belőlem, ugyanakkor retrospektív szemléletben feltűnik, hogy gyakorlatilag kizárólag mi jelentünk meg efféle sajátos konfigurációban, ami aligha tekinthető puszta véletlennek. Daphné nyilvánvalóan nem kívánta, hogy bárki romantikus kapcsolatot implikáljon kettőnk között, amit teljes mértékben képes vagyok megérteni, hiszen semmiféle objektív bizonyíték nem utal arra, hogy akár csekély mértékű vonzalmat is táplálna irántam, ellenben nem is olyan régen az egész iskola olyan pletykáktól visszhangzott, amelyek még az én morális toleranciaküszöbömet is meghaladó mértékben kompromittálták a reputációmat. Egy hozzá hasonló, kifinomult modorú, következetesen erényes és visszafogott hölgy számára teljességgel inadekvát volna bármiféle asszociáció egy olyan személlyel, akit efféle híresztelések öveznek.
Hogy mocsok vagyok, Daphné pedig fehér liliom, ami nem hajolhat le a mocsokba. Még akkor sem, ha a mocsok történetesen vágyik a maga nehezen definiálható módján a szép és tiszta virágra, legyen ez bármilyen  visszataszítóan karnális vagy éppen érthetetlenül mentális jellegű.

Meglepő módon elmosolyodik azon, amit mondok, holott magam is tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy örömöm kifejezése, miszerint ismét audenciát biztosít számomra, aligha több egy udvariassági formulánál, amelyet normatív társas érintkezés során illendő alkalmazni, arckifejezése azonban ennek ellenére arról tanúskodik, hogy a korábban irányomban manifesztálódó neheztelése talán regressziót mutat, s ennek felismerése meglepően intenzív megkönnyebbülést indukál bennem, olyannyira, hogy azt adekvát verbális formába önteni is nehézséget okoz, ami esetemben kifejezetten ritka jelenségnek minősül.
-Engedtessék meg nekem, hogy ne Chernov lelkijólétét kelljen priorizálnom- jegyzem meg, ahogy rezignáltan, de kedélyeskedve sóhajtok egyet. Meg kell hagyni, hogy bár Varvara Chernov módszerei gyermetegek és kezdetlegesek, valahogyan mégis képes megfelelően működtetni őket, minden bizonnyal a képességét használva, amit továbbra is kellemetlenül redundánsnak tartok, épp annyira, mint Fuentes haragját, amit az orrnyergemen kívánt levezetni, én pedig védekezni sem védekezhettem, mivel el kellett ismernem, hogy jogosan védi a húgát tőlem, annak ellenére, hogy verbális megnyilvánulásaim alkalmával ennek még a vádját is élénken tagadtam, már csak azért is, mert sosem kompromittálnám Daphnét, ami megint csak egy új gondolat esetemben, mivel soha sem érdekelt különösebben az, hogy kire milyen hatással lesznek különböző tetteim.

-Ugyan kérlek, minden bizonnyal megérdemeltem, a bálon történtek horribilisen rossz fényt vetettek rám, cseppet sem haragszom emiatt a kedves bátyádra.
Amit mondok, az valóban igaz, ám nyilvánvalóan nem teszem hozzá, hogy szükségtelenül barbárnak találtam Fuentes reakcióját, aki láthatóan nem volt kíváncsi a teljes képre, mielőtt egy miniatúrából kiindulva messzemenő következtetéseket vonna le.  Esetemben a nehézséget az okozta, hogy tudatában voltam annak, hogy kizárólag védekeznem szabad, nem kívántam ugyanis a harcművészeti tudásomat épp rajta prezentálni, úgy éreztem, hogy a mártírszerep kifizetődőbb lesz számomra hosszútávon, hiszen akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Morgenstern kisasszony is a véremre szomjazik.
-Természetszerűleg teljesen egészséges vagyok, minden anatómiai struktúrám visszaállt eredeti állapotába-biztosítom a lányt nyugodt hangon, miközben nehezen értelmezhető, de kétségtelenül pozitív affektív reakciót vált ki belőlem annak puszta lehetősége, hogy talán valóban aggódott értem, még akkor is, ha ezen aggodalom nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az elmúlt hetek során beszédbe elegyedjen velem.

Ezután szándékosan nyerek magamnak némi időt, hogy végiggondoljam, mi volna ebben a helyzetben a legmegfelelőbb magatartás. Semmiképpen sem szeretném Daphnét ismét félreérthető vagy kellemetlen szituációba sodorni, ezért figyelmemet a bonsaiok áztatásának tudományára próbálom összpontosítani. Csalódottan kell azonban megállapítanom, hogy valaki – bárcsak tudnám, ki az elkövető – már csaknem minden munkafolyamatot elvégzett helyettem. A tápoldatok elő vannak készítve, mindössze feloldásra várnak, több növény pedig olyan szakszerű metszésen esett át, hogy kénytelen vagyok kelletlen szakmai elismeréssel adózni az ismeretlen elkövetőnek.
Felháborító tett! És már hosszú hetek óta igyekszem kifigyelni, hogy ki lehet ez a biztos kezű, ám szekretív kertész, de nem sikerült kiderítenem róla semmit.  Oh, bárcsak lenne szakbarbár, legalább a romjait eltakaríthattam volna, de így szinte semmi dolgom sem maradt némi céltalan talajhidratáción kívül, ez pedig borzalmasan deprimált.
Mindennek nem túlzott örömére kissé dologtalanul figyelem, ahogy a bonsai gyökere elmerül a vízben, Daphné kérdésére pedig csak veszek egy nagy levegőt. Legalább némi elvégzendő kertimunka maradt volna! Így kénytelen leszek néhány növényt csak úgy kedvtelésből megcserélni egymással, hogy addig is lefoglaljam valamivel a kezeimet.
-Tulajdonképpen elképzelhető, hogy jól esne most áthelyeznem valamelyik példányt, mivel az utóbbi időben egyszerűen nincs itt mit csinálnom. Mintha valaki határozottan a bolondját járatná velem-ingatom a fejem lassú mozdulatokkal, miközben körbehordozom a tekintetem a növényeken, hogy kiválasszam esetleges áldozatom, a bájos hölgytársaságom újabb kérdése azonban megakaszt.

Értetlenül tekintek egészséges pírral színezett arcára, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, miféle választ vár tőlem. Egy pillanatra az az érzésem támad, hogy mentális folyamataim ezúttal indokolatlan késedelemmel követik az eseményeket, vagy egyszerűen elsiklottam valamely lényeges részlet fölött. Egyáltalán miért kérdőjelezi meg, hogy érdekesnek tartom-e? Gyakorlatilag egy tudományos anomáli egészen onnantól kezdve, amilyen körülmények között megismertem, egészen odáig, ahogy a Maríával való röpke viszonyomra, vagy éppen a menyasszonyom puszta létére reagált. Szinte egyetlen részlet sincs benne, ami egyszerűen feldolgozható lenne, minden rezdülése éterien bonyolult és újszerű számomra, ez pedig nyilvánvalóan érdekessé teszi a szememben.
-Az intelligenciádat, már-már irracionális mértékű altruizmusodat, a herbológiai ismereteidet és kivételes érzékedet a növényekhez, nemkülönben azt az ízlésvilágot is, amely következetesen tükröződik mind a döntéseidben, mind pedig abban, ahogyan a környezetedhez viszonyulsz. Nem emlékszem, hogy korábban találkoztam volna bárkivel, akinek a viselkedését ilyen csekély prediktív pontossággal tudtam volna előre modellezni. Ez önmagában is rendkívül figyelemreméltó.

Nem igazán értem, hogy ez a kérdés miért éppen ebben a pillanatban merült fel benne, jóllehet azt sem gondolom, hogy nekem kellene feltétlenül feltárnom minden mögöttes motivációját. Véleményem szerint jelen helyzetben elegendő, ha a lehető legnagyobb precizitással válaszolok a felmerülő kérdéseire, függetlenül attól, hogy azok számomra mennyire szokatlannak, esetleg logikailag előzmény nélkülinek tűnnek.
A bállal kapcsolatos észrevételeire élénken bólogatok, a zenét illetően annyiban tér el a véleményem, hogy nem egyszerűen hangos volt, hanem időnként már kifejezetten akusztikai agressziónak minősült; a különböző frekvenciák kontrollálatlan halmozódása olyan mértékű auditív túlterhelést eredményezett, amelyet leginkább zsivajként lehetne definiálni., ám ezek szerint nem ez volt az elsődleges probléma, sem pedig a villódzó fények, esetleg a ruhája, ami akár szoros is lehetett, ám ezen teóriámat nem osztom meg vele, mivel nem szeretném, ha úgy értelmezné a megjegyzésem, miszerint az alakjára kívánok megjegyzést tenni.
-Hmm-bólintok, mintha érteném, hova is visz minket ez a beszélgetés, míg ki nem ejti a száján a „féltékenység” kifejezést.
Ezen a ponton mentális modelljeim gyakorlatilag azonnal összeomlanak, én pedig önkéntelenül is összevonom a szemöldökömet, miközben igyekszem ezt a fogalmat valamely korábbi kijelentéséhez, vagy eseményhez illeszteni, sikertelenül.
-Féltékeny?-ismétlem meg lassan, inkább önmagamnak, mint neki, hátha a szó ismételt verbalizációja közelebb visz a jelentéséhez- Azt hiszem, hogy ezt nem igazán látom át, kivéve persze, ha azokra voltál féltékeny, akiknek nem kellett ezen az illusztris bálon tölteniük az idejüket.

A megjegyzést ezúttal is humorosnak szánom, ami esetemben rendszerint enyhe szarkazmusban manifesztálódik, ám mielőtt Daphné reakcióját érdemben elemezhetném, a helyiség csendjét váratlanul egy olyan nyelvi konstrukció töri meg, amelyet jóhiszeműen is legfeljebb néprajzi kuriózumként tudnék értékelni.
-Ó, te bódogságos búcsúszentelő, gyömülcsérlelő ifiasszony meg a Jézus a kereszten,jászó’ba, meg ahun csak lehet…
Ösztönösen az ajtó irányába fordítom a fejem, arcomon őszinte rosszallással. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy e rendkívül sajátos frazeológiai alkotás kizárólag ugyanattól az orosz kalamitástól származhat, akinek változatos életvezetési tanácsai már korábban is több alkalommal próbára tették a türelmemet.
-Chernov, rémesen modortalan vagy, exkuzáld magad!-emelem fel kissé a hangomat, majd némi feszélyezettséggel ismét Daphné felé fordulok. Csak ekkor veszem észre, hogy ujjaim már jó ideje ösztönösen gyűrögetik a tőle kapott kesztyűt, amit minden bizonnyal saját feszültségem egy kevéssé tudatos motoros levezetésének kell tekintenem.
- Mint már említettem, a kedves évfolyamtársaim rémesen műveletlenek időnként-védekezem, holott talán bizonyos esetekben magam sem vagyok jobb náluk.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Azt hittem, egyszerű lesz - megmagyarázni, hogy miért nem akartam beszélni Rokuroval, hogy miért kerültem őt és mindenféle opciót, hogy beszélni tudjunk, vagy bármilyen kontaktba kerüljünk, az… az ajándékok kivételével. Hogy miért nem tudtam egyszerűen odamenni hozzá, és megmondani neki, hogy… és épp ez az, hogy mit? Hogy hagyjon békén? De nem, valójában nem akartam, hogy örökre, végleg békén hagyjon, még ha ez is lett volna talán a helyes opció. Hogy ne hagyjon békén? De az pedig.. az pedig, nem…
Össze voltam zavarodva. Muszáj volt, időre volt szükségem, hogy át tudjak gondolni dolgokat. De aztán a napokból egy hét lett, az egy hétből több hét, és egyre kevésbé tudtam, mit mondjak, pláne… ennyi idő elteltével. Semmilyen logikus magyarázat nem volt a viselkedésemre, se a bálon, se.. se utána.
De aztán lett, mégpedig, hogy egy idióta vagyok.
De Rokuro megérdemli, hogy tudja az igazat, szeretném, ha tudná, hogy én… még ha annak az esélye, hogy ennek az egésznek pozitív végkimenetele legyen, igen csekély.. akkor is. Már csak össze kellett szednem magam, és találni egy alkalmas időpontot, és akkor megjelent Varvara. És most itt vagyunk.
- Nem, hát… persze. Határozottan egyetértek. Priorizáljunk... mást - zavartan piszkálom a kesztyűt a kezemben, majd némileg összeráncolt szemöldökkel nézek fel rá, amikor azt említi, hogy bizonyára megérdemelte, hogy Miguel beverje az orrát. Tudom, hogy Miguel miért tette, hogy csak védeni akart, de képtelen vagyok az erőszakos dolgokra úgy tekinteni, mint valamire, amit más megérdemelt. Főleg nem olyan, akit… akit én…
- Véleményem szerint… nem. Azt értem, miért volt dühös, de… intézhette volna valahogy… eltérő módon is. És rám… rám ugyanúgy neheztelhetnél - ismerem be halkan, és figyelem az arcát, hogy valóban így van-e. Nem tudnám hibáztatni érte, minden oka meglenne rá, egészen meglepne, ha nem így lenne. Főleg, mert legjobb tudomásom szerint Miguel még el se mondta neki, hogy mi is volt a baja pontosan. De nem is az ő dolga lett volna, hanem az enyém, de én sem tettem, mert… túlságosan féltem. De most nagyon szeretném helyrehozni, ha… ha még nincs túl késő hozzá. Egyelőre talán… úgy tűnik, talán nem.
- De őszintén örülök, hogy jól vagy - óvatosan elmosolyodom. - Én... meglehetősen aggódtam. Először Miguel, aztán pedig… Orin Morgenstern, és… - nyelek egyet, talán az enyhe kifejezés, hogy meglehetősen. - Sajnálom, meg… meg kellett volna, hogy látogassalak. Mármint, amikor ébren vagy - vallom be, és azt hiszem, tovább pirulok, de fogalmam sincs, hogy fog erre reagálni. Muszáj… muszáj volt megnézem, hogy jól van-e, még ha nem is tudtam, hogy mit mondjak, mit lehet egyáltalán ilyenkor mondani valakinek, akivel előtte nem beszéltél másfél hónapig. Hogy nem-e akarna inkább… nem is látni.
Talán mindkettőnknek jó, ha egyelőre inkább csak valami ismerős, és megnyugtató tevékenységet végzünk, például a bonsai-ok áztatása, amikhez tulajdonképpen előkészítettem már mindent, és akár egyedül is el tudtam volna végezni ezt a feladatot, és mégis, sokkal jobb Rokuval csinálni. Mint… mint belegondolva, tulajdonképpen mindent. Már a legeleje óta, még ha nem is tudnám meghatározni, hogy ez az egész mikor kezdődött. Hogy mikor kezdett más lenni, a kapcsolatunk, az érzéseim. Talán halloween után, azután, hogy pont itt töltöttük azt az estét, amikor… hagytam, hogy segítsen nekem, pedig nem hittem, hogy abból vissza lehet jönni, hogy segíthet bármennyit bármi vagy bárki, talán…. nem is akartam. Az az este… nem oldott meg mindent, mégis... egyszerűen csak... könnyebb volt utána levegőt venni. Mint eső után.
- Természetesen. Melyikre gondoltál? Talán a kankalinokat áthelyezhetnénk egy valamivel árnyékosabb… Várj… Hogy érted, hogy valaki a bolondját járatja veled? - kérdezem meglehetősen összezavarodva. Ha jól veszem ki a szavaiból, valaki más is még… járt itt? Megpróbálom végiggondolni, ki lehetne az, akit annyira érdekelnek a növények, ráadásul Rokuro növényei, hogy szabadidejében idejöjjön, sőt, még a kertet is gondozza. Ugyan, mégis… nem, hát… igen, bizonyosan észrevettem volna, jár ide valaki. Vagy Roku, amikor ő van itt. - Én senkit nem láttam itt az elmúlt időszakban rajtunk kívül - ráncolom tovább elgondolkodva a szemöldököm. Úgy veszem észre, mintha Roku nem lenne boldog ettől a lehetőségtől, ami teljességgel érthető. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy esetleg rám gondol-e, de… nem, bizonyosan tudja, hogy itt voltam.
Igazából tisztában vagyok vele, hogy talán nem a legfontosabb kérdés jelen pillanatban, hogy Rokuro érdekesnek talál-e és ha igen, mennyire, de egyszerűen annyira megörültem ennek a ténynek a puszta lehetőségének is, hogy egyszerűen muszáj volt megkérdeznem, még ha az időpont alkalmatlan is. Először azt hiszem, talán ő is emiatt néz rám kissé furcsán, de amit ezután mond az… oh. Oh, egek. Érzem, hogy még az előzőnél is jobban elpirulok.
- Ez... én... - sikertelenül próbálom szavakba önteni, hogy mit is érzek jelenleg. - Ez… rendkívül, igazán kedves tőled - zavartan a fülem mögé igazítok egy hajtincset, amit tulajdonképpen meg sem kell igazítani. Jóleső melegség jár át a szavai hallatán, és hirtelen különös érdeklődést kezdek mutatni az előttünk lévő bonsai minden apró levele iránt. Egészen… egészen biztos voltam benne, hogy semmi… különleges vagy érdekes vagy lenyűgöző nincs bennem. Szerintem.. még sosem mondott nekem senki ennyire szépet. Pláne nem ennyire... magától értetődően. Oh.
- Természetesen nem… nem haragszom rád - nézek fel rá, miután aránylag sikerült összeszednem magam, legalább annyira, hogy képes legyek megszólalni. - Tudom, hogy nem akartál megbántani. De… érted, hogy… hogy miért esett mégis rosszul? - kérdezem egészen halkan. - De biztos vagyok benne, hogy neked is… rosszul esett, hogy nem szóltam hozzád - figyelem az arcát megerősítésért. Haragudnia kellene rám, amiért ott hagytam, és aztán pedig nem szóltam hozzá.
Mindenféleképpen szeretném neki kifejteni, hogy hogy is éreztem magam a bálon és ezzel együtt eljutni oda is, hogy további magyarázattal tudjak szolgálni a viselkedésemet illetően, ám Roku mintha.. nem értené?
- Nem, a… a menyasszonyodra… - kissé döbbenten pislogok rá. Nem világos számomra, hogy pontosan mit nem ért, ki másra is lehetnék…? Szólásra nyitnám a számat, de Varvara - hiszen senki más nem szokott így beszélni és ilyen kifejezéseket használni - hangja kizökkent, aki úgy tűnik, nem hagyott minket teljesen magunkra. Hagyom, hogy Rokuro beszéljen vele, tulajdonképpen Varvara zavar jelenleg a legkevésbé, mert éppen minden erőmmel igyekszem nem kétségbeesni amiatt, hogy vajon Rokuro azért nem érti, kire voltam féltékeny, mert hozzám hasonlóan ő sem mert belegondolni, hogy esetleg lehetnek érzéseim iránta… vagy esetleg… nem is akarja, hogy legyenek, hiszen ő nem is érez… semmit...?
- Nincsen... semmi baj - válaszolom egy halvány mosollyal. Hogyan kellene elmondanom neki? Hirtelen minden terv, minden gondolat, minden szó mintha cserbenhagyna - muszáj elkapnom a tekintetem az arcáról, de legalább észreveszem, hogy ő is meglehetősen idegesen gyűrögeti a saját kesztyűért. Ezzel… ezzel legalább tudok mit kezdeni, szeretnék neki segíteni, sokkal szívesebben foglalkozom ezzel, vele, mint a saját pánikommal, vagy a hevesen dobogó szívemmel, ami jelenleg ki akar ugrani a mellkasomból.
- Ha… ha ez megnyugtat, én is kissé… magam is ideges vagyok - mondom neki lágyan, az egyik ujjammal óvatos mozdulattal megérintve a kézfejét, bár ez talán semmilyen formában nem fog megnyugtatónak hangzani a számára. Talán meg kellene ölelnem, és szeretném is, de… legutóbb is csak rontott a dolgokon. De ha… ha esetleg meg tudnám fogni a kezét, az megakadályozná, hogy olyan ostobaságot csináljak megint, mint a bálon. Nem… nem akarok elmenekülni megint, én csak… Próbálok venni inkább egy pár mély levegőt.
- Roku, én… én azt hiszem, hogy… én… még nem is vettem észre eddig ezt a virágot! - akad meg a szemem egy virágon amit… természetesen már láttam, abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy én ültettem oda. Lehunyom a szemem egy pillanatra, de nem lépek el, és ha nem húzza el a kezét, akkor az ujjaim még mindig óvatosan érintik az övét. Ránézek újra, de kicsit megremeg a hangom az idegességtől. - Úgy érzem, hogy valamit… nem igazán értesz. Mi… mi segítene átlátni ezt a helyzetet?

[-Bocsánat! Eltávozom!]

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

A jelen helyzetben el vagyok kénytelen konstatálni, hogy rémületesen kevés dolgot értek, és ez számomra egy egészen új helyzet.Daphné esetében már számos alkalommal tapasztaltam, hogy mintha nem állna rendelkezésemre az összes releváns adat – gondolok itt például arra, amikor csak hosszas és meglehetősen körülményes beszélgetés árán sikerült eljutnunk odáig, hogy egyértelműen kijelentse: nem kívánja, hogy bármiféle kapcsolatot folytassak Salamanca kisasszonnyal, beleértve ebbe a romantikus vagy szexuális jellegű nexus lehetőségét is. Éppen ezért talán nem kellene különösebben meglepődnöm azon, hogy jelenleg is nehezen dekódolom a viselkedését. A helyzetet tovább komplikálja, hogy Chernov is involválódott ebbe a találkába, akinek – mint azt sikeresen tisztáztuk – egyikünk sem felelős a mentális integritásáért. Mindenkinek kizárólag a saját pszichés és emocionális állapotával kellene törődnie, ahogyan azt a világot átszövő individualista, önérdekközpontú kapitalista eszmék is oly előszeretettel propagálják. Egyébként nem tudom, miért érzem magam hirtelen elmarasztalónak ezzel kapcsolatban, valójában sem ez a társadalmi-gazdasági berendezkedés, sem annak alternatívái nem foglalkoztatnak különösebben, legalábbis jelenleg nem.

Ami viszont valóban foglalkoztat, hogy Daphné a maga – ismereteim szerint pacifista – habitusával helyteleníti azokat az abúzusokat, amelyeket az utóbbi időben sikerült elszenvednem. Ebben a kérdésben nem teljesen konvergál a véleményünk, mivel én továbbra is úgy ítélem meg, hogy bizonyos mértékig magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ilyen szituációkba keveredtem,bár nehezen sikerült rekonstruálnom, milyen pszichés mechanizmus vezette erre, a kedves bátyja, a maga impulzuskontroll-zavarosnak tűnő természetével, minden bizonnyal örömmel okozott volna nekem néhány csonttörést már pusztán azért is, mert Daphnét hívtam meg a bálra ,még akkor is, ha másodmagával tettem mindezt.  Nincs testvérem, ennél fogva az ezen kötelékkel járó érzelmeket még annyira sem ismerem, mint az összes többi emóciót, amiktől igyekszem távol tartani magam.   
Az érzelmek véleményem szerint többnyire félreértéseket generálnak, és jelenleg éppen azokkal az emocionális reakciókkal nem tudok mit kezdeni, amelyek Daphné és köztem manifesztálódnak. A saját gondolati folyamataim természetesen nem jelentenek különösebb diagnosztikai nehézséget, azonban ezek sem szolgálnak elegendő magyarázattal a jelenlegi szituációra. A lány láthatóan zavarban van amiatt, hogy Fuentes – a maga szempontjából talán valóban adekvát módon – rám támadt. Kifejezetten érdekelne, milyen alternatív eljárást tartott volna elfogadhatónak, hiszen nyilvánvaló, hogy a bátyja indulatregulációja nincs olyan szinten, hogy az emergáló problémát higgadt, verbális módszerekkel kezelje.Ennél azonban lényegesen érdekesebb kérdés, hogy miért érezném indokoltnak, hogy éppen Daphnéra nehezteljek egy olyan incidens miatt, amelyhez legfeljebb indirekt módon volt köze.

-Nem neheztelek senkire-rázom meg a fejem- meditáltam és igyekeztem elfogadni a történteket.
Aztán pedig kihívtam magam ellen Orin Morgenstern haragját, akinek fogalmam sem volt a különböző kvalitásairól, ez újfent kizárólag az én hibám. Az pedig végképp, hogy nem mértem fel megfelelően azt, ahogyan viselkedni képes, valamint a velem kapcsolatos, számomra érthetetlen averzióját. Daphnéra pedig egyetlen percig sem nehezteltem, mindössze értetlenül, kétségbeesetten gondoltam rá és arra, hogy nem kívánja fenntartani a továbbiakban a barátságunkat, pusztán azért, mert nem említettem meg neki a teljességgel irreleváns menyasszonyomat, akinek még egyetlen levelet sem írtam, holott hónapokon belül kötelességem lenne elvenni, ám ezt nyilvánvalóan nem kívánom megtenni. Erről viszont a lány mit sem sejthet, sem a japán menyasszony, sem pedig az, aki itt áll velem szemben és frusztráltan monitorozza a reakcióimat, miközben én magam is képtelen vagyok eldönteni, pontosan milyen interpretációt kellene tulajdonítanom az övéinek.

Mikor az aggodalmáról beszél, csupán azért nem lepődöm meg különösebben, mert tulajdonképpen adekvát indoka lehetett arra, hogy ezt érezze: valóban sikerült komolyabb traumás laesiókat elszenvednem, bár továbbra is úgy vélem, hogy Morgenstern kisasszony elsődleges intenciója nem a maradandó szomatikus károsodás indukciója, hanem valamiféle személyes önigazolás lehetett. Ezt azonban nem áll módomban érdemben interpretálni, lévén, hogy nem rendelkezhetek retrospektív hozzáféréssel a kognitív folyamataihoz, miközben én magam mindvégig abban a tévhitben voltam, hogy pusztán edzünk.
-Ugyan kérlek, semmi szükség nem lett volna rá, hogy…-kezdek bele a mondatba, miszerint szükségtelen lett volna látogatnia, főleg, mivel nem állt velem beszélőviszonyban. Természetesen engem nem zavar a csend, és ha sikerült jól megismernem, akkor őt sem, ennél fogva ülhetett volna az ágyamnál meditatív csöndben, de valljuk be, ez meglehetősen furcsán vette volna ki magát azután, ami a bálon történt. Mivel azonban még azelőtt igyekeztem elhárítani a megbánás lehetőségét, mielőtt kifejtené annak részleteit, mielőtt befejezhetné a mondatot, szinte a magamé közben hallom meg az apró részletet, miszerint…
-Pardon?-kérdezek vissza, és újfent rendkívül imbecillisnek érzem magam, a kankalinokról azonnal el is feledkezem- Voltál oly kedves és előre megfontolt módon kizárólag akkor látogattál, amikor eszméletlen voltam, esetleg aludtam? Miért tennél ilyet?

Néhány másodperc mindössze, amire szükségem van ahhoz, hogy a cerebrumom produkálja a következő, meglehetősen banális hipotézist: bizonyára sajnált, valamilyen, az állatok iránt tanúsított természetes empátiához hasonló affektív mechanizmus révén, mintha egy sérült élőlényt látna, amelynek állapotához személyesen semmi köze. Mivel azonban nem kívánt velem kommunikálni, és a jelenlétének okát sem szándékozott verbalizálni, valószínűleg ez tűnt számára a legkevésbé konfúz módnak arra, hogy mégis meggyőződjön róla, életfunkcióim megfelelően működnek.
-Tulajdonképpen azt hiszem, hogy mégis értem, bocsáss meg a kérdésért, teljességgel redundáns-intek neki, ahogy a figyelmemet inkább a bonsaioknak szentelem, amikkel, mint annyiszor az utóbbi szomorú és deprimáló időszakban, most sem volt kifejezetten sok tennivaló, legnagyobb felháborodásomra. Arra számítottam ugyanis, hogy távollétemben a növényeim némileg elvadulnak, aminek hála több relaxáló jellegű munkában lesz részem csendes magányomban,  hiszen ebben az időszakban  nem számíthattam Daphné segítségére, holott – ha nehezen is – időközben már adaptálódtam a jelenlétéhez. Azt pedig kár lenne tagadni, hogy kivételesen kifinomult érzékkel képes a növényekhez nyúlni; ez a fajta manuális precizitás ritka kvalitás a fiatal hölgyek körében. Többségük vagy túl türelmetlen, vagy éppen túlságosan finnyás a kertészeti munkafolyamatokhoz, Daphné azonban egészen más természetű. Láthatóan ő sem képes dekódolni, mi történhetett itt, amíg én a Gyengélkedőn töltöttem az időmet.
-Rajtunk kívül?-vonom fel a szemöldököm, mert mégis miféle logikai kauzalitás mentén lenne indokolt, hogy Daphné a szabadidejében ide járjon? Ha pedig valóban ezt tette volna, minden bizonnyal nem sikerült volna ilyen következetesen elkerülnünk egymást.- Bosszant, hogy valaki megjelent itt és elkezdte elvégezni előlem a munkámat. Ezáltal nem vagyok képes megfelelően kikapcsolódni, mivel nincs mit tennem, és ez, be kell valljam, bosszant. A titokzatos kertész munkája meglepően tökéletes, éppen ezért olyan, mintha valaki szánt szándékkal igyekezne ezzel dühíteni.
Mégis mennyi esély van rá, hogy valaki, aki kifejezetten azt szeretné, ha mérgelődnék, ilyen tökéletes munkát végezzen? Ezúttal nem feltétlenül kívánom matematikai úton meghatározni a valószínűséget, de készséggel elismerem, hogy statisztikailag meglehetősen csekély.

Érzékelem, hogy zavarba hozom azzal, amit mondok, de végtére is ő volt az, aki explicit módon tudakolta, hogy valóban érdekesnek tartom-e, ennélfogva ezért kizárólag önmagát okolhatja. A fokozódó arcpír látványa meglehetősen sajátos szenzoros reakciót indukál bennem: valamiféle finom, bizsergető fiziológiai érzet jelentkezik, amely bizonyos tekintetben emlékeztet a szexuális izgalom szokványos szomatikus manifesztációjára, ugyanakkor sem a kiindulópontja, sem a lefolyása nem egyezik azzal. Kifejezetten különös és váratlan jelenség, hogy mindennek következtében a pulzusszámom enyhén emelkedik.
-Egyáltalán nem áll szándékomban kedvesnek lenni, szavaim genuin módon őszinték-védekezem szinte reflexszerűen, mielőtt még arra a téves konklúzióra jutna, hogy pusztán a hiúságának kívánok hízelegni, esetleg afféle szociális manipulációként, hogy ezáltal nagyobb affinitást mutasson a velem folytatott diskurzusra. Miközben ezt végiggondolom, kicserélem az egyik bonsait, miután megítélésem szerint már megfelelő expozíciós időt töltött a tápoldatban. Az információra, miszerint nem neheztel, udvariasan meghajtom a fejem, hiszen ez egy örömteli tény. Bár a kérdésére, úgy vélem, nem tudok megfelelően felelni.
-Nos, az valóban módfelett kellemetlen volt, hogy ily hosszú időn keresztül nem diskuráltunk, de mindennek az okát még mindig nem sikerült feltárnom-vallom be.ermészetesen vannak elképzeléseim arról, milyen pszichés vagy szociális következményekkel járhatott számára a bálon való megjelenés, különösen annak fényében, hogy az én oldalamon vett részt rajta, ám jelenlegi reakciói alapján nem tűnik úgy, hogy a beszélgetésünk elsődleges tárgya ez volna. Így most én kerülök némileg konfúz állapotba, miközben próbálom meghatározni, melyik részlet fölött siklottam át.
Kérdezni szeretnék, de Chernov panaszos közbeavatkozása ismételten fragmentálja a gondolatmenetemet. Nemcsak a sopánkodása szakítja félbe az előbb felépített mentális konstrukciót, hanem az a körülmény is, hogy továbbra sem távozott, noha a jelenlegi szituációban ez volna a legkézenfekvőbb és társadalmilag legadekvátabb magatartás. 
-Bocsánat! Eltávozom!-kiabálja a lány, amely megfogalmazás az ő interpretációjában minden bizonnyal nem valamiféle egzisztenciális megszűnésre vagy az életből történő rapid exmisszióra vonatkozik, hanem egyszerű helyváltoztatásra. Legalábbis ezt vagyok kénytelen feltételezni, mert lassan ténylegesen azt kezdem érzékelni, hogy a saját mentális stabilitásom is dekompenzálódik.
-Eltávozik, te pedig ideges vagy. Kezdem úgy érezni magam, mintha éppen az elmém integritása kezdene felbomlani, és erre a folyamatra semmiféle preventív intervencióval nem rendelkeznék.-mosolyodom el zavartan, Daphné érintésére pedig nem húzom el a kezem. Meleg a bőre, kellemes. Ő az egyetlen hölgy, aki így ér hozzám, és még csak nem is zavar. A virág felé pillantok, amiről beszél, de többek között-mily meglepő- ezt sem értem.
-Október tizenkettedikén ültettük oda a virágot, természetszerűleg láttad, méghozzá számtalan alkalommal-talán a pontos óráját is meg lennék képes jelölni a műveletnek, ha igazán megerőltetném magam, de most inkább azzal kellene foglalatoskodnom, hogy közelebb kerüljek a megértés üdvös állapotához. Ehelyett azonban újabb kérdést intéz hozzám, miközben azok a szinte észrevehetetlen, óvatos érintések továbbra is fennmaradnak. Ez már nem pusztán egy verbális kommunikációs helyzet; valamilyen nonverbális jelzést is érzékelek, amelynek dekódolásához azonban egyelőre nincs megfelelő interpretációs keretem. Valamit jelezni próbál nekem? És ha igen, vajon mit vár tőlem? Már megbocsátott, tehát aligha szükséges, hogy térdre ereszkedve penitenciát gyakoroljak előtte. A fizikai kontaktus jellegéből pedig azt sem tartom különösebben valószínűnek, hogy valamiféle békülési célzatú koitális közeledésről volna szó. Eddig sem létesítettünk egymással szexuális kapcsolatot, és semmiféle egyértelmű indikációt nem érzékelek arra, hogy ez a tendencia a közeljövőben megváltozna.

 -Daphné, horribile dictu:semmit sem értek. Nem vélek összefüggést felfedezni a féltékenység és a menyasszonyom között, egyáltalán nem tudom, hogy mire is szeretnéd, ha rájönnék. Nyilvánvalóan sajnálom a történteket, legyenek azok bármilyen jellegűek is. Az eljegyzésem valóban korai volt, de egyáltalán nem  titkoltam, bárki elmondta volna neked, ha nemes egyszerűséggel megérdeklődöd, ami azt illeti borzalmasan csodálkozom is, hogy Vianne vagy Varvara-köszörülöm meg a torkom az említettnek, aki remélhetőleg már messze jár- nem közölték veled azonnal. Csak azt szeretném megérteni, hogy tulajdonképpen mit vársz tőlem? Szeretnéd továbbra is fenntartani a baráti kapcsolatot?-A kezem ezúttal szinte akaratlanul indul az övé felé. Nem fogom meg teljesen, csupán a mutatóujjammal érintem meg a tenyerét, majd lassan, óvatosan végighúzom rajta. Apró gesztus, mégis szokatlanul intimnek érzékelem. Nem tudom pontosan, mit kommunikálok vele, csupán próbálok megfelelően reagálni a közelségére.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Nem tudom, mire készültem pontosan. Veszekedésre kétségkívül nem, azt elvetettem, mert annyira ismerem már Rokurot, hogy nem szokta még a hangját sem felemelni, és természetesen én sem akartam volna összeveszni vele és mégis… nem, nem tudom megmondani. Attól a pillanattól nem, hogy Varvarát követve bejöttem ebbe a szobába. Esetleg neheztelésre számítottam volna? Igen, talán, minimum arra, hiszen… mégiscsak indokolatlanul volt vele agresszív valaki, és ráadásul miattam… minden másról nem is beszélve, ami nem segítette elő, hogy ne legyenek negatív érzései az irányomba. Miért nem dühös? Vagy távolságtartó? Amikor elképzeltem a beszélgetésünket, márpedig igen sokszor, többféle szcenáriót elképzeltem, ezt… ezt nem kalkuláltam bele, hogy lehet olyan eset is, hogy nem mérges rám. Bármennyire is ezt szerettem volna, nem mertem ezzel számolni és most… most úgy tűnik, újra kell gondolnom mindent. Az ettől való félelem volt az egyik dolog, ami visszatartott attól egészen eddig, hogy beszéljek vele, és most, lehetséges lenne, hogy… alaptalanul? Túl… túl szép hogy igaz legyen, még ha a talán emiatt is ver a szívem gyorsabban a szokásosnál, mintha emiatt érezném ezt a különös, de mégis kellemes, bizsgergető érzést a mellkasomban.
- Nem.. nem haragszol? - egy pillanatra csak nézek rá, mielőtt óvatosan, bizonytalanul elmosolyodnék. Nem kétségbe vonom, amit épp az előbb mondott, hiszen mi oka lenne félrevezetni, ráadásul pont ezzel kapcsolatban de… azt hiszem, kicsit nehezemre esik elhinni, még ha érezhetően meg is könnyebbülök tőle. Talán kicsit mindent nehezemre esik elhinni jelen pillanatban, kezdve azzal, hogy tényleg, valóban látni akart, hogy most itt vagyunk, és beszélünk, és… és jól van. Pedig örülök, mindennek. Legfőképp annak, hogy jól van.
- De, igen, hiszen… - javítanám ki, mielőtt végigmondhatná, hogy szerinte nem volt szükséges meglátogatnom, mert ez teljességgel abszurd, miért ne látogattam volna meg azok után, hogy milyen sérüléseket szenvedett el, azok után, hogy mennyire fontos nekem, főleg mert akkor már… már tudtam is, hogy pontosan mennyire. De nincs időm megmagyarázni, mert mire kigondolnám, mit is szeretnék pontosan mondani, már meg is magyarázza saját magának. De bármilyen következtetésre is jutott, úgy vélem, jobb, ha mégis inkább tőlem hallja az indokaimat, még ha nem is feltétlenül fogja őket logikusnak találni.
- Nem redundáns - mondom neki kedvesen, és finoman megrázom a fejem. Legalább amíg ő a bonsait tanulmányozza, nekem is van egy kis időm összeszedni a gondolataim és… nézni kicsit az arcát, mielőtt észbe kapnék, hogy mondanom is kellene valamit. Igen, határozottan mondanom kellene valamit, és nem elveszni a szemeiben, amiket valahogy mindig akkor volt időm legjobban megfigyelni, amikor Rokuro valamilyen növénnyel foglalkozott éppen. Mint most.
- Az.. szóval igen, pontosan ez történt - ismerem be, tovább vörösödve, de hogy a zavartól, vagy a bűntudattól, nem tudom eldönteni. Hirtelen annyira nehezen találom a szavakat, pedig ha valami, akkor a beszélgetés mindig is nagyon könnyen ment vele. Szinte bárki másnál könnyebben.
- Nem vagyok benne biztos, hogy mire gondolhatsz, de… de azért nem mentem, mert… mert eltelt másfél hónap, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Hogy mivel kezdjem, és.. féltem. Ezektől, meg attól is, hogy akarnál-e egyáltalán látni - lesütöm a szemem, és én is belemerülök a bonsai tanulmányozásába. - Azt tudtam, hogy beszélni szeretnék veled, de erre nem tűnt megfelelő helynek a Gyengélkedő. De biztosra szerettem volna menni, hogy jól vagy - fejezem be, óvatosan felnézve rá újra. Fogalmam sincs, hinni fog-e nekem, még ha ez is az igazság, hiszen valóban direkt kerültem a találkozást. És ráadásul nem is csak a Gyengélkedőn, nem csak abban a pár napban, hanem az elmúlt 49 napban mindig, ha csak feljött a lehetősége. És minden mögött… a félelem állt. Még ide, a növények közé is kizárólag akkor jöttem, amikor tudtam, hogy nem lesz itt. Itt maradhattam volna, többször is közel voltam hozzá de végül… végül mindig a félelmeim győztek. Vajon lesz olyan, hogy… én fogom legyőzni őket?
- Igen, rajtunk kívül, hiszen én is itt… oh - kapok észbe hirtelen, mert, amennyiben jól értem… Rokuronak fogalma sincs, hogy én vagyok az a titokzatos kertész. Az a kertész, aki bosszúságot okozott neki, még ha nem is szándékosan. Mert más nem lehetett, nem futottam össze senki mással, minden mindig pontosan úgy volt, ahogy hagytam, vagy ahogy tudtam, hogy Rokuro hagyná. Ha volt is itt valaki, nem nyúlt semmihez.
- Én… teljesen abban a hitben voltam, hogy… hogy tudod - folytatom, miután veszek egy mély levegőt, de zavaromban továbbra is a ruhaujjamat piszkálom. - Roku, ne haragudj... én jöttem ide, én raktam rendbe a távollétedben a kertet. Gondoltam esetleg hátha.. hátha segítség, hogy amíg lábadozol, addig sem megy tönkre semmi, mert mindent úgy csináltam, ahogy mutattad, és… - megrázom a fejem, mert mindez irreleváns. - De igazad van, valóban túlzásba estem. Gondolnom kellett volna arra, hogy te is ki tudj kapcsolódni. Nagyon sajnálom, nem szerettem volna bosszúságot okozni - egy pillanatra újra érzem azt az ismerős szorítást a mellkasomban, hogy talán mégis sikerülhetett mindent elrontanom, hiszen érthető módon, joggal bosszús. Pedig csak el kellett volna mondanom neki, amit ez az egész valójában jelentett. Megijesztettél. Aggódtam érted. Azt hittem, hogy elveszítelek. De semmi sem érződött úgy, hogy megfelelően ki tudta volna ezt fejezni, legalábbis akkor úgy véltem.
Viszont Rokuro úgy tűnik, egészen megfelelően ki tudja fejezni, hogy mit is gondol rólam és mennyire tart érdekesnek, ami olyannyira váratlanul ér, hogy nem csak az arcom lesz még az előzőnél is vörösebb, de még megszólalnom is igen nehezemre esik. Vagy tulajdonképpen bármit reagálnom. A félénk, de őszinte mosolygáson kívül, amikor végre megengedem magamnak, hogy látszódjon rajtam, mennyire… mennyire boldoggá tett ezzel.
- Tudom, hogy őszinte voltál. Bár szerintem kedves is vagy - nyugtatom meg, hogy természetesen bókok nélkül is annak tartom, hiszen miért is ne lenne az, pont az őszintesége az egyik, ami azzá teszi.
Tudtam, hogy el fogunk érkezni ahhoz a ponthoz, amikor nekem is őszintének kell lennem vele, mégpedig arról, hogy miért is kerültem őt és a vele való mindenféle kapcsolatfelvételt az elmúlt hetekben. Zavartan tördelem a kezeimet, de semmi, valójában tényleg semmi nem tudna eléggé megnyugtatni ahhoz, hogy ne remegjen a hangom, ahogy belekezdek. Pedig tud ennél rosszabb dolgokat rólam, személyesebbeket, dolgokat, amiket sokkal nehezebb volt kimondani, és azt is nyugodtan rá tudtam bízni. Mitől félek most mégis? Miért érzem úgy, mintha még annál is sokkal… sebezhetőbb lennék most? Nem Rokutól, abban egészen biztos vagyok, hogy nem tőle félek.
- Igen, én… sajnálom, hogy nem szóltam hozzád, hogy kerültelek. Pláne ilyen sokáig. Nem… nem igazán van mentségem a viselkedésemre. Bizonyára már… tisztában lehetsz vele, hogy nem vagyok túl jó abban, hogy a problémáimról beszéljek, vagy arról, ha valami… fáj, vagy összezavar. Márpedig rettentően összezavart az, amit érzek, és sokáig én magam sem értettem az okát. Aztán rájöttem, hogy amiatt van az egész, mert… - kell pár pillanat, hogy össze tudjam szedni magam, ám Varvara pont ekkor jelenti be hogy… eltávozik? Összeráncolt szemöldökkel nézek Rokurora, és őszintén merem remélni, hogy Varvara ezalatt csak azt érti, hogy elmegy, és mindezt sétálva, nem bármilyen másik értelemben. Bár továbbra sem kifejezetten zavar a jelenléte, hiszen a saját idegességem jelenleg sokkal jobban lefoglal.
- Remélhetőleg hamarosan minden… világosabb lesz - mondom neki megnyugtatóan, legalábbis ez lenne a szándékom, meg azzal is, ahogy finoman a kezéhez érek, és óvatos, lassú mozdulattal simítok végig a kézfején az ujjaimmal. Nem tudom, miért nem merem megfogni a kezét rendesen; fogtam már a kezét, itt is, ebben a szobában, a bálon is, de valahogy ez most mégis másmilyennek érződik.
- 17:40 körül - bólintok, kiegészítve, amit mondott, bár jelen helyzetben ez teljességgel irreleváns, és valószínűleg még jobban össze fogja zavarni Rokurot, hogy miért beszélek olyan butaságokat, hogy még nem láttam az adott növényt, holott még az elhelyezésében is segédkeztem. De szükségem van egy kis időre még, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, hogy csak kedvesen simogathassam a kezét még… csak még egy kicsit.
Azt hiszem, most rajtam a sor, hogy ne értsem őt. Tényleg… tényleg nem tudja? Talán pont ezt is ugyanazért nem tudja, mint azt, hogy én voltam a kertész, aki rendbe tette a növényeit. Talán, ha látja az összefüggéseket… ha levezetem neki logikusan… már amennyire logikusan le lehet egy ilyet vezetni… talán akkor… Érzem, hogy erősebben ver a szívem, ahogy végigsimít a tenyeremen, és ezt az apró gesztust elég bátorításnak érzem, hogy bele tudjak kezdeni. Válaszul óvatosan megmozdítom az ujjaimat, mintha össze akarnám fűzni a sajátomat az övéivel. Meglepően melegnek érződik a bőröm, ahol hozzámér.
Hol kezdjem? Hogyan… mégis hogyan kezdjek bele? Hogy szeretnék-e vele baráti kapcsolatot? Oh, Roku…
- Szeretném ha tudnád, hogy… nem csináltál semmit rosszul. Hogy én nagyon… el sem tudom mondani, mennyire örülök ennek. Mindjárt… mindjárt elmagyarázom - teszem hozzá kedvesen, ahogy megnyugtatóan rámosolygok, bár aztán újfent összeszorul a gyomrom, ahogy a menyasszonyára gondolok.
- Ezen… tulajdonképpen én magam is csodálkozom. Ha tudtam volna… - nem, megrázom a fejem, mielőtt befejezhetném. Nem feltételezném egyikükről sem, hogy direkt hallgatták volna el, de bármi miatt is tették, nem számít. Nem változtatott volna semmin, most már tudom, hogy nem. Hogy nem is akarnám, hogy változtasson. - Nem, tulajdonképpen akkor is mindent ugyanígy csináltam volna. A menyasszonyod… - nyelek egyet, hogy eltűnjön a szorítás a torkomban, nem akarok gondolni arra a lányra, de muszáj, főleg ha… segít Rokuronak megérteni a dolgokat. - Miután megtudtam, hogy menyasszonyod van, úgy éreztem, hogy bármi… amit érzek, bármi, ami kettőnk között van az… az nem lehet, mert haza kell menned, és el kell venned őt. Szóval kerültelek. És haragudtam, de nem rád, hanem az egész helyzetre, mert olyan volt mint… mintha elveszítettem volna valamit, ami addig a pontig nem is tűnt… elveszíthetőnek - kicsit megállok, hogy vehessek pár mélyebb lélegzetet, és hagyjak egy kis időt neki is, hiába figyelem végig finoman az arcát, miközben beszélek.
- És nem értettem. Nem értettem, miért rázott meg ennyire, miért fájt ennyire, miért éreztem úgy, hogy nem… hogy nem tisztességes dolog barátkoznunk, hogy valami rosszat teszek, amiért mégis szeretném. Pedig másnál nem éreztem ezt, Amyvel kapcsolatban sem, pedig ő is el van jegyezve és ráadásul még Inést is ismerem. És mégis… most már tudom, hogy… rettenetesen féltékeny voltam a menyasszonyodra - ismerem be egészen halkan, ahogy próbálok egyenletesen lélegezni és óvatosan tovább játszom az ujjainkkal, hogy segítsen megnyugodni, hacsak nem húzza el a kezét. - Pedig még a nevét sem tudom. Nem tett ellenem semmit, nem volt logikus, és én… nem tudtam, hogyan mondjam el, valamit, amit én se értettem. Hogy miért haragudtam magamra. Hogy miért hiányoztál annyira nagyon. De most már tudom - lassan felnyúlok a szabad kezemmel, és egészen finoman megérintem az arcát az ujjaimmal, és egyszerre nézek rá szomorúan, bocsánatkérően, és... reménykedve, és szerelmesen, és… - Szeretlek, Roku. Így... így már érted?

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Már kétség sem férhet hozzá, hogy jelen pillanatban fundamentális kommunikációs diszkrepancia áll fenn közöttünk. Ez meglehetősen kellemetlen novum a kapcsolatunk történetében, lévén, hogy korábbi nézeteltéréseink – példának okáért az Eiffel-torony esztétikai kvalitásairól, illetve annak vitatható művészeti és építészeti értékéről folytatott, végtelenül meddő disputáink – legfeljebb intellektuális divergenciának minősültek.
Olyan helyzetre azonban, amelyben ilyen mértékben képtelen vagyok dekódolni a szándékait, motivációs struktúráját és az ezek mögött meghúzódó kognitív folyamatokat, egyetlen korábbi interakciónk sem szolgált precedenssel. Még a Maríával kapcsolatos, meglehetősen sajnálatos intermezzóm során sem éreztem ekkora fokú frusztrációt, holott akkor ténylegesen fennállt annak a lehetősége, hogy komolyan változik emiatt a kapcsolatunk. Abból a szituációból ugyanis – ha morális értelemben nem is sikerült teljesen intakt állapotban távoznom – legalább a kapcsolatunk szempontjából elfogadható módon sikerült kikeverednem.

Eddig legalább rendelkeztünk egy világos és explicite deklarált kategóriával: barátok voltunk. Kezdetben ez a konklúzió nem kifejezetten töltött el hilaritással, később azonban beláttam, hogy talán éppen ez volt a leginkább adekvát státusz kettőnk között. Már csak azért is, mert Daphné nyilvánvalóan többet érdemelne annál az embernél, aki képes úgy viselkedni vele, ahogyan én tettem, majd – még ha eredetileg kizárólag információszerzési célzattal is – testi kapcsolatot létesíteni valakivel, aki korábban vele szemben kifejezetten hosztilis módon járt el. Mindemellett pedig némileg félreérthetően is fogalmaztam előtte, hogy amennyiben úgy szeretné, kinyilváníthassa esetleges vonzalmát, de Daphnéban minden jel szerint nem volt ilyen irányú akarat. A franciák bizonyára ilyen kedvesek, végtére is Salamanca kisasszony is affektívnek bizonyult, csupán egy teljesen másik módon, ahogyan azt Daphnétól sosem vártam volna el.
Most pedig ő nem érti, miért nem neheztelek rá, én pedig már-már repetitív módon próbálom demonstrálni, hogy egyszerűen nem történt részéről semmiféle olyan cselekmény, amely haragot indukálhatna bennem.
-Nem, továbbra sem, és azt kell mondjam, hogy akkor sem fogok tudni nagyobb intenzitással haragudni, ha kifejezetten azt várod most tőlem-nézek rá és remélem, hogy értékeli ezt a gyenge, szarkasztikus kis tréfát, hiszen ugyan ki vágyna arra, hogy a másik ember haragudjon rá?
Elmosolyodik. Bár továbbra is irritál, hogy képtelen vagyok adekvát módon interpretálni a helyzetet – pontosabban annak szinte egyetlen aspektusát sem –, ösztönösen tükrözöm a mimikáját. Talán ez a legegyszerűbb nonverbális indikációja annak, hogy részemről nincs jelen semmiféle ellenséges affektus, és nem kívánom a bizonytalanságát tovább fokozni.

Kezdetnek itt ez a rögeszme az állítólagos és jogos haragommal kapcsolatban, majd a tény, hogy képes volt kizárólag úgy befáradni hozzám a gyengélkedőre, hogy arról lehetőleg fogalmam se legyen. Erre  mondhatnám, hogy kissé indelikát dolog akkor megközelíteni másokat, ilyen sebezhető helyzetben, mikor esetleg épp eszméletlenek vagy alszanak, de nem kívánom ezzel bőszíteni, mert, ahogy említettem is, abszolúte redundáns, még akkor is, ha ez ellen tiltakozik. Valójában nem is az foglalkoztat, hogy mikor és milyen körülmények között látogatott meg. Sokkal inkább az a kérdés generál bennem kognitív disszonanciát, hogy miért.
Nem bizonygatom tovább az igazam, folytatom a munkát a bonsai-al és accelerált pulzussal várom, hogy válaszokkal álljon elő, hogy végre egy kicsit többet érthessek és láthassak a belső világából.
-Írhattál volna egy levelet, amelyben egyszerűen megkérdezed, miként alakul a rehabilitációm. Ezzel implicit módon indikálhattad volna, hogy bár a személyes kontaktust egyelőre nem tartod kívánatosnak, a kommunikációs nexus teljes abalienációját mégsem kívánod fenntartani. Nem lett volna különösebben komplikált procedúra.-ismertetem a megfelelő módszert, de mindezt véletlenül sem azért, hogy kellemetlenül érezze magát, csupán szerettem volna megosztani vele azt, amiben a megoldást láttam volna a helyzetére. Természetszerűleg még ennél is egyszerűbb lett volna, hogyha mindenféle különösebb pretextus nélkül besétál és megérdeklődi hogy érzem magam, én pedig tódíthattam volna, hogy remekül, csupán ejtőzöm a betegágyon, Egy ilyen banális interakció talán önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy a végtelennek érzett hetek néma feszültsége valamelyest dekanalizálódjon, és a barátságunk visszatérjen ahhoz az állapothoz, amelyben a bálon bekövetkezett események előtt létezett.

Az ezzel kapcsolatos rejtély tehát megfejtésre került, immár csak a titokzatos kertész személye maradt rejtett előttünk, ám mikor Daphné arra utal, hogy kettőnkön kívül senki nem járt a hőnszeretett növényeim környékén sem, elgondolkodva vonom össze a szemöldökeimet.  Őszintén meglep, hogy miközben nem érintkeztünk, képes volt idejárni, következetesen elkerülni engem, és mindeközben patinás precizitással fenntartani valamennyi növényem állapotát. Ez már önmagában figyelemre méltó szervezőkészséget és diszkréciót feltételez, a kivitelezés minőségét tekintve pedig kénytelen vagyok elismerni, hogy a kertészeti kompetenciája sem elhanyagolható. Bámulatos logisztika, kiváló önkontroll és meglepően kifinomult botanikai érzék. Daphné intellektuális kvalitásai ezúttal sem bizonyulnak csalódást keltőnek.
-Muszáj elismernem, hogy valóban kiváló munkát végeztél-biccentek felé méltányolva a munkáját minden lehetséges szempontból. Éppen ezért emeltem ki a remek érzékét a fitotaxonómiához, mint egyik tulajdonságát a korábban felsoroltak közül, ami miatt igazán érdekesnek találom. Ez, úgy regisztrálom, hogy némi örömöt okoz neki, még annak ellenére is, hogy egyértelműen jeleztem, ebben semmiféle jótékonyság nem játszik szerepet részemről, csakis a véleményem tárom elé.
Meghajtom a fejem előtte, szép tőle, hogy kedvesnek talál, bár meglehetősen erős fenntartásaim vannak az állítás univerzalizálhatóságával kapcsolatban. Bizonyára számos olyan személy akadna, aki velem való hosszabb együttlét után egészen más attribútumokat társítana hozzám, és őszintén szólva még Barbon uram sem hiszem, hogy a benevolencia terminusát választaná elsőként a jellemzésemre. Nem különösebben ambicionálom, hogy kedvesnek tűnjek. Ez a karakterjegy nem illeszkedik természetes habitusomhoz, és nem is látom szükségét annak, hogy mesterségesen emuláljam. Daphnénak azonban megengedem, hogy ilyennek lásson. Talán egyszerűen azért, mert hosszú idő után ismét hajlandó velem beszélni, és ezt a közeledést jelenleg fontosabbnak ítélem annál, mintsem hogy egy ilyen jelentéktelen szemantikai kérdésben korrigáljam.

Bár a nem is oly ismeretlen és titokzatos kertész személye felfedésre került, van még valami, amiről nem beszéltünk, egy nagyobb rejtély, mégpedig az elmúlt negyvenkilenc nap mélységes csend konkrét indoka. Úgy gondolom, jelentősen könnyítene a helyzetemen, ha tudnám, milyen konkrét cselekményt vagy mulasztást követtem el, amely ezt a reakciót indukálta. Nem azért, hogy önigazolást keressek, hanem azért, hogy a jövőben képes legyek elkerülni az ismétlődést – legalább addig, amíg még egymás közelében tartózkodunk, és Daphné egyáltalán hajlandó időt és figyelmet fordítani rám. Már éppen megkapnám a válaszát, amikor Chernov újfent sikeresen fragmentálja a beszélgetés fonalát. Annak ellenére, hogy kijelenti, távozni kíván, minimális illúzióm sincs afelől, hogy ténylegesen feladná a beszélgetés követését. Olyan, mint egy krónikusan unatkozó, szenzációéhes matróna: mindenről első kézből kíván tudni, és őszinte balszerencsémre nem kizárólag a történelem érdekli, hanem mások magánélete is, ami számomra  a legkevésbé  sem releváns információkategóriák egyikét képezi. Irritáltan sóhajtok, de ezúttal nem válaszolok neki és nem is inzisztálom tovább, hogy távozzon, igyekszem időt és teret hagyni a velem szemben álló, némileg zavart lánynak arra, hogy el tudja mondani, hogy pontosan mi is történt, mert szeretném megérteni.

-Úgyszintén-bólintok azzal kapcsolatos bíztatására, hogy rövid úton lehetőségem lesz mindent megérteni. Abban azonban, ahogyan hozzám ér, ahogyan ujjaink egymáson siklanak végig, van valami különös, számomra mindeddig ismeretlen intimitás. Nem tudom megfelelő kategóriába sorolni. Nem rendelkezem hozzá adekvát episztémével, és éppen ezért nem is tudom eldönteni, milyen emocionális jelentést kellene tulajdonítanom neki. Nem húzom el a kezem. Csupán érzékelem, hogy az övé szokatlanul meleg, és valamiért egyáltalán nem vált ki belőlem elutasító reakciót.Azt sem értem, miért választja éppen ezt a kontaktusformát, ahogyan azt sem, miért tesz úgy, mintha nem emlékezne egy növényre, amelyet együtt ültettünk, noha még a művelet pontos időpontját is képes volt korábban rekonstruálni.
 Nem szólok semmit, csak ránézek, hogy tudja, neki szentelem minden figyelmem.
Értetlenül hunyorítok, ahogy belekezd abba, hogy semmi rosszat nem tettem, mert ennek nem kifejezetten van értelmes logikai kifutása. Ha valaki nem tett semmit, azt többnyire nem szankcionálják ilyen hosszú némasággal, az pedig végképp rejtély számomra, hogy miért releváns a menyasszonyom egy másik földrészen, akiről azt sem tudom, hogyan néz ki vagy, milyen a kézírása.
-Daphné, min változtat, hogy menyasszonyom van? Ettől függetlenül, egyrészt még lehetünk barátok és folytathatjuk a közös tevékenységeinket-már amennyiben hajlandó velem találkozni az iskolaév lezárta után is, amire nem látok túl nagy esélyt- másrészt pedig a féltékenységed teljességgel oktalan. Én ezt a nőt nem ismerem, valószínűleg tudom a nevét, de akármennyire szeretném, nem jut eszembe. Miért lennél féltékeny valakire, aki ennyire marginális szerepet tölt be az életemben, és még kénytelen is hozzám jönni, nagyrészt akarata ellenére?

A kijelentése továbbra is nehezen feldolgozható számomra. A féltékenység ugyanis nem egyszerűen ismeretlen emocionális állapot, hanem olyan konceptus, amelyhez saját életemben gyakorlatilag semmiféle referenciaponttal nem rendelkezem. Kire is lehettem volna féltékeny? Nem érdekel, mit csinál a menyasszonyom, mert az előttem van, ahogy az sem érdekel, hogy ki Salamanca kisasszony következő áldozata, ugyanis addigra magam mögött hagyom a lányt, még ha egy percre el is gondolkodtam, valamiféle viszony megkezdésén, már nincs szükségem rá. Daphnéval kapcsolatosan pedig nemes egyszerűséggel nincs jogom féltékenységre, emellett okot sem adott rá, mégis furcsán elégedetté tesz, hogy hiányoztam neki, mert úgy gondolom, ez az érzés kölcsönös.
Meglep, ahogy az arcom érinti, azt hiszem soha senki nem tett felém ilyen gesztust, nem ismerek fel benne semmiféle habituális mintázatot, amelyhez hozzá tudnám rendelni, ezért kategorizálni sem vagyok képes. Pedig szeretném. Egy megfelelő kategória jelentősen megkönnyítené a helyzetet, mert akkor nem kellene ilyen zavarodottan állnom előtte, miközben az agyam kétségbeesetten próbál valamilyen koherens modellt létrehozni.
Aztán kimondja azt a szót, amelynek jelentését eddig mindig absztrakt konstrukciónak tekintettem.
Szeret.
Mit jelent ez a szó? Szeret, mint mag a termőföldet? Mint húsevő növény, az arra szálló legyet? Mint tavirózsa a kelyhében fürdőző unkát? És én…én vajon mit érzek? Mit szeretnék?
-Nem tudom-vallom be őszintén és vadul kutatok magamban valami után, amit helyénvalónak mondhatnék ebben a szorult helyzetben. Elégedetlen voltam a gondolattól, hogy barátok vagyunk, aztán azt gondoltam, hogy a barátok nem viselkednek ilyen módon egymással, de rájöttem, hogy az egyetlen ember, akit barátomnak mondok, Barbon, így nem tudok sokat erről a kapcsolatformáról sem.
Milyen szeretni? Hogy szeretek én? Szeretet, hogy üresnek éreztem a napjaimat nélküle? Hogy hiányoztak a beszélgetéseink, az ahogyan minden szót ért, amit csak használok? A gondolatai a haikukkal kapcsolatban? Talán az, amit érzek, egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy a saját szavaimmal megfelelően artikuláljam. Talán egy vers, egy másik ember gondolatai, valaki régen megfogalmazott mondatai képesek lennének adekvát módon verbalizálni azt, amire én képtelen vagyok.
-Rád gondoltam és
elszenderegtem.
Nyomban
itt voltál velem!
Ha tudom, csak álmodom,
fel nem ébredtem volna. -szavalom halkan és a másik kezéért nyúlok, hogy összefűzhessem ujjainkat. Hát ez a szerelem? Komfortosnak érezni egy érintést, amit bárki mástól visszautasítanál?
-Nincsenek saját szavaim minderre, ezeket bátorkodtam Ōtomo no Komachitól kölcsönözni, biztosan érted, hogy miért.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Teljes mértékben fel vagyok készülve arra, hogy haragszik majd, valamilyen módon vagy formában, így, amikor azt mondja, hogy nem, először nem is nagyon tudom hova tenni a megkönnyebbülést. Amiatt, hogy itt van, nem haragszik, és még… viccelni is tud velem. Talán alaptalan volt a félelmem azzal kapcsolatban, hogy nem lehetünk rendben, hogy nem lehetünk csak két ember, akik… nem, alig merek reménykedni benne. Még… nem, még gondolatban sem mertem soha megfogalmazni, hogy mit is szeretnék pontosan, pláne mert… ő talán nem szeretné. Talán ő csak szeretne visszamenni ahhoz az állapothoz, amiben korábban voltunk, még ha már nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy az pontosan… mi is volt.
-Azt… azt hiszem ebben az esetben kénytelen leszek együttélni azzal, hogy nem haragszol rám - válaszolom egy mosollyal, hasonlóan enyhe szarkazmussal, ahogyan ő is tette. Pedig nagyon ritkán szoktam tréfálni, de vele valahogy… annyira más. Főleg, amikor visszamosolyog rám. Vajon tudja, mennyire boldoggá tesz vele? Hogy nem is kell mondania semmit, elég, ha csak csendben mosolyog rám? Nem is tudok mit kezdeni hirtelen ennyi boldogsággal, pedig még vannak dolgok, amiket el kell mondanom neki.
Kezdve például azzal, hogy miért nem látogattam meg a Gyengélkedőn akkor, amikor ébren volt. Minden valószínűség szerint kellene, hogy legyen erre valamilyen kézzelfogható és logikus magyarázatom, vagy legalább kitalálhatnék valamit, például, hogy Madam Pomfrey nem engedett oda, és ezzel le is lehetne tudni az egészet. De nem akarom ezt mondani, már csak amiatt sem, mert nem igaz.
- Tudom - értek egyet vele. Tudom, hogy sokkal logikusabb, amit ő mond, és azt is, hogy nem kioktatni akar. Annyira szeretném, ha lennének megfelelő válaszaim a viselkedésemre, nem csak ezzel, de mindennel kapcsolatban. - De látni szerettelek volna. És féltem, hogy… egyszerűen csak féltem. Milyen butaság, nem igaz? Hiszen úgy… úgy tűnik, hogy oktalanul - válaszolom őszintén. - A jövőben mindenképpen előnyben fogom részesíteni a levelet, kivéve ha… inkább a személyes találkozót preferálnád - ígérem meg, miközben zavartan piszkálom az előttem lévő egyik üres cserép szélét, hasonlóan ahhoz, ahogy az első teázásunkkor a csészét, amikor úgyszintén zavarban voltam, csak más miatt. Természetesen most sem ő hozott kellemetlen helyzetbe, és korábban sem pont tőle féltem, hanem… nem is vagyok benne teljesen biztos. A reakciójától? A sajátomtól? Hogy túl sok lesz neki az aggódásom, hogy nem fogja érteni? Vagy attól, hogy… hogy bármit is mondok neki, valami mindenképpen megváltozik, és nem mertem hinni benne, hogy a jó irányba? Nem, abban még mindig alig merek.
Lehetséges, hogy az sem volt a jó irány, hogy a növényeihez is anélkül jöttem, hogy össze tudnánk találkozni. Bizonyára itt is írhattam volna egy levelet arról, hogy egyes növények gondozására milyen javaslatom van, és… és ennyivel el is lehetett volna intézni a dolgokat. De én mégis inkább ide jöttem, mert hiányzott a kert, ő pedig még annál is jobban, és bizonyos értelemben itt lehettem a legközelebb hozzá. Őszintén meglep, hogy nem jött rá, hogy én voltam az, hiszen… ugyan ki más lehetett volna? Egyszer mindenképpen megkérdezem, biztosan voltak érdekes teóriái, de most igazán vannak ennél fontosabb dolgaink is.
- Köszönöm. De ha… legközelebb segítek, mindenképpen olyan módon teszem, hogy ne okozzak bosszúságot vele - válaszolom egy óvatos mosollyal, mert bár nagyon jól esik a dícsérete, az meg különösen, amit utána mond, de ettől még… ugyanúgy kellemetlenséget okoztam neki. - És… szóval, a kankalinok… nagyon szívesen áthelyezem veled a kankalinokat - ajánlom fel, bár bizonyára ez nem fogja akkora boldogsággal eltölteni, mintha valamit átültetnénk, gyomtalanítanák, metszenénk vagy… öntöznénk, a bonsaiokon kívül.
Ezen a ponton azt hiszem, Rokuro már mindent tud, amit az elmúlt 49 napban tettem, vagy nem tettem, adott esetben, kivéve, hogy… miért nem beszéltem vele. Attól tartok, ez is egy olyan dolog, amire bizonyosan nincs egy konkrét, logikus okom vagy magyarázatom, de megpróbálkozom elmondani őszintén az igazságot, bármennyire is… kellemetlen, vagy talán nem ezt akarná hallani. Hiszen mióta megfelelő indok másfél hónapig nem szólni valakihez amiatt, mert én… féltem és össze voltam zavarodva? De mégis, szeretném ha.. ha értené. Ha már semmi mást nem tudok adni neki, talán… talán ezt még igen, bár fogalmam sincs, hogyan fogja fogadni. Feltéve persze, ha végig tudom mondani, és nem szakít félbe újfent Varvara, akiről azt hittem, már jóval korábban elment. Bár nem zavar, ugyanakkor nem is  kifejezetten világos számomra, hogy miért érdeklődik ennyire kettőnk… kapcsolata iránt. Mindenesetre Rokuro és a reakciói sokkal jobban foglalkoztatnak, mint Varvara, márpedig Rokurot láthatóan frusztrálja a helyzet. Lehet… lehet neki is segítene, ha fognám a kezét. Talán foghatnánk csak egymás kezét, mert azt hiszem, attól nagyon boldog tudnék lenni, és… és lehetséges, hogy akár ő is örülne, egy kicsit, valamennyire… hiszen nem húzza el a kezét. Talán így nem kellene mondanom semmit, tudnék úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit csinálok. Akkor valószínűleg nem nézne rám úgy, mint aki még mindig nem érti - természetesen nem, mintha hibáztatnám érte.
Lesütöm a szemem, ahogy arról beszél, hogy még a menyasszonya nevét sem ismeri. Tudom, hogy igaza van, hogy a féltékenységemnek nem volt értelme sem akkor, sem most, ha így gondolunk rá, hogy ő csak egy távoli, ismeretlen személy. Nem pedig úgy, hogy az a lány… még mindig valaki, aki… aki hozzá fog menni Rokurohoz, aki a felesége lesz. Aki töltheti vele élete hátralévő részét és… és még csak nem is tudja, mennyire szerencsés. Még ha akarata ellenére is megy hozzá, még… még megkedvelheti. Még megkedvelhetik egymást kölcsönösen, akkor is, ha Rokuro most azt mondja, hogy nem érdekli. Még lehetnek nagyon, elmondhatatlanul boldogok együtt, de ha erre gondolok, olyan, mintha minden oxigén kiszorulna a mellkasomból, és nem kapnék levegőt rendesen. Azt kellene akarnom, hogy Rokuro boldog legyen, nem kellene számítania annak, hogy én mit érzek, hogy szerintem nem lenne vele az. Nemis  tudom, miért mondom el ezt az egészet neki. Hogy meggyőzzem valamiről? Hogy még tovább nehezítsem mindkettőnk helyzetét? Vagy… talán csak… csak szeretném, ha értené. Ha tudná, hogy miért viselkedtem ilyen borzalmasan vele, miért nem szóltam hozzá, és tudom, hogy logikát várna, de azt nem tudom megadni neki. Talán semmit sem tudok adni neki, úgy nem, ahogy szeretném. Csak ezt. Csak a választ a kérdéseire.
Azt hiszem, egy pillanatra levegőt sem merek venni, amikor azt válaszolja, hogy nem tudja. Lehet, hogy... túl sokat mondtam, és most rontottam el mindent. Talán ostobaság volt neki bevallanom ezt, mert nem változtat semmin. Hogy csak… csak csendben kellett volna maradnom, nem tovább nehezítve mindent. Mi van, ha esetleg… mérges lesz miatta? Pedig én csak… csak szerettem volna, ha érti, akkor is, ha nem viszonozza, amire fel… fel vagyok készülve. Így csak várni tudok, mint korábban is, időt hagyni neki, bármennyit, amynnire csak szüksége van. És bízni benne, meg abban, hogy bizonyára csak… váratlanul érte ez az egész. Próbálok… próbálok abba kapaszkodni, amit az előbb mondott, hogy nem érdekli a menyasszonya, meg a kezébe, amit még mindig nem húzott el, és ez most mintha… elég lenne. Valahogy minden félelmem… kevésbé tűnik ijesztőnek, ha fogja a kezem. Talán szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudok bátor lenni, hogy merek bízni valaki másban akkor is, ha félek.
Először fel sem fogom, mi történik, annyira… annyira hihetetlen. Ahogy megérzem az ujjait az enyémeken, egyszerre szeretnék nevetni és sírni, a boldogságtól, a reménytől és… bizonyára valami mástól is, de alig tudok gondolkodni, vagy feldolgozni ennyi mindent egyszerre. És csak… csak mosolyogni tudok, mert valahogy pontosan, tökéletesen passzol az én tenyerem az övébe. Gyönyörű ez a vers, annyira csodálatos, mint az, hogy itt áll velem szemben, hogy itt van, hogy ő is…
- Értem... Értelek… hát persze, hogy értelek. Ha ez valóban egy álom, én… én sem szeretnék felébredni belőle - suttogom neki, miközben gyengéden tovább simogatom az arcát. Szeretnék még mondani valamit, annyira szeretném, ha tudná, ha tudna mindent, mert most már talán el merem hinni, hogy szabad ilyeneket mondanom neki, de a torkom teljesen elszorul az érzelmektől. Hogyan tudnám szavakkal kifejezni, hogy mit jelent nekem? Talán szavak erre nem is elegek igazán, talán lefestenem kéne, dalba foglalni, versbe, ahogy ő tette, de talán még az sem adná vissza megfelelően ezt az érzést.
- De ha ez mégis a valóság, akkor… Oh, Roku, nem is tudod, hogy mennyire… - elcsuklik a hangom, pedig folytatni szeretném, elmondani mindazt, amihez egészen eddig nem volt bátorságom, még egészen magamnak sem bevallani. Most mégis… könnyebbnek érződik, még a hevesen dobogó szívem ellenére is. - Szeretném… ha tudnád, hogy… amikor arra gondolok, hogy szeretlek, nem tudok csak egy dolgot mondani. Hogy mondhatnám, hogy a mosolyodat szeretem, vagy a lelkesedést a szemeidben amikor valami olyanról beszélsz, amit nagyon érdekesnek találsz. Olyankor… olyankor a szemed is egy mélyebb árnyalatú barna lesz… talán az a kedvenc árnyalatom - enyhén elpirulok, ahogy ezt bevallom neki, mielőtt folytatnám. Meglepően nyugodt a hangom.- És… szeretem, ahogyan figyelsz rám, mintha csak érdekes és fontos dolgokat tudnék mondani és… el is merek mondani neked olyan dolgokat amit soha, senki másnak. És szeretem, hogy annyi mindent tudsz a növényekről, és annyi mindent szeretnél megtudni minden másról is. Roku, te… - muszáj levegőt vennem, ahogy eszembe jut az a novemberi este, pont itt, ebben a szobában. - Te vagy az egyetlen ember, aki még egy szürreális, megfejthetetlen, horrorisztikus eseményben is logikát keres, hogy hátha akkor könnyebben fel lehet dolgozni, és aki segít, hogy én is jobban értsek dolgokat. Szeretem, ahogy gondolkodsz, a szavakat, amiket használsz, hogy akkor is tudom, hogy te vagy, ha elváltoztatod a kézírásod. És szeretem hallani a hangod, amikor órákig beszélgetünk valamiről, miközben észre sem veszem, hogy telik az idő. Hogy olyankor sokszor nem is akarom, hogy valaha is abbahagyd, mert senki mást nem hallgatok ennyire szívesen. De nem is kell beszélgetnünk, mert ültethetünk virágot, teázhatunk, vagy lehetünk csak csendben, mert tudom, hogy mindketten szeretjük a csendet, és te valahogy még olyankor is értesz. De… - veszek egy mély levegőt, és egy egészen kicsit közelebb húzódom hozzá, ugyanazzal a boldog, szerelmes mosollyal az arcomon nézek rá. - …ha gondolod, hallgathatjuk az esőt is, miközben várjuk egymást.

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Természetszerűleg rendelkezem annyi önismerettel, hogy tudjam, a humorom hagy némi kívánnivalót maga után, már csak azért is, mert nem kifejezetten létezik. Ha pedig mégis manifesztálódik, akkor az ilyen némileg szokatlan formában nyilvánul meg, némi szarkazmussal átitatva, de ezesetben nem bánom, Daphnénak nem hiába előlegezem meg a fiduciát, miszerint érteni fogja. A mosolya valamiféle nehezen definiálható megnyugvást generál bennem, annak ellenére, hogy kettőnk jelenlegi helyzete továbbra is meglehetősen abnormális.
-Biztosan nem lesz egyszerű-nyugtázom arcomon akaratlanul is ott felejtve ezt a nyugodt, már-már izgatott mosolyt. Nem pusztán annak szól, amit mondott, hanem annak a felismerésnek is, hogy láthatóan – mi több, hallhatóan, bár ezt elsősorban minden bizonnyal a mindenütt jelen lévő és feltehetőleg most is hallgatózó Varvara lesz képes empirikusan alátámasztani – ismét képesek vagyunk úgy kommunikálni egymással, mint azelőtt, hogy egyetlen, meglehetősen meggondolatlan kijelentéssel sikerült volna teljesen dezorganizálnom azt, ami közöttünk kialakult. Továbbra sem értem azonban, miért bírt ekkora relevanciával számára az, hogy el vagyok-e jegyezve vagy sem. María – példának okáért – egyáltalán nem mutatott érdeklődést a kapcsolati státuszom iránt, ahogyan Daphné sem kérdezett erről egészen a bál estéjéig, sőt, ami azt illeti kifejezetten ott sem.  Holott, ha pusztán demográfiai és társadalmi valószínűségekből indulunk ki úgy gondolom, hogy az én koromban és státuszomban lévő fiatalemberek talán Európában is éppoly gyorsan kerülnek matrimoniális kötelezettségek alá, mint Amerikában. Ezt azonban nem fejtem ki. Nem látom, hogy az érvelés bármilyen módon elősegítené az oldottabb hangnemet. Különösen azért nem, mert annak megvitatása, hogy pontosan miért látogatott meg lábadozásom alatt, illetve miért kizárólag olyan időpontokban, amikor erről nekem lehetőleg ne legyen tudomásom, aligha tartozik a fesztelen társalgás tradicionális témakörei közé.

-Nem butaság, úgy hiszem, megvoltak erre a magad indokai, abból kiindulva, hogy egész eddig azt gondoltad, hogy neheztelek rád-igyekszem némi kauzalitást rekonstruálni a tettei mögé, bár erre talán semmi szükség, éppen elég indok, hogy nem tudhatta, hogyan reagálnék, illetve, amennyiben ébren vagyok, kénytelen lett volna megtörni a hosszantartó némaságot, amivel addig büntetett. Azt pedig el tudom képzelni, hogy erre némaságra szüksége volt, ahogy talán nekem is. Hiszen, mikor oly vehemensen hagyott ott, végre megmutatta, hogy nem tehetek meg vele bármit, hogy nem fogja minden vélt vagy valós bűnöm megbocsátani csupán azért, mert képes vagyok logikailag koherensen felépíteni az okok és okozatok komplikált hálóját, majd abból egy számomra kedvező konklúziót deriválni. Ezáltal pedig egy percre azt éreztem, hogy átlát rajtam. Nem azon a módon, mint Vianne, aki képes volt hozzáférni a gondolataimhoz, hanem valahogy úgy, ahogy Solace Barbon, aki pontosan tudta, hogy mennyire szürke is vagyok legbelül, ahhoz a fehérhez képest, amit egész gyakran mutatni igyekszem magamból.
-Áruld el, kérlek -már, ha nem esik nehezedre- hogy mitől tartottál?-kérdezem, ezúttal minden különösebb intenció nélkül, pusztán genuin kíváncsiságból.
A levéllel kapcsolatos javaslatára bólintok. Néhány hónapunk maradt ebben a rémesen sötét és nedves, deprimáló kastélyban, ahol normális esetben valószínűleg nem kifejezetten szeretnék tartózkodni, de míg Daphné is itt van, egyáltalán nem tűnik olyan rémesnek. Sőt, azt gondolom, hogy ha majd el kell mennem innen, talán nosztalgiával gondolok majd rá, vagy éppen Daphnéra és arra, ahogyan stresszlevezetésként a kaspót piszkálja, esetleg arra, hogy enyhe cseresznyevirág illata van, ha kizárom a szoba általános zöld aromáit. Olyan apró, faktikus részletekre, amelyek jelen pillanatban teljesen jelentéktelennek tűnnek, később azonban talán éppen ezekből fog összeállni egy-egy boldog engram.

A kankalinokra pillantok, amiket valójában teljesen felesleges lenne relokalizálni, ennek ellenére, ha ez segít a lánynak fesztelenebbül kommunikálni, hát megteszem, A figyelmem azonban hamarosan ismét elidál erről a témáról, amint a beszélgetés visszakanyarodik a féltékenységének konkrét tárgyához: a menyasszonyomhoz.  Ahhoz a bizonyára művelt és némileg kimért japán hölgyhöz, akinek véleményem szerint, nincs köze semmihez, ami köztünk kialakulhat, vagy épp sosem történhet.
És itt érkezem el ahhoz a ponthoz, ahol valamennyi eddigi logikai konstrukcióm csődöt mond, mivel közli velem, hogy szeret. Megpróbálom értelmezni ezt az egyszerűnek tűnő szót, amelyet az emberek olyan frekventáltan használnak, hogy a szó gyakorisága időnként már-már teljes szemantikai erózióval fenyegeti a jelentését. Daphné szájából azonban valahogy mégsem tűnik üres formulának. Valami olyan ez, amit képtelen vagyok adekvát módon verbalizálni, pedig mindennél jobban szeretnék valamit, bármit, ami azt illeti, mint itt állni és bevallani, hogy még mindig nem értem. De valójában nem azt nem értem, amit mond, hanem ezt az érzést magát, illetve hogy mégis hogyan szerethetne épp engem?
Mintha a kankalinok már nem is léteznének, mintha a tény, hogy ő volt a titokzatos kertrendező, akire oly gyakran haragudtam, már nem is lenne érdemleges, mert valóban nem az. Minden gondolatom lefoglalja a kérdés: vajon hogyan kell szeretni?

Biztosan ezt is lehet rémesen rosszul csinálni, úgy, ahogy mindig is utáltam volna, mint apám anyámat, mint anyám, apámat, mint hogy egyikük sem szereti igazán a másikat, csak és kizárólag önmagát, amiért nem szerethetnek engem sem. Én pedig nem szeretem igazán őket, nem azzal a szeretettel, ahogyan én azt definiálnám.
Most pedig szinte mindenféle intellektuális erőfeszítés nélkül, éppen ez a vers jut eszembe, amint Daphnéra nézek és megfogom a kezét, ő pedig mosolyog.Talán valahol mélyebben, egy olyan rétegben, amelyhez eddig nem volt hozzáférésem, mégis pontosan tudom, mi a szeretet. Talán egyszerűen csak soha senki nem adott elegendő okot arra, hogy felismerjem magamban.
Nem preferálom, ha az arcomhoz érnek, az ő kezének melege azonban egészen más reakciót vált ki belőlem. Nem irritál. Nem akarok eltávolodni tőle. Ellenkezőleg, valamiféle szokatlan, mélyen fiziológiai megnyugvás járja át tőle a testemet. Hallgatom a szavait, és a mellkasomból induló, nehezen lokalizálható melegség fokozatosan terjed végig rajtam, mígnem az arcomig ér. Én pedig, aki még a szemkontaktust is elhagyható, fölösleges kalamitásnak tekintem, most képtelen vagyok mást tenni, mint őt nézni.
-Most értettem csak meg-suttogom, mintha a hangom is tönkretehetne mindent, mintha valóban egy álom lenne, ahogy ilyen soha nem tapasztalt közelségből pillant rám és, ahogy Ōtomo no Komachi szavain, ezen sem kell gondolkodnom, hirtelen olyan logikusnak és természetesnek tűnik. Nem kell hozzá különösebb dedukció. Nem kell elmélet és nem kell magyarázat. Felé hajolok és ajkaim óvatosan érintem az övéinek, aztán érdeklődve nézek rá. Soha senkit nem igyekeztem még oly módon megcsókolni, hogy igazán akartam volna. Korábban a csók legfeljebb egy tranzicionális lépés lett volna valami felé, amit ténylegesen szeretnék elérni. De Daphné más, különleges, sakura az első virágzásakor, maga a tavasz eljövetele.
-Úgy gondolom nem kell többé várnunk egymást-nyúlok óvatosan az álla alá, hogy láthassam melegbarna tekintetét- Daphné d'Aboville…-nem gondolkodom, ami esetemben újdonságnak számít, a szavak egyszerűen elhagyják a számat, természetesen és megállíthatatlanul, ahogyan ősszel a levelek engedelmeskednek a gravitációnak.- szeretném, ha te lennél a feleségem.
Nem tudom ennél őszintébb, elemibb vagy kevésbé közvetett módon kifejezni azt, amit iránta érzek. Tudom, hogy valószínűleg nem ez a matrimonialis szándék deklarációjának legkonvencionálisabb módszere, és az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen kijelentést talán nem célszerű minden különösebb előzmény nélkül, egyetlen emocionális felismerés következtében a másik elé tárni, de vállalom a kockázatot.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Talán eddig nem is realizáltam megfelelően, hogy mennyire is hiányzott ez - tulajdonképpen minden hiányzott vele kapcsolatban, nem csak a közös időtöltéseink, nem csak a közelsége, de még a humora is, ami egészen egyedi és mégis, azt hiszem, hozzátartozik ahhoz a hosszú listához, amiket… amiket én…
- Nem, de… vállalom ezt a kihívást - nyugtatom meg, változatlanul mosolyogva, és örülve annak, hogy ha tudunk viccelni egymással, még ha ezt talán más nem is tartaná annak, akkor… akkor rendben lehetünk. Akkor minden rendben lehet, mert nem rontottam el végleg azt, ami köztünk volt, bárhogy is neveznénk. Legalábbis addig, amíg… nem gondolok a menyasszonyára. Arra a lányra, akire 49 nappal korábbanig egy pillanatra sem gondoltam, azóta viszont folyamatosan. Az a japán lány, aki Rokuro felesége lesz, aki iránt annak ellenére érzek keserűséget, hogy bizonyára igen kedves, hogy soha nem láttam, hogy még a… nevét sem tudom. Egyszerre haragszom rá és sajnálom őt, amiért nem volt beleszólása ebbe, talán valahol azért is, mert Rokuro nem érdeklődik iránta semennyire. És amikor… emiatt a közöny miatt annyira dühös voltam a bálon, az nem ennek a lánynak szólt, nem csak neki, hanem annak a kétségbeesésnek, hogy mi van, ha Rokuro rólam is így vélekedik. Vagy vélekedne, ha… ha lenne köztünk bármi. Semennyire nem gondolkodtam tisztán abban a pillanatban, és majdnem… majdnem teljesen tönkretennem az egészet. A barátságunkat, vagy… nem csak azt. Pedig nem is kellett volna, hogy váratlanul érjen az, hogy el van jegyezve. Igazán… igazán gondolhattam volna rá, fel kellett volna merülnie bennem ennek legalább a gondolatának, de… nem így történt. Azóta viszont folyamatosan ez jár a fejemben, hiába igyekszem minden erőmmel kizárni, egyszerűen nem megy.
- De az, hiszen… - elakadok, hogy vajon felhozzam-e, de arra jutok, hogy tulajdonképpen szeretném. - Ha annyira nehezteltél volna, bizonyosan nem küldted volna azokat az igen figyelmes ajándékokat - érzem, hogy egészen zavarba jövök ismét, bár nem tudom pontosan behatárolni, ezúttal mi miatt. Inkább folytatom. - Ami rendkívül kedves volt tőled és… nagyon köszönöm. Megőriztem mindent és gondosan ittam a teákat is - nyugtatom meg, vagy legalábbis annak szánnám, bár nem vagyok benne biztos, hogy érdekli-e az, hogy mit csináltam az ajándékaival. Bár talán… talán örülne ennek is. Viszont ezek után valószínűleg jogosan fog felmerülni benne a kérdés, hogy ugyan… miért nem írtam vissza?
- És én csak… nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira… meglepett - vallom be. Meglepett, hogy küldött bármit, meglepett, hogy pont ezeket, és azt hittem, abba fogja hagyni a harmadik után, és meglepett, hogy mégsem tette. Pedig nem is hibáztattam volna érte, még akkor is ha… ha nagyon fájt volna, ha még… ez is megszűnik. - És… köszönöm, hogy hagytál nekem időt és lehetőséget átgondolni a dolgokat - nézek fel rá egy óvatos mosollyal. Úgy hiszem, szükségem volt erre, és… hogyan lehetséges, hogy lehet az, hogy még azt is pontosan tudta, hogyan adjon nekem teret anélkül, hogy teljesen eltávolodott volna? Nem hiszem, hogy az működött volna, ha folyamatosan járt volna utánam, és naponta megkérdezte volna, hogy mikor beszélek vele újra. Még akkor sem, ha így viszont… hiányzott, minden egyes nap. Hogy nem láttam, csak az órákon, és még ott is kerültem a tekintetét, hogy nem hallottam róla, csak ilyen formában.
- Attól, hogy… - mélyet sóhajtok. Mitől is, ugyan, mitől féltem pontosan? - Hogy nem tudom a megfelelő dolgokat mondani vagy tenni. Hogy… akaratlanul is, de… tovább rontom a helyzetet. Illetve, hogy talán… túl soknak tartottad volna az aggódásom - vallom be egészen halkan. Hiszen azok után, hogy másfél hónapig nem szóltam hozzá, nem állíthattam be sírva a Gyengélkedőre, hogy látni szeretném a… az én… hogy látni szeretném Rokurot. Hogy szeretnék ülni az ágya mellett, amíg fel nem ébred, és fogni a kezét, és csak… szeretném elmondani neki, hogy mennyire megijesztett, hogy aggódtam érte. Csak szeretnék biztosra menni hogy jól van, hiszen én.... De nem, ez… ez túl sok lett volna. Valószínűleg rettentő módon összezavartam volna, és pihenésre volt szüksége, nem arra, hogy még neki kelljen miattam aggódnia. Vagy a kert miatt, de szerencsére arról megfelelően gondoskodtam.
Ahogy bólint, valami furcsa, egészen erős szomorúság jár át arra a gondolatra, hogy hamarosan már csak a levelek maradnak, ahogyan kommunikálni tudunk egymással. Hamarosan nem nézhetem majd, ahogy Rokuro a bonsai-okon dolgozik, nem érhet össze a kezünk egy másodpercnél hosszabb ideig, ahogy segítek neki, nem érezhetem az illatát, és nem marad majd semmi más, csak a levelek és az emlékek. Tudom, hogy ez elkerülhetetlen, és mégis… talán csak most realizálom igazán, hogy mennyire nem akarom, hogy vége legyen. Hiába használunk ki most még minden rendelkezésre álló időt, én nem… nem akarok csak levelekben hallani róla, ha vége a tanévnek. Hiába őriznék meg mindent, hiába kellene elégedettnek lennem azzal, hogy a levelek megmaradnak nekünk akkor is, ha sosem látjuk egymást többet, nem érződik elégnek. És ráadásul ha látjuk is, ő már… azzal a másik lánnyal lenne, és a gondolattól még inkább összeszorul a mellkasom.
Követem Rokuro tekintetét a kankalinok felé, de van egy olyan érzésem, hogy ő is tudja, hogy azokat nem most lenne a legjobb átültetni, még ha azt, már csak az arckifejezéséből kiindulva is, még mindig nem érti, hogy mi a problémám a menyasszonyával. Annyira szeretném, ha tudná, ha értené, akkor is, ha lehet, hogy nem kellene megosztanom vele. Ha talán helytelen és nem lenne szabad szeretnem, de senki más iránt nem akarom ezt érezni - túlságosan kellemes és kedves, jó és szép, és… el akarom mondani neki. Ha bárki másról lenne szó, nem merném - csak azért merek bármit is mondani, mert róla van szó.
Mintha pontosan ugyanabban a pillanatban, ahogy látom az arcán, hogy érti, bennem is kinyílna valami; a megkönnyebbüléstől, az örömtől, a boldogságtól, ami átjárja az egész testem, a mellkasomtól az ujjaim végéig, amik még mindig az arcát simogatják. Sosem hittem, hogy érezni fogom ezt valaha: ennyi sok, csodálatos érzést egyszerre, mert szinte alig mertem reménykedni benne, hogy tényleg valóság lehet. Hogy tényleg viszonozhatja az érzéseim, hogy ő is szerethet engem; mert ez ott van az érintésében, ahogy összefűzte az ujjait az enyémekkel, a tekintetében, ahogy rám néz, a hangjában, ahogy azt mondja, már érti, amitől a szívem csak még erősebben ver. És ott van abban is, ahogy megcsókol, én pedig visszacsókolom, gondolkodás nélkül, mert életemben először azért csókolhatok meg valakit, mert tényleg szeretném. Nem tudok nem mosolyogni, minden pillanattal egyre boldogabban, ahogy a csók után elhúzódik tőlem, és megint találkozik a tekintetünk.
Még nem sejtem, mit fog mondani, ahogy az állam alá nyúl, hogy nézzek rá, pedig így sem tudom levenni róla a szemem, és nem is szeretném, még akkor sem, ha…
Szeretném, ha te lennél a feleségem.
Egy szívdobbanásnyi ideig csak nézek rá, mielőtt teljesen fel tudnám fogni, hogy mit is mondott most. Hogy épp megkérte a kezem. Hogy el akar venni feleségül. Hogy annak ellenére, hogy belekényszerítették egy eljegyzésbe, és bizonyára mennyire nem akarhat megházasodni, ő mégis szeretné ezt… velem.
Régen, valamikor, gondoltam a házasságra, olyankor, amikor még álmodoztam bármiről - hogy majd jön valaki, akit nagyon szeretek, valaki, aki engem is szeret, és boldogan élünk együtt. Aztán rájöttem, hogy ilyen álmok nem létezhetnek, és hiába tudtam, hogy egy nap férjhez megyek majd, elengedtem azt a vágyat, hogy majd szerelemből fogok házasodni. A legtöbb, amiben reménykedni mertem, valaki olyan volt, akivel legalább valamennyire jóban lettünk volna, akivel nem éreztem volna magam annyira kellemetlenül és talán idővel… talán idővel lehetett volna belőle más is. Már ezzel is… elégedett lettem volna.
És mégis, ahogy most Rokura nézek, tudom, hogy kit szeretnék - és talán eddig is szerettem volna többet, valahol mélyen belül, csak eddig sosem volt senki, akivel el tudtam volna képzelni. Hogy csak beszélgetünk, teázunk, vagy ülünk csendben, nézzük a növényeket a kertben vagy a naplementét esténként, miközben fogjuk egymás kezét és most először úgy érzem, ez elég lehet. Hogy ezt szeretném, vele, mindent, akkor is, ha bizonytalan vagyok, és akkor… talán különösen akkor, ha félek.
Egy pillanatra nem gondolok semmi másra, semmire, csak a kezére az enyémben, az szemeire, ahogy rám néz, és mindenre, amit iránta érzek, és… és arra, hogy meg akarom próbálni, hogy akarok adni egy esélyt ennek, nekünk, még akkor is, ha nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. De annyira helyesnek, annyira jónak érződik, hogy ő az, és sokkal kevésbé félek, ha itt van velem, és fogja a kezemet. Talán nem tudom, hogyan legyek valaki felesége. Talán ő sem tudja, hogyan kell valaki férjének lenni, talán egyikünk sem, de talán nem is kell, mert… mert majd együtt kitaláljuk.
Senki mással nem akarnám ezt.
- Rokuro Ishida… - elcsuklik a hangom, és csak bólogatni vagyok képes, nem bírok megszólalni, alig merem elhinni, vagy megtörni ezt a pillanatot, ha álom, ha valóság, nem akarom, hogy valaha is vége legyen. Érzem a könnyeket gyűlni a szememben, a meghatottságtól, az örömtől, minden jó és kedves érzelemtől egyszerre, ami teljesen az ellentéte annak, ami miatt korábban bármikor is sírtam. És még így is… még így is csak mosolyogni tudok. - Semmi sem tenne ennél boldogabbá - előre hajolok, és ezúttal én csókolom meg, még mindig óvatosan, de már kicsit bátrabban, mint az előbb, aztán szorosan magamhoz ölelem. Talán ez segíteni fog, hogy tényleg elhiggyem.
Így maradok, akár percekig, hacsak nem húzódik el hamarabb. Nem szeretnék elhúzódni tőle, így lassan engedem el, de nem teljesen, hogy fel tudjak rá nézni, mert mégis van valami amit még… meg kell kérdeznem.
-Igazán nem… nem szeretném elrontani ezt a csodálatos pillanatot, Roku, de… mi a terved a japán lánnyal aki a… menyasszonyod? Mert gondolom, van valamilyen terved, ugye? - kérdőn, de végtelenül kedvesen nézek rá, és egészen biztos vagyok benne, hogy már kitalált valamit, és hogy érti is, hogy…mire gondolok.

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

-Bátor vagy, Daphné, akár egy onna-bugeisha-mosolyodom el, tetézve a valószínűsíthetően rajtunk kívül senki más számára sem szórakoztató kis tréfánkat némi kulturális allúzióval.
 Az onna-bugeishák valóban a legbátrabb nők voltak a korabeli birodalomban, gyakran tehetségesebb és kitartóbb harcosok még maguknál a szamurájoknál is, nem véletlen, hogy hozzájuk hasonlítom Daphnét.  Úgy vélem, bátor dolog volt letromfolni amiatt, amit a bálon műveltem a saját bájitalom túlfogyasztása végett, az pedig szintén rendületlenségről árulkodik, hogy mindehhez tartani is képes volt magát negyvenkilenc, szinte szürreálisan hosszú napon át.

Sajnálatos módon alábecsültem a tántoríthatatlanságát. Eredetileg azt feltételeztem, hogy ami a bálon történt, az mindössze egy negatív emócióra adott hirtelen és kissé túlzó reakció, amelyet néhány napnyi kognitív ülepedés után majd megbán, ezt követően pedig elnézésemet kéri – bár azt sem tartottam volna különösebben problematikusnak, ha ezt elmulasztja –, és valamiféle mindennapi helyzetben, példának okáért egy tanórán, ismét szóba ereszkedik velem. Ennek kétségtelenül örültem volna, ám ezzel egyidejűleg az esetből valószínűleg semmiféle konklúziót nem vontam volna le magamra nézve. Időnként az embernek szüksége van arra, hogy újrakontextualizálja a saját tetteit és szavait, és ez az időszak meglehetősen eklatáns módon demonstrálta, hogy ez alól én sem képezhetek kivételt. Annak ellenére, hogy mindig is kedveltem, sőt, érdekes, hovatovább értékes személyiségnek tartottam, mégis kísérleti objektumként kezeltem. Különböző, többé-kevésbé tudatosan megtervezett kísérleteket végeztem rajta, nagyrészt anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, és gondosan lejegyzeteltem a hipotéziseimet. Micsoda abszurd véletlen, hogy éppen abba a gondosan elrejtett füzetbe, amelyben a közösüléseimmel kapcsolatos bejegyzéseimet is vezettem – meglehetősen alaposan, ami azt illeti; az elsőtől az utolsóig megvan benne minden egyes adat, amelyre valaha szükségem lehet –, ami utólag rekonstruálva rendkívül ízléstelen tőlem, különösen azt követően, ahogyan a Maríával történtekre reagált. Végül kitéptem a lapot, és minden, vele kapcsolatos gondolatomat újraírtam a füzet hátuljába, hogy semmiféle fizikai vagy asszociatív nexus ne maradjon közte és azok között az oldalak között, amelyek elöl helyezkednek el.
Azt, hogy esetleg bárminemű érzelmei lennének felém, már az októberben történtek után egy egyenes fekete vonallal húztam ki a lehetséges hipotézisek közül. Nem sokkal később pedig azt is, hogy szexuálisan vonzódna hozzám. Maradt a plátói vonzalom, amely elsősorban az intelligenciámnak és a közös érdeklődési köreinknek szól, illetve a vegytiszta barátság, valamint e kettő valamiféle hibridje. Ez tűnt a leginkább konzisztens magyarázatnak, és az empirikus tapasztalatok sem szolgáltattak elegendő ellenbizonyítékot az eliminációjához.

-Valóban-értek egyet az ajándékokkal kapcsolatos elméletével, hisz annyira még én sem vagyok sajátságos lelkületű ember, hogy haragomat apró figyelmességekkel fejezzem ki. Nem is voltam benne feltétlen biztos, hogy helyes ezeket az ajándékokat elküldenem neki, szinte heti rendszerességgel, de úgy éreztem, máshogy nem tudok hozzá „közel” maradni. Az elméletem az volt, hogy mindez jelzi a békülésre, illetve a kapcsolat újbóli felvételére irányuló szándékomat anélkül, hogy tolakodónak tűnnék. Azt természetszerűleg nem tudhattam, Daphné hogyan viszonyul ezekhez a meglepetésekhez; azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy továbbadja őket, vagy nemes egyszerűséggel kidobja valamennyit. Ám  ennek teljes tudatában küldtem el őket, nem vártam, hogy örülni fog nekik, főleg, ha megtudja, hogy tőlem vannak. Ezért változtattam el a kézírásomat, amit azonban, mint utóbb kiderült, nem sikerült kellő mértékben transzformálnom, hiszen egyszerűen felismerte a betűimet – vagy talán éppen azokat a tárgyakat, amelyeket küldtem neki.
-Ennek igazán örvendek-mosolyodom el- nem volt különösebb célom ezekkel a csomagokkal, csupán szerettem volna kapcsolatban maradni veled annak ellenére, ami történt. Illetve ezzel jeleztem, hogy nyitott vagyok a kommunikáció bármely formájára  személyeddel.
Egyszerűbb volt mindez, mint megállítani és tesztelni, hogy van-e már hajlandósága szóban állni velem, ugyanis mindezt hetente megtenni meglehetősen fárasztó és eseménytelen tevékenységnek tűnt számomra. Azt sem várhattam tőle, hogy – pusztán azért, mert nő – ő keressen fel, hogy közölje velem: újra szeretne a barátom lenni. Így igyekeztem számára némi időt biztosítani arra, hogy deliberálja a történteket, valamint a saját érzéseit és tapasztalatait, mielőtt bármiféle interperszonális konklúzióra jutna. Láttam rációt abban is, hogy soha többé nem áll majd szándékában beszélgetni velem.

-Egyáltalán nem vártam el tőled, hogy akárhogyan is reagálj-vallottam be egyértelműen, hogy tudja, nem tett semmi rosszat, és egyáltalán nem sértett meg ezzel. Arra pedig csupán biccentek, amikor megköszöni, hogy nem igyekeztem minden lehetséges úton-módon kikényszeríteni bármit is, mert számomra ez furcsa módon teljesen evidens volt. Ha beszéddel okoztam problémát, hát csönddel érdemes azt kúrálnom, csupán azt nem tudhattam előre, hogy ilyen hosszú lesz a csöndes időszakunk.  Ha mást nem tudtam megfelelően feldolgozni, abban biztos voltam, hogy rémesen antipatikus lépés volna zaklatni Daphnét. Egyszer már így is sikerült a nem túl magasan kvalifikált bátyjának kissé módosítania az orrom görbületét, nem kívántam még emiatt is – némileg feleslegesen – verekedésbe keveredni. Eszemben sem volt karddal menni Fuentesnek, még akkor sem, ha a viselkedése bizonyos szempontból indokolta volna. Egyszerűen tiszteltem annyira az előttem álló hölgyet, hogy ettől megkíméljem.
-Egészen biztosan azt gondoltam volna, hogy túlzottan aggódsz, ennek ellenére viszont azt tartom, hogy nem minden esetben létezik ez a bizonyos helyes dolog, neked pedig nem érdemes azzal törődnöd, hogy mindig mindenki igényeit kiszolgáld, még akkor sem, ha az enyéimről van szó.
Magam ellen beszélek, de úgy gondolom, ezt fontos leszögeznem, annak ellenére, hogy a barátságunk alatt nagyrészt hagytam, hogy ezt tegye. Kivéve talán azt az alkalmat, amikor ugyanitt igyekeztem neki segíteni némi pszichoanalízissel, amelyre sem Jung, sem pedig Freud nem lenne különösebben büszke. Utólag visszatekintve az egész inkább bizonyult egy kontrollálatlan pszichológiai improvizációnak, mint bármiféle érvényes terápiás intervenciónak.
Az pedig végképp megérdemli az elmarasztalást, hogy minden jel szerint képtelen voltam felismerni nemcsak a lány, hanem a saját érzelmeimet is. Sajnálatos módon az emóciók útvesztőjében meglehetősen gyakran eltévelyedem, de olyan még nem fordult elő, hogy a saját érzelmeimet legyek kénytelen analizálni. Eddig nem volt hozzá megfelelő komparatív anyagom. Senki iránt nem éreztem még hasonlót, így nehéz mindezt bármihez is viszonyítani. A csókot, a bőrömet alig érő érintéseit, azt a furcsa hőt, amely úgy borít be, mintha a déli nap sugara alatt várnám, hogy fotoszintetizálni kezdjek.

A lánykérés gondolata, mint olyan, nem fogalmazódik meg külön a fejemben. Valamely pontján az elmúlt évnek bizonyára gondolhattam rá, de mindenféle cenzúra nélkül mondom ki hirtelen azt, ami felötlik bennem. Bár amint rápillantok, érzékelem, hogy ez nem kifejezetten kecsegtető ajánlat részemről, annak teljes tudatában, hogy van menyasszonyom, illetőleg a vele való kapcsolatom is meglehetősen… nos, szokatlan, mivel semmiféle kapcsolatban sem állunk egymással.
Tanácstalanul nézek a szemeibe, ahogy realizálom, hogy könnyekkel állok szemben. Bizonyára megbántottam, vagy már a gondolat is ilyen rosszul érinti, hogy a feleségem legyen, de hiszen ez érthető. Bizonyára még a tulajdon menyasszonyom sem szívesen jönne hozzám, amellett, hogy én sem venném el sokkal szívesebben.
-Miért sírsz, kedvesem?-kérdezem, de hamarosan meglep azzal, hogy megcsókol, és én nem törődik többet a könnyekkel, csak annak érzetével, amilyen az ő ajka az enyémen, mert mindez korábban annyira szürreálisnak tűnt számomra, hogy még csak el sem képzeltem, hogy milyen lehet kettőnk között egy hasonló interakció.
Ő az egyetlen, aki képes úgy magához ölelni, hogy ne érezzem magam diszkomfortosnak. Végigsimítok a haján, megdöbbentően puha és enyhe levendulaillatot áraszt, bár elképzelhető, hogy a szoba zöld növényillata is hozzákeveredik, ebből a balzsamos révületből a lehető leglogikusabb kérdéssel ránt ki.

Rendkívül kínos, de erre egyáltalán nem gondoltam, ahogy arra sem, hogy itt és most megkérem a kezét, csupán megtörtént, épp emiatt nem volt lehetőségem megfelelően felkészülni azon problémákra, melyet hirtelen eljegyzésünk okozhat. Úgy gondolja, hogy van tervem, hiszen eddig minden alkalommal volt, így nincs más választásom, mint hogy hirtelenjében előálljak egy remek ötlettel, nem kívánok csalódást okozni az újdonsült menyasszonyomnak.
-Kezdetnek: felbonthatom magam az eljegyzést levélben, de az haragot szülne kettőnk családjai között, valamint mindenféle megfelelő indoklás nélkül pletykáknak adna táptalajt, amik lerombolnák a hölgy renoméját, tehát ezt több szempontból is kerülném. Nem kívánok két kiöregedett szamurájleszármazottat is magamra haragítani-húzódom el tőle, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát, miközben teorizálok, de továbbra sem engedem el. Egy hajtincsét az ujjaim köré csavarom, mintha annak mechanikus ismétlődése valamilyen módon elősegíthetné a kognitív folyamatokat.
-Ennélfogva a menyasszonyt kell eltántorítani, amire két merőben különböző lehetőségünk van, ezeknek mindegyikében a segítségemre lehetsz, ha úgy kívánod-természetesen semmi sem veszélytelen és, akárhogyan is sikerül elhárítanom az éppen tárgyalt nehézséget, apám haragjával mindenképp szembe kell majd néznem, de ezt egyelőre jobb meg sem említeni.
-Először is: megkísérelhetjük megrémiszteni. Hivatkozhatunk arra, egy levélben, hogy testi kapcsolatba kerültél velem, melynek során a tudomásodra jutott, hogy aberrált vagyok, vagy esetlek impotens-ennek már valóban csak a képzelet szab határt- és emiatt kívánod óva inteni, mielőtt még hozzámenne egy hozzám hasonló szörnyeteghez-mondom mindezt olyan könnyedén, mintha Daphné nem egyezett volna bele, hogy a kezét nyújtja egy olyan alaknak, aki elismerte előtte is, hogy mazochista és a szexualitásában semmiféle normalitás nincs.
Vajon ő nem tart tőlem?
-Másodszor: ugyanilyen módon megpróbálhatunk a jovialitására építeni. Hiszen egykorúak vagyunk egy teljesen másik országban, elképzelhető, hogy ennek a hölgynek is volt lehetősége megismerni valakit, akivel sokkal szívesebben kötné össze az életét, mint velem, ám ehhez is úgy gondolom, hogy a te empátiádra és finom modorodra lesz szükségem. Mit gondolsz?-kérdezem, és óvatosan simítom végig az arcát, alig érintve ujjbegyeimmel.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

- Még úgyis, hogy nem tudok katanát használni? - kérdezem, ahogy visszamosolygok rá, pedig tudom, hogy nem ez a lényeg, hogy nem kizárólag ezen múlt az onna-bugeisha-k bátorsága. Mégis felteszem ezt a kérdést, annak reményében, hogy palástoljam kicsit a zavaromat, hogy ilyen erős és nemes, női harcosokhoz hasonlít, legalábbis az alapján, amit tudok róluk. Nem igazán tartom magam bátornak, harcos jellemnek pedig végképp nem, de van valami egészen… megható abban, hogy mégis így gondolja. Mert abban biztos vagyok, hogy ilyet nem jelent ki valaki csak úgy, Roku pedig végképp nem.
Ugyanúgy nem tűnt olyasvalakinek, aki ajándékokat küldene akkor, ha történetesen haragszik rám. Nem, azt sejtettem, hogy annyira mégsem neheztelhet, ám pontosan nem tudtam meghatározni, lévén, hogy nem beszéltem vele, hogy pontosan… mi a célja ezekkel. De arra soha nem gondoltam, hogy bármelyiket is visszaküldjem, még a legelsőnél sem, amit először a fiókba raktam, mert amikor megláttam, hirtelen nem is tudtam, hogy mit kezdjek vele. Mert egyértelmű volt már akkor is, hogy tőle van, senki más nem gondolt volna erre, nem fogalmazott volna így, nem lett volna ilyen figyelmes. Senki mástól nem is fogadtam volna el.
- Azt.. azt hiszem a lehető legjobb formáját választottad a köztünk lévő kapcsolat fenntartására - vallom be neki őszintén. Nem volt sem túl tolakodó, sem túl távolságtartó, éppen csak… pont jó. Egyébként is meg szerettem volna kérdezni, hogy miért küldte az ajándékokat, és miért így, és egy meglehetősen kellemes érzés járja át a mellkasomat, amikor megválaszolja ezt a kérdést, ami azóta foglalkoztat, hogy megkaptam tőle az elsőt. - Bár azt is megértettem volna, ha nem teszel így, ha… nem keresel - teszem hozzá halkan, hiszen ez volt az, amit ismertem. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy részemről ez volt az elvárás, hogy hogyan viselkedjen, hogyan béküljön ki velem, hogy talán direkt büntettem, mert… sosem erről volt szó. Még ha rettenetesen el is szomorított volna, ha… ha soha többet nem beszélünk.
- Nem? Ez.. meglepő, mármint… - megigazítom az egyik hajtincsem, ahogy közelebb hozom a következő bonsait az áztatásra, hogy addig is csináljak valamit. - Köszönöm…az a… tapasztalatom, hogy mindenki elvár tőlem valamit. Egy bizonyos viselkedést bizonyos… szituációkban. És.. attól tartottam, nem-e… okoztam neked csalódást azzal, ahogy viselkedtem. De már tudom, hogy nem, hiszen mondtad - felnézek rá, ahogy a kezébe adom a következő fiolát. Tudom, hogy például Miguel szerint jobb lett volna nem megbocsátanom Rokunak, nem beszélni vele többet, de… nem, ezt nem tudtam volna megtenni, akkor sem, ha kifejezetten akartam volna. Igazán soha nem haragudtam rá, még olyankor sem, amikor pedig egyszerűbb lett volna, ha így teszek. Tudtam, hogy a kapcsolatunk, bármilyen formában, fontosabb, szóval már csak.. elég bátorságot kellett gyűjtenem, hogy ezt el is mondjam neki. Akkor is, ha nem vártam tőle pozitív reakciót, vagy viszonzást, talán hasonlóan ahhoz, ahogy ő sem tőlem. És most mégis.. itt vagyunk.
- Mindenesetre… - érzem, hogy újfent elpirulok, de tulajdonképpen nincs okom nem felhozni ezt. Ha ő is próbált nyitni felém, talán… örülne, ha tudná, hogy nem maradt semmilyen gesztus, semmilyen ajándék reakció nélkül. - A… a legtöbb üzenetedre írtam választ. Ha esetleg.. szeretnéd látni őket… szívesen elhozom - ajánlom fel, ha már nem volt bátorságom elküldeni őket, de mégis, voltak gondolataim, amit szívesen megosztottam volna vele, azalatt, amíg nem beszéltünk. Talán túl sok is.
Ahogy azt is szívesen megosztottam volna, hogy mennyire aggódtam érte, amíg a Gyengélkedőn volt, de ezt sem volt bátorságom akkor és ott a tudtára adni, mármint, amikor ő is ébren volt. Bólintok arra, amit mond, elgondolkozva a szavain. Talán valóban nem kellene mindenki igényeit mindig kiszolgálnom. Ha… ha nem aggódnék azon, hogy mindig a helyes dolgot tegyem, a jó dolgokat mondjam, az elvárt dolgokat…
- Meglehetősen… gyakran aggódom emiatt. De veled… jóval kevésbé, mint másokkal - válaszolom, hiszen ezt talán jó, ha… ha tudja. Hogy érteni fogja, hogy vele jóval kevésbé érzem a megfelelési kényszert, hogy vele sokkal… komfortosabb minden, az ő reakcióitól még így is jóval kevésbé félek. Persze, ezt az esetet leszámítva, de még itt sem teljesen félelmet éreztem talán, inkább csak… bizonytalanságot, és azt sem kifejezetten miatta. De… nem is az az alapvető működése a kapcsolatunknak, hogy rosszban vagyunk egymással.
És még nem is… tudja, hogy én… szerelmes vagyok belé. De szeretném, ha tudná, hogy szeretem, hogy mennyire boldoggá tesz ő, hogy van, itt, velem, és az, hogy szerethetem. Azt hiszem, ezt már nem lehet fokozni, ezt az érzést, hogy ennél képtelenség boldogabbnak lenni, de aztán megérzem, hogy összefűzi az ujjait az enyémekkel, és hallom és látom és érzem, hogy ő is szeret, és… és megkéri a kezem, én pedig annyira sok minden, csodálatos, gyönyörű dolgot érzek egyszerre, hogy elsírom magam, ahogy igent mondok és aztán megcsókolom, azzal a szándékkal, hogy ezzel jobban kifejezzem mindazt, amit érzek, ha már szavakkal nem sikerül. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármi… hogy akármi rosszat tett az imént.
- Mert boldog vagyok - simogatom az arcát, ahogy elhúzódom tőle a csók után, de csak annyira, hogy rá tudjak nézni. Hagyom a könnycseppeket legördülni az arcomon, és még mindig mosolygok, a sírás ellenére is, még ha talán rémesen összezavaró is lehet ez a számára. - Ettől, és mert… mert kedvesemnek szólítottál - magamhoz ölelem, és mélyen beszívom az illatát; a citrusos illat keveredését a nedves föld és a növények illatával, ami valahogy még úgy is másabb és csak az övé, hogy itt állunk a növények között. Meglepően kellemesnek találom, ahogy végisimít a hajamon - annyira ritkán hordom bármennyire is kibontva, ma valamiért mégis úgy döntöttem reggel, hogy talán jó lenne így jönni.
- Hiányoztál - suttogom a mellkasába alig hallhatóan. A közelsége, az illata, a hangja, hogy itt legyen és itt lehessek vele. Nem is feltétlenül az, hogy megöleljem, hogy foghassam a kezét, mert minden ilyen nem tűnt lehetségesnek eddig, tényleg inkább csak a… jelenléte. Legszívesebben így maradnék bármeddig, ha nem jutna eszembe, hogy valamit azért mégiscsak fontos lenne most megkérdezni. És valóban jó volt a megérzésem, Rokuronak tényleg van terve.
- Ez valóban nem tűnik jó opciónak - bólintok az első felvetésre. Sejtem, hogy bizonyára az ő szülei, hasonlóan a japán lány szüleihez, sem kifejezetten lesznek… elragadtatva, de talán első körben valóban a másik családdal lenne érdemes beszélnünk. Nem szeretném, ha ez az ismeretlen lány a kelleténél rosszabbul jönne ki ebből az egészből, hiszen nem tehet semmiről, valószínűleg ugyanannyi beleszólása volt az egészbe, amennyi Rokunak is. Nem akarok neki rosszat, annak ellenére sem, hogy miről beszélgetünk éppen most, és… próbálok arra gondolni, hogy ez még talán így is a kisebbik rossz lenne az életében, egy megszakított eljegyzés, mint egy egész életen át tartó boldogtalan házasság. Ettől persze még nem érzem kevésbé rosszul magam attól, hogy potenciálisan meg kell bántanom őt, még ha közvetve is. De talán… talán így több esélye lehet dönteni a saját életéről, több esélye arra, hogy… boldog legyen. Talán... talán megérti majd.
- Persze, feltétlenül szeretnék segíteni, amiben csak tudok - mosolygok rá. Nem várhatom el, és nem is szeretném, ha egyedül oldaná ezt meg, ahogy azt sem, ahogy majd elmondjuk a saját szüleinknek is. Az enyémek azt… azt hiszem, könnyebben fogják majd fogadni. Semmiképpen sem akarnám eltitkolni előlük. Vajon… örülnek majd? Annyira, amennyire én örülök most?
- Nem vagy szörnyeteg - rázom meg a fejem, hiszen valóban nem tartom annak, bár kissé zavarba jövök, amikor a… teoretikus szexuális együttlétünket említi. Azt hiszem erre majd.. később feltétlenül visszatérünk, jelenleg erre a fontosabb, megoldandó problémára kell koncentrálnunk. Talán aggódnom kellene emiatt, de azt hiszem, annyira boldog vagyok, hogy jelenleg még aggódni sem igazán tudok, ami igen szokatlan, és… ezen kívül azt is örömmel állapítom meg, hogy kifejezetten tetszik, ahogy Roku az egyik hajtincsemet csavargatja az ujjával.
- De azt… azt hiszem a második opciót preferálnám. Mégiscsak kedvesebb, és nem igazán érezném komfortosnak, ha… ilyeneket kellene leírnom rólad valakinek, különösen amiatt nem, mert nem gondolom így - folytatom, és bár hazudhatnék ennek a lánynak, nem érezném tisztességesnek vele szemben. A második verzió ugyan szintén rossz, és bizonyára bántó is, de közel sem annyira, mint annak a gondolata, hogy egy olyan házasságban kelljen élnie, ahol a férje nem szereti őt, semennyire, mert hiszen… mást szeret. Engem… engem szeret. Még mindig nem merem elhinni.
- Leg… legrosszabb esetben, ha ez nem válik be, még mindig… tesztelhetjük az első verziót, vagy akár egy.. harmadikat. Mi a véleményed? - kérdezem, noha nekem egyelőre nincsen további terv a fejemben. Azt mégsem mondhatjuk, hogy ebben a lányban van bármi hiba, már csak azért sem, hiszen Roku még csak soha nem is beszélt vele. - Szívesen megfogalmazom a levelet.. jobb lenne, ha én küldeném el neki?
Ahogy az arcomhoz érnek az ujjai, csak még szebben mosolygok rá, picit felé billentve a fejem. Jól esik az érintése, még így is, hogy alig ér hozzám, gyengéd és megnyugtató, pont, mint a közelsége, és mint ő maga is.