[on us]

M E I J I  Ω  J I D A I

pride and

                     prejudice
                                                   got nothing
                                                                                      on us

TW: társadalomkritika, ic személyeskedés.
        Eleve sem voltam igazán mély véleménnyel az angol jóléti társadalom működésével kapcsolatban: nem is volt oly rég, hogy a toll tax felett érzett elégedetlenség egyszerű polgárinak aligha nevezhető vandálkodást fialt. A szabadságba vetett hit és az egyszerű ostobaság között akkor is nehezen találtam volna elválasztót, ha erre külön megkérnek, de erre már csak azért sem kerülhet sor épp a Roxfortban, mert régi, arrogáns modernizációja elfoglalja összes figyelmét a sokszínűség ünneplésének nevezett önbecsapásában.
        Talán voltak illúzióim McGalagony kapcsán, mert elsősként úgy tartottam, hogy egy nő bizonyára már csak természeténél fogva is képtelen olyan nárcisztikus önszeretetre, amelyre egy férfi. Nos, én sem vagyok mentes a jóindulattól, amire annyira szívesen gondolok, mint egy közepes erősségű migrénre.

        Az persze nem feladatom, hogy kritikát fogalmazzam meg a jelenlegi politikai légkört illetően, vagy hogy az asszimiláció képtelenségére figyelmeztessek - ezt megteszi az oktrojált helyzet, de ha kötelező nem is, én azért épp olyan ellenséges maradtam vele kapcsolatban. A liberális demokrácia végül elpusztítja saját magát, mikor nem tud különbséget tenni régiek és újak szabadsága között - én pedig elpusztítom ezt a prekoncepciót magamban arról, hogy valamiképp felelős vagyok érte, mert ha valaki nyíltan ellenezte az olyan értelmetlen és felesleges dolgokat, mint az empátia, az én voltam.
        Szívesen mondanám persze, hogy ennek a romlásnak mindig megvoltak a jelei - és nem is tévednék nagyot vele, elég csak a Hugrabug teljességére gondolnom, de hát az ópiumra szükség van, a vérelméletre pedig nincs. Megfulladni kívánatosabb az elsőn, az utóbbi belekerül néhány évbe a mellékelt ábra alapján.
        
        Hogy ez egy népszerűtlen álláspont, nem érhet váratlanul senkit, és annak öröme sem enyhíti, hogy majd egyszer azt mondhatom, hogy én megmondtam. Ezen nézeteimet leginkább Scrimgeourrel osztottam meg, és azt meg kell engednem neki, hogy példás önmérsékletet tanúsított eddig - bár gyakran ér az a kritika, hogy nem tudok uralkodni az indulataimon, őt is biztosítottam róla, hogy ha valóban így volna, önként vágnám fel a gyomrom.
        Utólag belegondolva ez a példa valószínűleg nem tartozott azok közé a témák közé, amelyeket épp reggeli közben akart megvitatni, de egy kis öklendezés még senkinek sem ártott meg. Sajnálatos, hogy a mai gyakorlásomhoz nem tud csatlakozni, de ennél vannak most szükségesebb gyakorolnivalói is, amelyek közben remélem, hogy maga is felismeri, hogy a jószívűségnek hazudott társadalmi felelősségvállalás még senkinek nem nyert semmit egy meszesgödörben bérelt helyen kívül.
        Csak a valódi társadalmi felelősségvállalás vezet valahová - annak kövei pedig érzelmek helyett elvek.

        A hakamát épp az időjárásra való tekintettel nem hoztam magammal - és nem számítok társaságra sem. A húgom kitartóan ragaszkodik a szellemi és testi hanyatlás azon fokaihoz, amelyeket mások művészetnek és alkotásnak titulálnak, miközben az egy helyben megülés jobban leírná azt, de az efféle kegare már-már kiszámítható is az ő esetében. Annak az undorító szellemi kútmérgezésnek pedig, amelyet a hollóhátasok prefektusaként ismernek, még mindig tartozom azzal, amit az arca ha el nem is bír, de biztosan megérdemel..
        Ennek tudatában veszem fel a shinait, és rövid időre lehunyom a szemem. Magam elé képzelem mindazt, amit Dargan sensei mondott az elme nyugalmáról, és átadom magam a hullámnak - ellenállni annak, amiből születtem: értelmetlen. A csontok ütemének, a vér dalának - a tökéletes dallamnak, amely a mágia maga.

        De alig pár percnek tűnő órával később megérzem a jelenlétét - a megtestesült zetsubou, már messziről érezni a rothadását. Hogy meri viselni azt a nevet, hogy meri megfordítani a helyes sorrendjét, mint valami hamburgerzabáló, alig pár évtizedes történelemmel büszkélkedő emigráns a saját hazájában? Bizonyára nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy úgy tegyen, mintha közülünk való való volna, miközben a vérvonala bizonyára térdelt nem egyszer valami előtt, amely torkon ragadta a kultúránkat, amely versenytárssá tett bennünket a kényszeres modernizáció kínjaiban.
        A Kamik ezúttal sem áldanak meg türelemmel. 
        

葉隠

Orin Morgenstern-san, 2006. 春

Skóciához képest meglepően derűs hajnalra ébredtem, ám ez a meteorológiai anomália sem képes elterelni a figyelmemet arról a kellemetlen tényről, hogy az elmúlt hónapok során -különös tekintettel a Yule Bálra, számomra finoman szólva is kedvezőtlen kimenetelű eseményeire - túlzott önbizalommal és meglehetősen arrogáns attitűddel igyekeztem menedzselni az ügyeimet. Ennek eredményeként olyan amatőrizmusba hajló hibákat vétettem, amelyek utólag egyenesen… nos, diszgráciával töltenek el.

Kezdetnek ott volt Salamanca kisasszony esete. Az interperszonális dinamikát - különösen az ő és Daphné között fennálló relációt - súlyosan félrekalkuláltam. Ahelyett, hogy legalább minimális teoretikus alapossággal feltérképeztem volna a lehetséges motivációs struktúrákat, ostoba módon megelégedtem azzal a ténnyel, hogy a tervemhez szükséges „komponens” - ha szabad ilyen reduktív terminológiával élnem - önként és készségesen állt rendelkezésemre. Csak utólag realizáltam, hogy María érdeklődése korántsem volt tisztán genuin, az instrumentális szándék jelei evidensek voltak, mégis negligáltam őket. Egyszerűbb volt hagyni, hogy az akaratunk – az ő impulzivitása és az én kevély kalandvágyam – egy ponton konvergáljon. Hiba volt, még annak ellenére is, hogy meglehetősen élveztem azt az éjszakát.
Stratégiai szempontból a konstrukció működött is, az eredmény azonban nem volt kielégítő; hiányzott belőle az a fajta áttörő effektus, amelyet elvártam volna. Ezt követően paradigmaváltás mellett döntöttem: segítségnyújtás, kontrollált őszinteség és mérsékelt pszichoanalitikus exploráció. A módszer - kezdetben - kifejezetten hatékonynak bizonyult. Majd, mintegy klasszikus hübrisz által vezérelve, engedtem a saját önelégültségemnek, és egyetlen tökéletesen inadekvát kijelentéssel kompromittáltam az addigi eredményeket: említést tettem egy távoli kontinensen élő, számomra gyakorlatilag ismeretlen hölgyről és még azt sem átallottam elárulni, hogy a menyasszonyom az.

A mai napig nem teljesen világos számomra, hogy ez a tény miért váltott ki ilyen mértékű affektív reakciót Daphnéból, aki korábban explicit módon deklarálta, hogy kizárólag baráti viszonyban áll velem. Empirikus adat hiányában a kérdés nyitva maradt; azóta ugyanis következetesen kerül minden interakciót, ami a probléma további analízisét ellehetetleníti.  Mindennek hatására némileg szorongó állapotomban találok lenni még egy ilyen hellyel-közzel szépnek mondható reggelen is.
Úgy határoztam tehát, hogy a három, számomra kvázi-szakrális jelentőséggel bíró tevékenység közül, melyek már olyanok, akár a shinto vallás számára Amaterasu Omikami, ezúttal a kard útját választom, hódolva ezzel Hachiman, és az őseim szellemének, akik legyenek is bármilyen dicsők és fenségesek, mégsem tanították meg utódjaikat arra, hogyan is kell elvegyülni és udvariasan csevegni a báli forgatagban, anélkül, hogy könnyűszerrel s még könnyebb nyelvvel meg ne bántaná kiszemeltjét. Egyáltalán miféle ostoba szó ez a kiszemelt? Én tulajdonképpen nem kiszemeltem Daphnét, hanem addig beszéltem neki, addig igyekeztem frissen szerzett pszichológiai tudásommal segíteni, addig ügyeskedtem körülötte, míg végül egyetlen fatális lexikai döntéssel destruktív irányba tereltem a folyamatot. Méghogy, menyasszony. Micsoda blődség ez, kérem alássan!Az a gondolat, hogy tizenhét éves individuumokat dinasztikus megfontolások mentén kényszerítsenek házassági struktúrákba, egyszerre anakronisztikus és intellektuálisan sértő.  Meg tudom érteni a múlt szamurájait, magam is inkább harcoltam volna a shogunok és a bushido elveinek oldalán, mint hogy otthon üljek egy idegen feleség szoknyája mellett és végtelen monoton életet éljek valaki mellett, aki egy cseppet sem érdekel. Tán erre szokták mondani, hogy ha valakinek nincs tűje, mit kezdjen a cérnával?

Keikogit veszek, egyszerű fekete bőnadrággal és összepakolom a felszerelésem nagy részét, shinait, bokkent és a tompaélű katanámat is. Majd bábuvá változtatok egy szerencsétlenül járt bokrot, ha már meguntam az iadok gyakorlását, bár legnagyobb elkeseredésemre, attól sem számíthatok túlzott ellenállásra.
Könnyűek lépteim, ám gyorsan torpannak meg, ahogy megakad a szemem egy számomra nem teljesen ismereten, ám mégsem kifejezetten familiáris alakon, aki…nahát! Micsoda felettébb kellemes meglepetés: kendózik! Néhány másodpercig obszerválom, nem kívánnám megzavarni, ám mi tehetné szebbé ezt a napot, mint párbajba vagy közös gyakorlásba bocsátkozni valakivel, aki a népem legtiszteletreméltóbb harcművészetét műveli?
-モルゲンシュテルンお嬢様、ごきげんよう。剣道をなさるとは、意外でございます。-ragadtatom el magam egy közepesen mély meghajlásra, majd leteszem a felszerelésem. Még véletlenül sem emergál a fejemben a gondolat, hogy esetleg megzavartam, vagy nemkívánatos számára a jelenlétem. Shinait veszek elő, majd már-már indokolatlanul virtuóz módon kezdek el bemelegíteni. Abból a kevésből, amit láttam, egyértelművé vált számomra, hogy a kishölgy  technikája még nem kiforrott, de a mozdulatokban már felfedezhető egyfajta strukturális fegyelem. Kétségtelen: nem kezdő, de messze van még a mesterszinttől.
-Kifejezetten örvendetes számomra, hogy ezen a kontinensen is akadnak, akik e nemes diszciplínát művelik, sosem gondoltam volna!-biccentek irányába, miközben félfordulattal felé pozícionálom magam.