[- Nagyon sajnálom, hogy lassan elvirágzanak a krizantémok -]

but friends don’t look at friends that way

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom

Amikor először meghallottam ezeket a híreket, nem akartam elhinni. Nyilvánvalóan tévedés, igen, csak az lehet, miért akarna bármit pont…pont tőle. Pont ők, pont egymástól. Nem volt semmi értelme, szóval először úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De sajnos nem tűnt tévedésnek. Pedig nagyon, nagyon szerettem volna, ha az. Viszont, hogy pontosan miért azt… azt, attól tartok, nem tudtam megmagyarázni.

Alapvetően nem is nagyon szoktam adni a pletykákra, vagy foglalkozni azzal, hogy ki kivel tölti az idejét vagy mit csinál, de voltak szóbeszédek, amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni, pedig az elmúlt években mindent megtettem, hogy lehetőleg kerüljem Maríát és mindenkit, akinek köze van hozzá. Nem akartam, hogy Rokuronak köze legyen hozzá. Egyáltalán, mégis mit akar egy olyan lánytól, mint María? Miért pont ő? Miért nem… valaki… de tényleg, akárki más? Bárki. Csak. Ne. Ő. De közben meg az se biztos, hogy csináltak bármit. A csókon kívül, amit biztosan csináltak és amit nem… ami nem is tartozik rám, hogy megtörtént. Miért ne történhetett volna meg? Felnőtt emberek, azt…azt teszik, amit akarnak. Hiszen… nincs kizárva, elképzelhető, hogy félreismertem az elmúlt hónapokban Rokurot, és pontosan María az aki… kell neki mert… sajnos nem vagyok buta, sem vak, tudom, vagy legalábbis erősen sejtem, hogy miért. Nem kellene, hogy ez gondot okozzon.
Miért esett rosszul akkor mégis hallani erről?

Kerülni szerettem volna a témát, mindennél jobban, mert nem éreztem úgy, hogy a… halloweenkor történtek után bármennyire is alkalmas vagyok bármilyen lehetséges negatív kimenetelű dolog kezelésére. Ami persze nem is biztos, hogy megtörtént volna, hiszen miért vesztünk volna össze… pontosan min is? Hogy ő és María… Hogy ő és María. Lehet, hogy csak meg tudnánk beszélni, bármi is ez, már ha ő is akarja, kivéve ha… ha nem. Fogalmam sem volt, mit kellene neki mondanom, mert logikusan, zavarnia sem kellene ennek az egésznek, bántania végképp nem. Ami természetesen még jobban összezavart. Felmerült bennem, hogy talán hagynom kellene… és talán ha valaki másról lett volna szó, akkor tényleg hagyom. De aztán realizáltam, hogy Rokuro fontosabb, mint, hogy ezt az egészet csak úgy elengedjem. Mert… mert.

És ezen kívül pedig egyszerűen… nem tudtam volna elviselni még egy rossz hírt, még egy konfliktust, még egy… nem is tudom, hogy mit. Már így is kezdett minden túl sok lenni, ezen kívül is. De minél tovább vártam, annál inkább éreztem, hogy minden csak egyre rosszabb lesz, hogy talán a bizonytalanság még jobban megviselt, mint tudni az igazat, és arról pedig csak egyetlen embert tudtam megkérdezni, már ha fel tudom tenni a megfelelő kérdéseket és ő hajlandó lesz válaszolni rájuk. Mik egyáltalán a megfelelő kérdések ilyenkor? Vártam, hogy esetleg ő hozza fel, de nem hozta fel, ami szintén nem tudtam, hogy mit jelent, vagy hogy mit akartam volna, hogy jelentsen. Talán azt, hogy az az egész számított neki valamit, talán azt, hogy nem. Azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha a dolgok rendben lennének, legalább velünk, annak ellenére, hogy bennem semmi nem volt rendben, napról napra talán egyre kevésbé, és nem csak emiatt, de arról nem akartam beszélni vele, hogy mi történt, miután visszaléptünk a Szellemszállásra, és elsötétült minden. Arról senkivel se akartam.

Azt nem tudtam megoldani, talán nem is fogom, de ezt talán meg tudom, talán erre még van bármi ráhatásom, még ha rettegtem is mindenféle konfrontációtól világéletemben, hiszen milyen jogon szólok bele…nem, hozom fel egyáltalán, hogy… hogy mi történt? Mi van, ha dühös lesz rám, vagy nem érti, mi a bajom, bár akkor már ketten lennénk, ugyanis én sem értem, hogy mi a bajom. Valószínűleg csak a halloweenkor történtek miatt vagyok ennyire… érzékeny. Igen, bizonyára ez lehet az oka.

Ennek ellenére nem sikerült első alkalommal szóba hoznom a témát, mert végül áttereltem a beszélgetést másra, kellemes, hétköznapi témákra, amiktől nem voltam ideges, mert miért vagyok ideges pont ettől, például olyan témákra, mint…
- Nagyon sajnálom, hogy lassan elvirágzanak a krizantémok - kezdek bele, ahogy a metszőollóval óvatosan levágom az egyik hervadt virágot. Mennyivel egyszerűbb is inkább ezzel foglalkozni. Össze kell szednem magam. - De legalább a kaméliák itt lesznek velünk egész télen - sóhajtok, bár Rokuro még nem tudhatja, hogy nem az előbb említett növények virágzása az, ami zavar jelenleg. Hiszen más sem zavar. Minden a legnagyobb rendben van. Vagy lesz. Vagy én már… nem is tudom.

- Azonban szeretnék… valami másról is beszélni - fordulok felé, és leteszem a metszőollót, de mivel így nincs semmi a kezemben, a gyűrűmet kezdem el piszkálni, miközben próbálom lelassítani az erősen kalapáló szívemet, de kiszárad a szám és hirtelen sokkal nehezebbnek tűnik ez az egész, utálom ezt, nem lehetne, hogy…
- Hallottam, hogy… a pletykákat. Rólad és…  Maríáról - egészen nyugodt a hangom, látszólag talán én is egész nyugodt lehetek, de várok egy kicsit és először az arcát figyelem, hogy mit reagál erre, mielőtt vennék egy mély levegőt és folytatnám. - Több mindent is. Talán nem tartozik feltétlen rám, de… inkább tőled hallanám, hogy… - muszáj elkapnom róla a tekintetem, valamiért nem tudok ránézni, ahogy keresem a szavakat a folytatáshoz. Kifújom a levegőt, miért ennyire nehéz megfogalmazni egyetlen kérdést? - …mi igaz belőlük? - fejezem be, óvatosan újra ránézve, és egy pillanatra nem tudom elrejteni a hangomból a megbántottságot, vagy talán a szomorúságot, mielőtt rendezném magam, de miért érzem bármelyiket, hát egyiknek sincs semmi értelme. Nem értem, de azt hiszem, csak azt szeretném, ha őszinte lenne velem, még ha rettegek is valahol a válaszától. Vagy attól, hogy esetleg hazudna nekem. Talán attól a legjobban.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

Három nappal ezelőtt sikerrel indítottam útjára azt a műveletet, amelyet a legtöbb átlagos intellektuális kapacitással rendelkező szemlélő minden bizonnyal enyhén szólva is disproporcionális túlzásnak minősített volna. Számomra azonban a konstrukció egészen kifogástalanul koherensnek és stratégiailag elegánsnak tűnt, jóllehet egyelőre semmiféle empirikus eredményt nem sikerült vele produkálnom. Figyelemmel kísértem Daphné viselkedését, aki mintha diszkréten kerülni igyekezett volna a társaságomat. Ez önmagában akár indikátorként is szolgálhatott volna valamiféle affektív reakcióra, ám tudatosan tartózkodtam attól, hogy elhamarkodott interpretációkba bocsátkozzam, nem kívántam előre örvendeni valami olyannak, mint a passzivitás, amit akármennyire is könnyű lenne, de nem ajánlott a szó szoros értelmébe vett reakcióként értelmezni.

 Nem éreztem bűntudatot azért, amit tettem, a dolog objektíven nézve valóban szükségtelen volt, és az eredeti tervkoncepciómban sem szerepelt, mégis meglepően kedvező mellékhatásokkal járt,  hiszen röpke egy év alatt szinte teljesen el is feledkeztem arról, hogy az efajta rekreációs tevékenységek igazán pozitív hatással vannak a szellemre és testre egyaránt. Úgy éreztem az elmúlt néhány napba, hogy a figyelmem nem csak hogy erősebb, de könnyebb is hosszan fenntartanom, emelett pedig határozottabban energikusabbnak érzem magam. Elképzelhető, hogy ennek az egésznek csak és kizárólag pozitív kimenetele legyen? Nem vagyok benne feltétlenül biztos, de azt, hogy Daphné ma talán kissé dezorientáltnak tűnik, igazán jó előjelnek tűnik.
Mindig is preferáltam, ha az emberek nagyjából azt teszik, amit implicit vagy explicit módon elvárok tőlük, ám jelen esetben kénytelen voltam beismerni, hogy számomra ismeretlen pszichológiai territóriumon mozgok. Még a legextravagánsabb hipotézis keretei között sem mertem Daphné személyiségstruktúrájától többet anticipálni, mint valamiféle elegáns, finoman artikulált passzív agressziót. Egy látványos, teatralitással terhelt féltékenységi jelenet lényegesen könnyebben interpretálható lett volna,ám ez borzalmasan karakteridegennek tűnt volna Daphné esetében, pláne, mivel ilyen melodramatikus cirkusz felesleges rendezése esetén lehetséges, hogy minden kedvem el is menne tőle. Egyetlen helyen kedvelem a túlzottan is szenvedélyes nőket -mint néhány napja kiderült- és ez a terület most véletlenül sem az.

Szerencsére én egy igazán türelmes ember vagyok és éppenséggel rá is érek várakozni arra, hogy Daphné mutasson valamit azzal kapcsolatban, hogy mit gondol az esetről. Abban biztos voltam, hogy nem fog hisztériás rohamban kitörni, sem pedig örömmel gratulálni a tényhez, hogy a jelek szerint mégsem vagyok aszexuális, tehát annak, ami vár rám valahová a kettő közzé illene esnie. El tudom képzelni példának okáért azt, hogy elítélne vagy úgy gondolná, hogy módfelett indiszkrét és frivol ember vagyok. A probléma mindössze az volt, hogy nem állt rendelkezésemre elegendő információ arról, hogy pontosan mi is jutott el hozzá a történtekből, leszámítva természetesen azt a meglehetősen publikus és , mondhatni, szcenikusan kivitelezett csókjelenetet, amelyről jómagam is tudtam, és amelynek híre vélhetően mindenki máshoz is eljutott. Ez az intézmény sem különbözik el nagyobb mértékben más iskoláktól, a fény után itt is a hír terjed a leggyorsabban, abban viszont sosem lehet biztos az ember, hogy egy adott információ hány különböző változatában kel útra.

-Sajnálatos módon ez a természet rendje-válaszolok a lány virágokkal kapcsolatos megjegyzésére, amik valamiért olyan érzést keltettek bennem, hogy valójában nem erről szeretne diskurálni velem, és néhány másodperc múlva igazam is lesz, amire igyekszem nem túl elégedetten reagálni, hiszen nem vetne rám jó fényt, ha ilyen botor módon buktatnám le magam. Tehát igyekszem megfelelően gyanútlannak tűnni és érdeklődve vonom fel az egyik szemöldököm, jelezve, hogy hallgatom, és közben már előre örvendek a ténynek, hogy számításaim szerint most lesz majd lehetőségem megszemlélni, mit is gondol a kisasszony a korábban történtekről.
Szerencsére az arcom képes mozdulatlan marad,még akkor is, ha éppen bambuszkarddal ütnek-ez nagyjából az egyetlen a mindenféle anyagi javakon kívül, amit az apámnak köszönhetek- tehát, amikor megemlíti María nevét, csupán bólintok, hogy legyen oly kedves és folytassa.

Kissé fragmentáltan beszél, sok a megtorpanás, a mikroszünet, valamint a tekintetét sem tartja tovább rajtam, ami érzelmi töltetről, azon belül is zavarról, idegességről lehet hivatott árulkodni. Kezdetnek igazán páratlan, szimpatikus gesztus tőle, hogy először tőlem érdeklődik, mielőtt még csak úgy vaktában felülne mindenféle pletykának, ám azokról pedig illik tudni, hogy egy részük általában igaz.
-Örömmel válaszolok a kérdésedre-kezdek neki, közben pedig önkéntelenül csúsztatom a kezem egy pillanatra a felsőháti szakaszomra, ahol éppen szépen gyógyulnak a María által okozott sebeim, ezekről pedig az jut eszembe, hogy igazán szórakozhatnék egy kicsit most is, ahogy azt korábban is tettem, csupán most maradok a mentális kielégülésnél-ám ehhez azt kellene tudnom, hogy pontosan miket is hallottál.

Milyen izgalmas beszélgetés! Ebből legalább azt is megtudhatom, hogy mennyire adott ki María, bár úgy gondolom, hogy azért vannak olyan dolgok, amikről jogosan gondolom, hogy közöttünk maradnak. Van valami olyan azonban a lány hangjában, amit nem tudok megfelelő helyre csoportosítani, így nemes egyszerűséggel úgy gondolom, hogy bizonyára kellemetlen számára a téma vagy, ha az nem is, de az, hogy fel kell hoznia. Ha már ennyi szabad kapacitásom van az agyamat illetően, igyekszem beleképzelni magam a helyébe, ám igazán nehezemre esik. Nem tudom megállapítani, hogy miként is érintene, ha valaki mással koitált volna, miközben logikusan nézve kettőnk enyhén szólva is atipikus baráti kapcsolatát, azt sem várhatnám el tőle, hogy ilyen tevékenységek végzésére való vágy esetén, én legyek az, aki az eszébe jut. Milyen különös. Milyen nehezen konceptualizálható jelenség.

[-Hölgyek nem…-]

mess with me on purpose, so i’ll hang on to you

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Talán ott kellene gyanúsnak lennie valaminek, hogy Rokuro nem kezd bele abba, hogy szerinte mikor és hogy lenne érdemes a télre felkészíteni a krizantémokat, ahogy azt általában szokta és ahogyan azt valahol talán reméltem, hogy esetleg most is tenné. De nem teszi, pedig akkor újból sikerülne kitérnem ez alól a beszélgetés alól… azaz hogy nem tudnék kitérni, mivel aztán én kezdeményezem, azért mert… érdekel, hogy… de valóban érdekel? Nem, igazából talán nem kellene érdekelnie. Nem tartozik rám. Nem az én dolgom. Úgy kellene tennem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy úgy is tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem félnék attól, hogy… hogy Rokuro kedveli Maríát. És ha kedveli Maríát, akkor bizonyára arra is hamar rá fog jönni, hogy engem viszont nem érdemes kedvelnie vagy időt töltenie velem, amire egyébként is lehet, hogy már rájött, vagy rájönne enélkül is. Még csak hibáztatni sem tudnám, mert ha… ha az lenne a helyzet hogy… Maríával szeretne… bármit, akkor és én se akarnék vele időt tölteni mert, nos… nem. Nem szeretnék közös… barátokat Maríával. Ezért sem értem, miért nem tudtam csak úgy hagyni, és elengedni az egészet, ahogy tettem is volna, ha ez mást érint, és nem őt. Lehet, hogy Rokuro észre sem vette volna, ha a tanév hátralévő részében nem beszélek vele, nem lepett volna meg, hiszen általában egyébként is azt preferáltam, ha valaki nem vett észre - kivéve most. Kivéve most. Valamiért most nem ezt szerettem volna.

Ahogy ezt a beszélgetést sem szeretném, mert akkor is kellemetlenül érezném magam miatta, ha nem Rokuroról lenne szó, meg arról, hogy mit csinált… bárcsak ne csinált volna… de nem, nem, Rokuro azt csinál, amit akar. Már meg is tette. Vajon voltak azóta is még… és azért volt az elmúlt pár napban tőle szokatlan módon meglehetősen… jó kedve? Ami természetesen egy szép dolog, kivéve, ha María miatt van. De miért ne lehetne miatta? Ilyen rettenetes dolgot nem kívánnék senkinek sem, hogy ne érezze jól magát… csak… ne María legyen az oka. Pedig, nagyon úgy tűnt, hogy ő volt. Az, hogy ennyire negatívan gondoljak valakire, aki ráadásul jelen esetben kivételesen ellenem semmi konkrét dolgot nem tett, ez nem vallott rám egyáltalán, sőt semmi, a jelenlegi helyzettel kapcsolatos dolog nem volt rám jellemző. Mégis, mi történik velem?

Nem tudom, hogy érzem magam a hírekkel kapcsolatban, nem tudom, mi a célom ezzel az egész beszélgetéssel, azzal, hogy most itt vagyok, a válaszokon kívül, amit megkaptam, részben, szóval talán ennek kellene lennie annak a pontnak, ahol nem kérdezek többet semmit, csak mosolyogva bólintok és sok boldogságot kívánok a… kapcsolatukhoz, majd nem zavarom tovább egyikőjüket sem, de leginkább Rokurot nem. Azt hiszem, valahol sejtem, hogy ha tovább kérdezősködöm, nem fogom magam jobban érezni, de talán nem is akarom. Talán azért csinálom, hogy emiatt is haragudhassak magamra, vagy talán azért, mert erre tudok hatni, legalább valamennyire, és inkább emiatt legyek rosszabbul, mint azok miatt a gondolatok miatt, amik esténként szoktak kísérteni - még ha a jelenlegi érzéseim okát nem is tudom behatárolni.
És Rokuro most tényleg tudni szeretné, hogy milyen szóbeszédek keringenek róla az iskola folyosóin? De miért tőlem? Miért nem… mondja el ő vagy mondja azt… hogy semmi nem igaz belőlük? Miért nem mondja, hogy nem voltak együtt?

-Hölgyek nem…- beszélnek erről, de elharapom a mondatot, milyen hölgyek, itt nincsenek hölgyek.. a hölgyeket hazavárja valaki, és hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe… és minden akaraterőmre szükségem van, hogy a jelenben maradjak, olyan erővel harapom be a szám belsejét, hogy fájjon, hogy vérezni kezdjen, és próbálok továbbra is nyugodtnak látszani, de Rokuro bizonyára csak annyit érzékel, hogy rendkívüli módon nehezemre esik megszólalni, ami igaz is, kivéve, hogy nem csak… emiatt. Egy ideig nem is teszem, csak próbálom keresni a szavakat, rájönni, hogy pontosan mit várhat tőlem, tényleg azt szeretné, ha ezt most… elmondanám? Összeszorul a gyomrom, és továbbra sem nézek rá, nem akarok rágondolni, semmire sem akarok gondolni, beszélni végképp nem, de ha ez szükséges, akkor… kifújom a levegőt. Nem vagyok hölgy. Ugyan mit számít? Mit számít… bármi?

-Tényleg tudni szeretnéd? - kérdezek rá még egyszer, bár sejtem a választ. Mindenesetre megvárom, mielőtt vennék egy mély levegőt, és folytatnám. Igyekszem minél távolabbra száműzni minden rossz érzést, mert nem akarom, hogy lássa, és úgy teszek, mintha nem viselne meg semennyire, hogy erről kell most értekeznem vele. De hát nem is kellene megviselnie. Miért érzem így magam?

-Azt hallottam, hogy… elvesztettél egy fogadást és azért… csókoltad meg - kezdek bele, nyugodt hangon, és figyelmen kívül hagyom az émelygést, a furcsa, keserű ízt a számban, amit ennek hatására érzek. - És annyira… szenvedélyes volt, hogy nem csak… ez történt, mert utána eltűntetek együtt, egész este… egymással… voltatok és bizonyára… az nem csak egy egyéjszakás együttlét volt… hanem többször is összejártok, azóta is - bár nagyon figyelek, hogy a hangom nyugodt, és egyenletes maradjon, mindent nem sikerül elrejteni belőle, és ennek a gondolatára egészen megemelkedik a pulzusom, ahogy elképzelem, nem akarom elképzelni, pedig ha valami, ez a pletyka biztosan igaz, megerősítenie sem kell, legalább egyszer biztos, hogy lefeküdtek. Többször viszont… mi van, ha többször is? Mi van, ha… Nem, ez engem nem zavarhat. Másnál sem zavar, mindenki ezt csinálja, nincs ebben alapvetően semmi rossz, akkor náluk… miért?

-Továbbá… hogy neked nem is volt elég… egy lány - ezt egészen nehezen, és nagyon halkan sikerül csak kimondanom. Miért ne lehetett volna… akárkivel? Bárkivel. Azt nem teszem hozzá, mert nem számít, hogy ezek a szóbeszédek arról is szóltak, hogy mivel én nem voltam hajlandó bizonyos… szexuális tevékenységekre, Rokuro pedig bizonyára többet akart, ezért talált valakit, aki végre igen, és nem is meglepő, hogy én nem tudok valakit kellőképpen… boldoggá tenni. Egy idő után mindenki keres mást, senki nem fog örökké várni valamire, amit soha nem kaphat meg attól a lánytól. Bár az is csoda, hogy bárki akar tőle bármit, a bátyján kívül.

Nem akarok ezekre gondolni. Tudom, hogy valami el van romolva velem kapcsolatban, hogy nem normális, hogy ennyire keveset foglalkozom ezzel, pedig 18 évesen állítólag minden gondolatomnak ekörül kellene forognia, a párkeresés és a fiúk körül, vagy akár a lányok körül, mint mindenki másnak. És én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, összejöttem valakivel, mert szerettem volna normálisnak érezni magam, átélni, amit mások is, de nem éreztem, amit mondtak, hogy éreznem kellene. Nem élveztem, az a fiú nem váltott ki belőlem semmit, csak semlegességet vagy kényelmetlenséget, feszengést és később undort, bár főleg magam iránt, ami csak tovább erősített abban, hogy a probléma kizárólag bennem keresendő. Még mikor vége lett is csak… főleg megkönnyebbülést éreztem, pedig nem is azt kellett volna.
Hasonló érzéseket mondjuk most is érzek csak… egészen más okból.

-És egy egészen extrém… verzió szerint… dendrofil vagy - erre mondjuk zavartan összeráncolom a szemöldököm, mert ez biztosan nem lehet igaz, nem is értem, kinek jutott eszébe, de Rokuro szerette volna tudni, hogy miket hallottam. - Azt hiszem talán… talán ennyi - végre fel merek nézni rá, bár azt nem veszem észre, hogy idegességemben teljesen összegyűrtem a szoknyámat. Ha eddig nem, most már biztos, hogy szeretnék eltűnni innen, és még kellemetlenebbül érzem magam, hogy ezeket ki kellett mondanom. A következő mondatokat viszont csak halkan suttogni vagyok képes, levegőt venni pedig egyáltalán nem megy.
-Szóval… mi történt? Kedveled… Maríát? - nem hangzok vádlóan, vagy számonkérően, csak még mindig, egy pillanatra talán megint… furcsán szomorúan. De hiszen nem örülnöm kellene, hogy mások boldogok?

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Még a teljesen avatatlan fülek számára is feltűnően disszonáns lehet, hogy ilyen lakonikus tömörséggel nyilatkozom a krizantémok sajnálatos vegetációs kudarcáról és a kaméliák viszonylag sikeres átteleltethetőségéről. Különösen Daphné számára lehet ez meglepő, hiszen még a nyári levelezésünk során is hajlamos voltam kifejezetten entuziasztikus hangnemben beszámolni a különböző botanikai kísérleteim - vagy ha úgy tetszik, horticulturális projektjeim - eredményeiről. Jelen pillanatban mindössze azért tartózkodom ettől a fajta lelkesedéstől, mert a szavai mögött valami olyasmit vélek percepcionálni, amit számomra ritkán sikerül ilyen egyértelműen azonosítani: a szándékot, hogy valamit igazán elegánsan, de talán kissé ügyetlenül bevezessen, azt illetően pedig nyilvánvaló módon nem voltak kétségeim, hogy mi lehet az, amiről beszélni óhajt.

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy mit tettem, következésképpen annak is, hogy bizonyos értelemben valóban túlzott intenzitással hajtottam végre a szóban forgó akciót – ha a köznyelv terminológiáját szeretnénk használni, mondhatnánk azt is, hogy „túllőttem a célon” vagy „elvetettem a sulykot”. Ezek a kifejezések azonban meglehetősen primitív szinonimák egy jóval komplexebb jelenségre. Nem gondolom úgy, hogy ez teljességgel helytelen lett volna. Nem tévesztettem meg María kisasszony,hiszen teljesen világos lehetett számára, hogy a kezdeti érdeklődésem elsődlegesen egy bizonyos stratégiai célt szolgált. Az, hogy a későbbiekben úgy ítéltem meg, hogy a helyzet a terveimtől némileg eltérő módon is képes produktív együttműködéssé alakulni, részben az ő interpretációs döntéseinek következménye is. Nem kételkedem abban, hogy neki is megvolt a maga hipotézise arról, mi fog történni, amennyiben sikeresen közel kerül hozzám. Az a tény, hogy ez a közelítés végül valóban sikeresnek bizonyult, engem is némileg meglepett. Bevallom azonban, hogy a későbbiekben már nem fordítottam különösebb figyelmet arra, miként kezdtek el terjedni az összejövetelt követő pletykák, és melyek voltak azok a narratívák, amelyek pusztán spekulatív extrapolációk eredményeként születtek, még ha ezek a spekulációk nem is voltak teljesen alaptalanok.

Nem voltam különösebben meggyőződve arról, hogy Daphné valaha explicit módon szóba hozza majd az esetet. Inkább arra számítottam, hogy a viselkedéséből vagy a nonverbális kommunikációjából kell majd inferenciákat levonnom, de így, ami azt illeti, sokkal egyszerűbb lesz megtudnom, hogy mit is gondol,ha ezt nem a lehető legegyenesebb retorikai formában teszi.
 Ezért kérdezek vissza, illetve azért is, hogy szórakoztassam magam, hiszen bizonyára rendkívül nehézkes és kellemetlen egy ilyen finom francia hölgy számára olyan borzalmasan ízléstelen dolgokról értekezni, mint a rólam szóló pletykák. Egész röviden visszakozni is kíván, mire felvonom a szemöldököm.
-Néha még a hölgyeknek is szükséges ilyen undok dolgokkal foglalatoskodniuk-mondom lágyan, jelezve, hogy nekem aztán mindent elmondhat, előreláthatólag semmin nem fogok különösebben megbotránkozni.
 A környezetünkben jelenleg három különböző ország tizenhét éves tanulóinak hormonálisan meglehetősen instabil populációja koegzisztál, így aligha lenne ésszerű bármi mást várni ettől az ökoszisztémától, mint fokozott emocionális intenzitást és természetesen egy sor pikáns pletykát. Nyilvánvaló, hogy nem mindenkinek adatik meg a lehetőség arra, hogy a vágyait közvetlen formában realizálja; sokak számára ez egyáltalán nem opció. Az ilyen egyének gyakran abban találják meg a kompenzációt, hogy végtelen mennyiségű energiát fordítanak mások életének – és különösen mások intimitásának– analízisére, ami magában még nem lenne felháborító számomra. Inkább a tudományos kíváncsiság hiányát tudnám felróni az ilyeneknek, ez az, amit inkább hiányolok az ilyen diskurzusokból.
Pontosan ez az a tényező, amely miatt igyekszem távol tartani magam az efféle társas interakcióktól. Talán Daphnénak is hasznára válna egy hasonló stratégia, így elkerülhetné, hogy mindenféle groteszk részletet suttogjanak a fülébe valakiről, akit – a jelek szerint – bizonyos fokig kedvel.

A kérdésére bólintok, miközben regisztrálom magamban azt az érdekes paradoxont, hogy noha ő maga hozta fel a témát, láthatóan örömmel elodázná a konkrét részletek tárgyalását. Óvatos pillantást vetek rá, elsősorban a sértettség vagy a féltékenység jeleit keresve. Egyelőre azonban csupán zavart érzékelek, azt is inkább a beszédének fragmentált ritmusából nehezére esik szavakba öntenie azt, amit mondani kíván. Szerencsére azonban rövid időn belül megtudhatom, hogy pontosan milyen formában cirkulálnak rólam a  mindenféle narratívák.
A fogadást, mint olyat, még képes vagyok konceptuálisan értelmezni, nem mintha olyan ember lennék, aki sok energiát fektetne ilyen gyermekded ostobaságokba, de ha valaki az alaptermészetétől eltérően viselkedik, talán a legtöbb ember arra gondol, a sokkal célszerűbb Imperius-átok helyett, hogy esetleg rosszul talált fogadni. A következő állítás – bármilyen körmönfont retorikai konstrukcióval próbálnám is relativizálni – lényegében megfelel a valóságnak. Valóban együtt töltöttük az éjszakát, mind társas, mind pedig szexuális értelemben. Erre azonban egyelőre nem reagálok, bár a sorozatos „összejárásról” szóló híresztelés már számomra is új információ. Rokuro Ishida, hatodik e becses néven, nem ér rá olyan csekélységekkel tölteni a drága idejét, mint hogy szeretőt tartson!Bár meg kell jegyeznem, hogy amennyiben Daphnét teljes mértékben hidegen hagyták volna ezek a pletykák, talán valóban fontolóra vettem volna egyfajta informális koalíció kialakítását María kisasszonnyal.
Nem pusztán fizikai okokból, hanem mert - némileg meglepő módon - a vele töltött idő kifejezetten stimuláló hatással volt a gondolkodásomra. Jelen körülmények között azonban úgy tűnik, erre nem lesz szükség.

 Amit viszont a továbbiakban felhoz, az egytől egyig a fikció kategóriájába tartozik. Nem is értem, hogy nekem mi nem elég.Nem teljesen világos számomra, hogy pontosan mi az, ami állítólag „nem elég” nekem. Nem állítom, hogy egy orgia koncepciója teljes mértékben érdektelen lenne számomra, ám tudományos szempontból meglehetősen kaotikus kutatási környezetet jelentene. Aligha tudnám eldönteni, pontosan mit és kit lenne érdemes megfigyelni. Ráadásul kulturális tapasztalataim alapján az efféle események még azokban a körökben is meglehetősen ritkák, akikkel kapcsolatban előszeretettel híresztelnek hasonlókat. Arcomon egyelőre csak derűs meglepődést vélhet felfedezni, amikor pedig kimondja a dendrofil szót, képtelen vagyok visszafogni magam és nevetni kezdek.
-Szíves elnézésed kérem-szabadkozom, mert széles jókedvemben kénytelen vagyok a falnak támaszkodni, valósággal ráz a nevetés, ilyen is ritkán történik velem- Dendrofil! Hjaj köszönöm, Daphné, nem is tudom, mikor kacagtam ilyen jót utoljára.

Ahogy sikeresen elválok a faltól, megigazítom az ingnyakam, de amennyiben Daphné szeme éles, lehetősége van -ha csak egy rövid pillanatra is- megpillantani egy liluló harapásnyomot a nyakamon. Bizonyos sérülések esetében nem bíbelődtem a gyógyítással, csak azokkal törődtem, amiket látni az egyenruhában, az oldalamon és hátamon, valamint a vállamhoz közelebb eső sebek, nem bánom, ha maguktól regenerálódnak.
–Hogy rendszerezetten reagáljak az elhangzottakra – kezdek bele végül – nem vesztettem el semmiféle fogadást, és őszintén szólva soha nem is szoktam efféle dolgokban részt venni. Való igaz ugyanakkor, hogy az este további részében koitáltunk, amit minden túlzás nélkül kielégítő élményként értékelnék. Ez azonban kizárólag egyszer történt meg, és azóta nem ismétlődött meg. A dendrofília vádját pedig kénytelen vagyok határozottan visszautasítani. Aberrált vagyok a magam módján, de ezt azért kikérem magamnak.
Beszéd közben igyekszem megőrizni azt a könnyed, udvariasan semleges hangnemet, amelyet a francia kisasszony már megszokhatott tőlem. Ezek a szóbeszédek valójában egyáltalán nem zaklatnak fel. Már az alma materemben is keringtek rólam különféle mendemondák, így kifejezetten üdítő változatosság, hogy ezúttal a rám aggatott perverziók a növényvilágra és a csoportos tevékenységekre korlátozódnak. Ezek pedig olyan mértékben állnak távol a valóságtól, hogy még tagadni is felesleges volna.
Amikor azonban a következő kérdés elhangzik – amely, ha jól értelmezem, arra vonatkozik, hogy milyen természetű a viszonyom María kisasszonnyal –, egy egészen finom árnyalatnyi változást érzékelek a hangjában. Szinte alig észrevehető, mégis mintha egyfajta melankolikus felhang társulna hozzá.
-Ha a szó romantikus értelmében szeretnéd tudni, akkor nem, nem erről van szó. Emberileg viszont szimpatizálok Salamanca kisasszonnyal, de az egyszeri aktust leszámítva, nincs kettőnk közt semmi-fejtem ki, hogy biztosan jól értse, amit pedig hozzáteszek, már csak része a tesztnek – Valakivel, azonban még nála is jobban szimpatizálok.

 

[-Igen. Valóban milyen… milyen igazad van.]

if you say “she’s nothing to worry about”, then why’d you close your eyes when you said it out loud?

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális utalások, parafíliák említése

Ha a krizantémoknál és a kaméliáknál, amikre Rokuro nem reagált úgy, mint tőle megszokhattam, nem is tűnt fel semmi rendellenes és szokásostól eltérő, akkor azért ott bizonyára észrevehettem volna, hogy valami mégis más, hogy Rokuro feltétlenül szerette volna, ha beszélek ezekről a pletykákról. Az igazat megvallva, semennyire nem akartam és elképzelésem sem volt, ő miért akarja ezeket tőlem hallani. Vagy egyáltalán hallani, mert én biztosan jobban örültem volna, ha elkerülnek ezek a hírek. Meg annak is, ha… elégnek kellett volna lennie, hogy nem tagadta le rögtön, hogy ez az egész… megtörtént. Az elég válasz kellett volna, hogy legyen, nem igaz? Vajon jobban éreztem volna magam, ha megteszi? Nem… tudom, hogy nem, de valami miatt kapaszkodtam abba, hogy talán, talán mégsem igazak a szóbeszédek. Még akkor is, ha valahol sejtettem, hogy felesleges.

Nem hiszem, hogy illendő ilyen dolgokról beszélni, más emberek magánéleti dolgairól, még ha tudatában is vagyok annak, hogy Rokurot nagyon kevés dolog szokta bármilyen értelemben meghatni vagy megbotránkoztatni, vagy hevesebb reakciót kiváltani, ami egyébként némileg meglepő, de valami miatt semmiképpen nem zavaró tulajdonsága - szóval ez az egész minden bizonnyal csak számomra rendkívüli módon kellemetlen. Biztosan María az oka. Vagy én reagálom túl. Igen, biztosan én. Máskor nem szoktam… ideges lenni, ha beszélnem kell vele. És Rokuro még segíteni is próbál, vagyis próbálna, nekem pedig nem kellene, hogy így reagáljak arra, amit mond, és nem… nem borulhatok ki egyetlen szó miatt. Nem mondhatom meg neki, hogy ez mit juttat eszembe, hogy arra emlékeztet, hogy…
…Néha még a hölgyeknek is…
… itt nincsenek hölgyek..
…Melyikőtök akarja kezdeni a beismeréssel? Vagy idézzük fel újra, miért vagytok itt?...
…amit elkövettetek az ízlés és az elemi erkölcs ellen..
…hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe…
NEM!
Nem így értette, nem így értette, nem így értette…

-Igen. Valóban milyen… milyen igazad van. Il n'y a pas de dames ici - az utolsó mondatot csak magam elé suttogom, miközben próbálok bárhova máshova nézni, mint rá, észre sem véve, hogy franciául szólaltam meg, de talán nem is számít, mert akkor sem értette volna, ha angolul mondom. Erősen harapom a számat, még erősebben, amíg meg nem érzem a vér fémes, fullasztó ízét, de legalább elnyomja a sikítást, ez nem… nem történhet meg. A teának segítenie kellene. Két nappal ezelőtt még…Nem. Muszáj… össze kell szednem magam. Ha túlélem ezt a beszélgetést, és még szóba áll velem utána, majd… majd megmondom Rokuronak, hogy erősebb szorongásoldóra van szükségem. Vagy valamire rémálmok ellen, nappal is.

Inkább úgy teszek, mintha rendben lenne minden, vagyis próbálok, elkezdem neki sorolni, hogy miket hallottam, fókuszálva a tényekre és nem arra, hogy én hogy érzem magam, hiszen nem is kellene így éreznem magam. Minden rendben van, biztosan csak a… téma miatt szorul össze a gyomrom és az okozza ezt az enyhe émelygést. Mivel is lehetne problémám? Csak az a fontos, hogy ne… hogy ne kedvelje Maríát. Akkor majd… nem, fogalmam sincs. De mi van, ha kedveli? Nem akarom, hogy kedvelje. De miért is ne kedvelné, hiszen.. Mi van ha jelentett ez neki valamit, mi van, ha…

A gondolataimból végül az szakít ki, hogy az utolsó mondatomra Rokuro hangos nevetésben tör ki. Meglehetősen zavartan nézek rá, már ha nem lettem volna egyébként is eléggé zavarban attól, hogy különféle parafíliákról kell értekeznem vele, még ha biztos is vagyok benne, hogy ez az állítás nem igaz. Kinek jut ilyen eszébe egyáltalán? Ráadásul, hogy még terjessze is?
-Ugyan, nem szükséges elnézést kérned - rázom meg a fejem, ezt nem veszem rossz néven, bár továbbra is meglehetősen furcsán érzem magam. Bizonyára ezért találom ezt az egész helyzetet kevésbé humorosnak. - Nem hittem volna hogy ez… nos, ennyire… szórakoztatni fog - húzom egy, a helyzet miatt némiképp kínos mosolyra a számat, miközben Rokuro éppen remekül mulat azon, hogy egyes pletykák szerint a növények felé érez szexuális vonzalmat. Nem hibáztatom érte, legalább egyikünk tud nevetni ezen, hiszen legyünk őszinték, valóban nevetségesen abszurd állítás. Pár nappal korábban pedig azt is abszurdnak gondoltam volna, hogy Rokuro és María… és mégis megtörtént. De miért vele, miért nem valaki mással, miért akárkivel, és miért… miért?

-Köszönöm a válaszokat - mondom halkan, ránézve egy apró bólintással, mielőtt megint kerülném a tekintetét, mert az őszinteséget azt hiszem, tényleg értékelem, még ha nem is igazán tudom, hogy hogyan érezzem magam ezekkel az információkkal kapcsolatban. Megkaptam, amit szerettem volna, nem? Megerősített valamit, amit eddig is tudtam, nem kell többet találgatnom, ami… ami jó. Annak kellene lennie. Mégsem érzem magam semennyire jobban tőle. Nem kellene fájnia, nem kellene… olyan érzésnek lennie, mintha elvesztettem volna valamit, különösen, mivel nem is volt az enyém. Az aberrált szóra már nem is igazán figyelek fel, túlságosan elvonja a figyelmem, amit előtte mondott. Akkor tényleg emiatt volt az elmúlt napokban ennyivel… jobb kedve. Kielégítő élmény. Hát… hát persze. Mégis, mire számítottam? Hogy majd rossz lesz? Hogy majd… ugyan már. Hirtelen furcsán közel érzem magam a.. síráshoz? De hát… egyáltalán miért?

Tétovázom, hogy mondjak-e többet Rokuronak Maríáról. Talán nem kellene, talán elrontok vele mindent, még jobban, pedig már lehet, hogy így is olyan irányba megy ez az egész beszélgetés, amit nem tudok megoldani, hiszen nem úgy veszem ki a szavaiból hogy kifejezetten… rossz véleménnyel lenne róla. Nem lehet vele tisztában persze, hogy milyen volt Maríával az elmúlt hat év és vele ezek szerint bizonyára igen… kedves volt. María pedig nem szokott csak úgy… kedves lenni. Meg van az esélye annak, hogy Rokuro haragudni fog, vagy azt fogja gondolni, bele akarok szólni az életébe…bármilyen módon. Nem tudom, számít-e egyáltalán bármennyit is a véleményem. Biztosan rossz barát vagyok, de lehet, még rosszabb lennék, ha nem figyelmeztetném arra, hogy… Maríára.

- Rokuro, azt… azt azért azt hiszem, szeretném elmondani, hogy María…. - kezdek bele halkan, lenyelem a gombócot a torkomban, sosem szerettem másokról így nyilatkozni, nehezemre is esik, de tulajdonképpen az egész beszélgetés az. Mégis folytatom, komoly hangon, pedig abban sem vagyok biztos, hogy Rokuro hinni fog-e nekem egyáltalán.- …nem egy… kedves valaki. Valótlan, rosszindulatú pletykákat terjeszt Élodieról… többek között. Nem tartom őt kifejezetten… jó embernek - fejezem be végül. Nem tudom, az ismeretségünk alatt mondtam-e bárkiről valaha ennyire negatív dolgot - valószínűleg nem. De az én jóindulatomnak is van határa, ez a határ pedig ott van, hogy senki sem bánthatja azokat, akiket szeretek, tehát a legjobb barátnőmet sem, és távol tartom magam azoktól, akik mégis megteszik, ha más eszköz nincs is a kezemben. Még ha bizonyítanom nem is sikerült soha, de erősen gyanítom, hogy tőle indultak... ugyan, ki más tenne ilyet? De még így is... semennyire nem érzem jól magam attól, hogy ezeket ki kellett mondanom, és ez biztosan látható is, de talán… talán nem árt, ha mégis tudja.

A következő mondataira azonban akaratlanul ránézek, meglehetősen… döbbenten pislogva. Szimpatikusnak talál valaki… mást is…? Kit és miért és hogyan és…
- Mégis… - tudom, hogy kell kontrollálni a hangszínemet, és ennek ellenére, most nem sikerül, túl magas, élesebb, mint kellene, nem úgy mondom ki, ahogy szeretném. Nem is értem, mi van velem, én nem lehetek… Veszek egy mély levegőt, mielőtt megint megszólalnék. - …mégis kivel? -folytatom nyugodtabban és csendesebben, és megint itt ez a kellemetlen érzés. Talán semmi közöm hozzá, akarom egyáltalán tudni, ki az a másik lány, akivel… oh de hát… nem is mondott semmit arra, hogy elég-e neki, hogy… volt-e másik lány. Ezekszerint akkor… akkor volt. Miért… miért is ne lett volna. Azt hiszem, valami fáj a mellkasomban, de nem tudom behatárolni, hogy mi miatt. Nem is foglalkozom vele inkább, csak összefűzöm a karjaimat magam előtt, hátha segít megnyugodnom, de semmi sem segít.

És akkor meglátok valamit, ami bizonyára eddig is ott volt, csak ezidáig elkerülte a figyelmemet - egy lila foltot a nyakán, és egy pillanatra lefagyok, mintha nem kapnék rendesen levegőt, de kivételesen nem a pániktól. Nem, ez nem… nem akarom látni, de képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Túl sok, és az agyam nem segít, mert önkéntelenül is azon kezdek el gondolkodni, hogy mennyire közel kellett lenniük, hogy mit csinálhattak, ami ezt eredményezte, hogy mi mást, hogy vajon Rokuro is…?
- Miért… miért van a… harapásnyoma a.. nyakadon? - kérdezem hitetlenkedve, amikor végre sikerül megszólalnom, de így is megremeg a hangom. Nem is tudom, szeretnék-e tényleg választ erre. Elnézek, és mélyen beszívom a levegőt, csak… csak nyugodtnak kell maradnom. De miért nem sikerül, mégis… mi a problémám pontosan? - És nem… mármint… nem úgy értem hogy… hogy került oda - elcsuklik a hangom és azt hiszem, már hiába próbálom, egyáltalán nem sikerül elrejteni belőle a szomorúságot, ahogy ezt kimondom. Én… miért vagyok én itt? Mi ez az egész?

[A, verzió:]

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az igazat megvallva, teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy amit művelek, az meglehetősen távol esik a normatív helyesség kategóriájától, az udvariasság mezsgyéjét pedig még csak nem is érinti. Mindazonáltal van valami végtelenül szervilis báj abban, ahogyan Daphné vagy nincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen feleslegesen vetem alá egy diszkréten artikulált, kvázi-pedagógiai egzecíroztatásnak , vagy éppen tud róla és ennek ellenére is van oly kedves és részt vesz a játékban. Márpedig ha pragmatikusan szemléljük a szituációt, semmiféle tényleges károkozás nem realizálódik; ugyan miként is generálhatna traumát egy efféle, látszólag oldott diskurzus?

Hasonló módon viszonyulok a pletykák fenomenológiájához is, hiszen nem a családomon, az eredményeimen vagy keverékeimen köszörülik a nyelvüket, hanem a szexuális életem, amit tulajdonképpen én magam tettem közkinccsé, mikor megkértem Maríát arra, hogy segítsen nekem egy megfelelő minőségű kilépőben. A következmények tehát nem meglepőek, sőt, egyenesen kalkuláltak voltak. Az volt a cél, hogy beszédtémává váljon, hogy diskurzust generáljon, és mindenekelőtt, hogy eljusson Daphné auditív mezejébe.
Szinte tűkön ülve vártam már, hogy verbalizálja a témát, attól tartottam, hogy sosem fogja megtenni, de most itt állunk és viziblisen kellemetlenül érzi magát, azonban számomra egyelőre nem egyértelmű, hogy ez a diszkomfort kizárólag a téma inherens indiszkréciójából fakad-e - hiszen jól tudom, hogy nem különösebben kompetens sem a szóbeszédek generálásában, sem azok disszeminációjában - vagy abból a faktuális realitásból, hogy én magam léptem szexuális interakcióba valakivel. Avagy, és ez a legizgalmasabb permutáció: abból, hogy éppen Salamanca kisasszonyról van szó. Kénytelen vagyok utólag konstatálni, hogy az események sodrában elmulasztottam feltérképezni a kettejük közötti interperszonális viszonyrendszert, ami - utólag visszatekintve - bizony komoly metodológiai hiányosság, viszont a behatolás után úgy gondoltam, hogy már meglehetősen kellemetlen lenne előhozakodni a kérdéssel. Személyes ellentét esetén, ugyanis lehetséges, hogy
A, verzió: Daphné kényelmetlensége nem a személyemnek szól tehát, hanem Maríának
B verzió: a kényelmetlenség személyes jellegű, kifejezetten belőlem fakad, de Daphné esetleg csak baráti jelleggel szimpatizál velem és nem tetszik neki különösebben a tudat, hogy mindenféle szóbeszédek kelnek szárnyra rólam.
Per-verzió: a kisasszony saját maga is érdeklődést mutatna egy hasonló interakció iránt, csupán ezt nem artikulálja, és a jelenlegi helyzet ennek következtében generál benne affektív disszonanciát.
Ezen elméletek valamelyike – vagy akár ezek szintézise – minden bizonnyal manifesztálódni fog a beszélgetés végére, és be kell vallanom, intellektuális szempontból már most rendkívül stimulálónak találom a kimenetelt. Nem beszélve arról, hogy a pletykák kreatív spektruma egészen lenyűgöző. Az emberi imagináció, úgy tűnik, mégsem merült ki teljesen. Dendrofília! Egyszerűen zseniális. Szinte kíváncsi vagyok rá, hogy mindezt miként láthatják lelki szemeik előtt!

-Őszintén, én sem-legyintek derűsen- de hát ez egyenesen lenyűgöző! Nyilvánvaló nonszensz, ugyanakkor a maga nemében kifejezetten kreatív konstrukció. Nem tudod esetleg, hogy melyik elme szüleménye lehet?
Mindenképpen küldenék neki egyet a keverékeim közül, hiszen egy efféle szellemi teljesítmény minimálisan is honorálandó. Sőt, amennyiben további hasonló konstrukciók születnének, kifejezetten örülnék, ha első kézből értesülhetnék róluk.
Miután kellő mértékben kiélveztem a helyzet abszurditását, visszatérek eredeti célomhoz: Daphné reakcióinak analíziséhez. Megfigyelhető, hogy maga is képes egy halvány mosolyt produkálni a növényekkel való – mondjuk így – intenzív viszony gondolatára, ám ezt követően, annak ellenére, hogy köszönetet mond a direkt válaszadásért, affektív állapota nem mutat kielégülést, pedig én minden kérésére pozitívan reagáltam. Természetesen tagadhattam volna, de egyrészről óriási blődség lett volna, hiszen minden ilyesfajta szóbeszédnek legalább a fele igaz, másrészről pedig, ha a módszereim nem is feltétlenül a legtisztességesebbek, nem állt szándékomban félrevezetni, magamat pedig ártatlannak feltüntetni, hiszen nem illendő, hogy egy Ishida szánt szándékkal hazudjon. Az információvisszatartás és manipuláció az, kérem, egy dolog, na de a hazugság! Az nem méltó sem hozzám, sem pedig a kultúrámhoz.

Mikor köszönetet mond, meghajolok, jelezve, hogy ez a legkevesebb, valóban felesleges lett volna váltig tagadni a nyilvánvalót. Látom rajta, hogy valamin vívódhat magában, nem ösztökélem beszédre, tulajdonképpen ráérek kivárni, pedig meglehetősen kíváncsi vagyok arra, amit mondani kíván. Mikor belekezd, azonosítani vélem az A verziót, ám közben az a gondolat is emergál a fejemben, hogy őszintén úgy gondolom, hogy Maríával vannak meglehetősen hasonló kvalitásaink, leszámítva persze a rosszindulatú pletykák disztribúcióját. Tehát elképzelhető, hogy Daphné kisasszony engem sem tartana jó embernek? Nyilvánvalóan nem, főként, ha tudná, miféle módszerekhez folyamodtam, hogy információhoz jussak az érzelmeit és gondolatait illetően.
-Élodie?-vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, sosem gondoltam volna, hogy az említett hölgy bárkinek is lehet antipatikus, hiszen a maga hebrencs módján igazán szórakoztató és kedves teremtés- Sajnálom, erről nyilvánvalóan nem tudtam, de mentségemre szóljon, hogy az aktus során, ha Élodie kisasszonyra nem is, de kegyedre azért gondoltam.
Őszintén remélem, hogy ez egy kicsit segít pozitívabb fénytörésben látni a történteket, hiszen igazán szomorú, hogy a figyelmetlenségem miatt ilyen kalamitásokba botlom, hiszen iskolatársak! Amerikai illetőségű hölgyet vagy urat nem választottam volna, hisz őket már meglehetősen jól ismerem, a francia hont is illett volna ilyen előre nem látható nehézségek végett kiszelektálnom, de akkor csak az angolok maradtak volna, akik tejjel fogyasztják a teájukat és képesek babot enni reggelire. Nem gondolom, hogy képes lennék egy olyan emberrel bármiféle kopulációt is magába foglaló viszonyt kialakítani, aki képes ily borzalmakra. Még belegondolni is rettenetes!
Másrészről viszont, ha Daphné szeretett társalkodónőjével ilyen María viszonya, az feltételezi, hogy Daphnéval sem épp felhőtlen viszonyuk, engem pedig meglehetősen sokat látni a társaságában, tehát Salamanca kisasszony esetleg feltételezhette, hogy kettőnk között valamiféle kapcsolat áll fenn és ebbe kívánt volna beleékelődni? Izgalmas, hiszen nem sikerülhetett volna neki mindez, ha a céljainkhoz vezető út egy bizonyos helyen nem metszette volna egymást, így viszont egészen olyan, mintha direkt dolgoztunk volna egymás keze alá, ami természetesen nem igaz, mégis…micsoda furcsa és megmagyarázhatatlan véletlen!

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan számomra, hogy mintha nem értelmezné megfelelően az apró utalásomat, holott ennél sokkalta definiáltabb és bonyolultabb dolgokat rendkívül egyszerűen képes felfogni, ezt a tekintete mellett az is bizonyítja, hogy teljesen megváltozik a hangfrekvenciája. Illene nem magamat szórakoztatnom és kijelenteni, hogy tulajdonképpen róla beszélek, mielőtt még azt gondolná, hogy egy esetleg a tulajdon menyasszonyom személye izgatja a fantáziámat, de…olyan kedves a naivitása! Hogy lehet egy ilyen végtelenül intelligens ifjúhölgy ennyire naiv!
-Nos valaki olyanról van szó, aki igazán intelligens, olvasott és remekül bánik a növényekkel-kezdek bele a véleményem szerint már sokkal egyszerűbb és ismerősebb tulajdonságokba, direkt emelem ki itt azokat, amikről véleményem szerint Daphné is tud –valamint olyan manierizmusokkal rendelkezik, mintha egy Jane Austen regény lapjai közül lépett volna elő.
 Ezután szórakozottan piszkálom meg az ingnyakam, miközben arra várok, hogy sikeresen megoldja a feladványt, és ez az első sajnálatos hiba, amit elkövetek, mert egy másodpercre elfeledkezem arról, hogy a testem tele van mindenféle hegedő sérülésekkel, amiket ugyan általában elfed a ruha, de amennyiben nem vigyázok… Kérdésére elkerekednek a szemeim és akaratlanul is a nyakamhoz kapok. Micsoda amatőr hiba! Hogyan lehettem ilyen óvatlan?
-Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretnéd tudni-emelem rá a tekintetem és igyekszem egyáltalán nem mutatni, hogy a dolgok ezúttal nem a terveim szerint alakultak. Nem beszélhetek erről! Éppen hogy életemben először képes voltam valaki előtt vokalizált formában felvállalni a vágyaimat, és máris meg kellene magyaráznom, hogy mi ez az egész, méghozzá valaki olyannak, mint Daphné, akiről azt is könnyedén el tudnám képzelni, hogy még szűz. Megfordul a fejemben, hogy talán tartozom neki ezzel a magyarázattal, és akkor kapom meg a másik, klarifikáló jellegű kérdését, miszerint a válasznak a faktualitásoknál többre kellene kitérnie, természetesen, amennyiben kéri, hajlandó lehetek erről beszélni, de ezen a ponton inkább vállalnám fel nyilvánosan a dendrofíliát, minthogy ki ejtsem a számon a mazochizmus szót épp ezelőtt a lány előtt.
-Ez -dörzsölöm meg a nyakamat, miközben meglehetősen nehezen tudom csak elmaszkírozni a zavarom- egyféle aberrációhoz tartozik.

[-Tessék? -]

stupid boy, making me so sad, didn’t think you would hurt this bad

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az az igazság, hogy nem hittem volna, hogy valaha az előbb elhangzottakról kell beszélgetnem akárkivel is, azt talán még kevésbé gondoltam volna, hogy bárki is örömét fogja lelni abban, ha pletykákat tudhat meg magáról, különösen nem olyanokat, amik szerint a növényekhez vonzódik, és most mégis megtörténik. Még ha valóban van benne valami szürreális és abszurd, bár kreatívnak nem feltétlen mondanám, nevetnem valahogy mégsem sikerül rajta - de ezt inkább nem teszem szóvá, csak hagyom, hogy Rokuro befejezze a szórakozást, miközben próbálom rendezni a gondolataimat.

-Tessék? - egy pillanatra megdöbbenve pislogok rá, bár azt hiszem, ismerve Rokurot, annak jobban meg kellene lepnie, ha nem tenné fel ezt a kérdést. - Nem… attól tartok, nem kifejezetten figyeltem a szóbeszédek eredetére - válaszolom, tulajdonképpen a szóbeszédekre sem akartam figyelni egyáltalán, de kénytelen voltam nyitott füllel járni, amikor meghallottam az… elsőt. Mint kiderült, meglepően sok dolgot lehet így megtudni… és leginkább olyanokat, amiket nem szeretnék. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor viszont, mi okból figyeltem rájuk mégis, de… nem, azt hiszem, erre nincsenek válaszaim. Ahogyan arra sincsenek, hogy miért fáj, és miért érzem magam egészen… síráshoz közeli állapotban, amikor reagál a pletykákra. Nem kellene. Nincs… nincs okom rá.

Hezitálok ugyan, de végül arra jutok, hogy szeretném Rokuro tudtára adni, hogy Maríát, legalábbis Élodie és a saját tapasztalataim alapján milyen embernek tartom, felkészülve lélekben legrosszabb esetben arra, hogy nem hisz nekem, és még a legjobb verzió szerint is minimum számonkér, hogy mégis, miért mondom ezt és miért szeretnék beleszólni az életébe… annak ellenére, hogy tényleg csak figyelmeztetni szándékozom. Már éppen megkönnyebbülnék, hogy egyiket sem teszi, amikor valami olyat mond, amitől a gyomrom egészen kicsire ugrik össze és mintha egy pillanatra levegőt sem tudnék megfelelően venni. Most... most valóban azt mondta, hogy rám gondolt, miközben Maríával…?

Hosszú pillanatokig csak teljesen elképedve pislogok rá, egyszerűen… képtelen vagyok bármit is mondani. Most tényleg…? De… de mégis…? Akkor… ez… most… mit…? Érzem, hogy felforrósodik az arcom, de nem vagyok képes eldönteni, hogy mi miatt, csak azt tudom, hogy rendkívül… borzasztóan kellemetlenül érzem magam ettől az egésztől. De ez valahogy nem illik össze azzal, hogy ő viszont… mintha nem bántani akart volna ezzel a kijelentéssel, ezt azonban, attól tartok, végképp nem tudom hova tenni. Próbálom… de azt hiszem, valami szúr a mellkasomban, és kicsit élesebben szívom be a levegőt, mint szeretném. Erre mégis… mégis milyen választ vár…? Vár egyáltalán…? De… nem, ez az információ valóban elhangzott. Mintha valami… jó dolog lenne. Azt hiszem, most talán rajtam lehetne a sor, hogy elnevessem magam, de valahogy nem érzem, hogy hasonlóan jókedvemből tenném, mint ő az előbb. Nem, sőt… de mi… mi történik velem? Megpróbálom határozottan és gyorsan inkább elhessegetni ezt az érzést, nem hagy tisztán gondolkodni, és nekem most… muszáj… összeszedettnek kell lennem, különben…

-És ezt az információt… egészen pontosan, miért gondoltad megosztani velem? - kérdezem udvarias és nyugodt, talán túl nyugodt hangon. Nyugodt vagyok, hiszen miért is ne lennék rendkívül… nyugodt. Hiszen minden a legnagyobb rendben van. Várok egyáltalán választ erre a kérdésre? Nem, azt hiszem, nem, megrázom a fejem, mielőtt megszólalna, remélem, hogy inkább… inkább nem is mond rá semmit. De… ha mond is… számítana egyáltalán?

Ugyanennyire nem szeretnék választ arra sem, hogy ki az a valaki más, akit Rokuro még kedvel Maríán kívül, és mégis rákérdezek. Nem vagyok benne biztos, miért teszem, és miért nem úgy, ahogy kellene, nyugodtan és kimérten és… mert hát, miért is… lennék emiatt ideges… és… és fájnia sem kellene, de ennek ellenére… azt hiszem, rosszul esik. De Rokuro készségesen válaszol erre a kérdésemre is, és már épp megkérném, hogy legyen kedves konkrétabban kifejezni, hogy kire gondol, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól értem, de aztán az utolsó mondata eszembe juttatja a szeptemberi teázásunkat, és… megintcsak nem tudom, hogy mit reagáljak. Ez akkor azt jelentené hogy Rokuro… szimpatizál… velem? Mégis miért tenné? Úgy érti, hogy… de hiszen mi csak… mi csak barátok vagyunk, és nem… mi nem, én nem… egy pillanatra finoman melegnek érzem az arcom újra, de valami egészen… más miatt, amit nem tudok behatárolni. Egy rövid másodpercre megszűnik az a feszültség, amit ez az egész beszélgetés okoz, de aztán ez hamar el is múlik. Nem tudnám megfogalmazni, hogyan is érzem magam ettől. Jól vagy inkább… rosszul? Szeretném egyáltalán hogy… szimpatizáljon velem? Egyáltalán ez nála… mit jelent? Mert ha azt, amit Maríával is csináltak… akkor azt hiszem nem, inkább nem szeretném. Egyébként sem vágyom rá, hogy bárki is… így gondoljon rám. De akkor mi volt az, amit az előbb… érezni véltem?

-Én… én kizárólag… barátként tekintek rád - nézek rá komolyan, és nem merek mást mondani, mint azt, amiben legalább biztosnak érzem magam, az egyetlen dolog, amit tudok kezelni, még ha ez azzal is jár hogy… lenyelem a gombócot a torkomban, amikor realizálom, így vagy úgy, de el fogom veszíteni, ha a beszélgetés nem is, de őt biztosan. Mert ez bizonyára nem lesz neki elég. Miért is lenne… bárkinek az.
- És noha felettébb… érdekes, azt hiszem, hogy ezek szerint szimpatizálsz velem… - rázom meg a fejem némiképp hitetlenkedve a ténytől, és visszatér az előbbi rossz érzés, amitől csak még szorosabbra fűzöm össze a karjaimat, mintha ettől enyhülne ez a megmagyarázhatatlan fájdalom, de persze nem teszi. - …de akkor, attól tartok, nem igazán értem hogy… miért voltál Maríával? - kérdezem egy szomorú sóhajjal. Távol álljon tőlem, hogy számonkérjek bárkit bármi miatt, és most sem teszem, de egyszerűen tényleg nem találok magyarázatot erre. Talán bóknak kellene vennem, amit mondani próbált, de nem érzem annak, és jobban belegondolva abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e neki egyáltalán. Ha tényleg nincs köztük semmi, akkor… akkor miért? Miért ment Maríához, ha azt állítja, hogy engem jobban kedvel, ha…  de nem számít, hiszen… De miért van itt most is, ha María nyilvánvalóan boldogabbá és elégedettebbé tudja tenni, mint én valaha tudnám? Még ha… ha akarnám is, én sosem… sosem lehetnék az aki neki kell, aki bárkinek kell, csak ezzel bizonyára nincsen még tisztában. De… miért gondolnék erre és ez… miért nem rémiszt  meg, miért nem feszengek tőle, úgy, ahogy kellene… úgy, ahogy szoktam? A… a sokk hatása lehet. Biztosan, igen, sokkot kaphattam, és emiatt vagyok teljesen összezavarodva.

És ezek után meglátom azt a harapásnyomot, amiről képtelen vagyok levenni a tekintetem, és arra is képtelen vagyok, hogy bármi másra gondoljak, mint arra, hogy hogy került oda, miért van ott, és mégis hogy gondolta, hogy… és akkor Rokuro láthatóan meglepi a kérdésem, ami megfelelően kizökkent engem is. Láttam én már őt valaha… zavarban? Mi zavarhatta meg? Bizonyára nem az a lila folt, amit most el szeretne takarni, hát nem azért nem tüntette el, hogy… mindenki láthassa, mi történt? Enyhén felemelem a szemöldököm, amikor azt mondja, szerinte a nyakán lévő harapás története nem olyan dolog, amit feltétlenül hallani szeretnék. Legszívesebben megmondanám neki, hogy az egész beszélgetés valami olyasmi, amit nem kifejezetten szerettem volna hallani, ideértve a korábbi pletykákat is, de végül nem mondom, csak várok, és megint elhangzik az aberrált szó. Magát a kifejezést ismerem, de nem vagyok benne biztos, hogy jelenlegi kontextusban mire is értheti.
-Miféle… aberrációhoz? - kérdezem óvatosan és egy fokkal lágyabban, mert egyrészt szeretnék enyhíteni valamennyire a zavarán, másrészt viszont… fogalmam sincs, mire készüljek, ami olyan, mintha rosszabb információ lenne, mint az előbb elmondottak.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Nem is számítottam rá, hogy efféle, félig-meddig apokrif, mégis meglepően elaborált szóbeszédek ennyire stimulálni fogják az intellektusomat. Kifejezetten szórakoztatónak találom, hogy az emberi kollektív tudattalan mennyire kreatív tud lenni, ha mások privát életének mitologizálásáról van szó. Főként annyira, hogy minden visszafogottságot mellőzve, szinte illetlenül hangos nevetésben török ki. Annyira lefoglal a saját pillanatnyi eufóriám, hogy percekig fel sem tűnik: Daphné korántsem osztozik ebben a ragyogó jókedvemben.
Amennyiben ezt hamarabb regisztrálom, bizonyára udvarias érdeklődéssel megkérdezem tőle, hogy ugyan miféle anatómiai vagy pszichológiai defektus akadályozza meg abban, hogy legalább egy visszafogott mosollyal honorálja azt a képet, amelyben szerény személyem fákkal folytat intenzív és botanikailag kétségkívül problematikus viszonyt. Sajnálatos módon, néhány percig még saját magamat sem veszem észre, olyan pazarul szórakozom.
– Nem? – pillantok vissza rá, és a szememben egészen finoman, de diagnosztizálható módon csalódottság villan. Természetesen nem várható el ettől az igazán intelligens és morálisan túlságosan is jól szocializált ifjúhölgytől, hogy mindenféle imbecillis pletykák etiológiáját és szerzői hátterét kutassa – Nos, nem probléma. A továbbiakban magam végzek majd alaposabb invesztigációt.
Most már szinte patologikus kíváncsisággal szeretném megtudni, ki volt az a merész és nyelvészetileg kellően edukált individuum, aki nemcsak rám asszociálta a dendrofília fogalmát, hanem egyáltalán ismerte is annak jelentéstartalmát. Ez már önmagában díjazandó kulturális teljesítmény.

A további percekben lehetőségem nyílik arra is, hogy végre verifikáljam, melyik teóriám állja meg a helyét. Az A-verzió tűnik a legvalószínűbbnek: vagyis, hogy a Daphné által percepcionált probléma nem maga a kopuláció aktusa, hanem a partnerem ezen tevékenységben. Ez rendkívül érdekes, tekintve, hogy María teljesen „véletlenül” épp engem választott ki némi társalgásra, majd meglepően gyors nonverbális kommunikációval adta tudtomra, hogy hajlandósági spektruma meglehetősen széles, amennyiben a tevékenység involvál engem is.
Ez pedig egy újabb hipotézist indukál: talán a véletlen szerepét botor módon túlértékeltem. Számos nálamnál híresebb és nagyobb gondolkodó kijelentette már, hogy véletlenek aligha léteznek. A C-vitamin felfedezése, mint szerencsés véletlen, természetesen reális, de az, hogy María a ki tudja hány kellően facérnak tűnő úriember közül épp velem bonyolódjon rövid, ám annál intenzívebb viszonyba…?
Nos, erre az esély tapasztalataim szerint meglehetősen csekély.
És ha mindehhez hozzávesszük azt az információt, hogy Salamanca kisasszony nehezen tolerálja Élodie jelenlétét, valamint hogy Daphné mint legjobb barátnő, szükségszerűen ennek gravitációs mezejében mozog, máris felmerül egy sokkal izgalmasabb konstrukció: mi van, ha én nem célpont voltam, hanem eszköz?
-Hát persze!-rázom meg a fejem, mintha csak az eddigi  meglepett kábulatot lökném le magamról, hiszen most talán sikerült rájönnöm valamire, azt hiszem, megvan a kapocs. Hiszen még gondolkodtam is azon, hogy pontosan mi lehet érdekes bennem María számára, leszámítva azokat a dolgokat, amiket bár a beszélgetésünk után mondott, de sem az intellektusomról, sem pedig a személyiségemről nem tudhatott sokat korábban, mivel a neveltetésem végett rendkívül privát ember vagyok,de hogy kiszemelt, az annyira evidens volt, hogy ahhoz még különösebb analitikus készség sem szükséges.
-Maríát valószínűleg nem is én érdekeltem! Az alapján, amit elmeséltél, elképzelhető, hogy téged akart bántani azzal, hogy úgymond elcsábít tőled engem, de hát ez valósággal lehetetlen! -vonom össze a szemöldököm, és néhány másodpercen belül már át is vélem látni a helyzetet- Bizonyára félreértelmezte kettőnk viszonyát, és azt hitte, hogy több van köztünk annál, mint ami valójában fennáll: két intelligens ember kölcsönös, magas színvonalú szimpátiája. Igazán ravasz lett volna… amennyiben helyesen olvassa a szociális dinamikát.-jelentem ki elégedetten, rövid időre el is feledkezve a tényről, hogy oly módon kívántam jobb benyomást tenni Daphnéra, hogy elárultam neki, eszembe jutott az aktus közben. Azt sem taktikus, sem pedig bármilyen más szempontból nem lenne szerencsés elbeszélnem, hogy ezután milyen nehezen tudtam elfeledkezni róla, akárcsak egy pillanatra is, de szerencsére ez a részlet egyrészről nem tartozik ide, másrészről bizonyára nem érdekli a lányt, aki éppen igazán döbbenten igyekszik feldolgozni az elhangzottakat.

Jelenleg nincs adekvátabb metodikám annál, mint hogy folyamatosan sokkoljam, mert az alapvető diszkomfortérzet és némi féltékenység klinikai tünetein kívül semmiféle markáns reakciót nem detektálok rajta - leszámítva természetesen azt a rendkívül rövid, szinte epizodikus intervallumot, amikor kifejezetten melankolikusnak és rezignáltnak tűnt. Ennek megfelelően most is aprólékos precizitással monitorozom minden mimikai rezdülését és gesztusát. Ezekből kiolvasható irritáció, zavar, feszültség vagy egyszerű emocionális diszkomfort. Az utóbbi kettő tűnik valószínűnek, bár a zavar – és itt kezd érdekessé válni a dolog, hisz ez időnként nem feltétlenül negatív prognózis.
A hangszín, melyen felteszi nekem ezt a kijelentésemhez illően furcsa kérdést,szokatlanul nyugodtnak tűnik az arckifejezéséhez képest, egy pillanatra is össze is zavar, én pedig kezdem is gyűjteni magamban villámgyorsan a teljességgel semleges, ám érthető indokokat, de gesztusával el is veti annak lehetőségét, hogy mindezeket megosszam vele, így nem akarván neki kifejezetten rosszat, hallgatok. Az indokaim egyébként sem lettek volna túlságosan szalonképesek, kezdve attól, hogy pusztán egy pszichológiai reakciótesztet végeztem rajta, és empirikus kíváncsiságból szerettem volna látni a válaszreakcióit, egészen addig, hogy egyszerűen érdekelt, vajon ezen információ birtokában elutasítóbbá vagy épp ellenkezőleg, toleránsabbá válik-e az irányomban. Természetesen létezik egy teljesen racionális, könnyen dekódolható magyarázatom is, de érdeklődés hiányában egyelőre azt sem áll szándékomban prezentálni.

Ezek után valamiért elképesztően nehezen jön rá arra, hogy vajon kivel is szimpatizálhatok, nem mintha horribilisen sok olyan ember lenne, akire ezt a kifejezést merném használni, kivéve természetesen a velem évek óta sikeresen koalícióban álló Barbont, vagy helyütt Vianne-t, midőn tanúbizonyságot tesz róla, hogy az átlagos tapasztalatokkal ellentétben mégis rendelkezik funkcionáló agysejtekkel, és nem százszázalékos a hasonlósága egy enyhén traumatizált koala kognitív kapacitásaihoz. A válasza azonban meglep, ami nagy szó, engem igazán nehéz meglepni. De ezúttal sok mindenre fel voltam készülve, csupán arra nem, hogy egy ilyen beszélgetés közepette fogja azt mondani, hogy barátként tekint rám. Ha őszinte akarok lenni, én is képes lehetek barátként tekinteni erre az igazán szimpatikus ifjúhölgyre, de eddig feleslegesnek tartottam az erre való törekvést, mivel úgy gondoltam, hogy ő nem éppen erre vágyik irányomból.
Tévedtem.
Az érzés, ami szétárad bennem, kellemetlenül ismerős: valami hideg, szúró feszülés, amely szinte neuralgikus pontossággal mar bele a tarkómba. Nyilvánvalóan magam is félrediagnosztizáltam a jeleket, hasonlóan Salamanca kisasszonyhoz, aki egy ponton úgy vélte, többek vagyunk egyszerű barátoknál. A jelek szerint azonban mindketten sikeresen belesétáltunk ugyanabba a csapdába: a véletlen, az önprojekció és a saját elménk által gondosan előkészített kelepcébe.
-Természetszerűleg-bólintok, miközben minden mentális kapacitásomat arra fordítom, hogy az arcom teljes kontroll alatt maradjon. Sem megdöbbenés, sem csalódottság, de legfőképpen zavar nem jelenhet meg rajta, az túl direkt diagnosztikai bizonyíték lenne arra nézve, milyen ostobán túlértékeltem a saját analitikus képességeimet. - magam is épp ily módon szimpatizálok kegyeddel, és természetesen ebben az igazán bizarr szituációban, kopuláció közben is kizárólag azért jutottál eszembe, mert eredetileg téged indultalak megkeresni erre az ominózus szünhedrionra. Azon elmélkedtem tehát, vajon mivel tölthetted a szabadidődet az efféle társas események helyett.

Ezzel tulajdonképpen sikeresen kivágtam magam szorult helyzetemből, bár azt el kell ismerjem, hogy továbbra is némileg abnormisnak találom Daphné érzelmi mélységeit és emocionális skáláját a Salamanca-ügyet illetően, hiszen – és itt most megint egyikére tudok csak visszatérni a már kipróbált emberi kapcsolataimnak-amennyiben Solace Barbon, teszem azt véletlenszerűen közösül bárkivel, esetleg valaki olyannal, akivel én még véletlenül sem szimpatizálok…nos, logikusan nézve nem gondolom, hogy többre tartanám az ügyet annál, hogy megvonjam miatta a vállam. Viszont, amennyiben ugyanez történne meg Daphné kisaszonnyal…
Nos, ez határozottan izgalmas tesztlehetőség, de el sem tudom képzelni, hogy mit éreznék vagy gondolnék. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen esetnek sem kellene differensnek lennie és mégis, talán kellemetlenül érezném magam, ha ez nem csak egy lenne a teóriáim közül.
Sem erre nem találok egyértelmű választ, sem pedig arra, hogy végül is miért döntöttem úgy, hogy mégis kopulálok Maríával, mikor bizonyára egyszerűen kibújhattam volna ennek terhe alatt, ha udvariasan jelzem neki, hogy fáradt vagyok, majd megköszönöm neki a frappáns kilépőt, és mindketten elmentünk volna arra, amerre az akaratunk kormányoz minket, de én úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, és végig is játszom azt.
-Kettőtök relációjáról, illetve az egymás iránt tanúsított… viselt dolgaitokról nyilvánvalóan nem rendelkeztem adekvát információval, ezenfelül viszont érdekesnek találtam -kutatási szempontból is, a protézise miatt- genuin egyszerűséggel úgy gondoltam, hogy mindez nem befolyásolná kettőnk barátságát-magyarázom és ellenére annak, hogy a „befolyásolná” szót kívánnám megnyomni, a hangsúly mégis a barátságre esik, ami önmagában is diagnosztikai értékű, hiszen éppen ezt a terminust nem értem igazán. Nehezen tudnám precízen definiálni, miféle kapcsolatban állunk egymással, én és Daphné, de hogy ez lenne a legpontosabb nomenklatúra, az valószínűleg sosem jutott volna eszembe. Inkább valamiféle elhúzódó, fokozatos ismerkedési folyamat kezdetének érzékeltem az egészet, egy olyan szakasznak, ahol az ember még nem diagnózist állít fel, csupán tüneteket figyel. Éppen ezért tettem, amit tettem.  De ezt mégsem mondhatom meg neki mindenféle előkészítés nélkül, hiszen borzalmasan venné ki magát.

Ha pedig már sikeresen eljutottunk a borzalmasig, akkor valósággal átkozom magam, amiért nem foglalkoztam a sebeimmel már másnap reggel. Képes voltam elégedetten szemlélni őket, szinte esztétikai örömöt lelni abban, hogy napok múltán is érzem őket, ahogy a bőröm emlékszik rájuk. Most pedig természetesen megérkezett ennek a negligenciám a böjtje. A beszélgetés eddigi minden pontján nyeregben éreztem magam; ahol mégsem, ott gyors és elegáns improvizációval korrigáltam a helyzetet. Most azonban először valódi szégyenérzetet tapasztalok. María fogainak lilás nyomain nincs mit tagadni, az pedig horribile dictu, valószínűleg Daphné számára is teljesen egyértelmű, hogy miként került oda a fognyom. Örömömre válik, hogy a többi sérülésem elfedik a ruhák, bizonyára megrémülei a hátamon és az oldalamon hegedő, varos karmolásnyomok véget, amik még differenciáltabb pszichiátriai képet festhetnének rólam. Mégis visszakérdez, én pedig szememet végigjáratva a termen keresem a szavakat, amikkel képes lennék mindezt megfelelően átadni, anélkül, hogy visszataszító abominációnak találna, holott objektívan szemlélve, tulajdonképpen az vagyok.
-Nem vagyok kifejezetten büszke evégett-kezdek neki, miközben zavartan kezdem piszkálni az ingem egyik mandzsettagombját- bizonyára tudod, hogy mi az a mazochizmus.
Néhány másodpercig várok, figyelve az arckifejezését, hogy lássam, a fogalom rendelkezik-e számára megfelelő jelentéstartalommal. Ha nem, kész vagyok rövid klinikai összefoglalót adni.
-Ez egy pszichológiai és szexuális magatartásforma, illetve bizonyos esetekben parafíliás tendencia, amely során az egyén testi vagy lelki fájdalom, megaláztatás, kontrollvesztés vagy alárendeltség révén él meg kielégülést. 
Tartok néhány másodperc szünetet, figyelem a reakcióit.
-Én ebben szenvedek. Bár a teljes spektrumából számomra elsősorban a fizikai fájdalom bír relevanciával, ez az, ami valóban érdemleges. A harapásnyom például ennek egyik egészen banális manifesztációja.
Lesütöm a szemem és a padlót nézem, mintha csak valami borzalmasan érdekeset találtam volna ott. Soha nem beszéltem erről, így most kifejezetten furcsán érzem magam, pláne azért, mert fogalmam sincs, hogy Daphné  milyen reakciót fog produkálni.

[- Nem, ne haragudj. De… ha gondolod, szívesen segítek -]

i know you'll go and change your mind, one day wake up and be bored with mine

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Valahol örülök, hogy ha engem nem is, de Rokurot legalább szórakoztatja, ha ilyen jellegű szóbeszédeket hallhat saját magáról, olyannyira, hogy nem csak tőle szokatlan módon nevetni kezd, amit alapvetően pozitív dolognak gondolnék…mármint annak gondolom most is, határozottan, ám némiképp beárnyékolja az emiatt érzett örömömet nos… a jelenlegi helyzet és minden, ami azzal jár.
- Nem, ne haragudj. De… ha gondolod, szívesen segítek - tulajdonképpen, bár őszintén teszem, fogalmam sincs, hogy ezt miért ajánlom fel, mert továbbra is valamelyest abszurdnak gondolom, hogy utána kíván járni ennek. De talán, ironikus módon még mindig ez a pletyka zavar a legkevésbé, mert ennek legalább nincsen semmi valóságalapja. Ráadásul láthatóan csalódott miatta, amin igazán szeretnék enyhíteni, én pedig addig is le tudnám foglalni magam valamivel, igen… bizonyára kizárólag ez lehet mögötte.

Azt viszont, attól tartok, teljességgel képtelen vagyok feldolgozni, hogy miért gondolta jó ötletnek megosztani, hogy valaki másra, specifikusan éppen rám gondolt miközben Maríával végeztek… jó ég, nem, nem szeretném tudni, hogy mit. Miért gondolt rám? Miért… olyankor? Szokott vajon… máskor is? Mit jelentsen ez mégis? Nem nekem kellett volna a fejében járnom. Nem értem, hogy mi történik most éppen, a kellemetlen érzéstől eltekintve, ami átjár, ahogy hallgatom. Ne gondoljon rám, nem akarom, hogy gondoljon rám, gondolhatott volna igazán előbb is arra, hogy… Annyira belemerülök ebbe, hogy meglehetősen kizökkent, amikor Rokuro megszólal, mint aki épp most tett egy egészen megdöbbentő felfedezést. Kérdőn nézek rá, hogy fejtse ki, amit hamarosan meg is tesz, viszont a kérdő tekintetem nem tűnik el, ugyanis… nem vagyok benne teljességgel bizonyos, hogy María indítékai ugyan miért lennének relevánsak jelen helyzetben.

- Ért… értem - nyugtázom végül az elhangzottakat, változatlanul döbbenten nézve rá, bár azért némi furcsa… melegséget érzek, amikor azt mondja, hogy még ha ez is lett volna María szándéka, azért mégiscsak az ő szavaival élve, lehetetlen lenne Rokurot elcsábítani tőlem. Ez határozottan megnyugtat, talán az első dolog, ami megnyugtat a mai beszélgetés során, még ha csak egy pillanatra is. De a többi dolog… Való igaz, hogy legjobb tudomásom szerint María nem kedvel engem, és ugyan elképzelni nem tudom, miért töltené ilyennel az idejét, hogy nekem ártson, de valahogy nem gondolnám, hogy ő az egyedüli felelős ebben a történetben. Mivel… nos az eddig elhangzottak alapján nem merült fel annak a gyanúja számomra, hogy esetleg erőszakkal vette volna rá Rokurot valamire, amire ő nem vágyott. Akkor bizonyára nem értékelte volna az egészet kielégítő élményként, aminek a gondolatától valahogy a gyomrom még a korábbinál is kisebbre ugrik össze. De ha ez így van, és tegyük fel, María valóban ilyen céllal kereste meg Rokurot… az továbbra is kérdéses maradt, hogy Rokuro miért ment bele ebbe, mit akart tőle, miért nem tudott bárki mást keresni, és mi ez az… egész tulajdonképpen. És most talán szeretné, hogy Maríát hibáztassam, ha már… tudja, hogy nem kedvelem? Persze, megtehetném, de Maríánál és a szándékainál határozottan jobban érdekel, hogy Rokuro mégis miért csinálta, amit… csinált. Nem mintha… nem… csinálhatta volna. Természetesen azt tesz, amit… amit szeretne. De az ő viselkedése valahogy mégis sokkal… rosszabbul érint. Pedig nem kellene, hiszen ugyan… milyen jogon… érzem ezt? Vajon María zavar inkább ebben az egészben vagy az, hogy Rokuro… bárkivel volt? Az előző azt hiszem, jobban, de valahogy… a második sem tölt el különösebben kellemes érzésekkel, ami meglep, mert igazából egyiknek sem kellene kifejezetten bántania és mégis… érthetetlen. Mi a baj velem? Abba kell hagynom ezt, bármi is… ez.

- Ezt… ezt örömmel hallom - fel voltam készülve sok mindenre, leginkább arra, hogy Rokuro nem fogja jól fogadni azt a tényt, miszerint barátságnál többet nem… szeretnék tőle, de nem így tesz, helyette csak… egyetért. Illetve azt hiszem, egyetért, mert az arcáról jelenleg nem sok mindent tudok leolvasni mégis, alig észrevehetően megkönnyebbülten kifújom a levegőt. A barátságunkat tudom kezelni, belemenni bármi másba viszont… neki képtelen lennék hazudni olyan érzésekről, amik nincsenek meg, hogy szeretnék olyan dolgokat, amikre semennyire nem vágyom. Talán rendben lehet minden.
Egészen addig tart ez az érzés, amíg nem folytatja az előző mondatot. Nem tudom, mi döbbent meg jobban, hogy engem akart megkeresni… egészen pontosan, mire is? Vagy az, hogy mivel nem talált meg… ezért helyettem Maríával… Hát persze, miért... miért is ne ment volna mással hiszen engem amúgy sem... érdekelnek az efféle társas események. De ha megtalált volna, akkor… vajon… nem, nem értek semmit, csak hogy fáj, és nehezebben kapok levegőt, és… muszáj elfordítanom a tekintetem, mielőtt meglátná gyűlni a könnycseppeket a szememben. Nem szabad elsírnom magam. Nem szabad. Azt... azt csinál és azzal... akivel... akivel csak akar. Miért reagálom ezt ennyire túl? A halloween miatt. Biztos, hogy… hogy amiatt.

- Én… a… bizonyosan a könyvtárban voltam - válaszolom végül, miután valahogy sikerül visszanyelnem a könnyeimet. Igen nagy eséllyel tényleg a könyvtárban tartózkodtam amikor ő… meg valahol máshol. Egy buliban. Maríával. Miközben azon gondolkodott, hogy én hol vagyok? De… hol máshol lettem volna? Nem járok bulikba, leszámítva azt a…. másfél héttel ezelőtti eseményt, ami csak megerősített benne, hogy a továbbiakban biztosan nem is fogok ilyesmiken részt venni. De hát ezt… ő is tudja. Nem értem, miért keresett valahol, ahol sosem szoktam lenni, miért ment el végül Maríával, vagy María vele, és ráadásul… ha rám barátként tekint, de jobban szimpatizál velem, mint Maríával, akkor ez…
Nem. A leghalványabb sejtelmem sincs róla, hogy ez most mégis mit jelent.
Rendkívüli módon össze vagyok zavarodva, talán még jobban, mint amennyire bánt ez az egész, szóval csak piszkálom a gyűrűt az ujjamon, és próbálok rájönni, hogy… bármire, de nem sikerül. Nem tudok kiigazodni ezen a szituáción, Rokuron, vagy magamon. Miért van most itt? Miért vagyunk... mindketten most itt?

- Nem, az… arról valóban nem tudhattál - adok igazat Rokuronak, hiszen nem róhatom fel neki, hogy ezzel nem volt tisztában, mivel én… tényleg nem mondtam semmit erről neki korábban. Ezért igazán nem haragudhatok rá. Haragszom egyáltalán rá? Nem tudom eldönteni, hogy mit is érzek. - És kétségkívül nem… úgy vélem nem… kellene befolyásolnia semmit, ha… - nézek rá bizonytalanul, mert őszintén nem szeretném, ha ez elrontana bármit is kettőnk között, vagy ha elveszíteném, vagy ha… ha megint Maríához menne. De ezt mégis hogyan mondjam meg neki? Megmondhatom egyáltalán? Attól tartok… nem lenne előnyös.

Valószínűleg a legutolsó dolog, amit ezek után még látni szeretnék, az az a harapásnyom Rokuro nyakán, bár először nem tudom mire vélni a reakcióját és azt, hogy ennyire… zavarba hozza valami, mert ez nem jellemző rá. Valószínűnek tartom, hogy félreérthette a kérdésemet, mert az eredetileg arra irányult volna, hogy ha María és közte nincsen semmi, akkor miért nem ment a javasasszonyhoz vagy valakihez, hogy begyógyítsa azt a lila foltot, ami feltételezem… nem akarok gondolni rá… de nem is az egyetlen lila folt lehet. Már éppen mondanék valamit, de kizökkent, hogy…úgy tűnik, az egész mögött valami… más indok van. Oh. Ez… mindenképpen… meglepő.
- Igen, de… fejtsd ki nyugodtan - finoman bólintok, hogy ismerem a mazochizmust, mint kifejezést, de hagyom, hogy elmondja, mert bizonyára előnyösebb, ha ő magyarázza el, hogy neki mit jelent, mint az, ha én próbálnám meghatározni. Bár van egy sejtésem hogy… miért hozza fel ezt most, hogy akkor ezért… Látom és érzékelem, hogy meglehetősen… nehezen beszél erről, így leengedem a karom és csak csendesen figyelek rá, amennyire tudom, nyugodt arccal próbálva leplezni a zavaromat, mert nem szeretném Rokurot még jobban kellemetlen helyzetbe hozni vagy esetleg tovább feszélyezni. Egy pillanatra elfog a bűntudat, és szeretnék elnézést kérni tőle, hogy akaratlanul bár, de valami olyasmire sikerült rákérdeznem, ami ennyire… személyes, de nem akarom félbeszakítani. Attól tartok, nem tudok eleget a parafíliák kialakulásának okairól vagy a hátteréről vagy… tulajdonképpen bármiről ezzel kapcsolatban, de abban biztos vagyok, hogy most valószínűleg nem arra van szüksége, hogy kérdéseket tegyek fel neki vagy megpróbáljam bárhogyan is megoldani ezt a helyzetet. Nem is igazán tudom, hogy mit tudnék mondani, de azt igen, hogy... nem tudnék emiatt máshogy tekinteni rá. Akkor sem, ha nem teljesen értem magát a jelenséget, de talán… most nem is szükséges feltétlen mindent értenem. Ahogy befejezi, és lesüti a szemét, elfog a késztetés hogy szeretném… megölelni, ami meglep, hiszen… nem vagyok az a típus, aki túlzottan gyakran vágyna megölelni másokat és mégis… Különös. De ennek ellenére közelebb lépek hozzá. Lehet, hogy nem kellene, de az is lehet, hogy szüksége van rá, hogy... csak szeretném... biztosítani róla, hogy minden rendben van.

- Rokuro… - óvatosan megérintem a karját, talán, hogy ne érje annyira váratlanul, mielőtt finoman átölelném. - Nincsen semmi baj - mondom neki egészen lágyan. Nem tudom, mit fog reagálni rá, nem tudom, mi lenne a jó megoldás ebben a szituációban. Főleg azért nem, mert meglehetősen furcsán nézett pár napja is, amikor ugyanúgy meg akartam ölelni, hogy megnyugtassam, csak akkor... más miatt. De... csak azt tudom, hogy meglepően jól esik megölelni, és kicsit feledteti velem a korábbi kellemetlen érzéseket, amit Maríával, vele, a harapásnyommal, amit... mindennel kapcsolatban érzek most. Talán... kicsit vele is fogja azt, amit jelenleg érez. Csak szeretném ha tudná, hogy emiatt… hogy ez tényleg nem baj.
Valahol pedig talán… talán ha… nem engedném el, akkor nem… keresné meg újra Maríát helyettem. De most egy kicsit kevésbé gondolok erre. Egyébként sem szabadna gondolnom erre.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az egyetlen aspektus, amiért képes vagyok humán lényekkel foglalkozni, sőt még némileg szórakoztatónak is titulálni őket, nem más nem más, mint az a már-már patológiás kreativitás, amely az emberi psziché egyik legkülönösebb mellékterméke. Az igazán faszcináló komponens az emberben ugyanis nem a lélek, sem pedig az úgynevezett szabad akarat - ez utóbbit egyébként is túlértékelt metafizikai konstrukciónak tartom, amelyet az emberek szeretnek magukra aggatni, mint valami olcsó szakrális ékszert -, hanem a rosszindulat. Az a finom, alattomos, társadalmilag szinte endémiás malícia, amely képes teljesen abszurd narratívákat generálni pusztán azért, mert az egyén unatkozik vagy saját jelentéktelenségét próbálja kompenzálni. 
Bámulatos, hogy valaki -valóban bárcsak tudnám kinek címezhetném ezen szavaimat-képes volt rólam olyan pletykákat kreálni, amelyek egy része már nem is egyszerű rágalom, hanem szinte antropológiai kuriózum. A dendrofília például kétségtelenül létező parafília; ha nem volna létező pszichoszexuális deviancia, terminológiai megnevezése sem lenne. Ugyanakkor statisztikai prevalenciáját tekintve oly ritka, hogy még én sem találkoztam vele gyakorlati síkon, holott elméleti aspektusból kétségkívül érdekesnek találom a jelenséget, még ha fizikailag alapvetően távolságot is tartanék tőle.
Mindazonáltal kellő ismerettel rendelkezem az emberi psziché működését illetően ahhoz, hogy értsem ezen szóbeszédek szociodinamikai funkcióját. A pletyka elsődlegesen kohéziós mechanizmus: egyfajta primitív társadalmi neurotranszmitter, amely intimitást szimulál az információ adója és befogadója között, még akkor is, ha maga az információ teljesen fals. Emellett normafenntartó szerepet is betölt. A kastély populációja ily módon tulajdonképpen kollektív módon deklarálja, hogy viselkedésem, habitusom és kommunikációs struktúráim eltérnek az általuk komfortosnak ítélt átlagtól.Ez engem különösebben nem feszélyez; ellenben láthatóan számukra okoz enyhe pszichés diszkomfortot a puszta létezésem is. Harmadrészt pedig a pletyka kiváló feszültséglevezető mechanizmus. Az emberi agy elképesztően szereti externalizálni saját frusztrációját, különösen olyan személyekre vetítve, akiket nehezen tud kategorizálni. Jómagam pedig készséggel jelentem ki, hogy meglehetősen nehezen kategorizálható individuum vagyok.

Daphné felajánlása őszintén meglep. Egyetlen röpke másodpercre még azt is hagyom, hogy az arcomon megjelenjen az autentikus döbbenet valamiféle enyhén derűs variánsa. A viselkedése alapján inkább arra számítottam volna, hogy minden lehetséges módon igyekszik disszociálni magát ettől a malíciózus szóbeszédektől, de ehhez képest hajlandó volna további energiát invesztálni az ügybe, amennyiben számomra ez releváns.  Érdekes. Az ő perspektívájából kifejezetten irracionálisnak tűnik. Kettőnk közül ugyanis - ha nem is drámai mértékben -, de ő rendelkezik fejlettebb szociális integrációval. Vagy ha kevésbé akarok klinikai terminológiával dobálózni: egyszerűen jóval közkedveltebb nálam. Nem véletlen, hogy az ő normativitását sokkal kevésbé kérdőjelezi meg a közösség, még annak ellenére sem, hogy intelligenciahányadosa valószínűleg jóval meghaladja az itt tanulók többségéét. Hasonlóan az enyémhez
-Ez igazán joviális gesztus részedről-hajtom meg a fejem, hogy valamiféleképpen kifejezzem felé hálámat- amennyiben néhány napon túl is foglalkoztat az értelmiszerző kiléte, mindenképpen tudatni fogom veled.

A Maríával kapcsolatos revelációm ugyanakkor meglepő módon szinte semmiféle látható emocionális reakciót nem indukál benne. Azt állítja, érti, amit mondok, mégsem detektálok számottevő változást mimikájában vagy vegetatív reakcióiban. Pedig szerintem ez egy kifejezetten releváns információ. Elképzelhetőnek tartom, hogy María már korábban kiválasztott magának, és kialakult benne valamiféle predátorszerű érdeklődés irányomban, ugyanakkor nyilvánvalóan nem kalkulálhatott azzal, hogy a hálóba röpülő légynek esetleg saját motivációi is vannak. Ezt természetesen nem osztom meg a lánnyal, aki meglehetősen zavarodottnak tűnik, de korántsem azért, mert úgy gondolnám, nem ért engem. Daphné azonban morálisan -szerény véleményem szerint legalábbis- felettem helyezkedik el, így biztosan nem aratna osztatlan sikert megosztani vele, hogy az aktust leszámítva minden egyéb csupán mesterkedés volt, így csak árnyalni igyekszem a helyzetem.
-Érted, de valami továbbra sem tetszik, már ha jól interpretállak-jegyzem meg és elgondolkodva karbafonom a kezeimet. Érzem a mélyebb sebeket megfeszülni a mellkasomon a mozdulat közben. Azokat szerencsére nem láthatja. Jobb is így. Képtelen lennék adekvát módon elmagyarázni neki, miért engedném bárkinek, hogy ilyesmit tegyen velem. Már maga a kérdésfelvetés is abszurdnak tűnik. Miért akarnám, ezt pedig képtelen lennék elég érzékletesen elmagyarázni neki, és, ami azt illeti, nem is kifejezetten szeretném. Ezáltal azt sem közölhetem vele, hogy éreztem valamit Maríában azzal kapcsolatban, hogy neki nem szükséges elmagyarázni ezeket a dolgokat, hogy ő nem fog kérdéseket intézni hozzám, vagy aggódva, féltve nézni rám, amiért aberrált vagyok. A lány egyszerűen megtette, amit akartam, nem kérdezett, és véleményt sem formált, ha meg is tette, nem vokalizálta ezeket előttem, valamint nem vállalt részt a pletykák egy részében, hiszen a mazochizmusom rejtve maradt, ellenére annak, hogy meglehetősen szélsőségesen látta azt megnyilvánulni. Mondjak most bármi rosszat is róla, valójában kivívta a bizalmam, ahogyan Daphné is. Utóbbi esetében viszont voltak olyan beszélgetések, amiknek határozott tétjük volt, és akár egy vizsgán  úgy éreztem, hogy jól kell teljesítenem ahhoz, hogy ő és a morális fölénye ne fordítsanak hátat nekem.

Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy felismerem rajta a megkönnyebbülés érzését azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen sikerült definiálnunk a kapcsolatunkat, leginkább neki. Én csupán hagytam, hogy kinyilvánítsa a véleményét, és elfogadtam azt. Be kell vallanom, még ha csak magamnak is, hogy kissé csalódott vagyok, mert úgy gondolom, hogy ez a visszahúzódó, csendes és pallérozott ifjú hölgy megfelelő és könnyen elviselhető partner lett volna számomra, de csupán magamat hibáztathatom, amiért úgy véltem, hogy esetleg lehetnek más típusú emóciói irányomba. Annak ellenére, hogy baráti viszonyban egyeztünk meg, arra is szokatlanul reagál, mikor elmondom, hogy őt indultam keresni. Elismerhetem, hogy stratégiailag nem ez volt életem legbrilliánsabb ötlete, főleg a Halloweenkor történtek után, de valamiért reménykedtem abban, hogy egy ilyen csendesebb, a kastélyban tartott összejövetelen talán megjelenik. Nyilvánvalóan nem tette, épp úgy, ahogy optimális esetben én sem tettem volna. Na de azért azt állítani, hogy egész végig a könyvtárban tartózkodott…?
-Egészen késő éjjelig? Páratlan szorgalomra vall-biccentek elismerően, csak a helyzet miatt fogom vissza az enyhe gunyorosságot, ami kikívánkozik belőlem. Nem is igazán értem, hogy miért élem meg hirtelen személyes sértésként, hogy rossz döntésem következtében nem találkoztunk össze, neki pedig esze ágában sem volt ilyen eseményeken megjelenni, én ellenben mehettem volna a könyvtárba, ami mindkettőnk számára igazán logikus tartózkodási hely lenne, de abban nem lett volna semmi új. Még arról sem világosított volna fel, hogy tulajdonképpen barátok vagyunk.

Tudatában vagyok annak, hogy ha enyhén is, de manipulálom azzal, hogy milyen információkat hogyan közlök vele. Amit mondtam, az végtére is igaz, valóban érdekesnek találtam María protézisét -több szempontból is-, az aktust pedig nevezhetjük egyfajta empirikus kutatási módszernek, de valójában ezek a dolgok másodlagosak. María megfelelő időpontban bukkant fel a megfelelő lokáción,, én pedig nem is tudtam, hogy mennyire kihasználom az alkalmat, természetesen abban, hogy szerettem volna kiváltani valamit Daphnéból korántsem szerepelt, hogy ezzel meg is bántsam.
-Ha?-kérdezek vissza neutrális arckifejezéssel, mert ami azt illeti, nem igazán tudom, hogy mire gondolhat most. Talán már nem arra, hogy rémületesen bárdolatlan bumfordi barom módjára viselkedtem vele, és ezért koitáltam valakivel, akivel nem túlzottan kedvelik egymást.

Valahol mélyen tisztában vagyok azzal, hogy megérdemlem, hogy mindezek után az én nyakamon szoruljon a hurok, csupán azt nem gondoltam volna, hogy ez éppen a harapásnyom miatt fog megtörténni, emiatt viszont kizökkenek, és, ha rövid időre is, úgy érzem, elvesztem a kontrollt.Ostobaság volt az egész! Be kellett volna gyógyítanom az összes nyomorult sebet már aznap, de én még élveztem a sajgást és a természetes gyógyulás húzó-feszítő érzését.
Ahogy a parafíliámról beszélek, még a szokásosnál  is jobban  igyekszem kerülni a tekintetét. Egyszerre szeretnék látni valamit az arcán és nem tudni semmit a reakciójáról. Nehéz számomra az erről való megnyilatkozás, Maríában éppen ez volt olyan horriblisen könnyű, semmit nem kellett elmagyaráznom. Mindegy volt milyen tónusban vagy nyelven szólalok meg, sok momentum pedig egyáltalán nem is igényelt beszédet, most ellenben úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, hogy még valamennyit megőrizzek a reputációmból a lány előtt, mert valamiért fontos volt számomra, hogy mit gondol rólam.
Amikor közelebb lép hozzám, egyszerűen értetlenül nézek rá. Nem tudom elképzelni, miért tenne ilyet ezek után. Az érintése zavarba ejt, az ölelése pedig egyenesen neurokémiai rövidzárlatot idéz elő bennem. Nem értem őt. A verbális és nonverbális kommunikációja nem korrelál egymással, vagy talán csak én vagyok képtelen helyesen interpretálni a motivációit. Alig érezhetően simítom meg a hátát, hogy reagáljak valamivel a gesztusára, közben végig nyugtalan vagyok. Szerény véleményem szerint a barátok nem érintkeznek ilyen módon, magam pedig az aktusaim során sem tettem hasonlót, Maríával sem, így nem tudom hová tenni a történteket. Hagyom, hogy tegye, amit szeretne, de aztán kibontakozom az öleléséből és sóhajtok.
 - Mondhatjuk azt, hogy nincs semmi baj, de ez nem normális – folytatom a magyarázatom a szokásosnál éppen egy árnyalatnyival vehemensebben – és ez csak az, amit látsz – mutatok a harapásnyom felé – hidd el, el sem tudod képzelni a többit.
Nyilvánvalóan nem tudja, mivel nem is szeretné, egy normatív szexualitású ember számára ez nem más, mint  szenvedhetetlen deviancia.
Túlságosan belelovallom magam, bár mindezt csak én érzem, kívülről alig tűnök csak felindultabbnak a szokásosnál, és amint a monológom végére érek, már meg is bánom, hogy egyáltalán elkezdtem.
-Sajnálom, ez igazán nem rád tartozik, nem kellene vele törődnöd-térek vissza a tőlem már megszokott udvarias hangnemhez.

[- Feltétlenül tudasd velem -]

she's got everything that i don't have, how could i ever compete with that?

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Az az érzésem, amit az arckifejezése csak tovább erősít, hogy Rokuro meglehetősen váratlanul éri, hogy felajánlom neki a segítségemet a pletykát terjesztő személy kilétének kiderítésére vonatkozóan - ezzel azt hiszem, már ketten vagyunk, ugyanis engem is meglehetősen meglepett, hogy felhoztam.
- Feltétlenül tudasd velem - bólintok, bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy vajon az lenne-e a jobb, ha letenne erről, vagy az, ha nem, mindenesetre inkább… talán jobb szeretném tudni, igen, ha mégis úgy dönt, hogy utána jár ennek. Ketten egészen biztosan hatékonyabbak lennénk, mintha egyedül próbálkozna, én pedig szeretném, ha ő megfejthetné ezt a, legalábbis számára érdekfeszítő jelenséget, így… szóval, végső soron csak segíteni szándékozom neki.

Azt hittem, ezzel letudtuk a beszélgetésnek ezen részét, hiszen Rokuro elmondta, amit szeretett volna, én pedig értem, vagy legalábbis, nyugtáztam az elhangzottakat, amikor is megjegyzi, hogy szerinte van, ami nekem mégsem… tetszik. Van valami és… mi is az ami… nem tetszik? Igen, valóban van pár dolog, ami nem tetszik. Nem tetszik, hogy Maríával volt, holott semmi közöm nincs hozzá, kivel volt és hol. Nem tetszik, hogy emiatt össze vagyok zavarodva, nem tetszik, hogy nem értem az érzéseimet, az émelygést, a gombócot a torkomban, azt a meglehetősen kellemetlen érzetet, ami átjárja az egész testemet, őt pedig még kevésbé. Nem tetszik a szomorúságom, amit az egész miatt érzek, hiszen nem is volna szabad így éreznem, sem így, sem pedig… bárhogy máshogy, amit megnevezni sem tudok. Nem tetszik, hogy azt sem értem, mégis, miért fontos az, hogy María mit csinált, mert nem érdekel, hogy María kivel, hol, mikor és mit csinál, az érdekelt volna, hogy Rokuro… Nem tetszik, hogy nem tudom, mit vár tőlem, mert mintha valamit várna…. de mit? És hiába próbálom kitalálni, olyan, mintha elbuknék valamilyen teszten, aminek nem csak a válaszait nem ismerem, de a kérdéseit se.

- Nem lényeges - végül csak megrázom a fejem, és elnézek, azt kifejezve, hogy amennyiben lehetséges, nem szeretnék erről beszélni, mert hiszen… hiszen mégis, mit mondanék? Hogy valamitől olyannyira rosszul érzem magam, hogy néha egészen közel állok a síráshoz, de… én sem tudom, mi ennek az oka? Hogy… az egész helyzet valahogy… megmagyarázhatatlanul… kényelmetlen számomra?

De talán még ezeknél is jobban fáj, amit ezután mond. Egy pillanatra tényleges, őszinte megbántottság jelenik meg az arcomon, amikor Rokuro megjegyzést tesz arra, hogy a könyvtárban töltöttem az estét, tanulással, ahogy szinte minden estét, leszámítva azt a borzalmas éjjelt halloweenkor. Amelyiket pedig nem… azokat is a szálláson, pláne takarodó után. Adtam valaha vajon… bármilyen utalást arra, hogy nem ezt a megszokott tőlem? Nem, abban egészen biztos lehetek, hogy nem, hogy még ha érdekelt is volna bármilyen társas esemény, a halloween után még azokra is kétszer meggondolom az elmenetelt, amiket kötelezően az iskola szervez. A legközelebbi talán a Yule bál, de nem is érdekes. Megkérdezte, hol voltam, én pedig elmondtam, de mintha nem lenne elégedett a válasszal. Mintha… csalódást okoztam volna neki. Vajon nem okoztam volna, ha elmegyek, ha megpróbálok normális lenni, mint… mindenki más? Talán el kellene mennem a következőre, de már a gondolattól is érzem, hogy felgyorsul a szívverésem. Nem. Egyszer… egyszer elég volt ezt a hibát elkövetni.

- De hát… - hirtelen nem is tudom, hogyan folytassam, annyira váratlanul ért. Tényleg… tényleg ezt  kell elmagyaráznom neki? - Szorgalmasnak tartom magam. Vagy nem ilyennek ismertél meg? - lesütöm a szemem, próbálok nyugodtan lélegezni, de csak felületesen sikerül. Ezt… ezt tudnia kell rólam, ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok magammal kapcsolatban. Ennél jobban kell ismernie, ezt még az is tudja rólam, akivel semmit nem beszéltem a félév alatt, nemhogy… nemhogy ő. Miért tesz úgy, mintha nem tudná?
- Természetesen kizárólag zárásidőig tartózkodtam a könyvtárban, ami után a házirendnek megfelelően visszatértem a hintóba, a szállásunkra - válaszolom nyugodtan, bár egészen kedvem lenne hozzátenni, hogy esetleg szeretné-e, hogy az esti arcápolási rutinomat is részletezném neki, vagy esetleg ezzel már megelégszik? - Haragszol, amiért… nem voltam ott..? - kérdezem óvatosan, bár talán félig inkább kijelentés. Olyan érzésem van, mintha neheztelne rám, de azt továbbra sem értem, hogy pontosan miért, azt pedig végképp nem, hogy miért kellett volna valami olyan helyen lennem, ahol sosem szoktam, de azt hiszem ez… korántsem az… az első dolog, amit nem értek a beszélgetés során.

Azt sem értem, miért nem tudtam csak egyszerűen befejezni azt a mondatot, mert most, úgy tűnik, magyarázhatom meg azt is, hogy… mit is? Hazudhatnék… annyival egyszerűbb lenne megtenni, ha már voltam annyira ostoba, hogy egyáltalán felhoztam, pedig nem is akartam, nem is kellett volna, és most… próbálom kitalálni, hogyan tudnám ezt megfogalmazni anélkül, hogy még jobban elrontanék mindent.
- Ha… ha valóban nincs… köztetek semmi… Maríával - vallom be végül, egészen halkan, és mindenhova nézek, csak rá nem, kivéve a végén egyetlen egyszer, majd megint el. Minden bizonnyal azt fogja majd mondani, hogy nincs, de még lehet, vagy ugyan, miért ne lehetne, és egyébként, miért szólok én bele ebbe, és miért hangzom úgy, mintha választania kellene, holott nem kell, és miért kérném azt, hogy válasszon, ha… tudom, hogy kit választana. Azt, akit választott már pár napja is helyettem, meglehetősen egyértelműen, de akkor ugyan miért akarnám, hogy… meggondolja magát? Nem, mintha ténylegesen elvárnám, nem mintha… megtenné. Senki sem tenné meg.

Tudom, hogy Rokuro zavarban van, hiszen látom rajta, és ha tudtam volna, hogy ennyire kellemetlen neki az erről való diskurzus, talán soha nem hozom fel. De ez már, azt hiszem, mindegy, mert beszél róla, holott mondhatta volna azt is, hogy nem akar, mert biztos nem erőltettem volna. Viszont nem így történt, így pedig nem szeretném, ha még rosszabbul érezné magát, pláne nem miattam, így végül megölelem. És bár nem ölel ténylegesen vissza, de nem is húzódik el, az érintését a hátamon pedig egészen biztos vagyok benne, hogy… valahogy mintha intenzívebben érezném annak ellenére, hogy alig ér hozzám, mintha minden idegszálam addig a pár pillanatig arra az egy érintésre koncentrálna. De most nem érek rá ezzel foglalkozni. Valamivel hátrébb lépek, amikor elenged, hogy mindkettőnknek kicsit… komfortosabb legyen.

Annak ellenére, hogy akaratlanul is kissé elkerekednek a szemeim, amikor megemlíti, nem biztos, hogy szeretném elképzelni a többi harapásnyomot, illetőleg arról sem tartom célszerűnek felvilágosítani, hogy vannak sejtéseim, nem, nem akarok gondolni rá, hogy lehetnek még rajta sebhelyek máshol is… mert mindez most nem lényeges. Sóhajtok, és félreteszem az ezzel kapcsolatos, negatív érzéseimet, amit nem a mazochizmussal kapcsolatban érzek, inkább… a körülményekkel kapcsolatban, Maríával kapcsolatban, azzal, hogy...hogy… de nem, majd ezzel… foglalkozom később, vagy talán később se. Az most sokkal fontosabb, hogy eddig a pontig azt hiszem, még sosem láttam Rokurot nem csak, hogy zavarban nem, de.. idegesen sem, még ennyire sem, pedig még mindig kevésbé az, mint az emberek általában szoktak lenni.  De így is, első körben mindenféleképpen szeretném, ha valahogyan meg tudnám nyugtatni.

-Úgy… úgy érzed, hogy emiatt.. máshogy nézek rád? Vagy rosszat gondolok rólad? - kérdezem óvatosan, anélkül, hogy belemennék abba, hogy tulajdonképpen a “normális” nem egy abszolút, objektív igazság, és több, különböző dolog határozza meg, amivel nyilvánvalóan ő is tisztában van. És egyébként is a barátom, azt hiszem… nem, emiatt biztosan nem tudnék rá rossz szemmel nézni. Van elég dolog velem kapcsolatban is ami… más, de ha nem lenne, akkor is így gondolnám. Valahogy nem is merül fel bennem, és bár lennének kérdéseim, nem érzem helyénvalónak feltenni őket még akkor sem, ha egyébként nem bántó szándékkal tenném. - Mert ha igen, akkor… szeretnélek biztosítani róla, hogy ez nincs így. Kérlek, ne aggódj emiatt - halványan elmosolyodom, hogy remélhetőleg, egy kicsit tovább tudjam enyhíteni a feszültséget. Biztosan nem akarhatja azt, hogy inkább… elítéljem? - Nem szükséges elnézést kérned. Természetesen törődöm vele, mivel rólad van szó, de… még ha nem is teljes mértékben értem a jelenséget, de… tényleg nincsen semmi baj. Nem is szükséges részletezned, amennyiben nem szeretnéd - teszem még hozzá nyugodt hangon.

Don't try to create and analyze at the same time.
They're different processes

Daphné d'Aboville kisasszony, 2005.11.09.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése, sebábrázolás

-Természetszerűleg-bólintok elégedetten, hiszen nemes gesztusnak tartom, hogy hajlandó segítséget nyújtani a vizsgálódásaimban, különösen annak fényében, hogy teljesen egyértelmű: semmiféle organikus érdeklődést nem táplál a pletykák iránt. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy azokat az információkat sem hallgatta volna végig önszántából, amelyeket végül kénytelen volt megosztani velem.  Kedves lány, árad belőle az alapvető emberi jóindulat, nem az a hangos, demonstratív fajta, amelyet az emberek gyakran erényként prezentálnak, hanem egy sokkal csendesebb, fundamentálisabb emberi decencia, amely különösebb erőfeszítés nélkül is jelen van a viselkedésében. Még az én meglehetősen redukált morális színskálámon is érzékelhető jelenség. Olyannyira, hogy rövid időre még az a gondolat is felmerül bennem, hogy talán nem teljesen korrekt ily módon szórakoznom vele, jelen esetben éppenséggel megpróbálnom szórakozni vele. Végső soron megállapodtunk abban, hogy barátok vagyunk, bár a fogalom pontos definíciója számomra továbbra sem teljesen világos. A barátság intézményének gyakorlati aspektusairól meglehetősen limitált empirikus tapasztalattal rendelkezem, így többnyire másodlagos forrásokra vagyok kénytelen támaszkodni. Daphné reakciói ugyanakkor nem támasztják alá ezt a modellt, sőt határozott disszonanciát érzékelek rajta.

 Ennek okára igyekszem is rákérdezni, ám nem kapok használható információt vokális formában, így kénytelen vagyok az indirekt információforrásokra hagyatkozni: a mimikára, a testtartásra, a hangsúlyokra és azokra az apró viselkedési mintázatokra, amelyeket az emberek rendszerint jóval kevésbé kontrollálnak, mint a szavaikat. Ellenére annak, hogy ő kezdeményezte ezt a beszélgetést, nem mondanám, hogy egy szemernyivel is jobban értek bármit, amit a Maríával történtekről gondolhat, amikor pedig igyekszem mélyebbre látni, azt a rendkívül egyszerű és elutasító választ kapom, miszerint nem lényeges.

Ez némileg bosszantó, hiszen semmiképp sem mondható redundáns információnak, amennyiben veszem a fáradságot, hogy érdeklődjem valami iránt, abból rendszerint arra következtetek, hogy az adott információ releváns. Nehéz elfogadnom azt az álláspontot, hogy valami egyszerre lehet elegendően jelentős ahhoz, hogy egy teljes beszélgetést generáljon, ugyanakkor annyira jelentéktelen is, hogy ne lehessen róla érdemben diskurálni. Különösen annak fényében, hogy én gyakorlatilag részletes magyarázattal szolgáltam – mint utólag kiderült, egy barátom számára – arra vonatkozóan, hogy milyen okok vezettek oda, hogy koitáljak egy évfolyamtársnőjével.Ehhez képest ő még arra sem mutat különösebb hajlandóságot, hogy legalább vázlatosan ismertesse, mi az, ami a magyarázatom után is fennmaradó feszültséget okozza benne.
Rendben, azt nyilvánvalóan el tudom fogadni, hogy nem kifejezetten örvendene neki, ha Salamanca kisasszonnyal esetleg más típusú, romantikus jellegű kötődés alakulna ki köztünk, de úgy gondolom, ennek lehetőségét már kizártam. Egyrészt nem kívánom megbántani azzal, hogy egy olyan hölggyel tartok fenn viszonyt, akivel negatív tapasztalatai vannak, másrészről pedig sem időm, sem hajlandóságom nincs egy liezonra, ellenére annak, hogy ha ilyen típusú együttműködésben gondolkodnék, mindenképp María lenne hozzá a legmegfelelőbb partner.

Talán éppen ennek a nehezen lokalizálható diszkomfortérzésnek a következménye, hogy végül megengedek magamnak egy efféle élces megjegyzést. Végtére is hol máshol kereshetné az ember a szorgalmas, visszafogott és már-már aszketikus életvitelt folytató Daphné d’Aboville kisasszonyt, mint a könyvtárban? Tulajdonképpen kifejezetten szerencsés körülmény, hogy az iskola közvetlen környezetében nem található kápolna. Ellenkező esetben minden bizonnyal ott is rendszeresen felbukkanna, hogy ugyanolyan állhatatos következetességgel végezze vallásos kötelezettségeit, amilyen rendíthetetlen szorgalommal képes a tanulmányai felé fordulni.
 -Engedj meg egy irrelevánsnak tetsző kérdést, vallásos vagy?-a kérdést minden különösebb intonáció nélkül teszem fel, mintha pusztán társalgási célzatú érdeklődés volna. Valójában azonban magam sem tudom pontosan, milyen választ szeretnék kapni. Amennyiben igennel felelne, alighanem újabb ürügyet találnék arra, hogy tovább irritáljam saját magamat olyan dolgok miatt, amelyekért sem különösebb jogalappal, sem racionális indokkal nem rendelkezem.
A reakcióját figyelve azonban azonnal regisztrálom a változást,tekintete lefelé siklik,kerüli a szemkontaktust.A mimikai mintázatában enyhe zavarra utaló elemek jelennek meg, mindez pedig furcsamód semmiféle elégedettséget nem képes kiváltani belőlem.A megfigyelések alapján arra a következtetésre jutok, hogy a megjegyzésem valamilyen mértékű emocionális kellemetlenséget idézett elő benne.
Pedig Daphné egy ilyen titkos partin? Merő abszurdum, még a feltételezés is, hogy élvezne egy ilyen típusú rendezvényt, nem lehet véletlen, hogy én magam sem élveztem. Vajon mit tettem volna, ha mégis találkozunk? Valószínűleg semmit, szokásom szerint az este további részét neki szenteltem volna és úgy mentem volna vissza a szobámba, hogy minden bizonnyal nem is tudtam volna Salamanca kisasszony létezéséről, aki talán Daphné jelenlétében meg sem közelített volna.

Nem kerültem közelebb az igazsághoz, kivéve persze ezt a lírai vallomást kettőnk barátságáról, ellenben kevéssé értem magamat, terveimet és reakciómat, mint tegnap, vagy épp azelőtt. Nem kizárt, hogy a teljes helyzetet fundamentálisan hibás perspektívából szemlélem, a lány azonban nem, mivel nem átallja tőlem megkérdezni, hogy haragot ébreszt-e bennem a tény, hogy távol maradt az említett éjszakai zsúrtól.
Ez egy másodpercre kizökkent, elgondolkodva vonom fel a szemöldököm, hiszen a válaszom tulajdonképpen igen is lehetne, de ezt eszemben sincs elárulnom.
-Ami azt illeti, pontosan ilyennek ismertelek meg. Már az is imbecillis tévedés volt a részemről, hogy egyáltalán ilyen helyen kerestelek. Utólag teljesen evidensnek tűnik, hogy a megjelenésed valószínűsége gyakorlatilag zérus volt. Ha valakire haragszom, akkor kizárólag magamra, amiért ennyire pontatlan, valamint méltatlan predikciót állítottam fel veled kapcsolatban.
Úgy gondolom, hogy ezen magyarázatom sem kevéssé koherens, mint az előző, így Daphné megnyugadhat abban, hogy egyáltalán nem neheztelek rá, hogyan is tehetném? Akaratlanul is emergál bennem a kérdés, hogy vajon mindig ilyen végtelenül erényes és szorgalmas? Hiszen az nyilvánvaló, hogy semmi olyat nem tehettem volna vele, amit végül Maríával tettem, már csak a kettejük habitusának flagráns különbsége miatt sem, de vajon elhúzódott volna tőlem, ha másképp fordultam, vagy értem volna hozzá? Perspektívám sem volt soha arra, hogy ne csupán barátként gondoljon rám? Ezek szerint tehát nem vonzódik hozzám, sem  fizikai, sem pedig itellektuális szinten, ezen a pontján a beszélgetésnek viszont egyáltalán nem kívánok erről további bizonyítékot kikényszeríteni belőle, tehát kénytelen vagyok elfogadni, amit mondott, még akkor is, ha ezután nem kifejezetten logikus, hogy még mindig azzal foglalkozik, hogy mi van köztem és az iskolatársnője között.
-Ugyan, kérlek! Biztosíthatlak róla, hogy ez csupán egy affér volt, nem több a karnális szükségletek pillanatnyi kielégítésénél-a kijelentés objektíve helytálló, nincs miért aggódnia, ellenére annak, hogy miért is aggódna? Ennek eltérő esetben talán hangot is adnék, most mégsem teszem, mivel nem kívánom magam ellen fordítani a lányt azzal, hogy újfent antipatikusnak és sértőnek tűnök fel előtte.

Ezen akaratom dacára, belőlem mégis kikívánkozik, hogy beszéljek a legsúlyosabb és legvisszataszítóbb parafíliámról, ellenére annak, hogy ezzel láthatóan csak szánalmat váltok ki Daphnéból, aki bizonyára sajnálata jeléül ölel magához. Ezzel nyilvánvalóan vigasztalni próbál, a gesztus azonban semmiféle terápiás hatást nem fejt ki rám. Sem az érintés, sem a szavai nem csökkentik azt a kellemetlen pszichés feszültséget, amelyet a saját vallomásom idézett elő bennem. Sőt, ha bármi történik, az inkább az, hogy fokozódik. Látom rajta a megrendülést. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is efféle információt feltételezett volna rólam, hiszen évek óta szinte megszállott alapossággal törekszem arra, hogy a külvilág felé összeszedettnek, kontrolláltnak és lehetőség szerint normálisnak mutatkozzam. Sok negatív attribútumot tulajdoníthatnak nekem teljes joggal az emberek,arroganciát, modorosságot, ridegséget, túlzott racionalitást vagy akár érzelmi deficitre utaló vonásokat, ám azt aligha feltételezné bárki, hogy ilyen mértékű szexuális devianciával vagyok kénytelen együtt élni. María mellett nem szégyelltem, még ha nem is voltam büszke arra, amire, kérem, de most egyenesen rettenetesen érzem magam, amiért ilyen felelőtlen voltam, és magamon hagytam a lány ezüstujjainak nyomait.

-Az lenne logikus, ha így volna-válaszolom valamivel nyugodtabb hangon. Nem tudom, mit gondol rólam mindezek után, de ha képes rám ugyanúgy nézni, az azt jelenti, hogy ő sem illik bele a normális kategóriájába. Ennyire senki nem lehet humánus! Újra érzem magamban ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan keserűséget a jovialitás iránt, amivel felém fordult. Normális esetben bizonyára nem tennék ilyet, de most úgy érzem, mutatnom kell valami borzalmasabbat és valami látványosabbat. Lassan kezdem kigombolni sötét ingem felső részét, ügyelve arra, hogy a mozdulat ne hasson teátrálisnak. Sokkal inkább emlékeztet egy klinikai szemléltetésre vagy egy orvosi demonstrációra, mint bármiféle érzelmi gesztusra. Amikor széthúzom az anyagot, láthatóvá válnak a mellkasomon húzódó sérülések: több, egymással nagyjából párhuzamos lefutású, mély excoriatio, amelyek még mindig feltűnően rajzolódnak ki a bőrömön.A sérülések többnaposak voltak, így a sebfelszínt már var fedte, a sebszélek pedig nagyrészt approximálódtak, ugyanakkor több helyen továbbra is megfigyelhető enyhe erythema és residualis oedema. A környező szövetek színe alapján a regenerációs folyamat még egyértelműen aktív stádiumban van, amit minden bizonnyal Daphné is képes felismerni. Nem hagyok sok időt a megfigyelésre, néhány percen belül már vissza is gombolkozom, miközben mintegy perifériából a reakcióját monitorozom.
-Gondolom, most valamiféle részvétet érzel.
Nem kell sok idő, hogy megbánjam ezen tettem, ami végtére is felesleges és hisztérikus reakció volt arra, hogy ez a beszélgetés korántsem az általam elvártak szerint alakult.
-Ha eddig nem is, de ezekután úgy hiszem, már szükséges a bocsánatod kérnem. Tulajdonképpen minden miatt, amivel csak kellemetlenséget okoztam, és ha most megbocsátasz, megígértem Barbonnak, hogy tovább mélyítem tudását a kendót illetően, és már így is késésben vagyok.
Nem hagyok túlzottan sok időt a válaszra, mélyen meghajolok és sietős léptekkel távozom. Természetesen az edzés már reggel megtörtént, így az egész nem több, mint gondosan improvizált exkuzációnál, amelynek kizárólagos célja, hogy kivonhassam magam abból a helyzetből, amelyet teljes egészében én magam generáltam.

Sic transit gloria mundi.
A felismerés némileg ironikus, miközben gyakorlatilag menekülök Daphné közeléből, és közben egy másik, legalább ennyire sürgető igény is megfogalmazódik bennem, a lehető legrövidebb időn belül ellátni és eltüntetni a légyott során szerzett sérüléseket, mivel a hámosodás folyamatának felgyorsítása lényegesen egyszerűbb feladat, mint szembenézni mindazzal, amit ez a beszélgetés felszínre kényszerített.

Köszönöm a játékot! 

[- Nem vagyok vallásos -]

i'll just be someone you've forgotten about

Rokuro

2005. november 9.

TW: szexuális tartalom, parafíliák említése

Tulajdonképpen örülnöm kellene. Rokuro nem veszett össze velem, vagy kért számon, hogy miért érdeklődöm ilyen mélységekben a magánélete iránt - ennek felettébb örülök, hiszen, nekem sem lennének rá válaszaim - illetve, mert… mert ő is csak, kizárólag barátként gondol rám, vagy legalábbis.. azt hiszem. Elmondta volna bizonyosan, ha nem így lenne.

Talán én is elmondhattam volna, hogy mik azok a dolgok, amik nem tesznek felhőtlenül boldoggá jelenleg, de nem megy. Képtelen lennék logikusan megmagyarázni az érzéseimet neki, hiszen még magamnak sem sikerült - így kétségkívül Rokuro sem találná őket annak. Valóban, igazán, nem is lényegesek - így… így neki sem lennének azok. Semmire sem mennénk vele, ha megmondanám. Végülis megvannak a válaszaim, nagyjából, bár bizonyos dolgokról, például, hogy milyen körülmények között gondolt rám, így is többet tudtam meg, mint feltétlenül szerettem volna. Mégsem az az érzésem, hogy mintha minden… rendben lenne, nem érzem magam teljes mértékben… elégedettnek, mert továbbra is olyan, mintha Rokuro várna valamire tőlem. De nem merem megkérdezni, hogy mi lehet az, hiszen egészen biztos lehetek benne, hogy úgysem fogom tudni neki megadni azt, amit szeretne. Legyen az bármi.

- Nem vagyok vallásos - válaszolom nyugodtan és tulajdonképpen mindenféle él nélkül, noha valóban irreleváns és sejtelmem sincs, miért teszi fel ezt a kérdést, és miért éppen most. Ezen a ponton azt hiszem, olyannyira nem értek semmit, hogy ez már igazán… semennyire meg sem lep. Talán tényleg inkább különböző vallásokról kellene beszélgetnünk, bármi másról inkább, ehelyett.

És nem arról, hogy hol voltam, vagy hol nem voltam aznap este, és, hogy miért olyan meglepő számára, hogy ez a valahol, történetesen a könyvtár, ahol általában is tartózkodni szoktam. És ezt ő is beismeri. De akkor… miért? Mi volt ez az egész? Szerette volna, ha… ott vagyok? Mi történt volna, ha igen? Az, ami végül… vele és Maríával? Mert akkor.. igen, akkor jobb, hogy nem talált meg. Még a kellemetlen érzések ellenére is.

- Ez… rendben. Én nem.. nem neheztelek rád - pillantok fel rá…de valóban így lenne? Haragot valóban nem érzek, de ettől még… ettől még rosszul esik. Valami. Talán ez, talán valami teljesen más, talán… minden. Talán María, de valahogy mégsem teljesen ő. Talán Rokuro viselkedése jobban, és haragszom magamra, mert egyiküké sem kéne, hogy zavarjon vagy bántson. És… mégis.

Csak egy bólintással nyugtázom, hogy nem akar semmi többet Maríától, bár nem tölt el teljes megnyugvással, ahogy az egészről nyilatkozik, ami meglep, mert hát… ennek semmi értelme. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy megkérdezzem, tervez-e a közeljövőben hasonló… afférokat még, de végül nem teszem, hiszen miért tenném? Ugyanakkor az azt hiszem, megnyugtató, hogy velem nem tervez hasonló, szexuális jellegű tevékenységekben részt venni, hiszen barátok vagyunk. És ha nem azok lennénk, én akkor sem szeretnék semmi ilyesmit sem tőle, sem pedig mástól. De ezt nem tervezem megosztani vele, hiszen nincs oka erről tudni, és ez… jobb is így. Mással pedig természetesen azt csinál, amit.. amit csak szeretne, még ha nem is értettem soha, hogy miért akarna bárki bármilyen egyéjszakás kalandot, de ez nem is az én dolgom.

Ahogy azt sem feltétlen gondolom, hogy az én dolgom lenne, hogy Rokuro milyen sérülésekkel rendelkezik, de ha valamilyen oknál fogva úgy érzi, hogy erről tudnom kell, akkor én pedig cserébe igyekszem támogató barát lenni, még ha a jelenséget magát több szempontból nem is értem. majd megértem később, mert most csak megnyugtatni szándékoznám, ezért is ölelem meg, de az az érzésem, pláne miután meg is szólal, hogy talán mégsem erre lehetett volna szüksége. Ennyire.. félreértettem volna valamit? De nem, senkinek nem lehet szüksége ítélkezésre, különösen nem egy ilyen téma kapcsán.

- De nincs így - biztosítom róla újfent, de mintha meg sem hallaná, mert helyette csak elkezdi kigombolni az ingét. Már éppen megkérdezném, hogy mégis, mit csinál, mert a hely és a helyzet is mindenféleképpen alkalmatlan arra, hogy ezt tegye, amikor rájövök, de akkor pedig már túl késő. Egy pillantra lefagyok, ahogy meglátom a sebhelyeit, mielőtt a tekintetem a mellkasáról visszatér az arcára. És nem értem. Nem értem, hogy miért, miért hiszi azt, hogy ez bármit megváltoztatna. Rokuro… miért csinálod ezt?

- Nem. Én... - döbbenten nézek rá, de nem amiatt, amit valószínűleg hisz, nem amiatt, amit látok. Mert valóban érzek valamit, amitől összeszorul a mellkasom, de az nem részvét vagy sajnálat - hanem valami más, valami csendesebb, talán fájdalom, talán aggodalom vagy szomorúság, valami, amit nem tudok megnevezni. Hogy nem értem, mi történik, csak azt, hogy valamit elrontottam, képtelen vagyok megszólalni…ő pedig nem is hagy rá igazán lehetőséget. Csak gépiesen bólintok egyet, amikor elnézést kér, talán mondok is valamit arról, hogy természetesen, jó gyakorlást, és aztán már ott sincs.

Behunyom a szemem. Nem is veszem észre az arcomon legördülő könnycseppet. Ökölbe szorítom a kezem a szoknyámon.
...Ms. Fuentes biztosan elmondja nekünk, hogy szokott minden szép és kedves kimúlni végül a közelében…
Nem.
Lenyelem a könnyeimet, kinyitom a szemem és a virágokhoz lépek. Újra a kezembe veszem a metszőollót.
Nem... nem lehet. Nem ronthattam el mindent. Nem akartam, én…
Kérlek…csak… Ne.

Köszönöm a játékot!