I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Mit tettél velem, Chikara Tetsuya?

Hová lett az az erős Vivien, aki minden problémáját egyedül oldotta meg? Hová lett az a Vivien, aki az önállóságát, függetlenségét az egyik legfőbb erényének tartotta? Hová lett az a Vivien, akinek nem volt szüksége másra?

Ez a Vivien is erős  bár, de szüksége van Rád. Szükségem van Rád, a törődésedre, arra, hogy megóvsz, jól esik, ahogy hagyod, hogy megkapaszkodjak benned, sőt támogatóan átkarolsz. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra a mellkasodba fúrom a fejem, így ruhán keresztül is érzem a szívdobogásod, ami kellett nekem. Nem tudom jobban megmagyarázni, csak... szükségem volt rá.
Az ágyon ülve elhelyezkedem és akarva-akaratlanul is feltűnik, hová siklik a pillantásod, mire nem tudok mást, csak elmosolyodni és... egy kicsit mintha melegem lenne... És az a fura bizsergés a lábaim között... Miért ver hirtelen szaporábban a szívem?
Kell egy röpke pillanat, hogy rájöjjek mi okozza ezt.  És a felismerés csak még jobban zavarba hoz. Pedig nem telt el olyan sok idő a vallomásod óta, de az irántad való érzéseim gyorsan és hevesen változnak, minden elképzelésem úgy borítják fel, mint ahogy egy hurrikán feltép egy kis könnyű szerkezetes házat. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy... szeretnék majd valakivel ilyen nemű kapcsolatot létesíteni. Most sem vagyok teljes mértékig biztos benne, de már az is hatalmas szó, hogy a gondolat magja elültette magát az elmém talajában. Halkan és szaggatottan fújom ki a benntartott levegőt, majd elmosolyodom.

- Tetszik, amit látsz? - a hangsúlyom a helyzet ellenére játékosságot hordoz magával. Nem zavar a tekinteted, sőt... keresem a barna szempárodban, az arckifejezésedben a visszajelzést. Mindennél jobban szeretnék tetszeni neked, a kedvedre tenni. Azt szeretném, ha rám néznél, engem keresnél a tömegben. Túl nagy kérés, tudom, de...

Nem kellene örülnöm ennek, nem kellene, hogy nyomorod boldogsággal öltsön el, de mégis - amint ezek az édes szavak elhagyják a szádat, nem tudok nem mosolyogni. Hiába sütöm le a tekintetem, hiába harapom be az alsó ajkam - ami még a Yule Bálon két napja zavart, az most olyan felhőtlen eufóriával töltenek el, hogy azt már képtelen vagyok elrejteni.

- Ezt nem tudtam, sajnálom - rövid időre megemberelem magam, hogy bocsánatkéréskor a szemeidbe nézhessek, de sokáig nem tudom tartani magam. Talán már a szemeim csillogása is elárulja, hogy mennyire jól esik a figyelmed, a törődésed, az aggódásod. Napról-napra, óráról-órára, percről-percre azt érzem, hogy e vagy a drogom, én pedig függővé váltam.

Novemberben még kifejezeten felbőszített, hogy nem bírtál rám nézni, amikor beszéltem neked a múltamról, akkor puhánynak tartottalak. Most azonban már azelőtt érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, mielőtt még érdemben elkezdenél mesélni. De a saját példámon tudom, mennyire szüksége van egy ilyen vallomáshoz némi komfortra és külső forrásból érkező erőre és bátorságra az embernek, úgyhogy most erős leszek, hogy támaszkodhass rám, miközben olyan részleteket mutatsz meg magadból, melyet nem sokan láthattak eddig. Támogató jelleggel megszorítom a kezed, majd az alkarod kezdem a másik kezem körmeivel cirógatni, majd ezekből erőt merítve kék íriszeimet a te barnáidba fúrom. Szavaid egyenesen a bőröm alá kúsznak, és ahogy haladunk a baljóslatú végkifejlet felé úgy rágnak egyre jobban belülről. Elképzelni sem akarom, mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha nem csak a lábad bánja? Mi lett volna, ha... ott meghalsz? Nem, nem akarok belegondolni, inkább arra irányítom a figyelmem, hogy a benntartott levegőt végre kiengedjem, de véletlenül sem zavaróan. Bár a lelkem és az elmém is tudja, hogy itt még nincs vége a dolgoknak, hogy valami még történt, de egészen addig eltolom ezt az egészet magamtól, ameddig nem a Te ajkaidat hagyják el a szavak. Észre sem veszem, ahogy remegő ajkaimat inkább egy vonallá préselem össze, ahogy tudatosul bennem, hogy az idióta gyökér apád miatt akár meg is halhattál volna. Ép ésszel értem és felfogom Én - vagy legalábbis nagyon remélem -, hogy nem szándékos volt ez a részéről, de mégis, a harag fuvallata belobbantja az undor és gyűlölet máglyáját. A láng ég, perzsel, pusztít, de nem engedem szabadjára, csak megtartom ezt magamnak egy olyan mentális lábjegyzettel, ha egyszer találkoznék apáddal, ne felejtsem el meghálálni neki ezt az egészet. Természetesen negatív formában. Mondjuk... ha nem történik meg az veled, ami, vajon itt lennénk? Vajon... haragszom-e érte annyira? Valamennyire igen, de mégis... minket kettőnket a traumáink hoztak össze, szóval akkor csak mérsékelt utálattal gondolok rá, csak egy kicsivel többel, mint egy átlagos férfire tenném. Valahogy az, hogy anno Halálfalókkal paktált egy mellékes információnak számít amellett, hogy majdnem sikerült eltennie láb alól Téged, az egyik legfontosabb és legcsodálatosabb személyt az életemből, még bőven azelőtt, hogy ezen szerepkörödet betölthetted volna. Mármint... manapság egyes rögeszmés őrülteken kívül kiket érdekelnek a Halálfalók? Nevetséges...
Itt-ott egy-egy apró bólintással jelzem, hogy minden figyelmem továbbra is Téged illet, csak nem akarlak félbeszakítani, ha már sikerült egy nehéz kezdés után belelendülnöd. Azán jön az a hosszabb szünet és érzem, nem csak neked kell rákészülnöd, hanem nekem is. Ez mos merőben más, mint a novemberi - akkor haragudtam azért, amiért el akartad venni a saját életed, de most... most valami egészen mást érzek. Szomorúságot. Tehetetlenséget. Ürességet. Nem akarom, de mégis sikerül elképzelnem azt, hogy öngyilkossági kísérletedet sikerre viszed, Én pedig még elveszítelek azelőtt, hogy megismernélek. Olyan érzés, mintha megtépázott lelkem szinte utolsó darabjától fosztottak volna meg kegyetlen gondolataim. Ajkaim lefelé görbülnek minden igyekezetem ellenére, ahogy a szemeim is szúrni kezdenek, melyeket sűrű pislogással vagyok kénytelen visszaparancsolni. A szádból elhangzó különböző öngyilkossági módok őrjítő visszhangokként pattannak vissza a koponyám falról, ezzel az őrületbe kergetve engem. Tudom, hogy ezek a szavak és a grafikus képek visszatérnek majd álmaimban és lehet, hogy a Te élettelen meredt tekinteted a többi inkább megnyugvással töltene el, mintsem hányingerrel és bűntudattal.

- Minden második japán "faszit" Ishidának hívnak? - kérdezem tőled először komoly arccal, majd egy visszafogott mosollyal. Persze, Te sokkal jobban értesz ahhoz, hogyan enyhíts a másik szorongásán, hogyan emeld egy kicsit a hangulatot, hogy ne akarjon a beszélgetés minden résztvevője rögvest ablaknak menni. - Egyébként meg... hiába ad meg neked valaki kívülről mindent, ha Te magad nem vagy elég erős ahhoz, hogy felállj és állva is maradj. Ne becsüld alá a bátorságod és a kitartásod... meg a fafejűséged se - mosolyom tele van szeretettel, főleg az utolsó szó kiejtése után. Valljuk be, ha nem lennél ilyen faltörő kos típus, akkor Mi sem lennénk most itt. Akkor békésen szuszognál a hálókörletedben én pedig valahol egyedül hevernék a saját véremben fázva a Rengetegben. De akkor lehet itt sem lennél, mert azon a bizonyos novemberi hajnalon Én sem kerestelek volna fel... bár nem ragadhatom magamhoz az összes kreditet, nem tudhatom bizonyosan, hogy valóban kiugrottál-e volna... Szerintem nem, mert magadtól is rájöttél volna, hogy Téged megannyian várnak vissza. Te nem csak egy fekete tintával írt név vagy a névsorban, Te a társaság élénken vibráló szíve, lelke vagy.

- De... örülök, hogy itt vagy és... Én is itt lehetek veled. Nem... nem lennék sehol máshol és senki mással sem. - Halvány lila gőzöm sincs arról, ezek a szavak miért hagyják el a számat, de az a melegséget sugárzó barna szempár - mint megannyi másik alkalomkor is - most is elveszi az eszem. De aztán érkezik a csattanós pofon az élettől, a következő kérdésed képében. Nyelek egy hatalmasat és satuba fogja a szívem a rettegés, hogy mi van ha... ezután elveszítelek? Ha hagyom, hogy meglásd mekkora kegyetlen, visszataszító szörnyeteg vagyok? Nyitom a számat, hogy mondjak valamit, alán valami ellenkezés félét, de a torkom, a hangszálaim cserben hagynak és csak beletörődve lesütöm a kékjeim összekulcsolt kezeinkre. Vajon... meddig lesz ez így?

A légvételem során nem csak levegőt szívok magamba, hanem az eltemetett emlékeket is. Előkúsznak az árnyakból, hogy felemészthessenek előtted újra, hogy lemarják, lerágják a csontjaimról a bőrt, a kötőszövetet és az izmot, hogy feltárják számodra az elegáns smink és a csinos szőke külső alatt rejtőző romlást.

- Az őszintét megvallva már nem igazán emlékszem, miről beszéltem neked és miről nem, szóval... kezdem az elején és megpróbálok valami időrendi vagy logikai sorrendet tartani, csak... bennem is kuszák a cselekmények szálai, a történések képei is általában ömlesztve árasztanak el. - Mély levegő beszív, majd kifúj. Megérdemled, hogy tudj mindent, legalábbis amit én is tudok. Megérdemled, hogy tisztán láss. Jogod van a választáshoz. - Szóval ugye amikor bekerültem, fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem eszméletlen. Egy sötét, hideg, mocskos ablak nélküli szobában ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam mi történt, nem is mondta el nekem Greyback egyik látogatása alkalmával sem. Mindig csak bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. De sosem a nevemen szólított, hanem mindig Morganaként hivatkozott rám. Amikor pedig kijavítottam, vagy nem reagáltam rá, jött a kín. A Crutiatus átok, amely szinte a csontjaimba ivódott, ahogy az a malignus vigyor, a sötét fény a szemeiben a retinámba és az a vérfagyasztó gonosz kacaj az emlékeimbe. Csak akkor jöhettem ki abból a szobából, amikor teljes szívvel elfogadtam az általa nyújtott személyazonosságot. A szobából csak Morgana a vérfarkas léphetett ki, a kis Vivien, az Énem, aki voltam az egész előtt ott halt meg. Nem gyorsan, hanem kínzó lassúsággal, apró pici szilánkonként. És Én meg rohantam utána, mint valami megváltó után! Nevetséges! - Keserű kacaj szakad fel a mellkasomból, ahogy saját gyarló naivságomon szégyenkezve csóválom a fejem. Már csak az emlékképtől kiráz a hideg és elfog a hányinger önmagamtól, hogy mit tettem meg azért, hogy abból az átkozott szobából kijuthassak - hogy kiszabadulhassak a saját ürülékem és vizeletem szagának és mocskának börtönéből. Persze az emlékezetem kedves, jó barátként előhozza azokat a szagokat, mire elfog a hányinger és muszáj a szám elé kapnom a kezem, mielőtt az öledbe üríteném azt a kevés gyomortartalmam, ami jelenleg még a helyén kavarog. Kell egy rövidke szünet, míg összeszedem magam és a gondolataim is.

- Az... az első átváltozás borzalmas volt... Amikor először tapasztalod meg mindenféle tompítás nélkül, hogy a csontjaid megnyúlnak, eltörnek, átrendeződnek, a bőröd is nyúlik, szakad, a felszínét vastag szőrzet töri át. Nem igazán emlékszem rá a mérhetetlen fájdalmon kívül, szerintem többször is elájulhattam. De egy idő után megszokja az ember. Egy idő után mindent megszokik az ember. Eleinte amikor elfojtott sikolyokat hallottam, azt hittem csak a képzeletem szórakozik velem. De persze mire megszoksz valamit, addigra jön a következő sokk. Amikor megtudod, hogy azok a sikolyok valódiak. Valódi emberekhez tartoznak és... ti vagytok az okozói. Amikor először bedobtak abba a cellába a nő mellé, nem tudtam mit tegyek. Fogalmam sincs, mennyi idő után volt ez, de... de... - veszek egy reszketeg levegőt, hátha segít leküzdeni a gombócot a torkomban... nos nem. - Teljesen más ez, mint a könyvekben Chikara... - érzem, ahogy forró könnycseppek uta törnek maguknak és lekacskaringóznak az arcomon. Érzem, ahogy az izmaim sikoltoznak, kívánja a testem a fájdalmat, a szenvedést, melyet a Crucio híján a körmeim és a fogaim tudnak megadni, valamint a csontjaim törése.  Azonban minden erőmet bevetve próbálok felülkerekedni ezen a késztetésen, mert... mert tudom, hogy neked rosszul esne. Úgyhogy csak szenvedek. - Bedobtak egy kést... A... a nő először bár kissé vékony és remegő hangon, de kedvesen próbált velem beszélni. Megkért, hogy engedjem el... hogy majd kivisz onnan, azt ígérte. Hogy kijutunk onnan. Csak engedjem el... De Én... Én nem mertem. Mert a többiek azt suttogták korábban, hogy nem szabad hinni nekik, csak bántani akarnak. Nem engedtem el. Féltem. Féltem, hogy bántani fog, hogy fájni fog, hogy megöl... ezért lekuporodtam a sarokba és vártam, Ő pedig egyre hisztérikusabb és erőszakosabb lett. Csúnya dolgokat vágott a fejemhez, melyek csak jobban megerősítettek abban a hitben, hogy nem engedhetem el. Akkoriban nehezen tudtam még követni a holdciklusokat, így mindig akkor tudtam meg, hogy telihold van, amikor hatalmas kínok közepette átváltoztam. Azon az éjjelen is telihold volt. Tudod... hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az első pár ilyen alkalomra nem emlékszem... Nem teljesen, de hazudtam. Éber állapotomban ezek a képek szinte soha nem jönnek elő, de álmaimban mindig kísértenek és néha... néha, mint most, éberen is emlékszem... emlékszem a csontjaim roppanására, a saját fájdalmas sikoltásomra, a nőére, ahogy könyörög, ahogy segítségért kiált, ahogy szabadulni próbál, de nem tud. És... - Már hallom is azt a velőtrázó sikolyt, a bőre és izmai szakadásának hangját, csontjainak törését, a tömény vér illata ellepi az orrlyukaim és legszívesebben okádnék, ahogy az összes többi ilyen alkalom emlékei is egyszerre sodornak el, de nyelek egy újabbat. - És Én... vérfarkas formában neki rontok és... és... élve... érted ÉLVE felzabálom. Az adrenalin miatt még egészen sokáig vonaglott, próbált szabadulni, de ugyan hova?! Ez... ez embertelen. Bele sem tudom képzelni magam a helyébe, milyen lehetett ott kikötözve várni a brutális halált. De azt a nőt nem csak megöltem... hanem... élve felfaltam. Ez... ez... ez... - Légzésszámom és a pulzusom is megugrik, kopogtat egy következő mentális összeomlás. Érzem a pánikot, érzem, hogy menekülni akarok, érzem, hogy kell a fájdalom. Hasadjon a bőröm, ömöljön a vérem, törjön a csontom, csak valami... valami rántson vissza a józan eszemhez, valami húzzon ki onnan! Ezek a képek megőrjítenek, túl sok, túl tömény, nem bírom, nem BÍROM! Mintha a tüdőmből minden csepp oxigén egyszerre szorult volna ki, zihálok, de nem érzem a megnyugvást, mintha még mindig fulladnék. Elengedem a kezed és mindkét kezemmel a fejemhez kapok, mintha azzal, hogy fájdalmasan tapasztom a koponyámra a kezeim, miközben a hajam is húzom bármi jobb lehetne.

De tudok valamit, amitől jobb lehet...

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

Az élettel az a gond, hogy nem olyan, mint a kviddics. Vannak szabályok ugyan, de majdnem mindenhol mások, amiktől az egész olyan geci ostoba lesz. Mármint nem arról van itt szó, hogy nem szabad kisbunkóval agyonverni a másikat, ha beszól-pedig amúgy ez egy hülye szabáj, mert néha igenis érdemes lenne ilyet csinálni-, meg hogy nem lopjuk el a szomszéd pénztárcáját, mert abban több érme csörög, hanem arról, hogy, ha én itt most szipogok és Vivien ad nekem egy zsebkendőt, mert mondjuk kedves, akkor nekem nem kell pánikszerűen elmenni szem elől, hogy kifújjam az orrom, hanem megtehetem itt és most, és valószínűleg senki nem fogja azt gondolni rólam, hogy nagyobb paraszt vagyok, annál, mint amilyen tényleges vagyok.
 Na de az ilyen helyzetekben mégis mi a faszt kell csinálni? Azt a világon senki nem bírja megmondani, mi? Rémisztő az egész, hisz a pályán megvan a magam posztja, az a feladatom, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy nálam legyen a kvaff, és ha ez a mutatvány sikerült, akkor dobjam is be valamelyik karikába, most meg fogalmam sincs, hogy mi vagyok és hogy mi a picsát kellene csinálnom, hogy ne legyen ebből megint valami katasztrófa.

Olyan gyengéden érek ehhez a lányhoz, mint soha senkihez.  Kellemes, ismerős érzés, ahogy hozzám bújik, megsimogatom a haját, egy egészen rövid momentum az egész, mielőtt elhelyezkednénk az ágyon, és én kezdenék úgy viselkedni, mint az igazi címeres barom állat.
Lesütöm a szemem, nem hesszelem tovább a combjait, hiszen nem azért ül így, vagy bárhogy, hogy meresszem rá a szemem, egyszerűen így kényelmes neki, én pedig igazán képes lehetnék nem bámulni emiatt. Ahogy visszakormányozom a tekintetem az arcára látom, hogy mosolyog. Észrevette.
Esélytelen, hogy ne vette volna észre. De mi…miért mosolyog? Szórakoztatja, hogy ilyen…mit is mondott akkor és ott októberben? Szánalmas vagyok?
-Én…-nyökögöm keresve a szavakat, amik valahogyan javítani tudnának a helyzetemen- nyilva, persze. Mindig nagyon…izé…szóval szép vagy.
Tessék, itt vagyunk! Halál szánalmas, annak is a kibaszott alja alatt kettővel. Milyen csodálatos, hogy amikor megtaláltam csuromvéresen Rengeteg mélyén, nem az jött az agyamba, hogy jaj, de megbasznám, még az lett volna kurva jópofa kis gondolat! Pláne miután kaptam rá utalást, hogy… Nem, jobb gondolni se rá, ha eljutunk odáig, bizonyára el fogja mondani, még akkor is, hogyha nem kifejezetten vágyom rá, mert itt ezek a szabályok.
Tűrnöm kell, bármi is történjen, bármilyen kurva retek módon érezzem is magamat. És akkor ennyit tudok neki kibökni, hogy szép vagy? Hát basszameg a kurvaélet igazán lehettem volna egy kicsivel frappánsabb. Mondhattam volna, hogy gyönyörű, hogy csodás, olyan a szeme, mint a háborgó óceán, amiben félek megmártózni, mégis vonz, az ajkai puhák, akárcsak egy frissen nyílt virág szirma, a haja, mint a selyem, a bőre sápadtan csillan…én mikor lettem ilyen kurva költői? Hát ennyi mindent kipréselhettem volna magamból, én meg megálltam ott, hogy „szép vagy”, baszdmeg, ennél még a barcelonai vénséges vén pöcsarc is biztosan szebb dolgokat mondott neki a maga nyelvén, amit remélhetőleg nem értett, szóval nem tudhatta, hogy romantikus-e vagy sem. Már nem a manus, hanem Vivien. Az kurvára nem érdekel, hogy a fazon mit értett és mit nem, éppenséggel még most se nagyon kívánok neki se rosszat, se levegőt, pedig már annyival mögöttünk van, hogy Viv talán azt sem tudja, hogyan nézett ki, én pedig csak abban reménykedem, hogy már évek óta nem áll fel neki. Bár…tudatában annak, hogy miként is reagál a lány arra, amikor feláll, őszintén szólva, ez most kibaszott mindegynek tűnik.

-Nem lényeg-vonok vállat és jelentőségteljesen nézek a szemébe, mert a saját zavaromtól nem tudnám elmondani, hogy csak azt szeretném, hogy a lehetőségekhez mérten a legjobban vigyázzon magára, különben nekem kell megjelennem helyeken, előtte elszívni egy karton cigit, közbe meg csak bunkózni, ellenére annak, hogy mást se akarok,csak segíteni, de ez valahogy sosem jön át. Talán most igen, mert a kezét szorongatom és hoztam magammal terápiás kopaszmacskát.
Kurva nehéz elmondani mindent, és még így is azt érzem, hogy mindez ide rohadt kevés. Főleg ahhoz képest, amit ő készül megosztani velem, de belőlem valahogy nem akarnak jönni a megfelelő szavak, mert be kell valljam, hogy a lábam elvesztése -és érdekes módon a Viviennel való kapcsolatom is- valami olyan, amihez egyszerűen nincs eszköztáram, hogy ki bírjam fejezni. Szóval csak próbálkozom, és néha úgy gondolom, hogy vannak olyan részletek, amiket igazán nem kellene elpofáznom, de…nem tudom honnan, de ott van a fejemben, hogy ha valamit nem mondok el neki úgy, ahogy történt, akkor azt egyszerűen tudni fogja. Szóval előadok mindent és igyekszem nézni a reakcióit is.
Például azt, ahogyan az apámra reagál, és annak ellenére, hogy még mindig finoman cirógatja a karomat, érzem, hogy dühös rá, és valamiféle kényszer is igyekszik bennem utat törni, hogy megvédjem az öregem. Nem azért, mert tényleg szüksége van rá, hanem azért mert…valahogy nekem van szükségem rá, hogy tudja, az apám nem a világ legfelelőtlenebb faszkalapja, csak szimplán egy a felelőtlen faszkalapok közül, akinek még egy geci rendetlen gyereket is a nyakába aggatott a sors koloncnak. Na mert aztán engem is fasza dolog lehetett kirándulni vinni az illegalitás és a sárkányok völgyébe!
-Vágom, hogy most rühelled apámat-emelem fel a kezét, hogy az arcomhoz szoríthassam, míg erről beszélek- és igen, elég szarul intézte a dolgot. Rohadtul rettegett, és ötlete nem volt, hogy mit csináljon, de végül megmentette az életemet, amire viszont kurvára ráment mindene.
Sóhajtok egyet, soha az életbe nem beszéltem ennyire sokat az apámról, és megint egy olyan részlethez értem, amit akár át is ugorhatnék, de tulajdonképpen már említettem Viviennek, hogy milyenbe is vannak otthon anyámék, mikor azzal kapcsolatban vekengtem, hogy micsoda végtelen békés és áldott szokott lenni a Tetsuya-féle karácsony, persze akkor még nem tudtam, hogy apám részegen fog feküdni a padlón, miután felborítja a karácsonyfát, ami egyrészt totál felesleges, másrészt pedig mégsem, mert anyának legalább van mivel csapkodnia. Komikus jelenet,el tudnám úgy dumálni, hogy lehessen rajta röhögni, közben meg annyira kibaszott szomorú, hogy gondolnom is rosszul esik rá.
-Nem tudom, hogy mondjam szépen, de azóta piázik. Nem keveset és kábé folyamatosan, hogy valahogy…elviselje ezt az egészet, szóval ne gyűlöld, mert gyűlöli ő magát eléggé helyetted is.
Leengedem a kezét, furcsa érzés, hogy életemben először ebben a formában is kimondtam ezt, de mintha könnyebben lélegeznék, most, hogy végre megtörtént.

 Egyenesen nevetnem kell a kérdésén, mert valóban kurva szürreális a két Ishida esete, totális krimiszituáció. Ketten van, de egy maradhat, vagy mi.
-Nem tudom-mondom mosolyogva, mert igazából nem ismerek más Ishida nevű faszit- lehet, hogy ez náluk olyan, mint a Martin vagy a Jones és van belőlük annyi, mint a szar.
Eszembe jut, hogy néha elfelejtem értékelni a tényt, hogy ennek a csodaszép lánynak humora is van, emellett pedig olyanokat tud mondani még a fafejűségemről is, hogy ne legyen más választásom, mint belepirulni.
Basszameg, ez a lány hisz bennem! Tényleg, komolyan, még azután is, hogy az esetek túlnyomó részében mindent borzasztóan elbaszok, és a logikát csak hírből ismerem, viszont messziről kerülöm. Hálásan nézek azokba a végtelenül kék szemekbe, mert megszólalni képtelen vagyok.
-Nem tudom, azért lehetnénk máshol-szorítom meg kissé a kezét jelezve, hogy minden mással kapcsolatban, csak egyetérteni tudok vele, mert a nap végére semmi nem számít, csak a tény, hogy segíthetek neki, hogy bízik bennem és, hagyja, hogy mellette lehessek. Catkara ezen a ponton úgy van vele, hogy engem már eleget támogatott lelkileg és befészkeli magát Vivien ölébe, amit meg tudok érteni. Ha macska lennék, biztosan én se vágynék semmi másra, arra főleg nem, amit most szabadítok magamra ezzel a kérdéssel.
Tudom, hogy nem lesz könnyű. Kibaszott szar lesz, az egyetlen szerencsém az, hogy valamennyire fel tudom vértezni magam azzal, amit már tudok. Ötletem nincs, hogy mondanom kellene-e valamit, például, hogy sajnálom, nem bolygatni akarom benne ezt az egészet, de ha tudom, sokkal kisebb az esély rá, hogy valódi faszparaszt módjára viselkedem vele, valami olyan miatt, amit nem értek.

Szavai hatására nyelem a gyűlöletet és a gondolatot, hogy semmit se akarok jobban, mint puszta kézzel kitépni Greyback szerveit a testéből és még meg is etetni vele, csupán azért, amit ezzel a lánnyal tett. Kacajától minden egyes apró pihe égnek mered a tarkómon, mondani akarok valamit, nyitom a számat, de mit tudnék pont én kivasalni magamból? Jöttem már azzal, hogy én mit tudtam volna tenni a helyében, nem fogadta jól, így hallgatok, igyekszem rendezni a légzésem. Vannak emberek, akiket nem az Azkabanba kellene zárni, hanem nyilvánosan felakasztani vagy darabokra robbantani a nyílt utcán mindenki szeme láttára. Kevés dolgot élveznék most annyira, mint annak az utolsó rühes dögnek a haláltusáját.

Borzalmas hallgatni, pedig nem nekem kellett átélnem, rémisztő minden egyes kurva másodperce az egész történetnek, csak abba tudok kapaszkodni, hogy már vége, hogy itt van, túlélte. Képes volt rá, mert kibaszott erős, erősebb, mint bárki, akit ismerni van lehetőségem. Sokkal erősebb nálam, aki rettegésben tartotta a saját anyját, akinek mágiával kellett védeni a konyhakéseket rejtő szekrényt. Igyekszem nem elképzelni a nőt és a helyzetét, de akaratlanul is tudom milyen, mikor sarokba szorítanak, de nem így. Az életelmért nem kellett küzdenem, semmi más nem forgott kockán csak a kibaszott büszkeségem és mégis emlékszem az októberre, amikor nem éreztem a hideg szelet, csak azt, ahogy a kétségbeesés olyan dolgokat mondat ki velem, amik idegennek hangzottak. Összeszorítom az állkapcsom, alig egy másodpercre, aztán látom a pánik első jeleit és gondolkodás nélkül is tudom, hogy mozdulnom kell. Felemelkedem az ágyról és érte nyúlok, gyengéd erővel igyekszem leszedni a kezeit a fejéről, a hajáról és magamhoz ölelem, ajkam pedig a homlokára szorítom. Csak tartom, ameddig nem érzem, hogy akárcsak egy kicsit is változni kezd a helyzet.
-Hey, már nincs semmi baj-suttogom a hajába-itt vagyok veled, csak kapaszkodj belém.
Ezt bírom mondani, és ez kurvára nem sok. Valamivel el kellene terelnem egy kicsit a figyelmét, annak ellenére, hogy még biztos, hogy nem vagyunk a végén, de nem hagyhatom, hogy egy percig is ebben az állapotban beszéljen ilyen iszonyú emlékekről.
-Tartozom neked egy vallomással-kezdek neki ennek teljesen felesleges kis kitérőnek, miközben lassan simogatom a hátát- az van, hogy kamuztam a tetoválásomról.
Hagyok egy kis hatásszünetet, csak annyit, hogy tudjon érdeklődést mutatni, de annyit már nem, hogy azt gondolhassa, hogy ez valami sértés felé, vagy meg akarom bántani, vagy éppen a fasz tudja. Marha élénk a fantáziája, jobb nem szabadjára engedni ilyen helyzetekben.
-Eredetileg bevágódtam egy tetoválóhoz Szöulban és kijelentettem, hogy egy V betűt szeretnék varratni abba az ótvar nagy pofámba, és ő megcsinálta. V, mint Vivien.
Emlékszem, hogy örültem magamnak, hogy na ez aztán világi vallomás, ilyet még biztosan nem látott, de aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy ez nem romantikus, hanem inkább egy abszurd nagy baromság. Most már olyan boldog lennék, ha kinevetne!
-Mire elértem Japánba, bemajréztam, mint az állat. Lement a válogató, alig bírtam végigcsinálni, szinte seprűvel a hónom alatt rongyoltam be egy szalonba, hogy ezzel azonnal csináljunk valamit, amitől nem tűnik V betűnek. Hát…ebből lett a szívecske! Jó, mi?
Nem merem azt kérni, hogy folytassa, pedig szeretném. Eddig azt hiszem, egészen jól bírtam, ettől nyilván nem érzem magam jobban, vagy nem várok arra, hogy majd megsimogatja a kis buksimat, hogy milyen ügyes fiú vagyok, csak ott van bennem a feszültség. Érzem az izmaimban az enyhe remegést, ami egyre azt súgja: van még valami, van még valami rosszabb.

[minimum]

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Látom az arcodon a szégyenkezés ráncait, szemeidben pedig a bűntudat szikráit, de úgy igazán nem értem, miért. Talán azért, mert sosem akartam megérteni a túlzottan lelkiismeretes embereket, akik amint valami sötétebb szürkét tesznek, mint a fehér, máris egy önmarcangolás spiráljába hajszolják magukat. Nem vagyok jó ember, de őszintén? Nem is akarok az lenni. Tudom, hogy tele vagyok jellemhibával, gyűlölöm magam eleget különböző okokból, de azok mind kicsit fajsúlyosabb dolgok, mint holmi "Jajj, hová csúszott a tekintetem, jajj ilyen helyzetben mennyire nem odaillő dolgokon gondolkodtam, vagy jajj, már megint kicsit hamarabb felkaptam a vizet, szegény ez, szegény az, most hogy érezheti magát..." Persze lehet, hogy rosszul gondolom ezeket, lehet, hogy nem a megfelelő hozzáállás az, hogy még csak megérteni sem akarom a hópihe lelkületűeket. De a hópihe lelkületűek lesznek az elsők, akik egy próbatétel előtt elvéreznének, Én pedig nem ilyen ember vagyok. Ha most a fejedbe láthatnék, biztos érne az az ominózus következő pofon, de mivel egyelőre erre még nem vagyok képes és Téged nem akarlak ütlegelni a saját vélt vagy valós feltételezéseim miatt ütlegelni, ezért egyelőre megúszod. Viszont ha nem tudod megemberelni magad, megacélozni az akaratod, akkor jobban is járunk, hogy nyár végétől elválnak az útjaink, mert... mellettem egy gyenge ember nem tud megmaradni, bármennyire is szeretlek, csak felemésztenélek, megölnélek.

- Nos köszönöm a bókot, de... hogy is mondjam, kicsit valami kifejezőbbet, líraibbat, talán romantikusabbat vártam volna tőled a tegnapelőtti után. - Ez a megjegyzés kicsit aljas volt? Netalán gonosz? Előfordul, de kettőnk közül most Én vagyok az, aki a lycanthropia miatt szenved. Talán lehetnék empatikusabb, megértőbb is, főleg mivel rólad van szó, de most nem tudom és nem is akarom ezeket a tüskéket magamban tartani. Elméletileg amúgyis a kommunikáció a kulcs a társas kapcsolatokban, nemde? Pedig nem is olyan rég még azon irultam-pirultam, hogy vajon milyen lenne ha Mi...
De mindegy is, mert ez a kósza gondolat elillant. Bármennyire is sűrű és illatos ez a rózsaszín köd, muszáj megvetnem a lábaim a realitás talaján - némiképp. Előfordulhat, hogy igazságtalan vagyok veled, de mentségemre szóljon, ez az irántad érzett gyengéd érzelmeim miatt van és egyszerűen csak éppen annyira - vagy jobban is - szükségem van a bókokra, a különböző érzelemkinyilvánításokra tőled, mint a levegőre. Bár így megtörve, kócosan-véresen-mocskosan, karikákkal a szemeim alatt holtsápadt bőrrel igazából a szép jelzővel is megelégedhetnék. Inkább nem is akarok nem hogy tükörbe nézni, de még csak arra sem gondolni, hogy festhetek, mert félő, hogy épp úgy elsírom magam, mintha letörne a körmöm.

Ami pedig apádat - azt az ügyeletes szerencsenélküli vadbarmot - illeti, szerencsére pont akkor érsz a mondandód végére és hagysz szünetet, hogy szóhoz jussak, amikorra már nagyjából elvetettem magamban azt a gondolatot, hogy milyen szívesen tépném le annak a baltaarcú japán Önmagát férfinek gúnyoló jóembernek mindkét heréjét, hogy aztán megetethessem vele. Bár a testemben még mindig túlteng a haragos feszültség, magamat egy nyugtató mély lélegzetvételre tudom kényszeríteni, hogy ne teljes mértékben gondolkodás nélkül nyissam szóra a szám.

- Chikara, bárkit rühellenék, aki miatt bármi bántódásod esik, teljesen lényegtelen, hogy ez a valaki éppenséggel az apád, nagyapád, Peter, a szomszéd kisfiú vagy éppen mit tudom Én, Bernard az alkoholista hajléktalan a híd alól. És ne várd azt tőlem, hogy majd megsajnálom, vagy megenyhül rajta a szívem, mert rettegett és neadjisten bánja is a történteket - hüvelykujjammal elkezdem simogatni az arcod, ahogy Te is tetted korábban a kézfejemmel, és az addigi feszült, dühtől grimaszba torzult arcom némileg kisimul. Ne tévesszen meg a látszat, ez teljes mértékben neked szól és nem a hímnemű szülőd "ZS" kategóriás "hőstettének". - Ami pedig azt illeti, az a minimum - igen, ezt a szót jó alaposan megnyomom, hogy érezd a jelentőségét - hogy ezek után megmentette az életed. A minimum - ismétlem meg Önmagam. Most elkezdhetnék értetlenkedni azon, hogy miért próbálod megvédeni apádat, de... rossz szájízzel bár, de kénytelen vagyok belátni, hogy ha nem is ugyanígy, de Én is mentegetem Greybacket. Az ok pedig...

Tekintetem Rád emelem és úgy hallgatlak tovább. Megvallva az őszintét, nem árultál el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az apád alkoholista - úgy fest volt kitől örökölnöd, remélhetőleg addig a pontig soha nem jutsz el, mint apád - de lesajnáló, megvető gondolataimat nem hagyom, hogy leolvasd az arcomról. "Milyen kár, hogy nem döglött még meg attól a kurva sok alkoholtól..." - nagyon de tényleg nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne hagyjam ezt a kedvesnek igazán nem mondható megjegyzést kicsusszanni az ajkaimon.

- Hogy őszinte legyek veled, nem tudom azt mondani, hogy a szánalomra méltó helyzete miatt majd nem fogom gyűlölni, de... a Rád való tekintettel igyekszem csak annyira undorodni tőle, mint az átlag férfitól - megeresztek feléd egy gyors félmosolyt, majd... - Tényleg tudom javasolni amúgy a terápiát, bár apád elmondások alapján pont nem annak az embertípusnak tűnik, aki ezt ne venné sértésnek. Bár talán Én tudnék némileg változtatni a nyílegyenesen elutasító véleményén... - mondjuk ez azt feltételezi, hogy egyszer találkoznánk, ami pedig jelen körülmények között elég esélytelen, igaz? Mert Te elballagsz az év végeztével, utána meg mész neki a nagyvilágnak, engem pedig itt hagysz. Ez a méreg újult erővel kezd keringeni az ereimben, megfertőzve ezt az együttlétet. Az alsó ajkamra ráharapok úgy, hogy fájjon és ez a fájdalom némileg kijózanítson - mondjuk a kiserkenő vér íze miatt hirtelen olyan emlékképek ugranak lelki szemeim elé, hogy el sem tudom dönteni, melyik lehetőség a rosszabb.

Az mondjuk kifejezetten pozitív, hogy kicsit felnevetsz, legalább Én is tudom, hogy nem taszítottalak olyan mélyre a mentális problémáid vermében, hogy ne tudj kikecmeregni belőle. Az pedig, hogy humorral válaszolsz engem is kuncogásra késztet - imádom benned, hogy neked ezek teljesen természetesen jönnek, sosem érződik erőltetettnek az egész és az Én anekdotáimat is képes vagy jól venni és megfelelően reagálni rájuk. Igaz, hogy a Hold bevilágít a Gyengélkedő ablakán és hűvös fényével ölel Minket körül, ennek ellenére félhomály uralkodik a helyiségben és mégis. Mégis látom az arcodon megjelenő pírt és ilyenkor annyira...

- Olyan édes vagy ilyenkor, amikor zavarba jössz... - jegyzem meg halkan az éjszakában egy lágy mosollyal, ahogy közelebb hajolok hozzád. - Sokkal több erő van benned, mint azt Te gondolnád magadról, Chikara Tetsuya. Csak egy kicsit hinned kellene Önmagadban, legalább feleannyira, mint amiennyire Én hiszek benned! - Szavaim megpecsételéseként egy hosszú de puha csókot nyomok az arcodra, mielőtt visszahúzódnék az eredeti pozíciómba.
- Máshol? Mondjuk hol máshol? - döntöm oldalra a fejem kérdőn, mielőtt megjelenne az a sejtelmes, mindenttudó félmosoly az arcomon. Vannak ötleteim a válaszodra a kérdésemre, de mindig képes vagy meglepni, na meg amúgy is - a manipulálós korszakunkon túl vagyunk. Örömmel fogadom Catkara Nekoyát az ölemben és egyik kezemet felszabadítom, hogy az Ő csupasz pocakját vakargathassam, ha már ilyen lelkesen mutogatja azt felém. Dorombolása megnyugtató és lazító jelleggel hat rám, de... van az a pont, ahol ez már nem elég.

Azt a pontot pedig már a kis tragikus történetem legelején elérem. Ez már a gyengeség új szintje, majd el is szégyenlem magam, amikor visszaszerzem az irányítást magam felett. Mos azonban reménytelenül próbálok levegőért kapkodni, de elbukom, ahogyan azon törekvéseimet is, hogy úgy adjam elő életem sanyarú históriáját, hogy ne kelljen aggódnod értem. Visszatérnek a jeges kezek, amelyek a szívem mellett a torkomat és a gyomromat is szorongatják. Nem tudok parancsolni sem az elmémnek, sem a testemnek jelenleg. Érzem, ahogy a lezárt ládából szivárognak ki a hangok, az árnyak, a tudatom által megszemélyesített szörnyek kaparásznak, előkúsznak.
Küzdök ellened, de gyenge vagyok, így sikeresen le tudod fejteni a kezeimet. Zihálok, de nem kapok levegőt. Fuldoklom, remegek, a könnyek makacs módon egymás követve szaladnak le az arcomon, bőrömet égetve, akárcsak a sósav.

"Már nincs semmi baj."

Amint ajkaid homlokom bőrét érintik, azonnal kellemes melegség önt el. Az a fajta melegség, mint mikor az Angliában bár ritkán látott tavaszi nap cirógatja az ember szabad testfelszínét, noha a levegő még hűvös. A karjaid nyújtotta védelem, a hangod, szavaid, az érintésed, az illatod, a szívdobogásod, a lényed, Te magad olyan biztonságot adnak, amelyet még nem - vagy csak olyan régen, hogy már nem is emlékszem rá - tapasztaltam, és a gát hirtelen átszakad.

"Itt vagyok veled, csak kapaszkodj belém."

Ilyen őszintén, ilyen keservesen, ilyen gyámoltalanul már nagyon-nagyon régen nem sírtam. Oltalmazó jelenléted azonban elhiteti velem, hogy olykor-olykor Én is megengedhetem magamnak, hogy sebezhető, törékeny legyek, hogy másba kapaszkodva merítsek erőt a holnaphoz. Már meg sem próbálom állítani a zokogást, értelmetlen is lenne, inkább csak átölellek, jobban magamhoz szorítalak, amilyen erősen csak tőlem telik ezen legyengült állapotomban, követem javaslatod és megkapaszkodom a pulóveredben. Hagyom, hogy minden elfojtott gyász, fájdalom, reménytelenség, rémület előtörjön és végre elhagyhassák testem börtönét. Már nem érzékelem a fagyos kezeket a estem köré csavarodni és végre újra kapok levegőt - még ha korlátozottan is a könnyeim miatt.
Lehet, hogy szánalmasan gyenge vagyok emiatt, lehet, hogy később meg fogom bánni azt, hogy megmutattam neked milyen törékeny is vagyok valójában, de ez jelen pillanatban nem tud érdekelni. Érzem, ahogy az évek óta vállamra helyeződő súlyoktól végre meg tudok szabadulni. Szépen lassan halk sírássá csitul a zokogás, majd végül szipogássá enyhül. Halkan szuszogva rejtem az arcom a mellkasodba, bele sem gondolva arra, hogy a testnedveimet sikeresen átkenem a Te felsődre.

"Tartozom neked egy vallomással..."

Ölelésedben pihegve várom a folyatást. Eszem ágában sincs eltávolodni tőled, a biztonságtól, amit nyújtasz nekem.

"Az van, hogy kamuztam a tetoválásomról."

Erre azért mégis enyhül a szorításom, hogy kicsit a fejemet hátra döntve értetlen csillogással a kék szempáromban keressem a Te pillantásod. Nem igazán értem, hogy mire akarsz ezzel kilyukadni és hirtelen érzem, ahogy a bizonytalanság és az elárultság alantas érzete miatt a pánik ismét kivirágzik a mellkasomban. Mielőtt azonban teljesen magával ránthatna a mélybe...

"V, mint Vivien."
"V, mint Vivien."
"V, mint Vivien."
"V, mint ..."

...mint Én?

Alig akarom elhinni, bár józan ésszel logikusan átgondolva igen - V, mint Én. Vivien. Nincs okom rá, hogy túlkomplikáljam a dolgot. Nincs okom rá, hogy ne higgyek neked. A vallomásod, hogy most is itt vagy velem, a decemberi, minden ezt támasztja alá, még akkor is, amikor októberben olyan ocsmányan viselkedtem veled, mikor novemberben sem voltam éppenséggel a legempatikusabb személy, aki megtalálhatott Téged azon a hajnalon. Nem értem, de elhiszem. A szavak cserben hagynak, csak hatalmasra tágult, könnytől csillogó kék szemeimmel pislákolok fel Rád, ahogy hallgatlak tovább.

És basszameg... még jobban beléd szeretek.

És... - kell egy kis szünet, keresem a szavakat, melyek leginkább kifejeznék amit gondolok. - Az hitted neveségesnek tartanám a gesztusod és emiatt annyira rágörcsöltél, hogy elrontottad a válogatót? - hitetlenkedve felnevetek és csóválom a fejem, ahogy kezeim puhán tapogatózva megkeresik arcodat. - Chikara, Te olyan hülye vagy...! - az arcod egy szintbe húzom az enyémmel és megcsókollak. Szavakkal elmondani úgysem tudom, hogy milyen mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megtaláltál, hogy megszerettél, hogy megmentettél, hogy kitartasz mellettem, hogy a karjaidba zárva vigyázol rám.Hogy vagy nekem.
Amint ajkaink elválnak egymástól kicsit olyan, mintha megfosztanának a levegőtől. Homlokom egy kicsi a tiédnek döntöm, mielőtt elengednélek, majd visszahúzlak magam mellé az ágyra - hiszen még be sem fejeztem a válaszomat a kérdésedre. Egyik kezemmel a tiédet keresem azonnal. másikat a doromblásba kezdő Catkarára simítom.

- Sajnálom, csak... csak az első mindig más. Az első mindig nehezebb, utána a többi már... megszokottá válik. - Szipogok egyet, majd addig elengedlek, ameddig az éjjeliszekrényhez hajolva magamhoz veszek egy zsebkendőt, megtörlöm a szemeimet és kifújom az orrom.
- Te jóságos ég, milyen gyötrelmesen nézhetek most ki, tiszta szégyen... - nevetgélek kínomban, ahogy átfut ez a gondolat az agyamon. Gyorsan elhessegetem, mert van ennél jóval fontosabb teendőm is most. Újra megkeresem kezed melegét és oltalmát, hogy erőt meríthessek belőled a folytatáshoz. - Szóval... ez a dolog viszonylag rendszeresen előfordult. Ha nem is minden teliholdkor, minden második-harmadik-negyediken, ami már önmagában is elég rettenetes, legalábbis nekem az volt. Kellett még egy pár ilyen, miután rájöttem, hogy azzal a tompa élű késsel előbb megszabadíthatom őket a szenvedéseiktől. Nem volt szép, de kíméletes sem, de... de talán jobb, mintha élve felfalnak. Vagy nem tudom. - Erőt veszek magamon, hogy újra felkeressem a tekinteted a sajátommal és nyelek egy hatalmasat. - Egy idő után elég monotonná vált az egész tábori lét. Megfordultak ott idősebbek is, de Ők szabadon jöttek-mentek, akikkel életvitelszerűen voltunk összezárva többnyire gyerekek voltak. Idősebbek, mint Én, nem sokan, legfeljebb tízen, de a létszám folyamatosan ingadozott. A borzalmas körülmények, hiányos ellátás, rendszeres kínzások miatt voltak, akik szervezete feladta a harcot és valamilyen betegség elvitte Őket. Volt, aki megpróbált elmenekülni és vagy menekülés közben véletlenül megölték, vagy példát statuáltak rajta a többiek előtt. Volt aki... - itt újfent megtorpanok, ahogy Natalie üveges tekintete és a vére, mely félig abba a mocskos kádba csordogált, félig pedig a törött csempéjű retkes padlóra eszembe jut. - Volt aki... inkább vége vetett a saját életének, csak ne kelljen tovább elviselnie ezt az egész tortúrát - direkt nem említem szavakkal a szexuális erőszakot, mely áldozatává vált az a személy, akit legjobb barátomnak, nővéremnek, lelkitársamnak hitem. Tudom jól, milyen rosszul reagáltál erre két nappal ezelőtt is. - Sok vita volt a gyerekek között, biztos Te is tudod, milyen gonoszak képesek lenni, főleg ha... főleg ha a saját éleben maradásuk a cél. De... még ebben a borzalomban is találtam valami fényt, valami jót, valamit, amiért megérte tovább tűrni, nyelni, elviselni. Amiért megérte túlélni. Ez volt egy Natalie nevezetű, varázsló származású de kvibli lány. - Tartok egy kis szünetet, újabb könnycseppek gördülnek le szárazra maszatol arcomon. - Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna, a családom. Szerettem, csodáltam Őt, de aztán... Semmi sem tarthat örökké. Greyback egy újabb agymenése szétválasztott minket. Volt... volt egy alkalom, amikor... amikor... nem volt telihold. Nem volt telihold és mégis hoztak egy embert. Egy férfit. Nagyon undorító szaga volt, nem az Én szagom volt, mert Natalie gondoskodott arról, hogy a körülmények ellenére viszonylag ápoltabb legyek. Fésülte a hajam, minden este elzavart fürdeni, vagy lekísért a patakhoz, vagy valahogy megoldottuk a benti rozoga kádban... Jaj igen. Szóval hoztak egy férfit, büdös volt, megnyúzott már addigra, tele véraláfutásokkal. Le volt gyengülve. Mi... Mi sem igazán kaptunk előtte túl sok ennivalót és... és Greyback azt mondta, hogy ez a vacsora. Az a férfi. Aki még élt. És Mi... Mi is emberek voltunk akkor és... és azt mondta, hogy ha enni akarunk most van itt a lehetőség, vagy éhen pusztulunk. És... nem kellet volna odamennem. Natalie lopott ki nekünk némi élelmet, volt pár napra elegendő morzsa, amivel kibírtuk volna, de... de Én azt akartam, hogy Greyback büszke legyen rám, hogy megdicsérjen. Büszkévé akartam tenni, szóval... Én is csatlakoztam azokhoz, akik... akik... ka... kannibalizmus oltárán feláldozták a lelkük az ördögnek. Greyback elégedett volt velem, de Natalie pillantása... Ő... Ő meglátta a bennem lakozó szörnyeteget és teljesen elborzadt. Utána a kapcsolatunk egészen elhidegült. Hiába mentem utána, nem fogadott ugyanazzal a melegséggel, mint korábban. Az hittem, hogy a rosszullétei miatt viselkedik így, így kicsit hagytam... Míg nem egyik nap... - a hangom megremeg és elbicsaklik, ahogy réveteg tekintetem messze rajtad túltekint, egyenesen az emlék képkockáiba. - Egyik nap megtaláltam, életének utolsó perceiben. Greyback... nem is... inkább Én az öngyilkosságba hajszoltam azzal, hogy elárultam Őt és az emberségem. Bár az mondta, hogy azért akar meghalni, hogy ne hozzon abba a Pokolba egy új életet, de... de utolsó szavakként egy szörnyetegnek hívott. Ha nem... ha nem árulom el magunkat, akkor... akkor lehet még most is élne. Megöltem Őt is Chikara. És Én meg még Rá haragudtam, úgy könyveltem el magamban, hogy Natalie hagyott engem cserben és nem fordítva. De most már belátom, hogy... igaza volt. - Szorításom enyhül a kezeden, tekintetem pedig lesütöm inkább. Ép ésszel fel nem foghatom, a macskád hogy kedvelhet, amikor... amikor ez a visszataszító, gyomorforgató szörnyeteg vagyok.

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

Tudom, hogy nem látni, de basszus, én érzem, hogy Vivien most egy kicsit bolondnak néz, amiért már megint itt pillogok mindenhova kínomban, mint valami szemtengelyferdüléses kaméleon, és ha még  tudná, hogy miért csinálom. Tulajdonképpen kurvára tudja, ezért is teszi fel a kérdést úgy, ahogy, én meg itt lemegyek lapos egy knútosba már azért, hogy véletlen a combjaira vándorol a tekintetem. Komolyan zavarba vagyok saját magamtól? Még rám sem szólt!
Ennyire nem állhatok neki, kínomban jóemberkedni. Hah, pont én! Kész röhej.
Mindig nyomtam ezt a feminista dumát, és annak ellenére, hogy tényleg tiszteltem a lányokat és nőket, és fontos szabály volt, hogy csak ott nyomulok, ahol van rám igény, mégsem érzem úgy, hogy valaha is jól csináltam volna ezt az egészet. Ilyenkor meg nem tudom, mi a parább, ha a lány, akiért konkrétan a világomról le vagyok bolondulva, azt gondolja, hogy kamu az egész imázs, vagy éppen az ellentétje. Nem egy óriási vetítés, viszont valami ocsortány szarul művelem, amitől odajut a dolog, hogy színjátéknak is kevés. Mit játszom meg magam? Októberben nem nagyon jelentett gondot ugyanezeket a combokat alaposan végigtapogatni, ahogy decemberben is képes lettem volna bármire -már egy darabig, azért nekem is vannak határaim- hideg ide vagy oda. Most meg itt szerencsétlenkedem, és komolyan annyi esik ki a számon, hogy szép, és ő is észreveszi, hogy ez legalább annyira kevés, mint Azkabanban a vészkijárat, ha nem egyenesen kevesebb. Na, ettől kellene geci gyorsan elszégyellni magam!

-Woooow…-nevetem el magam, ami még mindig jobb, mintha a nemlétező kardomba dőlnék itt, amiért csak a fejemben vannak meg azok a gondolatok, amik olyan tökéletesek és csodálatosak, mint amilyeneket megérdemel, de hogy az anyámba tudnám kifejezni, hogy olyan nekem, mint a jóleső fájdalom az izmaimban egy edzéssel eltöltött nap után? Nem így, ez is milyen idióta hasonlat már!
-Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom a lírai szót, magamra vonatkoztatva, de majd meglátom, mit tehetek. Lehet, hogy akkor foglak meglepni azzal, hogy kibújik belőlem Shakespeare, amikor nem is számítasz rá!
Tény, hogy én sem feltétlenül számítok a hirtelen kitörő romantikus költőre, ez a Shakespeare manus egyáltalán romantikus? A Rómeó és Júliát fixen ő kanyarintotta össze, arra azt szokták mondani, hogy baszós-halós,de ugyan ki az isten az, aki szerint romantikus, hogy mindenki leszúr mindenkit, aztán a két szerencsementes nem beszéli meg, hogy igazából kurvára nem öngyilkolják meg magukat, csak bekamuzzák a saját halálukat, szóval az egész percek alatt megy a kibaszott levesbe. Ez nem romantikus, hanem baszki, seggbuta. Mindenki élne, ha ezek a nyomorultak kinyitnák a szájukat úgy rendesen legalább egymásnak, ja, és beszélnének is, mert hát annyi mindent lehet még csinálni, ha az ember kinyitja a száját.

Vivien például egyszerre hoz zavarba és késztet mosolygásra azzal, ahogy az apámról beszél, pedig nekem tényleg szándékomban állt megvédeni az öreget, annak ellenére, hogy tényleg rettenetesen elkúrta. Nem tudok reagálni, csak Gemma szokott hasonlóan reagálni a velem kapcsolatos szarfergetegre, ami mégis merőben más, mert évek óta barátok vagyunk. Vivien esetében pedig már a két hónappal ezelőtt történtekhez képest is óriási váltás, hiszen novemberben még arra bíztatott, hogy nyugodtan vessem ki magam az ablakon, ha már egyszer annyira szeretnék véget vetni a nyomoromnak és ezzel valahogy az övének is. Mi lett volna, ha akkor befejezek mindent? Mit érzett volna, ha most látom a haragot villanni azokban a gyönyörű szemekben? Talán rám haragudott volna, sőt gyűlölt volna, amiért ezt tettem a barátaimmal…és vele is. Most már van annyi eszem, hogy felfogjam, egyszerűen nem hagyhatom magára, mert elindítottam benne valamit. A bizalmába kezdett fogadni, ami nem egyszerű és nem kellemes folyamat, nekem pedig folyamatos figyelemre és jelenlétre van szükségem ahhoz, hogy ez működni tudjon. De mi a franc lesz, ha mondjuk kiválasztanak a japán vagy a koreai csapatba? Hogyan leszek akkor vele, ha egy másik kibaszott földrészen is teljesítenem kell?
-Honnan vágod Bernardot? Voltál Exeterben, vagy mi?-vigyorodom el, mert nem tudok, hogyan reagálni arra, amit mond, Bernard meg nyilván nem létezik, csak tetszett az ötlet, hogy végül is miért ne létezhetne?
 Bárcsak lennének normális válaszaim, amik miatt nem kell attól félnem, hogy azt gondolja, csupán elpoénkodom az egészet, mert egy címeres barom vagyok.  Apám helyzetén láthatóan az sem segít sokat, hogy felhozom az alkoholizmusát, de elképzelhető, hogy nem is az volt a lényeg, hogy ezzel is mentegetni próbáljam. Néha csak ki akarom adni, mert szar, mert kurvára lehúz, mert egyszerre féltem, haragszom rá, és közben az elmém sötét sarkaiban ott lopakodik az információ, amit teljesen véletlenül olvastam, a függőségre való hajlam öröklődik. Én pedig iszom, sokat, gyakran és előszeretettel vagyok vállalhatatlan részeg, amit nem is igazán próbálok titkolni. Minden, amit eddig fel tudtam mutatni az ügyben, az az, hogy ma például nem álltam neki addig vedelni, míg azt is elfelejtem, hányadikára esett az új év, vagy hogy a bálon nem jutottam el odáig, hogy minősíthetetlen legyek, vagy éppen leokádjam az egyik bajnok frincesfrancos dísztalárját, és milyen kurva érdekes…ebben is volt része Viviennek, nem is kicsi. Miatta fogtam vissza magam -már az alkoholfogyasztást illetően- és ez életem egyik legszerencsésebb döntésének bizonyult.
-Én ebben benne vagyok, nem is azért mondtam el mindezt, hogy hirtelen könnyeket ejts, amiért ennyire elcseszte a dolgokat, vagy sajnálkozz, hogy milyen kurva borzasztó az élete-bólogatok, miközben kicsit igyekszem megvilágítani, hogy miért is kötöttem az orrára, ezt a neki egyébként teljesen felesleges információt. Vagyis azt pont nem magyarázom meg, csak azt, hogy mivel nem indokolnám, amit tettem. A sikeres kommunikáció alapja, ahogy már említettem, az, hogy az ember kinyissa a pofáját, az mondjuk biztos, hogy nem úgy, ahogy ezt én csinálom.
-Ha sértésnek nem is venné, de azért a japán ember sajátja, hogy előbb rohad meg a maga nyomorától, minthogy segítséget kérjen, ez ilyen kulturális elbaszódás hát…nálunk-ismerem be végül, mert azt hiszem én sem vagyok jobb, csak éppen más módon pusztítom magam. Nekem ott az elmebaj az edzés meg a tömegelés körül, amitől szegény anyám szintén falnak megy nyaranta és a szünetek alkalmával. A balesetem előtt nem voltam kifejezetten izmos, de látszott, hogy némi odafigyeléssel sokat lehetne javítani a fizikumomon, amikor pedig otthon feküdtem a lábamból maradt csonkot siratva, semmitől sem féltem annyira, mint hogy meghízom és undorító leszek, mert azt a világon semmi nem menti meg. Akkor álltam neki a testépítésnek, méghozzá életre-halálra. Azóta is tudom, hogy minek száz grammjában hány gramm fehérje található, pedig már a kétjegyű számok összeadása sem sikerül az esetek nagy részében.
-Ha ti ketten összeállnátok anyámmal valószínűleg világuralomra is tudnátok törni -csóválom meg a fejem, de le sem tagadhatnám, hogy jól szórakozom. Egyelőre. Vivien sok szempontból hasonlít anyámra, de szerencsére azért nem annyira, hogy ilyen kis gusztustalan legyen. Tulajdonképpen csak a habitus, de az nagyon, és talán egy kis humor. Őszintén, jól esik kicsit röhögni az Ishidákon, bár Viv el sem tudja képzelni, hogy ezeknek nem csak a nevük közös, hanem az a tudálékos képük is, az én senseiemnek jó értelemben, a másikat meg talán elég volna rendesen beverni.

-Édes…-forgatom meg a szemem, de a mosoly ott díszeleg a szám sarkában, és lehet már készülök is rá, hogy mondjak valami indokolatlan baromságot, mikor ki is mondja, amire alig egy perce gondoltam. Más dolog sejteni valamit és megint más hallani, érezni a csókjában. Az ilyen pillanatokban még el is bírom képzelni, hogy menni fog, innentől majd jobban hiszek a seggarcomban.
Ha eddig nem lett volna vörös a pofám, hát a kis szuggesztív kérdése nem segít rajta. Csak nézek rá elmerengve. Lennék vele sok mindenhol, igazából bárhol. Az ágyában, az enyémben, valamelyik toronyban a csillagokat nézve, a hóban, a napfényben, ott, ahova majd év végén kell mennem, legyen az bárhol is.
-Ott máshol, ahol nincs meg a lehetőség rá, hogy Pomfrey fültövön ragad és úgy rendesen kibaszarint mellőled, hogy egyik lábam se éri a földet-vonok vállat, de sokat sejtetően nézek rá, nyugodtan gondoljon csak emögé a válasz mögé, amit csak szeretne.

Ott volt az az egyelőre. Eddig tartott, eddig a boldog egység, a kis mosolyok és összenézések, mert, amint úgy látom, hogy kezd belesodródni valami kellemetlenbe és ijesztőbe, azonnal lépek és próbálok segíteni, még ha az alábbi ábra szerint baszott bénán is, mert a csodaszép szőkeség nem megnyugszik, hanem csak jobban kezd sírni, méghozzá szívfacsaróan. Ha már nem tudok máshogy segíteni, csak ölelem és hagyom, hogy kizokogja magát, az elméletileg segíthet az embernek feszültséget oldani.
-Édes kis kincsem-suttogom neki, miközben a haját simogatom- add csak ki nyugodtan.                                
 Hagyom, hogy úgy élje meg a fájdalmát, ahogy az neki a legjobban esik ebben a percben, és próbálok jelen lenni támaszként, mert ebben az esetben azt hiszem, arra van igazán szüksége, de egy idő után stratégiát váltok és igyekszem valami másra irányítani a figyelmét. Momentán az elbaszott tetoválásomra, ami után bárki jogosan mondhatja, hogy fasza, hogy nem egy teljeshátassal kezdtem, az lett volna csak igazán a tragédia.
Tudom és értem, hogy félreérthetően kezdem, ez is része a taktikának, ami úgy tűnik, bejön, mert már nem sír, hanem kissé meglepődve néz rám és…nyitja a száját? Most fog lekúrni, mint a pengősmalacot, amiért ekkora idióta voltam?
-Öhm…jaaaa?-bököm ki, mint a világ legevidensebb dolgát, végül is még a bálon se nagyon értette, hogy miért traktálom ezzel a hülye sztorival, most viszont azt hiszem, leesett neki az egész, ráadásul még meg is sikerült nevettetnem. Teljes a siker! A csókja több, mint elég, hogy meggyőzzön arról, hogy megérte minden, amit valaha bevállaltam miatta.
-Megkérdeztem Ishidát, a magamét, hogy mit tenne, ha le akarna nyűgözni egy lányt, erre azt mondta, hogy tenne felé egy nagy gesztust. Tessék: ormótlan gesztus. Remélem, így már jobban tetszik, mint mikor csak úgy random kellett megbámulnod a szám belsejét.
Nem árulom el neki, hogy nem csak azért basztam el mindkét válogatómat, az egyiket jobban, mint a másikat, a japánok biztosan rühelltek, mint a szart, de hát én ugyan nem hibáztatom őket miatta! Ott járt a fejemben az a rémes pánikroham Roxmortsban, az, ahogy úgy rohant távolabb tőlem, ahogy csak a lába bírta. Mintha egy kibaszott leprás lennék, és ez fájt, még akkor is, hogy ha van elég eszem hozzá, hogy sejtsem, ez nem nekem szól személyesen. Nem én, Chikara Tetsuya vagyok maga a pestis, hanem a férfiak, úgy, ahogy vannak, ez pedig korántsem véletlen.
-Ne sajnáld -ingatom a fejem és remélem, hogy ebből megérti, hogy számomra ettől nem értéktelenebb vagy nehezen kezelhetőbb, pláne, hogy nem is olyan rég -pedig olyan, mintha életekkel ezelőtt lett volna- én is a fürdőben küzdöttem az életemért a hidegvíz alatt.
-Hülyeség. Fogd fel, hogy nekem nem csak akkor vagy szép, mikor gondosan összerakod magad, hanem akkor is, amikor baj van, amikor szarul érzed magad a bőrödben. Asszem ez…ilyen.
A szerelem, akartam mondani. A keze újra az enyémben, ebből tudom, hogy jön az újabb kegyetlenség, szörnyű, elképzelhetetlen rémtörténet, olyan, amilyet soha életemben nem hallottam. Ebben az egészben az a legszürreálisabb, hogy minden alkalommal azt merem gondolni, hogy hallottam mindent és ennél már nem lehet rosszabb. De! De, baszdmeg, ostoba vagyok, mint két segg összeborítva, és az a büntetésem, hogy hitetlenkedéssel megfűszerezett harag tölti el minden porcikámat.
Greyback nem csak egy egyszerű faszkalap, nem csak egy gyilkos. Annál sokkal rosszabb és őszintén, fogalmam sincs, hogy a világ egyáltalán tudhat-e erről. Ha pedig igen…nem hiszem el, hogy még nem lincselték meg csoportosan, Nehézkesen nyeltem egyet, mintha még a torkom sem akart volna engedelmeskedni nekem, mert hirtelen visszajön minden egyes darabka, amit a puzzle nélkül kaptam meg, minden kibaszott mondat, amit sehova nem tudtam tenni, ezért csak próbáltam elraktározni, nem is tudom milyen indíttatásból. Talán groteszk elemként kezeltem, de most egyszeriben a helyére tudom illeszteni anélkül, hogy akarnám.

...tudom, hova és hogyan kell szúrni, hogy... a lehető legfájdalommentesebb legyen és leggyorsabb halálhoz vezessen.

Egy szörnyeteg vagyok... nem azért, mert ilyenné tettek, hanem mert azt választottam, hogy nem küzdök ellene…

Olyan vagy, mint ő... egy önző gyenge faszkalap. Egy utolsó senki, aki csak a menekülő utat keresi a problémái elől..

...nem te vagy az első, akinek elbaszom az utolsó perceit fenomenális társaságomma


-Baszdmeg-suttogom és orrnyergemhez nyúlok, hátha ez segít a felismerés fájdalmán. Milyen kibaszott vak voltam, hogy eddig nem raktam össze az egészet! Erről a lányról beszélt akkor, mikor, ha nagyrészt képletesen is, de visszarángatott az ablakból az életbe, és itt a tett is, ami miatt Natalie elfordult tőle.
-Nem volt igaza, nem tudta ki leszel-olyan kurva súlytalannak érzem a szavait, így az ajkamhoz emelem a kezét, csak egy másodpercre, nem mintha ettől bármi jobbat ki tudnék találni ezeknél a röhejes, végtelenségig túlhasznált, klisés mondatoknak- sajnálom, hogy semmi olyat nem tudok mondani, amitől ez könnyebb, csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok melletted. Ezen a múltad nem tud változtatni.

Kimondom a szavakat és megnyugtatóan igyekszem keresni a tekintetét, amikor elér az agyamig az információ. Új élet? Hogy mi? Neeem, nem, nem, az nem lehet. Olyan isten nincs és nem is lesz soha, hány éves lehetett az a lány? Mennyivel idősebb Viviennél? Nem, ez nem jelentheti azt, amit gondolom, hogy jelent, csak félreértem, csak valami…nem tudom, baszki, kód lehet valami másra tudja a bánat. Le kéne nyelnem a gondolatot, de gombóc van a torkomban, képtelen vagyok leküzdeni, bármennyire is igyekszem.
-Kérlek…csak, mondd, hogy ez az új élet a pokolba dolog valami kibaszott metafora. Kérlek! Ugye nem…?
Catkara kis csupasz teste elégedetten gömbölyödik be Vivien ölébe, a gyomrom is épp ugyanilyen pózt vesz fel. Ellököm magamtól a gondolatot. Kurvára. Nem. Lehetséges.

[- Én? Exeterben? Neeem, dehogyis. Mi vagyok én szerinted, valami stalker? Szerintem az egyik exed(?) ecsetelte túl hangosan a folyosókon, hogy milyen helyen laksz? Vagy Ő a házatokról mesélt? Netalán mindkettőről? Vagy két külön emberről beszélek? Nem is tudom...]

☾ ✧ ୨୧ ✦

If I told you what I was,
would you turn your back on me?
And if I seemed dangerous, would you be scared?

név

Chikara Tetsuya

dátum2006. január 15.

helyszínRoxfort, Gyengélkedő

figyelmeztetések

• 18+
• trágárság
• mentális zavar
• nemi erőszak & tinédzser terhesség
• self-harm
• gyilkosság
• kínzás
• vér

holdnaptár

fogyó púpos
7 nap múlva utolsó negyed

Csalódtam.
Ennek akarva-akaratlanul is hangot adok egy lemondó sóhajjal. Meg sem próbálom elrejteni ezt előled. Pedig úgy szerettem volna, annyira vágytam volna a dicsérő szavaidra, vagy akár egy kósza érintésre - bármire. De nem. Éppen ezért csak egy hanyag vállrántásra futja válaszként. Nincs erőm megmagyarázni, hogy nem egy váratlan pillanatban van erre szükségem, hanem most. Nem holnap, nem egy hét múlva, nem évek múlva - most. Talán túl sokat várok, amiért cserébe biztosan túl keveset adok. Talán... ugyan kit akarok áltatni, biztosan meg sem érdemlem a törődésed, hát még azt nem, hogy elvárásaim legyenek, de... mindegy, mire vagyok jogosult vagy éppen jogosulatlan személyem és tetteim alapján, ha Én magam nem követelek meg bizonyos bánásmódot magammal szemben, mások nem lesznek olyan kegyesek, hogy a magasztosabb utat válasszák.
Előfordulhat, hogy két nem összeillő puzzle darab vagyunk, amit kétségbeesetten próbálunk erőszakkal összeilleszteni. Ideig óráig rá lehet fogni a kapcsolatunkra, hogy összetart minket az elmebaj, de egy ponton túl ez édeskevés - és lehet most jön el ez a pont.

Ennek ellenére tagadhatatlan a tény maga, hogy szeretlek és fontos vagy számomra, még ha a csillagokban nem is a Mi boldog befejezésünk van megírva - valami elképesztően bugyuta "shipnévvel", mint például a Chiken, amivel csak a Baird és Tuffin-félék tudnának előállni - de ez az érzéseimen nem képes változtatni. Például a legyőzhetetlen vágyat nem nyomhatja el, hogy szeretném, úgy lásd önmagad, ahogyan Én látlak Téged - hiba vagy tele hibákkal, de alapvetően egy végtelenül jó lelkű férfi vagy, akire lehet támaszkodni, ha baj van, aki megnevettet, aki ott van mindig, amikor kell, néha akkor is amikor nem. Vagy azt, ahogyan fellángol bennem a harag Apád iránt, amikor megtudom, hogy nem csak, hogy az Ő hibájából veszítetted el a lábad, de még majdnem meg is haltál ott és akkor. Ennek már csak a gondolata jeges rémülettel tölt el. Pont emiatt haragszom magamra is, amikor ugyanitt pár hónappal ezelőtt még arra biztattalak, hogy siess az öngyilkossággal, mielőtt valaki még megállítana. Már akkor sem akartam, hogy ezt tedd, de ha megtetted volna... nem állítottalak volna meg, hanem cserébe halálom napjáig és azon is túl gyűlöltelek, amiért elhagytál.
De hogyan is tudsz elhagyni, ha... együtt sem voltunk soha?

- Én? Exeterben? Neeem, dehogyis.  Mi vagyok én szerinted, valami stalker? Szerintem az egyik exed(?) ecsetelte túl hangosan a folyosókon, hogy milyen helyen laksz? Vagy Ő a házatokról mesélt? Netalán mindkettőről? Vagy két külön emberről beszélek? Nem is tudom... - gondolkodom el látványosan. Nem firtatom tovább a témát, amit át akartam adni - tán még többet is - elmondtam, a többi felesleges szócséplés csupán. A csendben érzékelem, ahogyan gondolataid szárnyra kapnak, de nem feltétlenül a jó irányba. Nem tudom, de sejteni vélem min agyalhatsz, miért hoztad fel Apád alkoholizmusának tényét. Azt nem mondhatom, hogy az idült alkoholizmus jeleit már nem véltem felfedezni rajtad, de mivel rólad van szó, hiszem, sőt biztosan tudom, hogy Te ezt képes vagy magad mögött hagyni a kellő támogatással és mentális és érzelmi segítséggel. Gyengéd erővel megszorítom a kezed és mélyen a szemeidbe nézve némán biztosítalak róla, hogy Én itt vagyok veled - most biztosan, később...

- Akkor jó. Ha erre is lenne szükséged megtenném, de hazugság lenne bizonyosan, mert engem nem csak Apád, de Herán és rajtad kívül mások nyomora vagy teljességgel hidegen hagy, vagy még élvezem is - vallom be őszintén, még ha nem is szép, nem is rózsaszín, nem is virágillatú a tény maga. Ahogyan a terápiát sem apád jóllétéért hozom fel, hanem kizárólag a Tied miatt. Ha nem lennél miatta szomorú, felőlem akár valamelyik árok partján is rohadhatna az élettelen teste. Anyukád említésére mosolyognom kell. 

- Engem sajnos, nem sajnos nem mozgat meg a világuralomra törés, de ezt Hera előtt ne emlegesd, ha nem szeretnéd, hogy Édesanyádat beszervezze a maffia-hálózatába - mondjuk kicsit feszélyez a gondolat, hogy Édesanyád mással is hasonlóan jól kijöjjön, mint vélhetően velem. Nem is találkoztunk még, elképzelhető, hogy soha nem is fogunk, mégis szeretnék ebben különleges lenni a számodra. És már megint visszakanyarodom önző módon magamhoz és az irracionális igényeimhez. 
Legalább képes vagyok még megmosolyogtatni Téged, mindennek ellenére, amiknek nem csak ma éjjel, de eddigi ismeretségünk során kitettelek Téged. Sovány vigasz, talán annak is csak egy irdatlan rossz vicc. Érzem, ahogy orcáidról árad a meleg. Csak nem elpirultál? Vagy ismét a képzeletem szórakozik velem? A fényviszonyok és bőrszíned együttesének hála ezt biztosra nem állíthatom, de az ösztönöm ezt szajkózza, meg azt, hogy most talán elhiszed, amit mondok. Ha csak egy rövid időre is, de remélhetőleg a nehéz időszakokban is emlékezni fogsz erre.

Emlékezni fogsz Rám.

- Ez elég sok helyet takar ám Chikara Tetsuya... - bár semmi definitívet nem mondok erre, de nem tudom megakadályozni az elmém, hogy olyan képeket villantson be, hogy együtt alszunk az ágyadban, az enyémben, a szabad ég alatt, egy hotelben, a tengerparton, egy hajón, valahol, akárhol, a kettőnk otthonában, legyen az bárhol, mert ezen a ponton bármilyen ijesztő és meglepő, nekem mindegy lenne, ameddig melletted lehetek. 
Persze egyszer minden jónak vége szakad és általában ezt a véget Én hozom el.

- Mitől... félsz? - teszem fel neked a kérdést olyan módon, hogy a tényleges válaszadás elől ha szíved úgy kívánja ki tudj térni. Egyértelmű, hogy az önismereti félelmeidre, szorongásod, önbizalomhiányod legmélyebb, legsötétebb okaira vagyok kíváncsi, nem a klisés, felületes válaszokra.

Elbagatellizálná a kifejezés, hogy bepillantasz a zárt ajtók mögé, mert most inkább egy gátat szakítottál át, melyet se Te, se Én nem tudunk megállítani. Zokogásom viharán keresztül is hallom a szavaid, mire csak még erősebbben zúdulnak fel belőlem régen elfeledett rettegéseim, elfojtott sérelmeim, több mint tíz évnyi fájdalom, szorongás, gyűlölet, kétely - mindez azért lehetséges, mert a karjaidban olyan biztonságban érzem magam, mint még ha nem is soha, de nagyon-nagyon-nagyon régen. Nem tartok attól, hogy életed bármely pontján visszaélnél a törékenységemmel, az elhangzott és még majd elhangzó információkkal, pedig lehet, hogy kellene. A józan ész ezt diktálná, ahogyan azt is, hogy ne szeressek beléd, de egy ideje már úgy fest nem, vagy csak felületesen hallgatok rá.
Annyival könnyebbnek érzem a vállaim, a mellkasom, hogy ezt végre valakinek kiadhattam magamból, hogy azt szavakkal körülírni nem tudnám. Végtelen hálával tartozom neked ezért. Eddig azt hittem, hogy gyengeség ezeket elengednem, kiengednem, de most mégis mintha némileg erősebbnek érezném magam érte. Bár a szavakat hallható formában megformázni nem tudom, csak ajkaimmal némán eltátogva egy "Köszönöm!" a jutalmad.
Aztán itt ez a tetoválás is, amiről nem olyan rég még azt reméltem, hogy valami közöm van hozzá, majd ezen reményeimet csúful eltapostad, most meg kiderül, hogy mégis miattam van ott az a szív a belső ajkadon, és...

- Szóval az volt a hatalmas gesztus, hogy olyan helyre tetováltatod a nevem kezdőbetűjét, melyet még a nap sem ér? - kérdezek vissza, nem annyira számonkérő hangnemben, sokkal inkább érdeklődve. - Eddig is tetszett, bár elég mérsékelten, de most... hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy imádom. Viszont egy kérdés igencsak piszkál... - hagyok számodra némi kis időt, hogy lélegzethez és gondolathoz juss. - A Bálon miért hazudtál nekem erről? - teszem fel kérdésem egyenesen a szemeidbe nézve. Nem értem, főleg a vallomásod után nem, hogy miért...? Miért nem az igazat mondtad?

Nem Chikara, ez nem ilyen. Éppen ezért késztetsz arra, hogy zavaromban lepillantsak összefűződő kezeinkre. Szavaid nyomán melegség... kit akarok áltatni, forróság önt el, szinte érzem, ahogyan leperzselődik az arcomról a bőr - az a bőr, mellyel a valóságot eddig elrejtettem. Kénytelen vagyok abbahagyni Catkara simogatását, hogy fél kezemmel úgy-ahogy de eltakarhassam az arcom. Annyira idegen, annyira félelmetes, hogy ennyire engem láthatsz, mindenféle smink, álarc és szerepjátszás nélkül, hogy magam sem tudom pontosan hogyan viszonyuljak ehhez. Előfordulhat, hogy felgyorsult szívdobogásom amúgyis galád módon elárul, de amint megszólalok, minden igyekezetem ellenére hangomból kicsendül a zavarom és mosolyom.

- Mondjuk azt muszáj bevallanunk, ha nem lett volna a szép, gondosan összerakott külső, észre sem vettél volna... 

Ha ez az igazság, akkor ez az igazság, ezzel nincs mit tenni. Az ember akarva-akaratlanul is egy könyvet megítél a borítójáról, aztán abba beleolvasva vagy megragadja a cselekmény, vagy elriasztja. A mazochisták és a körülmények sajátja, ha a rendszer megborul és a taszító külső ellenére megfog a könyv cselekménye. Kár is lenne hazug módon azt állítanunk, hogy nem azért vagyunk most itt, mert a borító ne fogott volna meg minket - a borító nélkül életünk történetének szála ahogy eddig is, valószínűleg párhuzamosan haladt volna tovább. Most azonban, még ha nagy gubancos csomóba rendeződve is, de tagadhatatlanul összefonódott. Kérdés az, hogy a cselekményem elriaszt-e Téged.

Figyelem a reakcióid, de gondolataim figyelmem egy részét elrabolják. Vajon az, ahogy Greybacket szerettem és szeretni vélem most is, egyenértékű azzal, amit irántad érzek? Vagy amit egykoron, mielőtt a harag és a gyűlölet mindent eltorzított volna Natalie iránt éreztem megfeleltethető azzal, amit Hera iránt érzek? Vajon Apámhoz hogyan viszonyultam még azelőtt, mielőtt el nem szakítottak minket egymástól? Greybacket hogyan, miként szerettem? Ki volt Ő Nekem és ki volt Ő Morganának?
Hangod ránt vissza a Gyengélkedő falai közé, kicsit összerezzenve pislogok kérdőn Rád és a szívem hatalmasat zuhan. Pillanatnyilag értetlenül állok az előtt, hogy mivel okozhattam fájdalmat, és már rögtön millió dolog átfut az agyamon. De aztán megint mentegetsz, védeni próbálsz Önmagamtól, a szörnyetegtől ami vagyok, amit nem akarsz látni, amit elutasítasz, ami által engem utasítasz el. Ez pedig reménytelenséggel tölt el. Hát nem érted?! Egy gyilkos vagyok...

- Chikara... - mély levegőt veszek, mert a hangom kissé megremeg neved kiejtésekor. - Bár mondhatnám, hogy nem volt igaza, de... Nála jobban nem ismert senki, még Greyback sem. Ő tudta. Ő látta... és neked is látnod kéne, különben akkor nem látsz Engem sem... - pillantásom szomorúsággal telik. Minden vágyam, hogy a visszataszító lényem ellenére úgy szeress, ahogy vagyok, még ha ez túl nagy kérés is. Ne keress nekem kibúvókat, mentségeket, mert nincsenek. De aztán hirtelen újfent változik a tekinteted, megtelik riadalommal, hitetlenséggel, kétségbeeséssel. Talán már Te is rájöttél... 

Rájöttél, hogy mindhiába? 

De nem, megint meglepsz és teljesen más miatt fordulsz ki a nyugalmadból. Pedig ezt már mondtam, még ha felületesen is, még ha részletekbe nem is bocsátkoztam...

- Sajnálom, de nem tehetem... - rázom a fejem lemondóan. Hazugság lenne. - Natalie terhes volt Greyback, vagy valaki más gyerekével és... nem akarta annak a szenvedésnek kitenni, amit nekünk kellett ott átélni. Ezért, és... és mert más menekülő út nem volt ki onnan, csak... csak a Halál... - végigsimítok Catkarán, ahogy lesütött szemekkel az alsó ajkamba harapok. Folytatnom kellene. Folytatnom kell.

- Én uhm... - elakadok, képtelen vagyok Rád nézni. Nem megy, nem megy, annyira fáj, annyira szégyenlem magam, rosszul vagyok saját magamtól, nem megy, nem tudom, nem vagyok rá képes. - Én azt... azt hiszem azért is szeretem... és... és talán még most is... Greybacket, mert... mert Ő is látott engem, látta mire vagyok képes és hajlandó, és nem fordult el tőlem. Nem fordította el a fejét, amikor más vérében tocsogva kerestem a szemkontaktust, hanem egyenesen visszanézett rám, a lelkembe hatolóan és... és... még talán büszke is volt. Ő teremtette ezt a szörnyeteget amivé lettem, de nem utasított el. Már... már annyiszor eljátszottam a gondolattal, hogy... hogy meglátogatnám az Azkabanban. Mert látni akarom. Tudnom kell, hogy nézne most Rám, mit... mit gondol Rólam, és arról amivé lettem. - Ezt még sosem mondtam ki senki számára sem, mert magam is félek a saját érzéseimtől és attól is, hogy milyen tekinteteket vagy éppen milyen válaszokat kapnék. Attól pedig egyenesen rettegek, hogy ez belőled milyen reakciót vált ki, de tudnom kell, ezért is emelem Rád újra a kékjeim. A gyomrom úgy liftezik, mintha zuhannék a mélybe. A tüdőmből kiszorul a levegő. Érzem, ahogy egy részem meghal, amiért ezt kimondtam. Pedig Én magam sem tudom, hogy a Greyback iránti szeretetem inkább apai, vagy szerelem szeretet. - Vajon... ugyanolyan undorral telve nézne rám, min David... mármint... mármint az... - mély levegő, menni fog - az Apám, amikor a támadás és a tábor után először találkoztunk...? - azt az aprócska információmorzsát egyelőre elhallgatom, hogy az említett Édesapa megpróbált megölni az ominózus viszontlátás alkalmával...

✧ ୨୧ ☾

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

Már a gesztusból, ahogy megrántja a vállát látom, hogy elkúrtam. Nem akarom mentegetni magam, ezért nem is kezdek bele elölről, hogy mit is látok pontosan, ha ránézek, mert ez az egész nem is arról szól, sokkal inkább arról, amit érzek, de arra nincsenek szavaim. Soha az életbe nem éreztem semmi hasonlót senki iránt, és ez meg is látszik rajtam, mert nem bírom kezelni még a saját érzelmeimet sem, nem hogy az övéit. Ha egyáltalán vannak…,de vannak, biztosan vannak, ha nem is feltétlenül olyan erősek és biztosak, mint az enyémek.
-Jaj, hagyjad már magadat! -mosolyodok el, ha figyelt, úgyis tudhatja, hogy nem az a típus vagyok, aki hazahordja a lányokat, sokkal inkább az a seprűtárolóban hirtelenkedős forma. Kivéve, ha róla van szó, mert ő nem az a lány, akire csak tiz percet pazarolnék valami eldugott helyen, rendesen le sem vetkőzve.
 Ő az a rózsaszirmos, gyertyás, vacsorás csaj, akinek a normális férfiember megcsókolja még a lába nyomát is, csak nézzen rá kettőnél többször. És én szerencsés vagyok, mert most is rám néz, de kibaszott szerencsétlen is, mert pontosan tudom, hogy ez a beszélgetés ki fogja fordítani a világomat a sarkaiból, ha akarom, ha nem.

-Hát…-gondolkodom el azon, amit mond, mert már ezerszer elképzeltem, hogy apám halálhírét hozza a következő bagoly, számomra sem ismeretlen a kép, amit a szavai jelenítenek meg a fejemben-nem tudom, hogy szomorú lennék-e. Talán egy nap megtudjuk, franc tudja.
Nem tudom miért használtam ezt a többes szám második személyt, teljesen akaratlan volt, talán nem is kellett volna, de valahogy a szívem mélyén, igenis szeretném, ha lenne olyan, hogy „mi”, még akkor is, ha nekem azért kurvára meg kell dolgoznom.

A mosolyától hirtelen jobban érzem magam, biztos vagyok benne, hogy anyám oda lenne érte, meg vissza, pedig soha egyetlen barátnőmet sem mutattam be otthon, mert egyetlen kurva barátnőm sem volt, ez ilyen egyszerű. Anya ismeri Gemmát, nyilva, de kettőnket soha nem boronált össze, még a fejében sem, tudta, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek, de Viv…, ő teljesen más. Annyira, hogy valamiért már másodszor hozzuk fel mindketten, még ha kicsit furcsán is, hogy nem is lenne rossz ötlet, ha találkozna a szüleimmel. Nem is lenne borzasztó, ha összebarátkozna a tulajdon anyámmal, annyira nem, hogy simán el is tudom képzelni.
-Megígérem, hogy a titkod őrizni fogom-húzom a kezét a mellkasomra, hogy kicsit túltoljam ezt a halál indokolatlan, de azért elég lovagias ígéretet, mielőtt még megint nekiállnék vörösödni mindenféle gondolatoktól, hogy mit meg hol, ugye.
Franc se érti miért történik velem mindig ez, főleg körülötte, mert egyébként nem vagyok már szende szűz, hogy itt forrjon a fejem minden kurva kis szuggesztív utalástól, és mégis újra megtörténik.
-Az összeset, amit csak el akarsz képzelni-bólintok, és csak abban reménykedem, hogy ha egy megtermett langusztát lengetnének a fejem mellett,-amit miért is csinálna bárki?-  akkor az lenne a vörösebb, egészen odáig jutok, hogy hagyom a hajamat az arcomba hullani. Nem mintha nem képzeltem volna el ezerszer mindenféle módon unalmas éjszakáimon, meg néha tanórákon is, amikor még egy madár se szállt el az ablak előtt, amire figyelhettem volna. Most pedig csak arra tudok gondolni néhány másodperc erejéig, hogy talán ő is gondol rám, gondol ránk, arra, hogy mi lehetne, hogy mi lehetett volna akkor és ott októberben, ha ráhagyjuk magunkat az ösztöneinkre a rohadt mentális faszméregetés helyett. Talán most teljesen más lenne minden, de remélem, hogy akkor is, bármi is történjen, itt lehetnék vele és ő megkérdezné, hogy mitől félek.

-Mindentől. Semmitől.-kezdek neki kissé nehézkesen, mert nem tudom, hogyan kellene erről beszéljek. Ezeket a kérdéseket Gemmán kívül a franc se tette fel nekem, amikor pedig neki kellett megválaszolnom őket, valahogy nem volt ekkora tétjük, nem féltem attól, hogy rossz választ adok. Van egyáltalán jó válasz? -Ti mind annyira hisztek bennem, amiért kibaszott hálás vagyok, de…mi van, ha tévedtek? Kurva röhejes ez az imposztor szindróma, de mégis itt van, hogy lehet, soha senkinek és sehova nem leszek elég jó, végül is eddig nem igazán voltam az.
Ki kéne mondanom a lényeget, de valahogy bennszakad. Lehet, hogy soha nem leszek elég jó Neked sem, Vivien Smithe. Mert most nincs is igazán szükségem másra. A Tusát már elbuktam, ami azt illeti szarok is már az egészre, ahogy a karrieremnek is sikerülhetett már idő előtt pontot tenni a végére, azzal az ocsortány szar teljesítménnyel, amit nyújtani tudtam, mert valami máson járt az eszem. Valaki máson.
A szőke tincsein, ahogy beléjük kap a szél, az illatán, ami rajta marad a hajamon minden alkalommal, amikor csak magamhoz szorítom, a mosolyán, amiért mindenemet odaadnám, csak hogy tovább tartson néhány másodpercnél, és azon, hogy mi történhetett vele. Kibaszott durva bevallani, de semmitől sem félek annyira, mint attól, hogy nem kellek neki.
De hát az nem lehet, igaz? Csak maga mellett akar tudni, ha most ilyen védtelennek láthatom, ha már nem csak az illata, hanem a könnyei is beleívódnak a hajamba, a pulóverembe, és én akkor sem engedném el, ha kényszerítenének rá.
-Jobb?-kérdezem halkan, ha szeretne válaszolni, válaszol, ha nem, hagyja elúszni a kérdést. Remélem, hogy jól esett neki, és sikerült legalább egy kicsit levennem abból a teherből, ami a vállát nyomja. Tudom, hogy ez nem sok, de ha ez minden, amit tehetek, akkor boldog vagyok, hogy megtehettem.

Nekem is megkönnyebbülés elmondani a tetoválásom igaz történetét, még ha arról is szól az egész, hogy kitaláltam egy ormótlan faszságot, aztán magam alá estem tőle, majd kitaláltam még egy baromságot, hogy elkendőzzem az egészet. Tipikus Chikara-bullshit, nem igaz? És most még el is kéne magyarázni, hogy mi volt a nagy ötlet!
-Hátööö-mondom marha tartalmasan, ahogy gereblyézem össze a maradék értelmet abban a hombár fejemben- ha a nap nem is…, szóval ez olyan privát cucc.. Csak seggemre varratni mégis proli lett volna, nem? Most örülnél, ha a seggemen lenne? Ez mégis ízlésesebb.
Legalább tetszik neki, már ettől is széles mosoly terül el az arcomon, mert akkor máris megérte az egészet kétszer kifizetni és végigsenyvedni. Égett a pofám, mint állat, ezúttal nem csak képletesen értve. De hogy miért hazudtam? Még egy kérdés, ahol elhasal a logika, mert hát, tényleg…miért? Valószínűleg azért, mert kurvára nem felelt meg a történelmi helyzet, és akkor még nem igazán gondoltam, hogy ki tudja, mennyivel később, majd nekiállok szerelmet vallani. Talán azért! Basszus, ezt már mondani kéne!
-Nem tudtam hogy reagálnál rá, mert ez így minden nélkül, elég meredek történet. Mármint, képzeld el! A decemberi randin történt ami történt, aztán basztam elmondani a válogatókat, te a bálon tök irritált vagy, mert tele van a hold, meg kicsit a bakancsod is velem, aztán megjelenek, hogy „Sziaheló, belevarrattam a neved kezdőbetűjét a számba, aztán beszorongtam rajta és átvarrattam egy szívre, mert amúgy mag vagyok érted menve, akarsz lassúzni?” Szerintem kibaszott hülyén hangzott volna és…nem akartam minden kártyám kiteríteni előre, meg szerelmet vallani sem, de aztán csak kijött.
A szó szoros értelmében azért nem hazudtam akkorát, csak voltak olyan részletek, amiket bölcsebbnek láttam elhallgatni, hogy másfél nappal később közöljem őket. Ja, ez is nagy faszságnak tűnik! Hatalmas szerencse, hogy, amit utána mondok nem az, így most láthatom megjelenni Vivien testbeszédén a szégyenlős kislányt, még ha kicsit kellemetlen is számomra az, amit végül megjegyez. Kellemetlen, mert igaz. Az emberek nem a belsőre mennek, mert az nem látszik, és egyértelműen én sem véletlenül vagyok sikeresebb ezzel a külsővel, mint azzal voltam, amit a sárkánynak sikerült megkóstolnia.
-Ahogy te sem villogtattad volna a szemeidet rám, ha nem úgy nézek ki, ahogy, de ezzel nincs semmi baj. Mindenki így működik, aki azt mondja, hogy nem, az meg csak vetít.
Vállat vonok, mert már nem számít. Nem fogom tagadni, hogy megfogott a kinézete, de nem az tartott meg. Ha csak szép lenne, az egy hétre, a legjobb esetben is egy hónapra lett volna elég, hogy lekössön. Nekem szép lány kell, ez egyértelmű, de okos, sőt ravasz, szórakoztató, pimasz és nem utolsó sorban vakmerő, épp olyan, mint Vivien, aki nem átall szíven szúrni, ha kell és utána megforgatni bennem a kést, még ha nem is konkrétan ezt akarja tenni.

Eddig talán jól reagáltam, mert annyira igyekeztem nem csalódást okozni, de ez sok. Ahogy összerakom a történtet azon darabkék segítségével, amik már a rendelkezésemre álltak, ahogy látom a teljes képet és még így sem…nem akarom elengedni sem őt, sem pedig a kezét.
-De látlak-válaszolom azonnal, gondolkodnom sem kell azon, hogy mit akarok mondani- bántottál és kegyetlen voltál nem egyszer, de amikor a legmélyebben voltam, fogtad magad és megmentettél azzal, hogy megnyíltál nekem, és ezt semmi sem tudja felülírni bennem, én…szerintem akkor szerettem beléd, mert akkor kezdtelek igazán látni.
Ez az igazság, az enyém legalábbis, és akkor is ez marad, ha nem tetszik neki, vagy ha éppen azt várja, hogy elítéljem, vagy megundorodjak tőle, de nekem ez nem elég.

Aztán érkezik a következő sokk, hogy bármennyire is nem akartam, most megerősíti a gyanúmat. Oh az a nyomorult, szerencsétlen lány!
-A kurva életbe!-suttogom, ahogy a kezem ökölbe szorul, mert még a gondolatot is ki akarom gyomlálni a fejemből, hogy esetleg valaki őt is… Nem! Azt nem bírom ki, most nem, erőt kell vennem magamon és férfi módjára elviselni azt, ami jön, de képtelen vagyok rá.
Tágra nyílt szemekkel meredten nézek rá, minden szava egy újabb szúrás, egy újabb adag fájdalom, olyan erősen szorítom össze a fogaimat, hogy belezsibbad az állkapcsom. Nem bírom tovább mozgás nélkül, mert itt fulladok meg, így felpattanok és idegesen járkálni kezdek. Ötletem sincs mennyi idő telik el mire képes vagyok megszólalni.
-Édes kurva istenem! Próbáld meg jól érteni, amit mondok,mert…mert nem tudom jól mondani. Az megvan, hogy ez valami Stockholm dolog, ami lehet nekem is lehetne, de hát én mit csinálnék a sárkánnyal?! És mondd, hogy egy önző kisstílű fasz vagyok,esküszöm igazad lesz, de…hol a francba vagyok én ebben az egészben, ha te Greybacket akarod látogatgatni? Oké, szembe akarsz nézni a múltaddal, érthető de…Vivien, mi a faszom ez az egész?

Miért ilyen kibaszott reménytelen minden? Szeretni valakit az utolsó idegszálad elpattanásáig, addig a kurva momentumig, míg teljesen bele nem őrülsz, de miért? Normális esetben haragudnom kéne rá, haragszom is, csak nem úgy, ahogy én azt tenni szoktam, mert valóban bánt, konkrétan a szívem szaggatja ki a mellkasomból, én pedig nézhetem végig, mégsem gondolhatom azt, hogy azért bánt, mert ezt minden vágya. A hangomban ott a düh, hallhatja, de erősebb nála az értetlenség és a kétségbeesés.
Az én kurva hibám, hogy mindig mindent tudni akarok, hogy nem tudok leállni, csontig kell mennem, velőig, mindennek a legsötétebb aljáig, ha érdekel valami, azt gondoltam olyan lesz ez is, mint a ragtapasz. Lerántjuk, baszott kellemetlen lesz, de legalább érteni fogom mit miért és hogyan csinál, erre most… Hát lófaszt sem értek, baszdmeg, lassan azt sem, hogy miért vagyok éppen én itt mellette! Azért, mert az aberrált geci, pedofil vérfarkasa a sitten rohad? Ezért vagyok fontos neki? Mert én vagyok a következő dühöngő elmebeteg, aki fájdalmat okoz a gyomorforgató mondataival, meg az ostoba tetteivel? Milyen játék ez, baszki?! Senki sakkjátszmájában nem akarok én lenni a feláldozható paraszt!
És megszületik bennem az az ocsmány aberrált mocsok, amit képes lennék rázúdítani, kezdve azzal, hogy kurvára örvendek, hogy elbasztam rá az életemből…mennyit is? Másfél televert évet? A…miért is? Hogy most közölje velem, hogy egy olyan embert szeret, akitől aztán bele is fulladhatott volna a saját vérébe? Akinek csak akkor volt értékes, ha azt csinálta, amit ő akart? Aki miatt magára kellett erőszakoljon mindenféle rémületes, abnormális, embertelen dolgot? Hát ez kurvára jópofa! Ezért vártam rá? Adtam neki mindent, a titkaimat, a félelmeimet, a kibaszott józan eszem utolsó morzsáit? A szívemet, hogy aztán beleharapjon és undorodva kiköpje, mert hát ő történetesen egy pszichopata tömeggyilkost és erőszaktevőt szeret? Hát hülye vagyok én?!

Az vagyok. Az, mert ezek közül egyetlen szót sem tudnék őszinte haraggal kimondani, mert valahol mégis csak szerepem kell, hogy legyen ebben az elmebajban, még akkor is, ha ennyire fáj. Többnek kell lennem, mint Greyback szájbatekert doppelgangerének, mert én NEM, ismétlem NEM vagyok olyan, mint az az elborult szadista fasz. Szörnyű tudok lenni, agresszív, kontrollálhatatlan és a végtelenségig önfejű, bántottam már másokat, és sajnos bántottam Vivient is, akármennyire szeretném tagadni, magam előtt nem is lehet, és teljesen felesleges is lenne. Nem tudom jó ember vagyok-e, de abban biztos vagyok, hogy a rosszak között nem én vagyok a legrosszabb, és ha egyetlen pozitív dolgot mondhatok a viselkedésemmel kettőnkkel kapcsolatban, hát én soha nem akartam megváltoztatni. Nem kellett, hogy más ember legyen ahhoz, hogy szeretni tudjam. Lehet, hogy időnként kegyetlen vagyok, de én nem akarom, hogy ennek a lánynak szenvednie kelljen, főleg azt nem, hogy miattam. Nagy levegő, beszív, kifúj. Kilélegzem a dühöt, mert már nem szolgál engem. Igazából az sosem szolgált, kizárólag a pályán váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

-Mitől lennél elégedettebb?-állok meg előtte végül. A kérdés őszinte, még ha nem is akarom igazán tudni a választ, mint, ahogy mindent eddig, ezt is hallanom kell, hogy nyugodni tudjak, bár egyelőre el sem tudom képzelni, hogy mi lenne az, ami igazán megnyugtatna.
-Az apád? Hogy mi?-zökkenek ki abból a borzalomból, ami előzőleg ment le a fejemben, mert ez a részlet nem áll össze. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé és néhány részlet ki maradt, de végül is beszéljünk inkább az apjáról, talán az segít megülni a seggemen, talán éppen nekivezet az ablaknak. Ugyan ki tudja?

[- Hát azért bizakodjunk benne, hogy nem kell]

☾ ✧ ୨୧ ✦

If I told you what I was,
would you turn your back on me?
And if I seemed dangerous, would you be scared?

név

Chikara Tetsuya

dátum2006. január 15.

helyszínRoxfort, Gyengélkedő

figyelmeztetések

• 18+
• trágárság
• mentális zavar
• nemi erőszak & tinédzser terhesség
• self-harm
• gyilkosság
• kínzás
• vér

holdnaptár

fogyó púpos
7 nap múlva utolsó negyed

Több szót a korábbi barátnőid, kalandjaid nem is érdemelnek, legalábbis ez az a verzió, ahol hazudok magamnak leginkább, tekintve hogy nem mondom ki ezen gondolatot hangosan, de valójában? Valójában majd szétvet az irigység, a féltékenység maró tüze nagy lánggal lobog bennem, ahogy többek között eszembe jut az a barna lány is a nagy ártatlan őzbarna szemeivel és arra tudok gondolni, hogy milyen jó volna, ha véletlenül megbotlana és ki tudja hány emeletnyit zuhanna, ameddig az az idegesítően kedves feje szét nem loccsanna a kövön. Igazán barátságos gondolatok, nemde? Sok mindent próbálok tagadni magam előtt is, de ez legalább nem egy közülük - mert egy visszataszító és veszélyes lény vagyok, egy gonosz ember, rothadó szívvel és már-már nem létező lélekkel. Félre lehet söpörni a felelősséget, hogy erre neveltek, de saját döntésemből tartom meg az undorító Énem, mert az legalább erőssé tesz - erőssé annyira, hogy soha többet ne hagyjam magam olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozni. Ehhez minden, hogy hány emberen kell átgázoljak és miképpen,  de Én nem fogok visszakerülni abba a szituációba. Soha. Akkor inkább meghalok, de nem leszek többé senkinek sem az elbaszott marionett bábja.

Nem is kéne ilyen és ehhez hasonló dolgokon pont most elmélkednem, ezt a gyűlölködést akkor is bőven meg tudom tenni, amikor a fejemben zsong az összes többi hang - ugyanolyan beleéléssel, mint most, így inkább ezen gondolatokat is egy ládába zárom és a másik mellé lököm a szakadékba. Maradjanak meg ott maguknak. Most úgyis viszonylag kevés energiám van, mert elég aktívan tettem értem, hogy így legyen, szóval inkább arra kéne fordítanom, akire érdemes, azaz Rád.

Bár ami azt illeti Apádról sem szívesen beszélgetek, mármint egy férfiről beszélünk, aki nem Te vagy, szóval... Nem, ezeket a gondolatokat csak így magamban sem kellene most megengedni, úgyhogy...

- Hát azért bizakodjunk benne, hogy nem kell  - mert félek attól, hogy jobban megviselne, mint ahogyan azt Te gondolni véled. Nekem is fájt, amikor a Szent Mungóban David megpróbált megölni. Elképesztő módon fájt, még ha akkor magamnak sem akartam bevallani, nem hogy másoknak. Ahogyan az is fájt, hogy a nagyszüleim is eltaszítottak maguktól, mintha... mintha sosem léteztem volna számukra. A veszteség mindig fáj, legyen szó szülőkről, nagyszülőkről, egy barátról, testvérről, egy bántalmazó közegről, sorstársakról, fogva tartóról. Minden elveszített darabka kitépett és elragadott a lelkemből egy részletet, teljes már többé úgy gondolom sosem lehetek. Ám amikor Hera vagy éppen melletted vagyok, úgy érzem átkozottul közel állok hozzá. Nem kellene remélnem és reménykednem ebben a találkozásban, nem helyes, teljességgel értelmetlen, de közben meg... közben meg magam sem tudom miért, de annyira szeretném. Szeretnék megismerni valakit, akit teljes szívvel szeretsz, akiről mindig egy kedves mosollyal beszélsz - talán akkor jobban hinnék szavaidnak, ha lenne összehasonlítási alapom, még ha nem is ugyanolyan milyenségű szeretetről van szó. Érzem a szíved dobogását a tenyerem alatt, ahogy azt is érzem, hogy az én pulzusom egyre csak emelkedik. Közben ott az a levakarhatatlan mosoly az arcomon, mely részben szól a mondandódnak, részben szól az édes álomnak, hogy ott lehetek melletted a családod körében és részben szól neked, a Te mosolyodnak, közelségednek. És csak szélesebb lesz, ahogy kicsit zavarodban a hajad mögé bújsz, így kénytelen vagyok megint szegény Catkara simogatását abbahagyni, hogy kisöpörhessem azokat a makacs, nedves, ugyanakkor csillogó és selymes fekete tincseidet az arcodból, hogy egy részletéről se maradhassak le. Mutatóujjammal egy gyengéd mozdulattal végigsimítok az arcéleden. Persze álmodozni szabad, néha kell is, csak nem nekem. Ezért sem... ezért sem mondok inkább semmit.

Minden figyelmemet neked, a szavaidnak és apró rezdüléseidnek szentelem. Nem egy könnyű téma és nem is hibáztathatnálak érte, ha nem akarnál válaszolni erre, pont nekem - mondjuk ennek ellenére valószínűleg megtenném, mert ilyen vagyok - aki semmit sem tett a bizalmadért. Te pedig mégis kitárod előttem az ajtót és bepillantást engedsz lelked legmélyebb, legsötétebb sarkába, megmutatod azon félelmedet, melyet inkább magad elől is próbálsz inkább eltemetni, amely bizonytalan óráidban alattomos módon rág belülről, nyugtot nem hagyva.

Ha másról lenne szó, annyira nem érdekelne ez az egész. Nem állnék itt neki fejtegetni azt, hogy miért kellene bíznod magadban, nem simogatnám a hüvelykujjammal a kézfejed, nem akarnám mindennél jobban bebizonyítani, hogy elég vagy.

- Én mások nevében nem beszélhettek, de Én nem tartok attól, hogy tévednék. Mert Benned hiszek, nem abban, amit csinálsz, el akarsz érni vagy be akarsz bizonyítani. Hanem abban, hogy mivel rólad van szó, előbb, vagy utóbb, több vagy kevesebb szenvedés, könny, elmérgesült vita után úgyis visszatalálsz az utadhoz, magadhoz és megoldod a problémákat. Ahogy lett ez a Tusával is, meg ahogy most az álmaidért küzdesz  - még ha tőr is a szívemben a tény, hogy ezt Tőlem messze teszed, még ha méreg is az ereimben, hogy emiatt elveszítelek. De majd ráérek haragudni és utálni Téged, amikor ez megtörténik, addig nem szeretném, hogy a maradék közös időt mételyezze ez a gondolat. Egyszer megengedhetjük Mi is magunknak, hogy jó legyen. - Ami pedig azt illeti, hogy soha, senkinek és sehova nem leszel elég jó... erre rá tudok cáfolni, mert... itt és most, a Bálon, decemberben, holnap, egy hét múlva is elég voltál vagy és leszel. Sőt... több mint elég... - kicsit ijesztő ezeket a szavakat kimondani, de esélyes, hogy már magadtól is rájöttél, fontossá váltál számomra, és ha ez némi nyugodalmat hoz szorongásod közepette, akkor ennyivel tartozom minden után, amit elkövettem ellened. Amiket elkövettünk egymás ellen kéz a kézben. Számomra a kezdetektől fogva több voltál, mint elég, számomra az a meglepő fordulat voltál, melyre legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, maga vagy az álom, melyet megálmodni sem mertem, Te lettél az otthon megtestesítője, a vágy és a biztonság, azért reagáltam olyan rosszul az elvesztésed gondolatára.

A feni tulajdonságaid miatt lehetett az is, hogy így kezdtem el sírni - egészen idáig nem engedtem meg magamnak ezt a luxust, még Natalie halálakor sem, vagy Greyback elvesztésekor. Nem lehetett, nem szabadott, a világban a gyengék elesnek, elhullanak, csak az erősek maradnak életben. Csak Ők tudják érvényesíteni az akaratuk, csak Ők szerezhetik meg, ami szívük vágya, ami szükségletük és több.

- Igen...  - préselem ki magamból suttogva egy erőtlen bólintás kíséretében, de fejem továbbra is a mellkasodba fúrom, hogy megnyugtató illatodat mélyen magamba szívhassam. Bár ne érne véget ez a keserédes idill, bár ne kellene... beszélgetnünk...

Persze előtte még itt ez a tetoválás téma, ami kellően véletlenszerű és nem ide illő, amivel ki tudtál rángatni a diszkomfort... nem is, inkább mentális összeomlásom kezdeti fázisból. És nem csak kirángatnod sikerül, hanem meg is nevettetni, még ha halk és némiképp vérszegényre is sikeredett, de ennek ellenére továbbra is őszinte, mint amilyen Én magam is próbálok lenni Veled szemben.

- Fúúúj! Ha oda tetováltattad volna, soha többé nem állnék szóba veled!  - nevetve csóválom a fejem az elgondolásra. - Főleg, ha így is a Bálon érezted volna szükségességét, hogy megmutasd... Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha ott letolod a gatyádat, és bárki ennek szemtanúja lett volna. Oda lett volna a gondosan felépített reputációm  - és mégis... magamban végiggondolva ez sem lett volna elég indok, hogy többé feléd se nézzek, csak legfeljebb némileg visszavető tényező. Az pedig már a valamin túlmutat, hogy egy ilyen stílű vulgarizmust hajlandó lennék elnézni Neked. A mosolyod el tudnám nézni halálom napjáig, ahogy a hangodat is a végtelenségig és tovább hallgatnám, ha lehetőségem lenne rá.

- Chikara, ez... - szóhoz sem jutok, letaglóz a tény, hogy mos egy teljesen érthető és elfogadható érvvel álltál elő, amibe most Én is kénytelen vagyok belegondolni és... és nos igazat adni neked. Valószínűleg ott és akkor hamarabb kiakadtam volna ezen és a vallomáson egyszerre. Van rá esély, hogy nem, de eltekintve a végkifejletet... - Én... szóhoz sem jutok. Értelmes indok, logikusan levezetve. Még csak belekötni sem nagyon tudok, csak ha nagyon-nagyon akarok, de... Be kell vallanom, le vagyok nyűgözve.

Azt értem és felfogom, hogy miért pont most rukkoltál elő, és szintén meglepő módon be is vált a taktika. Persze tudtam, hogy nem vagy reménytelenül hülye, csak nagyon idióta, de most... hát ha ez valóban szerelem, amit érzek, minden közösen eltöltött perccel, minden újabb beszélgetéssel csak egyre jobban és jobban beléd esek. De annyira, hogy mondhatnám már nem a külsőd tart meg és igaz lenne. Persze jól néztél ki, mikor először szemet vetettem rád és most is jól nézel ki, de talán azt nagy bizonyossággal állíthatóm, hogy nem voltál az esetem, a múltamat megnézve. A séma, ha csak figyelemelterelésre, szórakozásra kerestem valakit eléggé szembetűnő, e pedig a szőke, kék szemű europid kategóriába semelyik oldalról sem vagy besulykolható. Nem mondom, hogy ne lehetne egy japán férfi jóképű, hisz az élő példája itt áll előttem, de sosem az ázsiaiak voltak a zsánereim. Valamint volt egy egészségtelen vonzalmam az idősebb férfiak iránt. Igen volt. Már egy ideje azonban másra sem tudok nézni, csak a Te arcod, izmos tested, hosszú ébenfekete hajad lebeg lelki és érzékszervi szemeim előtt is. Kitöltöd gondolataim nagy részét és igazából... viszolyogva gondolok csak arra, hogy valaki más érintsen engem.

- Ez így van Chikara, bár vonzóbb volt a figyelem, amit kaptál akkor, de jelentősen hozzátett az egzotikus sármod ahhoz, hogy tovább kitartson a közöttünk lévő dolog, mint a Téged és visszatérésed övező pletykák élettartama.  - Szintén megvonom a vállam, mert kár tagadni a nyilvánvalót, a tényeket.

Minden helyzetben eljön az a pont, amelyet az ember legszívesebben ilyen vagy olyan okokból elkerülne. Azonban mivel Te is őszintén megnyíltál nekem, úgy érzem a növekvő igényt, hogy Én is így tegyek, még ha... még ha félek is. Rettegek attól, mi következik most, és nem értem, hogy még most is, ezek után is... Hát nem érted? Nem értheted, akkor nem lennél itt, biztosan nem.

- Az teljesen más, amit itt leműveltem és leművelek veled, esetleg mással. Nem mondom azt, hogy jó, de... de nem is olyan mértékű bűn, mint elvenni más életét, vagy... vagy a kib*szott kannibalizmus! Nem fordul fel ettől a gyomrod? Mert nekem igen attól a tudattól, hogy megtettem és b*ssza meg, nem is egyszer! Undorodom is emiatt magamtól, a tükörbe nézve is csak az évek alatt bőrömre tapadó vért látom, amit nem tudok levakarni, érted? Nem tudom ezeket levakarni, mindegy mivel és milyen kétségbeesetten próbálkoztam. A... a legvisszataszítóbb az az, hogy megtenném újra, ha azt parancsolná!  - talán nem kell fejtegetnem, hogy ki az a valaki, aki ilyen dolgokra. Persze biztosan nem tudhatom, hogy így tennék, mert változtam némileg és... és már ott az a bizonyos tényező, hogy Hera vagy éppen Te mit szólnátok hozzá. Ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyetek szó nélkül megtenném, de... lehet akkor elérkeznék ahhoz a törésponthoz, amikor a félelmemet legyőzi az undorom és önmagam irányába érzett végtelen csalódásom. Nem akarnám látni a Te tekintetedben az undort soha, még ha meg is érdemelném, de az... az számomra elviselhetetlen lenne. - És az, hogy egyszer éppenséggel ott voltam, és netalán egy k*rva elcs*eszett módon segítettem Neked, nem teszi jóvá azokat, amelyeknek előtte kitettelek. Például a Barcelonás eset. Tudtam jól, kurvára tudtam jól, hogy mit beszéltünk meg, és el is akartam menni veled, de... De b*szki jobban akartam, hogy szenvedj, dühöngj, mert ezt ismertem, ez volt a komfortom, nem az, hogy valakivel jól érezzem magam. A biztonság, amit már akkor nyújtottál megrémisztett és ki akartam provokálni belőled, hogy beigazold azt, amit a férfiakról tudtam és hittem, ez volt októberben is. És nem sikerült. Nem sikerült, mert nem olyan vagy, amit megszokhattam eddig, és egyszerűen rettentően megijedtem... - attól, hogy elkezdhetek többet érezni irántad. A Sors kegyetlen iróniája, hogy sikerült beleesni abba a csapdába, amelyet oly' lelkesen próbáltam elkerülni.

Most már nem is tudom, hogy miért is dolgozom magam ellen ezzel az egésszel, miközben leghőbb vágyam az lenne, hogy melletted maradhassak. Miért marlak el szavaimmal, miért akarom még azt bizonygatni, hogy Te sem vagy különb, mint a többi férfi, hogy Te sem értesz meg engem, hogy nem látsz és nem azért szeretsz, aki és ami vagyok valójában. Miért kell elmondanom azt, mit érzek aziránt a f*szszopó Fenrir Greyback  iránt? Miért kell így reagálnod? Miért hagysz itt, miért engeded el a kezem? Miért vagy dühös, miért nem tudod megérteni, miért nem fogod fel, miért nem jöttél még rá magadtól, hogy Merlin b*ssza meg, szerelmes vagyok Beléd?! Miért nem látod?

Úgy érzem, megint nem kapok levegőt, nem is tudok válaszolni a feltett kérdésekre, csak könnyes szemekkel teljes kétségbeeséssel vegyített dühvel nézem azt, ahogyan idegességedben fel-alá járkálsz. Miért kellett, hogy szerelmes legyek? Miért? Miért pont Beléd? Miért? Miért fáj ennyire? Legszívesebben kikaparnám a szívem a mellkasomból és összetaposnám olyan laposra, mint Te a virágaimat Barcelonában, aztán összedarabolnám, majd felgyújtanám. Nincs nekem szükségem arra a szenvedésre, mely ezerszer rosszabb minden Crucio-nál, nem kell az nekem, hogy még egyszer ki legyek szolgáltatva egy férfinek. Azért is akarom látni Greybacket , hogy az arcába köphessek, kínok közepette lássam vergődni a mocsokban, ahogy Én is tetem régen, miatta. Meg akarom ölni. Látni akarom, ahogy a fény kihuny a szeméből, kell a tudat, hogy Én öltem meg, Én, Én, csak Én. Kell a lezárásom. De közben meg nem érzem magam elég erősnek hozzá, és félő, hogy visszaérnék hozzá, ha úgy adódna. Mert vele minden egyszerű és világos volt. Azt teszem, amit mond, cserébe nem fáj. Ellenkezek, kínszenvedés a jussom. De veled minden más. Semmi sem egyszerű, minden olyan kettős, egyszerre félelmetes és megnyugtató, kontrollálhatatlan, egy vékony réteg választja el a jót a rossztól, az elképzelhetetlenül fantasztikusat a totális katasztrófától.

Nem. Kapok. Levegőt.

Zihálok, de oxigént nem kapok. Kapar a torkom, ég a tüdőm, az ereimben folyó vér kegyetlenül mar estem minden pontján. Valahol egy ponton az egyetlen biztos kapcsolódási pontomat is elveszítem a higgadtságomhoz, ami pedig Catkara Nekoya nyugtató dorombolása volt. Most azonban nem érzem csupasz kis testét az ölemben, és...

Amin megállsz előttem, felnézek Rád, fölém tornyosult... egyszerűen elönt a pánik, bekapcsol a védelmi mechanizmus, elszabadul a Pokol...

És már k*rvára nem érdekel, hogy ezzel mindent tönkreteszek. Felégetem azt, amit eddig felépítettünk, mert így működöm, ilyen elbaszott módon. Amint egy kicsit rezeg a léc, kicsit bizonytalan a helyzet, porig rombolok mindent, hogy a maradványokat sóval hintsem.

- Én mitől lennék elégedett?!  - gúnyos kacaj szakad fel belőlem, ahogy végre megtalálom a hangom. Felemelkedem az ágyról, hogy ne lehess ennyivel magasabb nálam. - Ne nevettess Chikara, ez már inkább rólad szól. Én b*zd meg kiteregetem előtted a legféltettebb titkaim, amiket még Herának sem mertem elmondani! Egy önző kisstílű f*sz vagy igen, hogy az első, ami eszedbe jut, hogy na és mi van veled? Ha nem lennél k*rvára fontos számomra, itt sem lennél! És Téged még az zavar, hogy keresem a kib*szott lezárásom. Igen, látnom kell hozzá, igen, tagadhatatlan, hogy kell az elismerése. De közben gyűlölöm, megvetem Őt, undorodom tőle azokért, amiket velem tett, ahogy hozzám ért, ahogy bemocskolt! És nálam szívesebben senki nem látná Őt holtan, de úgy nem fogadom el a halálát, hogy nem az enyém. Mert az nekem jár, nekem, nekem CSAKIS NEKEM! MERT AZ A G*CIS SZEMÉTLÁDA ELVETT TŐLEM MINDENT! ÉRTED?! MINDENT! A családomat, az addigi életemet, a Vivient, aki lehettem volna, az ártatlanságom, a becsületem, a bizalmam, a nyugalmam, a boldogságom, a lehetőségeim! Mindenem! És neked ez a legnagyobb kics*szett problémád, hogy hol vagy ebben az egészben? Elárulom, ebben rohadtul sehol! Mert neked közöd nincs hozzá, mégis. Mégis valami f*szom elmebajod miatt addig nem nyugodhattál, ameddig el nem érted, hogy teljesen beléd essek, hogy utána itt hagyhass a f*szba és elmehess hajkurászni az álmaidat Japánba, Koreába, Umbuktuba vagy tudja a k*rva élet, hogy hova, engem meg elhagysz! Greyback legalább nem saját döntéséből hagyott hátra, míg Te igen!  Na akkor hogy a f*szomba is van ez az egész, hmm Chikara?!  - kérdezek vissza a Te szavaiddal élve, miközben dühösen lökök egyet rajtad a mellkasodnál. Mivel elég gyenge vagyok, nagyon meg sem érezheted, én pedig szédülni kezdek a saját hirtelen kirohanásomtól. Elsőre. Aztán másodjára...

 "- Stockholm- szindróma? Az mi?"

"- ...Amikor valaki, akitől függsz – aki felnőttként vigyáz rád, vagy akivel együtt élsz –, nagyon bánt téged, a lelked egy furcsa trükkel próbál megvédeni téged. Ezt a trükköt hívják a felnőttek Stockholm-szindrómának."

"- ...Amikor nagyon megijedsz valakitől, a benned lévő kis hang azt súgja: Ha kedves leszek vele, és szeretem őt, akkor talán nem fog többet bántani. Ez egy védőpáncél, amit a lelked vett fel."

"- ...Amikor az, aki bántott, hirtelen kedves lesz veled – megölel, ad egy édességet, vagy szépen beszél veled –, a szíved megkönnyebbül. Ilyenkor elfelejted a rosszat, és csak a jóra akarsz figyelni."

"- ...Olyan ez, mintha egy ijesztő sárkány várában élnél. A sárkány morog és ijesztő, de ő ad neked enni is. Ezért egyszerre haragszol rá, és egyszerre érzed úgy, hogy szükséged van rá."

"- ...Az, hogy szeretetet, sajnálatot vagy hűséget érzel az iránt, aki bánt téged, nem jelenti azt, hogy te is rossz vagy. Ez csak azt jelenti, hogy nagyon erős vagy, és a lelked mindent megtesz, hogy kibírd a nehéz napokat."

Oh, a kib*szott jó k*rva életbe. Ennek miért most kell eszembe jutnia? Miért akkor, amikor ezeket a dolgokat a fejéhez vágtam és...

Ijedten a szám elé kapom a kezeimet, mintha az meg nem történté tehetné a korábban elhangzottakat.

"...addig nem nyugodhattál, ameddig el nem érted, hogy teljesen beléd essek..."

Nem, nem, nem, nem, nem, ezt nem mondhattam ki! Ezt nem, nem lehetek ilyen hülye! Kérlek, kérlek, kérlek legyen rá esély, hogy annyira haragszol Rám, hogy meg sem hallottad, fel sem fogtad. Ez nem történhet meg. Nem így, nem most, nem így kellene megtudnod, nem most! És mellé még annyi minden más undorító dolgot is mondtam, nem ez így nem lehet igaz!

Légzésem felületes, újra forró könnyek marják az arcom bőrét. Visszakérdezel Apámra, de... ki a p*csát érdekel Ő most? Minden jobb lett volna, ha akkor a Szent Mungóban megöl, akkor nem hagyhatnák el ilyen undorító mocskok a számat!

Érzem, ahogy a kezeim remegni kezdenek. Szeretnék bocsánatot kérni, de... a torkomra forrnak a szavak...

Bárcsak elájulnék... Nem is! Inkább holtan esnék össze, akkor mindenkit megkímélhetnék az általam generált kínzó káosztól!

"- ...Nem kell egyedül hordanod ezt a páncélt: Van a világon olyan, aki anélkül is tud rád vigyázni, hogy bántana."

✧ ୨୧ ☾

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

-Legyen így-bólintok a szavaira, mert lehet, hogy tényleg rohadt könnyelmű voltam ezzel a kijelentéssel, végül is sikerült eljutnom arra a pontra, ahol már nem haragszom, neheztelek csupán apámra. Még csak nem is azért, amiért logikus lenne, mondjuk a lábam miatt, hanem amiatt, amit az anyámmal csinál. Minden egyes alkalommal, mikor csak otthon vagyok, látom, hogy a házasságuk sárkányszar, némi cukorszórással a tetején, és igazából van rá esély, hogy még az a cukorszórás is csak azért van, hogy én könnyebben tudjam legyűrni az egészet, legyen ez bármilyen undorító hasonlat.
És minden alkalommal mondani szeretnék valamit, de ténylegesen kiállni a frankóval, marhára nem olyan egyszerű, mint kigondolni azt.
Mégis mi a picsát tudok én tizennyolc évesen az életről, hogy azt mondhassam a muternak, hogy „te váljál elfele”, a faternak meg azt vágjam a képébe, hogy „húzzál a Mungóba elvonóra”? Lehet, hogy mindent rosszul látok, mert hülye vagyok az érzelmekhez, csak azt tudom, hogy vannak, azt nem, hogy mit lehet velük kezdeni, vagy hogy lehet mindezt jól csinálni. Csak azt tudom, hogy volt lehetőségem szeretetet tapasztalni, olyat, ami felém irányult bőven, de olyat is, ami a szüleim között volt, ellenére annak, hogy ezek is mindent eléggé úgy éltek meg, ahogy. Azért nem haragszom apámra, mert szerintem mindig mindent megpróbált, amit csak pillanatnyilag lehetett, és tény, hogy általában nagy szar lett belőle, de, ha bele kellett állni, az a szerencsétlen ember bele állt nyakig. Kivéve a leszokást, de ezt talán akkor vethetném a szemére, ha nekem nem lenne szokásom úgy bebaszni, mint az albán szamárnak, aztán csinálni a kis faszságaimat.

 És ekkor jövök rá, hogy azt a szeretetet, amit én megkaptam, azt, ami miatt, ha nem is teljesen, de legalább részben normális ember módjára működöm, na abban Viviennek kurvára nem volt sok része. Talán…-és ez is elég meredek gondolat, főleg tőlem, ebben a helyzetben- a családom, vagy legalábbis anya, neki is segíthet. Mert anyának nincsenek hatalmas elvárásai az emberekkel kapcsolatban, akik a közelembe kerülnek. Az egyetlen dolog, ami nála szempont, az az, hogy szeressenek, és én azt hiszem, bár lehet, hogy kurvára nem úgy, ahogy gondolom, hogy ez a babaarcú szőkeség valahogy, valahol mégis csak szeret engem, és ettől csak még tovább pirulok és szívem szerint eltűnnék a hajam alatt azonnal, pedig ez egy ritka gyerekes és ostoba reakció.
Hirtelen melegnek érzem a bőröm a tenyere alatt, pedig csak egy pulóver van rajtam. Ahogy a hajamhoz ér, erőt veszek magamon és felpillantok rá, egyszeriben végigfut rajtam minden, mint valami áramütés. Szeretem, annyira szeretem, hogy az kártékony, mert túlságosan is fontos számomra az, hogy neki jó legyen. Minden alkalommal, mikor képtelen vagyok segíteni, vagy valamit elrontok, mintha újra és újra kudarcot vallanék, és nem ez a „hát nem én lettem a bajnok és nincs a sárga pofám a csokibéka valaga alá csomagolva, hogy rám csodálkozzon az egész kurva világ, mint nyomoronc lábatlanra”, hanem ennél valami sokkal mélyebb és fájdalmasabb. Na de, amikor éppen nem fáj..., amikor a finom kis keze az arcomat érinti, és ugyanúgy bújok hozzá, ahogy a macskám tette eddig, akkor elhiszem, hogy minden rendben lesz.

Még akkor is rendben lesz minden, ha megerősítem abban, amit már tud, hogy az a baszott nagy arc, ami kitakarná még a címlapot magát is, ha odakerülne, csak egyszerű álca. Simább, ha mindenki azt gondolja, hogy halál odavagyok magamért, és minden reggel kacsintgatok a tükörképemnek, mintha meglátják a valóságot. Mert igazából ez a kurva nagy düh és vehemencia, amivel mindent csinálok, nem a világnak szól, hanem csakis önmagamnak, de mégis jobb taktika úgy tenni, mintha minden és mindenki felmérgelne, nem? Egy ilyen kapkodó idegbetegtől senki sem kérdezi meg úgy komolyan, hogy mi a szar baja van, csak elkönyvelik, hogy a szokásos, aztán mindenki éli tovább a világát, de természetesen Vivien nem ilyen ember. Jól esik, hogy érdeklem, ahogy a szavai is melengetik a lelkemet, ősszel még nem gondoltam volna, hogy valaha fog nekem hasonlót mondani, mert ősszel egy rettenetes pondró módjára viselkedtem.
-Köszönöm-nézek rá, ahogy egy szégyenlős félmosoly jelenik meg a szám szélén- remélem tényleg olyan vagyok, amilyennek most te gondolsz.
De valójában nem, igaz?

Vannak még álmaim egyáltalán, vagy csak azért ragaszkodom az évekkel ezelőtt kitalált dolgaimhoz, mert már nincs más lehetőségem? Az tanulásra már rábasztam, mert soha nem volt vele energiám vagy kedvem foglalkozni, továbbtanulás lehetősége gyakorlatilag úgy szemét, ahogy van. Semmilyen iskolába nem vennének fel ilyen jegyekkel, és ha még  Ishida be is protezsálna jóindulatból, meg kibaszott könyörületből, akkor is kiesnék egy fél éven belül, mert valószínűleg ott sem csinálnék semmit, csak nagy megelégedéssel vakaróznék, hogy itt is milyen faszán el lehet tölteni az időt, erre meg tök felesleges bárkitől is elvenni a helyet. Amúgy meg ott is némileg egyedül lennék, de legalább nem olyan szar picsa egyedül, mint egy totál idegen földrészen, ahol még a nyelvet is alig vakerom. Szóval marad a kviddics, mert azt már ismerem, abban jó vagyok. Nem kell rajta feleslegesen gondolkodni, és egészen egyszerű életutat lehet belőle kihozni.
Van benne pénz, némi hírnév, nyomom, amíg tudom, van bennem egy jó tíz-tizenöt év, utána edzősködöm vagy valami mást csinálok, de közel maradok a sporthoz, és mindig ott lesz valami lokális vagy nemzetközi kupagyőzelem a hátam mögött, amire verhetem a nyálam. Tessék baszdmeg, primitív, mint a pofon, igazából ezt kellene mondanom neki, de a Buddha összes megnyúlt fülcimpájáért nem jön ki a számon, mert olyan kurva szánalmas, hogy eddig ezen csesztem magam éjt nappallá téve, most meg az sem igazán tudom, hogy akarom-e.

De az én nyomoromnál mindig súlyosabb lesz az övé, számomra legalábbis biztosan, így bátorító mosollyal nézek rá, mikor elárulja, hogy végül is jobban érzi magát most, hogy sikerült egy jót sírnia, én meg azért érzem jól magam, mert működött a hülye tervem, amivel ki igyekeztem zökkenteni egy közeledő pánikrohamból, még ha ezáltal kis is derült, hogy kurvára nem kíváncsi a becses alfelemre.
-Hát pont ezt mondom!-forgatom a szemem vigyorogva, bár kissé piszkálja az önérzetem, hogy képes lett volna soha többet egy büdös kurva szót sem szólni hozzám, ha történetesen kedvem szottyant volna a valgamra varratni a nevét, de hát szerencsére ez csak egy feltevés, mert ilyen hülye még én sem lehetek! Azért megfordult a fejemben, de elég hamar elvetettem a dolgot, hát a pöcsöm tudta, mennyire fáj egy tetoválás, aztán még a végén ülni sem tudtam volna, ami meg azért vakmeleg, mert hát hogy is magyaráztam volna ki magam?!
-Egyébként azt azért hadd említsem meg, hogy egy: nagyon  bánt, hogy ennyire nem vagy kíváncsi seggemre, pedig amúgy nem is szőrös, ha éppen érdekelne-nem érdekli, senkit a világon nem érdekel, azt sem tudom, miért kellett ezt így hirtelen megosztanom vele. Jól ki lehetek idegileg, ha már ilyeneket bírok mondani.- kettő: most tényleg akkora földitulok barom állatnak gondolsz, hogy fogtam volna magam, aztán ott mindenki előtt megmutatom neked a seggemet? Egy nyílt eseményen, sajtóval meg minden lófasszal! Hát ez vérlázító!
Próbálom tettetni a sértettet, de nyilván nem tudok elég ideig színészkedni, hogy hihető is legyen, meg amúgy sem akarom, hogy tényleg bevegye ezt a hülyeséget, csak azt szeretném, hogy a mosolya, ha csak egy icipicikét, de szélesebb legyen, és hangosabban hallhassam azt az édes kacajt, amit reményeim szerint csak én tudok belőle kicsalni az indokolatlan, ízléstelen és néha kurvára nem vicces poénjaimmal.

Azért ez a nagy meglepődése eleinte nem nagyon adja ki, szóval csak nézek rá azzal a fogalmatlan arckifejezésemmel, amit már gondolom, annyit látott, hogy emlékezetből tudná lerajzolni, de ugyan miért rajzolná le bárki a fejemet? Főleg akkor, mikor ilyen végtelenül ostobán nézek, de aztán leesik és halk nevetéssel nyugtázom, hogy milyen nehéz befogadni, hogy ezúttal rohadtul átláttam a helyzetet és igazam is volt.
-Hallod, Catkara?-simogatom meg a macska kis csupasz fejét- A gazdád szerint van logikám! Ilyet is ritkán hallunk, de azért nagyon örülünk neki.
Még akkor is jól esik a lelkemnek, meg az egomnak a dolog, ha pontosan tudom, hogy képes vagyok egész jól is csinálni dolgokat. Bizonyos dolgokat, bizonyos időpontokban, na jó, főleg akkor, ha éppen szerencsém van, és mondjuk nincs telihold, mert valahogy olyankor sosem sülnek el túl jól azok a dolgok, amiket kiagyalok. Valljuk be, sokkal rendezettebb körülmények között is előadhattam volna, hogy végül is szerelmes vagyok belé, és akkor simán lehet, hogy ezt a havastájas-vérbenúszós horrorfilmet nem kellett volna végigcsinálnunk, de vajon akkor lett volna lehetőségem ilyen mélyen beszélgetni vele? Vagy egyáltalán elszántam volna magam valaha, hogy bevalljam neki, hogy mit is érzek valójában, vagy csak lapultam volna az év további részében, mint furkásszar a magas fűben várva a megváltást, ami magától nem nagyon szokott megérkezni?
Nem tudom, nem is fogjuk megtudni, mert szokásom szerint nem tettem lakatot a számra, és lehet, hogy ez így van jól. Más már nem is számít, talán csak az a tény, hogy az alapján, amit mond, simán lehet, hogy a kishíján lerohadt lábam, meg az irtózatos szepszisem hozott össze minket, vagy legalábbis az indította el a folyamatot.
Azok után, amit tudok a lányról, már nem is csodálkozom azon, hogy milyen egy morbid ízlése van, ha minden rendben lenne vele úgy fejben, biztosan felém se nézett volna, és ezt meg is tudnám bocsátani neki.
-Hát akkor szerencse, hogy nem a fejem kapta le az a sárkány-maradok a morbid vonalon- mert akkor nem sok maradt volna a híres-neves sármomból.
Végül is megtörténhetett volna, elképzelhető, hogy csak az mentette meg a koponyámat attól, hogy azok a gigantikus, éles fogak úgy roppantsák össze, akár egy dinnyét, hogy időben mozdultam el, vagy hogy állandóan mozgásban vagyok. Éljen a hiperaktivitás meg a figyelemzavar, főleg, ha életet menthet!

Bár attól, amit mond, most kicsit mégis azt kívánom, hogy bárcsak tört volna ezernyi apró darabra a koponyám. Inkább viselném el azt-sok elviselnivalóm nem is lenne rajta, tekintve, hogy azonnal szörnyethalnék- hogy a lány, akit szeretek, ilyen tapasztalatairól beszél, és mintha rendesen azt várná tőlem, hogy hirtelen megundorodjam tőle, de én erre képtelen vagyok. Tudom, hogy az is egy logikus reakció lenne, de véletlenül sem az enyém. Őszintén nem tudom, és nem is akarom azt gondolni, hogy újra meg tudná tenni. Még azt sem tudta szó nélkül hagyni, hogy kivessem magam az ablakon, pedig abban aztán nem kellett volna tevékenyen benne lennie!
-Nem hiszek benne, hogy attól bármi is jobb lenne, ha most valahogy rávennél arra, hogy szörnyetegnek tartsalak valami olyan miatt, amit teljesen elborult körülmények között tettél, mert nem hagytak neked más választást. És ne mondd, hogy de te akartad, mert olyan mértékű manipulációnak voltál kitéve, hogy azt három pszichiáter se tudná kalákában szavakba önteni. Azóta nem tettél semmit, semmi hasonlót, sőt…ennek a felét se.
Meglepően higgadt a hangom, annak ellenére, hogy mi is a téma, ami azt jelzi, hogy elég szilárd az elgondolásom, annyira, hogy nem is nagyon lehet mozdítani a véleményemen. Nem érzek undort, iránta nem. Sem közvetlenül, sem közvetve. Azok iránt érzem a harag és undor elegyét égetni a bőröm, akik erre kényszerítettek egy védtelen gyereket, akik élethosszig tartó traumában részesítettek bárkit, nem mintha engem érdekelne más rajta kívül, de nem teszi kellemesebbé a történtek gondolatát a tény, hogy ki tudja, hány gyerekkel tették ugyanezt.
-Oh Barcelona!-legyintek a szabad kezemmel, a másikkal pedig megszorítom az övét. Nekem már lófaszt sem számít Barcelona. Túlléptünk rajta, még ha kurvára nem is volt egyszerű, mert mondhatjuk azt, hogy az volt az életem egyik első csalódása. Ja, elég gatya, hogy ilyen retek szarul kezelem az elutasítást, de nem szokásom olyan ajtón kopogtatni, amit nem akarnak kinyitni nekem, én pedig már akkor is úgy éreztem, hogy az az ajtó nyitva van…még Vivien rá nem tolta a tolózárat, én meg pisloghattam, mint egy büdös nagy idióta. És úgy is viselkedtem, mint egy büdös nagy idióta, ami innentől kezdve már teljes mértékben az én saram, mert egy olyan férfi, akit elutasítanak, aztán hisztériás rohamában széttapos egy csokor bazsarózsát, majd azt üzeni a korábban randirahívott hölgynek, hogy akkor menjen és szopjon le minden faszt Barcelonában, az nem kifejezetten férfi, sokkal inkább egy sértődött kis pöcs.
-Na bumm, kiderült, hogy nem én vagyok a világ kicseszett középpontja, és akkor mi van? Szenvedtem is, mint a szar, olyan féltékeny voltam, hogy mindenki fejét szét akartam verni abban a rohadt városban, aki csak szembejön. Te is hülye voltál, én is hülye voltam, de ha őszinte akarok lenni, a te részed még mindig érthetőbb, mint az enyém.
Ha tudtam volna, amit most tudok, nem viselkedtem volna vele ilyen gusztustalanul, sem akkor, sem pedig októberben, de abban nem lehetek biztos, mert az azért eléggé alám tett mentálisan.

Ha azóta sikerült valamit tanulnom az ezer meg egy elkövetett hibámból, hát azt, hogy bármi van, azt kurvára meg kell beszélni. Sok minden szépet és jót lehet az ember szájával csinálni, ez fix, de mégis a beszéd a leghasznosabb, ha valamit nem értesz, ezért is vagyok most itt és próbálok valamit kibogozni ebből a tébolyulatból, de kibaszott szarul csinálom.
Megint hagyom, hogy elködösüljön az agyam a végtelen düh hatására, ezért is kell köröznöm, mint valami mániákus cápának, mert, ha most mozdulatlan próbálok maradni, ez mind ki fog jönni, és nem leszek képes kiúszni abból a szökőárból, amibe belekormányzom magam.
A legjobban az fáj, hogy tudom, épp kurvára visszavetek mindent, amit eddig csináltam, és minden szó kimondása után eggyel jobban gyűlölöm magam.

Össze akartam szorítani a fogamat és kibírni, de nem ment. Biztos kibaszott elégedettnek kellene lennem magammal, amiért nem vágtam a képébe, hogy feleslegesen pusztítja az életemet, meg a türelmemet, nem is beszélve a mentális egészségemről, ami vajon még van? Nem, nem tudom. Lehet, hogy nem kellett volna reagálnom, kussolnom kellett volna és hagyni, hogy tovább fejtse, de hát nem bírom ki soha, egyetlen kurva alkalommal sem. Ha befogtam volna a pofám, az nem én volnék, és ezt neki is tudnia kell, azt pedig soha a büdös életben nem szabad tudnia, hogy mi lett volna az eredeti verzió, amit végül is nem köpködtem oda neki, mint kígyó a mérgét. Ha megtettem volna, életem végéig szégyenkeznem kellene miatta, mert azt hiszem, a faszt hiszem, egyenesen tudom, hogy akkor mindent elbasztam volna.
És az, hogy nem öntöttem le mindent benzinnel és gyújtottam fel egyetlen pálcamozdulattal, most úgy érzem, hogy semmire sem elég.
Ezért nem vagyok elég, hát ezt miért nem látod, kincsem?
Tudom, hogy a válasza sósav lesz, ami tüdőmet marja. Próbálom valahogy felkészíteni magam, de kibaszottul nincs esélyem ellene. Ahogy hallgatom, egyre fájdalmasabban ráncolom a szemöldököm, pedig nem akarom, hogy bármit is leolvashasson az arcomról, az volna a legjobb, ha egyelőre magamban tudnék tartani mindent.
Hozzáért?
Bemocskolta?
Nem! Baszdmeg, ez nem történik meg, ugye?
Addig rágom a szám belsejét, még vérezni nem kezd, olyan mélyen felháborodom, hogy még a szemem is elhomályosodik tőle. Mozdulni akarok, de mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, Vivien pedig csak szór rám mindent, azt is, amit megérdemlek, azt, amit nem. Ugyan, mit számít?
Állj! Mi van?
…el nem érted, hogy teljesen beléd essek…
Ezt most félrehallottam? Kezdek konkrétan megveszni? Mi a fasz?
Kérdezz már valamit! Kérd, hogy ismételje meg! Kérdez meg mit mondott! Csinálj úgy, mintha nem hallottad volna jól! Szólalj már meg, a rohadt kurva anyád!
-Timbuktu-esik ki a számon- olyan, hogy Umbuktu nincs. De Timbuktunak szerintem nincs kviddiccsapata, mert az egy város…oh a kurvák faszába már!!
Ezt most kimondtam. Halál komolyan azt tudtam mondani a számmal, hogy Timbuktu van. Ki a televert rühös sárga faszom kérdezte, hogy van-e olyan, vagy nincs? Ki a büdös francot érdekel egyáltalán, hogy mi van és mi nincs? Nekem simán lehet, hogy agyvérzésem van!

Meglök, csak állok és nézek rá. Semmi értelmeset sem tudok mondani, csak olyan mély megdöbbenéssel pásztázom az arcát, hogy ez hihetetlen. Tudom, hogy mit jelent, hogy belém esett, csak nem értem.
Jó, oké. Menjünk onnan, ahol még értem! Közelebb lépek hozzá, a mozdulataim hevesek, de érezhetően nem akarok még véletlenül sem fenyegetőnek tűnni. Óvatosan érek a kezéhez, jelezve, hogy szeretném látni az arcát.
-Hozzád nyúlt? Erőszakoskodott veled?-kérdezem, rekedt a hangom a méregtől, ami kaparja a torkom, nem tudom mit akarok hallani, igazából kurvára nem akarok hallani semmit, így az arcáért nyúlok, hogy gyengéd mozdulatokkal simítsam végig, míg igyekszem megfogalmazni valamit, bármit, akármit.
-Szerinted nekem ez kurva kényelmes? Elmenni a picsába, mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy egy semmirevaló szerencsétlen hülye maradjak? Úgy csináltam végig mindkét válogatót, hogy csak rád tudtam gondolni, rohadtul nem akarlak magadra hagyni, de nem igazán van más választásom.-sóhajtok gondterhelten. Magamhoz akarom húzni, közel a szívemhez, hogy érezze, hogy beleszakad ebbe az egészbe, mert ha választanom kell közte és az egyetlen lehetséges tervem között, annak rossz vége lesz.
-Önző vagyok, elismerem, de önző vagy te is ugyanúgy. Az első dolog, ami az eszedbe jött a karrierem kapcsán, az, hogy én el akarlak hagyni, mert nekem az milyen kurva jó buli. Mintha legalábbis csak ezért mennék bárhova. Hát nem, és kérlek…soha többet ne hasonlíts Greybackhez, mert az utolsó dolog lenne az életemben, hogy bármit is azért csináljak, hogy neked fájdalmat okozzak vagy, hogy rádkényszerítsek bármit. Boldognak akarlak látni, azt szeretném, hogy legyen lehetőséged megnyugodni, biztonságbanságban érezni magad, és kurvára mindent meg akarok neked adni ehhez.
Nagy levegő, meg tudod csinálni, fel tudod hozni!
-Tényleg belém estél?-megremeg a hangom, nem merem elhinni, borzasztóan szeretném, de egyszerűen szürreálisnak tűnik az egész, kurva szürreálisnak, de valahogy logikusnak is. Semmi más nem tarthatja mellettem, semmi más nem kényszerítheti arra, hogy ilyen fajsúlyú titkokat áruljon el nekem, olyanokat, amiket Herával sem osztott meg soha.
-Hogy szeretsz engem és hogyan…őt? Mondj el mindent, amit érzel és gondolsz, én pedig, próbálok nem megbolondulni, ígérem-nehezem veszem a levegőt. Lennie kell különbségnek, nem lehetünk ugyanazon a szinten, ugyanazzal a típusú érzelemmel, olyan a kurva földön nincs, ezzel még megvádolni sem akarom, ezért igyekszem kérdezni és nem felbaszni magam mindenféle random következtetéseket, amiknek talán alapjuk sincs. Nem szabad elengednem a maradék kontrollt is, mindent meg kell tennem, hogy megérthessem. Ha végre mindent értek és átlátok, akkor talán lehetek az az ember, aki mellett megnyugodhat, aki mellett boldog lehet.