B
oldogság, reszketeg, mint a gyertya fénye a nyitott ablak mellett. Érzem, hogy feltámad körülöttem a szél, én pedig már most kétségbeesve próbálom óvni az apró lángot, mert tudom, ha hagyom kialudni, ha hagyom, hogy elfújja, már nem marad semmim, ami emlékeztetne a létezésére. Én pedig boldog vagyok, boldogabb, mint eddig valaha és erősebb, mint amit valaha be mertem vallani. Én vagyok az oxigén az óvó kezeim közt, én vagyok a kanóc és a viasz, de én vagyok a láng is, az a gyengén pislákoló, élni akaró, mások kedve szerint táncoló lángocska is. És én leszek az is, aki dacol a szellővel, ha kell, az orkánnal is és én leszek az, aki beleharap a felé libbenő függönybe és megállíthatatlanná duzzadva égeti fel a láncokat, az átkokat, a szidalmakat, a fájdalmat. A múltat. Már nem határoz meg a nevem, tessék, itt vagyok, tűzre vetem azt is, felemésztem, hisz mit nekem az a pár betű, mi önmagában nem teremt se aranyat, se szurkot, se kötelességet. Boldog vagyok, boldogabb, mint eddig valaha, akkor mégis miért rémiszt meg a kopogás gondolata is?
Mély levegőt veszek, hagyom, hogy egy pillanatra elárasszanak az emlékek, önnön ordításom hangjai, a padlószőnyeg durva érintése az arcomon, eszembe jut TJ kárörvendése is és hagyom, hogy egy pillanatra, egy egész örökkévalóságnak érződő pillanatra letaglózzon mindez. Végigrohan rajtam a félelem, a zsigeri, csontba maró és szívet szaggató rémület, majd ahogy kifújom a levegőt, összegyűröm és eldobom mind. Már nem az vagyok, aki pár hónapja voltam, Malachi Maddock meghalt, megölte a méreg, mit az apja fecskendezett még belé, a kényszer, a mocskos hatalom. Nekem már egyenes a hátam, a tekintetem már nem csak a padló erezetét fürkészi és már nem az elvárások adják a szavakat a számba. A tudatom tiszta, a szívem szabad, a lelkem pedig bátor. Nem erős, bátor. Mert ezt választja, hogy felülkerekedjen a félelmen, amire egész életében nevelték.
Hármat koppintok az ajtón és alig tudom leplezni az izgatottságom. Megéri a fájdalom, megéri a szenvedés, ha édesanyám mosolya az, ami eloszlathatja a felhőket, ami meleg napsugárral köszönt, akinek illata és ölelése egyet jelent az igazi otthonnal. Mert sosem a ház, az a rideg ház volt az otthon. Ahogy nyílik az ajtó, a fellegek sötétebbé válnak. Nincs napsugár, csak fagyos hurrikán. A gyomrom összeszűkül a keserű sejtelemtől, én mégis bátor maradok.
- Thimbley. Hol van az anyám? - kérdem és apró győzelemként könyvelem el, hogy a hangom nem remeg meg. A vén pukwudgie karcos hangján felnevet, amitől végigfut a gerincemen a hideg. Kékjeim a félhomályt kutatják mögötte, keres bármilyen kapaszkodót, egy nyomot, egy választöredéket… keresem a reményt, a boldogságot, amibe eddig olyan erősen kapaszkodtam, de csak a komor, rideg fuvallat vet fel még több kérdést. Bármi is vár rám bent, bátor leszek. Ezt választottam.
- Gazdám már várja az úrfit. Meglepetéssel! - Thimbley gonosz vigyora kísér végig a folyosón. Tudatosan veszem a levegőt, próbálom lassabb ritmusra ösztökélni a makacs szívem, mi árulóként húzná magára a nyúlcipőt, de ebből az üregből pontosan tudom, hogy nincs már menekvés. Ujjaim végig siklanak a karkötőn, amit még Madrigal professzortól kaptam a télen és van egy szörnyű érzésem, hogy ma kiderül, hogy tényleg védelmet nyújt-e Thaddeus Maddock vasakarata ellen.
Fogaim összeszorítva emelem meg kissé az állam. ahogy meglátom, nekem háttal. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem a kúriában vagyunk, ez nem a dolgozószoba, nem az a szőnyeg, nem ugyanaz a forgatókönyv, nem ugyanaz a gyenge Maddock vagyok, aki utoljára állt szemben vele. Már nem vagyok Maddock.
- Hol van az anyám? - Szegezem neki a kérdést, mellőzve minden kötelező udvariaskodást, amint Thimbley eltűnik. Látom, ahogy megfeszülnek az izmai és képtelen vagyok nyelni egyet, mielőtt lassan felém fordul. Arcára lenéző mosoly ül, tekintetében undor, amit már tudom, tagadni se lenne képes.
- Nem írtam meg? Anyádnak az állapotára való tekintettel ki kellett hagynia ezt az utat. Foglalj helyet, Malachi! - Kezével a kanapé felé int, nekem viszont nem mozdul a lábam, nehézzé válik a levegő körülöttem. Nem, nem hagyom, hogy a fejembe másszon, nem adom át az irányítást, nem adom a lángom, én vagyok az oxigén, én vagyok…
- Miről beszélsz? - szakad ki belőlem, mire a tekintete élesen villan.
- Az előbb elnéző voltam, nem tűröm még egyszer sem a tiszteletlenséget, se az engedetlenséget! Ülj. Le. - A testem hamarabb mozdul, mintsem megállíthatnám. Ahogy némán eleget teszek a parancsnak, elégedetten elmosolyodik, nekem pedig felfordul a gyomrom.
- Hatalmas csalódás vagy, Malachi. - Ujjait a háta mögött kulcsolja össze és újra hátat fordít nekem, a kandallóban ropogó-haldokló hasábokat figyeli.- - Eldobni az életed… ez csak a gyengék fegyvere és egy Maddock nem mutathat gyengeséget! A fiam meghalt, be kellett érnem veled, esélyt adtam és te így hálálod meg. Eljátszottad a bizalmam, bemocskoltad a családunk nevét. Alacsonyak voltak az elvárásaim és belátom, még így is túlbecsültelek. De kétszer nem vétem ugyanazt a hibát. Nincs már rád szükségem. Melody gyermeket vár. - Riadtan kapom fel a fejem. Nem kapok levegőt, a félelem pedig a szívembe harap. Anya sugárzó arca tűnik fel előttem, de minél közelebb kúszik, annál fakóbb a kép. Féltem őt, mert nem elég erős egy újabb terhességhez és féltem a gyermeket, mert Maddocknak születik. Ennél szörnyűbb átkot nem ismerek. Thaddeus ismét felém fordul, de én alig veszem észre.
- A meglepetés hatásának számlájára írom, amiért elmulasztasz gratulálni. Ám vannak még híreim. Nem tagadlak ki, Malachi, nem hagyom, hogy szabadon járj a világban és még többet árthass. Nem. Tisztára mosod a nevünket és bebiztosítod a testvéred jövőjét, vagyonát és hatalmát. Megházasodsz, méghozzá a nyáron. Ismered a menyasszonyt, Ms. Solange Laveau. Számunkra igencsak előnyös üzletet kötöttem, elvárom, hogy mindent megadj neki, kezdve egy gyerekkel. Remélhetőleg a gyengeséged nem örökletes. - Szánalomtól csöpög a hangja, én viszont enélkül is fuldoklom. Egyre kisebb a szoba, a falak felém közelítenek és összezárnak az egyetlen emberrel, akit képes vagyok gyűlölni és megvetni. Rajtam kacagnak az árnyékok, az újabb elvárások marnak a bőrömbe, a húsom tépik, láncra vernek és a számra tapasztják kezeiket, hogy újra ugyanaz a gyenge, meghunyászkodó senki legyek, aki oly sok éven át menekült. Erős a szél, átfúj az ujjaim között, a gyertya lángja kétségbeesve menekül előle és én kétségbeesve próbálom menteni.
- Nem. - Magam is meglepődök a hangom erősségén, visszanyomja a falakat a helyükre, lecsitítja az orkánt és egy kicsit újra tudok lélegezni. A kanapé szélébe markolok a térdem mellet, miellőtt felállok és kezem úgy helyezem, hogy egy pillanat alatt a pálcámért nyúlhassak. Mert most már látom, látom, hogy eddig nem küzdöttem, mert a meghajlás nem harc, ahhoz törni kell, hogy új hajtás fakadhasson a gennyedző sebből.
- Hogy merészelsz…
- Nem fogom feleségül venni. Büntess meg, tagadj ki, nem érdekel. Nincs szükségem a nevedre, nem akarom viselni többé. Nem fogok többé akaratod szerint cselekedni. - Tudom, hogy mit teszek kockára, bármilyen fájó is, bárhogy vérzik a szívem, felkészültem, hogy többé nem láthatom anya mosolyát, nem hallhatom a vigaszt nyújtó szavait, nem érezhetem a minden sebet begyógyító szeretetét. Szerettem volna még látni most, utoljára, de nem kaphatok meg mindent. Már csak az üres batyura vágyom, a névtelenség gazdagságára.
Őszinte meglepettség ütközik ki Thaddeus arcára, amit szinte azonnal elfed a harag, sötétségbe borítva a tekintetét. - Te arcátlan féreg… - A pálcájáért nyúl és így teszek én is. A nyelvem hegyén van az átok, ahogy rászegezem, ám mégsem vagyok képes így kifordulni önmagamból. Megremeg a kezem a kudarcom súlya alatt, majd ahogy mozdul a keze, azonnal védekezni kezdek. Magáról megfeledkezve szórja rám az átkokat, én pedig bevetek mindent, hogy távol tartsam a sistergő nyalábokat magamtól. Rátok gondolok, boldogságom minden forrására, rád, Annie, az első és legfontosabb barátomra, aki megtanított őszintén nevetni, aki szembenézett a Kaszással, csak azért, hogy élhessek. Rád, Gemma, hogy mellettem voltál a legborúsabb napjaimon, hogy az ágyam mellett ültél újra és újra, míg képes voltam újra mosolyogni. Rád, Will, az odaadásodért és azért, hogy visszaadtad a magamba vetett hitem. Rád, Sully, a bizalmadért és örök hűségedért. És rád, Solace, hogy megtanítottál szeretni és bátornak lenni.
Percekig tart a néma küzdelem és minden újabb csapással veszítek a reményből. A pajzsom egyre gyengébb, repedés fut végig rajta, míg végül szertefoszlik és a következő átok a vállamon talál el. Felkiáltok, a pálcám pedig kiesik a kezemből. Rettegés régi barátként üdvözöl, a fájdalom hűséges szeretőként ölel magához. Ártások sora kínozza a testem, felszakadt bőr, vér és égés félreismerhetetlen szaga kíséri nyögéseim, míg végre térdre nem kényszerít. Thaddeus nevetése jelzi fölényes győzelmét, ahogy a cruciatus elér, én pedig üvöltve hanyatlok a földre. Minden izmom görcsbe rándul, mindenem ég, a csontjaim sikoltoznak, én pedig elvesztem a kapcsolatom a valósággal, ahogy TJ ismét visszaköszön.
- Soha nem győzhetsz le. - Nem tudom, hogy e szavak valóban elhangzanak vagy csak meggyötört elmém űz velem tréfát. Azt se tudom, hogy apám vagy TJ szavai-e, esetleg a tieid, Solace. Érzem, hogy elsötétül a világ és már nem érzek semmit a fagyos hidegen és a perzselő fájdalmon kívül.
- Thimbley! Szedd össze a földről. Ne engedd el innen.
Vékony füstszalag száll fel a halott kanócról.
