Lucinda Yaxley & Destination Dreadmoor
Yaxley kúria
2006 augusztus vége
Őszinte részvétem...
Sajnálom a veszteséged...
Az egész társadalom hiányolja...
Mindenki veled sír...
Nyugodjék békében az ő teste, és nyugodjon meg a te lelked...
Osztozunk a gyászodon...
Olyan korán ment el...
Pótolhatatlan hiánya...
Ha bármire szükséged van...
Hamuvá válnak a szavak a szájában és fogalma sincs arról, hogy miként kellene megszólalnia, de nem az épület lenyűgöző gazdagsága, ősiséget sugalló modern remekmívű megoldásai azok, amik a torkára forrasztják a szót. Ez a fajta tehetetlenség inkább annak szól, hogy ő örömmel megvizsgálná az elhunytat, csontról csontra, szervről szervre tartósítaná, hogy aki akarja, az megőrizhessen belőle egy darabot.
Kellemetlen lenne a fogadás közepén felkiáltani azzal, hogy senki nem veszített el semmit, legalábbis nem törvényszerűen, a halál az a létezésük végső célja és minden egyes halott tanúskodhatna erről, ha hagynák beszélni, de...
Destination az apjára néz, mindig Requiem Dreadmoorra tekint, ha elakadt valamiben és az öreg varázsló hibátlanul viselkedik. Feketét visel. A fia fehéret. Az utóbbi megszívja a fogát, mély levegőt véve lesimítja a dísztalárját és a sivatagra gondol, a keleti népek gyászára, és végül is meg tudja magyarázni, ha valaki kérdezné, de miért kérdezné bárki is?
A politikus családok máshogy gyászolnak, mint azok a muglik és egyszerű lelkű varázslók, akikkel valaha találkozott. Könnyes szemüket látva magától értetődő volt a vigasz, a csonthalmok felett fényre gyűlő szenderbogarakként verdeső szavak, a megemlékezés imái és a búcsúzás eskütétele. Minden olyan természetes és magától értetődő, de most, huszonegy esztendősen elveszett, mert ezek az emberek... mások.
Ezt Elegy érző, lélegző, befogadó lelkének támogatása nélkül is meg tudná mondani, de senki sincs itt, aki megdicsérné ezért a helyzetfelismerését. A bánat, amit a falakra festettek fekete drapériákként és üvegfiolákba tűztek gyászvirágokkal nem éri el a szíveket és a szemeket, csak kívülről árad, sminket fest férfiak és nők arcára. Requiem úgy döntött, hogy az alsóházból ezúttal csak a férfiak jönnek és hozzák el a nők üdvözletét is, csak Merlin tudja, hogy mi járhatott a fejében, amiért így határozott, de mostanra már örül annak, hogy anya és Elegy nincsenek itt.
Ez a hely halott, halottabb, mint egy vámpír, halottabb, mint Yaxley, az elhunyt példány.
Vagy egy egészen más módon élő társaság ez, mint aminek valaha is része volt.
Hát, ideje felvenni a ritmusát, legalábbis ezzel a gondolattal fordul be egy kisebb szalonba, a tekintete Lucindát keresi, akit meg kell szólítania, bár a jégkék szemek a fényglóriaként ragyogó napszőke tincsek alatt nem hívogatják arra, hogy a leány mélyére ásson.
- Sajnálom, hogy egy ilyen látogatással zavartunk meg a halálünnepedben, Lucinda - mondja végül, amikor rátalál csendesen, meghajtva a fejét mélyen, a kezeit összefogva maga előtt.- A nevem Destination Dreadmoor és - boldogan kiásná az apját, hogy életet verve a tagjaiba elbeszélgethessenek egy sokkal kevésbé formális, de annál kellemesebb módon az előkelőségek időtöltéséről- ... nem volt alkalmunk korábban találkozni - elhallgatva fürkészi a lány arcát, miközben megpróbálja kitalálni, hogy mit vélelmez az ilyen látogatásokba öltött családdiplomáciai lépésekről, amikről ő szó szerint ezen a nyáron hallott életében először, de fontosnak tűnik, mint egy inferusnak a lába ahhoz, hogy mozgásban tartsa a világukat.
