Kékbe, sárgába és narancsba borult a város. Kékbe a nyugalmáért és határozottságáért, amit Naya önmagából sugárzott, sárgába és narancsba pedig mindazért a melegségért és vidámságért, amit másokban hagyott önmaga után. A narancs úgy izzik a gyászolók ruháján, mintha annak ereje képes lenne arra, hogy visszacsinálja azt, ami miatt Naya most a koporsóban alszik.
Kék, sárga és narancssárga virágszirmok szállnak az erkélyekről a menet felé. A virágokkal beborított lovaskocsit, mely Nayát szállítja, lomhán követi a mágikusan vezérelt hintó, melyben édesanyjuk, és egyben a New Orleans-i közösség voodooinette-je ül édesapjukkal. Fenntartották számára is a helyet, Solange mégis a forró aszfaltot választja. Gyalog akarja végigjárni Naya utolsó útját.
A rezesbanda belekezd az első, panaszos dallamába. Az utcák megtelnek a trombita és a harsona hangjával, végigkarcolják a francia negyed házainak falát, befészkeli magát a kovácsoltvas erkélyei közé, és onnan hullik vissza a gyászolókra. A várakozók közül többen is szívükhöz emelik kezüket, amikor a koporsó elhalad mellettük.
Solange önkéntelenül is elmosolyodik, ahogyan a járdán meglát egy kislányt táncolni. A gyász, mint olyan, sajátos szertartásaikkal együtt náluk egészen más, mint amit kísérete, az ő barátai megszokhattak. Talán még Noxéknál, Vegasban se megszokott a színes, tollas vállgallér viselete egy temetésre.
Értékeli tőlük, hogy megtették ezt az utat, amikor annyi izgalmasabb és fontosabb dolog is áll előttük. Most süttethetnék a hasukat is a barcelonai tengerparton, és hallgathatnák, miként robbant vitákat és közfelháborodást a pavilonjuk – bár Solange mindezt elvesztegetett lehetőségnek gondolja arra, hogy bemutassák a valódi kultúrájukat, ami túlmutat Salemen és a boszorkányüldözéseken. Gyakorolhatnának a próbatételükre, ami vár rájuk, mielőtt végleg elköteleznék magukat a Noctua mellett, és kiélvezhetnék az első nyarat, mikor mindannyian végre nagykorúak. És mégis…
Új, az eddiginél is szomorúbb dallamba kezdenek, amikor eljön a végső búcsú ideje. A lovaskocsi kerekei elnémulnak, a menet megtorpan, a gyászolók pedig Solange-dzsal együtt körbezárják a koporsót. Reszketve emelkedik a trombita hangja, egészen fentre, egészen a magasba, hogy utat nyisson vele Naya számára valahova máshová, ahová itt ragadt vére, egy szem ikertestvére nem követheti – még akkor sem, ha kiismeri a voudun legtitkosabb praktikáit. Hisz épp egy ilyen praktika taszította Nayát a Báró kezei közé.
Természetesen a családon kívül kevesen tudnak csak arról, hogy azon a Szentivánéj Éjszakáján pontosan mi történt. Minden rendelkezésre álló erőforrást fel is használtak arra, hogy családon belül kezeljék az ügyet. Öröm az ürömben, New Orleans vámpírpopulációja lényegesen megfogyatkozott, ahogyan felismerték, kiknek az életét is tették tönkre. Hogy délebbre menekültek vagy Északra, már nem számított, hiszen egyik sem hozza vissza a testvérét.
Kezét nyújtja anyjának, a síró asszony azonban elutasítja azt, mintha valami mocskos és gusztustalan dolog lenne az. Keresztbe teszi ezért karjait a zokogó nő mellett, úgy téve, mintha meg se történt volna az előbbi. Marcéline legalább képes arra, hogy sírjon. Ő napok óta nem képes rá, pedig az érzelmek ott tombolnak benne. A harag, a düh, a szégyen és a szomorúság egy olyan fátyollá vegyül, mely csak arra képes, hogy elpalástolja a sokkot, de nem ad teret arra, hogy igazán megélje ezeket a dolgokat. De miért is élné meg, honnan volna rá joga, miután ő, egyedül ő felelős azért, hogy a sajátjával megegyező arc élettelenül pihen a koporsójában? Pedig hajnalig könyörgött a szellemeknek, hogy csinálják vissza, vegyék el inkább az övét, mert érte nem kár – Naya mindenben jobb nála, ő csak olcsó másolata, a nyomába sem érhet…
Mégis ő maradt itt.
Talán ez a büntetése. Az élet az ára annak, amit meg kell fizetnie. Minden reggel ugyanazzal az arccal kell felébrednie, és egyre csak nézheti a tükörben, hogy milyenné kellett volna öregednie.
A koporsó mellett lévő menetvezető egy intéssel hallgattatja el a dobszót és a fúvósokat. A hirtelen beálló csendben tisztán hallani a gyászolók szipogását és a lovak türelmetlen dobbantását. Marcéline előrelép, hogy újra betöltse pozícióját, holott megbicsaklik a hangja, amikor először kiejti Naya nevét. Erősen kapaszkodik apjuk karjába, mégis egyenes háttal és emelt fővel vezeti le a szertartást, és beszél a lányról, aki nem fogja őt felváltani, amikor eljön majd az ideje.
Egyszer sem néz a még élő lányára, ettől pedig Solange minden egyes mondat után egyre kisebbnek érzi magát.
Halk, alig hallható, tompa koppanás jelzi, hogy a koporsó elérte a sír alját. A földbe túr, hogy egy marékkal ő is hintsen rá belőle, midőn a zenekar belekezd az újabb zenéjébe, és lezárja Naya búcsúztatását.
